„…az Úrnak halálát hirdetitek, amíg eljön”

Olyan kedvessége a mi Urunknak, hogy menet közben is meg-megsimogat bennünket. Bizonyára észreveszik ezt a Testvérek az életük eseményeiben, én észreveszem az igehirdetői szolgálat közben is. Ilyen simogatása volt Urunknak két héttel ezelőtt, amikor a juliannás vasárnapunkon mondhattam el Jézus földi életét. Sokat gondolkodtam, hogyan lehet egy vasárnapban összefoglalni. De így, gyermeknyelven könnyebb volt. És kereken egyben volt, ahogyan Jézus itt járt, és amit cselekedett a földi útján. Már akkor jött a második simogatás, mert ezt így előre nem tervezi el az ember, hogy két hét múlva Jézus kereszthalála következik, és éppen úrvacsorai vasárnapra esik. Ráadásul még az is ott van az úrvacsorai szereztetési igében, hogy „az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön”. Még ez is benne van: „amíg eljön”. Advent első vasárnapján vagyunk. Így egybeszerkeszteni a dolgokat, és időzíteni ember nem tud. Ennek örömében, hálájában ünnepeljük 2011 adventjének első vasárnapját. Hallgassuk az igét, és éljünk az úrvacsorával annak örömében, hogy az értünk megfeszített és értünk visszajövő Úr most is velünk van. Gyönyörködöm abban, ahogyan az úrvacsorát adta nekünk. Cselekményhez kötötte, valami több van abban, hogy kezünkbe vesszük a falat kenyeret, a korty bort. Nem tudjuk mi ezeket a titkokat mindig pontosan regisztrálni. Milyen nagy ötlet, hogy miközben az ember kezén a legszentebb dolgok is tönkremennek, teológusok okoskodnak, sok minden elmélet születik, amelyik Jézus keresztjét háttérbe szorítja vagy félretolja, lehetetlen elfelejtkezni Jézus haláláról valahányszor megterítjük az úrasztalát. A falat kenyér, a korty bor erről beszél, őrzi évezredeken át, hogy el ne távolodjunk a lényegtől. A legfontosabb, ami nélkül a bűnbe rekesztett világunk és a bűnbe rekesztett emberi életünk kényszerpályán akadna meg: Jézus kereszthalála. E nélkül sok kincs és érték a miénk lehet a hitben is, csak éppen szabadítás és szabadulás nem történik velünk. Így pedig kinyílt a börtönünk ajtaja. Még két hete sincs, hogy ez a kincs felragyogott egyik fiatal asszonytestvérünk szívében, életében. Közöttünk van, de még nem ismerik a Testvérek. Nem is mondanám, ha nem egyezett volna bele, hogy elmondjam. Mert az ő esetén át beleláthatunk Jézus keresztje erejébe, munkájába, ahogy gyakorlatilag elindítja egy ember életében. Jó példát kapunk arra, hogyan nyit kaput Isten az Ő keresztje által a számunkra. Beszélgetést kért tőlem ez a három kisgyermekes fiatalaszszony. Vasárnaponként itt van, hiszi a Biblia igéit, olvassa, ismeri, de tulajdonkép pen a beszélgetés lényege az lett volna, hogy a lelkipásztor adjon lelki feloldozást arra, hogy nem kell tovább együtt élnie a férjével. Hogy azt a lehetetlen állapotot, ami kettejük köszönésén kívül szinte minden értelmes kapcsolatot nélkülözött, mikor oldhatja fel. Azt válaszoltam, hogy jó, nagyon döntő dolog ez, de előtte egy másik kérdésről beszéljünk. Mielőtt intézzük a mi horizontális dolgainkat, a vízszintes kapcsolatokat, beszéljünk arról, hogy milyen kapcsolata van az élő Úrral. Mert mindnyájunk életének az alapkérdése ez. Mert ez a kapcsolat egészen más fényben mutatja meg teendőinket, helyzetünket mindennapi életünk ezerféle ágazatában is. Beszélgettünk, és Isten különösen is elkészítette a szívét. Mert bűnlátása is volt, egy nagy batyut cipelt. Amíg egy embernek nincs bűnlátása, csak a terheit látja, a sokszor valóban alig elhordozható terheket, addig nehéz mit kezdeni velünk. De a bűn látása nyomán eljutunk oda, hogy azt a batyut le lehet tenni Jézus Krisztus keresztjénél, és ki lehet nyitni a szívet, át lehet adni az uralmat ennek az Úrnak. Be lehet Őt hívni az életünkbe úgy, hogy leszállunk életünk trónjáról, és teljes életünket kiszolgáltatjuk neki: – Uram, mit akarsz, hogy tegyek? Jézus kereszthalála azért történt, mert mindnyájan be vagyunk zárva egy kemény börtönbe. Mindnyájunk életén előbb-utóbb kiüt ez a tehetetlenség, kiúttalanság. Ha nem így lenne, akkor Jézusnak nem kellett volna eljönnie, nem kellett volna az életét adnia értünk. Pál felkiált, a hitre jutott Pál: „Én nyomorult ember, ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Róm 7,24). Látja azt a lehetetlenséget, ami az ő születés szerinti természetében, bűnbe zárt motívumaiban börtönt ad neki. Nem véletlen, hogy Jézus így tusakodott: – Atyám, ha van más mód, hogy ők ebből a börtönből kijöjjenek, múljék el tőlem ez a keserű pohár. De Atyám, ha nincs más mód, legyen meg a Te akaratod! Nem volt más mód. Nem azon kell gondolkodnunk, hogy meg kellene javítani magunkat. Aki még itt tart, az próbálkozzon, és el fog jutni egyszer odáig, hogy nem megy. Mert a felszínen sok mindent át tudunk rendezni, de a motívumainkat nem tudjuk kicserélni. A génjeinkkel hozzuk magunkkal, a pici gyermeken már átütnek az önzésnek, az indulatoknak, a dacnak és sok minden másnak a motívumai, és ahogy növekszik, egyre jobban kiderül, hogy az a kis tigris nagy tigrissé lesz. Ebben vergődik ez a világ. Nem megoldás az, hogy mutogatunk a másikra. Mutogathatunk és lehet, hogy ő ötven méterrel van a víz alatt, mi pedig csak hússzal, de mindnyájunkra érvényes, hogy „nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem” (Róm 3,12). Azt mondja az ige, hogy tudtok jó dolgokat cselekedni, tudtok gonosz létetekre a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni. De a „gonosz létetekre” ez érvényes. Nem arra biztat Isten igéje, hogy „javulj meg, ember”! Ehhez nem kellett volna a kereszt. Ezt a mennyből is el tudta volna mondani. Mondta is az Ószövetség népének nagyon sokáig, és mennyit javult az ember? Azóta is mennyit javult az emberiség? De tehetetlen is az ember! Persze hogy hozzáadjuk magunkat a bűnhöz, és nem lehet az öröklött természetünk mögé bújnunk. Bűnünk és gyalázatunk, ahogy kinéz ez a világ. Mindnyájunknak a szíve így néz ki. Jézus jött, hogy áttörje ezt a falat. Jézus kereszthalála kellett ahhoz, hogy ez a fiatal asszonytestvérünk a batyuját letegye a kereszt alá. Azt tanácsoltam neki, vegyen elő egy A4-es lapot, írja fel a bűneit. Nem azért, hogy elolvassa nekem, nem kell, írja fel. Másnapra elhozta. De azt mondta: – Olyan borzasztó kiszolgáltatni magamat egészen Jézusnak! Mondtam: – Nem ez a borzasztó, az volt a borzasztó, hogy Ő szolgáltatta ki magát egészen odáig, hogy az utolsó ruhadarabját is elvették tőle, és az utolsó csepp vérét is kiszolgáltatta értünk. Kikért? Elveszett emberekért, ellenségekért, akik nem az Ő akaratát cselekesszük ebben a világban, hanem lázadók vagyunk. Akik az Isten szép világát vallásosan vagy hitetlenül tönkretesszük. Azt is mondtam: – Végtelen orcátlanság az ember részéről, hogy latolgatja azt, micsoda kiszolgáltatottság átadni magam az Úrnak, hogy azt cselekedjen velem, amit Ő jónak lát. Persze megértem, mindnyájan szűkölünk ettől. – Kedves volt, ahogyan mondta: – Magának már könnyű, mert maga már túl van rajta. Mondtam: – Ez így igaz. Jöjjön vissza akkor, ha mégis át akarja adni az életét Jézusnak. Másnap visszatért: – Nem bírom a batyumat tovább cipelni, és kész vagyok leszállni a trónról. Akkor imádkoztunk. Megtörtént a megtérése, visszatérése a helyére, Isten országába, Isten szereteturalma alá. A következő nap azt mondta: – Most már békességgel meg tudnék halni, de még békességben élni nem tudok. Ugyanolyan nyersen reagálok a férjem indulataira, és nagyon elkeseredem, hogy nem terem gyümölcs az életemen. Én pedig megbátorítottam: – Itt az első gyümölcs. – Eddig csak azon volt elkeseredve, hogy miért ér engem mindez. Most azon van elkeseredve, hogy nem tud másként reagálni. Megbeszéltük, megértettük, hogy is van ez, az új élet rendje. Hogy Isten ezen a világon rendet teremtett. Mi ebből a rendből kiestünk. Amikor visszatérünk az Ő uralma alá, akkor Ő a helyünkre akar tenni. Persze nem úgy, hogy ezután egy angyal él helyettünk. Hanem úgy, hogy szív szerint elfogadom az Ő akaratát, ahogy elkezdi gyógyítani az életemet. Isten posztokat állított be: a férj posztját, a feleségét, a szülőkét, a gyermekekét. Azt mondja: – Ember, maradj a helyeden, amit én jelöltem ki neked. Az sem ment fel, hogy a másik nincs a helyén, azért te ne hagyd el a saját helyedet. Ez történik ezen a világon. Ha a másik nem cselekszi, amit tennie kellene, én is felhatalmazva érzem magam, hogy otthagyom a helyemet. Nehéz volt, amikor egy konfirmandus fiú azt kérdezte: – Hallottuk az ötödik parancsolatot: Tiszteld apádat és anyádat. Amikor az én édesapám részegen hazajön, megveri az édesanyámat, és mi is menekülünk előle, énrám is vonatkozik, hogy tiszteljem? – Egy ideig hallgatni kellett a lelkipásztornak, mert könnyű kimondani, hogy igen, őrá is vonatkozik. Az biztos, hogy nehezebb, és biztos, hogy védekezni kell valamilyen formában, meg később, amikor már nagyobb lesz, oda kell állnia az apja meg az anyja közé, és védenie kell az édesanyját is, ez biztos. De a posztját nem hagyhatja el, mert káosz lesz ezen a világon. Azért, amit a másik cselekszik, ő fog felelni az Isten színe előtt. Nekem a saját posztomon kell megállni. Megértette a fiatalasszony, hogy menjen haza, és fogadja úgy a férjét, ahogy egy feleségnek a munkából hazaérkező férjét fogadni kellene. Kaptam egy SMS-t: Az önmegtagadás pokolian nehéz, de a feladat teljesítve. – Ez már azt mutatta, hogy egy újszülött kezd a helyére találni. És ez folytatódott, mert 2–3 nap múlva kiderült, hogy már értette: bárhogy reagál a társa, neki ez az útja. Arra is rájött, hogy a durva szó vagy nyersesség nem őt éri elsősorban, hanem azt az Urat, aki most már körülveszi őt, és akit ő előre enged. Akkor a párja az Úrral csatázik. Ennek a csatának a végkimenetelét körülbelül sejthetjük, hogy ki fog győzni. Mert az Úrral csatázni az azt jelenti, hogy Ő lesz az erősebb. Hogy mikor, nem tudni, de nincs más utam. Ha én a helyemre állok, még egy öröm, hogy én az én Urammal mindent megbeszélhetek. Az egész napomat az Ő jelenlétében tölthetem, örömömet, bánatomat, a szívemet kiönthetem előtte. Van egy olyan bázisom, egy olyan ajándék az életemben, amit addig nem ismertem. Elméletben korábban is sok mindent ismert ez a fiatalasszony. Hittanoktatónak is tanult. Mindent ismert, mégis azt mondja: ez egészen más. – Eddig úgy néztem azokra a lelkészekre, akiket olyan hívő lelkészeknek mondtak, hogy mindig csak „összebújnak, imádkoznak”, most pedig rájöttem, hogy én is olyan lettem, és egy új világ nyílt ki előttem. Nem fiktív ismeret a számomra mindez, hanem egzisztenciális valóság, hogy bejött igéje és Szentlelke által Jézus az életembe. Olvassátok a Bibliát, mindenütt erről van szó: lakozzék Krisztus hit által a szívetekben. „Többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem, azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20). Értjük már, miért írja a korinthusiaknak, amikor az első levelét kezdi: „Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is, mint a megfeszítettről” (1Kor 2,2). E nélkül a szabadítás nélkül lehet tüneti kezelést végezni. Sokféle filozófiai irányzat van, sok minden technika van, de szabadulás nincs. Mert Jézus kereszthalála két dolgot végzett el, amelyeket sehol másutt megtalálni nem lehet, csak Jézus keresztjénél. Az egyik: a bűnbocsánat. E nélkül mi átszervezhetjük az életünket, de nincs szabad útja a mennyei erőknek. A másik, hogy bejön Jézus Szentlelke által az életembe, és egy olyan kapcsolatban lesz részem, amilyen addig nem volt nekem. Eddig én néztem a hívőket, hogy olyan furcsák, mi ez a különözés. Most én leszek furcsa másoknak, és rám mondják, hogy különözök. Gondoljátok, Testvéreim, hogy amit szerzett a mi Urunk, csak annyi, hogy idejövünk, és szép ünnepélyességgel úrvacsorázunk, majd megyünk tovább a bűneinkben, bajainkban, gondjainkban, terheinkben? Ez majdhogynem unalmas dolog is. Hanem egyszerre izgalmas lesz, mint ennek a fiatalasszonynak az életében, amikor élővé lett az Úrral való kapcsolata. Az ő életében ez még csak két hete történik. Nem tudom, hogyan folytatódik, de ha az Úrral a helyén marad, a többiek számára is lehetőség nyílik a szabadulásra. Mert mindnyájan zsombékokon élünk. Úgy nézünk ki, hogy a zsombék alattunk billeg, de azért a másikat fenn akarjuk tartani. De ha valaki fundamentumot talál, azaz helyére áll az Úrban, nem úgy, hogy most már minden tökéletes, hanem úgy, mint amikor valaki nagy adóssággal, sokféle teherrel, meg romlással a telkét és házát egy új Tulajdonosra átíratja. Az új Tulajdonos felvállalja, hogy rendbe hozza, felépíti újra, igazi helyzetet teremt. Elkezdi a nagy gazokat kihúzni, aztán a kéményt javítani. Hozzákezd egy ponton, és az a Tulajdonos tudja, hogy mit kell tenni. Ráadásul elvállalta – mindenestől – a mi minden adósságunkat, terhünket, bűneinket, életünknek teljes állapotát. Tudjátok, mi jutott eszembe az utóbbi hónapokban? Uram, Jézus – megdöbbenek –, én a Te kereszthalálodból profitálok! Még a fizetésem is azért kapom! Uram, Jézus, ha én maradtam volna csak teologizálásban, kisebb gyülekezet lenne. Én a Te kereszthalálod árán élek, nem csak fizikailag, de becsületem ennek árán lesz, meg megbecsültségem. De nem csak nekem, neked is, Testvérem. Érted már, ugye, hogy nem az a nagy kockázat, hogy te kiszolgáltasd az életedet neki?! Hanem az Övé volt a nagy kockázat és áldozat! És ebből Ő elkezd építeni téged, mert az Ő visszajövetele közeledik, minden nappal közelebb vagyunk. Igaz, hogy 2000 év eltelt, amióta azt mondta, hogy eljövök hamar. Nála ezer év egy nap, de egyszer eljön az a nap. Nem tudjuk, mikor, mert nem mondta meg az Úr, hogy holnap lesz, vagy két hét múlva, vagy öt év múlva. Ő tudja, hogy vannak-e még évszázadok, vagy van-e még következő nap. Egyszer eljön az Úr országa beteljesítésére, mert megígérte. Az úrvacsora Jézus kereszthalála és visszajövetele között ajándék az Ő gyermekeinek. Anélkül nem is szabad úrvacsorázni, hogy a batyumat nem teszem le, és az életemet nem szolgáltatom ki. Mindnyájan felelünk a kérdésekre: – Elfogadjátok, hiszitek, valljátok, hogy mindenestől fogva bűnösök vagytok? (Tehát a fejünk búbjától a lábunk ujjáig átjár bennünket ez a „veszettség”?) – Igen, vallom, hogy büntetést, halált, kárhozatot érdemelek. – Hiszitek-e, hogy az Úr Jézus Krisztus önmagát adta a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson bennünket e jelenvaló gonosz világból, hogy bűnbocsánatot és örök életet szerezzen? – Hiszem és vallom. – És kész vagy-e, mint az Ő megváltott gyermeke, egész szíveddel, egész életeddel az Ő dicsőségére élni? – Igen, kész vagyok erre. E nélkül nem szabad idejönni. Ez az Isten gyermekeinek a vacsorája, ez nem egy köznépi szokás. Sajnos, hogy azzá degradáltuk, történelmi egyházak, meg emberek, meg nem történelmi egyházak, bárki! Azzá degradáltuk, és ítéletet eszünk és iszunk! Nem azt jelenti, hogy kárhozatot, ítéletet eszik, aki bűnt követett el. Hanem ha semmibe veszi, amire adatott az Úr teste és vére. Ha nem úgy érkezem ide, mint aki egy szervizállomáshoz érkezik. Mert a mi Urunk adott nekünk ilyen meg-meg állásokat. Éppen azért, mert segíteni akar rajtunk. Megérkezünk, az elmúlt idővel elszámolunk, de erre készülni kell. Az is eszembe jutott, hogy egy füzetet kellene elővenni, is és abba felírni a bűneinket, amit csak a legutóbbi úrvacsora óta elkövettünk. Felírni azt a jellemző, visszatérő dolgot, ami az életemet megterheli, ami átüt az életemen, amiből szabadítást kell kérnem, és ebben gya-korolnom kell magam. Talán nem fog menni egy úrvacsora, tíz úrvacsora alatt, de beleállok: – Uram, győzz Te! Látod, már megint az indulataim, már megint a szám! Uram, adj győzelmet, szabadítást! És köszönöm, Uram, ami megváltozott már az életemben. Köszönöm, hogy adtál erőt, adtál gondolatot, ráirányítottad a figyelmemet, és megszabadultam, változás történt. Pál apostol azt mondja: „…nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért” (Fil 3,13–14). Rajta van a futópályán, megy a cél felé, s azt mondja: akik tökéletesek vagyunk, így vagyunk tökéletesek. Nem abban, hogy már nincs bűn bennünk, nem bukunk el, nem rontjuk el, hanem úgy, hogy ráállunk erre az irányra egész szívünkkel. Egy-egy úrvacsora újra felkészít, meggyógyít, megtisztít, megerősít. Történhet ez úrvacsora nélkül is a csöndességünkben, de éppen hogy ismer bennünket a mi Urunk, hogy időnként meg kell állítania bennünket. Azt mondtam most a héten az egyik temetésen: – Testvéreim, itt vagyunk tisztességtételre, búcsúvételre, hálaadásra, mert olyan módon emlékeztek az édesanyára, hogy mindent megtett a gyermekeiért. De úgy is itt vagyunk, hogy megállított az Isten bennünket. A gyászoló gyülekezet nincs ott minden vasárnap a templomban, nem hallgatja az igét, de most meg kell állnunk. Ugyanúgy megyünk tovább? Elvégeztük a tisztességtételt, és megyünk tovább anélkül, hogy megszólíthatott volna az Úr: Ember, helyeden vagy? Így gyógyítja ezt a világot a mi Urunk, hogy egy emberrel elkezdi, helyére teszi, és ingatagon, törékenyen elindul. Így, ahogyan elmondtam a testvérünkről, aki rácsodálkozott arra, hogy itt valamilyen új erőtér van. És egyszer csak, hetek, hónapok, évek múltán másoknak is mutatja az utat. Mert itt nincs mivel dicsekednünk, hanem az Úr keresztjével. Egyetlen megváltott élet sem jutott az Isten országába saját érdeméért, hanem csak úgy, hogy a kereszt alatt élete összetörtségében, kiúttalanságában állt meg. Milyen nagy dolog, hogy az Úr halálát hirdetjük és hirdethetjük. Itt felszólító mód van a magyar fordításban, valójában az eredeti szövegben ez kijelentő mód. Egyik fordítás így is mondja: Az Úrnak halálát hirdetitek, amíg eljön. Igen, mert a kenyér-bor mindig ezt hirdeti. De benne van a felszólítás is, hogy ezt a szabadítást hirdessük, szóval és élettel. Értjük már, hogy Jézus kereszthalála nélkül ez a világ nem talál igazi utat? Ezt nem lehet megcsinálni másképp. Isten nem azt mondja, hogy javulj meg, hanem azt hogy add ide magad. Add át magad, és mint ahogy a vad fába beoltanak egy más oltóvesszőt, megindítok egy új vérkeringést. Nekünk olyan népnek kell lennünk, akik hirdetjük az Úr szabadítását, de még nagyon kezdők vagyunk. Mondhatja valaki: Én csak öt éve indultam, én csak két éve, én már tíz-tizenöt éve. Hosszú idő az, ha minden nap követted az Urat. Vagy követnéd. Mi épült volna fel már? Vagy mi valósult meg már? Hála Istennek, sok gyümölcs terem. Sok, amit látunk, meg amit nem látunk. Ahogy elmondtam a fiatalasszonynak: már gyümölcs, hogy szomorú a szíve, ha valami nem sikerül. De milyen jó, hogy jöhetünk, az Úrnak halálát hirdetjük, amíg visszajön, építjük az országát, Ő pedig beteljesíti majd. Úgy legyen. Ámen.