Végh Tamás

Szeretettel köszöntöm iskolai istentiszteletünkön a gyermekeket és felnőtteket! Hallgassuk együtt Isten igéjét. Amikor a gázvezetéket egy helységbe beviszik, föltúrják az utcákat. A fővezetéket behozzák, és utána, aki akar, rácsatlakozik a fővezetékre. Aki ezt megteszi, annak a házában ott lesz a gáz, és ha bekötötték, akkor lehet főzni, lehet fürödni a meleg vízben, lehet fűteni; minőségileg nagy változás áll be abban a családban, ahova megtörtént ez a rácsatlakozás. Jézus a földre hozta a „mennyei életforrást”. Amikor meghalt a kereszten, és feltámadt, úgy megnyitotta ezt a forrást, hogy azt soha erről a földről, ebből a világból senki ki nem veheti. Amikor búcsúzott a tanítványaitól, azt mondta nekik, ti lesztek azok, akik a fővezetéket elviszitek az egész világra. A kereszttől indult a vezeték, mert ott a forrás. Most arról olvastunk a történetünkben, amikor Európába áthozták a fővezetéket. Először történt, hogy itt is rá lehetett csatlakozni. Pál és Szilász (meg ott volt még a fiatal Timóteus velük) nem akartak erre jönni. Nem azért, mert nem szerették volna az itt élőket, hanem az volt a gondolatuk, hogy ők még Ázsiában építik tovább a fővezetéket. De az Úr Jézus azt mondta nekik, hogy nem ott, hanem menjetek át Európába, és kezdjétek meg ott is kiépíteni, majd én vezetlek titeket. Így történt, hogy az első városba, Filippibe bevezették a fővezetéket. Persze az emberek azt sem tudták, hogy van „fővezeték”, ezért arra figyeltek Pálék, hogy kik azok, akik már imádkoznak. Találtak a folyó mentén (Filippiben volt ez a folyó) asszonyokat, akik Istent szerették, csak még az Úr Jézust nem ismerték. Nekik elmondták, hogy mit hoztak, és mit jelent erre a mennyei életforrásra rácsatlakozni. Egy Lídia nevű asszony volt az első Európában, aki rácsatlakozott erre a forrásra. A többiek mindjárt látták: de jó ennek a Lídiának! Látták, hogy örül, meg látták, hogy megváltozik az élete. Mégpedig úgy, hogy nyugodtabb lesz, és látszik, hogy ez a forrás úgy megtöltötte az életét, hogy ha baj van, akkor is másként hordozza azt a bajt, reménység van a szívében. Sőt már azt is megtudták Páléktól, hogy aki erre a forrásra csatlakozik, annak örök élete van. Ezt tudni is fogja, mert ez az ajándék, amit kapott, a lelke mélyén ezt a bizonyosságot adja neki. Így dolgoztak ott Pálék azon, hogy minél többen csatlakozzanak rá Jézus életforrására. Eközben egy fiatal lány az utcán rájuk kiáltott: – Tudom, kik vagytok, a Magasságos Isten szolgái. – Teljesen igaza volt ennek a lánynak. De ez a lány beteg volt, és olyan sátáni erő dolgozott benne, hogy még képes volt jósolni is. Megmondta az embereknek, hogy mi fog következni az életükben. Élelmes emberek ezt a beteg lányt magukhoz fogadták, gazdái lettek, ő meg a szolgájuk, és könnyen pénzt szereztek. Mert csak pénzért jósolt, a pénzt a gazdák eltették, a lány pedig továbbra is mondhatta a jóslásokat. Eközben Pál rászólt, és az mondta: – Szabadítson meg téged az Úr Jézus Krisztus! – és megszabadult, meggyógyult ez a lány. Igen ám, de nem tudott tovább jósolni. Úgy feldühödtek a gazdái azért, hogy elvesztették a könnyű pénzkeresetüket, hogy elfogták őket, odavitték a város bíráihoz. Nem azt mondták, hogy a pénzük elveszett, arról mélyen hallgattak. Így vádolták őket: – Idejöttek ezek az emberek, fölháborítják a városunkat, bajt okoznak, még a császárnak is ellenségei! – De már lejárt az idő, nem tudták ott a bíróságon kikérdezni őket. Hanem úgy gondolták, ha ilyen gyalázatosak, megbotoztatjuk őket. Negyven ütést mértek rájuk. S azt mondták, hogy zárják be őket egy napra a börtönbe. A börtönőrnek megparancsolták, hogy olyan fogdába tegye őket, nehogy megszökjenek, és holnap majd megtárgyalják ezeknek a gyalázatosoknak az ügyét. Így kerültek be a börtönbe. Mert az Úr Jézus úgy gondolta, hogy a bör tönbe is be kell vezetni a „fővezetéket”. Különben a börtönőr meg a családja soha nem csatlakozhatnak rá. Erre vezetett az út, de kellett néhány óra, amíg ők kiheverték a legnehezebbet. Kezüket-lábukat kalodába zárták. A hátuk égett, nagy szenvedésben voltak. Néhány óra múlva különös dolog történt: elkezdtek énekelni. De nem valami panaszos éneket, hogy jaj, nagy bajban vagyunk, jaj, mi van velünk! Hanem dicsőítették az Urat! Mert rájöttek, hogy az Úrnak valami jó terve van. A foglyok csak néztek. Ők ilyet nem hallottak még. Majd elkezdték a foglyoknak mondani, hogy az Úr Jézus életforrást adott, ti is bekapcsolódhattok. Elmondták, hogy ha valaki bekapcsolódik, annak mi a következménye. Elmagyarázták. A börtönőr fülelt, mi ez az ének, mi ez a beszéd ott a börtönben. De azután elment, és lefeküdt aludni. Éjszaka egyszer csak hatalmas földrengés támadt. Az ajtók kihullottak a tokjaikból, a bilincsek kiszakadtak a falból. A nagy földrengésre fölriadt a börtönőr, gyorsan kért egy fáklyát, beugrott, és amikor azt látta, hogy minden romokban van, kivonta a kardját, öngyilkos akart lenni. Hiszen ha felettesei megtudják, hogy a rabok elszöktek, nem kérdeznek semmit, megölik őt. Ezt ő megelőzi. Akkor rákiáltott Pál: – Állj meg, mit csinálsz magaddal! Semmi kárt ne tegyél magadban, mindnyájan itt vagyunk. – A börtönőr látta, hogy a rabok mind ott vannak a helyükön. Remegve borult Pálék elé, s azt mondta: – Uraim! – Ugye milyen furcsa ez a megszólítás? Ott vannak bebörtönözve, kalodába zárva! – Uraim, mit tegyek, hogy én is megkapjam azt, ami nektek van, hogy én is üdvözüljek? Azt mondták neki: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” Akkor kihozta őket onnan, kimosta a sebeiket. Hallgatta az igét, mert ezt el kellett magyarázni az egész háza népének. Hallgatták, és nagy örömük volt, mert mindnyájan hittek. Azt mondták, hogy mi is ezt a Jézust szeretnénk befogadni, és mi is szeretnénk becsatlakozni ebbe az életforrásba. Azt mondta nekik Pál: – Ez meglehet, ha egész szívetekből hisztek, és az Úr Jézust fogadjátok Uratoknak, Megváltótoknak, ha Neki akartok szolgálni, neki engedelmeskedni, ez akkor megtörténik. Meg is keresztelte őket, majd a börtönőr megvendégelte őket. Azt olvassuk az Igében, hogy örvendezett a börtönőr egész családjával együtt, hogy hitt az Istenben. Három üzenetet ragadjunk ki ebből a történetből. Az első: Milyen nagy szeretettel vitte el az Úr Jézus a mennyei élet hírét a börtönőrhöz! Ezért az egy családért mennyi mindent megtett… Mozgósította az embereit, Pált és Szilászt. Azok vállalták a fáradságot. Vállalták, hogy megverjék őket, börtönbe tegyék. Tudták, hogy valami célja van az Úrnak ezzel a különös kitérővel. Engem nagyon meglepett a történetben, hogy másnap a bírák nem ítélték el őket, hanem üzentek a börtönőrnek: – Engedd szabadon őket, mehetnek, ahova akarnak, mert semmi különöset nem tettek ezek az emberek, ártalmatlanok. Akkor azt mondta Pál: – Szó sem lehet róla, jöjjenek ide a bírák, hogy nem va gyunk gonosztevők, hogy az Úr Jézus ügye ne kapjon szégyent. – Azért tehette meg ezt Pál, mert római polgár volt. Egy római polgárt nem lehetett volna lefogni csak úgy, ítélet nélkül, és megvesszőzni! Amikor üzent, jöttek ám a bírák, hogy jaj, bocsánat… Tudták, ha ennek híre megy a császári udvarban, elbocsátják őket az állásukból. Azon gondolkodtam, hogy miért nem szólt Pál akkor, amikor elfogták, és elkezdték verni őket? Megmondhatta volna, hogy római polgár vagyok, hagyjatok békén? Tudjátok, mire jutottam? Az Úr jelzett neki, hogy most nem kell szólni. Ha szólt volna, akkor nem kerülnek be a börtönbe. Akkor nem merik így bántani őket, elengedték volna, de akkor a börtönőrrel sem történik meg mindez. Majd az jutott az eszembe, hogy legyen nagy hála a szívünkben, hogy egyszer csak elhozza hozzánk is a fővezetéket az Úr. Egyszer csak itt ülsz, Testvérem! Talán nem jártál templomba, nem tudom, mióta. De az unokád ide jár az iskolába. Lehet, hogy nem is gondoltatok arra, amikor beírattátok, hogy hitet szeretnénk adni neki, csak azt, hogy védettebb iskola lesz azért mégis, hozzuk ide a gyermekünket. Jó, jó, elmegyünk egyszer-kétszer templomba. Elindult így a dolog, és egyszer csak itt ülsz, és a fővezetékről hallasz, teljes figyelemmel. Én magam is úgy voltam, Testvéreim, hogy a Julianna iskolából indult az a hullám – annak idején, amikor arról volt szó, hogy ide bekerülök: – Jaj, ez a lelkész ne jöjjön, mert az a híre, hogy mindenkit meg akar téríteni, mi meg nem akarunk megtérni. Mondtam: – Még ilyet! Egy iskola, amely az Úr Jézus nevében szolgál, kijelenti azt, hogy nem akarunk megtérni… – Micsoda veszekedés volt, még a presbitériumon belül is. Volt, aki még a széket is odavágta a földhöz, hogy mit akarnak ezzel a lelkésszel. Vihar volt a Fasorban is. Értitek? Mert mi az Úr Jézus fővezetékét hoztuk, bennünket erre hívott el az Úr. Ma már egészen más a helyzet. Nagyon-nagy hála van a szívünkben ezért, de ehhez végigjártunk sok évet. A fővezetéket az Úr egyszer csak eljuttatja hozzád. Így vagy úgy. Neki rengeteg eszköze van arra, hogy ezt megtegye. A második üzenet, amelyet szeretnék elmondani: A börtönőr magabiztos volt, intézkedett, kalodába zárta őket, nagyon megvolt ő a maga helyzetében. Igen ám, de a földrengéssel kihúzta a lába alól a talajt az Úr! Sokszor mondjuk, ha baj van: – Jaj, Istenem segíts! Isten pedig megengedi, hogy bajba kerülj, Testvérem! Kihúzza a talajt alólad, mert addig nem állsz szóba Vele. Addig hozzád nem kötheti be a mennyei életvezetéket! Mert te vagy az okos, tudod te, hogy mi az: – Ugyan már, ezt a vallásosságot hagyjuk ki! De itt nem vallásosságról van szó! Itt arról van szó, hogy ha ezt a fővezetéket beköthetik hozzád, egyszer csak stabilabbá válik a házasságod. Most is sokan azért jönnek ide, a templomba, mert látják a barátjuk megváltozott házaséletét, párkapcsolatát. És ahogy szoktuk mondani: most is vannak feszültségek közöttük, vitatkozások mennek, de egész más alapon. A gyerekek azonnal érzik: itt valami más biztonság van. Már nem az a kérdés, hogy a viharfelhők között mikor borul föl apu-anyu kapcsolata, hanem egyszerűen átélik azt, hogy itt valami új időszak kezdődött. És átélik azt kicsinyek és nagyok, hogy ez jobb nekünk. Átélik azt a békességet, ami nem attól függ, hogy kisütött a nap vagy nem, sikerült minden vagy nem. Honnan van ez a különbség, mi történt itt? Egyszer csak még a nagy bajban is egész másképp reagálnak. Ez a vezeték olyan életforrást hoz be, mennyei életforrást, amely kihat a jelenlegi életünkre és az eljövendőre. Itt mi nem egy kis vallásos szertartást hirdetünk, hanem azt mondjuk, hogy engedd, hogy bekösse az Úr az Ő életforrását a szívedbe és az otthonodba. És akkor majd megtudod, hogy mi a különbség a régi és az új között. A fiam szakdolgozatot készített a hívő életről – az élő hitre jutott emberekkel való interjúk alapján –, és ebben benne van többeknek a nyilatkozata, hogy más lett-e az életük, miután hitre jutottak. Azt mondják: ég és föld! Egészen más lehetőségeink vannak, mint azelőtt. A harmadik üzenet: a börtönőr hitt, és ez az egész családra kihatott. Édesapák, most nincs arra idő, hogy hosszan szóljak. Ti kaptátok, mi kaptuk azt a feladatot, hogy az életbe bevezessük a gyermekeinket. Ugye milyen dühödten és keményen ellenállnátok, ha valaki az ételtől fosztaná meg a gyermeketeket? Ha nem engedné, hogy egyen. De arra kaptunk feladatot, hogy testi-lelki eledelt adjunk a házunk népének. Azt adjuk közvetlenül is, adjuk igeolvasás nyomán is, a hitünkből is, meg adjuk azzal is, hogy hozzuk olyan helyre, ahol ebben az ételben részesülnek. Az édesapák csődöt mondtak a világon – nem mindenki, de nagyonnagyon sokan. Ezért az édesanyáknak kellett odalépni, de ha az édesanya is csődöt mond, ő sem ismeri ezt az életforrást? A gyermek tehet arról, hogy hitetlen szülők gyermekeként született? Lehet, hogy az Istent hiszik, de hát az még gyakorlati hitetlenség. Ha valaki nem ismeri az életforrást, mit fog elmondani a gyermekének? Jártam úgy hittanoktatóként, még a korábbi gyülekezetben, hogy amikor Jézus feltámadásáról volt szó, megy haza a másodikos kisgyerek, s mit mond a műhelyben az édesapa? – Azért, kisfiam, minden butaságot nem kell elhinni, amit a tiszteletes bácsi mond. Ez az apuka, akire úgy néz a gyermeke, mint a tükörbe, mert olyan jó szerelő volt az az édesapa, annyira tudott mindent a szakmában, jól betett a gyerekének! Kedves Édesapák, egyszer meg kell állnunk az Úr Isten színe előtt, hogy mit adtunk tovább az Életből. Ehhez pedig nekünk is meg kell ismernünk az Életet. Az nem annyi, amit a filozófusok mondanak. Nem annyi, amit ez a behatárolt világ jelent. Ez az Istennek egy nagy ajándéka és színtere. De a mennyei Élettel kombinált földi életet tovább kell adnunk, hogy a gyermekünk akkor is, amikor mi már elmentünk, akkor is stabil talajon tudjon állni. És itt az édesapákat kéri első renden számon az Isten. Nincs kibúvónk. Nem kiemelt bennünket, hogy „ti vagytok a nagyokosok, a feleség már nem számít”, nem! Ti feleltek első renden, utána megkérdezi a feleséget is, meg a feleségnek sokszor több a feladata ebben a kérdésben, ő közelebb van a gyermekéhez. De nem is akarom ragozni tovább. Csak azt mondom, hogy lehet más légkör odahaza, de nem a mi forrásunkból, hanem a mennyei forrásból. A miénkből már körülbelül megtettük, amit tehettünk, kimerítettük a lehetőséget. De az Úré még megvan! S ahogy ennek a börtönőrnek is bekötötte az Úr az otthonába ezt a for rást, és elkezdődött egy egészen más világ ott ennek az erejéből, úgy szeretné bekötni a családi otthonokba. Kérdezem: be van már kötve az Úr Jézus Krisztus életforrása hozzátok? De jó, hogy ma is azért hangzik az Ige, mert ki lehet mondani, hogy Uram, ezt szeretném. Tedd meg, vidd végbe az életemben, vezess rá, add meg! Aki kéri, annak az Úr megadja. Lehet, hogy nem egy pillanat alatt. De az van az Igében: – Én az engem szeretőket szeretem, és akik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak. Nem az, hogy kilencven a százból megtalál, tíz nem. Mind a száz megtalál! Akik engem szorgalmasan keresnek… Ott van a használati utasításban. Most már, Ballagó Diákok, hozzátok fordulok két mondattal. Abban a korban vagytok, ami már nem gyerekkor, de ki tudja, milyen kor… Mert még éppen hogy ifjúkor, még annak az innenső része, de nagyon gyorsan jön a felnőttkor. Lezárult egy szakasz az életetekben – nem is kicsi –, most kell bekötni a mennyei életforrást. A legveszélyesebb szakaszba juttok, könnyen megromlik az utatok. Esetleg elrontjátok egy-két éven belül a leendő családi életeteket. Nagy veszélyzónába kerültök. És most ki lehet mondani: – Úr Jézus, én is a fővezetékre akarok csatlakozni. Én is egész életemre szeretném Veled az utat járni. Jöjj be az életembe, és add meg nekem, hogy úgy járhassak-kelhessek a továbbtanulásomban, a hivatásomban, majdani családom életében, hogy a mennyei életforrással élem a mindennapokat. Úgy legyen! Ámen.

A most felolvasott bibliai versek jó tizenöt évvel későbbi eseményekről szólnak, mint a pünkösd nagy történése. Pál apostol a második missziói útjára indul Krisztus után 49-ben. A Szentlélek vezeti. Nagyon különös módon adja tudtára a Lélek, hogy merre is folytassa az útját. Figyeljük ma ezeket az igéket, hogy tanuljunk belőlük: Hogyan vezet valakit Isten Szentlelke? Pünkösdkor kitöltötte Isten a Szentlelket, és ebbe a világhálóba mindenki bekapcsolódhat a hite karjával, mint a kis autók a Vidámparkban bekapcsolódnak az elektromos hálóba, és mozgásba jönnek. Az ige és Szentlélek által egyszer csak megindul a szabadító áldott munka az életedben. Visszaadod az életedet az Úrnak, nem kénytelenségből, hanem boldog felismerésből. – Istenem, nekem, a lelkileg vaknak, süketnek megadod azt a lehetőséget, hogy megnyílik a szemem-fülem arra, hogy a legnagyobb Főnök irányítását fogadhatom el? Aki értem a szent Fiát is keresztre adta, csak hogy segíthessen rajtam. Mondhatom Neki: – Uram, bontsd ki a terveidet az életemben! Pünkösd Pál apostol életében is akkor kezdődött igazán, amikor átadta életét az Úrnak. Persze már anyja méhétől kiválasztotta az Isten. Szemmel tartotta őt. De amikor a damaszkuszi úton kimondta Pál: – Uram, mit akarsz, hogy tegyek, átadom a rendelkezésedre magam… – onnan kezdve egy új uralom érvényesült az életében. De ez nem csak egy missziós ember életére érvényes. Minden ember életére is. A mi helyünk ebben az összefüggésben, hogy Isten uralma, azaz Isten országa embereként éljünk ezen a világon. Értjük pünkösdnek ezt a mérhetetlen csodáját? Máris 3000 ember visszaadta az uralmat az Úrnak. Befogadták Jézust Megváltónak, Úrnak a Szentlélek által, és az életükben megkezdődött az átrendeződés. Ahogy ez megkezdődött, azonnal gyülekezet alakult. Isten ezt a munkát egyénenként végzi, mert nem lehet egy gyülekezetnek együtt újonnan születnie. Ahogyan nem tudtunk megszületni sem így együtt. Nem csak azért, mert különböző életkorúak vagyunk. Ha ugyanazon a napon érkeztünk volna erre a világra mindannyian, akkor sem tudtunk volna együtt megszületni, hanem egyenként. Ugyanúgy egyenként születik újjá egy ember, de mihelyt megszületett, már egy család várja. Isten terve az, hogy testileg is egy család várja az újszülöttet, amelyben felnövekedhet. Így gondoskodik arról, hogy gyülekezetbe tagolja be, aki újonnan született. Így indította el az apostolokat, és ahogy láttuk az első missziói úton, városról városra kis gyülekezetek alakultak. Megindultak Ciprusra, aztán tovább, jött a pizídiai Antiókhia, majd Ikónium, Lisztra, Derbé, mindenütt gyülekezetek alakultak. Azután eltelt két év, Pál apostol indítást kap a Lélektől, hogy induljon a második útra. 47-ben ment az elsőre. Az egy kis kör volt. A másodikról még nem tudta, hogy hol köt ki, mert nem kötötte az orrára az Úr, csak azt, hogy „Indulj!”. Mégpedig azzal a szándékkal indultak el Szilásszal együtt kettesben, hogy a már megszületett gyülekezeteket végiglátogatják. Csak most nem Ciprus felé kerülnek, hanem hátulról mennek. A szíriai Antiókhia, Palesztina északi részéről indulnak most is, és eljutnak Frígia és Galácia vidékére. Derbében kezdik, aztán jön Lisztra, és örömmel látják, hogy megmaradtak a gyülekezetek. Sőt Isten bónuszt ajándékoz Pálnak ezen az úton. Nagyon nagy ajándék volt Lisztrában, hogy egy életre szóló útitársat, munkatársat, utódot kapott egy fiatalember személyében. Azt mondtuk volna: Itt megkövezték Pált, majdnem meghalt, micsoda csőd! De Timóteus Lisztrában hitre jutott az első látogatás nyomán. Most azt mondják ott a testvérek, megértették, hogy Isten Lelke őt misszióba hívja: – Pál, vidd magaddal Timóteust, ég a szíve az Úr ügyéért! Senkiről ilyen szépen nem ír Pál. Később is hányszor visszatér Timóteusra a leveleiben: – Nincs hozzá fogható indulatú, aki nem a saját hasznát keresi, hanem a Krisztus Jézusét. Szívből buzog értetek, azért küldöm hozzátok. Fogadjátok nagy szeretettel! – Ott volt mellette, mindenhova küldhette. Az idős Pál úgy tekintette, mint a fiát. Úgy, mert emberileg szólva ő szülte lelkileg. Írja is a Timóteusi levélben: „az én fiam”. Pálnak nem volt családja, felesége, gyermekei, de Timóteus ilyen nagy ajándék volt számára Istentől. Mindvégig, az utolsó fogságában is ott van, a halálakor is talán. Utána pedig folytatja a munkát. Ott volt Korinthusban, nagyon sokat szolgált. Azután Efézus püspöke lett, az ottani gyülekezet vezetője. De most nem Timóteusról van szó, csak nem tudom megállni, hogy ennek az örömét ne fejezzem ki. Az a gondolatuk hármójuknak, hogy Ázsiában folytatják ezt a munkát. Déli irányban vezetett a nagy út, a Via Sebaste, amelyen elindultak. 240 kilométer lett volna Kolossé, az egyik ázsiai központ, és még ugyanannyi Efézus, a Földközitenger partján. Az volt Ázsia fővárosa. Irány oda! És mit olvasunk? Különös, amit az ige mond: „…a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában”. Erre megállnak, ha dél felé nem mehetünk, akkor menjünk északnak! Szmírna felé indulnak, a Fekete-tenger déli partján, ott van Bitínia. A mai Törökország vidékén járunk-kelünk. De megint azt olvassuk: „Jézus Lelke nem engedte őket.” Lukács, aki Az apostolok cselekedeteit írta, nem mondja el bővebben, hogy mi volt az akadály, vagy hogyan érzékelték, hogy arra nem mehetnek. Lehet, hogy erős belső késztetést kaptak az Úrtól? Nyugtalanná lett a lelkük? Bizonytalanná? Nem volt békességük igazán? Mert a Lélek munkája, jelenléte szinte mindig felismerhető abban, hogy békessége van az ember szívének azon az úton, amelyen jár. Lehet, hogy nyugalma nincs. Lehet, hogy körülötte ég a határ, s igen-igen nagy feszültség között jár, de belül békesség van a szívében. Tény, hogy megértették, az Úr nem délen, nem is északon akarja látni őket. Mivel keletről jöttek, elindulnak nyugatra. Megengedte az Úr, hogy Troászban kikössenek a Földközi-tenger partján. Troász 15 kilométerre délre feküdt Trójától. Megérkeznek Troászba – itt jön a második bónusz: Lukács, az orvos. Ez a görög orvos is ott van Troászban. Mivel Pál beteg ember volt, ezzel is Isten vigyázott rá. Mondja is, amikor arról ír a 2Korinthus 12-ben, hogy tövis adatott a testembe, hogy gyötörjön. Háromszor könyörögtem, hogy múljon el. Az Úr így válaszolt: – Elég neked az én kegyelmem! Mert a kijelentések nagysága miatt elbizakodnál. Így meg úgy jársz, mint amikor az órára ráteszik az ingát, és szépen megy a feladatában. Isten Pált nem hagyja cserben, vele végezteti el azt az óriási munkát. Azt írja az 1Korinthus 15-ben: – Többet munkálkodtam, mint az összes apostol együttvéve. De nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. Állít mellé egy orvost. Élete végéig elkíséri Lukács. Eközben gyűjti össze a megelőző anyagokat is a könyvéhez. Innen kezdve pedig, ha megfigyeljük Az apostolok cselekedeteiről írott könyvet, a tizenhatodik részben találjuk azt a mondatot, amelyik már többes szám első személyben íródott. Lukács úgy ír, mint aki tanúja az eseményeknek. Azt olvassuk: „A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük, odahívott minket az Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.” Csodálatos, ahogy Isten a megfelelő helyen bekapcsolja, akire vagy amire szükség van. Ő tudja jól. Átadta az apostol az életét, irányítja őt az Úr. Bizonyára nagy bizonytalanságban vannak. Nem értik Isten terveit, nem ismerik a szándékát. Várnak. Ezt olvassuk: „Egy éjjel látomás jelent meg Pálnak: egy macedón férfi állt előtte.” Európa görög részében, Filippi és környéke, Thesszalonika, Bérea – ez Macedónia. Ez a macedón férfi ezt mondja a látomásban: „Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!” Azonnal tudja, hogy mit kell tenni. Bízott ebben, ő már ismerte Urát, tudta, hogy a megfelelő időben meg fog érkezni a megfelelő utasítás. Különleges akadályverseny a hívő élet útja. Nagyon érdekes. Amíg valaki óvatosan mérlegel – Bízom az Úrban, de azért nem adom át az életemet! –, ezt nem ismeri meg. De ha kinyílik a szíve örömmel – Uram, Te gondoskodsz mindenről, Te tudod, mikor és mire van szükség. Kész vagyok mindenben cselekedni a Te akaratodat –, akkor átéli Isten vezetését. Pálék elindulnak. Mit tudták ők akkor, hogy milyen horderejű lépés következik! Európába hozzák át az evangéliumot! Persze akkor még ez a terület nem volt Európa, hanem a nagy Római Birodalom része volt. Számukra csak annyi történt, hogy Tróászból, illetve a tengerparti kikötőből átmennek Neápoliszba, egyik tartományból a másikba. Így olvastam egy angol teológus megállapítását: Pálnak ugyan nem állt szándékában Európa meghódítása, a Szentléleknek azonban bizonnyal igen. Akkor pedig Pál megy. Ő ott Ázsiában szolgált volna tovább. Ott végezte volna a munkáját, és maradt volna egy ázsiai, kicsire zárt keresztyén világ. Így pedig átjön Európába az evangélium, s Európa lesz a keresztyénség központja. Innen indult utána vissza Ázsiába, Afrikába, Dél-Amerikába az evangélium. Azután Észak-Amerikába is európaiak vitték magukkal. Itt tehát nagyon döntő lépés következik az evangélium ügyében, amiről most nem szólunk bővebben. Mivel ők a Szentlélek emberei voltak, vezette őket az általa jónak látott úton. Mindnyájunk életének ez az alapkérdése. A Lélek emberének lenni. Engedni, kérni, követni a Szentlélek vezetését. Most még arról szeretnék szólni, hogyan is éltem át egy-két esetben kicsiben, a magam nagyságrendjében azt, amit az apostol nagyban. 1993-at írtunk. Tizenhét éve voltam a fóti gyülekezet lelkésze, ébredésben volt a gyülekezet, de valami megakadt. Tanakodtunk. Parókiát és gyülekezeti házat építettünk, és most nem tudjuk a templom belső festését elvégezni. Mi van velünk? Elfáradtunk? Tele volt a templom, de a pótszékek már nem kellettek. Mi történik itt? Egyszer csak a közelemben felhangzik egy kérdés: – Vajon mindig Fóton akar látni az Isten? – Abban a pillanatban tudtam, hogy nem. Korábban mindig kerestek, hogy mennék-e lelkipásztornak más gyülekezetbe szolgálni, de mindig megköszöntem, és nemet mondtam. A fótiak úgy is azt tartották, hogy ebből a gyülekezetből csak a temetőbe vittek ki papot. Aki ott szolgált, az mindvégig ott maradt. Három héttel később az egyik budapesti gyülekezetben hirdettem az igét. Evangelizációs sorozat volt, minden este mentem. Nem tudtam, hogy a fasoriak közül ott vannak többen. A missziói-diakóniai gondnok az egyik este után, amikor kezet fogtunk, azt mondta: – Meghalt az egyik lelkipásztorunk a Fasorban. Imádkozunk nagytiszteletű úr többre bízatásáért. Két év belső vívódás után teljes békességgel megértettem, hogy Isten lezárt egy szakaszt. És jóllehet egészen más körülmények között indultunk, mint Fóton, a megébredt gyülekezetben, de elindított egy új szakaszt itt. Más. 2009-et írtunk, elfogytak a lelkipásztorok. A nyugdíjas, de igen sokat segítő lelkipásztor meghalt. A hűséges fiatal társaim világot látni mentek, egyik a feleségével Japánba, a másik tanulmányútra Németországba. A hatodéveseknek meg letelt az idejük, a szélrózsa minden irányába mentek. Itt maradtam egyedül. Én ugyan már régen fontolgattam: – Uram, ha elérjük a jubileumi évet, nekem nyugdíjba kell menni, mert nem szabad, hogy idősödve, az utolsó öt évemmel lerontsam, amit az előző tizenöttel építettünk. Ebben szépen megnyugodtam, és kerestem a beosztott lelkészeket. Az egyiket két héttel azelőtt valahová már meghívták. A másik eljött, be is mutatkozott, ígérte, hogy már csak egy utolsó beszélgetése van otthon, de egész bizonyosan eljön. Utána jött a telefonjelzés, hogy bocsánat, de ott fogták. Amikor idáig jutottam, azt mondtam: – Uram, tulajdonképpen a Fasor nem az én gyülekezetem, hanem a Tiéd. Én a Te elhívásodban vagyok, addig, ameddig Te adod, aztán ezt a gyülekezetet Te viszed tovább. Mit tegyünk? – Amikor ezt az imát elmondtam, egyszer csak feltűntek lelkész társamék az egyik budapesti gyülekezet meghívottjaiként. Azonnal az fordult meg a fejemben, nekik itt lenne a helyük a Fasorban, ahol együtt szolgáltunk már nyolc évet. De most meg kell várni, amíg az a kérdés lejátszódik. És a kérdés lezárult, mégpedig úgy, hogy nem mentek oda. Isten világossá tette a fasori hívást, és elhozta ezt az időt. Értjük, hogy mit jelent, amikor Isten Lelke áthúzza a számításainkat, vagy úgy ad ötletet, hogy nekünk régen kifogyott a fantáziánkból minden? Hadd fejezzem be azzal, hogy egy hete itt volt nálam egy házaspár. Két éve jártam télen egy vidéki városban evangelizációs szolgálaton. Karácsony előtt néhány nappal. Három évvel azelőtt hívtak, de nem volt módom elmenni. Most mentem. Az evangelizáció első estéje után másnap, miután tudtam, hogy az autóm egyik égője kiégett, arra gondoltam, elmegyek a Renault-szervizbe. Ott egy fiatal, negyven körüli asszony foglalkozott velem. Mosolyogva fogadott: – Áldás, békesség! Ott voltam este, tetszett is, amit elmondott! Megjavult a Renault, és emellett egy kis kapcsolat, egy kis szál is elindult. Utolsó este elmondta, nagyon nagy problémái vannak. Férjét valaki megkörnyékezte a munkahelyén, és igen nagy feszültségben élnek, esik szét a családjuk. Két gyermekük van. Intettem, hogy türelemmel legyen, és próbálja szeretettel nem feszíteni a húrokat. Készek voltak a tanácsomra egy házaspári hétre együtt elmenni. A férje ott megtért. Szabad lett attól a kapcsolattól, felszabadult a szíve. A feleség azonban, aki eddig nagyon szépen harcolt, csendesen, alázattal tűrve, revansot vett. A férj jelezte, hogy baj van. Addig sikerült eljutni, hogy ha tehetik, menjenek el a következő évben is házaspáros csendeshétre. És a házaspáros hét utolsó estéjén odáig jutottak, hogy a feleség bevallotta, bizony tettleges hűtlenség is történt. Erre a férj autóba vágta magát, és neki az éjszakának. Nagyon messzire elment már, amikor megállt, és azt mondta, tulajdonképpen imádkoznom kellene: – Úr Jézus, most mit tegyek? Akkor azt a választ kapta: – Te nem ugyanezt cselekedted? Én megbocsátottam neked. Neked is meg kell bocsátanod a feleségednek. – Erre megfordult, és visszament a csendeshétre. Hajnali fél háromig beszéltek, vívódtak, tusakodtak. Másnap délelőtt a feleség letette a bűneit egy lelkigondozó segítségével. Hozzám már úgy érkeztek délután, mint akik átélték a szabadítást, végre talajt tett a lábuk alá az Isten. Tudjátok, mi rendített meg engem? Uram, Te ennyit fáradozol egyetlen életért? Egyetlen házasság megmentéséért? Uram, ha én három évvel előbb megyek ebbe a városba, meg most ez a kiégett Renault-lámpa… Akkor még az ottaniak nem tudtak ezekről a lehetőségekről, amikről én tudtam a házaspári heteket illetően. Uram, hogy van ez? Vagy az hogy van, hogy a férj megy az éjszakába, otthagy és felborít mindent, és Te megállítod? Így dolgozunk a mi Urunk Szentlelke által ma is. Harcol értünk, és vezeti a gyermekeit. Merjük átadni az életünket! Imádkozzuk: Uram, Tiéd vagyok! Köszönöm, hogy ezt az ajándékot adod nekem is, hogy egyszerűen, sokszor botladozva ugyan, mégis a Te Lelked vezetését kaphatom, mint életem meghatározó alapját. Köszönöm igéidet: Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. Ad Isten Szentlelket azoknak, akik engednek, engedelmeskednek neki. Ámen.

Akik követik az üdvtörténeti sorozatot, bizonyára észrevették, hogy szinte mindig visszacsatolok a 2000 évvel ezelőtti eseményekből, történetekből a mi időnkbe és gyülekezetünkbe. Nem szeretném a józanságomat elveszíteni, és nem felejtkezem el arról, hogy milyen hősi idők voltak az első század évei, évtizedei a keresztyénség életében. Életüket adták a hitükért. Jézus valamennyi tanítványa, Jánost kivéve, mártírhalált halt. Aki látta a Quo Vadis című filmet, vagy olvasta Sienkiewicz regényét, tudja, hogy oroszlánok elé is vetettek keresztyéneket, ha nem tagadták meg a Krisztusba vetett hitüket. Az első missziói úton, ami a mai témánk, Pál apostolt majdnem halálra kövezték. Hol vagyunk mi ma ilyen szenvedésektől, áldozatvállalásoktól? Még az is nagy próbatétel lenne nekünk, ha az ellenreformációs időkben történt esetet kipróbálnák rajtunk. Titkos helyen gyülekeztek össze a hugenották, a francia reformátusok az üldözések miatt. Egyszer csak egy fegyveres csapat megjelent, és a vezetőjük felszólította az ott lévőket: – 15 percet adok, aki akar, eltávozhat, megmenekülhet. – Mentek is sokan, és 15 perc után a vezető a pisztolyövét lecsatolva azt mondta: – Az árulók eltávoztak, kezdhetjük az istentiszteletet. Arra gondoltam, mi történne hasonló helyzetben velünk? Hányan maradnánk? Én is itt maradnék-e a szószéken? Remélem, Isten segítségével, hogy igen, de ezt most könnyű mondani. Tehát nem vesztettem el a józanságomat, hogy azt hinném, ugyanazokat a terheket vállaljuk, mint az első keresztyének. Mégis nagy örömem, hogy visszacsatolhatok újra és újra a Fasorba. Tudjátok, miért? Mert ahol az Isten Szentlelke munkálkodik, ott, ha kisebb mértékben is, de ugyanazokat a történéseket élhetjük át, mint amiket a hőskorban átéltek. Ma reggel gyülekezeti imaközösség volt a gyülekezeti teremben. Kiderült, hogy lelkészekkel és a szolgálattevőkkel együtt nyolcan imádkoztunk a gyülekezetért. Jól tudom, hogy vannak házi imakörök, van női imakör, bibliaóráinkon is imádkozunk, de havonta egyszer, egy órában, második vasárnap 8–9-ig együtt fölemelhetjük a szavunkat kis csoportokban. Emlékszem, amikor ideérkeztünk, néhányan voltunk csak, akik imádkoztunk, de a koreaiak, akik bérelték a templo mot meg a gyülekezeti termet, teleülték a gyülekezeti termet imaközösségre. Azt hittem, hogy nyelveken szólnak, mint ahogyan a rajongó mozgalmaknak van ilyen különleges imájuk. Más nyelven szóltak, de kiderült, hogy mindnyájan koreaiul imádkoztak. Egy szívvel, egy lélekkel fölemelték a szavukat, a hangjukat. Eszembe jutott ma reggel az is, hogy annak idején, az induláskor gyermekeinkkel együtt imádkoztunk: – Uram, valamikor a karzaton is legyen valaki! Ma már vannak a karzaton, nem is kevesen. Ma reggel azért imádkoztam: – Uram, ha megadod egyszer, hogy tele legyen egy ilyen vasárnap reggeli imaközösségben a terem, micsoda erő szabadul föl, ha egy szívvel, egy lélekkel Téged dicsőítünk és Hozzád imádkozunk! Az első missziói út befejező történését olvastam fel a Bibliából. Mondhatnánk, még el sem indultak Pálék, és mi már a hazaérkezésükről beszélünk? De az egész útnak a lényege benne van alapigénkben: „Amikor megérkeztek, összehívták a gyülekezetet, és elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy kaput nyitott a pogányoknak a hitre.” Kezdjük az elindulással! Krisztus után 47-ben járunk, amikor Pálék elindulnak az első missziói útra. Isten Szentlelke minden „kelléket” összerendezett, hogy elkezdődhessen a világmisszió. Nem Jeruzsálemet tette anyahajóvá, ahonnan indult a keresztyénség. Nagy üldözés folyt ott, és egyébként is, az „oszlop” apostolok szíve még nem volt olyan tág a pogány világ felé. Ők inkább a zsidók megtéréséért dolgoztak, arról gondolkodtak. Isten létrehozott a szíriai Antiókhiában, az akkori harmadik legnagyobb világvárosban egy pogányokból lett gyülekezetet. Különleges, hogy rövid idő alatt nagyon erőssé tette azt. Idehozta Barnabást Jeruzsálemből, Barnabás idehozta Saul-Pált Tarsusból. Majd elbocsátja őket a gyülekezet a Szentlélek biztatására a missziói útra. A Fasorban csütörtöki presbiteri gyűlésünkön egyik testvérünk arról számolt be, hogy feleségével, öt gyermekével Gödre költöztek. Egy éve már, hogy folyamatosan arra indítja őt az Úr, hogy a gödi gyülekezetet erősítse, ahova nemrégen érkezett élő hitű lelkész házaspár, és van egy kis hívő imádkozó mag. Amikor kijöttünk a gyűlésről, az egyik presbiter testvérünk örömtől sugárzó arccal mondta nekem: – Tudod, milyen nagy dolog ez? Tizenöt éve engem és néhányunkat irányítottak ide Pasarétről, mondván, hogy még alig kezdődött itt az ébredés, ti közel laktok, álljatok be, hogy segítsétek a munkát. Most meg mi küldünk ki valakit egy másik gyülekezetbe szolgálatra. – Azt mondtam: – Igazad van! Isten Szentlelke munkája az, amikor egy gyülekezetet fölerősít, hogy kiküldhessen életeket a misszióba. Én még azt is tudom, hogy ők már az ötödik család vagy az ötödik személy, akiket kifejezetten úgy küldött ki, hogy más helyre épített be. Ez az egészséges út, „szentlelkes” út, hogy anyahajóvá lesz egy gyülekezet, ahova vissza-vissza lehet térni, de onnan el lehet indulni arra a munkára, amire Isten lelkileg felerősít, és szolgálatra bátorít valakit. Elindul Barnabás és Pál. Velük megy Barnabás unokaöccse, Márk János is, a fiatalember. Így olvastuk az elhívásukat: „Ezt mondta a Szentlélek: válasszátok ki nekem Barnabást és Sault, arra a munkára, amelyre elhívtam őket” (ApCsel 13,2). Figyeljük a sorrendet: Barnabást és Sault. Barnabás a felvezető ember. Idősebb is, mint Saul-Pál, tapasztaltabb is, de az út során hamarosan kiderül, hogy Pál lesz a világmisszió első embere. És ebbe nemhogy nem roppan bele Barnabás, hanem teljes szívvel Pál mögé áll. Már Ciprus szigetén, ahol kezdődik a missziójuk, Pál hirdeti az igét, majd a pizídiai Antiókhiában (ne tévesszük össze a szíriai Antiókhiával, ahonnan indultak) újra csak ő hirdeti az igét. Onnan kezdve ő viszi a vezérvonalat. Drága Barnabás, és Barnabások az üdvtörténetben, akik nemhogy nem lesznek féltékenyek, hanem úgy állnak a második helyre, hogy teljes szívvel segítik, akit az Úr kiválasztott az élre. Érdemes lenne a Biblia igéit így végigtekinteni, és az egyháztörténet lapjait ebből a szempontból elemezni. Most csak egy személyre hadd emlékeztesselek benneteket: Jonatánra, Saul király fiára! Izrael első királya volt Saul, és Dávidot, a pásztorfiút választja ki az Úr utódjául. Saul üldözi, mert sejti, hogy nem a fiáé lesz a királyság. Gyűlölettel sziszegi fiának, amikor észreveszi, hogy az támogatja Dávidot: – Amíg Isai fia él, belőled nem lesz király! Akkor ez a minden tekintetben királynak alkalmas fiú – hiszen hősi harcokat visz végbe élete kockáztatásával a harcmezőn, egyébként is helyén van az esze és a szíve – kimondja: Nem is akarok, mert ha az Úr Dávidot választotta, akkor én mindenben támogatni fogom őt. Milyen nagy kincs, amikor az ügy az első, és nem a személyünk! Így indultak Krisztus után 47-ben hármasban, Barnabás, Pál, Márk János Ciprusra, és ott kezdték meg az igehirdetést. Hamarosan kiderül, hogy ahol az élő Jézust hirdetik, ott a Sátán is támadásba lendül. A sziget helytartója, Sergius Paulus, ez a római ember figyel Pálékra. De ott van egy Elimás, más nevén Barjézus nevű varázsló, aki mindent megtesz, hogy eltérítse a helytartót a hittől. Féltékeny, hiszen tudja, ha Jézusban hinni kezd a helytartó, akkor az ő varázsló állása megszűnik. Két szellemi világ csap össze, a mennyei és a démoni, de a mennyei győz. Hallgassuk csak: „Saul pedig, akit Pálnak is hívnak, megtelve Szentlélekkel, erősen ránézett, és így szólt: – Te mindenféle csalással és gonoszsággal tele ember, te ördögfajzat, te minden igazság ellensége, nem szűnsz meg elferdíteni az Úr egyenes útjait? Most, íme, az ÚR keze rajtad van, és vak leszel, nem látod a napot egy ideig! – Erre hirtelen homály és sötétség szállt rá, és botorkálva keresett vezetőket. Mikor a helytartó látta a történteket, hitt, elámulva az ÚR tanításán” (ApCsel 13,9–12). Akik a lelki munkában mélyebben járnak, azt mondják, hogy az egészséges hívő szolgálatnak két oldalról is jelzése van. Az Úr részéről, amik történnek, és az ördög részéről, aki keresztbe akar tenni. Amikor 17 évvel ezelőtt az első lépéseket tettük az itteni gyülekezeti munkában, olyan mennyiségben és intenzitással kaptuk a támadásokat, hogy azt fel sem tudom sorolni. Ha csak azt mondom, hogy a kölcsönből élő gyülekezettől az első karácsony szentestéjén majdnem 500 ezer forintot elloptak a Wertheimszekrényből… Amikor még a lakás sem volt rendbe téve, hogy beköltözzünk, már a hivatalosok a hátunk mögött, a presbitérium háta mögött, meghirdettek egy újabb lelkészi állást a Fasorba. Úgy kellett a presbitériumnak egy döntéssel, és a Reformátusok Lapjához küldött jelzéssel megállítani, hogy ez még nem időszerű. De nem is sorolom, csak dicsőítem az Urat, aki győzött. Évek múlva egy nagy borítékban „Zakeus” felirattal 2,2 millió forintot találtunk a postaládában. Azóta sem történt ilyen, ezt csak azért mondom, hogy Istennek ezek az akciói nem tucat számra történnek. A nagy boríték a Fasori Református Egyházközség részére volt címezve, és 4-gyel osztható volt a szám. Zákeusnál olvassuk, hogy azt mondja Jézusnak: – Amit patvarkodással vagy csalással elvettem, négyannyit adok vissza. Máig sem tudjuk, ez a csoda hogyan állt össze, csak sejtjük, hogy a mi Urunk közreműködésével. Egy évre a hirdetés után nem hirdettünk az újságban, hanem mi magunk hívtunk ifjúsági és missziós lelkipásztort, lelkipásztor házaspárt a gyülekezetbe. Folyamatosan átéltük, átéljük, hogy az Úr is jelez, de a Sátán is jelez. Pálék egész útját támadások hatalmas arzenálja kísérte. A Sátán a kezdet kezdetén szerette volna befojtani a missziót. Márk János már Ciprus után elköszön tőlük, az első puskaporszag elég volt neki, hogy visszahúzódjon. De ők mentek tovább. A pizídiai Antiókhiába mennek Ciprusról. Ha elképzeljük a Földközi-tenger medencéjét, ott van egyik oldalon Izrael országa, fölötte Szíria, és jön a Törökországot ma magában foglaló ázsiai terület. És a Földközi-tengerben Ciprus szigete. Ciprusról elhajóztak a mai török területekre. Majd halljuk Ikóniumot… Mai nevén Kónya városa a harmadik legnagyobb török város. És így haladtak tovább. A Taurus-hegység 1600 méter magas hágóit megmászva a fennsíkon találták a pizídiai Antiókhiát, 1200 méter magasan. Szép út lehetett ez. Nem is egyik napról a másikra tették meg Pálék. De megérkeznek, és a zsinagógában kezdik. Mert először a zsidókat szólítják meg. Pál egy üdvtörténeti igehirdetést mond. Elkezdi a népük történetéténél, és kiköt Jézusnál. Meghasonlás támad. Ha az élő ige hangzik, ha Jézus keresztje, halála, a feltámadása, a megtérés, újjászületés evangéliuma középpontba kerül, megoszlik a hallgatóság. Ez így történt itt is. Figyeljük csak! „A következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéjét. Amikor meglátták a zsidók a sokaságot, elteltek irigységgel, és káromolva ellene mondtak Pál beszédének. Ekkor Pál és Barnabás bátran ezt mondta: – Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk. Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig. Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és magasztalták az Úr igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek. Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban” (ApCsel 13,44–49). Mekkora harc követte ezt, de gyülekezet maradt a hátuk mögött. És ezt olvassuk az 52. versben: „A tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentlélekkel.” Jön Ikónium, és jön Lisztra. Ami Lisztrában történt, azt tragikomikus filmben lehetne csak megörökíteni. Kezdődött azzal, hogy Pál egy sántát meggyógyít. Úgy, ahogy annak idején Péter és János mentek a jeruzsálemi templomba, és az Ékes-kapunál egy sánta alamizsnát szeretett volna tőlük. Akkor azt mondták, hogy aranyunk, ezüstünk nincs, de amink van, azt adjuk neked, a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel, és járj. És lábára szökött a sánta. Most ez Lisztrában, Pálék szolgálatában megismétlődik. Erre úgy megrendülnek ezek a pogányok, hogy isteneknek nézik őket. Azt mondják, az istenek látogattak el hozzánk, Jupiter és Mercurius. Jupiter volt az öreg, Mercurius a fia, a szóvivő, s egyből Barnabást Jupiternek, Pált Mercuriusnak tekintik. Jupiter főpapja felkoszorúzott bikákat hoz, hogy áldozatot mutassanak be az apostoloknak. Rendhagyó istentiszteleti helyzet ez! Odarohannak közéjük, Barnabás és Pál, és azt mondják, hogy álljatok meg, éppen ezért jöttünk hozzátok, hogy ebből a babonaságból, amiben éltek, az élő Istenhez vezessünk titeket. Megbotránkozik a nép, közben megérkeznek az antiókhiai támadók is, és a vége az, hogy Pált, aki ezt a gyógyítást az Isten Szentlelke által végbevitte, majdnem halálra kövezik. Meg is vannak győződve, hogy meghalt, kihúzzák a szemétdombra, a városon kívülre, és otthagyják. Teljes csőd, mondanánk. De mi azt mondtuk volna a kereszt alatt is, amikor Jézus meghalt, hogy teljes csőd. Innen nincs tovább. Mentek is a tanítványok a szélrózsa minden irányába. De mi az, hogy teljes csőd? Ne csak idáig lássunk! Itt nagyon szűkszavú a leírás, hogy odamentek a tanítványok, ő pedig fölkelt. Nem tudjuk, hogy elsősegélyben részesítették, vagy mi történt. De tudunk az egyháztörténeti leírásokból arról, hogy Timóteusék részt vettek az ápolásában. Volt ott egy fiatalember, talán a húszat se érte el. Az édesanyja, aki istenfélő asszony volt, még Krisztust nem ismerte, de az biztos, hogy miközben ápolta Pált, megismerhette. Később a második missziói útra és a további szolgálati életére a leghűségesebb tanítványt, Timóteust Lisztrából kapta az apostol. Megérte neki ez az életveszélyes inzultus? Kérdezzétek meg tőle, és válaszol: – Mindent kárnak és szemétnek ítélek az Úr Jézus Krisztus ismerete gazdagságáért. Megérte neki. Itt aztán befejeződött a missziói út – mondanánk. Mert ha valakit holtra vagy félholtra köveznek, hogy nézhetett ki az az ember?! És mit olvasunk? „Másnap pedig Barnabással együtt elment Derbébe” (ApCsel 14,20) – és ott is hirdették az evangéliumot. Majd visszatérnek, de nem lopakodva, kerülő úton. Keressük is ki otthon, olvassuk végig ezek fényében Az apostolok cselekedetei 13–14. fejezeteit, hogy mélyen belénk ivódjon. Visszatérnek Lisztrába, Ikóniumba és Antiókhiába, hogy erősítsék a tanítványok lelkét, akik megrémültek az első támadások közepette. Friss hívők voltak. Ők erősítik ezeket az induló tanítványokat, nem azok a súlyosan megsérült Pált. Bátorítják őket, hogy „maradjanak meg a hitben, mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába” (ApCsel 14,22). Teljesen meglepő, amit olvasunk, hogy ezekben a friss gyülekezetekben mi történik! „Miután pedig gyülekezetenként elöljárókat választottak nekik, böjtölve és imádkozva az Úrnak ajánlották őket, akiben hittek. Azután Pizidián áthaladva eljutottak Pamfíliába, hirdették az igét Pergében, és lementek Attáliába. Innen Antiókhiába hajóztak, ahonnan az Isten kegyelmébe ajánlva indították el őket a most elvégzett munkára” (ApCsel 14,23–26). Számomra megdöbbentő, hogy mi történt itt hónapok alatt. Mennyit küzdünk, hogy emberek hitre jussanak, mennyi idő, mennyi várakozás… Itt pedig a támadások kereszttüzében élő gyülekezetek keletkeznek, amelyek már vezetőket választhatnak maguk közül. Ekkor jön a befejező mondat: „Amikor megérkeztek – Antiókhiába haza –, összehívták a gyülekezetet, és elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy kaput nyitott a pogányoknak a hitre.” Meglepett engem, hogy nem arról beszéltek, mennyi bajuk, terhük volt, vagy hogy Pál megmutatta a kötés alatt a sebeit. Nem, hanem arról, hogy milyen hatalmas dolgot cselekedett az Isten, és kaput nyitott a hitre a pogányoknak. Kedves Testvéreim, miközben tanulmányozom a régi eseményeket, olyan közel jönnek, szinte kézzelfoghatóan, megtelik a szívem hálával, Isten dicsőítésével, hogy akkor is, ma is kaput nyit a pogányoknak, a budapesti pogányoknak is. Nekünk is a hitre. Így énekeljük majd istentiszteletünk végén a 264. dicséretünket. A 2. verset felolvasom: „Áldjad őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett, sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett, nagy irgalmát naponként tölti ki rád, áldását mindenben érzed”. Ámen

Az apostolok cselekedeteiről írott könyvet két nagy részre oszthatjuk. Az első 12 fejezetben végbemegy az, amiről Jézus így szólt a tanítványaihoz: „…erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában.” A 13. fejezettől kitágul a horizont, mert Jézus ehhez a mondathoz azt is hozzátette, mielőtt mennybe ment: „…sőt egészen a föld végső határáig.” A 13. fejezettől a könyv végéig, a 28. fejezettel bezárólag Pál apostol három missziói útja és a negyedik, a római út áll előttünk. Azt a különleges élményt látjuk, hogy rövid évek alatt hogyan terjed el az evangélium. Szinte az akkor ismert világ minden pontján hangzik már Krisztus evangéliuma. Már az első 12 fejezetben is látunk előkészítő mozzanatokat erre a világmisszióra is. Hiszen Fülep evangélista Jézushoz segíti, vezeti az etióp kincstárnokot. Azután végbemegy Saul megtérése, akit a pogányok apostolává hív el az Úr. Sőt egy római százados, Kornélius is megtér, akit Péter segít élő hitre a Krisztusban. Különös az az előkészítő munka, amellyel Isten rendezi a sorokat, hogy ne csak Pál kerüljön ütközőpontba, hogy a pogányoknak hirdeti az igét, hanem még Péter is. Később ő Jeruzsálemben marad, és a zsidók között hirdeti az evangéliumot. Majd a pogányok közé, Rómába is megérkezik. Az első 12 fejezet már mögöttünk van. Most érkeztünk sorozatunkban Pál missziói útjainak a kezdetéhez. Arra gondoltam, hogy az első missziói utat átveszszük ezen a vasárnapon. De beláttam, amikor készültem, hogy ez nagyon nagy feladat. Így a missziói utak elé egy bevezető igehirdetést szeretnék mondani, ezzel a címmel: A „kőleves.” Meglepő ez a cím. Engem is meglepett, amikor a héten a balassagyarmati börtönbe utaztam egy két hónapja barátommá lett útitárssal. Az egész akció éppen most – bizonyára nem véletlenül – kicsiben példázta nekem azt a hatalmas munkát, amit Isten Pál apostollal és munkatársaival a missziói utakon elvégeztetett. Azt tudtam már, hogy ebben a börtönben néhány évvel ezelőtt a parancsnoksággal megbízott vezető új alapelven látott munkához. Azt mondta, hogy az elesetteket nem a földbe kell döngölni, hanem minden eszközzel a felemelésükre, megmentésükre kell törekedni. Tette ezt azzal a józansággal, hogy beszámította, a sok elítélt közül talán csak néhánynak az életében fog ez változásokat hozni. Mintha valakitől már hallottuk volna korábban is ezt az alapelvet, ezt a megfogalmazást. Emlékezzünk csak, Testvéreim: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet” (Lk 19,10). Igen, maga az Isten Fia mondta ezt. Éppen Zákeus története végén hangzik el ez a mondat. Számos programjuk között az is szerepelt, hogy az 1850-es években épült börtönnek a régi kápolnáját felújítják, hogy alkalmas legyen lelki programokra. Útitársam is részese volt a felújítási munkáknak, azóta is szívén viseli az ott folyó munkát. Engem is ebből a célból szervezett be egy missziós igehirdetés erejéig. Útközben kérdeztem, hogyan is történt ez a nagy munka, amit ott végbevittek. Azt válaszolta: – Ismered a kőleves történetét. – Nem ismertem. Elmondta. Ebben a történetben, amelyet nyilván sokan ismernek már, jó szándékú, de nagyon szegény emberek elkezdenek egy finom kőlevest főzni. Ahogy főzik, odamegy valaki. – Mit csináltok? – Főzzük a finom kőlevest. Csak egy kis só hiányzik még belőle. – Azt mondja ez az ember, nekem van sóm. Elment és hozta a sót. Aztán más is jött arra, az is megkérdezte, hogy mit csináltok. – Főzzük a finom kőlevest. Csak még egy kis hús hiányzik belőle. – Most vágtunk – megy, és hozza a húst. Így történt a tésztával, így történt a zöldséggel, és a végén a finom kőleves elkészült. – Így történt – mondta útitársam, aki egyébként országos hírű fényképész. A parancsnok szerette volna a kőlevest elkészíteni, de pénze nem volt rá. Hamarosan 70–100 rab, akik vállalkoztak, kiképzést kaptak kőműves és egyéb szakmun kából, úgyhogy ez aztán később is a hasznukra legyen. Egy freskófestő meghallván, mi folyik itt, bevállalta, hogy a mennyezetet, falakat ellátja igazi meszes technikával, mélyen beleivódó festészeti képekkel. A rabok kiválaszthatták, hogy milyen képek kerüljenek a falakra, a mennyezetre. Azokat a történeteket választották, amelyek az irgalomról, a megbocsátásról szóltak. Így került oda a tékozló fiú, Zákeus is, ott van a bűnös asszony és az irgalmas samaritánus képe is. Mivel nem volt, aki a festésben segítségre legyen, a sátoraljaújhelyi börtönből két festeni tudó rabot átigazoltak egy időre. Nekik egy cellát berendeztek, az volt a műhelyük. Rabok voltak, de festettek és dolgoztak szépen. A fényképész vállalta, hogy végig megörökíti a felújítás mozzanatait. Belföldön és külföldön kiállítást rendezve fölhívta a figyelmet nem csak erre a kápolnára, hanem erre a koncepcióra, erre az elképzelésre, újszerű gondolkodásra. A börtönparancsnok lelkiségére jellemző, hogy elküldte a parancsnoki kocsit értünk Balassagyarmatról. Nem a parancsnok mozgatja az eseményeket, hanem Valaki más. Akinek a parancsnok is engedelmeskedik. Erről szólnak nagyban az apostol missziói útjai is. A mennyei Úr főzi a kőlevest. Mert ahogy olvastam az igét, a missziói utakat, előttem az vált hangsúlyossá, hogy ugyanez történt ott is. Hiszen úgy indul, hogy semmi nincs még a világmisszióra nézve. Senki és semmi. Megállítja Sault a damaszkuszi úton. Nem mondja el neki, hogy jönnek majd missziói utak és a többi. Egyelőre csak elhívja a követésére. Azután üldözés támad Jeruzsálemben, menekül a keresztyének egy csoportja. Ennek a menekülésnek a nyomán Antiókhiában lelki ébredés támad. Nem csak a zsidóknak mondják el, hanem a pogányoknak is, helléneknek, görögöknek az evangéliumot. Létrejön a misszió anyahajója vagy anyagyülekezete, ahonnan aztán indulhatnak majd tovább. Az apostolok elküldik Barnabást, nézze már meg, hogy mi ez a mozgás Antiókhiában? Tisztán hirdetik-e az evangéliumot? Mi történik pogány területen? Hogyhogy ott is lelki ébredés támad? Ő megy, akkor még nem tudja, hogy évekig ott is marad. Ő csak ellenőrnek megy, de az Úr tudja már, hogy a kőlevesbe mi kell még. Közben Pál csendes éveket töltött a megtérése után. Betéve tudta az Ótestamentumot, meg a legjobb tanítóknál tanult. Most áll össze igazán a szívében-lelkében a kép. Egyszer csak Barnabás megérkezik őérte. Átviszi Antiókhiába. Nem tudja Barnabás sem, hogy ennek milyen távlati folytatása lesz. Ő csak odahívja, mert kellene a segítség, nem győzi a tanító munkát. Egy éve már folytatják a tanítást, amikor ezt olvassuk: „Egyszer, amikor ezek az Úrnak szolgáltak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: – Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.” Mert Palesztinán és Szírián túl is hallania kell minden embernek az evangéliumot. Hiszen addig csak a tengermellék érintkezett az igével. Még a Földközi-tenger túloldala és más földrészek nem kaptak belőle semmit. Meg kell tudniuk az embereknek másutt is, hogy: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…” És megindul a világmisszió. Azóta is így munkálkodik az Úr nagyban és kicsiben. Amikor idáig jutottam a készülésben, óhatatlanul a gyülekezetünk járt a szívemben és a szemem előtt. Készülünk templomunk felépülése 100. évfordulójára, 1911–13. Most vagyunk a középső jubileumi évben. Jövőre beszámolunk a gyülekezet történetéről is. Én az utolsó 17-18 évről vállaltam, hogy a beszámolót megteszem. Mondjam azt, hogyan főztük a kőlevest? A gyönyörű templom itt volt, de kívül-belül egyébként lelkiekben is, anyagiakban is romok. Némi kölcsön arra, hogy a lelakott lelkészlakást valahogy újítgassuk, de hogy is kezdjünk bele? Két héten belül a későbbi főgondnokunk bejött, aki építésvezető, festő-mázoló is egyébként a diplomái mellett. Átvette a műszaki vezetést, és öt hétig itt festett, mázolt a parókián. Egyszer csak barátom, az egyházfi-pénztáros kapta az indítást, az elhívást, hogy jöjjön, mert őt is beállítja az Úr ebbe a munkába, családjával együtt. Olyan két harcostársat adott bennük nekem Isten, hogy vállvetve nekiindulhattunk. Akkor már a fiatal lelkész házaspárt is készítgette az Úr a kőleves főzéséhez. Megérlelte szívükben a döntést. Majd jöttek a pasarétiek. Előbb a hivatalvezetőnk. Azután jött orgonaművész testvérünk, azután jött az orvos házaspár a házaspárok gondozására. Egyszer csak Boros Lidike néni egyszemélyes, újságárulós, egy-két könyvvel hűségesen folytatott iratmisszióját fölváltották a fiatalok. Nekikezdtek ahhoz, hogy kiterjesszék ezt a szolgálatot. Ami azóta még kiterjedtebben folyik. Lett már gondosabb hangosítás, egyszer csak az interneten is hangzottak az igehirdetések. Hamarosan táborunk is indult. Megjelent a Harangszó. Mennyi harc az iskolával! Majd amikor már nincs remény óvodára, egyszer csak megkapjuk a lehetőséget. Lettek körzetgazdák, gyermekmegőrzők, gyülekezeti csendeshetek. Itt van már az a házaspár is közöttünk, aki nem kőlevest főz, hanem nagyon finom levest minden Keresztkérdések tanfolyam csendesnapján. És akkor még csak egy-egy részét mondtam az eseményeknek. Valakit irányított az Úr úgy, hogy nagyvállalkozásában a kert újjáépítését végbevigye. Főzzük a kőlevest. A mai igénk az alapszabályát is megadja ennek: „Válaszszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.” A misszió Ura Jézus. Annyira, hogy a tanítványainak egyenesen azt mondja: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon” (Jn 15,16). Nem Barnabás és Pál ötlötték ki a missziói utakat. Hogy most már eleget tanítottunk Antiókhiában, kalandvágyunk van. Induljuk neki. Jézus az, aki elérkezettnek látta az időt, hogy elindítsa őket. Nem az ő dolguk a vezetés, hanem az ő dolguk az engedelmesség. Megértik, az az Úr dolga, hogy eljuttassa hozzájuk a hívást, a tervet. Az övék, hogy engedelmeskedjenek. Milyen jó látni ezt ebben az igében is! Sokszor kérdezik tőlem: Hogyan érthetem meg Isten vezetését? Biztos, hogy nem egyszerű kérdés ez. Egyszer átvettük 21 pontban, ami egy összefoglalás abból, hogy Isten vezetését milyen szempontok befolyásolják. Azzal kezdődik, hogy akarod-e Őt érteni? Nyit va a szíved arra: – Uram, amit akarsz velem, én azt szeretném cselekedni? Mert ez a legfontosabb feltétel. Az a mennyei Úr feladata, hogy megértesse veled és velem, hogy mi a célja. Nem érünk el mindenhova, sokszor vívódunk is, hogy milyen hívást fogadjunk el. Az a mennyei Úr feladata volt, hogy megértesse velem, hogy induljak Balassagyarmatra. Addig az volt a dolguk, hogy tegyék, ami kéznél van, amit megértettek már, végezzék a dolgukat, a feladatukat, és majd az Úr szól, ha váltást akar, ha tovább akarja vezetni, úgy rendezi a helyzeteket, és kijelenti nekik. Egy középkorú férfiember a gyülekezetünkben, amikor balesetében megsérült, nem tudta már a segédmunkás feladatokat végezni. Csendesen elment, és takarított a metróaluljáróban. Három héten belül egyszer csak az egyik egyházi intézmény portást keresett. Hogyan jutott el hozzá a hír, már pontosan nem tudom. De bekerült abba a feladatba, abba a szolgálatba. Addig tette, ami kéznél volt. Végezte a szolgálatot, amit Isten rábízott, vagy amit látott, hogy én most megtehetek. Ugyanígy vagyunk a gyülekezetben is. Végezzük a feladatokat, ahogyan az imént mondtam. Nagyon keveset mondtam el. Hiszen ki tudja összefogni azt a sokágú szolgálatot, ami végbement ez alatt az idő alatt? Ahogyan ifivezetőket hívott el az Úr, autós szolgálattevőket, takarítómunkásokat, segítőket a táborban és folytathatnám tovább. De most nem is az a feladatom, hogy teljes képet adjak, hanem az, hogy lássuk a nagy tervet. Egészen más, amikor valaki végzi a mindennapi dolgát, izzadva, keserűen. Ismerjük a történetet a kölni dómról. – Mit csinálsz? – kérdezi valaki az egyik munkást. – Egész nap töröm a követ, ezt a lehetetlen munkát végzem, robotos vagyok. – Megkérdezik a másikat, aki ugyanazt végezte: – Mit csinálsz? – Építem a kölni dómot! – Óriási különbség. Ha Isten elhívásában a helyeden állsz, legyen az bármelyik mozzanata a kőleves főzésének, átéled azt az ajándékot, hogy te nem robotolsz, hanem részt veszel a misszióban, a világmisszióban. Még valami nagyon fontos, amit az apostoloknak is tudniuk kellett, és mindnyájunknak tudnunk kell: a vezeték csak vezeti az áramot, de nem ő az áram. Akiket elhív az Úr, arra a szolgálatra hívja el, hogy ilyen vezetékszerűen álljanak az Ő rendelkezésére. Mert igazán gyógyítani, hitet teremteni, embereket szabaddá tenni, hitre juttatni egyedül Ő tud. De Ő vezetékeken keresztül munkálkodik. Így történt ez Pálékkal is. Az Úr szabadítása végbement a Golgotán, de ezt a szabadítást el akarja juttatni a föld végső határáig. Ehhez eszközöket használ. A nagy eszköze, Pál apostol is tisztában volt, hogy ő vezeték. A kincs az csak az Úrtól jöhet, és így mondja: „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (2Kor 4,7). Gyönyörködjünk, Testvéreim, az Úr szeretetében, hatalmában, szabadító munkájában, amennyit nekünk megmutat ebből, és közben álljunk a rendelkezésére. Ahol és amiben használni akar. Ezt értettem meg a missziói utak bevezetőjében. És emlékeztem az idős ukrán missziósra, akiről többször szóltam már. Akivel beszélgetve a missziói otthonban, megtudtam – leányommal együtt –, hogy idős életében azért van egyedül, mert öt évvel azelőtt a legjobb barátja elszerette a feleségét. S amikor nagy együttérzéssel tekintettünk rá, folytatta tovább: – A legjobb barátom megkért, hogy menjek el egy hónapra Ukrajnába, és hirdessem az igét. Mert tudok ukránul, és végre megnyílt a határ (a kilencvenes évek elején), hogy az evangéliumot terjesszem. – Akkor már értettük, hogy a legjobb barátja Jézus, aki elvitte a párját. Én tapintatlanul még azt is hozzámondtam, nemsokára megy utána, mert hiszen láttam, hogy milyen idős. Egy könnycsepp kigördült a szeméből, amikor azt mondta, hogy alig várom. – De addig szeretném elvégezni mindazt, amire a legjobb barátom megkér. Testvéreim! Ez a mi küldetésünk a világmisszióban. Annak egy számunkra szabott részlegében végezzük el, amire a Legjobb Barátunk megkér. Nem mondta neki, hogy most már ezután mindig az ukrán hajón a helyed, egy hónapot kért tőle. Tőled se kéri, hogy az egész pénztárcádat tedd be a perselybe. Hidd el, hogy gondoskodik róla, hogy ne robotosa legyél, hanem íze legyen az életednek. Ahogyan megéltem én is kedves barátommal ezt a csütörtöki napot, mert íze volt ennek az útnak is. Áldott legyen érte Isten. Ámen.

Mai igénk Pál megtérésének története. Megtehetnénk, hogy csak a történetre figyelve veszünk üzenetet, de most nagyobb távlatba állítva szemléljük ezt az eseményt. Megértettük, hogy Jézus halála és feltámadása nagy szabadítását pünkösdkor „üzembe helyezte Isten”. Sőt már arról hallottunk legutóbb, hogy Antiókhiáig, a világ akkori harmadik legnagyobb városáig eljutott az evangélium. Igaz, nem lelkesedésből mentek oda a keresztyének, hanem kénytelenségből, mert üldözték őket Jeruzsálemben. Az Úr szétszórta a tüzet. De ha már ott voltak, akkor lelkesen terjesztették az evangéliumot. Mit sem tudva arról, hogy a mennyei Úr stratégiájában ez a város lesz a világmisszió indító központja. A mennyei stratégia tovább dolgozott. Az apostolok cselekedeteiről írott könyv igazából nem is jó címet visel, azt mondhatnánk, a mennyei Úr cselekedetei az apostolok által. Így lehetne pontosabban mondani, hiszen Ő mozgatja az eseményeket. Ennek a mozgatásnak, nagy tervnek az egyik legdöntőbb eseményénél járunk a mai vasárnapon. Az Úr olyan váratlanul cselekszik, ami mindenkit meglep: a legnagyobb ellenséget állítja be a legnagyobb apostolnak. Itt is beteljesedik, amit Ézsaiás 55-ben így olvasunk: „Bizony a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr.” Úgy kezdődik a mai fejezetünk: „Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle” a Damaszkuszban élő keresztyének elfogására. És még aznap kimondja az egész további életét meghatározó mondatot: – Uram, mit akarsz, mit tegyek? Kétszázötven kilométert megtesznek, persze nem egy nap alatt. A levelet megkapta korábban. Egy hét volt körülbelül ez az út, és 250 kilométer megtétele után ekkora fordulat áll be az induláshoz képest. Ő lesz a világmisszió szempontjából legfontosabb személy. Nem csak az igaz, amit így fogalmaz meg később: többet munkálkodtam, mint az apostolok együttvéve. Persze nem a dicsekvés vezeti ekkor, megvolt annak az oka, hogy miért is mondja ki ezt a mondatot. Hozzá is tette: de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. Az is kiderül azután, hogy őt használja az Úr a keresztyén tanítás kibontására. Mert a négy evangélista leírta Jézus életét és azokat, amiket Jézus mondott, de ezeknek a további kifejtése, a gyakorlati alkalmazása Pál apostolnak adatott. A leveleiben a keresztyén tanítást fejti ki. Persze azt, ami mind megvolt már Jézus szavaiban, de fokozatos kijelentést kaptunk. Annak a kibontását nem egyszerre adta Isten nekünk. Jézus mondja is a tanítványainak: – Még sok mondanivalóm volna nektek. De most el nem hordozhatjátok. Nem tudjátok földolgozni. Hanem majd eljön a Szentlélek, és mindenre elvezet titeket. Tényleg folytatta a mi Urunk ezt a munkát, a kibontás munkáját. Pál mondja is: – Ami előző nemzedékek előtt rejtve volt, a titkot nekem jelentette ki az Isten, hogy adjam tovább. – Hogy a pogányok és a zsidók egy test a Krisztusban. Tele vannak Pál levelei ezzel az üzenettel, amelyet őrá bízott Isten, amiért őt választotta ki az Úr. Az elmondottak fényében vegyünk néhány üzenetet Pál megtérése történetéből. Az első: A mi Urunk nem csak alakítja a dolgokat, hanem újat teremt. Mi a meglévőt tudjuk alakítani. Így mondanám, hogy a tendencia szerint dolgozunk. Körülbelül ez várható, ebből ez jön ki, ezt tudja az ember cselekedni. Körülbelül majd így történnek a dolgok. Az Úr pedig bármikor újat teremthet. Váratlanul olyan lépést tesz, amit elképzelni sem tudtunk, és ami gyökeres fordulatot ad a dolgoknak. Ha visszatekintünk életünkre, talán voltak ilyen állomások, amire ezt mondjuk. A megtérésünk egész biztosan ilyen volt, hogy ezt én nem tudtam elképzelni. Vagy azt, hogy ami ezután következik, azt én nem kalkuláltam be. Erre nem volt fantáziám, nem ismertem. Én úgy láttam, elképzeltem, hogy körülbelül mit lehet a hittől is, Istentől is várni. Hogy a legnagyobb ellenségből lesz a legnagyobb barát?! Vagy amikor Jézus a kereszten függött, ha megkérdezi valaki, hogy ezek a gonosztevők üdvözülnek-e, akkor biztos, hogy azt mondja mindenki: – Ezek? Ezek biztos nem. És az egyikről egészen biztosan tudjuk, hogy igen. Ez is olyan váratlan fordulat volt. Mert ez a szegény ember elrontotta egész életét itt a földön, és örökre is. S mit cselekszik az Úr? Nem is tudnánk róla. Mi úgy lennénk, hogy két gonosztevőt megfeszítettek, azok kiszenvedtek, csak az Úrra figyelnénk. De előttünk áll az evangéliumokban. Saul-Pálnak két neve is volt. Nem később vette fel, megkapta ő mind a kettőt már az indulásakor. De szeretjük úgy mondani, hogy Saul, akiből Pál lett. Saul nagyot jelent. Az első király, Izrael királya nevét hordozta. Paulus pedig azt jelenti, kicsi. Miután megtörténik Saul-Pál megfordulása, az Úr szól egy damaszkuszi tanítványnak, Anániásnak, hogy indulj Saulhoz. Erre ő azzal válaszol: – Uram, hogy képzeled? Az ellenséghez menjek? – Magyarázza az Úrnak, hogy mennyi kárt tett Jeruzsálemben. – Mennyi szenvedést okozott a te szentjeidnek, hogy mennék én oda? – Az Úr szól neki, hogy le vagy maradva, Anániás. Ő már imádkozik. Nem Saulnak mondja el, hogy mennyit fog szenvedni az Ő nevéért, hanem – Saul háta mögött – Anániásnak. – Ő nekem választott edényem, aki viszi a nevemet a pogányok közé. – Nem azért kell majd szenvednie, hogy leverje rajta az Úr az eddigieket. Nem ilyen Urunk van. Mérhetetlen nagy a kegyelme. Majd amikor viszi Pál az örömhírt sok szenvedésen át, akkor már tudja hordozni. Megérti Anániás, hogy nem a mi elvárásaink szerint, a mi lehetőségeink szerint dolgozik az Úr, hanem az Ő hatalma és váratlan fordulata szerint. Készülés közben eszembe jutott Julis néni Fótról, akihez mentem a házi úrvacsorával. Hívott a család, mindenki összejött. Amikor beléptem az udvarba, jön ki a Gyermekváros orvosa, és a maga sajátos stílusában veti a keresztet: – Szentatyám, itt már rád van szükség! Ezzel jelezte, hogy befejezte Julis néni, már nem sok van hátra. Belépek a szobába, ott van a család az asztal körül. Julis néni az utolsón van, mindnyájan látjuk, hogy teljesen igaza volt a doktornak. Nem is mertem azért imádkozni, hogy Uram, gyógyítsd meg, hanem, Uram, könnyebbítsd meg az ő elmenetelét. Julis néni nyolc évet élt még ezután. Igaz, hogy egyik lábát amputálták, de mankóval is még ellátta a tyúkokat, meg amit kellett. Azóta megtanultam, hogy óvatosabb legyek a végső idő megítélésében bárkinek az esetében. Persze százból lehet, hogy kilencvenszer úgy történnek a dolgok, ahogy az orvos mondja. De a mi Urunk hatalmasabb. És Ő itt, ebben az esetben egyértelműen megmutatta a hatalmát. Nem az emberi lehetőségek szerint, hanem az Ő hatalma és döntése szerint. Így történt ez abban a gyülekezetben is, ahol tegnap voltunk beiktatáson. Nagy volt a káosz a gyülekezetben, méltánytalan dolgok miatt. A lelkész részéről is kavarodott minden, őt le kellett mondatni. Ott volt a gyülekezet, és ott volt néhány élő hitű ember, akik imádkoztak lelkipásztorért. Esélyük sem volt, hogy az ő jelöltjük legyen a lelkipásztor. Egy élő hitű, megtérést, újjászületést hirdető fiatal lelkész házaspár. A gyülekezeti tagok, presbiterek nemigen ismerték az evangélium igazi valóságát. Egyháziasan gondolkodtak, ők úgy gondolták, nem ilyen megtérést hirdető, hívő pásztor kell ide. Megvolt a két jelölt. Jöttek a presbiterek a jelölőgyűlésre, jött az esperes is. Kiderült, hogy aznap a presbiterek jelöltje visszamondta, nem vállalja az indulást. El akarták napolni a gyűlést, mire az esperes kijelentette, vagy ma jelölnek lelkészt, vagy átveszi az egyházmegye a további intézést. Mert ezt a rendetlenséget, ami itt folyt a gyülekezetben, már nem tudja tovább nézni. Erre gyorsan a tábor összefogott, majd megnyerjük magunknak az új lelkészt, át ne adjuk az egyházmegyének. És jelölték azt a házaspárt, akiknek esélyük nem volt. De ha a mi Urunk akar valamit, ha esély sincs, Ő teremtő hatalommal belenyúl a dolgok menetébe, és cselekszik. A mi Urunk meglepetést szerez, és nem köti az orrunkra a stratégiáját. Csak annyit, amennyire szükségünk van. Milyen diszkréten elhallgatta Saul elől is, hogy milyen megpróbáltatásokkal teli útja lesz! Amint az előbb említettem, Anániásnak mondja el ezt. Amikor Saul kérdezi, hogy Uram, mit tegyek, akkor csak annyit mond: – Kelj fel, menj be a városba, majd megmondják neked, mit kell cselekedned. Gondoljuk meg, ha a földön fekvő Saulnak elkezdi mondani, hogy ötször kapsz negyvenet egy híján, háromszor hajótörést szenvedsz, éjt-nappalt a tengerben töl tesz, üldöznek mindenhol a zsidók, üldöznek a pogányok, szárazföldön és vízen is, aztán jönnek a börtönévek, szépen-sorban, bebörtönöznek, kiengednek, megint… föl sem tud kelni onnan. Most csak egy kis feladatot kap. Ezért is izgalmas a hívő élet, mert az Úr, mint egy akadályversenyen, odaadja az első borítékot. Azt mondja, bontsd ki, tedd meg a lépést, engedelmeskedj, majd megkapod a következő lépést. Így kapta ő most: – Kelj fel, menj be a városba! A második üzenet: Megvan az Úrtól rendelt ideje a dolgoknak. Most hívja el Pált. Pedig nem most választotta ki a feladatra. A Galata-levél első részében így ír az apostol: „De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem…” Micsoda?! Anyja méhétől fogva elválasztotta… Hát akkor figyeli! Követi! Kivárja az alkalmas időt, hogy tudtára adja. Igen, mert az idő nekünk úgy telik, hogy huszonnégy óra egy nap. És így a hetek, a hónapok, az évek. De az Úr szemében másként van felosztva. Valamire alkalmas idő. Az Újszövetségben két szót találunk az időre. A „kronosz” a normál idő. A „kairosz” az Istentől elkészített idő. Ezért kell figyelnünk: – Uram, mire alkalmas most az idő? Mire készítetted el? Saul számára a megtérés ideje jött el. Meg is ragadja. Anániás számára ez most adott idő ahhoz, hogy Saulhoz menjen, és elvégezze, ami szükséges volt a megtérése körül. Hamarosan feltűnik Barnabás. Mert neki meg adatott alkalom arra, hogy bevezesse Sault abba a tanítványi körbe, ahol idegenkedve fogadták. Ahol szintén tudták, hogy mennyi gonoszságot követett el, miközben ő ezt Istenért való buzgóságból tette. Micsoda vakság volt?! De most már úgy zajlik az apostol élete, hogy figyeli, minek az idejét, minek a „kairoszát” hozta el az Úr. Majd látjuk a második missziói úton, hogy nem ereszti a Lélek őket arra, amerre mennének. Persze, hogy nem eresztette, mert annak a „kairoszát” hozta el az Úr, hogy Európába átlépjen az evangélium. De ők erre nem jöttek volna, mert még látták a bejárandó ázsiai területeket. Nagyon döntő, amit az Efézusi levélben így ír Pál: „Használjátok ki az alkalmas időt, mert az idők gonoszak” (Ef 5,16). Elviszik az alkalmas időt. Amire Isten alkalmat készít, meg kell ragadnunk, különben elviszik a napok a lehetőséget. Mert ott van előtted a lehetőség, de ha nem élsz vele, megy tovább. Ezért mondja, hogy a napok gonoszok. Hány alkalmat készített Isten, hogy kitárd a szíved, aki már itt vagy évtizedek, évek vagy csak hónapok óta? Lehet, hogy éppen ma azt készítette el, hogy Pál megtérése a te megtérésed napja is legyen. Hogy összeálljon a kép. Hogy el ne szalaszd az alkalmat. Erről beszél a 90. zsoltár szerzője, Mózes is: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” Azaz tudjuk, hogy mire adatott ez az idő. Mire van ez a nap vagy a következő. A harmadik üzenet: Szolgáit az Úr különös úton készíti fel. Azt mondhatnánk, ha elhívta, elválasztotta anyja méhétől fogva ezt az embert, miért ez a nagy vargabetű? Miért hagyta, hogy vakon és elvakultan annyit ártson Krisztus ügyének? Erre én azt mondom, a titkok az Úréi. Nem kibújok a feleletadás alól, csak nem tudom, mert a titkok az Úréi. De azt tudjuk, hogy ez az idő, ami így telt, a fölkészítés ideje volt. Egyfelől Gamáliel lábainál nőtt, aki talán a legbibliásabb tanító volt abban az időben. Így Pál betéve tudta az Ószövetséget. Számára a próféták írásai mind-mind ismertek voltak, csak nem Krisztusra értette. Megtérése után idő kellett, hogy az „elcsúszott kép” összeálljon, ezért lesz ő évekig még csendben. Olvassuk, hogy Arábiába megy a pusztába. Abban a csendben egyszer csak helyre igazodtak a próféciák a szívében. Egyre döbbentebben ismerte fel, hogy minden Jézus útját készítette elő. Mi már itt a sorozatunkban az újszövetségi események fényében vettük végig az Ószövetséget. De neki akkor kezdődött az egész. Az üldözés, amit elkövetett, hajtóerő lett később. Azt mondja: – Én mindenkinek köteles vagyok, mert üldöztem a Krisztus egyházát. Így mondanánk a fiatalok között, hogy „ezerrel viszi” az evangéliumot, mert ott van benne annak a hajtóereje, hogy nekem nagyon meg kell szolgálnom, én nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy a vak szemeimet megnyitotta Isten. Hogy mondta Jézus? Akinek sok bocsáttatik meg, nagyon szeret. Akinek kevés, az kevésbé szeret. Nem tudjuk ezt pontosan elmagyarázni. Hordozom a szívemben a szolgálatom laposabb éveit, amikor kívülről csillogott minden, de nem hangzott igazán a megtérés evangéliuma. Egyik ifjúsági bibliaórásunk 21 évesen meghalt, miközben nem igazán az evangélium hirdettetett. Mélyen ott van a szívemben… Mondják nekem, hogy nem kellene ennyire „hajtani” a szolgálatban. De tudom, hogy ott van ennek a terhe, figyelmeztetése, hogy menni kell. Különös, hogy Isten a gyermekei életét sokféleképpen készíti elő. De soha nem az elhívott tesz szívességet azzal, hogy az Úr rendelkezésére áll, hanem számára rendkívüli ajándék az, hogy használja őt az Úr. Ez még ebből a történetből nem derül ki, de Pál későbbi vallomásából igen. Mindent kárnak és szemétnek ítélt Ura ismeretének gazdagságáért. Amit kapott, amire elhívta, az mindent megér. Azt mondja: – Mindent veszni hagyok, csak hogy egyre jobban megismerjem Őt, és megteljek feltámadása erejével. – Kemény lesz az út, de megéri. Nem kétséges. Az apostol egy pillanatig nem tántorodik meg ebben. Ami nagyon döntő Pál megtérésében is: Eddig ő volt a maga ura, legalábbis így gondolta, most megtanul engedelmeskedni. Intézkedett, magabiztos volt. Indul, gyertek, megyünk, tesszük a dolgokat. És most: – Mit tegyek, Uram? – Tanácstalan lett ez a magabiztos ember. Kézen fogva vezetik be Damaszkuszba. Mégis jobb helyzetben van most, ebben a nyomorult állapotában, mint bármikor az addigi életében. Megtanulja az új alapállást: nem ő, hanem az Úr szabja meg az utat, az életét. Mert a megtérés a gondolatok, az érzületek, az akarat megváltozása. Egy új hullámhosszra áll rá, amit eddig nem ismert. Ebben nem mi vagyunk a nagyok, az intézkedők, hanem ebben azt tanuljuk, hogy Uram, mi a következő lépés? Mi a te programod? Az is kiderül hamarosan, hogy most már nem kell majd az embereknek. Legalábbis azoknak, akiknek eddig kellett. Egyedül Krisztusra számíthat. A katonák hamarosan üldözik. Lezárják a damaszkuszi kapukat, el akarják fogni, most már nem lehet belőle pénzt nyerni. Ezek a katonák az ő akciójából kapták a fej pénzt. Ő most leáll, már nincs haszon belőle. A főpap elveti, holott addig ő volt az első számú harcosa. Most már nem számít. A jeruzsálemi zsidók üldözik, mert nem ő volt a fontos, hanem amit ki lehetett hozni belőle. Megfigyelhetünk egy fontos dolgot. Ezen a világon senkinek, még a legközelebbidnek sem te vagy elsősorban fontos, hanem ami belőled haszonként, ajándékként kijön. Egyetlen Valaki van ezen a világon, akinek te kellesz úgy, ahogy vagy. Aki nem a hasznot lesi belőled. Az Úr nagyon sokat kihozott Pálból, de nem azért kellett Neki, hogy végre talált egy embert, aki nagy hasznot hoz. Le is kell építeni bizonyos dolgokat az életében ahhoz, hogy használni tudja. Ő a fontos, aki később ezt mondja: „Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok” (1Tim 1,15). Ő nem azt lesi, ami a tied, hogy mit lehet még belőled nyerni. Ha már a húsodat nem, a csontodból valamit, amit még használhat a közösség, a család. Számára te vagy a fontos, úgy, ahogy vagy. És ezt egész életén át tapasztalja az apostol. Az Úr által egyszer csak kiderül, hogy a te szívedben is olyan fordulat támad, hogy a másik ember nem csak arra kell, hogy mit nyerjek belőle, hanem a másik embert más szemmel kezded látni. A világot más szemmel kezded látni. Még csak arról, hogy ilyen pálfordulás?! Ilyen csak egyszer volt… hogy egy pillanat alatt valaki megtér. Nem egy pillanat alatt történt ez. Ennek is volt előkészítő ideje. Mit mondott az Úr neki? – Miért üldözöl engem? – Engem? Igen, mert üldözte ezeket a „szektásokat”, akik ezzel a Jézussal voltak összekötve. Akik ezt a Jézust hirdették. Ő embereket üldözött. István vértanút megkövezik. Ő is szavaz, úgy van, halált neki. És őrzi a ruháit azoknak, akik dobálják a köveket. Micsoda Krisztus-kiáradás történt ott? És utána is, amikor keresztyénekkel találkozik, mindig Jézussal találkozik. Ebben egy nagy bátorítás van. Sokakat nem tudunk meggyőzni, de az elsőrendű dolgunk nem is ez, hanem hogy Jézussal éljünk. Neki engedelmeskedjünk a magunk egyszerű módján. Akkor Krisztus-hordozók leszünk, és Ő érintgeti a másikat. Ezek az érintések egyszer csak oda vezetnek, hogy megtörik az ellenállása. Nem a mi elképzelésünk szerint, hanem az Úr hatalma szerint. Én személy szerint is nagyon hálás vagyok Istennek Pál megtéréséért. Mert őt használta abban is, hogy nekem megtérési igét adjon: „Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél” (1Kor 9,26). Utána még a megtérése történetét is felhasználta az életemben. Két évig tartott, amíg a Fótról a Fasorba jövetel kérdése eldőlt. Ebben a sok mindenben, ami történt, vívódtam, hogy mi Isten akarata. 1993–95 között zajlott ez a két év. 1994 telén volt egy evangelizáció a gyülekezetünkben. Nem erről az igéről szólt, de nagyon megindította a szívemet az evangelizációs hét. Amikor elment pénteken a lelkipásztor, az esti vacsora után felmentem az üresen álló segédlelkészi lakrészbe, és ott sétálva újra kitártam a szívem. – Uram, az itt elhangzott igeüzenet arra indít, hogy újra eléd álljak teljes életemre nézve: Mit akarsz, hogy tegyek? – Akkor eszembe sem jutott a Fasor kérdése. Ez a mondat volt a szívemben: Mit akarsz, hogy tegyek, Uram? Ki is kerestem a Bibliában. Akkor erre a mondatra ugrott a szemem: – Kelj fel, menj be a városba, és ott majd megmondják neked, mit kell cselekedned. Ez akkor nem azt jelentette, hogy biztosan itt leszek. Hanem azt a biztonságot jelentette számomra, hogy ha így történik a dolog, garanciát vállal az Úr, hogy mindent megmond, amit majd tenni kell. Azóta az életem alapvetően meghatározó igéi között ott van ez is. Áldott legyen az Úr, hogy Ő hív el a szolgálatra, és Ő véghez is viszi a terveit. Ámen.

Üdvtörténeti sorozatunkban legutóbb pünkösdöt ünnepeltünk. Gyönyörűség volt látni, hogy milyen pontos isteni menetrend szerint történtek az események. Jézus kereszthalála és feltámadása hatalmas szabadító művét pünkösdkor üzembe helyezte Isten. Jeruzsálemben kezdődött, 3000 ember jutott élő hitre, tette le a bűneit Jézus keresztjénél, és fogadta be az Urat a Szentlélek által. De pünkösd nem csak a Szentlélek kitöltetése ünnepe, hanem a keresztyén egyház születése napja is. Mi már 2000 év távolából szemléljük az eseményeket. Világosan elénk adja Isten igéje, hogy akik újonnan születtek, azonnal közösséget alkottak. A Szentlélek természete, munkája, hogy közösségbe épít. Míg a gonosz lélek izolál, szétválaszt, az Isten Lelke összeköt. De nem csak úgy általánosan, mint ahogy munkálkodik az Isten kegyelme a világban, ahogyan süt a nap mindnyájunkra, ahogyan gondoskodik rólunk. Hanem speciálisan is, hogy aki újonnan születik, azt a Szentlélek belekereszteli abba a közösségbe, amelyet nem emberek találtak ki, hoztak létre, hanem amelyet Isten Krisztus-test valóságként működtet ezen a világon. Ott, akkor ez a 3000 ember egy különös ajándékot kapott a saját megtérésén túl: egy nagy család tagja lett. Úgy, ahogyan a kisgyermek nem tudja, amikor megszületik, hogy egy családba érkezik, de az a család valóság, elkészített ajándék a számára. Ugyanúgy ezek az emberek nem tudtak az egyház nagy családjáról. Ők csak azt élték meg, hogy a hirdetett ige szíven üti őket és látják, hogy így nem lehet tovább menni. Amikor megkérdezik, hogyan tovább, akkor megmondják az apostolok nekik, hogy térjetek meg. Forduljatok meg, bánjátok meg a bűneiteket, keresztelkedjetek meg, és nyissátok meg magatokat az Úr előtt. Vissza az Ő uralma alá! Ezt azután Pál apostol már szakszerűen elmondja, ahogy a Szentlélek megadta neki, amikor az 1Korinthus 12-ben azt írja, hogy mi mindnyájan egy Lélek által egy testté kereszteltettünk meg. Azt mondják a pünkösdisták, és az ún. karizmatikus mozgalom hívei, hogy nem elég megtérni, Jézust befogadni, az egy lépés, hanem még kell egy Szentlélek-keresztség is, amikor valakire kézrátétellel vagy más módon, különleges új eseménnyel száll a Szentlélek. Az ige nem ezt mondja. Jézus mondta a tanítványainak: „János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg” (ApCsel 1,5). Akkor kereszteltetsz meg Szentlélekkel, amikor Jézust fogadod be. Ő a Szentlélek által jön az életedbe. Utána egy életen át jobban-jobban töltekezhetsz a Szentlélekkel, ha engedelmeskedsz neki. Ennek nincs vége. A megszentelődés folyamata az, hogy valaki Jézust befogadja, és utána, mint amikor lefoglalt valaki egy telket vagy egy házat, szépen elfoglalhatja az éléskamrát, a konyhát, a szobát és az udvart. A Szentlélek Isten, azaz az élő Isten – hiszen Atya-Fiú-Szentlélek nagy titok, de valóság – birtokba akarja venni az életünket. Birtokba is veszi, amikor egy szív megnyílik előtte. Azután szeretné tovább vinni, ahogy engedjük, mert ad az Isten Szentlelket azoknak, akik engednek, engedelmeskednek neki. Együtt munkálkodni a Szentlélekkel azt jelenti, hogy amit megértettem az ige alapján, megteszem. Eddig nem jutott eszembe, mert erről nem beszéltek nekem, de most azon munkálkodom, hogy amit megértetett velem az ige, azt megtegyem. S ha megtettem, jön a következő feladat. Így megy előre egy ember az életében, hogy egyre gazdagabban, egyre teljesebben elfoglalja a Szentlélek a szívét, a gondolkodását, átjárja az életét. Nem abban mutatkozik meg, hogy hihetetlen szentbeszédeket mond, vagy félrevonul az emberektől. Minél jobban elfoglal a Szentlélek egy embert, annál természetesebb, annál emberibb, annál egyszerűbb lesz. A pünkösd nagy eseményében újjászülettek ezek az emberek, és egy hullámhosszra kerültek. Van ezen a világon pünkösd óta egy olyan valóság, amelyet a Szentlélek hullámhosszának mondanak. És amikor te erre a hullámhosszra kerülsz, mert Jézust befogadtad a Lélek által, egyszerre érteni kezded a többieket. Egyszerre nem azt mondod, mint korábban idéztem valakit, hogy „jaj, hát azok olyan bújjunk össze, imádkozzunk hívők, olyan furcsák”, hanem egyszerre összebújsz és imádkozol, és te csodálkozol a legjobban, hogy miért. Amikor olyan természetes lesz, mert most már nem betanítottak, nem rád parancsoltak, hanem egyszerűen egy új ajándék járja át az életedet, új látást kapsz. Pál apostol ezt világosan meg is fogalmazta, itt pedig látni, ahogyan az első pünkösdkor ezek a hitre jutott emberek az egyházat alkotják. Eklézsia: ez a szó az Újszövetségben az egyik szó az egyházra. Ennek igei alakja a görögben azt jelenti, hogy kihívni. Kihívottak közössége. Egyek voltak az apostoli igehallgatásban, mint mi most itt. Aztán a kenyér megtörésében, mint ahogy szeretnénk mi is úrvacsorázni. Az imádkozásban, mint ahogy mi most. A közösségben, hogy azután egymás terhét hordozzák, mert egy közösséget teremtett a Lélek. De nem állt meg Jeruzsálemnél a Lélek munkája. Tudjuk, amit Jézus mondott, és újra hangsúlyozom, hogy egyetlen mondatot sem mondott Ő fölöslegesen: „Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, Júdeában és Samáriában, és a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). Az első lépés megtörtént, Jeruzsálemben kezdődött. A forgatókönyvet nem az apostolok írják. És olyan jó ezt megtanulnunk, hogy a hívő élet forgatókönyvét nem te írod. Hanem az ÚR írja. Mihelyt én kezdem írni, valami más irány lesz. Engedjem, hogy Ő írja, figyeljek rá, ahogyan Ő akarja. Ő meglepetéseket hoz. Azt írtam a mai igehirdetés címének: „Isten meglepetése: Antiókhia.” Mielőtt figyelnénk ezt a meglepetést, hadd mondjak annyit, hogy amikor a fóti ébredésünk beindult, egyszerre izgalmassá lett a gyülekezeti élet. Egyszerre történtek események, születtek úgy gyermekek, hogy voltak, akik nem akarták, de Isten elvégezte, hogy akarja, elfogadja a család is. Amikor azt mondtam a feleségemnek: – Tudod, most körülbelül ez következik – ő azt felelte: – Nem az fog következni. – Miből gondolod? – kérdeztem. – Mert amit te az eszeddel kigondolsz, Isten annál jobbat talál ki – válaszolta. Igaza volt. Elképzeljük, hogy mi a következő lépés, de Istennek más a koreográfiája. Nézzük itt is! Üldözés támad Jeruzsálemben. Ott az a friss kis gyülekezet, hát nem kellene, hogy az Isten megkímélje az üldözéstől? Milyen dolog, hogy azonnal nekitámadnak, s hamarosan az első vértanút, Istvánt megkövezik? A zsidókat felbőszítette, hogy a Messiásuknak mondják Jézust, akit az átokfán kivégeztek, és ez a mozgalom terjed. A nagy üldözés miatt menekülni kellett. Ők csak annyit látnak, hogy össze kell pakolni, itt maradnak dolgok, milyen veszteség… Jaj, Uram, mit csináljunk? Hova menjünk? Még annyira a kezdetén volt minden. Pedig ha nem támad üldözés, ezek ott melengetik egymást Jeruzsálemben. De üldözés támadt, és kiderül, hogy először Júdeába, aztán Samáriába is eljut az evangélium. Filep evangélista körül nagy ébredés támadt Samáriában! Aztán Samárián túl. Még nem a föld végső határáig, de eljut Antiókhiába az ige. Itt építi ki Isten a keresztyénség világmissziójának az anyahajóját. Ebben a világvárosban. Akkor Róma és Alexandria volt a két legnagyobb város, a harmadik Antiókhia. Hatalmas kereskedelmi központ, fölszerelve mindennel. Leírják a régi időkből, s az ásatások során is, hogy miket találtak, milyenek voltak az utcák, házak, színház. Ott volt egy pogány világváros, és néhányan eljutnak oda. Ennél a pontnál hadd hívjam fel a figyelmet arra, mi sokszor csak annyit látunk, hogy baj van. De Isten azt is látja, hogy mit hoz ki ebből a bajból. Gyalázat volt az üldözők részéről, hogy megkövezték Istvánt, de ha nincs az üldözés, nincs Antiókhia… Azért ne dicsérjük meg József testvéreit, hogy besegítettek Istennek, amikor eladták a testvérüket, s a végén így lett József a megmentőjük. Szó sincs róla, gyalázat volt! De a Róma 8,28-ban ezt olvassuk: Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik az Istent szeretik, minden összedolgozik arra a jóra, amit Isten ki akar hozni az életükből. A gonosz fölött is úr az ÚR. Jobbat hoz ki, mintha nem történt volna üldözés. A hatvanas évek elején indult egy Jézus-mozgalom Amerikában, az akkori hippik és drogosok világában. Az egyik leghatásosabb lelkész úgy indult ebbe a mozgalomba, hogy otthon volt a vidéki parókiáján, nézte a televíziót. Kiderült, hogy ítéletre készülnek, 4–5 fiatal megölt egy tolószékben levő fiút a parkban, és most őket ítélik el. Indítást kapott, hogy menjen el a tárgyalásra. Nem szólt a fele ségének, sem a gyülekezetnek, mert lebeszélték volna erről. Elment a bírósági tárgyalásra, mert szeretett volna ezekért a fiúkért valamit tenni. Amikor elítélték őket, a Bibliáját fölemelve szaladt előre a széksorok között, persze a rendőrök elfogták és kivitték. Másnap az újságok első oldalán megjelent fényképpel, hogy egy pap Bibliával a kezében botrányosan megzavarta a bírósági tárgyalást. Otthon a gyülekezet azzal fogadta: – Tiszteletes úr, megint mit csinált? – A felesége is ezt mondta. Eltelt néhány hét, ő is már magába szállt, hogy Istenem, talán még a lelkészi munkát is abba kellene hagynom, ha ilyen őrültségeket csinálok. Lejáratom a Bibliát. Nem sokkal később, amikor ismét New Yorkban járt, s kiszállt az autójából, fiatalok egy csapata felismerte: – Ez az a pap, akit a zsaruk kivittek. Ez a mi emberünk! – Bevitték a pinceklubba, és megkezdődött az ébredés. Senkinek nem javasolom, hogy Bibliával a kezében menjen be bírósági tárgyalásokra, és ott úgy viselkedjen, ahogyan ez a lelkész. De hogy Istennek vannak meglepetései, az biztos. Mert meglepetések érik az embert. Itt is ez történt. Az üldözés nyomán néhány ciprusi, cirénei férfi Antiókhiába is elvetődik. Egy apostol sincs ott, nem jelenik meg Péter és a vezérkar palástban, hogy megkezdjék a missziót, szó sincs róla. Ők Jeruzsálemben maradtak. Ám néhány ember Jézusról bizonyságot tesz, s egyszer csak megtérnek emberek. De nem csak zsidók, hanem görögök, pogányok. Anélkül, hogy körülmetélkednének, a Szentlélek a szívükbe száll, az Úr Jézus követői lesznek. Egy-kettőre terjed az ébredés. Azt mondja az ige, nagy sokan csatlakoztak az Úrhoz. Ne arra gondoljunk, hogy ezrek, de a „nagy sokan” az sokat jelent. Meghallják a jeruzsálemiek. – Hallunk híreket Antiókhiából, de hát ez nem lehet igaz! Jó hírek jönnek, az Úr Jézust dicsérik, sokan együtt vannak, küldjük már ki valamelyik emberünket. Nézzen körül, mert gyanús ez az egész. Képesek elferdíteni a jó ügyet. – Kiküldik Barnabást. Megint az Úr Szentlelke munkája. Néha hajszálon múlik valami. Mert ha Jakabot küldik, kétséges, hogy ilyen szabad lelkű lett volna-e a pogányok felé… Nemsokára jön a 15. rész, amikor az apostolok egybegyűlnek, mert fegyelmit kell tartani. Péter apostol ugyanis bement Kornélius százados házába. Micsoda dolog, pogányhoz ment be ez a Péter?! Felkészülnek a főapostolok és a többi ott, a jeruzsálemi zsinaton, és azt mondják: – Atyámfia, mit hallunk rólad? Mit csináltál? – Akkor Péter apostol elmondja, eszem ágában sem volt, de hát leszállt az a lepedő, és történt az a látomás, hogy kelj fel, öljed és egyél. – Dehogyis eszek tisztátalant, Uram! – Háromszor is jött a látomás, és akkor megértettem, hogy azt mondja az Úr: Amit én megtisztítottam, azt ne mondd tisztátalannak. – Már kopogtak is a ház ajtaján: – Péter, jöttünk, hogy gyere, mert a százados hívat. Nem akarom a részleteket tovább mondani, de értjük? Meg kell jelennie, és számot kell adnia. Péter magyarázkodik, hogy bocsássatok meg, de hát ez tör tént. Eltilthattam volna a Szentlelket? És ezek – anélkül, hogy körülmetéltük volna őket, fölvették volna a zsidó szokásokat – képesek követni Jézust. Pont ugyanúgy történt velük, mint velünk. Ugyanazok a következmények jelentkeztek náluk. És akkor ott az Isten Lelke győz. Lehiggadnak, és azt mondják: – Úgy látszik, a pogányoknak is adott Isten utat a hitre. Szokatlan volt. Értsük meg, hogy Isten embereken át végzi a missziót. Mi vagyunk a „darabos” eszközei. Nekem az is szokatlan volt, hogy ülök a kocsiban, konferenciára megyünk, és az egyik lelkész azt mondja: – Imádkozzunk! – Hol? Itt a kocsiban? – Eszembe nem jutott volna, hogy imádkozzam. Azt mondta: – De te ne csukd be a szemed, mert vezetsz! – És egyszerűen, lazán imádkozott. Én is imádkoztam. Azóta a kocsiban gyakran imádkozom magam is. Nem csukom be a szemem, de miért ne lehetne imádkozni? Múltkor azt mondtam egyik atyámfiának, amikor nagy baj volt náluk, és mobilon beszéltünk, hogy akkor most imádkozzunk. Azt felelte: – Jaj, én nem szoktam mobilon imádkozni. Mondom: – Szokatlan, de lehet. Amikor a Fasorba kerültem, a koreai gyülekezet bérelte a gyülekezeti termet. Megyek a terem mellett, hangzavar. Mondom, őrület, ezek nyelveken szólnak! Nem is lehet érteni, hogy mit beszélnek, és egyszerre mindegyik… Azt mondtam, lehetetlen. Le kell állítani, egy rajongó mozgalom tagjait nem lehet engedni nálunk. Míg végre megmagyarázta egyik lelkésztársam: – Kint voltam Koreában, ezek úgy imádkoznak, hogy 5–6 emberenként az egész teremben egyszerre imádkoznak, mert akkor többet lehet. Nem úgy van, hogy 60–80 vagy 300 ember összegyűlik, és egy imádkozik, a többi pedig hallgat. Akkor végre megértettem. Szokatlan volt a jeruzsálemieknek is, hogy Antiókhiában pogányok megtértek. Addig nem tért meg egy pogány sem. A 3000 ember mind zsidó volt. Egytől egyig. Magától értetődő volt nekik, hogy előbb zsidóvá lesznek emberek, fölveszik a szokásokat. Prozeliták (pogányokból lett zsidók) addig is voltak, akik fölvették a zsidó szokásokat. Antiókhia. Megjön Barnabás. Meglátja, hogy mi van ott, és örvendezik. Milyen szíve volt ennek a Barnabásnak?! Ő vitte be Pált az apostolok közé, mert gyanús volt nekik Pál is. Hát hogyne lett volna gyanús? Üldözte, ölte a keresztyéneket, és akkor megtér? Most jön ide közénk? Maradjon, ahol akar. És akkor Barnabás azt mondja, higgyétek el, tényleg megtért. Akkor elhitték, és befogadták. Most ő van itt, örvendezik. Folytatják a munkát, ott marad ő is. De rájön valamire. Rádöbben, hogy én kevés vagyok ehhez. Nem tudok úgy tanítani. Nagy a szíve Barnabásnak, mindenütt ott volt, ahol valami jót kellett tenni. Az egyik legáldottabb személy pünkösd körül Barnabás. De nem volt igazán tanító, és eszébe jut Pál, hogy is volt, amikor… Pál most az arábiai pusztákban van. Készül arra, amire az Úr elhívta. Most egyezteti az ószövetségi próféciákat, meg az Úr új kijelentéseit. Barnabás megkeresi a szülőhelyén, és ott volt Pál. Azt mondja, gyere velem, és megy. Mert az Úr Szentlelke munkálkodik, elkészíti a másiknak a szívét is. Egy évig tanítják ott a gyülekezetet, és tudjátok, mi ebben a legnagyobb csoda? Az, hogy Barnabás meg tudta tenni ezt. Nem azt mondta: – Én, Barnabás prédikálok, én végzem a munkát, nehogy már idejöjjön ez a Saulból lett Pál! Majd még jobban csinálja, mint én. Nem volt féltékeny. Eszembe jutott édesapám, aki áldott, hűséges igehirdető és pásztor volt. 1956-ban bebörtönözték Fekete Pétert, Krisztus egyik leghűségesebb szolgáját, lelkészét. Egy idő után kiengedték, de senki nem merte magához venni. Akkor édesapám, aki jól ismerte és szerette őt, azt mondta: – Péter, gyertek ide Szabadszállásra, most épp üres a segédlelkészi lakás! Bibliaiskolát rendeztek be, édesapám intézett minden munkát, de a tanítást Fekete Péter végezte. Én is ott ültem 9-10 éves kisfiúként. Úgy tudott beszélni a Bibliáról, és tudta mondani a tanítást, hogy nagy figyelemmel követtük. Ezt szeretnénk itt is, Testvérek. Aki az ifjúsághoz ért jobban, menjen közéjük, aki a gyerekek között találja fel magát, több teret neki! Egymást erősítsük! Fedezzük fel a kegyelmi ajándékokat. Nem mi vagyunk a fontosak, és a pozícióink. Ma már hol van Barnabás? Hisszük, az Úrnál. De a Krisztus egyháza épül. Azt, amit adott nekünk az Isten, erősítsük egymásban. De nem mindig megy, hogy ki tudjam mondani, a másiknak többet adott, csinálja ő, több teret neki. Hihetetlen, hogy a Szentlélek ilyen csodálatosan egyengette az ige útját a föld végső határáig. Mi még nem a végső határ vagyunk. De mára már eljutott az evangélium egészen a föld végső határáig. Áldott legyen az Isten, hogy keresztyéneknek nevezhették őket. Azt mondja az írásmagyarázók többsége, hogy gúnynév volt. Nem hiszem el. Azt elhiszem, hogy rájuk ragasztották, ezek a „Jézusosok”, de nem volt gúnynév, mert még a kém is azt írta a császárnak: Császárom, itt egy új nép születik. Ezek szeretik egymást. Tiszta házasságban élnek. Az öregeikről is gondot viselnek, sőt még a nem hozzájuk tartozó öregekre is odafigyelnek. Császárom, itt egy új nép van születőben. Hála legyen az Istennek, ha ennek a népnek tagja lehetsz, és én is tagja lehetek. Ámen.

Üdvtörténeti sorozatunk következő állomása: pünkösd. De ezt nem szabad úgy mondanom, mint amikor a hangosbeszélő bemondja a következő állomás nevét. Itt alig elbeszélhető, hatalmas dolgokról van szó. Egyszeri történésekről, amelyek örökre meghatározzák az életünket. Nagyon fontos világosan látnunk, hogy Jézus nagy szabadítása egyszeri nagy esemény ezen a világon, amelyből élhet azóta minden nemzedék. Nemcsak hogy egyszeri, de Isten szabadító tervében másodpercre pontos eseményekről van szó. Nincs késés, bizonytalanság, bármiféle halasztás, időelcsúszás. Amint a teremtés eseményét hatalmas és biztos kézzel vitte végbe a mi menynyei Atyánk, úgy a megváltás eseménye is Isten örökkévaló terve szerint ment végbe. Az ember nem siettethette, de meg sem akadályozhatta. Még csak nem is késleltethette. Jó ezt látnunk, mert a bűnbocsánatunk, áldott földi életünk, és az örök életünk ezen a sziklaszilárd alapon nyugszik. Karácsonyról így olvasunk a Galata-levélben: „Amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk” (Gal 4,4). Amikor eljött az idő teljessége. Az arra alkalmas idő. Évezredek előkészítő munkája után megérkezett a Megváltó. Nagypéntek, húsvét eseménye ugyanilyen pontosan történt. Ma már látjuk, amit akkor még a tanítványok sem sejtettek, Isten úgy adta, hogy a mi húsvéti bárányunk, Jézus Krisztus, Isten báránya, a páska ünnepen szenvedett kínhalált. A páska a zsidó nép életének legnagyobb ünnepe volt. Az egyiptomi szabadulás napján megáldozták a bárányt, és ennek emlékére minden évben a páskát megünnepelték. Még arról is gondoskodott Isten, hogy az ünnepkörben fel is támasztotta Jézust. Ötven napra rá pedig eljött a pünkösd ünnepe. Maga a szó is, „pentekoszté” görögül azt jelenti, ötvenedik. Ezért is mondjuk magyarul pünkösdnek. Ez is pontosan időzítve történt. Amikor a nép aratási, hálaadási ünnepe volt, és különböző országokból jöttek a jeruzsálemi templomba, e nagy ünnepen történt, hogy kitöltötte Jézus az Atyától kapott Szentlelket, és a pünkösdi esemény bekövetkezett. Látnunk kell ezt az isteni menetrendet, csodálnunk, sőt imádnunk kell az Urat, aki ilyen biztos szabadítást készített nekünk a világtörténelem eseményei között. Ezek az események nemcsak hogy menetrendszerűen mentek végbe, de a sorrendjük sem cserélhető meg. Jézus eljött, megszületett, tanított, gyógyított, elvégezte a szolgálatát, és elérkezett a legnagyobbhoz: hogy életét adja értünk. Majd feltámasztotta Őt az Isten, mert ahhoz, hogy új életet nyerjünk, Jézus feltámadásának erejére, és az élő Jézus Krisztusra szükségünk van. A kettő együtt: Jézus kereszthalála és feltámadása – Isten nagy szabadító műve. Ennek a szabadításnak végbe kellett mennie, a körnek zárnia kellett – a szabadítás körének –, hogy Jézus a mennyből a földre érkezett, elvégezte munkáját, majd visszatért a mennybe. A kör bezárult, elvégezte a munkát tökéletesen. Most ütött az óra, hogy ezt a szabadítási munkát – ha szabad így mondanom az érthetőség kedvéért – „üzembe helyezte” az Isten. Ez történt pünkösd napján. A hetvenes években írtam a Szentlélek munkájáról. Egészen fiatal lelkipásztorként kaptam egy felkérést, hogy próbáljak olyan könyvet írni a Szentlélekről, amelyet könnyen megérthet mindenki. Megszületett ez a kis könyv: „Hiszek Szentlélekben.” Ebben a kis könyvben idézem Jézus mondatát, egyebek között ezt: „Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: – Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az írás mondta, annak a belsejéből élő víz folyamai ömlenek. Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni. Mert még nem adatott a Lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg” (Jn 7,37–39). Hogyhogy nem adatott a Lélek? Hiszen a Lélek öröktől fogva élő Isten. Már a Teremtés hajnalán az Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Isten Lelke munkája – mint ahogyan a kotlós melengeti a tojásokat –, hogy a káoszból kozmosz lett. A rendezetlenből rendezett világ. Azután is újra-újra az Isten Lelke adott egy-egy embernek olyan képességet, hogy el tudja végezni, amire Isten elhívta. Igen ám, de Jézus itt arról beszél, hogy a pünkösd még nem következett be. A Szentlélek kitöltetése úgy, ahogy pünkösd eseményében megkaptuk, még nem ment végbe. Nagyon világosan mondja, hogy az más lesz. Egy-egy ember életében így adta az Isten, de amikor kitölti az Ő Lelkét, az lesz az az esemény, hogy „a Lélek adatott”. Pünkösdkor kitöltötte Jézus az Atyától kapott Szentlelket. Úgy, hogy a világ bármely pontján… Sőt a felkészülés közben itt megálltam, elgondolkoztam, és azt mondtam, ha lesz olyan, hogy a holdra települnek emberek, tehát a világűr bármely pontján, a kozmoszban, mindenütt fogható lesz a Szentlélek valósága. Gyarló hasonlatként szoktam mondani a vidámparki kisautók működését, amelyek fölött elektromos háló feszül. Amelyik autó az áramszedőjét a hálóhoz érinti, egyszer csak megindul, veszi az áramot, és bekapcsolódik az áramkörbe. Pünkösd óta aki hittel bekapcsolódik a Szentlélek áramkörébe, éljen a világ bármelyik pontján, bármilyen messziről induljon el, tudatlanul vagy semmit nem ismerve, egyszer csak meghallja, megérti az igét, és az életében működik a szabadítás csodája. Így történt ez aznap 3000 emberrel. Mielőtt figyelnénk őket, figyeljük meg a tanítványokat. Soha máskor meg nem ismétlődő módon vették a Szentlélek ajándékát. Együtt voltak bezárkózva, féltek, hogy a Jézus-mozgalmat felgöngyölítik, és ők is sorra kerülnek. Rejtőzködve, el esett állapotban voltak. Jóllehet a feltámadott Jézussal mindnyájan találkoztak már, a húsvétnak már örvendeztek. De még – bocsánat, hogy újra ezt mondom a jobb érthetőség kedvéért – az „üzembe helyezésük” nem történt meg. Jézus világosan megígérte nekik tíz nappal azelőtt: „Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, és egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). De a Szentlélek még nem érkezett meg. És most egy különleges esemény részesei ők. Így olvastuk: „Hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak” (ApCsel 2,2–4). Soha senki más így nem kapta a Szentlélek ajándékát: zúgó szél, lángnyelvek. Nyelvcsoda történt. Szinkrontolmács munkáját végezték a tanítványok, és a különböző nyelvjárásokon meg nyelveken beszélő emberek a saját nyelvükön hallották az igehirdetést, és megértették az igét. Soha többet így az Isten nem adta ezt. Arra emlékszem, hogy Zimányi József testvérünk elmondta, alig tudott németül, de amikor Németországban áhítatot kellett tartania, nem tudta, mit tett vele az Isten, de egész folyékonyan beszélt. Ez azért nem ugyanaz volt. Az biztos, hogy a Lélek segítségünkre van. A Wycliffe Társaság munkásai szerte a világon fordítják a legkülönbözőbb törzsek nyelvére is a Bibliát. Szerkeszteni kell nekik ábécét, és tanítani őket, hogy a saját nyelvükön olvashassák az igét. Mennyivel könnyebb lenne, ha kimondhatnánk: – Istenünk, add Szentlelkedet, és mindenki nyelvén tudnánk beszélni. Nem így munkálkodik Isten. Ez ottani, egyszeri indító csoda volt. Nincs új pünkösd. Az egyháztörténetből ismerjük, hányszor tettek kísérletet arra, hogy legyen új pünkösd. Mert ha Isten ezt megtette akkor, megteszi máskor is. Hányszor tette meg, hogy Jézus meghalt a kereszten? Ezért nem értünk egyet – bocsánat, hogy így mondom –, római katolikus testvéreinkkel, hogy újra meg kell áldozni Krisztust. Szó sem lehet róla! „Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket” (Zsid 10,14). Nincs új pünkösd sem. Az 1900-as évek elején Los Angelesben, az egyik gyülekezetben azt mondták: átéltük az új pünkösdöt! Földön fetrengtek, és különös jelenségek között vették a Lelket. Az újkori karizmatikus mozgalom ebből indult. Ennek árnyalatai itt is, ott is jelen vannak. Vannak olyan csoportok is, ahol hanyatt esnek emberek. Micsoda kigúnyolása az Isten cselekedetének! Mondjatok egy példát, Testvéreim, a Bibliában arra, hogy hanyatt esett valaki az Isten közelében. Soha. Térdre estek, leborultak. Az is kigúnyolása Isten munkájának, ha valakivel úgy bánnak, hogy elveszti a tudatát, s azt se tudja, mi történik vele. Nézzétek meg! Ezek a tanítványok elvesztették a tudatukat? Erőnek, szeretetnek, józanságnak Lelkét vették. Szó sincs hanyatt esésről, meg mindenféle nyöszörgésről, egyéb hangokról. Nagyon józanul, nagyon világosan egy rendkívüli eseményt éltek át. Abban bizonyos vagyok, hogy remegett a lábuk. Nem akarom részletezni, mert nem tudom, ők ezt hogyan élték meg. De nincs új pünkösd. A tanítványok már úgy vitték tovább ezt az ajándékot, ahogyan azt az Isten azóta is adja. Azért fordítottam ennyi időt az előkészítésre, hogy lássuk az összefüggéseket. Amiket Isten cselekedett értünk, és amiket cselekszik ma is. Ő megadta ezt az egyszeri nagyon nagy indítást, kitöltötte a Szentlelket. És utána a Szentlelket vett tanítványok már nem így adják tovább annak a 3000-nek, aki csatlakozott a gyülekezethez. Nem azt látjuk, hogy egyszerre csak a lángnyelveket szétosztogatták, imádkoztak: – Istenünk, zúgjon a szél! – Hanem hirdették az igét, mert tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés által tartsa meg és üdvözítse a hívőket. Mégpedig Jézust hirdetik. Ahogy olvastam: a megfeszített és feltámadott Jézust hirdetik. Hadd idézzek Péter igehirdetéséből: „A názáreti Jézust, akit az Isten igazolt előttetek, erőkkel, csodákkal, jelekkel, amelyeket általa tett az Isten közöttetek, ahogyan magatok is tudjátok. Azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek. De őt az Isten, miután feloldotta a halál fájdalmait, feltámasztotta, mivel lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa őt. Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk. Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek” (ApCsel 2,22–24. 32. 36). A megfeszített és feltámadott Jézust hirdetik a tanítványok. Egy lelkipásztor kérte tőlem, hogy mondjak valami jó témát értelmiségiek részére a gyülekezetükben. Tudtam, hogy ezt a mi egyszerű Jézus-hirdetésünket kikerülik. Azt mondta, hogy nálatok annyi csoport van, olyanról beszélj, ami bevált. Erre azt feleltem, a legjobb téma: Jézus. Tanultnak, kevésbé tanultnak, ifjúnak, öregnek a legjobb téma: Jézus. Mondom, nálunk is van orvos, ügyvéd, újságíró, ápolónő, szakmunkás, de mi alapvetően Jézust hirdetjük. Természetes, hogy lehetnek külön témák is. De nem Jézus helyett. A vezetők számára indult egy sorozat, amelyet egy igen kiváló, élő hitű előadó tart. Természetes, hogy ez egy speciális sorozat. De alapvetően minden, ami hirdettetik, a megfeszített és feltámadott Jézus szabadítása jegyében hangzik, különben hamis és erőtlen az egész. Mindenki, aki élő hitet kapott, úgy kapta, hogy hirdették neki Jézust. Nem hiszem, hogy bárki mondhatná közülünk, hogy én igenis megtérésre, új életre, kegyelemre jutottam, de nem is hallottam Jézusról, vagy nem Jézus volt a középpont. Ilyen nincs. Senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam – mondta Jézus. Ha figyeljük, a Szentlélek munkája nyomán egyszer csak a hallgatók átélik, mintha szíven találták volna őket. Így olvastam. Mert a Szentlélek meggyőz a bűnről, Jézusról, a megváltásról. Sokáig éltünk anélkül, hogy mindezekre rádöbbentünk volna. Egyszer csak felismertük, hogy a bűneink mekkora batyut képeznek. Micsoda terhet jelentenek, és nem tudunk kijönni belőlük. A Szentlélek meggyőz. Mindig a Lélek munkája az, amikor valaki bűnlátásra, bűnbánatra jut. De nem csak ennyi történt, hanem tovább mozdította őket a Lélek. Nem csak keseregtek a bűneik miatt, hanem halljuk: „Ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: mit tegyünk atyámfiai, férfiak?” Most innen hogyan tovább? A Szentlélek úgy állítja elénk az igazságot, hogy nem csak meglátom, hanem nem tudok megmaradni abban az állapotban. Nyugtalan vagyok, vágyom kifelé belőle. Vágy, készség, nyugtalanság ébred, mint a szülés előtt álló asszonynál. Ott van abban az állapotban, amiben nem maradhat meg. Ezért nem lehet ráerőltetni valakire a megtérést. Volt nálam egy teológus fiú. Azt mondta, nem tudom, hogy megtértem-e. Átvettük logikailag a kérdéseket. Megszerettem, egy nyíltszívű, becsületes fiú, s azt mondtam neki, hogy vegye nagyon komolyan Jézus követését, de azóta is gondolkoztam a beszélgetésünkön. Rájöttem, hogy ennek a jó gyermeknek, aki nyíltszívvel tekint a hitre, és szeretné végezni a szolgálatát, nem kell erőltetnem a megtérést. Imádkoznom kell, hogy Uram, egyszer törd össze a szívét, mert a jó embereknek a legnehezebb megtérni. Csendben vagyok Isten előtt, úgy gondolom, hogy ezzel a kedves fiúval nem kell most beszélgetnem erről, hanem hagynom kell, hogy majd Te, Uram, elvégzed ezt a munkát. Egyszer csak szíven üt bennünket az ige és a Lélek, és akkor a legszolidabb ember is meglátja a bűneit. Egyszer csak nem úgy kell rátukmálni, magyarázni, rávezetni. Hanem meglátja, hogy kiúttalan vagyok, innen csak egy nagy szabadítás vihet ki. Ezek a pünkösdi hallgatók ott tartottak, mint ahol a magabiztos Saulus, ahogy ment Damaszkusz felé. Ült a lovon, mint aki osztja az észt. Egyszerre a föld porába került, amikor az Isten Lelke Jézus szaván át megszólította. Egyszerre ki tudta mondani: – Hogyan tovább, Uram? Most mit csináljak? Mondd meg! Így volt ez a 3000 ember is: – Mit tegyünk? És jön a válasz: – Térjetek meg! Bánjátok meg bűneiteket! – Ott akkor a keresztséggel ez úgy függött össze, hogy aki megbánta a bűneit, ahogy megkeresztelkedett, a régi életének meghalt, és egy új életre indult. – Bánjátok meg bűneiteket! Kérjétek a bűnbocsánatot! És veszitek a Szentlélek ajándékát. Értjük? Egyik oldalról a bűneim megbocsáttatnak, másik oldalról pedig befogadom Jézust a Szentlélek által. János 1,12: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” Akik nem a természetes születés, nem a férfiú indulata miatt, hanem Istentől születtek. Hiszen Jézus a Szentlélek által jön az életembe. Bekövetkezik az a csoda, hogy nem csak velünk az Isten, hanem bennünk van Jézus a Szentlélek által. Valami újat beszélnek a tanítványok, majd újat beszél Pál. Soha előtte nem volt ez, hogy Jézus bennük él. Testileg, amikor itt volt Jézus, velük volt. De a Szentlélek által ez a csoda azóta is így működik. Hirdetjük az igét, egyszer csak valaki föleszmél, a hatása alá kerül. Megérti, nekem itt rendeznem kell valamit, nekem erre szükségem van. Az ige által hit ébred a szívében, a hit által bűnbánat, bűnbocsánat, új élet. A Szentlélek vonalába egyszer csak beáll. Befejezem, Testvéreim. Nem a Szentlélek munkájáról való igehirdetést, mert azt folytatjuk tovább. Hiszen mindaz, ami az Az apostolok cselekedeteiről írott könyvben történt, mind-mind ennek a csodája nyomán történik. A Lélek által jelen levő Jézus dolgozik ezekben az emberekben, meg ezek által az emberek által. Egy kisgyermek történetével hadd fejezzem be. A kisfiúnak, akiről olvastam, alkoholisták voltak a szülei. Veszekedés, sok nyomorúság volt a családban. Ez a kisgyerek is vásott kölyök volt. Eljutott egyszer egy gyermekhétre, ahol éppen a pünkösd történetéről hallottak. Hallotta a tanítást, hogy lehet egy kis lángnyelvet kérni Istentől. – Persze nem úgy, hogy megjelenik, hanem a szívünkbe – magyarázta neki a tanító, és ő komolyan vette. Imádkozott: – Adj, Uram, nekem is egy ilyen kis lángnyelvecskét. – És más lett az élete folytatása. Szülei is felfigyeltek erre, és a társai is. De otthon továbbra is ugyanaz a pokol maradt. Amikor már nem bírta tovább, bement a szobájába, letérdelt az ágyához, és ott sírt, és imádkozott: – Uram, adj az én anyukámnak meg apukámnak is egy olyan lángnyelvecskét! – A szülők keresték a gyermeküket, és ahogy bementek a szobába, épp az imát hallották, hogy az ő kisfiúk imádkozik. Utána nagyon magukba szálltak, mert ez az egész helyzet már régóta bántotta őket, és akkor elkezdték kérdezgetni, hogy mi ez a lángnyelv. Elmondta nekik, ahogy hallotta a gyülekezetben. A történet úgy folytatódik, hogy kaptak ők is ebből a lángnyelvből. Más lett az egész család élete. Azért mondtam el ezt a kis történetet, mert Jézus azt mondja: „Ha tehát ti gonosz létetekre, tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle” (Lk 11,13). Pünkösd óta a tied is lehet ez a kis lángocska. Kérd Tőle! Úgy legyen! Ámen.

Üdvtörténeti sorozatunkban legutóbb Jézus visszajöveteléről szóltam. A héten megkérdezte valaki kedvesen, hogy Jézus visszajöveteléről nem a sorozat végén kellene szólni majd? Azt válaszoltam, hogy jó kérdés, hiszen az üdvtörténetnek a beteljesedése Jézus visszajövetelekor érkezik el majd. De már Jézus mennybemenetelekor elhangzott: „Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe” (ApCsel 1,11). Már Jézus tanításában is komoly helyet foglalt el az utolsó idők és Isten országa beteljesedése kérdése. Ítéletről, üdvösségről-kárhozatról, mennyről és pokolról, testben való feltámadásról határozott tanítást hallunk Tőle. Pál leveleiben is gazdagon olvassuk Isten kijelentését ezekről a kérdésekről. Egészen a Jelenések könyvéig, ahol – ha képes beszédben is – egyértelmű üzenetként szól az ige a végső beteljesedésről. Azért kell menetközben már hallanunk ezekről, mert ezek az események nagyban meghatározzák ma is az életünket. Ha senki másnak nem jelentene újat a most hangzó tanítás, megvallom: én már jól jártam. Nagyon meggazdagította a látásomat, boldog új felismerésekkel töltötte meg a szívemet a mennyről szóló üzenet tanulmányozása. Bizonyára sokszor olvastam már, de valahogy nem foglalkoztatta elég mélyen a szívemet ez az ige: „És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt…A trónuson ülő ezt mondta: »Íme, újjáteremtek mindent«”. Számomra elég volt Jézus világos ígérete: „Aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van… átment a halálból az életbe” (Jn 5,24). Vagy a másik ige: „Az én Atyám házában sok hajlék van… elmegyek helyet készíteni a számotokra… ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket” (Jn 14,2–3) – mondja az övéinek. Isten titkaira nézve ezt olvassuk: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek” (1Kor 2,9). Nem sokat töprengtem rajta, boldog bizonyossággal elfogadtam. Kedves igém: „Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben” (Kol 3,3). Igaz, hogy itt még nem a biológiai meghalásról van szó, hanem amikor valaki Jézust szívébe-életébe fogadja, és a régi természetét halálba adja. Számomra sokat mond ez a kifejezés: „a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben.” Itt a krypto=elrejteni görög szó szerepel. A kripta szavunk is ebből származik. Nem is kripta, hanem rejtekhely jelentéssel üzeni nekem, hogy Krisztusban elrejtett az én megváltott életem. Olyan rejtekem van, amelyen a halál sem fog. Pál kimondja: „…sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők… sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban” (Róm 8,38–39). Tehát Jézusért örök életet nyertem, elképzelhetetlen, ötletgazdag, csodálatos üdvösség vár. Hozzám jött egy kisebb gyermek, és megkérdezte: – Tamás bácsi, igaz az, hogy a mennyben mindig énekelni fogunk? – Akkor láttam, hogy itt most nagyon vigyázni kell. Értettem, hogy aggódik a fiú, hogy biztosan jó lesz ott? Nem lesz az unalmas egy kicsit? Azt feleltem: – Amit a legjobban szeretsz (tenni, játszani, bármit), szorozd meg százzal, és akkor én még nem mondtam semmit, olyan boldogság lesz odaát. – Akkor elszaladt örömmel, egyelőre megoldódott a számára a menny dilemmája. Egyébként ha nem élnék itt a földi életben, ezt sem tudnám elképzelni. Ahogyan telerakta Isten fantáziával az életet, ötletekkel, felépítette a világmindenséget, benne csak egy ember életét is. Így szoktam mondani: ez csak egy cseppje az Isten szeretetének, mert nem bírna el többet az idegrendszerünk. De milyen lesz az, amikor Isten lesz minden mindenekben (1 Kor 15,28)? Mielőtt arról szólnék, hogy ehhez képest mi az az új felismerés, amely bontakozik a szívemben, hallgassuk meg Stanley Jones, a 20. század egyik legnagyobb keresztyén gondolkodója, India nagy misszionáriusa vallomását, hogy miért is hiszi az örök életet. Persze hiszi ő, mert Isten kijelentését hiszi, és tapasztalja is ennek a valóságát. Azok számára is megfogalmazza tételeit, akik még nem hisznek, de már gondolkodnak az élet értelmén. Két pontban hadd olvassam: „Először is hiszem az örök életet, mert hiszek a világmindenség rendjében és ésszerűségében. Hogy a világmindenség ésszerű és abban hallatlan rend van, ezt nem csak a Bibliából tanultam meg, hanem a legmodernebb tudományokból is. Ahol pedig rend van és ésszerűség, az erkölcsös is. Én hiszek az erkölcsi világrendben. Erre tanít a történelem minden mozzanata, ahogy figyelem rövid életemben. Márpedig rendetlen, ésszerűtlen és erkölcstelen volna a világmindenség, ha az emberi életet pontosan a csúcsán, legmagasabb pontján semmisítené meg. Milyen rend, milyen ésszerűség, milyen erkölcsiség az, amelyik önmagán belül kialakít egy jellemet, kicsiszol, kitisztít, kiformáz egy magasrendű értelmet, egy kis világot, a mikrokozmoszt a nagyvilágon, a makrokozmoszon belül. És amikor kész, egyszerűen megsemmisíti, eltörli, mintha sohasem lett volna. Ha nem hinnék az örök életben, meg kellene tagadnom a világmindenség rendjét és észszerűségét is. Másodszor: Hiszem az örök életet, mert ha nincs örök értelme az életnek, akkor nincs időleges értelme sem. Mert ha valami igaz és értelmes, az vagy mindig igaz és értelmes, túl téren és időn, vagy sohasem igaz és mindig értelmetlen. Ha nincs örök értelme az életnek, akkor csak egy igazság van a földön, az öngyilkosoké.” Ennyit az ő vallomásából. Sokkal gazdagabban ír ő erről, meg magáról az örök életről szóló igei üzenetekről, de legyen elég ez most nekünk. Mi az az új számomra, ami olyan örömet adott? Majdnem így mondom: olyan izgalommal tölti el a szívemet? Megpróbálom elmondani. Eddig a földi életet és a mennyei életet hatalmas vonal választotta el számomra, amelyben valami végleg befejeződött, és valami más, egészen más kezdődött el. Ez igaz annyiban, hogy amikor új égről és új földről van szó, olyan görög szó szerepel a Bibliánkban, amely a vadonatújat jelenti. Azt, ami még sohasem volt azelőtt. Mert az Újszövetségnek két szava van az újra. Az egyik, amikor valamiből egy új (egy új ruha, mert a régi már elvásott). A lényege ugyanaz, de egy újabb darab. A másik, amiről akkor olvasunk (például: „Új eget és új földet láttam”), amikor vadonatújról van szó. Itt máris egy pillanatra figyeljünk! Ahogy Jézus feltámasztott többeket is, az a régi értelem: újra kaptak életet, de a régi szerint. És ugye érzékeljük, hogy milyen más, amikor feltámasztotta Isten Jézust: az új teremtés első Zsengéjét. Egy egészen más valóság teremtődött, hiszen Jézus megdicsőült testtel jött ki a sírból. Ugyanez a szó hangzik, amikor a trónon ülő azt mondja: „Íme, újjáteremtek mindent.” Itt jön az az új felismerés, amely gyönyörűséggel tölti el a szívemet. Kontinuitásról, folytatásról van szó az itteni és az örökkévaló között! Megtelik kézzel fogható tartalommal a menny, amikor kiderül, hogy nem megsemmisül az ég és a föld – amikor az elemek ropogva megégnek –, csak elpusztul, és Isten újjáteremti az eget és a földet. Mindent újjáteremt! De hiszen ez már megkezdődött, amikor Jézus feltámadt! Ő már – amint az imént mondtam – ebben az örökkévaló, újjáteremtett testben jelent meg. Nem tudjuk pontosan, milyen ez a test, hiszen Jézus átment a zárt ajtón, megjelent a tanítványai között (Jn 20,19; 26), a Genezáreti-tó partján evett velük együtt (Jn 21) ebben a megdicsőült, új testben, az Emmausba menőkhöz csatlakozott (Lk 24,13–35), velük ment az úton, mégsem ismerték meg, azután megtörte a kenyeret, megismerik, s eltűnik előlük. De összeköttetés, folytonosság van a földi test és a mennyei test között. Pál, amikor a feltámadásról írja a hatalmas fejezetet (1Kor15), akkor a búzamag példáját hozza. Azt mondja: Ember! Elveted a magot. De nem azt a testet veted el, amely majd kikel belőle. Előbb a mag megrothad, elpusztul a földben – de nem megsemmisül! Hanem egy új valóság, ahogy szárba szökken – és gyarló a hasonlat, mert töredékes az emberi értelem, nem tud az örökkévalóba látni –, de mégis arról a folytonosságról beszél. Vannak földi testek – azt mondja –, és vannak mennyei testek. Van érzéki test és van pneumatikus test, lelki test. Ezt nem úgy érti, hogy van a test és van a lélek, és szálldos a lélek valahol, és nincs tovább testi valóság. Amikor azt mondjuk: „hiszem testünk feltámadását”, így lehetne még pontosabban: „hiszem a testben való feltámadásunkat” – de nem ebben az állapotában, hanem abban az állapotában! Ahogyan hordtuk a földi ábrázatát, hordani fogjuk a mennyei ábrázatát is – olvassuk az apostolnál. A 2Kor 5-ben így vall erről: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat, ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezítele neknek. Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet. Isten pedig, aki minket erre felkészített, zálogul adta nekünk a Lelket” (2Kor 5,1–5). A teremtett világra Isten a teremtés hajnalán kimondta, hogy „jó”. Sorban, amit teremtett, azt mondta, hogy jó (1Móz 1). Csak ahogyan mi használjuk, annak nyomán romlott meg. Odáig, hogy a Róma 8-ban már azt olvassuk: „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette – mégpedig a bukott ember bukása következtében –, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik, és együtt vajúdik mind ez ideig” (Róm 8, 19–22). „Sóhajtozik”, „vajúdik” a teremtett világ. Látjuk a halak tömkelegét döglötten úszni a tengerben, mert az olaj megölte őket. Megbontjuk az eget, és a sugárzás nehézzé vagy pusztulóvá teszi az életet. Folytathatjuk a felsorolást a levegőszennyezéstől a többi dolgon át, amit művelünk. Vajúdik a teremtett világ, és várja az Isten fiainak megjelenését! Ez az ige félreértett ige. Mert általában úgy szoktuk mondani, hogy ez a világ a maga nehézségeiben várja, hogy mi – Isten gyermekei – megjelenjünk. Hát a világ nem nagyon várja ezt, bár jól jár vele. Hanem a teremtett világ azt várja, hogy az Isten fiai (mennyei angyalok) egykor a visszaérkező Krisztussal a beteljesedés idejét elhozzák. A vajúdásában – figyeljük meg az összefüggést, ha előtte is olvasunk róla Róma 8-ból, meg utána is – várja, hogy mikor jön el az az idő, amikor már nem pusztítja tovább az ember. Várja a teremtett világ is az újjáteremtetését. Mert egyszer Isten újjáteremt mindent. De hiszen ez az újjáteremtés elkezdődött – amint említettem – Jézus feltámasztásával. Így olvassuk az igét: „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre” (2 Kor 5,17). Már itt a földön felragyog az új teremtés egy-egy mozzanata. A menny öröme, amikor betölti az ember szívét, amikor új életet nyer. Ismered? Micsoda kincs! Úgy szeretné az ember konzerválni: az lenne jó, ebben a békességben, ebben a nyugalomban, bizonyosságban, bátorságban, ebben a szabadságban élni! Milyen hatalmas dolog, amikor bűntőlbajtól szabad a szíved. A baj megvan, meg a bűn is körülötted, csak te vagy benne szabad. Egy-egy olyan esemény, amikor átéled, hogy most nem az önzésem tarolt le mindent, most nem a magam görcsös indulata érvényesült, már itt elkezdődik. Valami fölvillan már itt a mennyből. Krisztusban még itt vagyunk, az Ő megváltottai is nagyon is ebbe a testbe zárva, de már munkálkodik az új. Ezzel kapcsolatban szeretnék visszautalni arra az igére, hogy „amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek” (1Kor 2,9). Hogyha megnézzük ennek az igének az összefüggéseit, azt látjuk, hogy itt arról beszél Pál, hogy érzéki ember – pszichikus ember – nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait. Mert bolondságok neki. Úgy, ahogy találkozol is emberekkel, akiknek próbálnád elmondani a szíved örömét, és néznek rád, esetleg továbbmennek, vagy mosolyognak egyet, hogy miről beszélsz. De a lelki ember, az Isten Szentlelke által újjáteremtett ember – a pneumatikus ember – megragadhatja ezeket, amiket Isten teremtett, amiket szem nem látott, fül nem hallott… Ez az ige nem csak az eljövendőre vonatkozik, hanem arra is, hogy az Isten Lelke által újjáteremtett ember kap egy más látást, rálátást a valóságra. Ő már itt valamit ebből megragadhat, elkezdődik az életében az újjáteremtés munkája. Pál ezért is írja a Filippi levélben: „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk – írja Pál itt a földön –, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket” (Fil 3, 20–21). Értjük már, miért olyan hangsúlyos az ige: „Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban” (1Jn 5,12)? Krisztuson kívül nincs új teremtés, nincs örök élet. „Én vagyok az út, az igazság és az élet” – csupa nagybetűvel (Jn 14,6). Mi örvendeztetett meg annyira? Hogy nem olyan elvont távolságban, valami messzi, hidegebb formában, örök éneklésben töltjük mi az örökkévalóságot! Hanem az új ég és az új föld valóságában. Sokkal plasztikusabb így, élettel telibb a számomra. Bár fogalmunk sincs arról a dimenzióról, hogy milyen lesz. De azért amikor azt olvassuk az Ószövetségben Ézsaiásnál (Ézs 11,6–9), hogy az oroszlán és a bárány együtt legelnek, és hogy a gyermek a vipera fészkénél játszik, az ember szívét megfogja. Képek ezek, de miről beszél, hogy is beszél Isten? És nagyon nagy ajándék az az elképzelhetetlen valóság, hogy nem lesz halál, sem fájdalom, sem jajkiáltás, sem hazugság, sem bűn, sem félelem, amikor „Isten letöröl szemükről minden könnyet” (Jel 7,17). Mindez arra indít, hogy sokkal jobban becsüljem meg itt az életet. Nem lesajnálva: – Ez csak egy mulandó, pusztuló világ! Sokkal jobban becsüljek meg egy találkozást, Istennek egy ajándékát. Mindazt, amit adott, amiben részesít bennünket. Sokkal szentebbül, sokkal odafigyelőbben kezeljem az életet. Sokkal valóságosabban éljem meg, mert ehhez Őneki nagyon nagy köze van. Ő teremtett, azt mi tönkretettük, Ő újjáteremt. Hogy hogyan, ez valóban az Ő titka. De nagy ajándékot adott nekem, hogy így kitágította a látásomat, ennyire valóságossá tette a mennyet! Még csak annyit, hogyan látom, ha meghal valaki? Az ige alapján két vonalat láthatunk. Az egyik: máris „vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél” (Fil 1,23). Minél hamarabb. A másik: „Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon” (Jn 6,39). Figyeljük meg: mind a kettő végigvonul az igében. Számomra egyszer egy teológiai professzor írása ablakot nyitott erre. Nekem elég volt magyarázatként. Nyilván minden példa sántít, de azt mondta: – Nézzétek, van egy hatalmas hegy! A hegy lábánál körbevonul egy nagy katonai sereg. Aki ott lent van, az csak azokat a katonákat látja, akik a szeme ha tárába esnek. Ha végig akar menni, hosszú út vezet, hogy az egész sort lássa. De ha fönt van a hegytetőn, lenéz: egy pillantással az elejét, a végét belátja. Amikor én innen kimegyek, az örökkévalóba megyek. Ott többé nincs idő. Itt még telik az idő. Szépen ballaghatunk – a sereg még megy. Nem tudom, hogyan lesz ez, de számomra elég: Krisztusban kilépni az örökkévalóságba. Ő pedig elvégzi a beteljesítést. Ez mind Őrá tartozik. Sem halál, sem élet – amint idéztem Pált – el nem szakíthat bennünket az Isten szeretetétől, amelyik a Jézus Krisztusban van. Ezért olyan döntő, hogy valaki az új teremtés részese legyen Jézus Krisztus által. Hadd fejezzem be egy kis történettel Max Lucado: „3:16 – A remény számai” című könyvéből: „John Todd még csak kisfiú volt, amikor szülei meghaltak, árván hagyva őt és testvéreit. Amint az 1800-as évek elején szokásban volt, rokonok vették magukhoz az árvákat. Az egyik nagynéni felajánlotta, hogy otthont ad a kis Johnnak, ezért elküldte érte a szolgáját, akit Cézárnak hívtak. A fiúcska felkapaszkodott a ló hátára, apró karjaival átölelte a férfit, és elindultak az új otthon felé. Kérdései elárulták a félelmeit: – Ott lesz a néni? – Ó igen – biztosította őt Cézár –, ott lesz és várni fog rád. – Jó lesz nála laknom? – Jó kezekbe kerülsz, fiam. – Szeretni fog engem? – Meghiszem azt! Jószívű asszony – felelte türelmesen és kedvesen a szolga. – Gondolod, hogy elmegy aludni, mire odaérünk? – Dehogy! Fent marad, és várni fog téged. Ha kiérünk ebből az erdőből, meglátod a gyertyafényt az ablakában. Így is történt. Ahogy a ház közelébe értek, John észrevette a gyertyafényt az ablakban, és nagynénje ott állt az ajtóban. Félszegen elindult a verandához, ahol a néni lehajolt, megpuszilta és így szólt: – Isten hozott, idehaza. – John Todd a nagynénje szárnyai alatt nőtt fel, aki édesanyjaként viseltetett iránta. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, Isten hívásának engedelmeskedve lelkipásztor lett. Évek múlva a szerepek felcserélődtek. A nagynéni megüzente, hogy egészsége egyre romlik, s tulajdonképpen halálán van. Mire John a következő levelet küldte neki: »Kedves Nagynéném! Évekkel ezelőtt elhagytam egy haláltól sújtott házat és fogalmam sem volt, hova megyek, törődik-e majd velem valaki, vagy befellegzett nekem. Hosszú volt az út, de a szolga bátorított. Végül megérkeztem karjaid közé az új otthonomba. Vártak rám, és biztonságban éreztem magam. Mindezt neked köszönhetem. Most neked kell menned. Azért írok, hogy elmondjam: – Valaki fenn van és vár rád. A szobád kész, a fények világítanak, az ajtó nyitva. Számítanak rád. Rád is várnak. Jézus helyet készít neked, a tökéletessé tett emberek tökéletes helyét, melyre a mi tökéletes Urunk vigyáz. Ha majd elérkezik az ideje, eljön érted és hazavisz magához.«” Ámen!

Üdvtörténeti sorozatunkban legutóbb Jézus mennybemeneteléről hallottunk. Igazság szerint most pünkösd következne, hiszen az a következő állomás az üdv történet vonalában. De elhangzott egy kis mondat legutóbb – most is fölolvastam elsőnek –, amelyről egy szót sem szóltam a múltkori igehirdetésben: „Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok Őt felmenni a mennybe” (ApCsel 1,11). Úgy ne járjunk, ahogyan a tanítványok Jézussal: amikor Ő rendre kijelentette nekik, hogy szenvednie kell, keresztre feszítik Őt és harmadnapon feltámad, a tanítványok tiltakoztak ellene. Egyszer Péter egyenesen így torkollja le Jézust: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” (Mt 16,22). Egészen biztos, hogy elkerülte a figyelmét a feltámadásüzenet, hiszen nem arra mondta, hogy nem történhet meg veled, hogy feltámadsz, hanem tiltakozás volt benne a kereszthalál ellen. Odáig jutott el a gondolata, utána leblokkolt, és nem figyelte tovább az ige üzenetét. Figyeljük tehát mi is ezt a kis mondatot! Jézus visszajöveteléről hallottunk egy világos, határozott üzenetet. Álljunk meg a sorozatunkban, és szenteljük ezt a vasárnapot a Jézus visszajöveteléről szóló üzenetnek. Sőt ennél még többet tegyünk: mert Jézus visszajövetelével összefügg az utolsó ítélet kérdése, üdvösség és kárhozat, pokol és menny, a feltámadás, az új ég és az új föld kérdése. Mire a készülésben elértem a mai igehirdetés végére, láttam, hogy csak az egyik felét szabad ma elmondani. Azért is meg kell állnunk menet közben, mert a Jézus visszajöveteléről szóló tanítás, és ahogyan ezt hittel megragadjuk, nagyban befolyásolja a hívő ember mindennapjait. Jézus sokszor elmondta: – Visszajövök. Az időpontot nem mondta meg, egyszer még utalt is rá, hogy ha tudná a szolga, hogy az ő ura késik, akkor könnyelműen bánna a szolgatársaival. „Ezért legyetek ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok” (Mt 24,44). Az első század keresztyénei naprakészen várták vissza Jézust. Az istentiszteleteiket azzal fejezték be, amit Jézus mondott: „Bizony hamar eljövök.” Ők ezt válaszolták: „Jöjj, Uram Jézus!” (Jel 22,20). Izzó várakozás volt bennük! Azóta kétezer év eltelt, de ma is érvényes, hogy legyetek készen, mert amely órában nem gondoljátok, abban jön el az Istennek Fia. A lagymatag, tüzét vesztett keresztyénségnek az egyik alapbaja, hogy nincs benne, nincs bennünk élő várakozás a visszajövő Jézusra. Pedig ennek a fényében más lenne ám a szenvedésünk, a veszteségeink, de még az örömeink is, a mindennapjaink. Tanulniuk kell Isten gyermekeinek minden korban, hogy Jézus visszajövetele fényében határozzák meg, szemléljék az életüket. Az első század végén – akkortájt, amikor Péter második levele keletkezett – ilyen gúnyolódó hangok hangzottak: „Hol van az ő eljövetelének ígérete?” Úgy látták, hogy ez a „hamar eljövök”, ez bizony csak az ő elképzelésükben van, de nem valósult meg. „Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van.” Hangzik a válasz a gúnyolódó hangokra: „Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap. Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” Azóta is mennyit találgatták, mikor lesz a világ vége! Dátumok, időszámítgatások, egy sem jött be. De nem is jöhetett, mert világosan megmondja az ige, hogy Isten kizárólagos hatalmában van az, hogy mikor jön el ez az idő, és ezt találgatni bűn. Ha Isten egyszer megmondja, hogy „ne”, ha én mégis teszem, az bűn. Ahelyett, hogy folyamatosan készen lennénk… Az utolsó időkről, annak jeleiről sokat olvashatunk a Bibliában, most nem részletezem ezeket. Egy biztos: minden nappal közelebb vagyunk Jézus visszajöveteléhez. Valaki megkérdezte tőlem: – Ez a gonoszra fordult világ megfordul majd, és elkezd javulni? Mire várhatunk? Azt feleltem, hogy sajnos az igéből nem ezt látjuk. Jézus egyszer így sóhajtott föl: „Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8). Pál Timóteusnak ezt írja: „Azt pedig tudd meg – és itt helyszíni közvetítést ad a mi állapotunkról, a világ mai állapotáról, hallgassuk csak! –, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek; szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket keresik, mint az Istent” (2Tim 3,1–4). Nagyban bizony a gonoszság terjedését láthatjuk, és várhatjuk az elkövetkező időben is. Annál inkább törekedjünk arra, hogy a szívünkben és a környezetünkben oázis keletkezzen a sivatagban. Hogy minél több helyen oázis legyen, ahol nekünk is, a környezetünknek is Isten közelében más lesz az életünk. A hívő ember nem valamit vár, nem a világ végét várja, hanem Valakit vár! Mi Jézust várjuk vissza. Ez az Ő visszajövetele egyben a jelenlegi világkorszak végét jelenti, ahogy olvastam: „De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások is megégnek .” Számomra mindig csodálatra méltó, ahogy Isten igéje erről beszél. Honnan tudta volna Péter apostol, honnan tudták volna az első században, hogy recsegveropogva elmúlnak az egek, a föld és a rajta levő alkotások megégnek? Még a gyufát sem találták fel! Talán kovakővel csiholtak tüzet, vagy hogy is volt… Ezt azok tudják, akik az ókort pontosan tanulmányozzák ebben a tekintetben. Honnan tudtak volna ilyet leírni, ami az atomkor emberének magától értetődően hangzik? Félelmetesen, de magától értetődően már. Isten mégis kijelentette a végidőkre nézve ezeket a tényeket. Miért jön vissza Jézus? Mondjuk az Apostoli hitvallásban is: „Ítélni élőket és holtakat”, és hozzátehetjük: országa beteljesítésére. Református hitvallásunkban, a Heidelbergi Káté 52. kérdés-feleletében ezt olvassuk: „Micsoda vigasztalásod van abból, hogy Krisztus ismét eljön ítélni eleveneket és holtakat? – Az, hogy mindennemű háborúság és üldöztetés közepett felemelt fővel várom az égből ugyanazt az ítélőbírót, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott és rólam minden kárhoztatást elvett, hogy Ő majd minden ellenségeit és ellenségeimet örök kárhozatra vesse, engem pedig minden Ő választottaival együtt a mennyei örömbe és dicsőségbe magához vegyen.” Ítélet? Örök kárhozat, örök üdvösség? Milyen hatalmas kijelentések! Az emberek általában kikerülik ezeket a témákat, különösen az ítélet és a kárhozat szót – a pokolról nem is beszélve! Úgy gondolkodnak, hogy meghalt a szerettünk – most már a mennyben van. Pedig a Biblia üzenete szó szerint így hangzik: „Elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet” (Zsid 9,27). „Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat” (2Kor 5,10). Ebben az ítéletben pedig egyetlen módon állhatunk meg: ez pedig Jézus kereszthalála érdeme, bűnbocsánata. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16) – ismerjük nagyon jól az igét. Nem arról szól ez az örömüzenet, hogy Jézus kereszthaláláért mindenkinek örök élete van. Hanem arról, hogy aki ezt hittel elfogadja, el ne vesszen. Ne fáradjunk el, hogy most ezen a vasárnapon több igét is olvasok, mert olyan témáról van szó, ahol az Isten igéjéhez kell nagyon szorosan ragaszkodnunk. János evangéliuma 5. rész 24. versében ezt olvassuk. Jézus mondja: „Bizony, bizony mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy hanem átment a halálból az életbe.” Hogyan olvastam a Heidelbergi Kátéból? „Felemelt fővel várom az égből ugyanazt az ítélőbírót, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott és rólam minden kárhoztatást elvett.” Figyelmesen olvassuk az igét, Testvéreim! Nagyon fontos minden mondata. A János 3,16 így folytatódik: „Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében” (Jn 3,17–18). Jézus az egyetlen menedékünk az ítéletben. Ahogyan Pál írja a korinthusiaknak: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Kor 5,21). Ő átvette az én bűneimet, és nekem adta az Ő igazságát. Ez az egyetlen menedékünk az ítéletben. Akik Jézuséi, Megváltójuknak, Uruknak hittel elfogadták Őt, azoknak az ítéletben Ő lesz igazságuk. A megváltott hívő emberek is átmennek az ítéleten, de nem üdvösség-kárhozat kérdése ez már számukra. Mert róluk levette Jézus a kárhoztatást a kereszten. Hanem az, hogy mit építettek az örök fundamentumra, Jézusra. A Korinthusi első levél 3. részében olvassuk: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus. Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát, az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz, és hogy kinek mit ér a munkája, azt az a tűz fogja kipróbálni.” Mert aki aranyat, drágakövet – ugye jelképek ezek, azt jelentik, hogy értékállót –, annak megmarad. Aki fát, szénát, szalmát, annak megég az egész, „ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át”. Itt nem a tisztítótűzről van szó, hanem az ítélet tüzéről, és arról, hogy azért menekül meg, mert az üdvössége nem őbenne és az ő cselekedetein nyugodott, hanem Jézus Krisztus áldozatán, amelyet megragadott. Van, aki értékes, áldott hívő életet épít – Isten kegyelméből és Szentlelke által – arra a fundamentumra. Van, aki tohonyán és nemtörődöm módon, a megragadott kegyelemmel is áldatlan, üres, engedetlen, semmit érő hívő életet él. De milyen durván hangzik a szó: kárhozat és pokol. Ritkán szoktunk a szószéken beszélni erről. Megvallom, Testvéreim, hogy szívesen azt mondanám, hogy csak a mennyről beszéljünk. De Isten igéje félreérthetetlenül beszél erről. Próbálják a magyarázók így is, úgy is kikerülni. Olyan magyarázatok is születtek, hogy mindenki üdvözül. Hallottam én is fiatal teológusként lelkipásztortól, hogy végül Isten mindent elrendez mindenkinél. Amikor tiltakoztunk, hogy az igében nem ezt olvassuk, azt kérdezte a lelkipásztor: – Testvérkéim! Olyan rosszul esne nektek, ha ez így lenne? Mondtam, ez jó kérdés volt, hogy a szeretetünket, szívünket megmérje. De Isten Igéje nem erről beszél. Egy francia teológus szavai állnak közel a szívemhez, hallgassuk, elolvasom: „Hiába próbáltam magamat meggyőzni, hogy a büntetés örökké tartó voltát nem tanítja a Szentírás, meg kellett hajolnom, mert az Ige hatalma túl erős volt a számomra. A fejemet lehajtottam, kezemet a szájamra tettem, és megtapasztaltam, hogy borzasztó dolog ezt a tant hinni, de még merészebb ezt tagadni.” Nem kell kiszíneznünk a pokol leírását. Elég annyit mondani, hogy örök Isten nélküli állapot. Nem tudom én úgy átadni a Testvéreknek, hogy mit jelent elveszni, de ennek a kemény valóságáról beszél Jézus keresztje is. Ha ez csak részigazság lenne, gondoljátok, hogy azt a rettenetet, ami Jézussal történt, megcselekszi az Isten? Hogy az egyszülött Fiát keresztre adja, aki a pokol kínjait átélve, kiáltja: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). Amikor üdvösségről, kárhozatról olvastam igéket, igehirdetéseket, tanításokat, kezembe került Wilhelm Bush, a német missziós lelkész bizonyságtétele a megtéréséről. Azt írja, hogy apja egyszer megkérdezte tőle: – Nem hiszel Istenben? Azt válaszolta: – Olyan ostoba nem vagyok, hogy istentagadó legyek. De nem találkoztam Istennel, és ezért nem érdekel. Folytatja tovább, de talán élethűbb, ha a bizonyságtételét olvasom. Nem sokkal ezután, a 2. világháború forgatagában Verdunnél ott voltak francia földön. Vicceket meséltek, szennyes vicceket, röhögtek rajta ott, a lövészárokban, és egyszer csak megdöbbent, hogy a barátja nem röhög, odanéz, a barátja halott már. Ezt írja: „Ott állok 18 évesen a bajtársam holtteste mellett, és eleinte még teljesen érzéketlen vagyok: – De udvariatlan vagy, barátom, hogy meglógtál, mielőtt befejeztem a viccet! – De a következő pillanatban eszembe jut: – Hova ment ez? – Látom még magam, amint ott állok az árokban, atomfényvillanásnál is világosabban hasít belém: – Ez most a szent Isten előtt áll. – A következő felismerésem az volt: – Ha mi most ellenkezőleg ültünk volna, akkor engem kapott volna el, és akkor most én állnék Isten előtt. Nem valamilyen Úristen előtt, hanem az előtt az Isten előtt, aki akaratát kinyilvánította, aki törvényeket adott, amelyeket nem tartottam be – ahogyan Önök sem tartották be. Vannak emberek, akiknek bűne az égbe kiált, mégis azt mondják: – Helyesen élek, senkitől sem félek. – Ne hazudjunk már ennyire! Abban a pillanatban tudtam: – Istennek minden törvényét átléptem! És ha most egy lövést kapok, Isten elé fogok állni! Világos volt előttem, hogy akkor a pokolba jutok. Ekkor futólépésben közeledtek bajtársaim a lovakkal: – Előre! – Felszálltam a lóra. Ott feküdt halott barátom. Hosszú évek óta először kulcsoltam össze a kezemet, és imádkoztam, csak ennyit: – Úr Isten, ne engedj elesnem, csak ha meggyőződöm róla, hogy már nem jutok a pokolra. – Nyugodtan megmondom önöknek: később felkerestem a tábori lelkészt, és megkérdeztem: – Lelkész úr, mit tegyek, hogy ne jussak a pokolba? – Erre azt felelte: – Hadnagy úr, először győznünk kell, győznünk, győznünk kell! – Erre azt feleltem neki: – Úgy látszik, maga sem tudja! – Nem megrendítő, hogy fiatal férfiak ezrei mentek a halálba, és senki sem tudta megmondani, hogyan lehet üdvösségre jutni? Mindez egy keresztyén országban! Meglehetősen kétségbeestem volna, ha egyik nap – hosszú lenne elmondani, hogy hogyan – nem kerül a kezembe egy Újszövetség. Még látom magam előtt a francia parasztházat, amelyben tartózkodtam. – Egy Biblia! Ebben biztosan benne van, hogyan lehet megmenekülni a pokoltól – gondoltam. Átlapoztam, mert nem nagyon ismertem ki magamat benne. Egy mondaton megakadt a tekintetem: Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy a bűnösöket üdvözítse. Mintha villám csapott volna le. »Bűnös« – ez én vagyok, ezt senkinek sem kellett elmagyaráznia nekem. – Nem akarják-e végre önök is, Isten és ember előtt beismerni: »Bűnös vagyok«? Hagyják abba a hamis önigazulásukat. Ebben a pillanatban nem kellett nekem pap. Bűnös vagyok! Ez világos volt. És megmenekülni, üdvösségre jutni akartam. Nem tudtam biztosan, mit jelent ez. Csak annyit értettem: Üdvösségre jutni annyit jelent, hogy kijönni jelenlegi állapotomból, és békességet találni Istennel. Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy a bűnösöket üdvözítse. Ha Jézus ezt meg tudja tenni, akkor meg kell találnom Őt. Kerestem, hogy valaki meg tudná e mutatni nekem Jézust. Senki sem tudta megmutatni Őt. Akkor tettem valamit, amit mindnyájunknak ajánlani szeretnék. Miközben újra előre nyomultunk, bezárkóztam egy régi francia parasztházba. Félig rom volt és üres, de egy szoba még ép volt benne. Az ajtóban kulcs volt. Bementem, bezártam belülről, térdre estem és azt mondtam: – Úr Jézus! A Bibliában írva van: Te azért jöttél Istentől, hogy a bűnösöket megmentsd. Én bűnös vagyok. A jövőre nézve sem tudok Neked semmit megígérni, mert rossz jellemem van. De nem szeretnék a pokolba jutni, ha most egy lövést kapok. Ezért Úr Jézus átadom Neked magamat mindenestől. Tégy velem, amit akarsz! – Nem hallatszott semmi csattanás, nem moz dult meg a föld, de mire kimentem, megtaláltam az Urat, azt az Urat, akihez tartozom.” És folytatja még a leírást – egy igehirdetése, bizonyságtétele ez. Leír egy olyan képet is, hogy ment az egyik területre, ahol épen álltak a házak, de egy ember sem volt egyetlen házban sem. Megkérdezte a katonát, aki ott volt: – Hova lettek az emberek? Azt mondta: – Nézz oda a mezőre! – A házak melletti mezőn egy hatalmas bomba volt, időzített bomba. Hogy öt óra múlva, húsz óra múlva robban? Ott ketyegett. Én is hallottam. Egyszer csak látom, hogy verebek repülnek, és kedélyesen letelepednek a bombára. Az egyik ráül a gyújtótestre is. Odakiáltottam: – Verebek, veszélyes helyen vagytok! – Úgy tűnt, mintha visszakiáltottak volna: – Ha-ha, mi felvilágosultak vagyunk, ki hisz ma még bombákban? Teljesen veszélytelenek. Megértenek? Ilyen ostobán gúnyolódnak a mai emberek is. Isten félelmetesen komolyan beszélt velünk igéje és ítéletei által, a mi népünkkel is. Isten Fia eljött, keresztre ment, és feltámadt a halálból. Mindenki felfoghatja, hogy Isten itt van, és Ő szent Isten. Mégis, ha valaki ezt mondja: – Életveszélyben vagytok, keressétek a lelketek üdvösségét – akkor nevetnek az emberek és ezt mondják: Haha, ki hisz ma már ilyesmiben… Aki ezt az írást adta át nekem, az még hozzáírta keze írásával: És Te? Mit hiszel? Az Igében ezt olvassuk: „Mivel pedig mindezek így felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor majd az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik.” Ha Isten éltet bennünket, akkor legközelebb a mennyről, az üdvösségről, a feltámadásról, és az új égről, új földről hangzik az igehirdetés. Mert ha a mai ige keményen földre ver bennünket, akkor az üdvösségről szóló pedig fölemel, megvigasztal, megörvendeztet. Úgy legyen! Ámen!

Üdvtörténeti sorozatunkban újabb nagy állomáshoz érkeztünk. Ma Jézus mennybemeneteléről lesz szó. Négy pontban szeretném elmondani a mai üzenetet: 1. Isten biztos cselekedetei és az ember bénasága. Ez a pont mégis teljes evangélium lesz a számunkra. 2. Mi a különbség az ég és a menny között? 3. Elment Jézus, és mégis velünk van, hogy értsük ezt? 4. Mi a feladatunk ezen a világon? Az első üzenet, amely felerősödött a szívemben – újraolvasva, tanulmányozva Jézus mennybemenetelét –, hogy Isten milyen pontos menetrend szerint vezette az eseményeket. Biztos kézzel. Az ember pedig milyen bénán, esendőn és szánalmasan viselkedett az Isten nagy tetteinél. Az Úr mégsem kezeli le, szégyeníti meg az embert. Éppen ez a helyzet beszél arról: a megváltás nélkül az ember ebben a szánalmas, elesett, elveszett állapotban marad. Ezért történt Jézus kereszthalála, feltámadása, és az egész isteni megváltásunk. E nélkül reménytelen az ember helyzete ebben a világban és az örökkévalóban is. Jó meglátni, hogy Istennél nincs esetlegesség: – Jézus születése pontosan akkor és ott történt, ahogyan a próféták megmondták. – A világhódító császár is úgy adja ki népszámlálási rendeletét az egész birodalomra nézve, hogy a Názáretben élő szent család 120 kilométer megtétele után Betlehemben kössön ki, és ott szülessen meg a világ Megváltója – ahogyan ez évszázadokkal azelőtt megígértetett. – Jézus ellenségei azon tanakodnak, hogy titokban kellene Őt eltenni láb alól. Nem az ünnepen, amikor sokan Jeruzsálemben vannak. De az eseményeket alakító Isten úgy rendezte, hogy Jézus mégis az ünnepen, mégpedig a páska ünnep napjaiban, a Jeruzsálembe érkező tömegek szeme láttára hal meg a kereszten. – Jézus ellenségei minden óvintézkedést megtettek, hogy a sírját biztos őrizet alá tegyék. Még szalaggal át is kötötték a sír bejáratát fedő követ, és lepecsételték. Őrök csapatával őriztetik a sírt. De ez semmit nem tesz: Jézus – amint megmondta – a harmadik napon feltámadt. Isten hatalmas kezét az ember nem tudja lefogni. Szánalmasan nevetséges, ahogy az ember bebiztosítaná, hogy véletlenül se jöhessen ki a sírból az elhunyt Messiás. – 40 nappal húsvét után – és itt érkezünk a mai történethez – Jézus elhagyja a földet, és átmegy a látható világból a láthatatlanba. Azután többet látható módon soha nincs itt, majd csak ha az idők végén visszajön ítélni élőket és holtakat. De erről a visszajövetelről – ha Isten segít bennünket – majd a sorozat következő állomásán szeretnék szólni. Most is biztos kézzel cselekszik az Isten. Nincs megtorpanás, időbeli elcsúszás, semmi akadály, mert az isteni terv hajszálpontosan végbemegy. A sokunk által szeretett ének visszhangzott a lelkemben, ahogy ezekről gondolkodtam: „Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Tenger takarja lábnyomát, szelek szárnyán suhan. Mint titkos bánya mélyiben, formálja terveit, de biztos kézzel hozza föl, mi most még rejtve itt.” Ennek a hatalmas Isteni mentőmunkának a fényében még szembetűnőbb emberi elesettségünk. Múltkor Jézus feltámadásával kapcsolatban már elmondtam: a tanítványok levizsgáztak. Jézus többször megmondta nekik: harmadnapon feltámadok. De egy tanítvány sem áll őrt Jézus sírjánál a harmadik napon, hogy várja Jézus feltámadását, hanem összetörten szomorkodnak, még akkor is, amikor Jézus feltámadása már végbement, csak ők még nem tudnak róla. Nem így van ez ma is? Emberek úgy élnek, úgy gyászolnak, úgy szomorkodnak, mintha csak mese lenne a Biblia, Jézus feltámadása, megváltása eseménye. Pedig megtörtént! Már csaknem kétezer év el is telt azóta. A mai történetben is látjuk a tanítványokat. Jézus készül az Atyához, ez a díszes sereg pedig elé áll, és így olvassuk: „Amikor együtt volt velük, megkérdezték tőle: – Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izráelnek?” (ApCsel 1,6). Várják, hogy a földi országot megszabadítsa a római hódítóktól, átvegye a földi hatalmat. Mikor mondta ezt Jézus? Csak egyetlenegyszer is tett célzást erre? Mindenről szó volt, csak erről nem! „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet” (Lk 19,10). „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek” (Jn 10,10). „Azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa” (1Jn 3,8). És sorolhatnánk, hogy miért jött Jézus. De egyetlenegyszer sem hangzik az, hogy Izrael országát helyreállítsa ott. Hallották ezeket a tanítványok. Pilátus meg is kérdezte Jézustól: – Király vagy te csakugyan? – Jézus így válaszolt: – Igen, király vagyok, de az én országom nem e világból való, én azért születtem, s azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. – Pilátus felnevet: – Micsoda az igazság? – De Jézus mégis ezért jött. Igaz, a tanítványok nem voltak ott, amikor Pilátus és Jézus beszélgetett. De három évig Jézussal jártak, és világosan elmondta nekik az Isten dolgait. Elmondta: „Elmegyek helyet készíteni a számotokra. És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket…” (Jn 14,2–3). Elmondta alapigénket is: „Jobb nektek, ha én elmegyek: mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm Őt hozzátok.” Erre ők Jézus elé állnak: – Uram, akkor most az jön, hogy te leszel a király, mi pedig a miniszterek. – Döbbenetes. Olyan jó látni, hogy Jézus nem úgy válaszolt: – De jó hogy már mehetek a mennybe, és itt hagyhatlak benneteket, értetlen, ostoba társaság! Elég volt belőletek! Hanem elmondja a feladatukat: „Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek… a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). Ezek?! Nem látja Jézus reálisan a helyzetet? Ezek fogják a világ végéig elvinni az evangéliumot? No, azt megnézheted, Jézus, amit ez a társaság Rólad mond! Ezekre bízod a tanúskodást? Igen, ezekre bízta. És megint kiderült, hogy neki lett igaza. A tanítványok sorra mártírhalált halnak: ez az értetlen társaság – itt értetlen – egyszer csak azt mondja, ami a helyén van. A tagadó Péter hirdeti az igét pünkösdkor, háromezer ember megtér. Tanúságot tesznek Jézusról, és megindul a világmisszió. De most még statisztáltak meglepetten és értetlenül Jézus mennybemeneteléhez. Távozása közben feszülten néztek az ég felé. Egy kis túlzással így mondhatnánk: talán még most is ott lennének és néznének az ég felé, ha idáig élhettek volna. De Isten küldöttei, az a két fehér ruhás férfi azt mondta nekik: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe” (ApCsel 1,11). A béna ember a mennybe néz, amikor már indulni, tenni kellene. A legutóbbi országos választás előtt, hívőkkel beszélgetve, több hívő ember azt mondta nekem: – Én nem megyek el szavazni, mert majd a Jóisten eldönti, hogy legyen a dolog. – Nagyon határozottan és indulatosan szóltam, mert nekünk sem mindegy, hogy visszakapjuk azokat a visszafogott pénzeket a Julianna iskolában, amiket nem kaphattak meg az egyházi iskolák. És több minden más sem mindegy. Az sem, hogy kijelenthetjük Európa füle hallatára, hogy egy férfi és egy nő szerelme a házasság. Döbbenten csodálkoznak rajta. Ezek az emberek nem olvastak Bibliát? Ezek nem ismerik a világtörténelmet? Vagy csak Sodoma és Gomora történeteit olvasták, mégpedig úgy, hogy az a helyes? Hát ehhez nem kell nagyon bölcsnek lenni, ehhez csak egyszerűen azt kell megérteni, hogy férfivá és nővé teremtett bennünket az Isten. Ugye értjük, hogy hamis ez így: Mi imádkozunk, de nem megyünk szavazni? Ember! Isten azt mondta, hogy felelős vagy a családodért, a nemzetedért, az egyházadért, saját dolgaitoknak utánalássatok, tulajdon kezeitekkel munkálkodjatok. Nagyon világos az ige üzenete. Pál pedig így ír a földre szegezett tekintetű kolossébeli hívőknek: „Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel” (Kol 3,2). Most aztán igazodjon el az ember! Bizony igazodjon el! Jó lenne nem cikkben lenni, amikor az Úr cakkban van, és jó lenne nem cakkban lenni, amikor Ő cikkben van – ha szabad ezt ilyen profánul kifejezni. Ez a szánalmas hívő élet. Azt cselekszem, ami nem a dolgom, amikor a dolgomat kellene cselekedni. Nem cselekszem, amikor pedig az lenne a dolgom, hogy figyeljek mennybeszegzett fejjel: – Uram, hadd értsem a te akaratodat! Azt csak csendesen jegyzem meg, hogy azért nagy vigasztalás ám a tanítványoknak ez az értetlensége. A múltkor mondta valamelyik testvér: – Úgy szeretjük, amikor magáról beszél a nagytiszteletű úr, különösen, ha a kudarcairól. Mert akkor megnyugszunk, hogy nekünk is van esélyünk. Igen, Testvéreim, van esély. Én a tanítványokról ilyen könnyedén beszélek. Pedig amit ez az értetlen társaság végbevitt pünkösd után, azon elállhat a szemünk és a szánk. Amit felvállaltak, még a mártírhalált is! Csak ha Pál apostolra gondolunk – még benne sem volt a tizenkettőben –, már a tizenharmadik. Ha belegondolunk, hogy egy életen át mit vállalt Krisztus ügyéért! De az ember úgy önmagában – legyen az Pál apostol vagy bárki más – így néz ki. De hiszen ezért jött Jézus! Ha mi meg tudnánk oldani fölemelt fejjel, frappánsan az életet, Jézusnak nem kellett volna eljönni, és a kereszten meghalni. Tehát hatalmas örömüzenet van mindebben. A következő kérdés az, hogy hova ment Jézus a mennybemenetelekor? Jó kérdés. A mennybe! Igen ám, de hol van a menny? Énekeljük: „Fenn a csillagok felett, Halleluja, ámen! Boldog lelkek zengenek, Halleluja, ámen!” Vagy: „Csillagvilágokat elhagyva már, elfáradt lelkem is hazatalál.” (422. dicséret) Ennél azért pontosabban kell megfogalmaznunk a mennyről az ige üzenetét. Ezzel nem az éneket akarom kisebbíteni, mert nagyon is helyén van az üzenete. De ha megfigyeljük az ApCsel 1,11 igéjét, két kifejezést találunk: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok Őt felmenni a mennybe.” Ég és menny. Görögben ugyanaz a szó, de más a jelentése az egyik esetben, és más a jelentése a másikban. Úgy látszik, nem találtak más kifejezést a görögök, pedig bölcsek voltak ők annak idején. Az ég csillagászati fogalom. A menny lelki, szellemi fogalom. A Biblia első mondatát idézem: „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet” (1Móz 1,1). Talán nem gondoltuk át, hogy itt az örökkévaló, láthatatlan világ teremtéséről és a látható anyagi világ teremtéséről van szó. A Károli-fordítás megtéveszt bennünket ebben talán, mert ott ez van: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”, és úgy gondoljuk, hogy az égboltozatot meg a földet. Nem. A mennyet – a láthatatlan világot, amelyik térben és időben behatárolhatatlan – és a földet. „A földet”: ebben a teljes univerzum benne van. A csillagszázmilliárdok, minden. A menny is teremtett valóság. Nagy titkok körül járunk. A láthatatlan nem a csillagok felett van. 1961-ben lestük a rádiót – nyolcadik osztályos voltam, az iskolaudvaron lehetett hallani, kihangosítva –, hogy Gagarin visszajött. Föld körüli pályára bocsátottak egy űrhajót, még csak nem is a világűrbe. Utána megjelent az újságjukban, hogy Gagarin fönt járt, és nem találkozott Istennel, tehát nincs Isten. A Pravdában jött ez a nyilatkozat, és sok embert meg is tévesztett. Tényleg, ő ott járt, és nem látta az Istent, akkor nincs Isten. Milyen szánalmas dolog volt ez! Egy kicsit távolabb is el lehet jutni, körülnézni, hátha ott megtalálják Istent, de nem fogják megtalálni. Mert ezzel a szemmel és a mi mérőműszereinkkel az Istent soha nem fogjuk megragadni. Ezt a karosszériát, ezt a szemünket, ezt a testünket, ezt a valóságot mi arra kaptuk, hogy itt alkalmas legyen, hogy meg ne botoljunk a küszöbben. Nem arra, hogy a mennyet mi ezzel lássuk… Hogy láthatnánk a láthatatlant? Ahhoz egy másik műszer kell, és ezt a műszert a Biblia így nevezi: hit. Nem hiszékenység: – Mindegy az, nagytiszteletű úr, csak valamiben higgyen az az ember?! Mondom: – Dehogy mindegy! Élő hit kell. Az Istentől ajándékba kapott antenna, amin keresztül érzékelhetem a mennyei dolgokat. Ilyen műszere volt annak az űrhajósnak, aki a Holdra lépett, és már útközben, amikor visszanézett, könnyek között vallotta, hogy micsoda megrendült gyönyörűség látni a Földet, az Isten teremtett alkotását. A könnyek – mivel ott súlytalanság volt – körülvették az arcát, nem hullottak le. Előttem van, filmen láttam, ahogy ez az Irwin nevű űrhajós vallott. Amikor pedig kilépett a Holdra, az első mondata ez volt: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat” (Lk 2,14). Mert ennek az embernek volt műszere. Nem csak az űrhajóban, hanem ott belül, Istentől kapott műszere, és ez volt a hit. Neked is, ha műszered van, akkor már tudod, miről beszélt ő, és miről beszélek én. Én se tudnék csak a teológiai tanulmányok alapján úgy szólni a mennyről, ha ezt a műszert nem adná az Isten. De ezen a műszeren keresztül sok mindent másként látunk ám! Amikor készül a szolgálatra a lelkipásztor, sokszor különös módon világosítja meg Isten az igét, mert a műszer összeköt. Ne csodálkozz, hogy a hitetlen ember pszichopatának néz. Megkaptunk már ilyen jelzőket. Meg kinevet, hogy a hitedről szólsz, meg amit hit által látsz. De látod, mert egészen közel van a láthatatlan világ, itt van velünk is. A látható mögött, fölött, vagy akárhogy fogalmazunk. Amikor imádkozol, nem a világűr valamely távoli pontjára küldöd el az imádat, hanem a veled lévő Urat, a szobádban lévő Urat szólítod meg. Sőt ha már befogadtad, a szívedben élő Urat szólítod meg. Itt jutunk ehhez a kérdéshez: Jézus elment, és mégis velünk maradt? Református hitvallásunk az ige alapján felel a kérdésünkre. De mielőtt ezt olvasnám, egy másik kérdést hadd olvassak. Heidelbergi Káté 49. kérdés: „Mit használ nekünk Krisztus mennybemenetele?” „Először, hogy Ő a mennyben, az Atya színe előtt nekünk Közbenjárónk. Másodszor, hogy a mi testünk a mennyben biztos zálog nekünk afelől, hogy Ő, mint a mi Fejünk, minket, tagjait szintén fel fog vinni oda. Harmadszor, hogy Ő viszont zálogul Lelkét küldi alá nekünk, akinek ereje által nem a földiekkel törődünk, hanem az odafelvalókkal, ahol Krisztus van, ülvén az Istennek jobbján”. A 47. kérdés: „Nincsen-e velünk Krisztus mind e világ végezetéig, amint azt nekünk megígérte? Krisztus valóságos ember és valóságos Isten. Emberi természete szerint nincs többé e földön, de istenségére, fenségére, kegyelmére és Lelkére nézve soha sem távozik el tőlünk.” Ezért is mondta Jézus a tanítványainak: – Jobb nektek, hogy elmenjek. Ha itt vagyok, csak azokkal vagyok, akikkel egy városban lehetek. De ha elmegyek, a Lelkem által mindenütt és mindig veletek leszek, sőt bennetek leszek. Óriási különbség! Mindenütt jelenvalóvá lesz az addig helyhez, időhöz kötött Jézus. Egy kisgyermek annyira komolyan vette Jézus jelenlétét, hogy így imádkozott: – Kedves Jézus! Mivel te is ott leszel vasárnap az istentiszteleten, megmutatom majd neked az új cipőmet. Valahogy így kell imádkozni, Testvéreim. Így kell valóságosan komolyan venni, így beszélgetni annak, akinek már adatott a hit. Azért is ment a mennybe, hogy mindenütt, mindig velünk lehessen. Ezután már csak egy kérdésünk maradt: Mi a mi feladatunk itt a Földön? Mi Isten gyermekei, Jézus tanítványai feladata? Az, hogy az Ő tanúi legyünk. Így olvastam: „…erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). Ez nem azt jelenti, hogy nem kell felnevelnünk a gyermekeinket, elvégezni a mindennapi munkánkat, megélni a mindennapi teendőinket. De azt igen, hogy mindezt úgy, mint Jézus tanúja. Még csak azt sem jelenti, hogy bűntelen, tökéletes lények az Ő tanúi. De azt igen, hogy őszinték, és egész szívükkel szeretnének úgy élni, ahogy Jézus mutatja nekik. Ez a tanúskodás Jeruzsálemben kezdődik, azaz: otthon. Amíg otthon nem vagy Jézus tanúja, addig nem mehetsz máshova. Pedig otthon a legnehezebb. De ha Jézussal jársz, ezt az otthoniak észreveszik. Lehet, hogy nem követnek, nem fogadják el, még csak nem is mondják, hogy jól járnak azzal, hogy te követed Jézust. De ők jól járnak, mert nem leszel olyan durva, nem leszel hazug, nem leszel olyan indulatos, mint e nélkül. Lehet, hogy így is, de nem annyira. Mert ha Jézussal jársz, az mindenképpen pozitív változást hoz az életedben. Ha bukdácsolva is, de őszintén azt keresed, mit tenne Jézus. Ebből jó jön ki a végelszámolásnál mindig, a gyakorlati életben is. Egy férfi állt föl a gyülekezetben, bizonyságot akart tenni hitéről, Jézusról. A hátsó sorokban – ő nem tudta, hogy eljött a felesége is –, fölállt a felesége, és azt mondta: – Úgy beszélj, hogy én is itt vagyok! – Erre a férfi gyorsan leült. Messze talán mondanánk a nagy bizonyságot, közben a hátország valami egészen másról tanúskodik. Tegyünk bizonyságot otthon, utána Júdeában, Samáriában: ez a barátok köre, a rokonok, a volt iskolatársak, munkatársak, szomszédok, klubtársak, sporttársak… Nem arra gondol itt az Úr a következő körben, hogy mi leültetjük őket sorban, és eléjük állunk, nagy bizonyságot teszünk nekik. De arra gondol, hogy például odaadsz egy könyvet neki. Milyen hűséggel hordják a Testvérek ezt a kis zöld könyvet, „A nagy szabadítást”! Több visszajelzés jön. Volt olyan fiatalember, aki azt mondta, apám, anyám ateista, orvosok. Én meg nagy bajban vagyok pánikbetegen. Egy gyülekezetbe mentem, ifjúsági körbe, de nem értem, miről van szó. Valaki odaadta nekem ezt a kis könyvet, most már kezdem érteni. Odaadunk egy könyvet. Vagy egy Keresztkérdésekre próbáljuk elhívni azt, aki ebben eddig még nem részesedett. Így megy ez a tanúskodás: egyre szélesebb körben, a föld végső határáig. De ebben a körben is a leghatásosabb bizonyságtétel a megváltozott életünk. Eszembe jutott itt az igehirdetés végén, hogy talán Jézus nem gondolt az internetre. A föld végső határáig tanúskodhatunk. Ma is: én mondom, internetes barátaink dolgoznak. Már Ausztráliából, Japánból, Amerikából és még sorolhatnám, honnan jöttek visszajelzések, hogy csak dolgozzunk tovább. Befejezem: milyen jó, hogy Isten biztos kézzel vitte végbe a megváltás ajándékát! Jézust visszavitte a mennybe, hogy mindenütt velünk lehessen. Valljuk meg kárpátaljai testvéreinkkel, akiknek az elnyomatás éveiben himnuszuk volt ez az ének: „Mindig velem, uram, mindig velem, Még ha nem láthat is gyarló szemem. Azért ez énekem: velem van Istenem, Velem van Istenem, mindig velem. Nem mondtad-é Uram, híveidnek, Hogy Szentlelked fog majd lakni bennek? Templomoddá engem tégy hát, és légy velem, Tégy hát és légy velem, mindig velem. Veled megfeszített új életben, Élek most nem, nem én, Te élsz bennem. Hit által élek már, mert Jézus velem jár, Mert Jézus velem jár, én velem jár. Kétségem, félelmem, s bánatimban, Tudom, bizton vagyok karjaidban. Nappal s bús éjjelen, az Úr mindig velem, Az Úr mindig velem, mindig velem. Járjak bár a halál sötét völgyén, Velem vagy ott is, hát mit féljek én? Vessződ megvéd engem. Velem vagy, Istenem, Velem vagy Istenem, mindig velem. Majd ha otthon egyszer megláthatlak, Bűn, bú, halál hol már nem árthatnak, Ezt zengem szüntelen: velem az Úr, velem, Velem az Úr, velem, mindig velem!” Ámen.