Ravasz László

A washingtoni nemzeti múzeumban láttam kiállítva Lindbergh repülőgépét, a Spirit of st. Louist, amelyen átrepülte az Óceánt. Különös érzés volt szemlélni azt a szűk fülkét, amelybe néhány zsemlével és egy kis cicával beszállott, hogy eddigelé a világ legkockázatosabb vállalkozását végrehajtsa. Megértettem Lindbergh mondását, amellyel az útrakelés érzéseit beszélte el: „úgy éreztem magam, mint mondta, aki tulajdonképpen meghalt a világ számára és akire nézve elveszett egész Amerika. Egyetlenegy távoli cél lebegett előttem és az volt az én igazi életem”.

Hadifoglyok, akik végigélték Przemysl elestét, beszélik, hogy milyen tikkasztó érzés lett úrrá felettük, midőn az orosz katonai óceán körülzárta őket. Tudták, hogy menekvés nincs, csak egyetlen út vezet az életre: amelyik felfele száll. Elszakadtak az egész világtól, mintha vasgyűrű fogta volna körül őket s hordozták azt a megdöbbentő tudatot, hogy meghaltak a világ számára.

Meghal a világ számára az, aki látja, hogy bezárult minden út és elszakadt minden szál, amely a világhoz visszavezethetne. Ebben a körülzárt területben új célok, új életlehetőségek vannak, de azok nem hasonlítanak a régiekhez; csak teljes szakítás árán, megtört irányban, felfele, vagy lefele menekülhetnek. A halálítélet ki van mondva, csak még végrehajtása késik.

Ezt kell tudnunk ahhoz, hogy megérthessük a mai Igét és a húsvéti evangéliomot. Ebben először az van elmondva, hogy a keresztyén ember a Krisztus halála tényével elszakadt ettől a világtól. Nem térhet vissza bele, nem vegyülhet- el színes játékainak vidám vagy rettentő szövedékében. Nem folytathatja azt az életet, amely eddig annyi örömet és annyi fájdalmat hozott neki. Más a célja, más a törvénye, útja és sorsa. Krisztus halálában a hívő ember meghalt e világ számára. Ennek a halálnak szimbóluma a keresztség. A keresztvíz jelzi azt a halált, amelybe alámerülünk, hogy régi emberünk megöldököltessék. Nem tartozunk többé bele a világba úgy, mint ahogy a hitetlenek és a pogányok beletartoznak. Megtörik bennünk ennek a múló világnak vért forraló és vért altató ritmusa. Igazi értéket nem adhat nekünk ez a világ és nem is vehet el tőlünk semmit. Elvileg más az urunk, más az életünk törvénye, más az életünk célja. Amit e világ nagynak, szépnek, jónak tart, mi nem tarthatjuk annak; amit e világ megvet, lenéz, az a mi igazi kincsünk és örökségünk. Ami első a világ szerint, szerintünk utolsó; ami alacsony, az nekünk az igazi magasság és ami magasság, az nekünk sötétlő mélység. Nem folytathatjuk tovább azt, amit eddig tettünk, meg kell változnunk, át kell alakulnunk, újat kell kezdenünk. Mint ahogy a római liktorok kezéből kiesett volna a kalapács, amellyel a Krisztus szegeit verték be, ha észreveszik, hogy akit megölnek, Uruk és királyuk; mint ahogy az átkozódó tömeg rivalgása halotti csenddé és egetverő zokogássá változott volna, ha megtudják, hogy Dávid fiát ölik meg; mint ahogy a főpapok és az írástudók riadtan rohantak volna el, ha reájönnek, hogy Messiást juttatnak keresztre: a keresztyén ember sem folytathatja azt az életet, amit természete kíván, lénye parancsol, ha meglátta, hogy ez az élet Isten ellen lázadó és Krisztust keresztre verő élet. Júdásnak éppen az volt az ítélete, hogy ezt meglátta és következményét önmagán végrehajtotta.

De éppen itt derül ki a különbség Júdás és a hívő között. A Júdás lelki halála önön keze által testi halál lett, mert őreá nézve nem volt meg a Krisztus halálának megváltó ereje. Ő csak a halált találta meg benne, mint minden hitetlen. A hitetlenek a második halált, Judás, az áruló, az elsőt és a másodikat. De éppen az a Krisztus halálának megváltó ereje, hogy aki hittel elfogadja az ő halálát, megtalálja benne a maga életét. Ez a mai evangéliumnak második nagy tanítása. Megfordul a képe az egész helyzetnek: azok, akik meghaltak a világ számára. Krisztusban életet találnak. Mintha más jelentést kapna az ellenség által körülzárt vár: kívül a bizonyos halál, belül a bizonyos élet. És ez az élet gazdag, ragyogó; ezer színe és kibeszélhetetlen szépsége van. Mikor Isten meglátogatta Egyiptomot, a zsidók kiszabadulásának előestéjén, amerre járt, mindenütt a halál járt vele. Megölt minden elsőszülöttet az embertől a baromig, de azokba a hajlékokba, amelyeknek kapufélfáján a megáldozott báránynak vére volt intő jegyül, nem tért be, ott az életnek, a szabadulásnak, a nagyra hivatottságnak zarándokcsoportjai remegtek és készültek az ígéret földje felé. Krisztusban meghalt a hívő e világ számára. De éppen annak, aki hívő: megnyílt az új élet termékeny öle. Krisztus nemcsak meghalt, hanem fel is támadott, és aki az ő halálában részt- vesz, azaz elfogadja ezt a halált úgy, hogy általa és benne meghal a bűn és a világ számára: az részes lesz a feltámadott Krisztus dicsőséges életében is. Ez az élet pedig olyan boldog, erős és tartalmas, hogy ingyen sem hasonlítható ahhoz, amit elvesztettünk érte.

Nekünk az életünk el van rejtve Krisztussal az Istenben. El van rejtve azért, mert nem látható, olyan kincs ez, melyet, csak a hit és a reménység ragadhat meg. Nem tapintható, nem adható el, nem testálható másra; ez a kincs ígéret, elhivatottság, szövetség. Hitetlen szem sohasem láthatja, vásárra nem lehet vinni, kirakatba nem lehet tenni, mindenkinek olyan személyes és érzékfeletti tulajdona, mint a sorsa, mert ez: sorsunk a kegyelemben, predestináltság, egy olyan örökség, amely Isten örök végzésében van meg. Az ő láthatatlan dekrétoma szerzetté, örök irgalma ihlette és mindenhatósága őrzi meg számunkra.

Krisztusban van elrejtve, ez a mi életünk. Ez azt jelenti, hogy Krisztusban mindig és teljesen megtalálható, de csak a Krisztusban. Addig vagyok örökös, addig vagyok rá elhívott, amíg Krisztusban hittel el tudom fogadni és Krisztusban reménységgel bírom. Ha kívül esem Krisztuson, örökre elvesztettem, mintha köd és pára volna, üres szavakká válik az egész mennyei élet, mintha egy teremtett világ omlanék össze és változnék egy ábrándos gyermek lázálmaivá. De ha Krisztusban vagyok, hitemmel és reménységemmel egyszerre a legnagyobb, az egyetlen valósággá válik. Mi ehhez képest az egész látható világ csodálatos alkotmánya? Ez elmúlik, de az Isten dekrétomában foglalt ígéret, szövetség, Istennek szava, hűsége, fogadása el nem múlhatik soha.

Istennél van ez elrejtve. Azért van Istennél, mert Krisztus is ott van. Krisztus az Atya jobbján ül, tehát ott van azoknak az élete is, akik benne élnek, akikkel ö egy, akik az ő tulajdonai.

De nem marad örökre elrejtve. Minden, ami látható, egyszerre elmúlik és az az élet, ami láthatatlan, tudniillik Krisztus és benne a mi életünk, egyszer megjelenik. Olyan ez a két világ, a látható és láthatatlan, mint két, egymás mellett elhaladó hajó. A látható világ hajója tele van fénnyel, mámorral, de a halál réve felé, az elmúlás és megsemmisülés partjai leié halad. A Krisztusban elrejtett élet hajója szürke, külsőleg szomorú gálya, de az Örökkévalóság réve felé, a dicsőség partjai felé halad. A földi élet pedig nem egyéb, mint az a parányi köz, ahol egymás mellett, egymást súrolva elhalad ez a két világhajó. Azért ennek a látható életnek legnagyobb ügye és egyetlen feladata az, hogy leszálljunk a halál réve felé haladó hajóról, amelynek kormányosa e világ fejedelme és üljünk át a dicsőség felé haladó hajó fedélzetére, amelynek kormányosa Krisztus. Más szóval: ez a földi élet múló alkalom arra, hogy meghaljunk, és Krisztusban hittel megragadjuk a mi elrejtett életünket.

Ennek is megvan a maga módja, s ez a mai leckénk harmadik tanítása. Alapigénk ezt így fejezi ki: az odafelvalókkal törődjetek, ne a földiekkel. Mikor Lindbergh felült repülőgépére, nem törődött azzal, ami mögötte elmarad, a felhőkarcolokkal, a kivilágított várossal, a kívánatos és ragyogó emberi mívelődéssel, amely annyi szépséget ígér és annyi kívánságot ébreszt. Ügyedül azzal törődött, ami előtte és fölötte van. Felfelé nézett, felfele szállt, s minél inkább távolodott, annál inkább hazafelé tartott. Mikor Przemyslt körülzárta az ellenség, az emberek nem a földet nézték, mert onnan csak halál riogatta őket, hanem a magasságokkal törődtek, hogy mikor jön a szabadulás hírével a várva várt gépmadár. Ha egy éjszakán mind szárnyra kelhettek volna, megmenekülhettek volna az utolsó szálig.

Ezért az örök húsvéti evangéliom: az odafelvalókkal törődjetek. Csodálatos, hogy az ember mennyit legelteti szemét ezen a földön. A búzavetésen, a felszántott földön, amelynek porai közé egyszer megtér; az aranyon, amely súlyánál fogva lefele húz, az utcákon, ahol a bűn sétál, s meztelen förtelmes dicsőségével rabszolgákat keres, a földön, amely mindent magához vonz, s végül élettelen testünket a megnyílt sír szája elnyeli, hogy gyalázatosságban megeméssze.

A húsvéti evangéliom ezzel szemben azt hirdeti, hogy az odafelvalókkal törődjetek. Van egy magvetés az ég számára: jótett, imádság, hűség és szolgálat a neve. Van egy aratás, odafönt: jutalomnak, igazságnak, isteni helybenhagyásnak, csodálatos vígasztalásnak nevezik. Vannak életünknek kincsei, amelyeket csak a magasságokban találunk meg; hozzá kell nőni annak, aki bírni akarja, nagylelkűség, igazság, jóság és szentség a neve. Van egy küzdelem, amelynek bizonyos a győzedelme: a megnyert élet az eltékozolt; élet árán.

Az odafelvalókkal törődjetek. Azt jelenti ez, hogy fel a szívekkel, a láthatatlan világ magaslatain őrtüzek égnek, felülről üzenetek szállnak, törődjünk velük, mint a növény, amely a napfényből él, a tikkadt föld, amelyet a májusi zápor tesz termékennyé, a korsó, amelyet a felülről alázuhogó forrás tölt meg, a virágkehely, amelyet a magasból szálló hímpor termékenyít meg. Jelenti ez minden egyes szívnek, hogy tele van élettel a magasság, Krisztusból ihletések, vigasztalások, áldások és hivogatások áradnak. Felülről jönnek a boldog feleletek, a nagy biztatások, az örök válaszok. Szoktasd a lelkedet, hogy a magasság lakója legyen. Idelenn idegenben járunk, fészkünk az Úr trónusának zsámolyánál van.

Az odafelvalókkal törődjetek. Minden családi tűzhely annyi meleget, annyi tisztaságot, annyi belső örömet lehel, amennyit Krisztustól tud kérni, befogadni, életébe átalakítani. Nem földi leleménnyel lehet az életet megszépíteni, hanem krisztusi erőkkel, isteni ihletésekkel.

Az odafelvalókkal törődjetek. Ezt hirdeti a húsvéti evangéliom a legázolt és eltiport népeknek. A föld nem ad segítséget, egyedül a Lélek. Minden nemzet olyan nagy és győzedelmes lehet, mint Krisztus, ha Krisztus igazságát és szentségét szívébe fogadja.

Az odafelvalókkal törődjetek. Ez a nagy evangéliom szól egész emberiségnek. Nem a több kenyér, a fejlettebb technika, a nagyobb kényelem, a temérdekebb ismeret, hanem Krisztus mint kenyér, Krisztus mint világkormanyzó erő, Krisztus mint új ismeret, Krisztus mint igazi élet. Hazafelé tart, aki felfele száll.

Akárhogy vesszük is a dolgot, az embernek legnagyobb ügye és legnagyobb kérdése maga az élet. Minden cselekedete arra irányul és minden gondolata azt szolgálja, hogy ezt a legnagyobb javát fejlessze és biztosítsa. Sőt amikor magát a látható életet feláldozza, tulajdonképpen azért teszi, mert annak az árán az életnek magasabb formáját és tartalmát akarja megszerezni. Húsvét az élet ünnepe. Ez azt jelenti, hogy a húsvét alapgondolata a teljes életprogram. Alapigénk útmutatása szerint ezt a gondolatot ma így tételezem: Krisztus az élet! Lássuk e tétel igazságát, megtekintvén, hogy milyen életről van itt szó, és azután, mi az alapja ennek az életnek?
I.
Krisztus az élet! Először lássuk, milyen életről van itt szó? „Én vagyok a feltámadás és az élet”, hangzott el a Lázár koporsójánál. Jézus nem fejtegetett, nem spekulált, nem vitatkozott, hanem kijelentett: Én vagyok az élet! Ez az élet az igazi. Igazi azért, mert ez a legmagasabb rendű élet. Nem mindegy az, hogy az élet milyen fokon áll.

Él a zuzmó, de él a Victoria regia is. Él a féreg és él a hős is. Él a gonosztevő, de él a szent is. Minél magasabb az élet nemességi foka, annál érdemesebb arra, hogy éljük. S az alacsonyabb élet a magasabbhoz képest nem igazi élet. Ebből a szempontból csakugyan a krisztusi élet, a Krisztus élete az, amelyik a legmagasabb. Nagyméretű élet volt a keleti fejedelmeké, a római cézároké, a, renaissance hőseié, de milyen üres, nyomorult és szennyes ez az élet a Krisztus életéhez képest, amelyben a szentség fehér tüze izzott? Szép volt a görög ember élete, harmonikus, vidám és egészséges, de mi ez az élet a kereszt nagy áldozójának isteni szépségéhez, harmóniájához képest? Szent, vágy tálán és tiszta a buddhista életideál, de mi ez a Krisztus megváltó, hódító, szeretettől és aktivitástól duzzadó életéhez képest? És teljes volt ez az élet. Mózes lehet eszménye egy állam férfiúnak, de nem egy páriának. Ki van még valaki, aki éppúgy mestere lehet gyermeknek és aggastyánnak, férfinak és nőnek, európai embernek és polinéziai fél vadnak, japánnak és magyarnak, mint Ő? Ki az, aki előtt éppúgy térdet hajthat Napóleon és Szent Ferenc, Newton s az együgyű öreg anyóka, Mohamed, Mózes és Buddha, mint Pál apostol, Kálvin, Loyola, Galilei és Leonardo da Vinci? Ha más bolygón emberek támadnának, lehetne-e nekik más fejedelmük, mint a jóság, irgalom, áldozatos szeretet hőse, a testté lett Ige, a Szent Háromság második személye? Lehet-e valaha az ember olyan mívelt, hogy ne legyen szüksége rá s minél műveltebb lenne, nem annál inkább rabja lenne-e? Lehet-e az ember valaha olyan jó, hogy elfeledkezzék róla: hát nem az angyalok hódolnak-e neki legteljesebben? Lehet-e az ember olyan rossz, hogy ne Ő legyen az egyetlen menedék, olyan beteg, hogy Ő meg ne gyógyítsa, eshetik-e olyan mélyre, hogy Ő meg ne váltsa? Lehet-e teljesebb élet, mint az ő élete?

De az ő élete nemcsak teljes, hanem örök is. A legtöbb életprogram erre a földre vonatkozik. Erre vonatkozott az Ádám életprogramja; midőn evett a gyümölcsből, hogy azaz ezt az életet örökre élje,olyan legyen, mint Isten,

A nagy vallásos életprogramok túlmennek ugyan a halálon, de hármas hibába esnek. Vagy elsorvasztják ezt a földi életet, mint a hindu és a középkori aszkészis. Vagy árnyékká teszik a halál utáni életet, mint a zsidó, görög és turáni vallások. Vagy pedig a kettő között üzleti kapcsolatot létesítenek: ennek az életnek odaadásával meg akarják vásárolni a túl- világi élet örömeit. Krisztus mást mond. Ő az élet: benne élni az igazi élet, az üdv. Amíg földi életünk tart, ez az élet szakadatlan szolgálat, győzelmes, boldog áldozat. Mikor felszabadulunk e földi élet kötelékeiből: a Krisztusban való élet az ismeretnek, a látásnak, a szeretetnek a teljessége, a Krisztussal való diadalmas uralkodás. Ezt az életet, a másikat is Krisztus adja, ingyen, ajándékul; s a kettő tulajdonképpen egy, mint a fűszál élete a föld alatt és föld felett, a kalász élete a búzaszemben és a napfényen. Hadd zengjen tehát a húsvéti evangéliom, mint a hegyekről a kürtszó: Krisztus az élet!

II.

Krisztus az élet; azért a teljes, a szent, az örök és boldog élet, mert egy isteni tényen alapszik: a feltámadáson. Mindaz, amit eddig mondottam, azért lehetséges, mert Krisztus feltámadott. És Krisztusnak azért kellett feltámadnia, mert Ö a teljes, szent, örök isteni élet volt. Mindegy, hogy melyik oldaláról nézed ezt a kétarcú igazságot. Nézd onnan, ahonnét jobban meglátod, de az bizonyos, hogyha egyik arcát megláttad, meg fogod látni a másikat is.

Krisztus feltámadott. Ez a tény egyszerre kiemeli őt az emberi kategóriák közül. Akkor Ő nem egy a próféták közül, olyan vallásalapító, mint más, legfennebb fokozati különbséggel, hanem lényegesen más: a testté lett Ige, az emberi alakot öltött Megváltó Isten, Ez pedig azt jelenti, hogy halála is öröktől elvégzett láncszeme volt az ő nagy művének: azért halt meg, hogy feltámadhasson. Viszont halála tovább utal: azért született, hogy ezt a nagy szertartást, a megváltó halált véghezvigye. De akkor születése is csak folytatás volt: Ő élt, öröktől fogva, mikor még a világ sem volt formálva s onnan indult el, hogy megszülessen. Kezdetben vala az Ige és az Ige Istennél volt és Isten vala az Ige. Ott vagyunk a Szent Háromság második személyénél, aki az Atyától született s onnan kiindulva leszállott az emberré létel mélységeibe, majd a halál, az áldozat és a kárhozat nadirjához, hogy a húsvéti napon újra feltörjön a magasságba, elfoglalni székét az Atya Isten jobbján. Tehát, amit ő hoz nem emberi bölcseség, nem ábrándok gyűjtő medencéje, kollektív álom, hanem magának Istennek csodálatos és teremtő közlése.

De hát maradhatott-e sírban az, aki a teljes, igaz és örök életet hozta? Aki csak valamit megtapasztalt az ő életéből,- fejezhette-é be nagypénteken élete legboldogabb tapasztalását? Lehet-é teljes az az élet, amelynek sírjánál így kiált fel a kétségbeesett, hívő: volt, nincs? Lehet-e igaz az az élet, amelyik a világ legnagyobb csalódásán alapszik s a világ legnagyobb illúzióját termeli? Lehet-e örök az az élet, amely szemünk láttára elvész az Arimathiai József sziklaboltjában, mint a Szaharában az odatévedt csermely? Nem szükségképpeni dolog-e, hogy látták, hallották, tapintották a feltámadottat éppen azok, akik az ő életében resztvettek s vallották a Mester szavára: Te vagy a Krisztus, Te vagy az élet?

Nem mindenki látta az ő feltámadását, csak aki hitt benne. „En vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz én bennem, ha meghal is él az”. A feltámadott Krisztust nem látta sem Pilátus, sem a főpapok, sem az ordító csőcselék, sem a római katonák, sem a poroszlók, annak a világnak egyetlen olyan embere sem, aki megölte, mert nem hittek benne. De látták a szent asszonyok, a tanítványok, az ötszáz kereső lélek, látta a kései Pál s azóta annyi más, - mindenki aki hitt benne. Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek - s azóta annyi ezer van, aki testi szemeivel nem látta ugyan, de hisz benne, s ezért legfőbb igazsága ez lőn: Krisztus az élet!

Mit jelent hinni a Jézus Krisztusban? Felismerni benne és követni benne az Élet királyát. Elfogadni Mesterül, Vezérül és Pásztorul s úgy gondolkozni, érezni, cselekedni, mint Ő. Titokzatos, belső közösségbe lépni vele és állandóan az ő társaságában élni. Elfogadni az ő ajándékait, szívünkre szorítani ígéreteit, megmaradni az ő szövetségében és bízni, bízni, bízni benne. Szeretni, imádni őt és parancsai szerint élni. Táplálkozni az ő Igéjével és sákramentomaival s átadni magunkat neki, mint ahogy a hangszer átadja magát a művésznek.
Élni benne. Élni benne a teljes, igaz és örök életet.

A nagypénteki történetet nem lehet elbeszélni olyan szárazon és tárgyilagosan, mint egy egészen közömbös történeti eseményt. Akár az elbeszélő, akár a hallgatóság érdekelve van e történetben s ha más nem, a hang remegése, a szem megvillanása, s a lélek mélyén felzúduló hullámok azt bizonyítják, hogy ezt az egyetlenegy tényt nem lehet színvallás nélkül elmondani. Szélesítsük ki most már ezt a tapasztalatot és meg fogjuk látni, hogy nagypéntek történetéről két kép élhet a világban, két olyan kép, amely tökéletesen ellentmond egymásnak és kirekeszti egymást: egyik az embereké, a másik Istené. A keresztyénség kétezer éves története nem egyéb mint óriási és rendszeres erőfeszítés arra, hogy a világ ne emberi, hanem isteni szemmel nézze a golgotái jelenetet.

I.

Milyennek látta az ember? íme alapigénk szerint: „az arramenők szidalmazzák vala őt, fejüket hajtogatván és ezt mondván: te ki lerontod a templomot és harmadnapra felépíted, szabadítsd meg magadat; ha Isten Fia vagy szállj le a keresztről. Hasonlóképpen a főpapok is csúfolódván az írástudókkal és a vénekkel egyetemben ezt mondják vala: másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izrael királya, szálljon le most a keresztről és hiszünk neki. Bízott az Istenben, mentse meg őt, ha most akarja.”

Ebben a gúnyolódásban, szinte lihegő kárörvendezésben és sátáni diadalmámorban egy nagy küzdelemnek a bevégződése érzik. Azt hiszik itt az emberek, hogy végre győztek; sok gondot adott nekik ez az ügy, de most már véglegesen el van intézve. Ez a vándor hitető úgy jelent meg közöttük, mint aki kétségessé teszi hatalmi állásukat. Azt mondotta, hogy le fogja rombolni a templomot és harmadnapra felépíti azt. Ezt éppen olyan hadüzenetnek érezték, minthogy ha valaki azt mondaná, hogy eltörlöm Rómát összes püspökeivel és papjaival, eltörlöm a Kálvinizmust összes igehirdetőivel és presbytereivel. Ha ennek a hitetőnek van igaza, akkor nekik végük, nemcsak hatalmukat veszítették el, hanem céltalanná, sőt kárrá vált egyszerre egész életük. Mindenki érzett valami olyat, hogy ha igaza van ennek a názáretinek, akkor nekem gyökeresen mássá kell lennem, én tovább nem élhetek így. Heródes érezte, hogy el kell kergetnie Herodiást és meg kell korbácsoltatnia Salomét. Pilátus érezte, hogy neki le kell szállania ítélőszékéből és beállania a mezítlábas rabbi félkegyelműnek látszó rongyos kíséretébe; lehetetlen gondolat egy prokonzul számára! A vámszedők előtt világossá lett, hogy asztalaikat fel kell borítaniok és mint egy égő házból kell menekülniük Jézus felé. Az írástudóknak sutba kell dobniok minden tudományukat és az írott és félrecsavart igétől, a testté lett és élő Igéhez, Krisztushoz kell fordulniok. A farizeusoknak meg kell utálniok magukat, nyilvánosan vezekelniük porban és hamuban, s didergő, szégyenben égő publikánusképpen kell önön tökéletességük bálványától az élő Isten kegyelméhez menekülniük. Paráznáknak ki kell vájniok szemüket s véresen, vakon nézni az ítélet tűztengerébe. Hamisaknak le kell vágniok kezüket és lábukat, csonkán és bonkán vánszorogni a kegyelem félig nyitott kapujához. Élvezőknek, páváskodóknak el kell dobniok aranyhímes palástjukat, ragyogó diadémjaikat, s teveszőrbe öltözködve, böjtöt és bűnbánatot tartva, rá kellene lépniük a keskeny út első vérfakasztó kődarabjára. Nem lehet többé gyűlölni: szeretni kell; nem lehet üldözni, büntetni, bosszút állani: meg kell bocsátani; nem lehet káromkodni és hivalkodni: össze kell omlani, hoki kell olvadni az együgyűek, a sírók, a lelki szegények, a szomjúhozók, a kicsinyek, az üldözöttek, az eltaposottak és kiuzsorázottak seregébe. De mindezt csak akkor, ha Neki van igaza, ha Ő csakugyan az, akinek mondja magát: Isten Fia. Izrael királya. Ha Isten csakugyan úgy mellette van, amint az Atya egyszülött Fia mellett.

De éppen ez dőlt el az emberi bűn számára a kereszten. Szépen győztél, te galileai! Hát ilyen király vagy, lépre ment, fára szegezett nyomorult bitorló? Hát tudod-e, hogy átkozott, aki a fán függ? Te vagy az a híres, aki dicsekedett, hogy Istennek egyszülött Fia, örököse volnál, akinek teljes hatalom adatott mennyen és földön, aki bűnt bocsátasz, másokat megtartasz? Te vagy, aki lerombolod a templomot és harmadnapra felépíted azt? No hát, ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!

Ez a triumfálás egyre nőtt, szinte tombolt. Piha! Hiszen hazug volt és áltató, csalt és félrevezetett, egy szava sem volt igaz! Mindent, amit mondott, dobjatok ki a szívetekből, mert az ellenkezője az igazságnak. Szégyellje magát az, aki felfigyelt reá, aki utána sóhajtott; pusztuljon, aki szót emelt mellette! A nevet, az emlékezetét is ki kell pusztítani és semmi sem pusztítja ki jobban, mint az a kárörvendő kacagás, amelyik a győzelmes bún ajakáról harsog el. Hogy’ fogják szégyellni magukat az álmodozó, ítélőképesség nélküli tanítványok, hogy felültek egy olyan Messiásnak, imádtak egy olyan Istent, akit a bitófán végeztek ki! Valóban, ha volt csata, amely emberileg eldőltnek, megnyertnek látszott, ha volt ügy, amely emberileg el volt intézve és be volt fejezve, ha volt vállalkozó, aki csúffá lett és le volt szerelve, forradalom, amelyik egészen el volt fojtva, tűz, amely teljesen ki volt oltva, akkor ez a Jézus ügye, személye és vállalkozása volt. A tanítványok, az a néhány aki még megmaradt, ott a kereszt alatt, olyan tanácstalanul nézett, minthogyha az egész világ összedőlt volna, s nem lehetett volna zavartságuk nagyobb, ha a nap lehull az égről, vagy ha a firmamentum fejükre rászakad, mint egy széltől elkapott sátorfedél.

II.

És ugyanakkor hogy látta Isten a dolgot? Amit a bűn leveretésnek látott, Isten szemében az volt a legfelségesebb győzelem. Amit az emberi bűn tehetetlenségnek és a passzivitás teljének érezett, azt a teljes megadást, mely mint a bárány az ő nyírója előtt megnémul, az volt eddig a teremtésben a legnagyobb aktivitás, olyan erős, mint Isten teremtő szava, a helyettes elégtételnek és az egyszeri és tökéletes áldozatnak az óriási ténye. Több férfiasság, több hősiesség, több alkotó erő volt ez önátadásban, mint amennviből ez a látható világ megteremhetett. Amit a bűn így fejezett ki, ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, a megváltás így értelmezett: Isten Fia vagyok és keresztre adom magamat. Azt a tényt, amiből a bűn azt következtette, hogy Krisztus nem király, tudniillik nem király azért, mert tettenért latorképpen ott van felfeszítve ég és föld között, ahelyett, hogy százezrek élén fegyverben közeledne Jeruzsálem felé: Isten látása éppen megfordította. Azért király, azért a lelki birodalom örököse és ura, mert vállalta a keresztet s e drága áron magának megveszi az ő örökségét. Nemcsak hogy nincsen elveszve az ügy, hanem most a legdiadalmasabb, nemcsak hogy nincs eltiporva a nagy vállalkozó, de most a leghatalmasabb. Nemcsak hogy nem leveretés ez, hanem új teremtés, új birodalom alapítása, egy új királyságnak az alapvetése, ez a legnagyobb hódítás, a szeretetnek megnyert világcsatája. Világok mérkőzése egv emberi test szenvedésében látszik és egy emberi test szenvedésében dől el. Mindaz, amit eddig hirdetett, ebből a halálból veszi igazolását, jogcímét és létalapját. Ez a szankciója mindem törvénynek és minden parancsnak. Igen, most omlott össze a templom, de harmadnapon, húsvét reggelén már megépül az új. Igen, most tört meg a törvény ereje és lépett érvénybe az örök kegyelem. Igen, most, mint egy nagy halotthamvasztóban égnek az írástudók szent könyvei, a farizeusok jó cselekedetei, a rituális érdemek, s e kereszt lábainál felfakad az egyetlen egy kegyelem tiszta forrása, igen, e halálban ítéltetik halálra e világnak minden kívánsága, dicsősége és szépsége, hogy a szenvedő szolga öt sebén át, mint öt csudálatos tomplom ablakon egy láthatatlan világ minden szépségének és dicsőségének sugara és üzenete átsüssön. Amint eljátszottak vele csúfolkodva, hogy királlyá koronázták, hogy főpappá tették, azt maga Isten hajtja most végbe rajta. Sohasem volt Isten ilyen hatalmas, ilyen irgalmas, ilyen csodatevő, szeretető és jóakarata így még nem áradt meg, nem volt olyan győzelem égen és földön, mint e halálból, mert csakugyan Isten Fia volt, aki felfeszíttetek, és csakugyan Izrael királya, akit keresztre vertek. A triumfáló emberi hűn soha így meg nem ítéltetett, soha ilyen teljesen el nem gázoltatott.

III.

Még csak azt kell megmondanunk, hogy mindez mire tanít, és mivel vigasztal minket. Újólag látszik, hogy nem az emberé az utolsó szó. Isten mondja meg, hogy mi a győzelem és mi a bukás. Pál apostol innen veszi erejét, mikor így beszél: „úgy gondolom, hogy amiket most szenvedünk, ingyen sem hasonlítható ahhoz a dicsőséghez, amely nekünk meg fog jelentetni”. Ez az Ige talál a mindenkori szenvedés óráira. Éjszakában jársz? Mehetsz a hajnal felé. Mélységbe zuhantál? Közelebb vagy örökkévaló magasságokhoz, mint valaha. Elveszítettél egy egész világot? Olyan gazdagság birtokosa lehetsz, amelyhez keleti nábobok kincse nem fogható. Mint ahogy az anyának, aki gyermekét szüli, gyötrelme, sikolya, vére nem az utolsó szó, a halálnak ez a nagy prelúdiuma csak kezdet, ez az anya fog még gyermekével pillangót kergetni, nevetésük fölveri a házat, örömkönnyeket fog még sírni fia páncéljára vagy leánya menyasszonyi fátyolára; éppen úgy a nagy legázoltatások, az elvesztett világok új győzelmek bejelentései lehetnek. Nem mindig az a vesztes, aki próbáltatik, nem mindig az a szegény, aki szűkölködik, szegényebb a szívtelen bővelkedő. Nem mindig az a megvetett, aki koldusrongyokban jár; koronás királyok, bíboros főpapok lehetnek szegényebbek és nyomorultabbak. Nem mindig az a nemzet a szánnivaló, amelynek mindene elveszett, melyet összetörtek és megaláztak, kifosztottak és megcsaltak: a gazdag, a gőgös, a szívtelen nemzetek rettegjenek! Egy más törvény van a világon, mint amelyiknek a testi világ hódol. Egy más király impériumában élünk, mint e világ fejedelme, egy más élet lehetőségei várnak reánk, mint amelyek körül itt folyik a harc: ez a birodalom Isten országa, ez a király Jézus, ez az élet az örökkévalóság.

E másik dicsőségben úgy veszek részt, ha részt veszek a kereszt gyalázatában. Azért nekünk ide kell államink a kereszt alá és megégnünk amaz engesztelő halál édes tüzében. A kereszthez állani, s megtisztulni egyenként, családonként, nemzetül abban a bíbor permetegben, amely a Krisztus sebeiből záporoz reánk. Megutálni, elvetni mindazt, ami bennünk őt megtagadja, neki ellene mondott, uralmát kétségessé tette és fenségét megcsúfolta. Az a nagy halál a, megtisztulásnak csodatevő kútja.

De oda kell mennünk a kereszthez, mert ott találjuk meg azt az oltárt, amelyen az áldozatnak a nagy kockázatát elvehetjük és végrehajthatjuk. Ott kell felajánlanunk magunkat és életünket a magasabb igazságosság, az új rend, az ő impériuma számára. Ne féltsd a ruhádat, ne féltsd a földedet, ne aggasszanak részvényeid, ne sajnáld a kalácsot és a kenyeret, az életedet, a reménységedet, dobd bele az oltárba önmagadat, családodat, boldogságodat, egész életedet, vállald annak a nagy halálnak kockázatát.

Mert egyetlen egy élet van, egyetlenegy győzelem, egyetlenegy megoldás: átalmenni a nagypénteki halál nagy szertartásán az örökkévalóság kies mezőire. Másokat megtartott, magát nem tartotta meg, csúfolták őt a kereszt alatt a csúfolok. Feleljen reá a te hálás imádságod, hitvesed és gyermekeid imádsága, nemzeti ének hálás imádsága: Magadat nem tartottad meg óh Uram, sőt érettem adtad és feláldoztad, hogy engem megtarts örök kegyelmedből.

Akármilyen vékony is az érem, mégis két oldala van, s bármilyen ellenkező legyen is a két oldala mintája, egymástól el nem választható. Nagypéntek sem választható el húsvéttól, mert külön- külön mind a kettő elveszítene a maga értékét és jelentőségét. Istennek drága aranypénze a váltság, melyet érettünk és e világért adott, egyik oldalán a fájdalmak emberét ábrázolja, amint a kereszten utolsót sóhajtva elhanyatlik; másikon az Élet Fejedelmét, amint a megnyílt sírból kilép. Ez a kettő egészíti ki, tartja össze és magyarázza meg egymást. Feltámadás nélkül a nagypénteki áldozat céltalan szenvedés végső állomása; nagypéntek nélkül a húsvét ura az élet összefüggéséből kiszakadt kezdet, idegen pont volna a világmindenségben. Amaz eltorzulna és fakírrá válnék, emez ködbe veszne, vagy régi hitregék feltámadó félistenévé nyomorodnék. De a kettő belső összefüggése a fájdalmak emberét és az Élet Fejedelmét magasabb élő egységben állítja elénk, mint az élet és halál urát, Krisztust, az emberré lett Istent.
Az előttünk álló ünnepeket arra használom fel, hogy erről az összefüggésről beszéljek. Ma nagypéntek reggelén prédikálok a felolvasott Ige alapján arról, hogy a halál az élet gyümölcse. Húsvét reggelén, ha Isten is úgy akarja, szólni kívánok arról, hogy az élet a halál gyümölcse.

Ott áll a keresztfa a Golgotán, s rajta az Idvezítő vérbefagyott teteme. Ez a halál az élet gyümölcse. Rettenetes és édes gyümölcs. Millióknak, akik nem hisznek, a kárhozat gyümölcse; sokaknak, a hívőknek az élet drága gyümölcse.
Hogyan termett ez a gyümölcs?

I.

Először is ezt a gyümölcsöt termetté az emberi élet. Nem az elvont, tőlünk idegen emberi élet, hanem ez a mi életünk, amoly osztódik, nő, erjed és behálózza az egész világot. Ez az élet, amelyik ujjong, vígad, árad megszületik, szeretkezik, arany és hatalom után fut, önmagával sohasem telik el és önmagát mindig felemészti. Fel lehet ékesíteni ezt az életet külső díszekkel, a bölcsőt le lehet takarni anyai dalok zengő fátyolával; a menyasszony fejét meg lehet koronázni mirtus koszorúval, a sírokra lehet virágot hinteni, testünket fel lehet ékes ruhába öltöztetni, magunkra vehetünk jó modort és finom szokásokat, de azért az egész külső alatt ott liheg, habzsol, üzekedik, él és gyilkol az örök bestia, az ember.

Éppen ezt mutatja meg a kereszt. Ugyanis ebbe az életbe száll alá Jézus bűntelenül, Szent Lélektől fogantatva, Szűztől születve, megnyílt egek ujjongása közben. Maga volt a jóság, a szépség, a szeretet, a hűség; belőle mennyei tavaszok áradtak és testet öltött üzenete volt egy láthatatlan, boldog és tökéletes világnak. Nézzétek, éppen emiatt lassanként milyen árva lett; szíveket keresett, Isten szívét hozta, lassanként egészen idegenné vált. Szeretetről szólott minden szava, tette ennek a boldog szeretetnek csodálatos megnyilatkozása volt, s háromévi szolgálat után mindenki ellenségévé lett. Akikkel jót tett, elfeledték, akiket meggyógyított, ellene támadtak, leghívebb tanítványa is megtagadta, s végül a főpap udvarában egyedül tűri az ostoroztatást és az arculveretést. Szükségképpen, sorsszerűén, feltartóztathatatlanul érkezik meg az utolsó állomásra, ahol gonosztevők között átszegezett tagokkal felkiált: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet! A kereszt az emberi életnek, a mi életünknek gyümölcse.

Sokat alkotott az ember, bámulatos magasságokra érkezett tudományban és művészetben. A technika csodáival meghódította az egész világot. Szinte elérkezett önön képességeinek határáig; de mindez csalódás, hiú látszat, kendőzés és hiábavaló erőlködés egy rettentő tény mellett: mikor Isten megjelent nyomorult élete kellős közepén, testbe öltözötten, theológusok és nép vezérek, egyházi és politikai hatalom, szegény emberek tömege és világfiak társasága nem ismert magasabb célt, sürgősebb tennivalót, minthogy maga közül kiirtsa, eltapossa, keresztre verje azt, akit a világ a paradicsom kapujának bezáródása óta epedve várt. Ezt a tényt nem lehet letagadni, de nem lehet menteni sem. Jézus halála a mi életünk gyümölcse, a gyümölcs pedig nagy vallomás, amelyet a fa önmagáról tesz, rettentő vád, amely a fát elmarasztalja. Így derül ki az, hogy az emberi élet minősége, legdöntőbb vonása, valami istenellenes és átkozott elem, az, amit mi bűnnek nevezünk.

II.

De a Krisztus halála nemcsak az emberi életnek, hanem Isten életének is gyümölcse. Lehet, hogy most túlságosan emberi képeket használok, mert olyan titkokról beszélek, amelyekről az ember csak földi képek hasonlatosságaiban bír beszólni. De ezek a képek nem az ón találmányaim, hanem a kijelentésnek, a Bibliának és a hitvallásnak a képei.

Mit tudunk mi mondani Isten életéről? Azt, hogy mindenható jóság, amelyben egyesül az igazság és a szeretet. Isten jóságát az jellemzi, hogy csupa szentség és csupa igazság, de ugyanakkor csupa szeretet is. Tökéletességet az ábrázolja, hogy ez a jóság mindenható és örök dicsőséggel teljes.

A bűn nagyságát, melyet a kereszthalál leplezett le, éppen az bizonyítja, hogy nemcsak a földi életen érezteti hatását, hanem szétválasztotta és szembeállította Isten természetében az igazságot és a szeretetet azáltal, hogy Isten igazságossága felfüggesztette örök szerelmét és örök szerelme megakasztotta igazságosságát. Ugyanis Isten igazsága gyűlöli a bűnt s ebből az következik, hogy azt megtorolja. A megtorlás akkor teljes, ha elpusztul az ember és a teremtett mindenség visszahull a legyen szó előtti sötét kietlenségbe. De ezt Isten örök szeretete nem akarhatta. Isten örök szeretető azt akarta, hogy az ember megtisztuljon, a világ helyreállíttassék, de ennek útjába állott az emberi bűn, amely elégtételt és büntetést kívánt.

Ki adhatott elégtételt? Ember nem, mert minden ember maga is bűnös, s meg magáért sem tud eleget tenni, nemhogy másokért. Isten nem, mert láthatatlan dicsőséges mivolta nem tudja elszenvedni a büntetés szigorát, enélkül pedig az elégtétel nem teljes. Kellett tehát lenni valakinek, aki tökéletes ember, de mégis bűntelen, s így alkalmas arra, hogy ne magáért, hanem másokért szenvedjen. Alkalmas arra is, hogy szenvedjen s ugyanaz az emberi test hordozza el a büntetést, amely termetté a bűnt. De viszont e szenvedőnek tökéletes Istennek kellett lennie, hogy az igazságosság haragját elhordozhassa, és amikor meghal belőle az, ami az emberi élettel egy, Isten ereje és dicsősége annál erősebben feltündököljek.

Itt vagyunk tehát a kereszt nagy titkánál, a testtelétel és a Krisztus kettős természetének nagy dogmájánál, amely szerint a közbenjáró halála Isten igazságával szemben a teljes elégtételt adta meg, viszont Isten szeretetét a kiengesztelődés áradatában reáborította szentségének és haragjának fenséges hegycsúcsára. Krisztus halála Isten életének gyümölcse, elégtétel és kiengesztelődés az igazság és a szeretet teremtő csókja.

III.

A nagypénteki halál azonban nemcsak az emberi és nemcsak az isteni életnek, hanem mindenekfelett a Krisztus életének a gyümölcse. Krisztus egy volt az Atyával nemcsak lényegében, hanem igazságban és szeretetben is. Ö tehát magára vállalta önként és szabadon a nagy meghasonlás áthidalását. Élete, műve szabad és önkéntes áldozat, amelyet odaád Istennek azért, hogy megmentse vele az embert. Az áldozat olyan régi, mint az embernek az Istenhez való viszonya. Sokszor adta oda az ember életének egy darabját, hogy megmentsen valamit vele, ami mindennél drágább neki. Odaadta termése zsengéjét, hogy megmentse az aratást, odaadta életéből az első fajzást, hogy jogcíme legyen az egész nyájra. Odaadta testének egy darabját, hogy megmentse egész életét; odaadta elsőszülöttjét, hogy megmentse minden utána következő gyermekét. Ezeket az áldozatokat azonban az ember önmagáért adta és nyert vele. Minden áldozatnak a foglalata és teljessége azonban a Krisztus áldozata, aki magát szeretetből egészen odaadta, hogy megmentsen vele minket. Ezerszer nagyobb az ár, mint az, amit megvásárolt vele. Éppen ezért nem ismételhető, hanem Krisztusnak egyszer s mindenkori ténye, amely felöleli az ő életét, halálát és művét. Ez az áldozat ott van mindenki mellett: a most született csecsemő mellett, kinek szempillája alig rezdül, éppen olyan teljes fönségében füstölög, mint a bitófára vitt gonosztevő orcája előtt. Utcai leányok prédára leső alakját füstfellegébe betakarja, és finom fátyolképpen lebeg haldokló szentek elhanyatló alakja felett. Olyan mély ez az áldozat, mint istennők a szerelme. Olyan erős, mint mindenhatósága. Olyan foganatos, mint teremtő ereje és olyan gyógyító, mint örök irgalma. Viszont olyan komoly, mint minden bűn és minden halál, mint maga a végső ítélet és olyan fájdalmas, mint minden kín, amely emberi szíven valaha átvonaglott, mint az örök kárhozat egyetlenegy pillanatban, egyetlen szívre összpontosítva. Ezért éneklem a prófétával: azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől és Ő megsebesíttetett a mi bűneinkért, megronttatott ami bűneinkért, békességünknek büntetése rajta van.

Ha összefoglalom a Krisztus halálának ezt a hármas értelmét és egy szóval akarom megjelölni annak értékét, ezt mondom róla: a Krisztus halála az ő érdemének foglalatja. Érdem az, ami jogcímet ád az életre, értelmet ád a létnek, amin megállhatok, s ahol reménységeim kivirágzanak. Nekünk nincs más érdemünk, csak az, amit Isten a Krisztus érdeméből reánk ruház, ö pedig csak annyit tulajdonít nekünk, amennyit mi hitünkkel elfogadni képesek vagyunk. így lesz részünkké a Krisztus érdeme, a világ középpontjában élő drága értékalap, amelyből felruházkodunk, fiúi jogcímet nyerünk és megkoronáztatunk. Ebből az érdemből fakad az a küldetésünk, hogy Róla tegyünk bizonyságot, míg Előtte minden térd meghajol és minden nyelv vallja, hogy Ő Úr az Atya Isten dicsőségére. Krisztus érdeme az Isten dicsőségének vérre váltott arany alapja. Ettől az érdemtől meggazdagodom, adósságomból felszabadulok, szomorúságomból megvígasztalódom, megerősödöm a halállal és a Sátánnal szemben, s bizonyos menedékképpen belefogózom a nagy vád ama napján. Azért megállok a keresztfa alatt és énekelem alapigénk diadalmas befejezését: sebei által gyógyulánk meg.

Krisztus emberré lett, hozzánk hasonló és ebből következett reá a halál. De ez a halál tele van élettel, mint a megérett mákfej millió maggal. Ez a halál tele van élettel, mindnyájunk életével, mert ez az az érdem, amelyből egy új teremtés támad. Nem természetes-e, hogy a halott Jézus nem maradhatott a koporsóban és Isten nem engedte, hogy az ő szentje rothadást lásson?
Nagypéntek árnyékai felett kibontja szárnyait a húsvéti hajnal.

A Biblia néhány első verse elmondja a világ teremtésének történetét. A kezdet előtt nem volt sem világ, sem tér, sem idő, csak Isten volt az élet, az erő, a gondolat és a dicsőség. Ez az Isten szólott és a világ előállott. Ezt az óriási tényt soha senki sem tudta el képzelni, som kiábrázolni, pedig próféták, költők és művészek próbálkoztak vele. Michelangelo ecsetje éppúgy tehetetlen volt vele szemben, mint a Milton képzelete, a filozófusok éppúgy belebuktak az elgondolásába, mint a theológusok a megmagyarázásába.

Azonban ennek a ténynek párja lejátszódott egyszer a történelemben. A csodálatos benne az, hogy egészen jelentéktelen körülmények között. Az óriási föld egy parányi sugárzó porszem a nagy mindenségbon. Ezen a porszemen eddigelé a legnagyobb birodalom és legnagyobb történelem a római imperium volt, de a föld méreteihez képest alig több mint egy parányi szemölcs egy óriási arany almán. Ennek a birodalomnak egyik zugában, a legfélreesőbb és legismeretlenebb provinciában egy jelentéktelen nép halálra keresett egy fiatal názáreti tanítómestert. Ki tudja hány százezer ember halt meg abban a huszonnégy órában, ismeretlenül és erőszakos halállal, amidőn a bujdosó rabbinust, akinek nem volt fejét hol lehajtania, a közigazgatás, az egyházi tekintély, a népharag és legbensőbb hívének árulása keresztre juttatta. Alapjában éppen olyan jelentéktelen esemény volt ez, mint egy hangyának, vagy egy bogárnak az elpusztulása. Ki képzelne olyan férget, amelynek halálától az őserdők pusztasággá válnak, a pusztákon pálmarengeteg virulna, a csendes Óceán és a Himalája helyet cserélne. És mégis az történt.

Ez az egy halál nemcsak új történetet nyitott az emberiség életében, nemcsak a legfontosabb eseménnyé vált az egész emberi művelődésben, hanem földi magja egy olyan új teremtésnek, amelyben Isten minden dicsősége és minden ereje éppúgy feszült és alkotott, mint a teremtett világ, a tejút és a naprendszerek létrehozásában. Új teremtésnek képe, csírája, kezdete és energiája volt. Ennek az új teremtésnek alapgondolata és szerkezete, mint minden teremtésé, igen egyszerű. Tulajdonképpen egy óriási csere: az, aki Isten igazsága volt, bűnné lett érettünk és az ember, aki bűn volt, igazzá lett benne. Kicserélődött a lelki világnak két sarka: az Igazság és a Kegyelem a véres kereszten megcsókolták egymást.

I.

Az új teremtésnek szükségét s így előfeltételét az adta, hogy nem volt igaz ember a földön. Igaz ember az, aki megáll Isten vádoló szentsége előtt, aki ellen nem tud felhozni semmit a Sátán. Aki meg tud állani Isten igazsága előtt, amely minden bűnre maga az égő tűz. Azért nem volt igaz ember, mert az esetben megromlott az emberi természet. Senki sem állhatott Isten igazsága elé, mondván: én a szemedbe nézek Uram, nekem nincs szégyelni és titkolni valóm, engem kénytelen vagy elfogadni úgy, amint vagyok.

Azzal pedig, hogy nem volt ilyen ember, hiábavalónak látszott a teremtés; meghiúsult a teremtő Isten alapgondolata. Azaz, hogy csak így látszott; mert Isten azért Isten, hogy éppen ebből új teremtésre gerjedjen. Nem lehetett tehát másképp megújulni, csak úgy, hogy legyen ilyen ember. Valaki, aki mindenestől fogva ember és mégis természet szerint olyan, mint Isten. Igaz, szent és tökéletes.

Ez a megtestesülés titka. így jelent meg a földön a Fiú, a Názáreti Jézus testében. Mit várhattunk - emberi észjárás szerint - a megtestesüléstől? Talán azért jött, hogy megmutassa dicsőségét, az emberek pedig, megismervén őt, meghódoljanak előtte? Átadták neki szívüket, s Ö mint egy földi helytartó végbevitte az emberek újjáteremtését, s aztán tisztán, szennytelenül, jól végzett munka után visszatért a mennybe? Ha ez lehetséges lett volna, nem lett volna szükség a megtestesülésre. Ezt éppúgy megtehette volna Isten az ő bezárt egeiből, mint ahogy Fiától elvárjuk. A váltság akkor is mechanikus váltság lett volna, valami kényszerítő tény, amelyik az emberből emberfölötti lényt, angyalokat formál. De abban a pillanatban kiderült volna, hogy ezért kár volt évezredekig várnia, már a hatodik napon így lehetett volna, így kellett volna megteremteni az embert. A váltság nem lett volna erkölcsi tény, az emberi jellem és az emberi szellemi átformálása, hanem csak egy eltévesztett isteni alkotásnak mechanikus megjavítása.

Vagy azt lehetett várni, hogy az emberek meglátják benne, mi a szép, igaz és jó élet s azt követik. De hiszen nem a tudáson múlt a dolog, mert az emberek nagyon jól tudták, mi az igazi élet, csak nem tudták követni a rájuk nehezedő bűn és a megromlott természet miatt. Ezért következett be a harmadik lehetőség, az, hogy a testté lett Ige magára veszi ártatlanul az emberek bűnét, vagy ahogy alapigénk mondja, aki bűnt nem ismert, bűnné lett érettünk.

Nem tehette bűnné úgy, hogy maga Krisztus lett volna bűnös, Ez lehetetlen volt a Krisztus isteni természete miatt. Mit jelent tehát az, hogy bűnné lett érettünk? Azt, hogy reázuhant az emberi bűnnek minden következménye. Először minden harag és minden gyűlölet, amellyel a bűn Isten ellen lázadt. Irtózatos dolog, hogy az idő ama pontján nem volt az embernek nagyobb ügye, sürgősebb tennivalója, minthogy megölje és kipusztítsa azt, aki közötte az isteni szentség, a jóság és igazság képe-mása; irtózatos még elgondolni is, hogy az örök szeretet örök gyűlöletet támasztott. Nézzük meg ennek a fájdalomnak mélységét és rendüljünk meg az áldozat nagyságára. A másik következmény az volt, hogy Isten prédául adta őt. Hányszor megmenthette volna, mennyi csodát tehetett volna, azért, hogy ne érezze az árvaságot, az ütést, a szegek vágta sebet, a kereszt kínjait! De Isten akarta az árvaságot, a kínt és a halált, mert ebben tetőződött be teremtő szerelme és a kegyelem hatalma. Álljunk meg ez isteni végzés kikutathatatlan mélysége fölött és könnybelábbadt szemmel mondjuk el, „úgy szerette Isten e világot”; így szerette Isten e világot. A harmadik következmény volt az, hogy mindez nem volt ellenére a nagy áldozónak. ö éppen úgy akarta ezt, mint maga Isten, azaz Isten éppen őbenne, az ő szándékával és akaratával akarta és mívelte ezt. Álljunk meg ennek az áldozatnak mélysége fölött és érezzük meg azt a minket kereső örök hatalmat, amely odaadta magát érettünk, hogy minket megtartson. Micsoda hódítás, micsoda keresés, micsoda küzdelem ez, hogy bekerít, és hogy foglyul ejt, mígnem tulajdonába vesz!

Isten bűnné tette érettünk Őt. A bűn nem az övé volt, hanem a miénk. Csak úgy tehette bűnné, hogy minden ember bűnének következményét és erejét rábocsátotta. Kibocsátotta azért, mert Ö ezt vállalta. Az ártatlannak önkéntes bűnhődése volt ez, a legszebb, legnagyobb dolog a világon, ami csak úgy játszódhatik le, ha Isten emberré lesz. Nem az övé volt a bűn, a bűn a mienk volt. Nekünk járt ki a bűnhődés és azt Ö viselte el, az Igaz. Éppen ebben rejlik a váltság legmélyebb titka, hogy az a bűnhődés, mely mindenkit megölt és elpusztított volna, nem reánk zuhant, akik nem tudtuk volna elhordozni, hanem arra, aki képes volt elhordozni, mert Isten volt. Isten sem vehette magára bűneink bűnhődését csak akkor, ha emberré lesz és szenvedni tud. Nem Isten szenvedett, mert ö nem tud szenvedni, hanem az Ember szenvedett. De az ember önmagáért szenvedett volna, ha nem Isten és egyedül az Isten-ember szenvedhetett érettünk: hordozhatta el bűneink következményét. Ezért elégtétel az ő bűnhődése. Engesztelő ereje abból áll, hogy egy bűnért nem hihet két kárhozat, csak egy és aki elszenvedte, csak emberi természete szerint pusztult bele. Az emberi természet nagy csatavesztése volt az isteni hatalom örök győzedelme.

II.

Így lettünk mi Isten igazsága őbenne. Igazak lettünk, azaz megállhattunk Isten előtt, mert büntető igazsága helyett éppen a kereszt áldozata folytán reánk záporozott az ő örök kegyelme. Megrontatott velünk szemben a Sátán vádja, mert az örök szeretet megbocsátott, miután elfedezte a bűnt. Isten igazaknak vett és fogadott el, azaz úgy tekintett reánk, mintha igazak lennénk. Nincs ereje a múltnak, nincs vádja a bűnnek a kiengesztelődött Isten gyógyító és teremtő irgalmával szemben.De ez a mi igazságunk őbenne van. Ha egy résen besüt a fény, a sugarak vonalán kívül sötétség uralkodik, de azon a ponton, ahová a sugár nyila fut, fény és világosság ünnepel. Csak annak szól a kereszt elégtétele, aki a Krisztusban elfogadja azt. Krisztuson kívül nincs bocsánat és nincs kegyelem. Krisztusban kell lennem, hogy a kegyelem fényzápora érjen. Krisztusban pedig csak úgy lehetünk, ha áldozatát hittel elfogadjuk. Ha észrevesszük, hogy az a halál érettünk történt, ha reábízzuk magunkat a benne közeledő kegyelemre, ha átérezzük és megváltjuk, hogy az én bűnöm okozta az ő halálát, az ő halála az én üdvösségem.

Oda, ahol fölibénk borul az ő halálának az érdeme. Hajótörés után beúszhatom az Atlanti-óceánt, csak egyetlenegy ponton van menekvés: ott, ahol a mentőcsónakból kidobott kötelet veri a hullám. Özönvízben az egész föld nem nyújtott menedéket, csak egy testes bárka, a Noé bárkája; csak az szabadult meg, aki oda belépett. Viharban, földrengésben, orkánban nincs más rejtekhely csak a mély barlangöböl, ahol sziklán állok, fölöttem égbenyuló gránitbolt emelkedik, s mint egy anyaöl átfog és megtart a segedelem. S jaj, mégis a lelkek nem szállanak arra, ahol a menekvés vár. Fáradt fecskék nem ülnek meg az árbocon, hanem aláhullanak, fuldokló emberek nem ragadják meg a mentőkötelet, hanem rémülten úsznak képzelt szigetek felé; viharba szórt riadt jószágok nem húzódnak be a nyílt szikla- öbölbe, hanem összeomló házak alá futnak, villámverte fák alatt keresnek menedéket.

Őbenne van a mi igazságunk. Ő olyan kapu, amelyik mindig nyitva áll. Sziklahasadék, amelyik a hátunk megett vár. Bárka, amelynek kötélhágcsója a kezünkben van. Isten igazsága vagyunk őbenne. A Krisztus halála lényegünkben nem változtat még meg, csak más viszonyba hoz Istennel. Nem lettünk sem szentek, sem tökéletesek, érdemet sem szereztünk arra, hogy Isten kénytelen legyen elfogadni minket. A mi igazságunk: az övé; Istené, mert a Krisztus igazságát adja ránk, úgy fogad el, mintha igazak volnánk, és teremtő erővel munkálkodik azon, hogy az ő igazsága bennünk állandóvá és életté váljék. Erre adta ezer segedelmét, Szent Lelkének minden átalakító erejét, és az örökéletet, hogy amit elkezdett, véghezvihesse.

Ez a nagypéntek titka. Bűnöm rontó hatalmát elvette az örök szeretet és ártatlan szenvedésével megerőtlenítette. Életembe belenyúlt és gyökeret vert az örök irgalom, amelyben új élet csirája nő és kalásza érik. Kezdete lettem egy új teremtésnek: a régiek elmúltak, íme újjá lett minden. Örök befejezés vagyok, bennem megszűnik a bűn átka, a múlt- ereje, az eset minden romboló hatalma. Örök bevezetés vagyok, apró, de csodálatos kezdet, amelyből kiindul egy új világnak, a láthatatlan világnak minden szépsége és minden dicsősége. A régi úgy elmúlik, mint a tavalyi hó, az elzúgott vihar, a tavaszba fordult tél. Minden újjá lett körülöttem, csupa Ígéret, csupa reménység, csupa élet és csupa dicsőség vagyok. Más, magasabb dimenzióba értem, meghaltam és megszülettem, megromlottam és kicsíráztam. Nem érzitek-é e ponton a húsvét illatát?

Véres teremtő csók a kereszt nagy áldozatja. Az igazság és a szeretet ajka összeért, gyümölcse egy új világ, új élet, új teremtés: az én új világom, az én új életem.

Nagypéntek történetének zűrzavarából ki lehet venni a legfontosabb szót, amely körül az egész esemény- és szenvedélyforgatag lejátszik: király-e, vagy nem? Mindaddig, amíg Jézus ajkát el nem hagyja a végzetes szó: csakugyan király vagyok, a vád nem tud semmi lényegest ellene felhozni. Mindaddig, míg meg nem tudjuk, hogy Jézus királyságától féltek a főpapok, az írástudók, az egész hatalmi rendszer: őrjöngő gyűlöletüket megérteni nem tudjuk. Heródes azért érdeklődött iránta, mert trónkövetelőt látott benne; Pilátust az a rémület kényszerítette a halálos ítéletre, hogy futni engedi őt, aki királlyá tette magát. Viszont a zsidókat azzal a sértéssel ütötte arcul a helytartó, bosszúját töltve rajtok a miattuk szenvedett vereségért, hogy a keresztfára Íratta: Názáreti Jézus a zsidók királya.

A Jézus királyságának gondolata benne van a levegőben, ott ég a szenvedélyek alján s majd ebben, majd abban a jelenetben csattan ki, mint a felhőből a villám. Benne csúcsosodik ki a föld és az ég ellentéte, tehát az ő királysága egyfelől föl háborító bűn s ugyanakkor édes isteni fény; a legnagyobb káromlás és a legszentebb hitvallás. Ezt az ellentétet a felolvasott textus egyenlíti ki: a koronázás, amely egyszerre a csúfság tetőpontja s ugyanakkor Krisztus igazi királyságának dicsőséges kiábrázolása.
Jézust a kereszt alatt királlyá koronázták…

I.

és ezzel a Bűn triumfált az Ártatlan felett. „És levetkeztetvén őt, bíborpalástot adának reá. És tövisből font koronát tőnek a fejére és nádszálat a jobb kezébe és térdet hajtva ő előtte, csúfolják vala őt, mondván, üdvöz légy, zsidóknak királya” Én azt hiszem, hogy e rettentő koronázás után már a kereszt halál újat nem hozott, csak egyszerűen pecsétet ütött arra a tényre, hogy a bűn triumfált az Istennek ama szentje fölött.

Nézzétek, ezek az emberek tudták, hogy Jézus király. Tudták, mert maguk is érezték s ezer jel és csoda mutatta, hogy · itt egy más, Idegen, isteni Erő áll szemben velük. Tudták, mert Jézus is kijelentette, szemtől szemben, prófétai szertartásossággal a Pilátus kérdésére: király vagy-e te? így szólván: Te mondád. Valami azt mondotta bennük, hogy e királynak hódolat kell s e hódolatnak egész lényük, egész világuk az ára. Nekik össze kellene roskadniok, bűnbánatban magukat darabokra marcangolniok, megtagadni és bánni mindazt, amit tettek és gondoltak, meg kellene adniok magokat kényre és kegyre. De éppen ezt nem akarták. Tehát megcsúfolták és megtapodták.

Látjátok-e a bűnnek ezt a gonosz gyönyörködését önmagában? Levetkeztették őt - lassan, durván, röhögve és élvezve; felöltöztették valami vörös rongyba, ez a bíborpalást. Koronát a fejére, rikoltja valaki, s tövisből fonnak egyet, sietős leleménnyel, hogy minél fájóbb legyen. Fejére nyomják, - harsogó nevetés, szinte részeg az egész tömeg. Hol a pálcája? Már hoznak egy nádszálat, ez éppen neki való. A Szent tűr, vár, vérzik. A tömegre átragad a játék ördögi láza. Egyszerre színházzá válik a kép: mindenki meghajol, fintort vág, lökik egymást: üdvöz légy, zsidóknak királya!

Milyen tisztán látszik itt a bűn természete! A tudatossága, a szentnek és a nagynak a kicsúfolása, a kegyetlensége, a ragadós volta, a szolidaritást teremtő ereje, amely pár pillanat alatt társadalmat szervez, a pusztító hatalma, hogy egy sem akadt, aki ellene mondjon a játéknak, a lealjasító ereje, amely a csőcseléket állattá tette, s a borzalmas volta, hogy benne a jókedv, a káröröm az önteltség levében maga a romlott és felgyűlt élet csordult ki! Csúfság lett az, ami legszentebb, gonosz játék, ami legkomolyabb, tettek záporává a belső, titkos érzés és bámulatos leleménnyé a félénk kezdet. Nem a kereszt ácsolásának, a szegek beverésének, a Szenvedő utolsó sóhajának a zaja, hanem ez a tébolyod olt kacaj a legborzasztóbb hang a nagypéntek drámájából. Jézust királlyá koronázták s ezzel a Bűn triumfált az Ártatlan felett.

II.

De ebben a koronázásban az Áldozat örökre kárhoztatja a Bűnt. Mert a tény mégis csak az, hogy Ő király volt, igazi király. Hozzá fogható felséges hatalom sohasem járt ezen a földön. Emberi nagysága is mindenki fölé emeli, hát még ha eszünkbe vesszük, hogy ö Isten dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása? (Zsid. 1:8.) Mit jelent ezek után nem ismerni, vagy félreismerni őt? Mit jelentene, ha valaki nem tudván húsvétról és a rákövetkező kétezer évről, belépett volna a praetorium udvarára és látta volna ezt a jelenetet? Akár közömbösen nézi vala ezt a rettentő játékot, akár szótlanul, összeszorított fogakkal, — minő ítéletet vesz a fejére? Vájjon közülünk azok, akik hallgatják e beszédet és sír a lelkük, ott, Galileában, vagy Jeruzsálemben, nem mondottak volna-e neki ellent, mikor a hetvenhétszer való megbocsátásról tanított, mikor az ellenség szeretését követelte, mikor azt kívánta, hogy ha a te szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, mikor arról beszélt, hogy mit használ, ha valaki az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Nem hagyták volna-e el, midőn Zákeushoz betér s a bűnös asszonynak megbocsát? Nem érzed-e, hogy Jézust azok koronázták csúfsággal királlyá, akik nem értették, nem követték, akik legelőször közömbösek voltak iránta? Nem világos-e, hogy a nagypéntek csak csúcsa és teljessége annak, hogy voltak és vannak, akiknek nem Ö volt a legnagyobb és legszentebb, az életnél is drágább?!

Nagypéntek óta vérfagylaló a legkisebb hitetlenség, a leghalványabb közömbösség is. De általában: nagypéntek óta más a jelentősége a bűnnek. Ha valaki megüt egy menekült királyt, addig, amíg a király él és uralkodását folytathatja, ez az ütés a legfontosabb és legnagyobb ügye, olyan elintézetlen ügye, amelytől az élete függ. És ha az emberi bűn nagypéntekhez vezetett, lehet-e fontosabb kérdése az emberiségnek, lehet-e nagyobb kérdésed neked, mint ez a bűn? Akármilyen kedves, ártatlannak tetsző, kendőzött portéka, mégis ezerszer veszedelmesebb, mint a szalmafödeles ház tetején kékesen, tündériesen libegő parányi láng; mire elpillantod szemed, porig ég otthonod, benne vész gyermeked, jövendőd, egész világod.

Viszont az is világos, hogy a bűntől nem lehet másként megszabadulni, csak a Jézushoz való, teljes, őszinte igazodás által. Képzeljük el, hogy ott, a praetoriumban lettek volna képmutató lelkek, akik külsőleg tisztességet tesznek a töviskoronás királynak, de belsőleg nem hisznek benne és életüket nem adják oda néki. Nem volnának-e ezek még az őszintén, sátáni nyíltsággal csúfolóknál is rosszabbak? Kire nézett volna Ő fájdalmasabban, azokra-e, akik nem tudják mit cselekesznek, vagy azokra, akik tudják, hogy mit cselokesznek, mert számításból tisztelik őt? Ama rettentő koronázás óta a legnagyobb nagypénteki borzalom az, hogy őt egy magát keresztyénnek valló világ tüntető szertartásokkal imádja, de a szívét nem adja át halálos hűséggel, boldog szenvedéllyel a világ töviskoronás királyának!

Jézust királlyá koronázták; ezzel a ténnyel ö, a nagy áldozat, örökre kárhoztatja a bűnt, amelynek gyökere az ő iránta való hitetlenség, ezt okozta a képmutatás s egész pusztító erejében elénk tárja az ő csöndes, tűrő Felsége.

III.

De harmadszor e koronázással a megváltó irgalom hatalmat nyer a megtört szívek felett. Mikor az emberek gonoszt gondoltak és úgy cselekedtek, éppen azzal vitte véghez Isten az ő titkos tanácsát. Az a praetoriumi gonosz játék csak ugyan a Krisztus királlyá koronáztatása volt. Ott telt be az ő engedelmessége s megaláztatásában kiderült isteni dicsősége. Ott érte el tetőpontját a megváltó szeretet, amely mindezt vállalta, hogy megfizesse érettünk az árt. Ott fejeződött be a nagy áldozat, amelyben Krisztus eleget tett érettünk és Isten elfogadta azt. Az a durva, sátáni játék Isten legszentebb és legtitkosabb ténye volt: ott koronázta meg az ő Fiát.

De ezt csak a töredelmes szív ismerheti fel. Csak az, aki a kereszt alatt meglátta: bizonnyal Istennek Fia volt ez. Aki meglátta, hogy az a töviskoronás király az ő ura és megváltója, Ő mindent elvetve, mindent megtagadva, megadja magát neki.
Igen, aki bűnbánattal és töredelemmel közeledik Felé, annak királya. Te levetkeztettél, mondja az örök Irgalom, én felöltöztetlek téged, fázó, vacogó lélek, az én érdemembe. Te a csúfság bíborát adtad reám, én reád adom a királyfiak hófehér palástját. Te törviskoronát nyomtál a fejembe: emeld fel ide porba hanyatlott fejed: hadd tegyem rá az üdvösség koronáját. Nádszál helyett fogadd királyi pálcám. Arcul vertél: én megsimogatlak, megköpdöstél: megcsókollak. Sebekkel vertél át: én meggyógyítom a te sebeidet; ecettel és epével itattál, feléd nyújtom arany kehelyben az élet mámorító borát: az én véremet.

Király Ő, nagy király. Azóta a legnagyobb kitüntetés: részt venni az ő mártíromságában. Azóta a legfölségesebb rang: szolgálni másokért. Vele győzelem az elbukás és a halál diadal. Benne szíriére fordult ez a visszás világ. A kicsiny nagy lehet, az utolsó első, az együgyű bölcs. A töredelmes szentté lesz, a halál az élet kapuja. Szenvedők, megcsúfoltak, betegek, szomorúak, akár nemzetek, akár egyének, halljátok még a régi, régi himnuszt:
Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

Jézus az olajfák hegyéről néz le a szent városra, amelyet még a hajnali szürkület fátyola takar. Előtte a holnap, előtte a virágvasárnap. Olyan az egész város, mint egy óriás opál-gemma, amelyben elbújt és megtört sugaraknak seregszemléjét takarja el a megfagyott rejtelem. Milyen emberek várnak reá odalenn? Óh, van ott sok alvó ember, akik ezt az éjszakát, s egész életüket átalusszák a nélkül, hogy sejtelmük lenne, ki közeledik városuk felé. Eltengetik életüket öröm és bánat, ifjúság és vénség keretei között a nélkül, hogy egyszer kipillantanának az ablakon és felkiáltanának: mily szépek a hegyeken az örömmondó lábai, aki békességet hirdet! Vannak e városban szomorú emberek, akiknek szívok valamikor mély sebet kapott. Sokszor nem fáj, mert legalább is megszokták már a fájdalmat, de azért az a szív, mint borát egy repedt korsó, lassan veszti el, s nagy hűlő szomorúságban fagy reá a győzedelmeskedő halál. Vannak e városban bűnös emberek, — óh mindenik az, — akik hordozzák megromlott természetük átkát és szennyét. Lényükből az, ami földi, megerjedt, megiszaposodott és fertővé vált. Úgy vergődik benne a lelkük, mint a hínárban az odatévedt hattyú. Vannak e városban vágyó, nyugtalan, szomjas emberek, akik az örökkévalóság közeledtét szimatolják, békét és üdvöt állítanak, akiknek minden gondolatuk és vágyuk, mint a pincevirágnak a fehér szára, rettentően megnyúlva tapogatózik a napfény melege, világossága, ereje után, az egyetlen valóság és egyetlen életelem felé.

Jeruzsálemről beszelek, de ez a rajz talál Rómára és Babilonra, talál Budapestre, s e pillanatban sok száz és száz magyar városra, falura, tanyára, minden helységre e világon; mindezek kapuja felé a mai virágvasárnapon közeledik az örökkévalóság hegyei felől az Élet királya.

Lám, amint Jeruzsálemben megjelent, s lejátszódott a színes utcai jelenet, egyszerre nyugtalan és izgatott kérdés röpült szájról-szájra: kicsoda ez? Ebben a kérdésben benne van az a megdöbbenés, amit a Jézus megjelenése okozott, az az álmélkodás, amelyet lényének ellenmondásai hívtak létre. Döbbenet és áhítat, álmélkodás és megrendülés, szédület és megtántorodás, a kibontakozó szárnyak és a megragadt mentőcsónakok vagy az elszakadt gyökérszálak és a mélységbe zuhanásnak a pillanata és hangulata van ebben a kérdésben.

Minden korszak Jézus Krisztus életének különösképpen egy-egy oldalát látta meg, tette uralkodó vonássá, s ábrázolta ki theológiájában, művészetében és kegyességében. Volt olyan korszak, mikor Jézusnak a szelídsége és az alázatossága ragadta meg a lelkeket, máskor az ő feltétlen szentsége és zordon bírói hatalma. Egy-egy korszak szerette őt gyermekek és ifjak között ábrázolni, mint a szent életörömök hősét; mások a keresztre feszítettnek elaszott, meggyötört testében az Úr szenvedő szolgáját ábrázolták, akinek „nincsen ékessége, ábrázata nem kívánatos, utált és az emberektől elhagyatott”. Mindenik vonás igaz, de nem lehet mondani, hogy csak ez vagy az a típus igaz; Jézus nagyobb, hogy sem kiábrázolható és megrajzolható legyen. Vannak dolgok, melyeket nem lehet egyszerre, minden oldalról látni. Ilyen a Mont-Blanc, ilyen Jézus. Jézus személyét csak, mint rettentő feszültségű ellenmondások isteni egyensúlyát lehet kiábrázolni.

Azért valahányszor elibénk áll, lényének örök ellenmondásaival, feleletre késztet: kicsoda ez? Ez ama Jézus.

Nézd, amint a gyermekek fölé hajol, megáldja őket és azt mondja: ilyeneké a mennyeknek országa. Figyeld meg, amint a bűnös asszonyra mérhetetlen tisztasággal, mérhetetlen szeretettel reátekint és megvédi őt az irigy és kaján világ kődobásai elől. Figyeljük meg, mekkora gondja volt a könnyezőkre, hogy küzdött azért, hogy a sírókat megvigasztalja; milyen nagy ügye volt, hogy az emberek ne szenvedjenek. Egy óriás gyógyítás minden tette és minden gondolata. Nincs senki, aki annyira tudjon megérteni, szánni, megbocsátani, aki úgy tudjon elfelejteni, mint Ő. Dosztojevszkij szenvedélyes szószólása a bukottak és bűnösök mellett csak egy parányi visszfénye annak a végtelen és elszánt pártfogásnak, amellyel Ő a betegek, a sírók, az éhezők, a kicsinyek, a beszennyezettek, az elgázoltak, a kizsákmányoltak midié állt. Ha csak ezt nézzük és felzendül a nagy kérdés hajnali kürtszava, kicsoda ez? Azt kell felelnünk: Ez ama Jézus, az örök szánalom, az örök megbocsátás.

De ugyanakkor ostora csapkod a templom csarnokában, a jaja zúg a farizeusok ellen, rettentő szigorral követel százszázalékos döntést önmaga mellett, hirdeti, hogy aki vele nincs, az ellene van, nem engedi, hogy a csatlakozásra hívott tanítvány atyját eltemesse, a gazdag ifjúnak feltételül azt szabja, hogy adja el minden marháját és kövesse őt. Nyilatkozatot tesz, amely agyvelőnkbe nyilallik bele: ha megbotránkoztat téged a te szemed, vájd ki azt és dobd el magadtól, ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le azt, mert jobb neked vakon és bénán menni az életre, mint épen az ítéletre. Alakja kihívó és cselekvő támadás: szembeszáll az egész világ rendjével, hadat üzen a bűnnek, életre és halálra kiáll a Sátánnal. Az egyetlen, aki nem érti a tréfát, akit utolérni nem lehet, mint ahogy a hegymászó nem tudja megérinteni a hófödte csúcsok felett sugárzó csillagokat. A törvénynek olyan belső, lelki betöltését követeli, amely szerint a harag már gyilkosság, a kívánság már házasságtörés. Ha ebből a szempontból nézzük fenyegetően felmagasodó alakját s megroskadva kérdezzük: kicsoda ez? így kell felelnünk: ez ama Jézus, az örök és kérlelhetetlen vád. Óh jaj nekünk, ha ez a vádló lesz egyszer a bíránk!

Egyszerre megint nagyon kicsiny és nagyon árva. Halvány, megtört fiatal ember, aki szitkozódó tömegben keresztet cipel a vállán a Golgota felé. Mennyire ki van szolgáltatva durva, léha, aljas tömegnek, gyermekek és asszonyok köpködik, poroszlók ütlegelik. Ha van passzivitás a világon, akkor Ő annak a képe. Fiatal, sovány teste keresztre feszül, tompán zuhog a kalapács, mintha posztóval takarták volna be, a szegek fejére, melyeknek rozsdás hegye átüti kezét és lábat, s Ő ott szenved ég és föld között, kínjaiba, imádságaiba és elhagyatottságába takarva. Óh megérezzük az ősi héber ige igazságát, amely egy évezreden át bujdosott az ótestamentumi kijelentés ösvényein: átkozott valaki fán függ! Megérezzük, amikor a nagy csendességben, elhangzik az Ur kiáltása; csak egy óriás sóhajtás ugyan, de megremegteti és szinte kioltja a csillagokat: én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet?! Érezzük, amint körülveszi és megemészti a halál, mint a kialvó napot az éjszaka, s nézd milyen súlyosan, kővé váltan veszik le kihűlt, elnyúlt, verítékébe fagyott tetemét a keresztről, hogy zokogó asszonyok gyolcsba takarják. Kicsoda ez a nagy szenvedő, ez az örök magányos, kicsoda ez, aki így halt meg előttünk? Ez ama Jézus, a nagy és örök Áldozat.

Kicsoda ez? Kilép sírjából dicsőséges testében, alakján a menny minden ifjúsága ós az örökélet fénye sugárzik. Most Péterhez megy és fogadja háromszoros hűségesküjét, odaáll Tamás elé és engedi, hogy remegő keze megtapintsa piros sebeit, s ölébe hulljon a boldog zokogó: én Uram és én Istenem! Megjelen a tizenkettőnek, azután az ötszáznak, felmegy az olajfák hegyére és hirdeti a maga királyságát: „Teljes hatalom adatott nékem mennyen és földön, menjetek el és tegyetek tanítványokká minden népeket!” Az Atya jobbján átveszi a lelki világ kormánypálcáját, Saulokból Pálokat, bűnös emberekből Ágostonokat, Ferenceket, léhákból szenteket, gyávákból hősöket, ragadozókból mártírokat, félvad emberekből kultúrát teremt és láthatatlan birodalmába beszervezi ennek a látható és szétomló világnak minden Ígéretét, utalását, kezdetét és lehetőségét, mint valóságot, teljességet, értéket, és dicsőséget. Királyok lábaihoz rakják koronájukat, művészek zsámolyára teszik szerszámaikat, bölcsek lámpásaikkal lába nyomát világosítják meg, századok menetelnek el orcája előtt, mint szürke kámzsába öltözött zarándokok és köszöntik őt, ki trónját az idők ós birodalmak fölé helyezte. Kicsoda ez? Ez ama Jézus, a király, kinek „nevére minden térd meghajol, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,10-11)

Kicsoda ez? Kicsoda ez, aki az ítélet napján felemeli szavát mellettünk? Többe nem vádol, hanem könyörög és engesztel. Kicsoda ez, aki kezdetben volt, Istenből lett, aki maga Isten, ki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz? Kicsoda ez, aki már akkor látott és szeretett, mikor világ sem volt, s örökségül vett át atyjától, mint pásztor a nyáját. Kicsoda ez, aki minden dolgoknak végekor átadja az országot Istennek, az ő Atyjának, aki eltöröl minden birodalmat, hatalmat és erőt, s mint utolsó ellenség eltöröltetik a halál, s akkor maga is alávettetik annak, aki neki mindent alávetett, hogy Isten legyen minden mindenekben. Ez ama Jézus.

És e feleletet lehetne folytatni a végtelenségig. Millió ellenmondás, kérdés és felelet egyensúlyozódik ki abban a tényben, hogy a názáreti Jézus tökéletes Isten és tökéletes ember.

De mindezt hiába tudjuk, sőt hiába mondjuk. Ebből csak szertartás és theológia lesz, de nem lesz élet. Élet akkor lesz, mikor megvallod, hogy ö belépett a te életedbe, téged szánt meg, téged vádolt és ítélt, éretted lőn áldozat és neked lett a királyod. Csak akkor, hogy ha a világ izgatott és nyugtalan kérdéseire, alvó emberek, szomorú emberek, bűnös emberek és vágyakozó emberek kérdésére: kicsoda ez? Így felelhetsz: ez az én uram, az én Krisztusom, az én megváltóm, az én Istenem!

Ebben az Igében megint, szembe van állítva egymással a föld és az ég, a látható és a láthatatlan, az elmúló és az örökkévaló. Megint egy Ige, amelyben világok szunnyadnak, tartalmát prédikációkkal és magyarázásokkal sohasem lehetne kimeríteni. Kétféle dicsőségről van szó az Igében. Egyik az emberi, amely a testnek elmúlandó dicsősége és a másik Istennek a dicsősége, amely az ő Igéjében örökké megmarad és szakadatlanul munkál. Az egész Igének szépsége és mély tüze abból támad, ahogyan ez a két dicsőség összeölelkezik, hírről az ölelkező dicsőségről akarok beszélni.

I.

„Minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága; megszárad a fű és virága elhull.” Ezekben a szavakban az Életnek biográfiája van megírva, az emberi dicsőségnek a története. Dicsőség ez is, mert az élet felséges, nagy dolog, az egyetlen mező, ahol két dicsőség, az emberé és az Istené találkozhatik. Aki látta, micsoda dicsőséggel érkezik meg az újszülött gyermek az életbe, milyen hódolattal fogadják várakozó szívek és milyen meg nem nyilatkozó titok marad a koporsóig, tudja, hogy az élet felséges ós dicsőséges dolog. Aki megnézi, hogy az élet, az a rejtelmes valami, miképpen nő és terjed, épít és rombol, éli ki magát és tartja fenn magát, bizony megvallja, hogy ebben a világban legnagyobb, legtitkosabb és legcsodálatosabb dolog maga az élet. Az élet tetőpontját az emberben éri el, mert itt hull reá az öntudatnak fénye, itt ismer reá önmagára, hódol meg önmaga előtt és szabadon és tisztelettel áll megsejtett vagy meglátott törvényei előtt. Sohasem fogja senki megtudni mi az élet, de e látható világban magasabb rendű tevékenységet, felségesebb csodát, egyetemesebb azonosságot nem lehet találni és elgondolni, mint az élet, a testnek dicsősége.

Ennek az életnek megdöbbentő és felséges ritmusát érezteti velünk a felolvasott Ige: „Minden lest olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége, mint a mezőnek virága; megszárad a fű és virága elhull.” A mindenség életének egy kis részét, a növényi életet veszi elé és ezen mutatja meg magának az életnek a képét. Azért a növényi életet, mert minden élők között ez a legegyetemesebb. Az északi sarktól a déli sarkig átszövi az egész földet, ott lebeg fölöttünk nyolc-tízezer méter magasságban, a föld levegőrétegének peremén; behatol tíz- tizenötezer méter mély tengerek fenekére és ott a sűrű iszapban, a szinte kővé nyomott víz összesajtolt atomjaiban termeli csodáit; bevonja a hegyeket, a völgyeket, tavakat és patakokat, átjárja az élő szervezeteket; vérünk keringésében, lélegzésünk ütemében egész tavaszi vegetációk áradnak, a láthatatlan mikróba-világ felmérhetetlen hadseregei. És ez az egész óriás birodalom egy élő ország, amely mind összefügg. Az őserdők óriás világától, a hó alatt vegetáló zuzmókig egy egységes országnak élő, különálló birodalma, összetartozandósága és egysége fonódik. Az a szakadatlan mozgó, nem egyedeiben, hanem a maga egészében menetelő és hódító életbirodalom mindennél jobban tudja ábrázolni az életnek azt a természetét, hogy kivirul, gyümölcsözik és elhervad. Virágja, gyümölcse új tavaszok kezdete és ígérete, maga pedig, miután meghozta szüretét, hervadó avarként hull alá, hogy millió meg millió, finom módon feloszló tetemével táplálja új tavaszoknak szépségét és ígéretét. Megszárad a fű és elhull a virág.

Ez az emberi dicsőségnek a képe. Nagy, fölséges dolog az élet, amely csúcspontját az emberben éri el. A test dicsősége olyan gondolat, amelynek szolgálatára kultúrák épültek. A belvederei Apollo, mint az emberi test szépségének és ifjúságának képe, ott áll a művelődés csúcspontján, mintha királyi trónusa elfoglalására indulna. Nagyszerű márvány - vallomás arról, hogy az élet szép, nagy, dicsőséges dolog, jó szemeinkkel nézni a napot. Kultúrák fognak kipusztulni és lehanyatlani, de amíg élet lesz ezen a földön, a belvederei Apollo-szobor mozdulatában, ritmusában, lendületében a mindenkori életnek szépségét, titokzatosságát és felségét álmélkodással fogja szemlélni az ember.

II.

„Minden test olyan, mint a fű, és az embernek dicsősége olyan mint a fű virága, megszárad a fű és virága elhull.” A keresztyénségnek egészen különös, nem e világból való természetét és alapeszméjét mondja ki ez az Ige. A test dicsősége mégis árnyék, szép, virágos, de szomorú hervadás. Az egészre nézve talán rejtelmes hullám, de az egyesre nézve szomorú megsemmisülés. Ezért állítja szembe alapigénk a test dicsőségével a szellem, az Ige dicsőségét: Isten dicsőségét. A világ legnagyobb forradalma: egy más, különálló teremtés kilobbanó forradalma csap felénk e de szócskából: -de az Úr beszéde megmarad örökké.

Az Úr beszéde, ez mindenekfelett azt jelenti, hogy annál az életnél, amelynek mi részesei vagyunk, van egy összehasonlíthatatlanul magasabb és dicsőségesebb élet: Istennek az élete. Az Úr beszél, ez azt jelenti, hogy Isten él, akar, kormányoz, gondolatai vannak, tervet fogan és azt végrehajtja. Nem elvont fogalom, ászok vagy ködös álom, hanem olyan valaki, aki beszél, aki megtöri a csöndet, akinek szavában lelke él és hat. Ha a Szahara-pusztán, végtelen csendességben, hang szólal meg és gondolat, tanács érkezik hozzánk, rögtön megrendülve érezzük, hogy valaki közelünkben van, aki él, aki ismer, aki törődik velünk, aki tenni akar általunk vagy bennünk valamit. Az, hogy az élő Isten beszél hozzánk és neki Igéje van, jelenti mindenekfelett azt, hogy Ő nem olyan Isten, aki dicsőségében és önmaga tökéletességének szemléletében elmerült vagy bezárkózott, hanem olyan Isten, aki leszáll hozzánk, aki gondolatait és akaratát szóra bízza, az Ige ezüst csónakjában elküldi hozzánk a végtelenség vizein át. A tenger kietlen hullámaiból néha kivillan egy úszó palack, a palackba írás van rejtve és valaki üzen ez írás által távoli szigetekről, messzi múltról, tanácsot ad, vagy segítséget kér, visszatart vagy magához parancsol. Az ilyen írás átolvasásával rögtön kapcsolat támad a távoli ismeretlen és a bujdosó hajó kormányosa között. Összefonódik a sorsuk és két lélek egymást döntően befolyásolja. Mennyivel tisztábban látszik ez, amikor életünk sivár tengerén felbukkannak az Ige kristálypalackjai, amelyekben Isten üzenetei, tanácsai vannak megírva; elolvashatjuk, hogy a levél nekünk szól, velünk akar valamit tenni, minket irányít és minket tanácsol. Egyszerre megérezzük, hogy az ismeretlen üzenővei összetartozunk, egymástól el nem szakadhatunk és csak akkor teljes az életünk, ha az ő élettörvényéhez szabjuk magunkat. Az a tény, hogy Isten beszél, hogy Isten üzen, nevünkön szólít, kezessége annak, hogy a mi látható világunkon kívül és fölül van reánk váró boldog sziget, számunkra készített drága révvel és fölséges programmal.

Nemcsak az fontos, hogy beszél az Úr hozzánk, hanem az is, hogy mit beszél. Micsoda az az üzenet, amelyet vergődő naszádunkra az Ige kristálypalackja hoz: valami értelmetlen, sötét beszéd-e, valami fájdalmas üzenet arról, hogy nincsen remény, örök a vándorlás, kilátástalan a megérkezés? Csalóka ködképek, száraz fejtegetések, kegyetlen parancsok, riasztó fenyegetések vannak-e ezekben az üzenetekben? Nem, hanem éppen ellenkezőleg, kibeszélhetetlen gyöngéd biztatás, édes vígasztalás, simogató gyógyítás, áttüzesítő nagy bátorítás, véghetetlenül megvidámító örömhír arról, hogy van hazaérkezés, bocsánat, újrakezdés. Megbízatás foglaltatik benne, amely emel, hőssé tesz; testámentom, amely egy mérhetetlen gazdag világot ád örökségül nekünk; pecsétes okmány arról, hogy királyfiak vagyunk; levél a mi fiúvá fogadtatásunkról, a reánk váró megkoronáztatásról, magna charta ja egy új birodalomnak: Isten országának. Olyan egyszerű, mint az édesanya beszédje, olyan világos, mint a déli nap, olyan megrendítően igaz, mint a kétszer kettő és mégis olyan új, mint egy váratlan csoda. Egyszerre úgy értjük, mint az idegen országokban bujdosó, ha anyanyelvén szólítja meg valaki. Mintha nem is grammatikán és nyelven keresztül érkeznék az üzenet, hanem közvetlenül sugároznék bennünk fel az átvitt jelentés, mint az ihletés. Egyszerre ezt tudjuk a legjobban, ez válik legérdekesebbé reánk és ebben találunk legnagyobb örömet. Summázva ez üzenetnek, az Isten beszédjének a tartalmát, ezt mondhatjuk: fölséges szövetségkötés az, az élő Isten és a halálra ítélt ember között, hogy e szövetségben az ember részese legyen az Isten dicsőséges életének és ezzel kiszabaduljon bűne, halála nyűgeiből és korlátaiból. Szövetségkötés ez, az élő Isten, a jóságos és bűnbocsátó Atya, a gondviselő és igaz Isten között és a szegény, bujdosó, bűnös zarándok között arról, hogy a zarándok hazatér, átveszi a reá váró királyi koronát és egy romolhatatlan élet dicsőséges birodalmában megtalálja a számára öröktől fogva elkészített helyet. Olyan szövetség ez, amelyben Isten megváltja, kiemeli az embert és felszenteli prófétává, pappá és királlyá, azaz olyanná teszi, aki ismeri őt, egyedül neki szolgál és az ő dicsőségében uralkodik.

Még csak azt nézzük meg, hogy miként szól hozzánk az Isten beszéde, hogyan talál meg minket, hogyan ejt rabul. Az Isten az Ige kristály palackjával teleszórta az emberi történelem és a fizikai világ óriás örvénylő tengerét. Itt is, ott is megcsillannak, utunkba állanak, reánk ragyognak az ő üzenetei. De miután ez nem volt elég, Isten tett róla, hogy az ő beszédje, ne csak gondolat maradjon, ne csak bezárt Ige, hanem életté és személyiséggé váljék egy történelembe belépett, fölséges egyéniség titoksugároztató, örökre beszédes, némán is prédikáló és láthatatlanul is foglyul ejtő alakjában. A názáreti Jézusban öltött testet az Ige, s ez azt jelenti, hogy az ő életének minden nyíl vaníliása, mozzanata, egészen éppúgy, mint töredéke: Istennek beszédje, az Ígéretet betöltő beszéd. Az új teremtést végbevivő Ige, a kegyelmet kihirdető és egyszersmind gyakorló kiáltvány, a lelket foglyul ejtő, de egyszersmind áttérem tő erő, amelyben minden beszól, minden él, minden akar, minden kormányoz és minden teremt. Jézus a testté lett Ige, aki által Isten közöttünk él, akar, kormányoz, teremt, egyszóval beszél. Óh nem kell hajós- szerencsére, vagy véletlenre várni, hogy az üzenet kristálypalackjai utunkba kerüljenek. A názáreti Jézus élőnkbe áll, utunk keresztfája alatt vezet el, s akár akarjuk, akár nem, benne megszólít Istennek hozzánk érkező beszedje. Benne mindent megtudunk, ami mondanivalója van Istennek irántunk és benne mindent visszafelelhetünk a nevünkön szólító atyai keresésnek. Ha elborult is a dicsőség a paradicsomkert fölött és az alkony-csöndben búsan járt Isten a kert fái között, hívó szavára: hol vagy Ádám, elébe állhatunk, a testté lett Igéi, Krisztus érdemét, áldozatát öltözve magunkra, s vérében megmosva, nevétől mámorosán, halála kínjától szégyeníttetve és egyben éltetve, ígéretébe belefogózva és mindent egyedül őtőle várva, felelhetünk az előszólító hangra, akár itt, akár oda fenn: Ímhol vagyok, Uram. Itt vagyok, elrejtőzködve, s előtted mégis kitárulva, az én Uramnak, a te Fiadnak egyik szent sebében.

Ez pedig az az Ige, mely néktek prédikáltatott. Milyen régóta hallgatjátok ezt az Igét; megtette-e rajtatok a várva várt csodát? Meddig fogjátok hallgatni még, nem tudom; siessetek, hogy tegye meg rajtatok a csodát: emberi életetek elboruló dicsősége hajnalodjék fel Isten ébredő dicsőségében s az 1928. év legyen reátok nézve az Úr kedves esztendeje, az örökélet kiinduló állomása.

Ha valaki vezetett kis gyermeket karácsonyfa alá, visszaemlékezhetik arra a boldog lelkendezésre, amellyel a gyermek közeledett a csodafa felé. Mintha kicsiny szívére nagy öröm- Niagarák zuhantak volna rá, s ő szinte fuldokolva, levegő után kapkodva védekezik az öröm ellen, egészen neki adva magát. A karácsonyi ünnep igézetének ez a boldog lekendezés a legmagasabb csúcsa, egyszersmind a leghűbb ábrázolója is. Azért a karácsonyi ünnep alaphangulatát ilyen szent lerendezésnek nevezem, s keresem ennek a magyarázatát.

I.

Lássátok milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya! Sehol sincsen így kifejezve az a lelkendező csodálkozás, amit Krisztus születése felett kell éreznünk. Nem vagyunk addig keresztyének, nem hatolt le a szívünkre az evangéliom, amíg össze nem csapjuk a kezünket és meg nem tántorodunk ama fölséges tény láttán, hogy Isten testté lett. Lássátok milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya! Ezt a szeretetet igazán nem érdemeltük meg, mert bűnünk és nyomorúságunk sehol sem látszik olyan világosan, mint a karácsonyi dicsőség fényében. Kell־e mondanunk, hogy mennyire méltatlanok voltunk erre a nagy szeretet re? Milyen reménytelen lenne a helyzet, ha érdemmel akartunk volna rászolgálni? Ha mi Istentől csak azt vehetnénk el, amire rászolgáltunk, akkor korbács és halál lehetne csupán a részünk. De lám Ő szeretetet adott és mekkora szeretetet!

Ki van fejezve ebben a csodálkozásban az, hogy milyen váratlanul jött. Hiszen szakadatlanul gondolt rá a világ, hosszú ádvent készítette elé, nagy ígéretek helyezték kilátásba és nemzedékek reménye tartotta nyilván, mégis maga a tény olyan váratlan, olyan időfeletti, mint ahogy váratlan lehetett a világ megteremtése, váratlan az élet megjelenése, váratlan minden, amiben Isten mindenhatósága és alkotó ihlete nyilvánul meg. De érezzük ebben a felkiáltásban azt is, hogy ezt a csodálnom az ember készítette elé, ez nem a fejlődésnek egyik állomása, emberi akarások összetevődése és eredménye, hanem fölséges adománya a világteremtő Istennek, aki szuveréni- fásának egész fenségével éppen ebben a kegyelmi tényben jelenik meg a legteljesebben.

Az is látszik ebből, hogy ez a nagy ajándék nem e világ szerint jelentkezik. A világ nem ismeri el, azokat sem ismeri, akik o nagy lel fedezés édes súlya alatt tántorognak. Hajlandó azt mondani, hogy az egész boldog illúzió legjobb esetben költészet, szent narkózis, vagy pedig még hajlandóbb arra, hogy tudomásul se vegye és engedje a maga sötét törvényeit érvényesíteni. Különösen most érezzük ezt a roppant ellentmondást. Mennyi bűn, mennyi baj, mennyi gyűlölet és mennyi reménytelenség van ebben a világban! Szent csoda, hogy vannak, akik a fölött törnek ki könnyekben, hogy a bethlehemi jászolban megszületett a békesség és a szeretet királya. Milyen sötét ez a mai világ a maga bizalmatlanságával, a maga acsarkodásával, shylocki fukarságával, — s újra meg újra jövő nagy meglepetés, hogy mégis ebben a világban jelent meg Krisztus. Ez az ő világa, s e fölött lesz úrrá. Minden ember érzi, hogy rettentő mélyről fenyegető dübörgés hallatszik, a világ eresztékei recsegnek és az egész emberi kultúra összedőlni készül, mert az égig ér az ember gyarlósága, bűne és tragikuma: s ezért térdepelünk le a bethlehemi jászolbölcső körül: királyok, akik koronájukat oda teszik; kolduspásztorok, akik félkezükben elhozták minden kincsüket és minden örökségüket; emberek, akik egy pillanatra megéreztük, hogy más, különb, boldogabb világ számára valók vagyunk és álmélkodunk rajta: mekkora szeretetet adott nékünk az Atya!
Végül: szeretetet adott. Nem adott benne földi kincset, nem tudományt, nem is technikát, nem is a testnek egészségét, bölcsek kövét, életelixirt, örök fiatalságot, varázs- vesszőt, ködsipkát: szeretetet adott; saját magát, a jóakaratát, könyörületét, szánalmát, megváltó erejét adta nekünk. Adott a maga szeretőiéből, hogy tudjunk szeretni másokat; legyünk jobbak, mint amilyenek voltunk; szeressük magát a jóságot, áldjunk meg minden kezet, amely segített rajtunk és megsimogatott. Szeretetet adott. Ma minden gyermek különös szeretettel csókolja meg az édesanyja kezét: ez a szeretet napja, tehát az anyák napja. Ma minden szülő különös szeretettel simogassa meg gyermekét, ez a szeretet napja: tehát a gyermek napja. Ma minden ember szíve csorduljon ki, ha szegényt, árvát, elhagyottat és beteget lát, mert ez a szeretet napja: tehát a szegények, az árvák és a betegek napja. Ma minden emberben olvadjon meg a jég kérge, amely ellensége láttán haragból fagyott rá, könnyes szemmel nézzen ádáz ellenfeleire: mert ez a nap a szeretet napja, tehát a kiengesztelődésnek és a megbocsátásnak a napja. Látjátok milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya!

II.

Még ónak azt mondom el, hogy ez a nagy meglepetés szakadatlan új meglepetéseket készít számunkra. Ma kiderült, hogy Isién gyermeke vagy és nem lett még nyilvánvalóvá, hogy mivé leszel. Nagy csodák következnek reád, változatok és szépségek, amiket ésszel felfogni sem bírsz. Tudod-e, hogy lehet hízni benned, hogy te jobb vagy, mint amilyennek gondolnád, nem is a magad erejéből, hanem annak az örök szeretetnek a hatalmánál fogva, aki téged csodálatosan át- alakít? Tudd meg, hogy olyan kevés utat tettél meg Isten leié, s olyan sok van hátra, de ha megmaradsz ez úton: boldog meglepetések, győzelmek, csodák várnak reád ; ne félj feléje menni! Egyáltalában ne gondold azt, hogy te felértél a csúcsra, óh, alig kezdted meg az emelkedést, hihetetlen magasságok vannak még hátra, s hidd meg, hogy ezeket számodra készítette Isten, ez a te örökséged, a te birodalmad; ne félj igénybe venni és beutazni azt! Nézd meg, hogy mi minden történhetik még éretted és számodra. Hány imádság teremhet meg még a lelkedben és milyen elképzelhetetlen feleletek érkezhetnek a te könyörgésedre! Mit tehetsz még, ha életedet Isten dicsőségére szánod! Kezed szüntelenül tele lesz tömjénnel, akár gondolataidat, a kár vagyonúdat, akár verítékedet, akár könnyeidet áldozod Isten ügyének. Ma szól a kürt és kihirdettetik, hogy Isten hízik a gyermekeiben. Tépett, bűnös emberek, halljátok meg, hogy Isten megtisztít, átalakít, megszentel! Elbukott, besározott lelkek, utcáknak rongyollott népe, hirdetem néktek, hogy fehéren, mennyei mirtuskoszorúval mehettek ti még boldog seregben Isten elé. Feldúlt életű házastársak, akik gyűlölitek egymást és ádázul leselkedtek egymás ellen, hirdetem néktek, hogy összehajolhattok még nagy boldog harmoniában az ő nevének sátora alatt és kézen fogva mehettek csillagmutatta úton az ő orcája elé. Zúgolódó, didergő, keserű lelkek, hirdetem néktek, hogy még mosolyoghattok, még nevethettek, hogy visszaköltözhetik lelketekbe a gyermekkacagás, mert Isten nagy szeretetet adott minékünk. Meggyötrött, arculvert, letiport, saját bűneiddel is meggyalázott magyar nép, hirdetem néked, hogy történelmed nem fejeződött be, nem is jár közel a befejezéshez. Isten tud nyitni neked új lapokat a dicsőség piros iniciáléival. Még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. Hirdetem tinéktek elhanyatló öregek, hogy lelketek tulajdonképpen gyermekcipőben jár, még ezután ébredtek derűs ifjú korba, az örökkévalóság fiatalságába.
Meddig fog ez tartani, ez a meglepetés? Addig, amíg olyanok nem leszünk, mint Ő. E földön nem fog befejeződni. Ez a föld a meglepetések világa. Ez csak oda fenn fog befejeződni, amikor hasonlókká leszünk őhozzá, mert meg fogjuk őt látni, amint van. Ez a léleknek csodálatos pályája; kezdeni a bethlehemi gyermekkel, folytatni a nagypénteki szenvedővel, találkozni a feltámadott Krisztussal, s egyszer a szemtől-szembelátás világában meglátni őt úgy, amint van. Mert a bethlehemi gyermekben Krisztust eltakarja a friss- emberség rózsaszín fátyola, a nagypénteki szenvedőben a nárdusillatú halotti gyolcs, a húsvéti királyban a földi látás fénylő köde; de odafenn nem takarja el semmi: tündökletes tökéletességében, mint a Szent Háromság második személye, idvezült lelkek által megláttatik, úgy amint van. Ott fogjuk igazán elkiáltani, mikor betelünk a Nagy Titok feltárult értelmével: Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya!

A jászolban fekvő gyermek egy jel; ez a mai karácsonyi evangéliom tanítása. Jel alatt a Szentírás olyan földi dolgot ért, amelyre Isten titokzatos és csodálatos jelentést bízott. A jel külsőleg igénytelen dolog: egy darab fa - a kereszt - száraz levél - a Manna; néhány csepp vér - a körülmetélkedés, de a jelentése eget, földet betöltő óriás értelem. A bepólyált gyermek egy ilyen jel. Igazán csak ez jel a világon a mondott értelemben. Külsőleg nagyon csekély: parányi életcsíra, amelyet egy ragadozó madár széttéphet; belsőleg töméntelen, kibeszélhetetlen titok és jelentés. Ha végig nézem a legmagasabb szimbólumokat a világon, a jeleket, amelyekben az emberiség elhelyezte minden isteni örökségét és mennyei váradalmát, találok állatképekre, találok napra, holdra, férfiakra és asszonyokra, fegyverekre és koporsóra, de egy bepólyált gyermekre csak a keresztyénségben találok.
Mi van ebben a jelben? Ezt kérdezzük a mai napon.
I.
Először benne van az egész világ. Olyanformán, mint a középpontban a kör.
Egy gyermek a jászolban. S mikor megszületik, megmozdul az egész mindenség. Mozgalom támad az égben: angyalok nagy seregekben szállanak, sürögnek, forognak, szinte söpri szárnyuk a földet. Megmozdulnak a planéták: egy új csillag nyomul a többiek közé és a régiek halványan reszketnek, hódolva az új üzenetének. Megmozdul egyszerre a föld: Ázsia belsejéből kelet titokzatos vágyakozása, a tízezer esztendős emberi szomjúság útrakél, hogy vigye aranyát, mirháját, tömjénét és lássa meg azt a bepólyált gyermeket, mert az a királyok királya. Vízen, éren, sáron nyájat őriző csendes pásztorok, a világ legtudatlanabb és legegyügyűbb népe, kiknek fogalma sem volt arról, hogy egy római imperátor átment a világon és feldúlt birodalmakat és városokat: íme, most nem tudnak aludni; az odafelvalókkal társalognak; legsürgősebb dolog előttük, hogy felkeljenek, menjenek, a Dávid városába és nézzenek meg egy bepólyált gyermeket. Heródes, a zsidók királya, nyugtalan lesz, mintha a földrengés mozdította volna meg trónját, tántorogva belefogózik a bíbor baldachinba, s olyan parancsot ád, hogy kővé dermedjen megindult birodalma. Lehet, hogy sokan nem tudnak erről a jelről. Lám, a római birodalom operátora nyugton űzi tovább történelmet csináló kedvteléseit. De hol lesz ennek a császárnak birodalma, neve akkor, amikor e gyermek előtt meghajtják térdüket a föld fejedelmed? A vakond sem veszi tudomásul a napot, de a vakond élete, halála mégis attól függ, hogy van nap, átmelegíti a földet, tenyészetet és életet teremt rajta. Igen benne van e jelben az egész történelem. Elvonulnak, ellépnek orcája előtt a századok, az évezredek, mint acélszürke légiók sora és tisztelegnek neki. Megvallják, hogy születése előtt minden nép reá vágyott és érte sóvárgott, Ö volt a reménységek és jóslatok célja; minden század, mely utána következik, tőle veszi a napi parancsot, Ő mozgatja a nagy stratégiát, belőle kerül ki minden indíték, minden ihletés. Őbenne elfér az egész világ, Ő mindig aktuális, Ő a legfőbb kérdés, míg ember él e földön és mindig ö a lelki világ középpontja, bárhol álljon is meg egy־egy lélek, a létezés végtelen birodalmában. Akik születnek, néki születnek, mert ö a legnagyobb ügye minden élőnek; akik meghalnak, néki halnak meg, mert az ő aratása minden halott. Övé az élet nagy szántó földje, a könnyek és mosolyok szérűje, övé a lelkesedés és a megdermedés; a lélek trópusi világában az ő neve zeng, s a lelkek fagyott hómezőin dicsősége és ítélete hallgat. A gondolatok és érzések, az akarások és a látások minden: ige körülötte alakult ki, benne van az egész lelki világ.
II.
Miért van benne a világ? Azért, mert benne van az ember. Születése és halála az emberi sorsot végtelen lehetőségekig kitágította és a kettőnek nagy ellenmondása olyan titkokban oldódik fel, mely az emberi élet eddig el nem képzőit dicsőségét mutatja. Születésében égi fénytől izzik az élet eredete. Megátkozott véres kapu volt eddig a születés, amelyen nyomorult rabszolga sereget, az élők millióit verte át a szülők bűnös öröme: most itt e születés egyszerre királyi diadalívvé válik, amelyen átlép ismeretlen dicsőség sugarában a Gyermek. Az emberiségnek nem tudom nagyobb felmagasztalását elképzelni, mint ezt a születést. Milyen áldott öböl az az anyaméh, amelyből ilyen hajó kel útra! Milyen magasrendű dolog az az élet, amelynek ez a kezdete! Gondold el, mi vigasztalás, mi hősi és megható szépség lehet egy olyan zeneműben, amelynek ez a születés a nyitánya. Egyszerre milyen mássá válik e fényben az az alázatos szolgáló-leány; anya, aki szül. Új értelmet nyer a család, kiemelkedik az otthon méltósága és megáll fölötte a csillag. Kigyúl előttünk, mint egy vulkán, az a tény, hogy nincs e földön nagyobb dolog a szeretetnél és a jóakaratnál; elibénk vágódik az a tény, hogy az élet a legnagyobb úgy, a legdrágább ajándék, felséges kiváltság, vissza nem térő egyszeri alkalom és a legnagyobb alkotás. Itt erednek meg bő vizei az emberi méltóság örök jogcímének ; itt fakadnak fel az optimizmus harsogó hegyi patakjai, ez kiáltja el nekünk hallelujás évoé-val: öröm élni !

Pedig e sugárzó dicsőség nagypéntek árnyékaiba borul. Harminchárom év s azt a bepólyált gyermeket levetkőztetik; óh, égető meztelenség! azt a sziromkezet és rózsalábat átszegezik durva vasszegekkel, könyörtelen emberek, zuhanó kalapácsütéssel; óh átnyilalló kegyetlenség! ezt a homlokot tövissel megkoronázzák, ezt az orcát leköpik és megcsapkodják, mert azzal fogják csúfolni a legszegényebbet, a legárvábbat, a legszenvedőbbet, hogy ö a királyok királya; óh pokoli szégyen! Ezen a földön, amelyen annyi kín vonaglott végig, minden kín gyógyuló sóhajtáskép simul el, amikor Ö szomjúhozik ott a kereszten és egy pillanatra az örök kárhozatban megáll a büntetés és a szenvedés nagy körforgása, midőn Ö odafent elkiáltja: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?! Emberi sorsot, tragikumot, azaz szenvedést, csalódást, bukást nem lehet tovább mélyíteni, jobban kiteljesíteni, mint ahogy a bepólyált gyermek szenvedése tette. Minden lehetőség ki van termelve, rajta kívül nem lehet emberi öröm és emberi kín, emberi ígéret és emberi csalódás. Akár azt nézed, mi a szépség és dicsőség az emberekben, az életben; akár azt nézed, mi a bánat és a kín, rajta túl nem mehetsz, ö a végső határ, a Zenit és a Nadir. Ez az ellentét a bűn vetülete.

A karácsonyi fény azonban nem borul el a nagypénteki árnyékok fenyegetésére. Az angyalok arcán nem fagy meg a mosoly, s a boldog ének nem csuklik el, sőt túlzeng a bűnön a kegyelem, halálon az élet, szenvedésen az öröm, jajszón a hála, mert a bepólyált gyermek jelében harmadszor benne van
III.
az Isten. Ez a testtélételnek a titka, melyet egész mélységében a logbölcsebb elme sem foghat fel, de egyszerű, csodálatos tény éhen minden gyermek, még a legegyügyűbb is megért. Isten lett testté a bepólyált gyermekben. Ez Ige hallatára megérezzük, micsoda terv, micsoda végzés, micsoda óriás predestináció volt az, amely kibuggyant itt a bepólyált gyermek jelében. Óh csak erre kezdjük igazán érezni, milyen szeretet tölthette be az időelőtti időt, ihlette a teremtést, sirathatta és gyűlölhette a bűnt és készíthette elé a váltságot, ha ez a szeretet olyan nagy volt, hogy egyszerre adta és elfogadta a testtélételt, mint egyetlen és örök áldozatot. Istállószalmára hullott kis életszirom, parányi rügyszem, Isten örök szeretőiének őserdejéből származtál ide, sőt Te vagy az őserdő.

Te vagy annak tavasza és Te vagy e tavasz szerzője. Csak egy gyermek ; milyen parányi jel; de áttündöklik rajta Isten atyai tanácsának, üdvtervének, győzelmes szeretetének minden dicsősége, mint a dómok üvegfestményein a déli nap, mint ahogy a lámpások ernyőjén kusza vonásokat sugárzó értelemre hír a kigyúló láng, mint ahogy a hieroglifákból feltündököl az Ige, mint értékűn és történelem. Igen, a gyermek parányi! jelén át látszik az Atya örök szerelme, a Fiú engedelmessége, a Szent Lélek fogantató ereje, a Szent Háromság belső, mozgalmas élete; benne megérzem az elégtételt, megered a bűn- bocsánat forró özöne, átsuhannak az újjászületésnek tavaszai, mint a hímport szóró szellők győzelemre siető sora. Igen, ez a jel tölt el engem nagy nagy bizonyossággal: milyen biztos a győzelem a bűn és halál felett, ha ez a gyermek a megváltó Isten maga! Milyen hathatós segítség Ö, ha maga hajtja végre, amit örök szerelme a békesség tanácsában az Atyával együtt szerzett, milyen igaz a szava, erős a karja, tisztító a vére, elégséges az érdeme, 11a ö a testté lett Ige, aki kezdethon volt., Istennél volt és Isten vala. Milyen vonzóvá válik a kivonatása, milyen megszentelő a közelsége, átalakító a barátsága, rügyethajtó, élettámasztó a vele való szövetség, ha tudom azt, hogy Ő a Szent Háromság második személye!

Mi lehet még hátra? Még csak egyetlenegy dolog. El tudod-e mondani, hogy ebben a drága jelben benne vagy te is? El tudod-e mondani, hogy Ö neked született és te neki születtél? Tedd oda hát a kezébe az idődet, a tehetségedet, a vagyonodat, a becsvágyadat, mert kéri, mert érdemli, mert ez reád nézve a menedék és az élet. Benne vagy-e? Óh mondd, megtagadtad-e érette magadat? Ellene mondottál-e érette a világnak, szántad-e, bántad-e, ami szívedben ellene szól, amit vétettél ellene? Megvallottad-e bűnös voltodat előtte és rábíztad-e magadat, mint az agyag rábízza magát a fazekas kezére, hogy alakítson téged örök terve szerint? Tudsz-e neki vallani kibeszélhetetlen szerelemről, amelynek nincs szava, s amely felégeti még a gondolatokat is, tudsz-e előtte sírni, benne ujjongani, érte kihevülni, fellelkesedni és megmámorosodni: tudsz-e hinni benne?

Benne vagy-e te? Próbáld meg: kibékültél-e ősi ellenfeled- dél, megbocsátasz־e neki és kérsz-e tőle bocsánatot; meg- látod-e benne a sok kicsinyt, szegényt, nyomorultat, akiket magához vonz, hogy reád bízzon? Reáléptél-e a második mér- földre, letépted-e alsó ruhádat is, elszórtad-e a szegény asszony két fillérét is és reáöntöttod-e fejére széttört szelencéd nárdus- olaját? Tudsz-e szeretni benne?

Benne vagy-e? Érzed-e, hogy ö nemcsak útitárs, hanem maga az új, a nagy élet folyam. Tapasztalod-e, hogy sajkádat sodorja boldog Óceánok boldog szigetje felé? Hatalmában érzed-e magadat, akit ö átment tűzön és vízen, betegségen és halálon? Vallod-e, hirdeted-e, hogy benne mindenek megoldódnak, a titkok feltárulnak, az utak célhoz érnek, a reménységek beteljesednek? Szállasz-e vele arra, amerre akaratja jár, s e látható világ köddé váló cifraságai közül repülsz-e szakadatlanul feléje, mint a sas a fényben, fecske a tavaszban, sirály a viharban, pernye a tűzben? Tudsz-e benne remélni ?
Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. Mondd el a nagy csendességben: Én megtaláltam ezt a gyermeket.