A Zsidókhoz írott levél 11. fejezete a hit hőseit állítja elénk. A fejezet a hit meghatározásával kezdődik: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés” (1. vers). Érzékeljük a feszültséget ebben a bibliai versben? A remélt dolgok valósága, mintha már itt lennének? Úgy számolok velük, mint teljes valósággal? A nem látott dolgok felől való meggyőződés? Ábrahám elindult Isten szavára: „Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!” (1Móz 12,1). Nagy ígéreteket kap: „Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz 12,2–3). Ábrahám elindul Isten szavára, nem fordul vissza, végigjárja az útját. Amikor meghal, mennyit lát az ígéretekből? Egy szem fia van, Izsák, ha nem számolunk a szolgálótól lett Izmaellel. Izsák már megnősült, messze földről Rebekát idehozatták. De gyermek még nem született. Ábrahám úgy hal meg, hogy nincs unokája. Hol van itt a nagy nép? Aztán ez: „Azt az egész földet, amelyet látsz, neked és a te utódaidnak adom örökre” (1Móz 13,15). Amikor Ábrahám meghal, egy négyszögöl saját földje sincs, bérli az őslakóktól. Isten az egészet neki ígéri. Ehhez képest pénzen kell sírhelyet vennie, hogy eltemethesse feleségét, és egyszer majd őt is oda temessék. Amikor meghalt, még sehol sem volt annak a valósága, hogy az ő magvában a föld minden nemzetsége megáldatik. 1800 év még, mire Krisztus, az Isten Fia megérkezik testileg, Ábrahám magvából Mária útján. Mit tudott ő ebből? Csak az ígéretet kapta. De úgy járta végig az életét, hogy ezek az ígéretek, mint a messzeségben lévő, pontosan kijelölt koordináták, meghatározták az életét. Mi – csaknem 4000 évvel később – mit látunk? Nagy néppé lettek, azé a népé az a föld. Majdnem kétezer évig megsemmisült Izrael állama. 1948-ban az ENSZ-ben született meg a döntés, hogy azon a földön újra kikiáltják az országot. Az utódban pedig megáldattak a föld valamennyi nemzetségei: Jézus Krisztus megérkezett kétezer éve. A magyar is megáldatik, mi mindnyájan. Milyen hihetetlen ajándék, hogy Isten az ígéreteit elhelyezte már. Ábrahám végigjárja az utat, és látja, amit lát. De hitben jár, és nem látásban. Ez pedig az Újszövetség népére is érvényes sok mindenben: hitben járunk, és nem látásban. Mi már látjuk ezeket. De még nem látunk sok mindent, amit Isten megígért. Igaz volt a hithősökre az, amivel a fejezet zárul: „És mindezeken, noha hit által elnyerték az Írás jó bizonyságát, nem teljesült be az ígéret, mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott, és azt akarta, hogy ők ne nélkülünk jussanak el a teljességre.” Olyan egyszerűen hangzik ez a megállapítás: „Isten számunkra valami különbről gondoskodott.” Akár még el is mehetünk e kis mondat mellett. Mégse tegyük. Hiszen olyan nagy dolgokról esik szó a fejezetben, mint pl. hogy Mózesék átkeltek a Vörös-tengeren. Érdemes elolvasnunk az egész fejezetet, hatalmas eseményeken vezet végig bennünket. „Isten valami különbről gondoskodott” – úgy tűnik, mintha a bibliaíró nem tudná eléggé hangsúlyozni, érzékeltetni ezt a tényt! Itt egy sorozat befejezését rögzíti a záró versekben. Azt érzékelteti, hogy ide fut ki az egész út: a különbre, a kiválóbbra, a beteljesedésre. Mert Krisztus mennyei életet hozott ide, a földre. Megjött az, aki nem csak toldozni-foldozni tud, tüneti kezelésre képes, mint minden más vallás és filozófia. Mert minden más tanítás csak ennyit tud. Többre nem képes. Ám Jézus újjáteremtheti egy ember életét. Ezt egyedül Ő tudja megtenni. Két dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban elmondani. Először azt, hogy tudtunkon és akaratunkon kívül milyen helyzeti előnyben vagyunk az ószövetségi hithősökhöz, évezredek nemzedékeihez képest. Mert ugyan visszafelé is érvényes Krisztus keresztjének megváltó munkája. Nem a bárányok véréért, az csak jelkép volt, nem azért adott Isten bocsánatot újra és újra, hanem a Bárány véréért. De a Krisztusban kapott új élet lehetőségét az életükben nem élhették meg. Egy példa jutott eszembe. Apai nagyapám fiatalon halt meg, tüdőbajban. Tizenhét éves voltam, amikor a futballkapuban egyszer csak, mintha ezer tűvel szúrtak volna meg, összeestem a mérkőzésen. Megállapították, hogy tüdőbaj. A szabadság-hegyi szanatóriumba kerültem Pesten. Volt már streptomycin. Vagy kétszáz adagot kaptam belőle tizenöt hónapon át – injekcióban. Vagy ötezer gyógyszert beszedtem, aztán műtét lett a vége. De itt vagyok. Más helyzetben voltam, mint az én nagyapám a húszas-harmincas évek elején. Semmit nem tettem érte, de egy új lehetőség adódott, amelynek nyomán nekem nem kellett fiatalon elmennem. Családom lehet, hivatásom, sok szép esztendő, sok ajándék. Amikor arról beszélünk, hogy Krisztus megérkezett, micsoda új helyzetet jelentett ez az ember számára! Semmit nem tettünk érte, csak később születtünk, mint ők. Sokszor szomorúan látom, hogy érzéketlen az emberek szíve erre a hihetetlen, kibeszélhetetlen ajándékra. Egy gyászoló családdal beszélgettem. A beszélgetésben próbáltam érzékeltetni, milyen lehetőség a Jézus Krisztusban való élet. Kedvesen fogadták. Az elhunyt egyik leánya azt mondta: – Jártam én is Izráelben, a születés templomában. Ha ott nem érinti meg az embert valami, akkor sehol. – Csendben voltam, nem tudtam, hogy mondjam el: én is jártam többször Izráelben, és nagy élmény volt. De Jézus Krisztus élő valósága egészen más, mint földi élete nyomai vagy emlékei. Megállhatunk meghatottsággal és tisztelettel, természetesen. De ennyi az egész? Ennél sokszorta több! Megdöbbent az ószövetségi nép elesettsége. Akik átélték, hogy átkeltek a Vörös-tengeren, azoknak olyan óriási élmény volt ez, hogy egész életükre nem felejthették el. Még azt sem felejtem el, amikor árokba kerültünk az autóval, aztán jött valaki: – Él itt még valaki? – Majd kikászálódtunk a kocsiból horzsolásokkal. Azt elfelejteni, hogy mannát kaptak naponta? Még azt is mondta az Úr, hogy ne gyűjtsenek be többet, mint ami egy napra való… Bízzanak Benne, hogy holnap is ad. Természetesen begyűjtötték, és ott rothadt meg. Mert az ember ilyen. Ez a nép addig bosszantotta Istent, hogy Mennyei Atyjuknak ki kellett mondania: egy sem megy be közülük az ígéret földjére. Majd a fiaik, akikről azt mondták, hogy falhoz paskolja őket az ellenség. A mai ember is ugyanilyen elesett. Felejthetetlen számomra, hogy anyósomnak sokszor mondtuk: – Jöjjön, Édesanyánk, csendeshétre! – Nem jött, de három év múlva egyszer csak elment. Megjött és azt mondta nekünk: – Miért nem mondtátok előbb?! Itt is kitesszük a lelkünket, hogy érzékeltessünk az egészből valamit. Sokszor az emberek mennek tovább: jó volt, egész érdekes… De hogy az életmentő kapcsolatot megragadnák?! Ilyen elesett az ember, alapállapotunkban ennyire tompák vagyunk. Ennyire nincs kiút, ennyire nem lehet az emberiségen segíteni. Nekem mondhatja az utópiákat bárki: majd felderül az ég, mindenki hívő lesz… Jézus azt mondja: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8). Ne a filozófiánk és a fantáziánk lóduljon meg, hanem nézzük Isten igéjét: sötétedik a világ! Itt jön a másik nagy üzenet: „Isten számunkra valami különbről gondoskodott.” „Gondoskodott” – tudjuk, mit jelent ez? Majdnem kétezer éven át – ha Ábrahámtól indulunk – mennyi türelem, szeretet és gondoskodás. Hogy nem hagyta abba, nem vágta közénk a gyeplőt: csináljatok, amit akartok!? Hány ember élete ment rá, amíg a mennyei gyógyszer megérkezett! Jeremiást fiatalon hívja el az Úr. Kifeszített idegzetű, mint az íj. Menekül ez a fiatalember, s az Úr azt mondja: „Kösd azért derekadra övedet, indulj, és hirdesd nekik mindazt, amit én parancsolok! Ne ijedj meg tőlük, különben én ijesztelek meg általuk!” (Jer 1,17). Jeremiás megy, és hirdeti az igét. Bántják, ütik, vágják, és ezt mondja: „Nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében” (Jer 20,9). Isten azonban hagyja, majd lecsitul. Aztán egyszer csak megszólal: „Ha eljutott hozzám igéd, én élveztem, igéd vidámságot szerzett nekem és szívbeli örömöt” (Jer 15,16). Elindul újra. Egy életen át megy úgy, hogy egyszer sem hallgatták meg az igehirdetését igazán. Amikor jön népére a veszedelem, keservesen siratja, hogy mi történt a néppel. De Isten értünk húzza fel az íjat újra és újra. Ott van Illés, ő is kimondja, hogy elég. Az Úr pedig azt mondja neki: „Kelj föl, egyél!” (1Kir 19,5). Nem mond neki semmit. De miután pihenni hagyja, ezzel kelti fel újra: „Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted!” (1Kir 19,7). Jézus pedig kimondja a Gecsemáné-kertben: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár” (Mt 26,39). Képesek vagyunk felfogni, mi mindent végzett el Isten emberek egész során át, hogy ezek a láncszemek idehozhassák a szabadítás ajándékát hozzánk? Képesek vagyunk ezek után leszázalékolt lelki életet élni? Nem a Krisztusban? Nem úgy, hogy: – Uram, töltsd be a napjaimat! Krisztusról beszélünk, és közben káromkodunk? Öljük egymást? Krisztus ekkor mondja: – Ezért jöttem, mert magadtól nem tudsz kilábalni! Milyen sokan kérdezik, hogy mire ez a kétezer év, minek ez a sok idő az előkészítésre? Isten nekünk adja Krisztust, kész, el van végezve az egész dolog. Azért legyünk tisztában azzal, hogy Isten az Úr, az ember pedig ember. Hányszor elmondom, esküvőn is, hogy tizenhárommilliárd fényév távolságból érkező jeleket fogunk távcsöveinkkel. Elmondom részletesen, hogy megdöbbentsem a hallgatóságot, akik bejönnek a templomba: – Ember, állj már meg! Tudod te, kicsoda az a végtelen hatalmú Isten? Ő azzal törődik, hogy értünk, emberekért próféták és királyok egész sorát állítja be és működteti. Hogy amikor mi megérkezünk, elhangozhassék az énekünkben: „Nem éltem még e föld színén: te értem megszülettél; Még rólad mit sem tudtam én: tulajdonoddá tettél; Még meg sem formált szent kezed, Már elválasztál engemet, hogy társam légy e földön.” (329. dicséret) Értjük vagy legalább érzékeljük ennek a horderejét? Erről van szó. Akik értik a szívükben, azok tudják: mi, nyomorult emberek, kaptunk valami hatalmasat. „Nem játék volt, amit megtett” – énekeljük. (298. dicséret). Nem bizony. Hogy ebben az okkult és bálványimádó, tompa, vak, süket, pusztuló embervilágban kijelentse magát. Megérkezzen a Szabadító és eljusson hozzád. Gondold el, amíg tehozzád elvitte a Krisztus evangéliumát, mekkora türelme volt Istennek?! Hány embert használt fel érted: „akikre nem volt méltó a világ” (Zsid 11,38). Hány ember adta oda az életét azért, hogy őrizzék a lángot számunkra is! Megérthetjük, hogy a levél írója így folytatja: „Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek” (Zsid 12,1–3). Úgy legyen! Ámen!
Lekció
Zsid 11