Különös gazdagság van Isten igéjében. Életünk különböző helyzeteiben más és más hangsúlyt kap ugyanaz az ige. Kimeríthetetlen az üzenete, mindig képes újat mondani számunkra. Emlékezetem szerint több mint negyvenéves igehirdetői szolgálatom során harmadszor kerül elém Haggeus próféta könyvének első fejezete. 1984 nyarán, fiatalemberként a fóti gyülekezettel parókia és gyülekezeti ház építésébe fogtunk. Rekkenő nyári melegben dolgoztunk, nagy áldozattal, odaadással – anyagiakban, munkában egyaránt. Együtt volt a gyülekezet. Az egyik héten mégis magunkra maradtunk: a kőműves, a fizetett segédmunkás és jómagam a tetőn. Az első szintet betonoztuk. Így telt a hét. Nem restelltem én sem a munkát, de nem egészen így gondoltam az építkezést. Az egyik este, a munkát befejezve leültem egy beton béléstestre, és egy ideig vártam. Úgy elfáradtam, hogy alig tudtam lejönni a tetőről. Aztán megszólalt bennem ez az ige. Indulat volt bennem. – Ejnye, atyafiak, hát nem a magam házát építem, még akkor sem, ha a parókiában mi, a lelkészcsalád lakunk: „Azért, mert az én házam romokban hever, ti meg csak a magatok háza körül szorgoskodtok” (Hagg 1,9). – Persze csitítottam magam, mondván: egyfelől ez nem az Úr háza, hiszen a templom áll. Másfelől pedig nehogy az indulataimmal hirdessem az igét, hogy veszi ez ki magát! Harmadszor: ebből akár baj is lehet. Ha ezek a sok mindenben fáradozó, áldozatkész testvérek egy kemény igét kapnak, és benne a lelkész indulata is tükröződik, akkor bizony könnyen elszakadhat a húr. Akkor aztán itt maradunk. Hogy építünk tovább? Teltek a napok vasárnapig, de ettől az igétől nem tudtam szabadulni. Egy életem, egy halálom, eldöntöttem, hogy ezt az igét és a mögötte megbúvó helyzetet bizony elmondom. Nagy hála van a szívemben, mert Isten olyan légkört teremtett, olyan fogadtatást adott az igéjének, amely megváltoztatta a helyzetet. A következő héten lelkészkonferenciára kellett mennem, de mire visszajöttem, a teljes lakószintet felhúzták, kb. 100 munkanapot dolgozott a gyülekezet. Egy hét, öt nap munkája nyomán az egész lakószint elkészült. Felejthetetlen számomra Isten igéjének e csodája. A második alkalommal 2003-ban hangzott ez az ige, immáron itt, közöttünk a Fasorban. Lelkésztestvéremmel együtt Haggeus és Zakariás próféta könyveit magyaráztuk heteken-hónapokon át a gyülekezetnek. Ezt az internet segítségével már vissza tudtam hallgatni a honlapunkról. A hangsúly akkor a rossz sorrenden volt. Amit Isten meg is kérdez a néptől: a saját otthonukat építik, miközben az Úr otthona romokban hever? Itt valami nem jó, a sorrend hibás. Most harmadszor hirdetem az igét Haggeus könyve első fejezete alapján. A babiloni fogságból való szabadulás után vagyunk. Círus perzsa király győzedelmeskedett a babilóniaiak felett, majd ezután hazaengedte a fogoly népeket. Okos meggondolásból, mert többet érnek neki azzal, ha a parlagon heverő földeket művelik, a lakatlan városokat benépesítik, s persze szép adót fizetnek neki. Ő a nagylelkűségét hangsúlyozza: menjen ki-ki, imádja istenét, hogy minden isten őt szolgálja. Kérje csak szépen mindenki az ő nevére az áldást, építsék fel a templomokat, pénzt is adott nekik. Visszaadta az ellopott templomi edényeket és eszközöket is. Mámoros újrakezdés volt ez, hiszen végre eljött a szabadulás. Ahogy megérkeznek, nagy lendülettel, nagy örömmel kezdenek neki: lerakják a templom alapját, felépítik az áldozóoltárt, hadd induljon a szertartás. Ám ez a lelkesedés egyszer csak alábbhagy. Feljelentések érkeznek ellenük, a samáriaiak áskálódnak, elfogy az induló pénz. Az újjáépítés megannyi gondja közepette érkezik a jelzés: leállítani! A feljelentések elérték céljukat, megakadt a teljes munka. A múló évek során a tűz is ellobbant a szívekből. Odáig jutottak – ahogy a próféta megszólal tizenhat évvel később –, hogy ott van a gazzal benőtt, félig kész épület. Az építők pedig saját házaikat faburkolattal, a vezetők cédrussal díszítik, az Úr temploma ezzel szemben romokban hever. Ekkor hangzik az ige üzenete a helyes sorrendről: Isten országának ügyével és a mi magunk ügyeivel kapcsolatban. Fontos az is, hogy az anyagiakban milyen sorrendet követünk, hogyan szánjuk oda anyagi javainkat. Egyik lelkész kollégám fiatalon indult a hitben egy barátjával együtt. Bennük volt az induló lelkesedés, ám évtizedekre elsodródtak egymástól. Ez a barát idővel igen gazdag üzletember lett. Amikor később találkoztak, a beszélgetés közben egyszer csak megkérdezte ez a lelkipásztor: – Mondd, abból a sok pénzből, amivel rendelkezel, mennyit szánsz az Isten országának ügyeire? – A válasz így hangzott: – Azt gondolod, hogy én csak gondolatban is megsértem az igen hatalmas Istent azzal, hogy Ő rászorul az én pénzemre? – Nem tartott ezek után sokáig a lelkipásztor és a barát beszélgetése. Gyorsan kiderült, ki-ki hova jutott onnan, ahonnan elindult. Most, hogy sorozatunkban ismét előkerül a templomépítés ügye, amit megértettem, szeretném négy pontban elmondani. Az első, ami foglalkoztatott a történet nyomán az, hogy a hívő ember, az Isten embere is „emberből” van. Ez azt jelenti, hogy amikor élő hitre jut, nem lesz angyallá, csodalénnyé. Továbbra is ugyanaz a törékeny, elesett ember. A különbség az, hogy a vitorlájába Isten kegyelmének a szele csap. Ez azt jelenti, hogy Isten felemeli őt. Önmagunk fölé emel bennünket Isten, olyan lehetőségeket nyitva meg, amelyek nem belőlünk fakadnak. Mert a mi alkalmas voltunk nem magunkban van – írja Pál apostol. – Isten az, aki alkalmassá tesz bennünket (2Kor 3,5). Olyat cselekedett velünk, ami életünknek egészen új lehetőséget adott. Mi magunkban azonban ugyanazon törvény alá tartozunk, mely szerint ebben a világban minden lefelé esik. A hívő embernek is számolnia kell azzal, hogy az elindulás tüze könnyen alábbhagyhat a szívében. Aztán már át is üt a régi természet. A korábbi püspökhelyettes, aki figyelte a teológusok életét, igyekezett a kollégiumban is rendet tartani. Két fiatal eléállt, egy fiú és egy leány, hogy adja meg nekik az engedélyt, hogy egymás szobájába bemehessenek. A válasz az volt, hogy sajnos, ez nem lehetséges. A fiatalok megkérdezték: – Főjegyző úr, nem tetszik megbízni bennünk? – A főjegyző elmondta, hogy ő tökéletesen megbízik bennük, csak egy baj van: egyikük fiú, a másikuk meg lány. Pontosan értette ugyanis, hogy emberből vannak. „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12). A hívő ember életére is igaz, amit itt látunk. Hol vannak ezek az emberek már attól a tűztől, lelkesedéstől, lendülettől, amellyel elindultak? Mindent megtettek volna, ott volt az öröm, az odaszánás a szívükben: első az Úr ügye. Eközben átélték maguk is, hogy áldás alatt állnak. Kevesebből is többjük volt. A kilencvenes évek elején tanulmányúton jártam Németországban. Itt akkor voltunk az „ébredési frissességben”. Akkor alakult a Bibliaszövetség, nagy vágygyal és tervvel, hogy az evangélium ügyét az országban, a gyülekezetekben kép viseljük. A Szentírás védelmét, hogy ne kezdhessék ki az ige alapüzenetét mindenféle más tanításokkal. Egy ébredési konferencián tartózkodtam odakinn, több helyről összejöttek a hívő emberek három napra. Jómagam az itthoni tűzből és lelkesedésből érkeztem. Csak hallgattam, ahogy szép unottan, megszokottan énekeltek. Az arcokon látni sem lehetett, hogy valóban arra gondolnak, amit énekelnek. Ahogyan szoktuk mi magunk is, néha azt sem tudjuk, mit énekelünk. A konferencia értékes és jó előadásokkal telt, de egyfajta megfáradás és megszokottság borult az egészre. Akkori fölényes lelkesedésemben nem jutott eszembe, hogy vajon velünk mi lesz tizenöt-húsz év múlva? Nem a német testvérekben volt a hiba, hanem az emberben magában. Bárki közülünk jó, ha tudja, hogy igenis képes az elesettségre. Talán ma még úgy gondoljuk, ahogy Péter mondta Jézusnak: „Ha mindenki meg is botránkozik benned, én soha meg nem botránkozom” (Mt 26,33). Aztán ki árulta el és tagadta meg Őt? Péter volt az. Első üzenetünk tehát ez: legyünk józanok a magunk életével kapcsolatban! Ha azt hisszük, hogy állunk, vigyázzunk, hogy el ne essünk. Azért, mert Isten kegyelme megragadott, még nagyon könnyen „leereszthetünk”, sok megfáradás és törődöttség lehet még hívő utunkon. A második üzenet: amit az előbbiekben elmondtam, ezt az állapotot pontosan tudja a mi Urunk, ezért kezeli a népét. Igét küld, prófétákat. Mert semmi más egyéb ellenszere nincs az eltompulásnak, a megfáradásnak, mint Isten élő igéje. Egyik énekünkben hangzik: „Csak egy szót mondj, hogy újjá légyek” (223. ének). Ismerős ez az „egy szó”, amikor elér bennünket egy igehirdetésben? Megérint és kimozdít a holtpontról. Rádöbbenünk, hogy hova jutottunk. Mert gyakran nem is vesszük észre, mint akkor ott, Jeruzsálemben: imádják az Istent, az oltáron folyik az áldozati szertartás. Megszokják azt is, hogy Isten háza talpig gazban, még nem jött el az építés ideje. Majd ha jön a jobb lehetőség, megyünk tovább. Hallottam egy történetet, egy elképzelt helyzetet. Jézustól kérdezi valaki: – Elküldted tanítványaidat, hogy tegyék tanítvánnyá a népeket. Mi van, ha csődöt mondanak? Van-e „B” terved? – Jézus válasza erre az, hogy nincs „B” terv, csak az eredeti. De ehhez még hozzátette: „Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20). Mert Jézusnak nem bennünk, emberekben volt bizodalma, hogy mi majd megoldjuk Isten országának ügyét. Abban volt a bizalma, hogy Isten milyen kegyelemmel munkálkodik bennünk. Azóta kétezer esztendő eltelt: micsoda idők, milyen nyomorúságok! Az egyház életében is. Mégis, ma is hitre juthatunk Isten igéje nyomán. Vannak közöttünk, akik elmondhatják: ennek a csodája az elmúlt hetekben érte el őket. Mert igét küld az Úr. Ez a titka az egésznek. Az Ő „kezelése” a titka annak, hogy Isten gyermekei be tudják futni a pályát. Ez nagyon nagy vigasztalás, magam is nagyon örültem ennek az igének: – Uram, hát itt van mindennek a gyökere? Mindvégig Tebenned van mindennek a titka? A harmadik üzenet: kapaszkodjunk bele a nekünk küldött igébe. Hittel ragadjuk meg a hallott igét! Ezt olvassuk a Bibliában: „Nem használt a hirdetett ige, mivel nem párosult hittel azokban, akik hallgatták” (Zsid 4,2). Amikor igét ad Isten nekünk, megérint és megszólít, akkor tegyük, amit mond! Mert akkor megadja hozzá annak lehetőségét, erejét, alkalmas idejét is. Ezért szól az ige így: „Ma, ha az Ő hangját halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket” (Zsid 3,15). Milyen jó, hogy ez a nép nem válaszolta csökönyösen: – Három éve tart már a szárazság, eső sem esik, miből adjunk? Majd ha jön egy jobb esztendő, meggondolandó, hogy el lehet kezdeni. Várjuk ki! – Nem így történt. Megértették az ige szavát. Haggeus még azt is elmondta nekik, hogy nem jól gondolkodnak. Nem a szárazság miatt nem lehet templomot építeni. Mivel nem törődik a nép a templommal, pontosan azért van szárazság. Ezt később Jézus mondja majd, de itt is érvényes az ige üzenete: „Keressétek először az Ő (Isten) országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek” (Mt 6,33). A nép újraindul, folytatódik a templomépítés. Öt év múlva, Kr. e. 515-ben felszentelhetik a templomot. Kívülről nem változott semmi. Még nem volt nagy termés, a külső körülmények ugyanazok voltak. De a szívükben megváltozott valami. Isten igéjére ők hittel és engedelmességgel válaszoltak. A negyedik üzenet: amikor ez megtörténik, átélik a csodát. Jönnek a samáriaiak, akiknek eddig sikerült megállítani az építkezést. Mi történik itt? Írni kell újabb levelet, hogy állítsák le az egészet – a szokásos, begyakorolt úton-módon. Elmondják ekkor a zsidók, hogy 538-ban kapták a szabadulólevelet, a pénzt az újjáépítéshez. Círus persze már rég sehol, új uralkodó van a trónon. A samáriaiak nem hiszik az egészet, újra megírják a feljelentőlevelet. Az új uralkodónak, Dáriusnak fogalma sincs az egész ügyről. Utánanézet a levéltárban: kiderül, ott van a Círus-féle felhatalmazás. Érkezik az üzenet, hogy engedjék őket építeni, sőt a tartományi adóból is részesüljenek, az erdő fáiból is kapjanak. A feljelentésre érkezik egy olyan válasz, amely szerint jobban járnak. Mert így olyan segítséget kapnak, amivel könnyebben indulhatnak tovább. Istennek ez a válasza. Várja, hogy a szívünk mozduljon. Nem azt mondja, hogy majd Ő mindent odaad, hanem azt, hogy bízzunk Őbenne. Fogadjunk szót, amit Ő mond, azt cselekedjük. Egy példa Fótról, az ötvenes évek elejéről. A fóti atyafiak nagyon tikkasztó tavaszt és nyarat éltek át. Eső nem esett. Márpedig a jövedelmük, megélhetésük a paradicsomból származott. Méghozzá a szabad földi termesztésből, akkor még fóliasátrak nem léteztek. Ott álltak egy nyomorúságos év közepén: téeszesítés, beszolgáltatások, minden összejött. A presbitériumban valaki felvetette, hogy a templombelsőt fel kellene újítani. Mindenki lehurrogta: – Ugyan már, elment az eszed? Ezt a nyomorult népet még tovább terhelni? Szó sem lehet róla! – Le is tettek erről az ügyről. Ám a gyülekezet fiatal, hívő gondnoka hordozta ezt a szívében, és egyszer csak az esperes-lelkipásztor elé állt: – Esperes úr, a jövő vasárnap hadd álljak ki az úrasztala elé. Istentől igét kaptam a szívembe, szeretném elmondani a gyülekezetnek. – Az esperes már ismerte a gondnokot annyira, hogy ha valamit az eszébe vagy a szívébe vesz, akkor ez nem csak saját nekibuzdulás. A gondnok odaállt az igehirdetés után az úrasztalához, és elmondta, hogy a presbiteri gyűlésen miről esett szó. A józan ész azt mondatja, hogy eszünkbe ne jusson ilyen időkben templombelső-felújításba kezdeni. Ám ő ezt az igét olvasta Malakiás könyvében: „Hozzátok be a raktárba az egész tizedet, hadd legyen eleség a házamban, és így tegyetek próbára engem – mondja a Seregek Ura. Meglátjátok, hogy megnyitom az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok rátok.” (Mal 3, 10). – A gondnok így folytatta: – Jövő vasárnap mindenki, aki valamit oda tud szánni – szíve és lehetősége szerint –, tegye le az úrasztalára! – Következő vasárnap az úrasztalára letették a teljes belső felújítás összegét. Aznap este olyan esőt kapott a határ, hogy a már veszendőbe induló termésből még sokat megmenthettek. A katolikus testvérek így szóltak a gondnokhoz: – István, de jól csináltátok ezt a dolgot, de miért nem egy hónappal ezelőtt!?! Ha szól az Isten, engedjünk neki. Mert az Úr a hívő embert így terelgeti: „Újult erővel haladnak, és megjelennek Istennél a Sionon” (Zsolt 84,8). Nem egyenes vonalú a mi utunk, hogy úgy száguldjunk a mennybe, mert töredékes-törékeny, meg-megfáradó emberek vagyunk. Lehangolódunk, leeresztünk, hitünkben is ellanyhulunk – de az Úr kezel! Ezért kell az Ő igéje közelében maradnunk. Kapaszkodjunk meg egy kicsiny kis igében is, ami megérinti a szívünket. Megértettem valamit, most meg is fogom tenni mindazt, amit világossá tett az Isten. Utána nem úgy adja az áldást, ahogyan mi menetrendszerűen várnánk, hanem másként: bőségesebben, váratlanabb módon, ahogy az Ő kegyelme szerint történik. Legyen mai úrvacsoránk is ilyen megkapaszkodás: Itt vagyunk a szép templomban, és amit az Isten hirdettet, azt vegyük egyen-egyenként komolyan ebből a haggeusi igéből. Áldott legyen érte az Ő neve. Ámen!