Karácsony a Fasorban – ezt a címet adtam a mai igehirdetésnek. Üdvtörténeti sorozatunkban eljutottunk a beteljesedéshez. A Megváltó megérkezett. Mi már úgy követhettük három éven át a csaknem kétezer éves utat, az eseményeket, az ószövetségi ígéreteket, hogy karácsony után vagyunk. Sőt már nagypéntek, húsvét és pünkösd után is. Élő Megváltónk van! Gondoljuk el a két évezred útján járókat. Isten ígérete biztatta őket, lelkesedtek, reménykedtek, elcsüggedtek. Nagy utat bejárt az emberiség, amíg beteljesedett, amiről így ír Pál apostol: „De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk” (Gal 4,4–5). Karácsony a világtörténelem második legnagyobb eseménye. Az első a teremtés kikutathatatlan csodája, Isten mérhetetlen hatalmának és szeretetének cselekedete. A második a Megváltó eljövetele. A bűnbe bukott, elveszett, pusztulásba rohanó embervilág megváltásának hatalmas eseménye. Amikor csendességemben készültem a mai szolgálatra, azt is elgondoltam, hogy a megváltás – ha lehet így mondani – még fényesebben beszél Isten mindenható hatalmáról, és irántunk való végtelen szeretetéről, mint a teremtés. A teremtést Isten nélkülünk vitte végbe, teljes szabadsága volt, minden ötletre, fantáziára, részletre nézve. A megváltást a mi „közreműködésünkkel” hozta létre: mert elrontottunk mindent. Kényszerpályára állította az ember önmagát és e világot. Csak halkan mondom ki, kényszerpályára állította az őt mérhetetlenül szerető Istent is. Azazhogy a szuverén Isten teljes szabadságában megtehette volna, hogy lesöpri az emberiséget erről a bolygóról, mint egy hangyabolyt, és befejezi velünk való munkáját. De nem úgy döntött, hogy elpusztít mindnyájunkat. Ez nagyon nagy árba került neki. Ez arról a szeretetről beszél, melyet mi megérteni soha nem tudunk. Arról a hatalomról és bölcsességről beszél, amellyel Isten olyan megoldást talált, ami elveszett állapotunkban valóságos szabadítást, megmentetést jelent. Ezt a lélegzetelállító csodát teljes mélységében itt, a földön soha meg nem érthetjük. De: élhetünk általa! Amikor Jézus keresztjéről, Isten megváltó szeretetéről írt Pál apostol a római gyülekezetnek, egyszer csak így kiált fel: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az Ő ítéletei, és milyen kikutathatatlanok az Ő útjai! Ugyan ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az Ő tanácsadójává? Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie? Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen.” (Róm 11,33–36) Karácsony egyik oldala tehát ez a kibeszélhetetlen szeretet, bölcsesség, hatalom, amellyel Isten a teljesen reménytelen helyzetbe került ember után nyúlt. A másik oldala éppen ez a mi elveszett, reménytelen helyzetünk. Az ember testben, lélekben, gondolkodásban Istentől elszakadt és elveszett. A bűn és halál hatalmába került. A Sátán pusztító ereje alá adta magát. Mennyi kísérletet tett az emberiség, hogy kijöjjön ebből az állapotból. Hitegette magát, de kiutat akkor sem talált. Amíg az ember bűneire és Istentől elszakadt állapotára valaki megoldást nem talál, addig minden próbálkozás csak tüneti kezelés az emberiség életében. Ráadásul elveszett voltunknak az is velejárója, hogy képtelenek vagyunk a valóságot valóságnak látni, Isten igéjét mint kijelentést megragadni. A karácsonyi igék, melyeket felolvastam, csaknem kétezer éve elhangoztak. Az ember latolgatja: mit is jelentenek ezek a mondatok, hogy is kell érteni? Úgy, ahogy le van írva: „Ne féljetek!” Ezt üzeni Isten, nem csak a pásztoroknak a betlehemi mezőkön. Belekiáltja az embervilág életébe: „Ne féljetek!” Mert a bűneset nyomán félelembe bukott az emberiség. Talán emlékszünk, amikor Ádám és Éva szakítanak a fáról. Közeledik Isten hozzájuk, elrejtőznek. Amikor megkérdezi, hogy miért rejtőznek, a válasz ez: mert félnek (1Móz 3,10). Azóta a félelem beleette magát az emberiség életébe. Odáig, testvéreim, hogy mennyi félelem van az én lelkipásztori szívemben is. Akárcsak egy igehirdetésre készülve: – Hogy tudnám elmondani? Nem is tudom megmagyarázni – pedig ez semmi ahhoz képest, amilyen félelmes mélységekben élnek emberek. Az életfélelmek, a halálfélelmek, a betegségektől, veszedelmektől, veszteségektől való félelem szorításába bekiáltja Isten, mint egy alapvető valóságot: „Ne féljetek!” Mert amit én cselekszem, az a ti félelmeiteknek legnagyobb mélységéig hoz megoldást a ti életetekbe: „…hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz…” Valóban ennek az örömnek a fényében él az emberiség? „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” Ezek az igék ugyanolyan valóságosak, mint a természeti törvények. Isten kijelent, nem vélekedik, hogy talán úgy van vagy mégsem. Ezt a karácsonyi mondatot kétezer év óta soha nem kellett átírni. Mert így van. Elveszettségünkhöz tartozik, hogy milyen nehezen hiszünk Isten igéjének teljes ráhagyatkozással. Figyeljük ma a karácsony eseményét úgy, hogy valamit jobban megláthassunk abból a különbségből, ami az emberi nagyok és az Isten Fia megváltó munkája között van. Azután valamit jobban lássunk meg abból, amit az ember vár a Megváltótól, és amit a Megváltó adhat neki. Végül figyeljük, hogy lesz ez a megváltás valósággá az életünkben. Augustus császár, Heródes király, Pilátus helytartó Jézus születése idején a maguk helyén nagyok. Augustus császár egyenesen olyan hatalmas, hogy negyven öt évnyi uralkodását úgy jellemezték: „Róma aranykora”. Nem is Augustusnak hívták őt, Julius Caesar Octavianus volt, csak a szenátus az Augustus nevet ajándékozta neki: a fenséges, az isteni. Így rajongták körül, imádták a császárukat. Azt a császárt, aki kiadja a rendeletet: az egész birodalom összeírattassék. Ez a rendelet azt jelentette, hogy mindenki kilencvennapi munkája gyümölcse értékét adja a birodalom javára. 25%-os adó ez. Aztán jön Heródes, aki a másik huszonötöt hozzáteszi. A „nép jótevője” építteti a palotáját, a vízvezetékeket úgy, hogy a császári nyaralóban máig is ott látjuk Caesareában. A királyi nyaralóba a Földközi-tenger partján friss, üde forrásvíz érkezett a nagy vezetéken. A király, aki féltékeny dühében megöleti közvetlen hozzátartozóit… Pilátus, aki azzal kezdi helytartóságát, hogy bemutatkozik a zsidóknak: megölet embereket, vérüket belekeveri a fürdőmedencéje habarcsába. Hozzáteszi: – Tudjátok meg, ki érkezett közétek! – Az a Pilátus, aki Jézussal szemben tehetetlen. Aki kimondja ugyan: „hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek” (Jn 19,10). Hiszen az övé itt az uralom, azt csinál, amit akar – még Jézussal is. De Jézus így válaszol neki: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked” (Jn 19,11). Itt vannak ezek a nagyok. De milyen nagyok is? Augustus császár hogy tiltakozna, ha valaki azt mondta volna: – Császárom, te azért adod ki akkor az összeírási, a népszámlálási parancsot, hogy mire az elér Palesztináig, addigra az utolsó hónapjában és heteiben lévő Mária, Józseffel együtt Betlehembe kerüljön, a 120 kilométerre lévő Názáretből. Mert a próféta így mondta meg évszázadokkal azelőtt: „Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen” (Mik 5,1). Gondoljunk csak bele, hogy tiltakozott volna a császár: – Miről beszéltek? Nem is értette volna. Ekkorák ezek a nagyok. Megérkezik a Megváltó, az Isten Fia. Azt várjuk, hogy fanfárok fogadják: császár, király, helytartó leborul előtte. Megérkezik egy istállóba. Nem azért, mert Isten másképp nem rendezhette volna, hanem azért, mert a Világ Megváltója érkezett. Ennek az elveszett világnak a Megváltója nem úgy jött be, hogy Ő szed be tőlünk valamit, hanem úgy, hogy Ő ad. Kölcsönbölcsőbe érkezett. Az istálló jászlába, ahova fektették, és úgy halt meg, hogy halála után kölcsönsírt kap, mert az Isten Fiának nincs hová a fejét lehajtania: „A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Mt 8,20). Úgy jön ide, hogy Isten vállalja: egy fiatal leány méhébe belealázkodjon, s úgy szülessen erre a világra, mint bármelyikünk, embergyermekként. Isten teremtette Mária méhébe Szentlelke erejével a gyermeket. Milyen sokan elakadnak itt. Számomra megfoghatatlan, Testvéreim, hogy Jézus szűztől való születése emberek tömegeit teljes ellenállásba kergeti. Gondolkodnak ezek az emberek? Aki ezt a mindenséget teremtette, annak gond Mária méhében elindítani egy emberi életet? Hogy ne úgy foganjon az a gyermek, ahogy mi mindnyájan: örökölve és örökítve a természetet, mely motívumaiban bűnnel átitatott, elveszett. Milyen különbség a világ nagyjaitól, ahogyan végigjárta az útját. Ismerjük Jézus szenvedését, kereszthalálát: milyen mélységes megaláztatás útját járja. Nem azért, hogy megmutassa: Ő ilyet is tud, hanem azért, mert nincs más út. Értjük? Amikor felkiált az Olajfák hegyén, a halála előtti éjszakán: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te” (Mt 26,39). Ha nincs más megoldás a megmentetésünkre, akkor történjék a rettenet. Nem csupán a testi kereszthalál rettenete, mert az is önmagában iszonyat. Hanem „a keserű pohár”: mindnyájunk minden bűnének az átka és büntetése benne. El sem tudjuk képzelni. Hányszor végiggondoltam, amikor olvastam az igét: ha Júdás mégsem úgy lép, ha a nagytanács mégsem úgy dönt, ha Pilátus másként rendelkezik… itt nem volt más út. Ez az egyetlen út minden másodpercében arra nézve, hogy bennünket a bűnnek, halálnak, pokolnak rettenetéből meg tudjon menteni. Sokszor elmondtam fiam kérdését: – Apu, ha ilyen hatalmas az Isten, nem tehetett volna valami mást? Egy kézmozdulattal eltörölni a bűneinket? – Nem, nem. De minket eltörölhetett volna egy kézmozdulattal. Ha a törvényeket megváltoztatja, mindent elpusztít. Törvény: a bűn zsoldja a halál. Ahogy a fizika törvényei élnek: nem Isten különcségéből, hanem az élet szerkezetéből adódóan. Ha egy törvényt megváltoztat Isten, mindnyájan elveszünk. Ki mondhatja azt, hogy bűntelen? Senki. Isten viszont a bűntelent odaadta értünk. Áll a törvény: a bűn zsoldja a halál. De nem rajtam csattan, hanem Őrajta. Ha én ez alá a törvény alá beállok, e szabadítás alá, akkor ez olyan, mintha soha semmilyen bűnt nem követtem volna el. Hogy felkiáltott egy asszony Pécsett, egy ottani igehirdetés után: – Lelkész úr, micsoda igazságtalan ez! Más hal meg az én bűneimért?! – Azt válaszoltam neki: – Asszonyom, rájött? Hogyne lenne igazságtalan! De tud más megoldást? – Az asszony válasza ez volt: – Nem tudok. – Azt mondtam neki, hogy akkor nagyon gyorsan köszönje meg. Nem e világ megváltóinak egyike Jézus, hanem a világ Megváltója. Nincs rajta kívül más. Ezért nem lehet semmiféle vallási tanítást összehasonlítani ezzel. Ott van a Megváltó kereszthalála a buddhizmusban? Esetleg a mohamedánok tanítása között? Ezt mással helyettesíteni nem lehetett. De tegyük fel a másik kérdést is: Mi a különbség aközött, amit az ember vár, és amit a Megváltó adhat az embernek? Milyen nagy várakozás feszült akkor ott, a birodalomban, Jézus népe körében! Ha Ő jön, és azt mondja, hogy a rómaiakat kiverik az országból, akkor ujjong az egész nép. Ha azt mondja, hogy a nélkülözést és a szegénységet megszünteti, akkor is ujjong. Mint később, amikor ott ült az ékes kapu mellett, a jeruzsálemi templom ajtajában egy születésétől fogva sánta ember. Jött Péter és János. A béna kéri az alamizsnát: a maximális reménysége ez. Péter megszólal, és ezt mondja: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj!” (ApCsel 3,6). Egyszerre lábára áll nyomban az a béna. Az emberiség is hasonló ehhez a kolduló bénához: a kapott pénzt várja. Tegnap este egy sétát tettünk feleségemmel a Magyar Vágta helyszínére. A tömeg ott kavargott az Andrássy úton végig: a sátrak, az evés… Bennem megszólalt csendesen: kenyeret és cirkuszi játékokat. Ezzel nem szólom mindezt le, hiszen én is szívesen látok szépet, jót és kedveset. De az ember csak ennyit vár. Mert eszébe sem jut, hogy mást kaphatna. Egy fiatalasszony testvérünk egyedül nevelte gyermekét. Férjétől elvált, a nagymamánál laktak. Évek óta haragban voltak a nagymamával. Minden reggel úgy keltek, hogy köszönni ugyan köszöntek, de onnantól kezdve megfagyott a levegő: egy szót se többet. A maximum, amit az asszony remélhetett, hogy egyszer majd felenged a nagymama. Esetleg majd elköltöznek. Amikor a Megváltó belépett az életébe, nem a nagymama, hanem a saját maga bűneit vitte a kereszthez. Akkor bűnbocsánatot és új életet kapott. Egyből meg tudta mondani a nagymamának: – Bocsásd meg nekem, amit vétettem ellened! – A nagymama a nyakába borult, és sírva fakadt. Értjük? – Uram, egy kis könnyebbséget adjál, hogy el tudjuk viselni a helyzetet. – Az Úr pedig bevezet egy mennyei vonalat, egy új lehetőséget, egy új életet a szívembe, az otthonomba. Egyszer csak elindul, ami eddig nem ment. Így élünk mi, emberek: kérjük és várjuk a könnyebbséget a mi Urunktól. Ahelyett, hogy hagynánk, hogy bevezesse a szívünkbe, az életünkbe a megváltásnak a lehetőségét. Azt a lehetőséget, hogy ugyanúgy itt maradok – sokszor remegő szívű, indulatos ember –, és mégis dolgozik bennem egy új valóság. Kiterjeszti bennem hatalmát tovább: otthonomra, környezetemre. Jézus hívta az embereket: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28). Ha valaki odament az Úrhoz, hogy vegye le a terhet, a fáradtságot, annak ezt mondja: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek” (Mt 11,29). Hogy is van ez? Jövünk az Úrhoz, hogy vegye le a terheinket, erre Ő igát rak ránk: vigyük az Övét?! Azt várjuk, hogy Isten a mi igánkat húzza. Isten pedig ezt mondja: – Hidd el, jobban jársz. Hogy egy kis tünetet kezelek az életedben, hogy feltámasztottam Lázárt, a négy napja halottat, és visszaadtam a testvéreinek, az óriási öröm. De Lázár meghalt, újra. Viszont téged az örök élet bizonyosságával a szívedben ajándékozhatlak meg. Még akkor is, ha úgy jársz, mint jártam drága apósommal, aki utolsó idejében mindnyájunktól kérdezgette: – Milyen lesz az odaát? Egyszer ezt mondta a lányainak: – Látjátok, még Tamás sem tudja! Testvéreim, persze hogy nem tudom. Hogy tudnám felfogni azt a dimenziót? De azt tudom, hogy Jézus azt mondta az övéinek: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből” (Jn 10,28). Később hozzáteszi: „És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott le gyetek ti is” (Jn 14,3). Nem a halál kaszál le minket, hanem Ő jön, és magához vesz minket. Azt is tudom, apósomat is magához vette. Apósomat, aki olyan boldog örömmel fogadta, olyan boldogan őrizte a szívében, hogy azon a kereszten az ő bűneiért is meghalt Jézus Krisztus. A részleteket nem tudjuk, de tudjuk-e, mit jelent, amit a Káté így mond az első kérdés-feleletben: „…ezért Szentlelke által is engem az örök élet felől biztosít” (HK 1. kf.) Ami nem egy fakír bizonyosságát jelenti. Sok minden hullámzik az ember szívében, de olyan békességes bizonyosság ez, amit ember nem adhat. De el sem vehet senki. Micsoda különbség! Nem is akarom ezt tovább sorolni. Csak arról még valamit, hogyan lehet ez az enyém? Hiszen az isteni üzenet így hangzott: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” Nektek, neked és nekem is. Szinte csak felsorolásszerűen, érintőlegesen említek négy lépést. Az alap, hogy megtörtént. Kétezer évvel ezelőtt megszületett a világ Üdvözítője, aki Jeruzsálem mellett, a Golgota keresztjén életét adta érted és értem. Ez az alap. A második: Isten gondoskodik róla, hogy hirdettessen ez az örömhír. Akkor és ott: angyalt küld a betlehemi mezők fölé. El sem tudom képzelni, hogy zajlott ez. De hiszem, hogy Istennek vannak angyalai: nem röpködő, szárnyas és pufók, hanem láthatatlan szellemi lények. Hiszem, mert Isten megmondta. Amit pedig Isten megmond, az úgy is van. Nem kérdés. Gondoskodott róla, hogy azok a pásztorok, akikhez senki sem tette be a lábát a templomosok, vezetők vagy papok közül – tisztátalan embereknek tartották őket –, azokhoz Isten beteszi a lábát. Méghozzá angyalain keresztül. Elmondja nekik világosan, hogy mi történt. Milyen hatalmas dolog azóta is, hogy hirdettetik ez az üzenet! Akár így, mint ma, amikor együtt vagyunk. Isten hirdetteti az örömhírt – különböző formában. Gondolj bele, hogy jutott el hozzád először? Nagymama, iskolatárs, egy röplap, egy könyv? Nem tudom. Hangzik az üzenet szerte a világon ma is. A harmadik lépés: az igehirdetés nyomán egyszer csak hitet nyer valaki. Mert hitet mi nem tudunk adni. Nekünk csak az a dolgunk, hogy hirdessük Isten igaz igéjét. Kérjük Istent, hogy a Szentlélek által juttasson igemagot a szívekbe. Aztán egyszer csak egyikünk-másikunk felemeli a fejét: elérte szívét az ige. Hitet ébreszt a szívünkben Isten. Végül a negyedik lépés: mozgásba jön az életünk, elmozdul az addigi holtpontról. Nem úgy, hogy onnantól kezdve szárnyalunk, mint az angyalok. Nem. Nagyon valóságosan jelen van a mi kemény természetünk, az óemberünk. De megtörténik annak csodája is, hogy önmagunktól, a legnagyobb rabtartótól is megszabadít az Isten. Ha a régi természet fel-felüti a fejét időnként, akkor sem tarthat már az uralma alatt. Elmozdul a holtpontról az életünk, belép a Megváltó, és kibontja terveit. Ezt éljük át mi is itt, a Fasorban. E köré épül a gyülekezet, különösen az újabb időkben. Testvérem, megtörtént ma is. Ennek az örömhírét hirdethettem. Hitet nyersz? Vágysz rá, kéred? Nyitod a szemed, a szíved, az értelmed: Uram, Istenem, adj nekem élő hitet? Belép a Te életkörödbe is, mert: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus.” Ámen!