Üdvtörténeti sorozatunkban legutóbb eljutottunk Jézus megérkezéséhez. Ma Keresztelő János személye kerül elénk. Azt mondhatjuk, hogy Jézus megérkezésével átjutottunk az Ószövetségből az Újszövetségbe. Keresztelő János személye bennünket mégis a két szövetség határára vezet. Ő még az utolsó ószövetségi személy, pedig már az Újszövetség előkészítője. Jézus azt mondta róla: „Nem támadt asszonytól születettek között nagyobb Keresztelő Jánosnál; de aki a legkisebb a mennyek országában, nagyobb nála” (Mt 11,11). Nem leszólni akarta Jézus Jánost, sőt az ő nagyságát mutatja be. De arról szól, hogy beköszönt az idő, amikor nem az a kérdés, hogy asszonytól ki született nagyobbnak, hanem aki új születés, az újjászületés által Isten országába lép, az egy más valóságot, más életet talál. Keresztelő János Jézus útkészítője volt. Amikor az útkészítésről, az előfutárról van szó, megelevenedik előttem ifjúkorom világa. Többen tudják, hogy 17-18 éves koromban hosszabb időt a szabadság-hegyi szanatóriumban töltöttem. A szanatórium épületei a Béla király úton voltak, és ott vezetett az útvonal, amelyik a Kádár-villához vitt. Amikor nagy vezérek, országos vezetők érkeztek, akkor ott mentek el előttünk: Hailé Szelasszié, az etióp császár, Tito, a jugoszláv elnök, és sorolhatom tovább a neveket. Olyankor jöttek az előfutárok. Rendőrkonvoj motorosan mindent átnézett az úton, hogy rend legyen, semmi baj ne történjen. Aztán jöttek a diplomáciai kocsik, és az egyikben ott volt a vezető, akit vittek. Ha a fiatalok szavát használom, akkor azt mondom, hogy Hruscsov érkezése bizony „megszívatott” bennünket. Valahogy az időt el kellett ütni, és a társaság talált egy fűterületet egyengető úthengert, aminek hosszú szára volt. Nagyon élveztük, hogy ha föntről elengedtük, akkor a korlátok, az egyenetlen útviszonyok között ez az úthenger zötykölődött lefelé, és utána szépen hallatszott, ahogy vitte magával a szárát is. Igen ám, csak nem tudtuk, hogy éppen akkor Hruscsov érkezik. Ráadásul úgy ment az úthenger, hogy pont megtalálta a drótkerítésen azt a rést, amin ki is ment. A mentségünk csak az volt, hogy a szárát elkapta a drótkerítés, és nem futott ki egészen az útra, mert akkor nem tudom, mi lett volna velünk. Így is, amikor a rendőri látogatás megtörtént, olyan hamuszürkének én soha nem láttam a drága idős főorvosunkat, mint amikor bejelentette nekünk, hogy egy hónapig senki ki nem teheti a lábát ebből az épületből. De hol vannak már azok a nagyok? Császárok, királyok, pártvezérek? Hol van nak, akiknek ilyen féltő gonddal készítették az útjukat? Eltűntek a történelem süllyesztőjében. De Jézus itt van! Ő él ma is, és örökké élni is fog. Ezért beszélünk mi Keresztelő Jánosról, az Ő útkészítőjéről, mert nekünk nagyon fontos a mi Urunk és az, aki az Ő útját készítette. Amikor a mai ige fölött elcsöndesedtem, meglepetéssel és megrendüléssel figyeltem, hogy Isten a prófétán keresztül határozott utasítást küld: „Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé az ösvényeit!” Komolyan mondja ezt nekünk, embereknek. Ugyanakkor az igazi útkészítő az élő Isten maga. Ki készítette el Jézus útját idáig? Nem a hatalmas Isten, Akinek végéremehetetlen a szeretete, az irgalmassága irántunk? Végigkövettük! Évezredeken át, csak amit a történelemben nyomon tudunk követni: milyen hatalmas kézzel vitte végbe, hogy megérkezzen a Megváltó! Ő mozgatja a szálakat. Most is Ő készíti elő az előfutár érkezését, időben való fellépését, az egész szolgálatát. Mégis – ez a megrendítő számomra – emberi eszközöket használ, akiknek teljes küldetést ad! Nem játszik velük: – Ha akarjátok, csináljátok. Ha nem, az sem baj, én úgyis elrendezem az egészet. – Nem! Megmagyarázhatatlan ez a csoda, testvéreim, hogy nekünk megbízást ad a szolgálatra. Nem végzi el ezt helyettünk. Prófétákat, királyokat mozgatott, de egyszerű édesanyát is, amikor Sámuelnél jártunk, és azt mondtuk, hogy történelmet írt Isten Annával, az édesanyával. Anna kikönyörögte Istentől a gyermeket, és úgy nevelte, hogy az a gyermek, Sámuel, negyven éven át hihetetlen mennyi jót adott annak a népnek, mert Isten szavára hallgatott, és nem engedte, hogy egy ige is semmibe menjen. Mennyi ember, akiknek életén át végezte Isten a nagy tervét! Akikre feladatot bízott. Jó látni az életünk mögött irgalmasan cselekvő, hatalmas Urat. Apósom is az utolsó időiben azt mondta, az egyszerű parasztember, ahogy végiggondolta életét 90 éves korában: – Most látom, hogy Isten keze volt, amikor az akna robbant ott mellettem, és én megmaradtam. Most látom, amikor a fogságban… Most látom az összefüggéseket! Amikor föl-föllebben a függöny előttünk, látjuk, hogy nem akkor kezdte a munkát velünk, amikor mi már tudatosan vele beszéltünk. Csodálatos az, ahogy Ő ezt a hatalmas munkát végzi! Ugyanakkor jó megérteni, hogy Ő bennünket a mi nagyságrendünkben, porszem emberként nagyon komolyan vesz, és feladatokkal bíz meg. Így történt ez Keresztelő János életével is. Egyetlenegy feladata volt: minden idegszálával, szavával, tevékenységével Jézusra hívta fel a figyelmet: – Emberek, érkezik, jön, készüljetek! Feltűnő jelenség volt a pusztában. A Jordán déli kifolyásánál munkálkodott. A teveszőr ruhája, a sáskát és erdei mézet evő aszkétaélete, ahogy a felcsendülő szava jelzést tett, az félreérthetetlen volt. Abban az országban nem volt ember, aki ne tudta volna, hogy ott, a Jordán mellett ki munkálkodik, és mit mond. Az egész ország tudott róla. Sokan mentek ki kíváncsiságból is: – Nézzük meg ezt a csodabogarat! – Hirdette nekik is Jézus érkezését. Sokan azt hitték, amikor a benne munkálkodó erőt látták, hogy ő a Messiás. Kérdezték is: – Ki vagy te? Te vagy a Krisztus? – Hogy képzelitek? Még arra sem vagyok méltó, hogy a szandálja szíját megoldjam! Én vízzel keresztelek. De majd jön Ő, Aki Szentlélekkel keresztel titeket! – Ki vagy akkor, Illés vagy? – Nem. – Ki vagy? A próféta vagy? – mert hangzott, hogy majd jön a próféta, mielőtt a Krisztus megérkezik. – Azt mondta, hogy egyik sem. – Hát akkor ki vagy? – Kiáltó szó vagyok – ahogy Ézsaiás próféta megmondta, Kiáltónak szava a pusztában: „Készítsétek az Úrnak útját, tegyétek egyenessé az Ő ösvényeit!” Milyen gyönyörűség látni Isten igéjét ebben az összefüggésben. Ézsaiás 40-ben ott van: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!” – lejárt a fogság ideje. A próféta elmondta az örömhírt. Mekkora öröm volt: – Készítsétek az Úr útját, kiáltó szava szól! Vége a fogságnak, lejárt, és jöhettek haza! Mekkora örömhír, amikor valakinek az életéről valami nagy iga lekerül! Nagyon nagy dolog a szabadulás. Aki betegséget hordoz, tudja, hogy ha már egy kicsit könnyebb, mekkora különbség! Akinek valami nagy teher nyomja a szívét és megoldódik, ujjongani tud, hogy milyen hatalmas dolog ez, Istenem! De Isten már tudta Ézsaiásnál, hogy ő sokkal többről beszél. Hagyta őket most örülni ennek, mert ennek volt az ideje. Ezt is Ő adta, ezt a szabadítást. Ő adja nekünk, ha megkönnyebbedik a terhünk. De Isten már ekkor többet mondott. Amikor hazajöttek, hamarosan kiderült, hogy ugyanazzal a szívvel, ugyanúgy el tudják rontani otthon az életet, mint ahogy idegenben sanyarogtak. Isten már akkor Jézusról beszélt. Arról beszélt, aki még az emberi szívet is kezelni tudja. Aki újjá tudja teremteni a mi lehetetlen életünket, atyáinktól örökölt hiábavaló természetünket. Aki velünk újat tud kezdeni, hogy mi, ütött-kopott emberek valamit átélünk a mennyei szabadításból. Nem csak a földi körülmények szabadításából, mert az igazi szabadítás, az igazi szabadító Jézusban érkezett el. És milyen pontos időzítés! Jó lenne belefeledkezni Keresztelő János egész életútjába. Én nagy gyönyörűséggel olvastam végig az igéket, gondolkodtam el, jegyzeteltem. Minden egyes történet az életében üzenetekkel teli. De mi csak mozaikokra szorítkozzunk ez alkalommal. Rendhagyó módon születik. Zakariás pap és felesége Erzsébet idős emberek, de várták a gyermeket. Imádkoztak sokat érte, de nem kaptak gyermeket. Egyszer az Isten angyala jelezte Zakariásnak, hogy gyermeketek születik. Annyira nem hiszi, hogy jelet kér. Meg is kapta. – Amíg meg nem születik, megnémulsz. – Nem bánta a némaságot. Azt is megkapták, hogy János legyen a neve. Isten kegyelmes – hordozza a nevében is –, pedig abban az időben az apja nevére nevezték el, pláne az első fiúgyermeket. Egészen szokatlan volt. Az is eszembe jutott, hogy Isten idős korukban adja nekik a gyermeket? Milyen gyermekkora lehetett ennek a Jánosnak? Gondoljuk el, hogy a két öreg ember a szemük fényének tekintette ezt a gyermeket. Isten ezzel is készítette arra a ke mény küldetésre, hogy nagyon sok napsugarat kapjon gyerekkorában. Nagyon megtelítette, hogy bírja majd azt a kemény kihívást, amit kapott. Hat hónappal az ő fogantatása után fogant meg édesanyja rokonának, Máriának a méhében Jézus. Ennyire közel voltak életkorban is, meg földi rokonságban is egymáshoz. Milyen kemény szolgálatot, küldetést kapott János! „Viperák fajzata! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? A fejsze pedig ott van már a fák gyökerén” (Lk 3,7.9) – és mondta-mondta a kemény igéket. Nem volt egyszerű, mert ellenállásba is ütközött. De tömegek mentek, akik azt mondták: – Igazad van – és megkeresztelkedtek nála. – Én csak vízzel keresztelek, előkészítelek titeket. És majd jön utánam, aki hozza az ítéletet. Hogy tudhatta volna János, hogy amikor Jézus megérkezik, egészen más hangszerelésben jön, mint ahogy János bezengte ezt! Igaz volt az ítélet. De nem csak ez, hanem megjött, akiről se Jánosnak, se másnak fogalma nem lehetett, mert ilyet földi ember az Isten Lelke által sem tud kitalálni, átélni, magában tudatosítani. Hogy milyen volt, aki telve volt igazsággal és kegyelemmel. Amikor megjött Jézus, nem szétdobálta az embereket. Azt mondja: én nem azért jöttem, hogy elítéljem e világot, hanem hogy megtartasson ez a világ általam. Azt mondta: – Én nem kárhoztatok senkit, de aki nem fogadja el az igéimet, immár kárhozatban van. Én onnan hívlak ki titeket. De az a gyöngéd Jézus került elém, ahogy gondolkodtam ezen, akihez a házasságtörő asszonyt hozzák, ruhájánál fogva odacibálják. – Jézus, dobhatjuk a köveket? – Aki nem bűnös közöttetek, dobja az elsőt! – Eloldalognak. – Asszony, senki se kárhoztat téged? – Senki, Uram. – Én sem kárhoztatlak. Eredj el, és többé ne vétkezzél. Micsoda más kezelés! De most az előkészítőnek Isten úgy adta, hogy hirdesse keményen, világosan az ítéletet. Mert nincs menekülés! Az, hogy Jézusban aztán más hangot ütött meg Isten, már az Ő különös irgalma, kegyelme. János elvégezte az ő szolgálatát. Megalkuvás nélkül kellett a bűn ellen hadakoznia. Amikor bekerül Heródes Antipás, Galilea fejedelme udvarába – aki szerette, hallgatott rá, nagy embernek tartotta –, és meglátja, hogy a fejedelem, a kiskirály együtt él a testvére feleségével, akkor azt mondja, hogy ezt nem szabad. Te ezt nem teheted meg! Börtönbe került. És ez a nagy ember, aki bizonyos az Úr Jézus Krisztus valóságában, és bizonyságot tesz – milyen emberi! –, egyszer csak a börtönhelyzetben elbizonytalanodik. És azt üzeni azokkal, akik még ott is próbáltak kapcsolatot tartani vele: – Menjetek Jézushoz, kérdezzétek meg: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” Akkor Jézus üzen neki: „Menjetek el, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek az evangélium hirdettetik” (Lk 7,20–22). Megerősíti, tudja János, hogy igen-igen, a Messiás van itt, ezeket a jeleket más nem teheti. Hányszor talán – aki hiszel, aki átélted sok csodáját saját életedben is, bizonyosságod van az Ő kegyelmében – olyan helyzetbe kerülsz, ami váratlanul, megterhel és egyszer csak elbizonytalanodsz. Ne félj, az Úr nem hagy el! Teológusdiák voltam, másod-, harmadéves, amikor valami olyan gondolatkör támadt rám, hogy vajon nem mi szuggeráljuk magunkba a hitet? Vajon ennek tényleg Istentől van az eredete? És hogyan? Akkor azt mondtam, hogy így nem lehet lelkipásztornak menni. Ha ennyire ingatag és borotvaélen jár a hitem, hogy fogom én hirdetni az Igét? Ma már látom, hogy sok mindent megenged Isten azért, hogy jobban megértsünk másokat, akik vívódásokban vannak. Kihozott belőle, már nem is tudom, hogyan. De szépen elrendezte. Milyen nagy kegyelem, hogy kezeli az övéit! Alig harmincéves János, amikor lefejezteti őt Heródes Antipás. Lehet ezt? Az Isten emberét egy ilyen léha király csak így elteheti láb alól? Jánosnak lejárt a küldetése, és magához vette Isten. Mert jött Jézus. És amikor Jánosnak mondták: – János, a te követőid közül sokan utána mennek annak, akiről te bizonyságot tettél! – Ő milyen tisztán válaszol: – A vőlegény barátja örül a vőlegény szavának. Ez az én örömöm immár betelt. Megjött a vőlegény, a menyasszonyt át kell adni neki. – És ahogy folytatja: – Annak növekednie kell, nékem pedig alábbszállanom. – Újra és újra erősíti: – Mondtam nektek, hogy én csak vízzel keresztelek, amit emberileg tehetek, de Ő az, aki Szentlélekkel keresztel titeket. Egész élete útmutatás volt Jézusra. Egy verset is hoztam, mert Keresztelő Jánossal kapcsolatban bennem mindig megszólal Bódás Jánosnak az Útjelző tábla című verse: „Vigyáz a falvak szélén, s ott áll a szétfutó keresztutaknál. Vigyáz, mindig útfélen állva, s irányt mutat a tábla. Lábára indák tekergőznek, barmok hozzá dörgölőznek, vállára galamb, varjú száll, az útról ráfröccsen a sár, nap fakítja és veri zápor, megrepedez a tél fagyától, kölykök vágnak belé sebet, beszennyezik kósza ebek de jós balsorsban egyaránt áll és mutatja az irányt! Mellette bölcsek és bolondok cipelnek álmot, vágyat, gondot, jönnek és mennek ifjak, vének, nászmenetek és temetések. ő áll és tűr, nem válogat. Mindenkinek utat mutat! – Útjelző tábla lettem én is ott, hol az út Isten felé visz, embersorsok útfelén állva mutatok mindig egy irányba: KRISZTUS FELÉ! Nap szúr, ver zápor, didergek a közöny fagyától, bűn-indák reám tekerőznek, rút vágyak hozzám dörgölőznek, vállamra kétség varjú száll s fülembe azt kiáltja: kár! Az élet sara rámfrecseg, megsebeznek gonosz kezek, de jós balsorsban egyaránt állok s mutatom az irányt, akik mellettem elhaladnak a fáradt, tékozló fiaknak. Mellemről Isten lángírása beragyog ködbe, éjszakába s szinte kiáltja: Emberek! Mindnyájan erre menjetek! A Krisztus jár előttetek Nála lesz békességetek csak a nyomába lépjetek, szárnnyá válik keresztetek! Hát bízzatok és higgyetek, s szeressetek… szeressetek!” Két gondolat csupán, hadd záródjon így az igehirdetés. Az egyik, hogy az útjelző tábla álljon a helyén. Gondoljuk meg, a mi életünkben hányan útjelző táblaként Isten eszközei voltak, míg odataláltunk Krisztushoz! Bennünket is helyünkre állít. Körülöttünk sokféle hangulat, reagálás, bennünk is, életünk mégis lehet útjelző tábla Krisztus felé. A másik gondolat: de nem több! Mi nem tudjuk elvégezni, amit Ő végez el. És megkérdez, bennünket is: bízol bennem? Te végezd a te dolgodat! Hogy gyermekeink, rokonaink, barátaink, mások merre mennek? Bízol, hogy nem neked kell célba juttatnod az embereket? Azt a te Urad végzi. Ő keresztel Szentlélekkel. Te tedd, ami a te dolgod, és bízd rá, ami az Ő dolga. Ne az Övét akard, mert úgysem sikerül. És mindezeket tudva nekünk is ezt mondja a mi Istenünk Ézsaiás prófétán és Máté evangélistán át: „Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” Úgy legyen! Ámen.
Lekció
Jn 1,19-34