Sorozatunk eddigi állomásai során nagy utat tettünk meg: Ábrahámtól indultunk, majd 1500 év útján érkeztünk a Messiás-várásig, hogy kiszabadult Isten népe a babiloni fogságból, új építkezésben van. Előző állomásunkon templomot építettünk. A fogságból szabadultakkal együtt követtük a jeruzsálemi templom építését. Istennek igen fontos a templom fennállása. Nem önmagáért, hanem ez a jelképe az Istennel való kapcsolatunknak. A jeruzsálemi templomban mutathattak csak be áldozatot: hálaáldozatot és a bűnökért való áldozatot is. Ott volt az oltár, melyen szüntelen égett a láng, a finom magvakkal és illatszerekkel, tömjénnel szállt felfele a füst, és kifejezte, hogy a népnek folyamatos a kapcsolata Istennel. Mindez csak előkészítő kiábrázolása volt annak, amit Jézus Krisztusban kaptunk. De nagyon fontos feladata volt ez a nép életének, Istentől adott megbízatásának. Amikor a templomot lerombolták, megszűnt az áldozat is. Amikor újjáépítették, újrakezdődtek az áldozatok az égőáldozati oltáron. Itt csak megjegyzem, hogy ma sincs áldozat a hithű zsidók körében, hiszen a jeruzsálemi templom leromboltatott Kr. u. 70-ben. Titusz római hadserege Jeruzsálemet is a földdel tette egyenlővé a templommal együtt. A Siratófal ma is ott van, és siratják a hithű zsidók a templomot, oda az áldozat, az Istennel való kapcsolat romokban, miközben – és talán megbántódnak, ha ilyet mondunk – Isten különös utat járat velük is. Az arabok elfoglalták a templomhegyet, ott a Sziklamecset, amit nem lehet visszafoglalni, hiszen súlyos konfliktus támadhatna belőle. Őrzik a mecsetet, az áldozat szünetel. Az áldozatnak nemhogy szünetelnie kell, hanem le kellett állnia. Hiszen közben Isten áldozati oltárt emelt a Golgota-hegyen: Jézus Krisztus „egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket” (Zsid 10,14). Olyan szépen fejezi ezt ki a Zsidókhoz írott levél, hogy mindaz, ami addig történt, az erre való utalás. Frissen tartása annak, hogy szükség van a nagy szabadításra. Amikor pedig Jézus Krisztus megáldoztatott a Golgota hegyén, akkor egyszersmind vége az áldozatnak is. Nem kellene várakozniuk, hogy mikor építhetik újra a templomot, és folytathatják az áldozatot. Azt az áldozatot, amely csak árnyék, jelkép, előkép volt. Sokkal inkább oda kellene borulni, ott van még földrajzilag is közel hozzájuk a Golgota hegye. Hogy Jézus Krisztus áldozatában igazán átéljék a szabadítást, amiért megelőzőleg is történtek az áldozatok, és amire mutattak. A templom ma, a mi templomunk is, Krisztus értünk való áldozatának az üzenetét hordozza. Hirdetjük az igét, hallgatjuk. Istennel való kapcsolatunk ezen keresztül épül, és Ő tartja folyamatosan velünk a kapcsolatot. Ma a falak építéséről hallunk. A mai igehirdetés címe: Istennek gondja van a városfalakra is. Templom és városfal nagyon szorosan összetartozik. Istennek nem csak a templom fontos, hanem ugyanilyen fontos a mindennapi életünk tere is. A városfal ezt az életteret jelképezi. Abban az időben védte is a várost, hiszen az erős fallal körülvett városban biztonságban élhettek. Azt is jelképezi, hogy ami a falakon belül történik, fontos Istennek. Kapcsolatunk Istennel, és a mindennapi életünk megszentelése, valósága, védelme, őrzése és kibontakozása: mind a kettő fontos Istennek. A városfal építéséhez tulajdonképpen Nehémiás próféta könyvéből kellett volna igéket olvasnom, de nem is tudom, melyiket. Annyi ige kerülne elénk, hogy feladatul adom a gyülekezetnek: olvasgassuk Nehémiás könyvét. Még a felsorolások is érdekesek, ne fáradjunk bele olvasásukba. Az építés leírásánál sorba veszi, kik építettek az előkelők, a papok közül, sőt kik voltak azok, akik csak tesséklássék munkálkodtak, akik helyett dolgozni kellett. A mai igénk a fogság idejéből származik, Ézsaiás prófétától. Az elkeseredett nép kifakadt a fogságban, és azt mondta: „Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram!” (Ézs 49,14). Rögtön érkezik az Úr válasza: „Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!” (Ézs 49,15). Itt folytatódik a mai igénk: „Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.” Isten azt üzeni népének, hogy Jeruzsálem városának alaprajza ott van Őelőtte, tenyerébe vésve, szüntelen emlékezik rá. Istennek mai népe számára is ugyanaz az üzenete: nem csak a templom fontos neki, hanem fontos a teljes életterületünk is. Az is, hogy mi történik ott. Rendkívüli vigasztalás hangzik az igében. Az övéiről sohasem feledkezik meg az Úr: a fogságban sem, az újra felépülő falak között sem. Kezében tartja őket. Jelkép tehát a városfal építése, az egész életük újjáépítésének, megmentésének, megszentelésének a jelképe. Hosszú ideig romokban állt Jeruzsálem kőfala. Kr. e. 586-ban a babiloni király, Nebukadneccar elpusztította azt. 141 év telt el, és a falak még mindig romosak. Itt kezdődik történetünk. Isten megszólít egy embert, Nehémiást, a perzsa király pohárnokát. Nem is járt soha életében Jeruzsálemben, a fogságban született. Előkelő pozícióba került, a király főpohárnoka lett. Mondhatná azt is, mit számít neki, hogy mi történik odahaza… Egyszer csak jönnek a rokonai, Hanani és a többiek. Beszámolnak neki arról, hogy néz ki a város, milyen lerombolt állapotban van a városfal. Nehémiást Isten arra indítja, hogy bűnbánati imában álljon Istene elé. Nem csak könyörög a városért, hanem magára veszi ősei bűneit is. Olyan imát mond könyve első fejezetében, amely megrendítő. Többes szám első személyben beszél: „Ó Uram, mennynek Istene, te nagy és félelmes Isten! Te hűségesen megtartod a szövetséget azokkal, akik téged szeretnek, és parancsolataidat megtartják. Legyen figyelmes a füled, legyen nyitva a szemed, és hallgasd meg szolgád imádságát, aki most éjjel-nappal imádkozik előtted szolgáidért, Izráel fiaiért. Vallást teszek Izráel fiainak a vétkeiről, amelyekkel vétkeztünk ellened. Vétkeztem én is és atyám háza népe is! Nagy gonoszságot követtünk el ellened, mert nem tartottuk meg azokat a parancsolatokat, rendelkezéseket és törvényeket, amelyeket szolgádnak, Mózesnek adtál” (Neh 1,5–8). Hamarosan a király elé kerül a főpohárnok. A király észreveszi Nehémiás szomorúságát. Ebből indul el aztán az a folyamat, amely a szabadságolásához vezet. Rendelkezésére áll majd az idő, bizonyos segítség is az elinduláshoz. Elmegy Jeruzsálembe, a romok közé, megkezdődik az újjáépítés. Különös akadályok jelennek meg, ellenségek támadnak nyomban, mihelyt épülni kezd a városfal. Feljelentők, akadályok tömkelege. Elcsügged a nép, egyik kezükben vakolókanál, a másikban fegyver. Különös építkezés ez, de felépül a városfal. Ha figyeljük az újjáépítésüket, látjuk, hogy a lehetőséget, az alkalmas időt Isten teremti meg. Az építőket is Ő szólítja meg. Az anyagiakat is Ő rendeli ki. A nép feladata pedig az, hogy éljen az adott lehetőséggel. Az Újszövetségből a Filippi levél igéi csengenek vissza, amikor figyelem Isten munkálkodását a mi életünkben is: „Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az Ő tetszésének megfelelően” (Fil 2,12–13). Mert Ő az, aki alkalmas időt teremt, és megadja a szükséges eszközöket. Szent megrendüléssel – ezt jelenti itt a félelem – munkálkodjunk üdvösségünkön. Azzal, amit Isten megszerzett és elkészített, nekünk kell élnünk: aprópénzre váltanunk. Mindig visszacsatolok gyülekezetünk mai életéhez, így most is. A kilencvenes évek elején milyen kis csapat imádkozott itt, a Fasorban! Isten megindította az egyik gondnokot, Kelemen Lajost, aki szent nyughatatlansággal, lebeszélhetetlenül, leállíthatatlanul harcolt és dolgozott. Kis csapatot gyűjtött azért, hogy a gyülekezet újjáépítésének a lehetősége megteremtődjön. A családja sem tudta lebeszélni. Együtt imádkozott és tusakodott csapatával. Nagyon szerény eszközeik voltak. Isten adott alkalmas időt az elinduláshoz, megadta a szükséges hozzávalókat. Azóta is hányszor átéltük, hogy nem a mi elképzelésünk és ütemezésünk, hanem ahogy Nehémiás mondta, Istennek hozzá való nagy kegyelme szerint bontakoztak ki az események. Átélhettük az óvodánk indulását, már az első óvodások ballagását is. Korábban bármit is próbáltunk, rendre meghiúsult. De eljött az alkalmas idő, átélhettük azt, hogy a nagypénzű nagyvállalkozó, aki megvette az épületet, visszalépett, mert a lakók évtizedes perben vannak egymással. Ahol per van, onnan ő visszavonul. Éppen akkor avattuk a reformációi parkot. A park avatása után szólt a polgármester: mégiscsak lehetne óvoda… Éltünk a lehetőséggel. Ehhez kellett Józsi bácsink is, aki 1996-ban kérte, hogy hadd hagyja ránk a lakását örökségül, mert itt végzett, a Julianna iskolában. Köszönettel elfogadtuk az adományt. Józsi bácsi akkor is idős volt már, de kivárta: az óvodalehetőség után egy hónappal hunyt el. Nem is gondoltunk arra, hogy a felújítás olyan sokba kerül majd. De Isten gondolt rá: kiutalta azt a lakást, amelynek az árából a „falépítés” különleges áldását éltük át. Mert Istennek gondja van a falakra is. Szabó Imre, gyülekezetünk szeretett lel kipásztora a háború után, amikor elveszett a Lónyay és a Julianna, keserűen mondta leányának: – Leányom, látod, nem ezt kell építeni, hanem a lelkeket. Minden más elvész. A keserűség mondatta ezt vele. De Istennek gondja van a „falakra” is: a Lónyay is, a Julianna iskola is újra működik. Istennek gondja van a falakra. Akkor is, ha hosszú idő telik el, amely alatt látszólag semmi sem történik. Így olvassuk Zakariás könyvében: „Mert az Úr szemmel tartja az embereket…” (Zak 9,1). Hányszor éljük át a semleges időt: mintha Isten megfeledkezett volna rólunk. Nem történik semmi, magunkra hagyatva küzdünk életünk nehézségeiben. De amikor eljön az alkalmas idő, és Isten lép, akkor döbbenünk rá, hogy a semleges időben is szemmel tartotta az életünket. Csak nem jött még el az alkalmas idő arra, hogy Ő belépjen, újat kezdjen. Sokszor várja, ahogy várt ezzel a néppel is, hogy eljusson arra a pontra, amikor megadja magát neki. Igazán átadja magát neki. Aztán megindult az építkezés. Mai igénk ennek üzenetét hordozza a nép életére nézve is: Isten törődik a falakkal. Mert Isten a legnagyobbat megtette, az igazi újjáépítést, ahova mutat ez a sorozatunk is. Ahova az egész Ószövetség elvezet: Jézus keresztjén áll az igazi templom. Ott a mi igazi forrásunk, a magunk kőfalaira is. Jézus keresztjén az Istennel való kapcsolatunk áldott nagy szabadítása végbement. Onnan indul életterünk, mindennapjaink újjáépülése is. „Tenyerembe véstelek be” – mondja az Úr az ószövetségi prófétán át. Hogyne gondolnánk mi, az Újszövetség emberei Jézusra, akinek a markába vésve ott a nevünk… Nevünkön szólít az Úr: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1) – „…szüntelen előttem vannak falaid” (Ézs 49,16). Még akkor is, ha ma talán csak romokat látunk. Akkor is érvényes, hogy Isten törődik a falakkal. Csendesheteink alkalmával évekig velünk volt kedves missziós testvérünk. Bátyjával tért haza Amerikából, ott ismerték meg az Úr Jézus Krisztus szabadító evangéliumát. Indítást kaptak arra, hogy jöjjenek haza. Idehaza a cigánymisszióban kezdték meg munkájukat. Különös odaadással idejüket, figyelmüket, értékeiket arra fordították, hogy miként tudnának minél többeket abból a sorsból az Jézus Krisztusban való hitre vezetni. Most egy súlyos, gyors lefolyású betegséget hordoz ez a testvérünk. Felhívtam telefonon, beolvasva neki ezt a mai igét, mert a mostani csendeshétre már nem tud velünk jönni. Különös volt, ahogy válaszolt. Azt mondta, hogy most is békesség van a szívében. Tudja, hogy Isten tenyerén van most is, kőfalai Őelőtte vannak szüntelen. Arról is bizonyságot tehetett, hogy amennyiben ezzel a betegséggel lejár a földi útja, neki nem vesztesége van, hanem nyeresége örökre. Milyen nagy kincs, ha valaki így láthatja Isten ígéretét. Mondhatnánk: kívülről romok, gyorsan közeledő halál. De az ige a szívében visszhangzik: „Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.” Egy kedves ének három versszakával zárom az igehirdetést. Az énekíró, Czakó Jenő, a lelki várfalak háború utáni építésében fáradozó, kiváló lelkipásztor írta akkor, amikor az élet megannyi területén csak romokat láthattak. Fogadjuk a templomés kőfalépítéshez, hozzánk szóló üzenetként: „Új templom épül szívek mélyiben, Köröttünk szerte: romba dőlt falak, Megtört szívek, békére szomjazók, Mind arra várnak, lesz-e új tavasz? Új építésre, megmozdul-e majd A szeretetnek szolgáló keze? Hadd lássuk tisztán, Mesterünk, Mik a terveid, és hol van a helyünk. Adj látomást és új erőt nekünk, Tisztítsd meg szívünket, Ajkunk és kezünk. Hogy épülhessen bennünk, általunk Templom, amelyben Szent Lelked lakik.” Ámen!
Lekció
Neh 1