Ravasz László

Ebben a két kifejezésben nemcsak két különböző tevékenység, hanem két különböző lelkűiét foglaltatik. Képzeljünk egy embert, aki mindig csak válogat és sohasem választ. Ez az ember tele van kritikával, finnyássággal, mégis üres, unott, minden jóra képtelen lélek. Viszont az, aki választ: dönt; eljegyzi magát egy dologgal vagy üggyel, eggyé válik vele és ez a frigy többé el nem szakítható.

Ilyen lelkiállapotra céloz a felolvasott Ige is. Jézus azt a nemzetséget, amellyel szemben áll, játszó gyermekekhez hasonlítja, akik válogatnak, de nem választanak. Egy boldog gyerekcsoport, mindent elkövet, hogy megnyerje őket a legfőbb ügynek, a legnagyobb örömnek, hiszen a játék a gyermeki élet legkomolyabb és legszentebb munkája. Egyszer lakodalmas játékot játszanak, vidáman zeng a síp, táncra perdülnek a könnyű lábak, de finnyásan és válogatósán öl a másik csoport és nem akar lakodalmat játszani, mert nagyon vígnak találja. Azután temetést játszanak, szomorúan zendül föl gyászoló ének, szertartásosan élik át az ölet legmélyebb, legmegrázóbb liturgiáját, de a kedvetlen csoport nem vesz részt ebben a játékban sem, mert igen szomorúnak találja. Aki miatt kimaradnak a játék élő egységéből, az élei és halál nagyszerű drámájából, s útszélen, kapu alján, hidak karfáján válogató, kötekedő, sértődött madarakként gubbasztanak és porolnék, míg jön a halál szele s elsöpri őket, mint a perjel.

Jézus ezt a jelenetet a keresztyénséggel szemben való magunktartásának örök képéül állítja elénk. A keresztyénség is boldog, elfoglalt gyermekek egész életét betöltő fölséges közösség és foglalkozás. Egyszer vidám öröm, zengő himnusz, az élet megáradó mámoros lakodalma, máskor szomorú, komor temetés, sírba helyezése sok szépnek, kedvesnek, elszakadás a világ örömeitől, önmagunk és nyomorúságunk fölött jajgató lamentálás. És a finnyások válogatnak, nem kell nekik sem a keresztyénség mámoros öröme, sem a keresztyénség komor gyásza ; kifogásolják vidámságát, gáncsolják szomorúságát, s emiatt mint elkárhozott lelkek kívül maradnak azon a keresztyénségen, amely mindig temetés és mindig lakodalom. Ne válogassunk, hanem válasszunk, ez az igazság három távlatot tár elénk.

I.

Először azt, hogy a keresztyénség ellen emelt kifogásainkkal önmagunkat ítéljük el.
Fontos dolog, hogy élénken magunk elé idézzük azt a helyzetet, amelyben Jézusnak ez a példázata kelt. Júdeábán egyszerre jelenik meg két próféta: az egyik Keresztelő János, a másik Jézus. Keresztelő János az Ószövetségnek betetőzője és csúcsa, legnagyobb a próféták között. Alakja zordon és fenyegető, csupa vád és bűnbánathirdetés. ítéletről és megtérésről beszél, azt kiáltja, hogy a fejsze a fák gyökerére vettetett, töredelemre hívja a megdöbbent lelkeket és megkereszteli őket. Alakja csont és bőr, ruhája teveszőr, eledele sáska és erdei méz, lakása a puszta, szava korbács, a legrettentőbb bűnbánati jaj egy gonosz és elfajult nemzetséggel szemben.

Vele szemben ott áll Jézus, aki csupa irgalom és szeretet, aki megbocsát mindenkinek, betér a bűnösökhöz és a vámszedőkhöz, felemeli a parázna nőt, meglátogatja Zakeust, s lényéből fölséges öröm sugárzik, mert Ő a Vőlegény s körülötte egy mennyei lakodalom jókedve sugárzik bele a világba.

A finnyások nemzetsége pedig nem fogadja be egyiket sem. Kiengesztelhetetlen ellentétet lát közöttük, de a két ellentét közül egyikhez sem tud csatlakozni. Jánosról azt mondja: ördög van benne, Jézusról pedig azt: nagyétű és iszákos.

Pedig János és Jézus ellentéte nem egymást kirekesztő, íme János nemcsak elismeri Jézust, hanem magát a Vőlegény barátjának nevezi. Megvallja, arra sem érdemes, hogy az ő Urának saruját oldja meg. Elismeri benne a Mást, az ég küldöttjét, az Istent. Ő vízzel keresztel, Jézus Szent Lélekkel, ő a bűnbánat embere, Jézus a kegyelemé. Benne a lelkiismeret szól, Jézusban Isten irgalma. Benne az foglalódik össze, ami a keresztyénségben, mint földi elem legmagasabbra emelkedhetik: a magát vádoló töredelem; Jézusban az válik testté, ami Istenből leszáll hatott egészen közénk, s benne egy más, mennyei világ érinti meg a föld porát. Olyan a találkozásuk, mint mikor a hegycsúcsra leszáll az ég követe, a sugárzó felleg. Ég és föld találkozik benne. Viszont Jézus is elismeri Jánost és legnagyobbnak nevezi a próféták közül, isteni méltóságától magát megüresítve, beáll a bűnbánók közé Ö, a szent és felveszi a János keresztségét, hogy művét egybekapcsolja a János kezdeményezésével és felmutassa a kettőjük között levő örök isteni egységet. Ezzel azt mutatja, hogy a Jézus művének földi kapcsoló pontja a János műve: az ő válságának nincs kezdete a János keresztsége nélkül, de ugyanakkor megmutatja azt is, hogy a Keresztelő János művének nincs koronája és kivirágzása az ő műve nélkül. Üdvösség nincs bűnbánat nélkül s a bűnbánat meddő — váltság nélkül. Tehát János és Jézus nem ellentétek, hanem azon egy kijelentésnek két oldala, az Ó- és Újszövetség, a törvény és a kegyelem, a bűnbánat és az evangéliom, az erkölcsi szigor és az újjászületett lélek mámoros, feltétlen isteni szabadsága.

De ebből az is következik, hogy a kettő közül nem lehet csak az egyiket elfogadni, sőt, vagy mind a kettőt elfogadjuk, vagy mind a kettőt visszautasítjuk. Vagy választunk, de akkor mind a kettőt, vagy válogatunk, de akkor mind a kettőt finnyás gyerekekként eldobjuk magunktól. Ezzel pedig önmagunkat ítéljük el: kirekesztettük magunkat az új és igaz élet közösségéből.

II.

A keresztyénség ellen emelt kifogásunkkal nemcsak önmagunkat ítéljük el, hanem új bizonyságokat adunk annak örök igazsága mellett.

A keresztyénség, mondják sokan, akik hajlamosak a szabadságra, akik szeretik az örömet, akik állandó tavaszban szeretnek élni, a mindenkori renaissance-hangulatú emberek: a keresztyénség hideg, kemény, a bűnt túlozza. E földet siralomházzá változtatja át, kiöli belőle a szépséget és az emberi örömöket. Sötéten fokozza Isten szentséget, haragvó, bosszúálló Istennek rajzolja, az ember elé betölthetetlen erkölcsi feladatokat ír, s ezzel vagy képmutatókat, vagy rajongókat nevel. Az egész görög világ, a mindenkori esztétikai vallásosság, a renaissance nagy életmű vészei, a jelenkor sok vidám boldog embere, nagy egyértelműséggel hajtogatják ezt.

De kérdezem, mi lenne a keresztyénségből, ha nekünk kellene megállapítani, milyen mértékig legyen Isten szent? Lehet-e alkudozni a bűnnel szemben és némelyeket elfogadni, némelyeket pedig nem? Szabad-e nekünk kompromisszumokat kötni a szent és igaz Isten nevében ezzel a világgal szemben? Nem az következnék-e ebből, hogy egész keresztyénségünk szomorú megalkuvássá, ötven százalékos kiegyezéssé torzulna? Ha nekünk jogunk van Isten követeléseit leszállítani. annyira leszállítjuk, míg képesek vagyunk betölteni azokat. Ha pedig kényelmesen betöltöttük, s már nincs mit betöltenünk, mégis megjelenik az érdem gondolata, Istennel szemben jogi álláspontra helyezkedünk, társai leszünk Istennek. osztozkodó, pörös társai. De egy hozzánk lehúzott Isten többé nem Isten, nem az a parancsoló, szuverén úr, aki ellentmondás nélkül követel, s aki lelkiismeretünkben az ő szent akaratának megalkuvást nem tűrő igazságát hirdeti. Istent megcsúfoljuk és elveszítjük.

Nem, nekünk tudnunk kell, hogy Isten szent, lénye égő tűz, Ő örök ellensége a bűnnek, törvényét egészen be kell töltenünk, bár egészen betölteni hihetetlen, mert éppen ezáltal jutunk oda, ahova Pál a Római levél 7. részében: „Akaratom vagyon a jóra, de azért nem az! cselekszem, amit akarok, hanem a gonoszát cselekszem, amit nem akarok. Gyönyörködöm az Isten törvényében belső ember szerint, de látok egy másik törvényt, az én tagjaimban, amely ellenkezik az elmém törvényével és rabul ad engem a bűnnek. Óh én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” Csak így, ezen az egyetlen úton, a csupa szentség, csupa parancs és csupa követelés Istennel szemben, jutok arra a nagy meglátásra, egy teljes összeomlás végén: nem, nem segít más semmi rajtam, csak a teljes irgalom és az örök kegyelem, amely ajándékul és ingyen adj Krisztus érdeméért nekem a bűnbocsánatot és az örökéletet.

Másik oldalról kifogásolják a keresztyénséget azért, mert túlságosan kedvez az embernek. Nietzsche könyveket írt arról, hogy a keresztyénség szolgaságba, lágyságba hajtja az embereket és a juhnyájak morálját hirdeti. Lehetetlennek tartják, hogy a megtérő lator egy perc alatt eszménnyé, hőssé váljék. Betegeket, bénákat, sírókat, gyengéket, egy ügyünket támogatni nem egyéb, mint megakadályozni az erősek, kegyetlenek, kiváltságosak győzedelmét. Gyöngeségnek mondja, hogy a parázna asszony a szentség glóriájával távozzon el alabástrom-szelencéjének feltörése után. Igazságtalanságot látnak abban, hogy a nap első órájától dolgozó szőlőmunkás ugyanannyi bért kapjon, mint a tizenegyedik órában jelentkező társa. Igen sok a kegyelem a keresztyénségben!

Ne sokalljuk, próbáljuk meg elgondolni azt a keresztyénséget, amelyikben kevesebb volna a kegyelem. Mi lenne akkor az Isten irgalmából, ha mértékét mi állapítanék meg; milyen tenger lenne az, amelyet parányi tégelyeikből a patikáriusok hordanának össze? Tudna-e rajtunk segíteni egy olyan kegyelem, amelyik feltételes, amelyik részleges, amelyik mérsékelt? Nem szűnne-e meg kegyelemnek lenni az a jóság, amelyik nem teljes és nem ingyen való? Hiszen akkor újra ott lennénk, hogy a törvény betöltése, az érdem és a jog döntene üdvösségünk felől! És milyen üdvösség volna az, amelyet mi szereztünk meg és nekünk kell megtartani. Mi lett volna a tékozló fiúból, ha a kapuban édesatyja alkudozni kezd vele, Zakeusból, ha fele aranyát és fele bűnét megtartja, Pálból, ha megmarad félig Saulnak? Mi lett volna velük, ha csak részletekben lett volna hozzájuk kegyelmes az Isten? Lehettek volna-e mássá, kerültek volna-e egészen új helyzetbe? Milyen tavasz lenne az, amelyik mellett még öt-, hat-, tízfokos hideg van éjszakánként? Milyen gránátalma, vagy szőlő lenne az, amelyikben még van nyolcvan, kilencven százalék a vadalmából, vagy az egresből? Milyen harmónia kelne ott, ahol csak némely hangszer, s az is megközelítően volna egybehangolva? Nem, mivel a világ teljesen megromlott, teljes kegyelemre van szüksége. A keresztyénség boldog lakodalmába csak akkor érkezünk meg, ha régi emberünk temetési szertartását végre hajtottuk és régi emberünket csak akkor temethetjük el, ha meghívást kaptunk az ingyen kegyelem királyi pecsétjével e lakodalomba.

III.

Választani és nem válogatni. Ezt bizonyítja a gyakorlati élet is. Alapigénk azt mondja, hogy a „bölcseség igazoltatók az ő fiaitól.” Akár a válogatás, akár a választás bölcsessége az ő fiaitól igazoltatik.

Pilátus válogatott, neki Krisztus nem kellett és összetört élete igazolta az ő dicsőségét. Júdás finnyás volt Krisztussal szemben: kifogásokat emelt ellene, hibákat talált benne és azt akarta, hogy ezek a hibák eltöröltessenek. Bölcsességét igazolta elgázolt élete, midőn kivitték a „Vér temetőjébe”. Annyi meg annyi ember válogatott az Isten által elibük tárt nagy lehetőségek között és a végén kimaradt a halál és élet, az életté váló halál szent közösségéből. Millió meg millió lélek kárhozott el azért, mert nem tudott dönteni, nem tudott választani. Egy életen át válogatott spekulációk, konfessziók, ideálok között, s a végén üres szívvel, feldúlt lélekkel örök halálnak martaléka lett. Ma is hány ember van, aki válogat Isten feléje nyújtott eszközeiben; áll a keresztúton és örökre ott marad, mint egy megtestesült árnyék. A kálvinizmusból ezt nem szereti, a római katholicizmusból azt kifogásolja, venne egy csipetet a teozófiából, néha eljár a szeánszokra, közben olártt szentel a házában pogány istenek életművészete számára. Nincs-e olyan kálvinista, aki kifogásolja a predestinációt, vagy a Krisztus istenségét, aki szakítani akar a puritánizmussal és pietizmusnak bélyegzi az imádkozást és a bibliaolvasást? Minderre rámegy a lelke, belső békessége, örök élete. Rámegy azoknak öröme, akiket legjobban szeret a világon. A bölcsesség igazoltatik az ő fiaitól. Tanácstalan, unott, kapkodó, finnyás és kedvetlen lelkek, tulajdonképpen egy közöttünk járó Pokol elkárhozott lelke, az a ti bűnötök, ami a Jézus példázatában a gyermekeké: nem tudtok beállani a keresztyénség fölséges temetési menetébe, amely átváltozik lakodalmas sereggé.

A bölcsesség igazoltatik az ő fiaitól; igazoltatik a választás bölcsessége is. Krisztus volt a bölcsesség, s az ő élete volt ennek legnagyobb igazolása. Nézzétek, egész élete egy nagy temetési menet: mikor megszületett, akkor lépett rá a Golgota útjára és soha sem tett egyetlen lépést sem, amellyel ne jutott volna közelebb a pálya végén sötétlő kereszthez. Magányos, elhagyott, szenvedő és lemondó volt. Útja lefelé vezetett, egészen a poklokra szállás kapujáig. El tudom képzelni életét, mint a világ legfájdalmasabb, eget és földet betöltő temetési indulóját, amelyben a mennynek és földnek minden fájdalma, panasza, tragikuma a Golgota szomorúsága zúg. De ugyanakkor Ö volt az egész világnak legboldogabb, legvidámabb lénye, az élet koszorús fejedelme, a nászra induló Vőlegény. Mindig csak adott, ajándékozott, megbocsátott, útján öröm fakadt, lába nyomán virág nyílt, körülötte mennyei tavasz illata terjedt, csodái termettek és úgy ment végig a földi életen, mint a testté vált Lakodalmas Öröm.

Ez a bölcsesség igazoltaték az ő fiaitól. Mindenki, aki őt választotta és aki mellé állt, két nagy szertartásban vett részt. A földi élet eltékozlásának, az óember megöldöklésének, a világ eltemetésének fölséges temetési szertartásában. Ezért az ő hívei komorak, fenségesek, szentek és zordonak. De ugyanakkor hívei lakodalmas nép: az öröm hadserege, az üdvnek fölséges hadjárata, a békének, a nyugalomnak, a reménységnek népe, akiknek lelkük mélyén, vérpadokon és gályákon, cirkuszokban és börtönökben kinyílik egy olyan virág, amelyre Isten gondolt akkor, amikor teremtette a földet cserépedényül e virág számára. Csak bátran tovább, akár az öröm, akár a lemondás, akár a törvény, akár a kegyelem ragad is meg. Akár a temetési, akár a lakodalmas menetbe lépsz is be. előbb tudd meg, hogy ez a kettő egy. Életed legnagyobb ténye dőlt el; finnyás válogatás helyett választottál magadnak életet, győzelmet, örökkévalóságot, s élő és diadalmas apológiája vagy a te Uradnak, az igazságnak és a bölcsességnek. A Bölcsességnek, aki reád tekintve, utad végén így szól majd hozzád: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.

A gyalom szót városi ember valószínűen nem ismeri. Körháló ez, a halak tömeges kifogására való. Csónakon beeveznek a halászok a vízre és a gyalmot elhelyezik úgy, hogy a víznek egy nagy darabjai kerítik körül vele. A gyalom felső szálán úszók vannak, az alsón nehezékek csüngnek, ennélfogva a háló, mint egy függőleges fal mozog a vízben. Elhelyezése után a halászok ki jenek a partra és kezdik húzni a háló két végét. A bekerített, vízterületen levő halak tarka összevisszaságban kerülnek bele a hálóba és izgalmas küzdelem után ott ficánkolnak a homokos parton. Gyorsan neki látnak a halászok és kiválogatják a szárazra került halmennyiséget. A szép és jó darabokat edénybe vagy kosarakba gyűjtik, s a fiatalját, vagy az ehetetlent visszadobják a vízbe.

Jézus ilyen halászatot láthatott, midőn elgondolkozva mondotta: hasonlatos az Isten országa a gyalomhoz s ezzel az ő világának néhány alaptörvényét állítja meglepő világossággal elibénk. Azt a tényt, hogy Isten országa egy nagy gyűjtőhely, amelyben jók és rosszak, értékesek és értéktelenek vannak együtt. De éppen ebből az összefogásból és elegyes állapotból kerül ki a lelki életnek tündöklő igazsága: az eleve elrendelés az egyházban. Három nagy gondolat körül csoportosul ez a tanítás: az egyetemes bűnösség ténye. Isten szuverén jótetszése és az egyház missziója.

I.

Hasonlatos Isten országa a gyalomhoz. Ezzel Jézus mindenekfelett megállapít egy tényt, amelyet nem lehet letagadni, hogy Isten országában, ebben a nagy lelki közösségben jók és rosszak egyaránt találhatók. Az egyház tagjai nem szentek, nem tökéletesek, bár a józanész azt következtetné, hogy az egyház a jók egybegyűjtésére és a rosszak távoltartására létesült.

Isten országában és annak földi képében, az egyházban két dolgot kell élesen megkülönböztetni. Először azt, hogy az igaz egyház szentségre és tisztaságra törekszik. Másodszor azt, hogy e célját a földi életben tökéletesen sohasem éri el. Mindig megvolt az egyházban az a törekvés, hogy csak tiszták, szentek és igazak lehessenek a tagok. Minél élénkebb és bensőbb volt a gyülekezet kapcsolata a láthatatlan fővel és benne a testvéreknek egymáshoz való viszonya, annál határozottabban és követelőbben hirdette ezt a programot. Az őskeresztyénségben lehetetlen észre nem vennünk szívós és halálos komoly törekvést arra, hogy csak a szentek és igazak maradhassanak meg a gyülekezetben. Az ötödik és hatodik században annyira ment ez a törekvés, hogy keresztyénné csak hosszadalmas és titokzatos próbák után, a legszentebb misztériumokba való beavatás után válhatott valaki. A reformáció tulajdonképpen azért támadt, hogy az egyház tisztaságát, szentségét megmentse akár szakadások árán is. És ma is varrnak szekták, amelyekben nem lehet mindenkinek belépni, nagyon megrendítő, egész életet átalakító megváltozások, elhatározások és fogadástételek árán juthat oda valaki. Az egyháznak manapság elhanyagolt, de természetéből következő isteni tevékenysége: az egyházfegyelem, szintén azt a célt szolgálja, hogy a tiszta búza közül a konkoly már a mi látható világunkban lehetően kiválogattassék.

Ezzel szemben áll az a tény, hogy az egyház mindenkori alakulatában voltak elveszett, lázadó lelkek. A tizenkét tanítvány közül egy áruló volt. Korinthusban Pál prófétai lelke alig tudta megtartani a gyülekezetét a bálványimádástól. A Jelenések Könyvében fehér kövecskékkel hívatnak meg és vérrel pecsételtetnek el az egyház igazi tagjai. A misztériumok beavatottjai közül sok áruló és visszaeső volt. A tiszta gyülekezetek eszményképüket egészen sohasem érték el és a legszigorúbb egyház fegyelem sem tudja helyreállítani a kívánt eszményi állapotot. A veszedelem nemcsak a tisztátalanok, hanem a tiszták részéről is fenyegetett. A belső életről nem lehet ítéletei mondani, ez már a római jognak is alapvető törvénye volt. Hány bűnöst, elveszettet emelt fel Jézus! Viszont egyetemes tapasztalás, hogy a szentek gyülekezetének hangsúlyozása mellett nagyon sok farizeusi gőg, felfuvalkodottság és a tökéletességben való hivalkodás költözik bele a szívekbe. Nézzünk meg egy-egy ilyen szektát, micsoda gőggel tud lenézni azokra az emberekre, akik szabályaikat nem követik és rendeleteiknek nem engedelmeskednek. Milyen megdöbbentő, mikor egy egyház a kerítésén kívül levőket a halál és kárhozat martalékának nevezi, és azzal hivalkodik, hogy egyedül benne van az üdvösség és akik hozzá tartoznak, azok üdvözültek és szentek.

Tovább vihetjük a fejtegetést és megállapíthatjuk, hogy mindaddig, amíg az egyház tagjai testben járnak, közöttük jók és rosszak, értékesek és értéktelenek egyaránt lesznek. Hányszor történik meg, hogy egyébként hívő és jóra igyekvő emberek a földi gyarlóság átka alatt egymást kölcsönösen elveszetteknek, gonoszaknak és kárhozottaknak tartják. Hányszór történik meg, hogy emberek, akik hitbeli közösségben tudtak élni egymással sokáig, egy időn túl nem tudják egymást elszenvedni és egyik a másikat Isten elveszett gyermekének tartja. Soha, soha mindaddig, míg e földi testet magunkról le nem vetjük, önmagunkat szenteknek és igazaknak éppen úgy nem tarthatjuk, mint ahogy nem mondhatjuk másokról, hogy elveszettek és kárhozottak. Isten országának nagy hálójában úgy vagyunk egybefogva, hogy a jók mellett, ott vannak a rosszak is. Emberi ítélet szerint a jó sokszor rosszá válik, a rossz sokszor jóvá. Szálljunk tehát magunkba és gondoljuk meg, hogy keresztyén emberhez méltatlan dolog a farizeusi gőg. És a bűnbánó publikánus Isten szemében ezerszer többet ér, mint az őt lenéző tökéleteskedő. A tékozló fiú hazatértére az Atya lakodalmat rendezett, míg bátyja irigységtől eltelten tett szemrehányást azért, hogy állhatatossága és engedelmessége jutalmául neki sohasem jutott még egy kecskefia sem.

II.

Ha ezt a tényt alapigénk szerint világosan látjuk, meg kell keresnünk ennek magyarázatát is. E magyarázat első tétele az, hogy itt Isten eleve elrendeléséről van szó. Nem a halász teremti a halat jónak vagy rossznak. A hal nem is a maga szabad akaratából lesz fogassá vagy pedig cápává. Ez Isten eleve elrendelésének a dolga. Isten bizonyos lelkialkattal teremti az embereket és némelyeket olyanná teremt, hogy rajtuk kegyelmét, másokat olyanná, hogy rajtuk igazságát mutassa meg. Keresztyén hitünk tanítása szerint minden lélek egyformán bűnös. Ezekből a bűnös lelkekből Isten kiválaszt némelyeket, akiken megkönyörül. Ezeknek megadja legnagyobb ajándékát, a hitet, amellyel elfogadhatják a feléjük nyújtott kegyelmet. Meglátják bűnös voltukat és szégyenben égve vezekelnek érette. Szemük felnyílik a kegyelem világosságának meglátására. Meglátják, hogy öröktől fogva elkészíttetett számukra a váltság, a szabadulás és elfogadják a feléjük nyúló kegyelmet. Isten nem azt kérdezi tőlünk, hogy mi magunkat szenteknek, igazaknak tartjuk-e, hanem azt kívánja, hogy bűnösöknek és elveszetteknek tartsuk, s akkor Ő Jézus Krisztus áldozatáért úgy fogad el minket, mintha valóban igazak és szón tok volnánk. Természet szerint való Egyszülött Fiáért fiává fogad, adoptál minket, azaz kiterjeszti reánk az életnek, a dicsőségnek és az üdvösségnek mindazt a drága ígéretét, amely természet szerinti örökös birtoka az Egy szidott nők, a Fiúnak. Jaj tehát annak a gyülekezetnek, vagy annak az embernek, aki magát szentnek és tökéletesnek tartja, másokban csak a hibát és a fogyatkozást látja, aki maga ül bírói székbe és átveszi a szent és kegyelmes Isten királyi hatalmát, hogy azt nyomorultan és nevetségesen a saját balgatag értelme es romlott szíve szerint gyakorolja. Olyan szánalmas, sőt olyan végzetes dolog ez, mintha a régi királyok udvarában részeg udvari bolondok ültek volna a megüresedett királyi trónra és a fölségesnek képében, de ereje, bölcsessége, joga es hatalma nélkül ítéltek volna elevenek és holtak fölött. Kit választott Isten ki és kit nem, ezt eldönteni mi nem tudjuk. Reánk csak az tartozik, ég-e az orcánk önvádunk füzében és félelemmel és rettegéssel, s mégis menekülő gyermek módjára belesimulunk-e a felénk kitáruló atyai karba?

A gyalom példája azt is mutatja, hogy Isten nemcsak a kiválasztást, hanem az ítéletet is magának tartotta fenn. Nem emberek ítélnek hitem és üdvösségem felöl, hanem egyedül Isten.

Ez az ítéletmondás két fórumon megy végbe. A földön az ő Igéjével ítél, azzal a kijelentéssel, amely mindnyájunknak a kezében van és Jézus Krisztusnak királyi pálcája. Rólam nem mondhat senki véleményt, csak Isten az ő Igéjében, amely éppúgy kezében van az egyház hivatalon szolgáinak, amint kezemben van nekem is. Éppen ebből az Igéből tudom ellenőrizni, hogy az egyház szolgái tisztán, az Ige szerint ítélnek-e felőlem, vagy pedig emberi tekintetekért meghamisítják az Igét és kedveznek vagy ártanak nekem. Kettőnk nagy pőrét maga Isten dönti el a második fórumon, az örökkévalóságban, ahol nagy csodák várakoznak reánk. Ahol csodálkozni fogunk azon, hogy sokan nincsenek ott, akikről pedig azt hittük, hogy bizonyára ott lesznek. De csodálkozni lógunk azon, hogy sokan ott lesznek, akikről idelenn bizonyára hittük, hogy odafenn nem találnak helyet s ahol mindenekfelett azon fogunk csodálkozni, hogy mi magunk, minden bűneink ellenére, mégis ott fenn vagyunk. Járjuk tehát földi életünket ezzel a kettős érzéssel. Élénk bűnbánattal önmagunk és bizakodó nagy szeretettel felebarátaink iránt, mindenekfelett azonban azzal a bizonyossággal, hogy felőlünk egyedül Isten ítél, s az ő ítélete éppen olyan igazságos, amilyen kegyelmes.

III.

A gyalom példázatában van harmadszor valami mélységes nagy vigasztalás és édes biztatás s mindkettő az egyház missziói természetéből fakad. Ez a vigasztalás többféle elemből áll. Elő szór annak a megismerése, hogy Isten rendezi és ítéli ezt a világot. Nem hagyja magára, szakadatlanul neveli és formálja, míg a rosszból is jót hoz ki. Éppen ezért az ón életemben legnagyobb áldások egyike az, amit a rossz emberek hasznának nevezünk. Isten százszor jobban nevel minket ellenségeinkkel, mint barátainkkal. Akinek nincs ellensége, olyanná válik, mint egy kolonc, amelyhez még nem ért hozzá a művésznek a keze. Ellenségeinket használja fel Isten eszközül arra, hogy meg- tanítson önismeretre, fegyelmezzen a helyes és igaz úton, megóvjon kísértésektől, megtanítson arra, hogy nem emberektől, hanem Istentől függünk, gyakoroljon az élet legmagasabb leckéjében: miképpen lehet a rosszra jóval felelni, a kődobást kenyérrel viszonozni és jó cselekedettel, bocsánattal, eleven szenet gyűjteni ellenségeink lejére. Végül, a saját életemben minél teljesebben megtanulom csodálni Isten mérhetetlen irgalmát, amellyel éppen én rajtam könyörült; minél jobban alámerülök az isteni szeretőt ki kutathatatlan melységeibe; minél boldogabban ujjongok a legnagyobb csodán: hogy engem megváltott, újjá teremtett és megszentelt, annál derültebb reménnyel nézek a világ végső kifejlődése elé és hiszem azt, hogy aki velem ezt meg tudta tenni, megtalálja a szabadításnak és megváltásnak útját másokkal szemben is, akár jobbak nálam, ami valószínű, akár rosszabbak, amit alig tudok elképzelni.

Isten országa hasonlatos a gyalomhoz. Ebben az Igében a vigasztaláson kívül van egy drága biztatás és buzdítás. Az tudniillik, hogy siessek és már ebben a világban ismerjem fel, kicsoda ment meg engem? Az egész földi élet legfőbb kérdése és legnagyobb alkalma az, hogy reálépjünk a szabadulás útjára. Fogjuk meg a felénk nyújtott kezet és bízzuk reá magunkat orré az erős égi karra. Ma inkább, mint holnap, mert a holnapról nem bizonyos senki. A mai nap pedig mindig felénk nyújtja a szabadulás drága alkalmát. Minden pillanatban érkezik egy csónak hozzánk, minden ponton kitárul előttünk egy bűbájos kapu. Mindenik esengve hív, mint sürgős és utolsó alkalom, s mindeniken az a nagy sietség érzik, amellyel Isten kiválogatja és magához kapcsolja azokat, akik az övéi. Isten országa olyan csodálatos, hogy benne átváltozhatunk veszendő telkekből élő lelkekké. Tulajdonképpen általa kivesz minket Isten a bűn szennyes és rejtelmes árjaiból, hogy szemtől-szembe lásson, hogy megérezzük keze melegségét, hogy megnyugodjunk és helyet találjunk az ő nagy szüretelő kosarában. Most is keze simogat, most is nézése sugárzik reád, most is kegyelme vesz körül. Most is ki van nyújtva feléd szabadító keze. Lélekben alázatosan, bűnbánó csókkal borulj reá e szabadító kézre. Tehát Isten kezében én is eszköz lehetek az ő országának megépítésére. Tudod-e, hogy tőled bizonyságtételt vár, mert lelkek fognak frissen beléd tapadni, mint a kötő méhrajnál a királynőbe a méhek? Tudod-e, hogy példád drága magvetés, amelynek beláthatatlan lehet az aratása? Tudod-e, hogy sok lélek számára te vagy a háló, te vagy a kaptár? Isten eltévedt madarainak szent lépvesszője lehetsz. Gondold meg, hogy e világon a rossz emberek számának általad kell megfogyatkoznia, a boldog és jó emberek számának általad kell meggyarapodnia. Neked nemcsak magadért kell a menekvés, hanem azokért, akik számára út, példa és rév lehetsz. Majd mikor jön a végső számbavétel, ne csak te menekülj meg, hanem általad más is, s tudd meg, hogy te nem menekülsz meg, ha valaki általad meg nem menekült.

Egy magyar költő egyszer azt mondotta, hogy az élet csak hangulat. Ez annyiból igaz, hogy az életnek fontos velejárója a hangulat s jobban alakítja a hangulat az életet, mint az élet a hangulatot. A hangulat röpke természetét nem lehet meghatározni és nem lehet leírni. Akkor sem, ha a szívünkbe ér, akkor sem, ha a műalkotásokat, vagy az élet különböző jeleneteit lengi körül. Annyit, tudunk róla csupán, hogy a hangulat alapérzéseinkből összetevődő, megfoghatatlan, mégis uralkodó lelki tünemény. Csodálatos természete abban tetőződik be, hogy akaratunk és ügyeskedéseink felett áll, nem lehet, parancsolni, vagy kikényszeríteni, csak ébreszteni lehet. Akinek a szíve fogékony rá, a személyekből, helyzetekből, vagy tárgyakból sugárzó hangulatot újra átéli. És az átélésben maga is foglyul esik a fölötte elhatalmasodó hangulatnak. Vidám társaság mosolyogni késztet, temetési menet, vagy gyászmenet fájdalommal tölt el. Templomokban ünnepi érzés járja át a szívünket és egy-egy ismerős, kedves tájék álmodozásba ringat.

Minél erősebb egy egyéniség, hangulatát annál inkább át tudja vinni másokra. A világnak legerősebb egyénisége Jézus Krisztus, nemcsak örök igazság, örök jóság és szépség, nem csak testté lett Ige, hanem élő, hódító, isteni hangulat. Hatalmába akkor jutunk, ha melléje állva, átéljük Jézus alapérzéseit.

Erre a célra legalkalmasabb Ige a Bibliából most elolvasott néhány vers. Azt lehet mondani, hogy a Jézus hangulatának örök és tiszta ábrázolása ez a szívéből kicsorduló ömledezés. A nélkül, hogy feldarabolnám vagy skatulyáznám, négy vonatkozását, négy húrnak a hangját különböztetem meg benne. Beszélek tehát Jézus alapérzéséről, amely feltárnád és kicsap belőle az élet négyféle dimenziójában: Akkor, amikor felfelé néz, amikor befelé tekint, amikor szeme kifelé pillant, végül, amikor tekintetét lefelé irányítja.

I.

Mikor Jézus felfelé néz, szívét betölti az áhítat és imádat alapérzése. Halkan, de felejthetetlenül szólal meg ez az alapérzés a felolvasott Igében: „Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú. Jézusra nézve Isten olyan realitás volt, mint reánk nézve az öntudat ténye. A Fiú Isten egyszersmind tökéletes ember is volt s embersége hordozta, átölelte és tökéletesen bírta az ő istenségének titokzatos lényét, amely egy volt az Atyával. Jézus úgy tudott Istenről, mint ahogy mi tudunk önmagunkról. Úgy látta, úgy ismerte, úgy elmerült benne, mint ahogy mi látjuk, ismerjük önmagunkat és elmerülünk önmagunkban. Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú. Ebből a hirtelen, szinte boldog zokogásként kitörő felkiáltásból az csendül felénk, micsoda öröm, micsoda élet, micsoda gazdagság, micsoda kincs ismerni Istent, az Atyát! Ha ti tudnátok azt, hogy milyen az Isten, ha ti igazán ismernétek, hogy 0 mennyire van, milyen erős, milyen igaz, milyen jó, óh, ha ti valaha megéreznétek azt a végtelen ünnepi boldogságot, melyet az istenismeret jelent a hívő lélek számára! A Heidelbergi Káté az élet egyetlen céljául az Isten ismeretét vallja. Szentek, hitvallók és a kijelentés nagy bizonyságtevői a túlvilági üdvösség teljességét a tökéletes istenismeretben látják. Nem lehet azt szóval kifejezni, hogy ez az ismeret milyen boldog kielégülés, milyen hatalmas bírás, milyen ujjongás megoldódó titkok felett, milyen szépségnek és dicsőségnek a látása. Valamit megérzékültethetne ebből az a földi tapasztalás, ha vakot látnánk, aki szeme világát visszanyeri; süketet, aki egy szimfónia közepén egyszerre hallani kezd; felébredőt, aki pusztaságon aludt el és szeme paradicsomkert közepén nyílik ki; de mindezek csak homályos képek ahhoz az óriás életérzéshez képest, amit az Isten ismerete nyújt. Olyan nagy és dicsőséges ez, hogy Isten keze nem is engedi meg a szemtől-szembe látást egyszerre elérnünk, hanem egy életen át nevel erre a lényre, a kijelentés lámpásával szórja utunkra annak dicsőségét és a halál árnyékának völgyén visz által, hogy megérjék a lelkünk a beteljesedés boldog pillanatára.

Lehajtott fejű, szomorú, árva testvéreim, nem halljátok ezt az égi harangszót, ezt a bíztató kürtzengést: óh, ha megtudnátok, ha megtapasztalnátok, kicsoda az Isten! Milyen jó, milyen szent, milyen dicsőséges és áldott! De jó, hogy valaki tökéletesen ismerte őt s róla nekünk üzenetet hozott! De jó, hogy ővele részt kérhetünk ebből a látásból! Micsoda öröm az, hogy ö meg akarja nekünk jelenteni és meg is jelenti és szüntelenül csak azt jelenti, hogy kicsoda az Isten!

II.

Jézus alapérzésének második húrja akkor zendül meg, amikor ő befelé néz. Ez az érzés egy ébredő öröm: a hála. Azért ébredő öröm, mert benne egy eltűnő fájdalom szemünk láttára változik legnagyobb örömmé. „Hálái adok néked Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől és a kisdedeknek meg jelentetted.” Jézus azzal a mérhetetlen örömhírrel állott az emberek elé, hogy Isten bűnbocsátó Atya, megváltó szeretet. Odaállott valami olyan édes sietséggel és lerendezéssel, mint ahogy a maratoni futó hozta meg a halálfélelmek között rettegő népnek a győzelem hírét. Azt várta, hogy felujjongjanak az emberek, eget, földet egyszerre töltsön be a meglepetés és a jó hír hallása felett az örömnek a kardala. E helyett mi történt? Az emberek nem figyeltek rá, idegenül és hidegen nézték Krisztust; megcsóválták a fejüket és tovább mentek. A bölcsek, a nagyok, a hatalmasok tudomást sem vettek róla. A császár és a prokonzul, a főpapok és írástudók, mindazok, akik a világ csúcsain éltek, rá se hederítettek, vagy gyűlölni kezdték. Ha Jézus csak ember lett volna, olyasvalami történt volna vele, mintha valaki teljes erővel rohan le egy lejtőn és az aljban beleütközik egy gránitsziklafalba. De nem ez következett be. Bekövetkezett az, hogy a bölcsek, az értelmesek, a nagyok nem értették meg őt, de a kisdedek, az együgyűek, az elhagyottak, a világ eltaposottjai és nyomorékjai felfigyeltek a szavára, hozzásimultak, utána mentek, részt kértek az ő öröméből és egyszerre megfordult a világ: az utolsókból elsők, a dőrékből bölcsek, a bűnösökből szentek, a kicsinyekből nagyok és az elgázoltakból az élet királyai lettek. Jézus tudta, hogy ezt Isten rendelte így és éppen ez a nagy fordulat töltötte el őt végtelen örömmel és ez az öröm felvette magába és elnyelte csalódásának minden homályát és szomorúságát, mint ahogy a felkelő nap elnyeli a völgyek ködét. Ráismeri Isten eleve elrendelő végzésére és annak nyomain indulva el, ujjongott egy előtte kibontakozó óriási terv feltünedező és megvalósuló fordulóinak. Ez töltötte el szívét azzal a nagy és végtelen örömmel, amelyben benne van a beteljesedő remény, a legyőzött csalódás helyett ujjongás, a kételkedésből felcsapó bizonyosság s mindez kicsorduló hálává magasztosul.

Érzitek-e csalódott, megvert, összetört, elgázolt testvéreim, hogy milyen boldog őrzés ráismerni az eleve elrendelő Isten kezenyomára, megragadni azt, amit Ő ád akkor, amikor valamit elvenni látszik, rálépni az utunkat elzáró szakadék karcsú hídjára, s átmenni a boldog, új tapasztalások, elhívatások és megbízatások szigetére? Milyen nagy öröm az, hogy ha rájövünk világunk megfordított rendjére, amely szerint nem az a fő, hogy jólétben, szerencsében, örömben éljünk, hanem az, hogy a látható világ elmúlandó dicsőségéből átmentsük magunkat és életünket, a lát hatatlan világ feltünedező dicsőségére? Minden bánat és minden csalódás, minden hajótörés tulajdonképpen ú j gályára szállás és új vizek felé való evezés. Érzitek-e, hogy az életnek milyen felcsapó és győzelmes hangulata a hála, mely a menekülés és a megérkezés érzelmi képe?

III.

Harmadik alapérzese Jézusnak a magányosságban való erő, a belső szilárdság. Melyet akkor érzett, amikor kifelé nézett. Kifelé nézett abba a zajgó, üres, értelmetlen és szomorú világba, ahol olyan mérhetetlenül egyedül állott, ahol őt senki nem ismerte és felujjongott a lelke erre a tapasztalásra: „senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya.” Nem értették, lenézték, támadták, gyűlölték, bántalmazták és keresztre feszítették, de ebben a rettentő kiszolgáltatottságban, ebben a mérhetetlen árvaságban ujjongva vert a szíve: senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya! Az Atya ismeri, az Atya szereti, mit árt neki akkor az elhagyatottság vagy gyűlölet? Az Atya ismeri, tudja az értékét, gyönyörködik a Fiú arcában, megszámolja sóhajtásait, felel imádságaira. Mikor minden ajtó és minden szív be van zárva előtte, akkor Ő egy lépéssel már
hazaér. Átléphet az atyai küszöbön, odamehet a mindenható Atya palástja alá, szárnyának árnyékában pihenhet, nézésében mintegy meleg fényzáporban, boldogan sütkérezhetik, s előtte meghajolva, érzi, hogy az Atya keze Fiának a fején pihen. Óh, Jézus sokszor érezte ezt a tapasztalást. A templomban, mikor szülői elől odamenekült, ahol őt egyedül ismerik. Korazinban és Bethsaidában, ahol őt nem veszik be és ellene fellázadnak. A Gethsemáné-kertben, ahol vérrel verítékezve imádkozik azért, hogy múljon el a keserű pohár és a kereszt kínjai között, amikor felkiált, hogy én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!

Szomorú testvérem, aki idegenül bolyongasz az emberáradatban, aki magányosan epekedel valahol, ki betegágyadon rettentő egyedüliségben hánykódol, akit gúnyol, vagy megvet a világ, ezer hántás és hátratétel ért, kiről nem ismernek el semmit és akitől minden gyöngédséget vagy megértést. Megtagadnak: tudd meg, senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya. Isten egészen ismer és egészen szeret. Drága vagy neki, mert orcádon ha külsőleg csúnya, kórtól, öregségtől, szenvedéstől barázdált is, önön vonásait látja. Nagy, áldott atyai szíve előtted ki van tárva, a küszöbe mindig csak egy lépésnyire van tőled, zsámolyához odamenekülhetsz, irgalmának palástjába betakarhatod véres vagy szennyes orcádat. Lábai előtt kisírhatod magadat, atyai nézése reád záporoz és áldó keze fejedet érinti. Mit bánt téged az, hogy e világnak idegen vagy, ha Isten ismer téged? Mit bánt téged, hogy nincs senkid, aki megértene, ha Isten megért és Isten a tied? Fájhat-e neked az a tisztelet, az az elismerés, amit e világ megtagadott tőled, ha te a hazatérő tékozló gyermek királyi öltözetében, sarujában és kösöntyűiben járhatsz? Lehet-e neked panaszod, pered ezzel a világgal, mikor Istennel békességed van? Fájhat neked az, hogy az élet nagy harcaiban kisebbségben maradtál, ha te egyedül Istennel mindig többségben vagy? A Jézus nagy, győzelmes, Istennel való közösségének alapérzése eltölti a szívedet. Te leszesz a legerősebb, a legmagasabb, a legkirályibb, a leggazdagabb lélek, egymagad egy egész zászlós tábor.

IV.

Végül Jézus alapérzésének negyedik tényezője az, hogy Ő nemcsak felfelé, befelé és kifelé nézett, hanem nézett lefele is. Lefelé azokra, akik szegények, kicsinyek, elhagyatottak, megfáradottak és megterheltek voltak. Eltöltötte szívét az irgalom, a szánó szereid, a szolgálattevő önfeláldozás és ment segíteni rajtuk. Nem véletlen dolog, hogy Jézus éppen a textusul vett ujjongó ömledezés után kiáltja világgá fölséges és örök hívogatását: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan” Jézus isteni méltósága mellett semmi sem bizonyít jobban, mint éppen ez a hívás. Mi lenne azzal az orvossal, aki kiírná: Jöjjön hozzám minden gyógyíthatatlan beteg, én biztosan, igazán, ingyen meggyógyítom. Mi lenne azzal a bölccsel, aki hívogatná az embereket: Jöjjenek mindazok, akik tanács nélkül szűkölködnek, én útbaigazítom őket. Mi lenne azzal a gazdaggal, ha aranyhegyeken ülne is, aki kihirdetné: En minden éhezőnek kenyeret adok, minden mezítelent felruházok, minden koldust királlyá teszek. Ugyebár az első pillanatban a világnak olyan nyomorúsága zúdulna rá, hogy darabokra tépné, vagy maga alá temetné a kérés és az igény. És Jézus, az egyedüli, a magányos, a szegény, a megcsúfolt, mindezt ígéri, mindezt adja évezredek óta, sőt többet ígér és többet ad, mert betetőzésül azt kiáltja a világba: Jöjjön hozzám minden bűnös, én mindazokért helytállók és mindenkinek bűnét magamra veszem, keresztjét elhordozom, érte eleget teszek, számára, megszerzem a kiengesztelődést. Jöjjetek én hozzám mindnyájan!

Ez a hívogatás megmarad, szinte meglök, hogy térdeink megrogynak, mi egy lépést előre teszünk, hogy arcra borulva lába elé érkezzünk. Megyünk, Uram, hogy részt vegyünk a te alapérzésedben, rabul ejtsen a mennyei életnek boldog hangulata, szívünk és világunk más legyen, felfelé nézve: megismerjük az Atyát, befelé tekintve: ébredő örömök járják át szívünket, kifelé nézve: térjünk tehozzád mennyei lakodalomra s irgalmad által megejtve, irgalom, szolgálat, áldozat legyünk másokra nézve is.

Egy svájci gyermek, aki odafenn született a hóvilág peremén, tíz-tizenkét éves lehetett, midőn apjával először ment le a völgyek világába. Odalenn nem látott földmívelő munkát, idelenn, friss márciusban, már folyt a szántóvető munka. Mikor elkanyarodik útjók így megmívelt szántóföld mellett, csodálkozva látja a gyermek, hogy a puha, barna földön egy magányos ember jár, aki ünnepi mozdulatok között, felmagasztosult komolysággal, aranyló búzaszemeket szór a barázdákba. Magányos alakja felséges és megható volt, mintha valami nagyszerű liturgiát végezne. Apám, imádkozik ez az ember? kérdezte. A gyermek megérezte, hogy a magvető munkája valami felséges szertartás, amit maga a teremtő Isten szerzett s ezáltal részt adott az embernek a maga legközvetlenebb, igazán személyes művészetéből. De ez az ünnepi méltóság a magvető alakján csak azért ömlött el, mert várta a magot az előre előkészített jó föld. Őrült volna, aki mocsárba, tengerbe, vagy gleccserekre szórná a magot. Emlékezzünk Böcklin híres képére: Szent Antal prédikál a halaknak. A szent alakján itt is rajongó hit, túlvilági alázatosság ömlik el, mégis ha a képmutató cápákra és kaján csukákra tekintünk, akik szemforgató módon hallgatják az Igét, lehetetlen nem mosolyognunk az ilyen magvetés együgyű hiábavalóságán.

Ez a két kép arra tereli figyelmünket, hogy az igehirdetésnél nemcsak az Ige, hanem a befogadó lélek is döntő, éppúgy, mint az aratás sorsa nemcsak a magtól, hanem a talajtól is függ. Egy megrendítő tény van kifejezve ebben a gondolatban és egy édes, nagy biztatás.

I.

Megrendítő tény az, hogy a lelkek nem egyformák. Alapigénk négyfélét különböztet meg; Vannak útszéli lelkek, kövecses, vagy karszt-lelkek, parlagi lelkek és a jó földhöz hasonló lelkek.
„És lőn vetés közben, hogy némely az út mellé esék és eljövének az égi madarak és megevék azt.” Útszéli lelkek azok, ahol a világ jár. Valaha lehettek jó föld, de kitaposta őket a világ saruja. Jönnek-mennek az ilyen lélekben a benyomások, mint az úton a közlekedők, mindegy, hogy hova; lakodalomra mennek, vagy temetésről jönnek, szolgálatba indulnak, vagy nyereség és ragadozás után szaladnak, nem fontos. Nyitva állanak minden benyomás és gondolat számára, s azok áttapodnak rajtuk, s csak szemét marad utánuk. Elvész a fogamzó képességük; akármilyen szent virágpor hull is az útra, gyümölcs és élet nem támad belőlük. Az ilyen lelkekre is permetezik az Ige iskolákban, templomokban; átsuhan rajtuk a szent énekek áldott szárnya, de nem támad nyomukban élet. Történelemből és életből millió ragyogó példa mosolyog beléjük, de hiába, mert ők olyanok, mint a befagyott és hóréteggel borított Balaton: hiába mosolyognak ott fenn a csillagok, fényüket nem veri vissza a tó, csak bámul bele az űrbe, mint egy óriás, megvakult szem. Az útszéli lelkek olyanok, mint az a fényképező lemez, amelyről lemaratták a brómezüstöt: hiába jelenik meg előttük a bűbájos kép, mennynek vagy földnek felejthetetlenül szép és mélyértelmű jelenése, sohasem támad bennük mása a csodálatos és ezerszínű életnek. Lehet, hogy most is itt ülnek a templomban és tekintetük reám van szegezve. Hallják minden szavamat, értik is a beszédemet, de a lelkűk egyetlenegy gondolatnak foglyul nem esik. Leélik az életüket az egyházban: térdre hullnak a konfirmációkor, nászmenetben ide jönnek az Úr oltára elé, állanak bölcsőnél és koporsó mellett, hallgatván a személy ükhöz szóló beszédet és nem emlékeznek egyetlen egy Igére. Nem tudnak visszagondolni Jézusnak egy-egy pillantására, szavára, vagy mozdulatára. Megrakott szekerekben nyikorog át rajtuk az élet nagy gazdagsága, szent aratásának drága termése, de a lelkűkben csak szemét marad, a lehulló Igét csiripelő, vagy sötétszárnyú madarak kapkodják fel: balgatag képzetek, léha gondolatok, üres emlékek és dőre, kósza vágyak. Jut-e eszetekbe ti mosolygó, de fölöttébb siratni való lelkek, hogy minden elkallódott Igét megsirat és feljegyez Valaki, akinek olyan drága volt az Ige, hogy minden szemét vérével hintette meg?

„Némely pedig köves helyre esek, ahol nem sok föld vala és hamar kikele, mivel nem vala mélyen a földben; mikor pedig felkelt a nap, elsüle, és mivelhogy nem vala gyökere, elszárada.” Ebbe a csoportba kétféle lélek tartozik, a felületes és a letarolt lélek. Felületes lélek az, amelynek vékony termőrétege van, hamar átázik, hamar átmelegszik. A mag egy-kettőre megfogamzik benne, gyorsan ki is hajt, de a plánta gyökeret nem verhet, s még zöld a kalász, amikor élete véget ér: hirtelen elsárgul, s mielőtt virágzott volna, rőt avarként válik korai tarlóvá. De lehetnek a köves lelkek letarolt, azaz karszt-lelkek is. A karszt valaha erdő volt, gazdag televény, de gonosz kezek letarolták dicsőségét és büszkeségét, az óriás erdőt, vagy a szőlős-kertet. A televényt szél köszörülte, zápor mosta, míg annyira elvékonyodott, hogy mint rongyos palást alól a megfagyott koldus hullája, mindenütt kiütközik a halál birodalmának rettentő királya: a Kő. Valaha a Sashegy az ország egyik legjobb borát szűrte, ma sötéten mered az égre, mint egy kővé vált öreg démonnak a profilja. Horvátország hegyein valaha Európa legszebb őserdője zúgott: a velencések és a dalmaták innen vették legtetemesebb árbocfájukat és cölöpjeiket. Ma már ujjnyi termőréteg van rajtuk, s a kétségbeesett ember koratavaszra késő őszt ér és üres kézzel suhan el fölötte az áldást adó nyár. Vannak lelkek, akiknek ezertitkú termését letarolta és áldott televényét letörölte az élet. Rabszolgamunka, őrlő robot, mohó pénzvágy karszttá változtatta át. Kitermelték és eltékozolták ősi örökségüket, amelyben csodák születtek és titkok rengetege zúgott. Valahol korhad, szuvasodik, lassú tűzben senyved és értelmetlenül forgácsolódik szét minden, ami benne egykor nagy és szép volt. Nagy halotthamvasztóvá vált az ilyen lélek: elmúlt dicsőség emlékei füsttelen és lángtalan tűzben hamvadoznak benne. Itt-ott felüti fejét az élni akaró, sápadt és halálra szánt vegetáció: küszködő hit, tétovázó imádság, halvány áldozat. De imádságában nincs mélység, hitében állhatatosság, áldozatában hősiesség: Istennek, a fölséges Gazdának, nincs aratása rajta.

„Némely pedig a tövisek közé esek és felnövekedének a tövisek és megfojták azt és nem ada gyümölcsöt.” Ezek a parlag lelkek. Mindent felvesznek, mindent megteremnek, de nincs fölöttük olyan hatalom, amely védje a rossztól a jót, nem ismerik a kiválogatás és tenyésztés nagy törvényeit: a gyomlálást és az ápolást. Lám, a legelésző barmok különbséget tesznek édes fű és mérges dudva között. Hány lélek van, aki nem képes erre sem! Járnak a templomba, de elmennek a lebujokba is. Olvasnak vallásos iratokat, de csámcsognak a pornográfia döglakomáján is. Nemzeti vagy egyházi nagy ügyeket szolgálnak, de féltékenység, irigység, gyűlölet hatalmasodik el bennük és nem tudnak védekezni saját lelkűk gonosz termésével szemben. Azt hiszik, ez a szabadság, pedig jó és rossz között nincs egymásmellettiség, csak egymásellenesség. A jót erősíteni kell, a rosszat irtani. Aki ezt nem teszi, prédául dobja lelke legdrágább javait a Hátán pusztító hatalmának. Mily dőre volna, az a kertész, aki kijelentené, hogy ő elvi alapon nem irt, nem nyes és mán gyomlál, csak plántál! Ez az őserdő törvénye és nem az ültetvényeké; a parlag igazsága és nem a termőföldé. Parlagon és őserdőben ádáz harc dúl. Az egymást pusztító élet kábító erejű zuhataga tulajdonképpen a halál borzalmas műhelye.

II.

„Némely pedig a jó földbe esék; és ád vala növekedő és bővölködő gyümölcsöt, és némely hoz vala harmincannyit, némely hatvanannyit, némely pedig százannyit.” Az Igének ez az a része, amely egv nagy és drága biztatást nyújt felénk.

A példázatban világosan látszanak az élet fokozatai. Az elsőnél meg som fogamzik a mag. A másiknál megfogamzik, de rögtön elszárad. A harmadiknál felnő, gyümölcsöt akar hozni, élettel és ígérettel teljes, de megöli a nála hatalmasabb dudva. Egyedül a jó föld az, amelyben a mag meg is fogamzik, fel is nő, édesen virágzik és gazdag aratást hoz. Melyik a jó föld? Amelyikben eldőlt egy nagy kérdés: minden a termés szolgálatában áll. Az aratás, az áldott kenyér az ilyen földnek a rendeltetése, életének ez az uralkodó célja; ennek érdekében mindenről lemond és ennek érdekében mindent elvisel. Hogyan lesz jó földdé a lélek? Ha meghódol az Ige számára, ha életének az lesz a legfőbb célja és egyetlen rendeltetése, hogy Isten nagy lelki aratását szolgálja. Minden pillanata, életnyilvánulása, berendezkedése és erőfeszítése arra irányul, hogy az Isten titokzatos csűrei, amelyekbe szent aratását: a megváltott lélek gyümölcseit takarítja általa is minél telibb legyen. Amelyik lélek tudja, hogy Isten háztartásában nem dísznövény, hanem hasznos palánta vagyunk, életünk, minőségünk, példánk, erőfeszítésünk, imádságunk és munkánk, könnyeink és vérünk hullása, mind drága termés a világ számára, amelyből egv láthatatlan mennyei ország él, táplálkozik és gazdagodik, amelytől Isten misztikus csűrei, az örökélet gabonásai telnek.

És itt jő az Igének nagyszerű biztatása: minden föld valaha rossz volt, tehát minden rossz föld valamikor jóvá lehet. Sokszor egy emberöltő alatt szemünk láttára átalakul a föld. Kecskemét környékén sívó homok végtelen tengere volt és ha most valaki barackvirágzáskor, vagy nyári gyümölcsérés idején megy át e vidéken, azt mondja, ez a világ legszebb paradicsomkertje. Valaha Magyarország tengerfenék volt, ma aranykalásszal ékes rónaság. Hollandiában a szennyesvizű Zuvder-í árad, amely akkora, mint az ország egész területének egyhatodrésze, most csapolják le. Évtizedek múlva egy májusi utazót beláthatatlan tulipánmezőkön fog vinni ezen a helyen az órákon át száguldó gyorsvonat. Néha évezredek, v agy évmilliók kellenek, amíg készen van a jó föld. Európa legtermékenyebb része, a Po melletti citromligetek, Provance daltelt mezőinek helye, valaha vadon és mocsár volt. Ma minden szépségnek és áldásnak a hazája. Ez a legnagyobb és legegyetemesebb munka, amely planétáinkat formálja. Méreteiben és eredményeiben nagyobb és bámulatosabb, mint az a munka, amely az izzó csillagködből naprendszereket és bolygókat alkot.

A keresztyénség áldott ültetvény; Karsztból, Szaharából, mocsárból, tengerfenékből, szakadatlanul új meg új földet hódít meg a Gyümölcs számára, egymás mellett van keresztyénség és világ, mint ahogy egymás mellett van az ültetvény és a dzsungel, de öröktől fogva való ellenkezés dúl közöttük. Határaik nem forrhatnak össze: vagy az ültetvény válik dzsungellé, vagy a dzsungelből lesz ültetvény: vagy a keresztyénséget öli meg a világ, vagy a világot hódítja meg a keresztyénség.

Tudod-e, hogy a világon minden isteni erő azt a nagy művet szolgálja, hogy a rossz föld jóvá legyen? Nagy, kozmikus hatalmak, az időjárás örök törvényei, tengerek áramlásai és égi testek forgása, titokzatos vegyi folyamatok, föld alatt és föld felett, mint Isten akaratának szolgái, készítik és mozdítják elő ezt a nagy művöt. Velük szemben állanak szintén óriás erők, a romlásnak, a halálnak erői, kihűlő napok, megfagyó világok, elsüllyedő földrészek, kitörő vulkánok és országokat lekaszáló tornádók. Épp ilyen munka folyik a lelki életben, amely a terméketlen lelket termővé változtatja át. Istennek nagy előkészítő munkája az emberi kultúra, amely érleli a lelket az ő számára. A történelem, amelynek kérdéseit csak Isten oldja meg. A természet, amely halálmalom, ha nem az élet fehér lisztjét őrli. A lelkek földjét a fájdalom feltöri, a bűn könnyel és vérrel áztatja, a halál mélységeiből felforgatja, az öröm puhítja és boronálja.

Isten tud világokat teremteni, de ahhoz, hogy egy darab földet megnöveljen és egyetlen szelet kenyeret létrehozzon, emberre van szüksége, aki erejét szolgálatba állítja. Neked is Isten szolgálatába kell állítanod a magad erőit, hogy ez a nagy mű végbemenjen, s az angyalok boldog arató dala egyszer felzendüljön a te lelked mezői felett. Segíts neki! Nézd, milyen nagy segítséget nyújthatsz neki! Az őszinte vágy, amely telkedben felsír azután, hogy a te életednek is legyen aratása; az élénk töredelem, amellyel felhasogatod megkövült, vagy kitaposott lelkedet; az erős fogadás, a,mellyel magadba veszed az Igét és életedet ráteszed; a kemény gyakorlat, amely véres kézzel is gyomlálja a tövist s életét sem sajnálja, hogy egy parányi nemes palántát megmentsen: íme az isteni háztartásban ez a te részed, ez a te munkád. Csak így lesz a szíved egyszer készen, de így bizonyára készen lesz. Olyan lesz a lelked, mint a puha, fekete, szomjas vagy barnán aranyló barázda, amely elkészítve, a menyasszony boldog áhítatával várja az Ige arany szemeit. Várja, hogy a felkelő nap fényében sugarasan, felmagasztosulva, magányosan és isteni fényességgel, mikor jelenik meg a barázda szélén az Ember Fia, aki átszegezett kezéből hinti szét az élet, az aratás vértől rőtellő aranyszemeit.
Halljátok : íme a magvető kiméne vetni!

Kétféle magányosság van: testi és lelki. A testi magányosságban a tér választ el a világtól. Egyedül van a tudós, aki lámpásánál éjszaka fenn virraszt, egyedül van a háziasszony, aki reggelig varrja gyermekeinek ruháját, egyedül van a mártír cellájában, aki várja a felkelő Napot s vele az ítéletet. Mindez azonban nem igazi egyedüllét. A tudós lelkét betölti tárgyának szépsége és az igazság jelenvalósága.

Linné azt mondotta egyszer, hogy legfölségesebb társaságban akkor van, amikor egészen egyedül dolgozik. A háziasszony lelkét betölti családja és minden ruhadarab úgy beszél hozzá, mintha éppen benne járna, csacsogna az, akinek számára készült. A fogoly cellájában fölséges társaságban él, mártírtársainak szellemalakjai lengik körül és a láthatatlan világ minden szépsége és csodája, a történelem minden ihletése úgy veszi körül, mintha egy lelki amphitheatrumnak középpontjában ülne.

Most nem erről a magányosságról beszélünk, hanem arról, amelyik minden emberi léleknek feltétlen velejárója. Arról a magányosságról, amely nélkülözhetetlen út, a legfölségesebb és egyetlen társaság megnyerésére. Fejtegetéseinket így tagozhatjuk: minden léleknek szenvednie kell a magányosság alatt, hogy a szó isteni értelmében társas lény lehessen.

I.

Vannak emberek, kik nem tudnak egyedül lenni. Reájuk nézve kín és halál, ha nem beszélhetnek. Mindegy, akárki legyen az, csak minél többen legyenek és lehetőleg mindig új emberek kerüljenek eléjük. Láttatok embert bizonyára, aki mikor beül a vonat fülkéjébe, már indulás előtt mindenkivel szóba elegyedik, mindenkit felvilágosít arról, hogy ő ki, hova megy, miért megy, miként él otthon, hol és merre vannak rokonai, kik azok, mit tesznek, hogyan élnek. Ezeket a szerencsétlen embereket sohasem lehet egyedül látni. Keresik a tömeget, a látványosságot, betöltik a mulatóhelyeket, zsibonganak az utcákon, tele van velük a világ és ők a világgal. Ezek tulajdonképpen részvétre méltó és szánalmas emberek. Szívből sirasd meg azokat, akik nem tudnak hallgatni, és akik nem tudnak egyedül lenni. Az a bizonyos sokat dicsért közlékenység tulajdonképpen nem egyéb, mint egy üres, kapkodó léleknek kétségbeesett küzdelme aziránt, hogy valaha nehogy egyedül legyen, és ne kelljen találkoznia önmagával. Azt lehet mondani, hogy az ember ott kezdődik, amikor magára eszmél, megérzi a véghetetlen különbséget közte és a világ között, s észreveszi, hogy zajgó tengeráradatban, őrlő munkában, az élet forgatagában tulajdonképpen mérhetetlenül árván és magányosan áll.

Bizonyára tapasztaltátok vagy hallottátok másoktól, hogy olyan emberek, akiknek élete a társaság, a szórakozás, a hiúság vásárának vidám, farsangi tömkelegé, egyszer csak elkomolyodnak. Úgy érzik magukat, hogy a zajló tömegben mérhetetlen ül árvák. Nincs senki, aki megértené őket, de nincs senki, aki érdekelné őket. Hideg, józan felébredés ez, de nagyon üdvösséges. Zajban, örömben, tarka tolongásban elmerült emberek, nevezzétek szentnek a kijózanodásnak és árvaságnak ezt a kínos, szívetekbe markoló percét!

De ugyebár azt is éreztétek, vagy arról is hallottatok, hogy néha az emberi szív munkaközben, amikor életét szétosztja és egészségét őrli, mikor minden idegszála meg van feszítve, és figyelme egyetlenegy dologra pontosul össze: hirtelen valami nagy elhagyatottságot érez. Felveti a kérdést: miért mindez? Honnan jött, hova megy, ki ő, mi értelme van a robotnak, amely felőrli őt, s mintegy gályarabot, a gyötrelem és ítélet padjához szegezi? Ilyenkor érzi meg a gályarab azt, hogy hullámzó Óceán felett, viharokban dobált és megrakott hajón, dőzsölő vagy menekülő emberek között, milyen magányosan áll az evezőpadon, amelyre könnye és verítéke záporban hull. - Bármilyen fájdalmas és szomorú pillanat ez, áldjátok ezt a percet, mert új, fölséges kibontakozásnak és találkozásoknak pálmasoros útja nyílik meg előttetek.

De alighanem tettetek már olyan tapasztalást is, hogy környezetetekben mindenki mily végtelenül messze áll tőletek. Más dolog érdekli, más dolog lelkesíti azokat. Hiába tudjátok a nevét, hiába ismeritek a történetét, hiába van ezer lánccal mellétek láncolva, mégis arca ismeretlen, lénye távol álló és idegen. Úgy érezzük magunkat, mintha tengeren úszó hajók volnánk: elmegyünk egymás mellett, távolról köszöntgetünk, de a találkozás csak ideig tartó: ismeretlen kikötőkből, ismeretlen révpartok felé hajózunk, s nincs más közösség közöttünk, mint az a pár perc, amikor egymás előtt zászlónkat meghajtjuk. Bizonyára megdöbbenve tapasztaltátok néha azt is, hogy a hozzátok legközelebb állók, a gyermek, az élettárs, a családtag milyen mérhetetlen távol áll tőletek. Más a lénye, más a rendeltetése és bár együtt éltek és szakadatlanul kapcsolatban álltok egymással, közöttetek mégis világok távolsága ásít. Sok ember annyira megdöbben ettől a tapasztalástól, hogy nem is meri bevallani. Pedig örülnie kellene neki, mert egy erőteljes, isteni útmutatás ez arra, hogy minden lélek bezárt, csodálatos világ. Ha egy júniusi éjszakán felnézünk a tiszta égboltra, a csillagok fénye összeszövődik, mint valami öröktől fogva megalkotott égi figurák sugárzanak az egyes csillagképek, a tejút halvány köddé sűrűsödve, mint egyetlenegy hófehér szalag köti át az univerzumot. A csillagok oly közel látszanak egymáshoz, hogy szinte összeérnek és azon tűnődünk, hogy nem folynak egybe s miért nem égetik meg egymást; De mi is tudjuk a csillagászatból, hogy mindezek a csillagképek egymással össze nem függő, egymástól kibeszélhetetlen távol álló, önálló csillagoknak, sőt talán naprendszereknek a mi emberi tekintetünk által egybefogott képe. Más az anyaga, más a pályája, eredete és célja mindeniknek, s csak a mi tekintetünkben mutatnak ideig-óráig való, egészen esetleges alakot. A magányosság a lélek önállóságának, páratlanságának jegye és képe.

Ebből következik az, hogy minél inkább ember valaki, minél teljesebb, különb, egészebb, tehát nagyobb ember, annál magányosabb. A nagy lelkeken valami feltűnő magányosság borong. Veréb sok van, sasnak nehezen akad párja, vakondtúrás száz is akad egy kertben, de Mont Blanc egy egész világrészben csak egy. Milyen magányos lehetett Noé, mikor bárkája az Ararát-hegye fölött úszott! Ábrahám, aki egyedül bújdosik magányos zsellérsége változó terein. Mózes hányszor elzokogja, milyen egyedül áll népe között, s Alfréd de Vigny-nek van egy költeménye arról, hogy a Mózes nagysága miként tör le és riaszt vissza minden feléje kúszó rokonszenvet. A repkény elborítja a romot, de a toronytetőkre sohasem érkezik fel. Milyen magányosság veszi körül a prófétákat, a nagy gondolkodókat, a történelem csúcsain megálló vezér egyéniségeket.

Ennek a megfigyelésnek igazságát mutatja az, hogy a világon legmagányosabb lény maga Jézus volt. Alakja kinyúlik a végtelenségbe, párja, mása nincs sehol. Igéit, amelyek oly egyszerűek és természetesek, hogy a gyermekek szeme felcsillan reá, most kétezer év múltán sem tudjuk egész mélységükben megérteni. A farizeusok egy törvényszegőt és forradalmárt látnak benne; a szaddúceusok megbotránkoznak szigorú szabályain és csökönyös orthodoxiáján. A hatalmasok népbolondítót szimatolnak benne és ellene törnek, a nép meg azt hiszi, hogy elárulja és kifosztja őt. Lénye kiszámíthatatlan, feleletei mindig másképpen hangzanak, mint ahogy az emberek várták; most királynak mondja magát, majd mezítláb és szamárháton vonul be Jeruzsálembe; most megbocsát a bűnös asszonynak és magához emeli a vámszedőket, majd ostorral támad a templom szolgáira és jajt kiált szülőföldje ellen. Lassanként egészen egyedül marad s felszakad ajkán a legszomorúbb Ige, amellyel megmaradt néhány tanítványát is útra bocsátja: íme, eljön az óra és immár eljött, hogy szétoszoljatok, kiki az övéihez és engem egyedül hagyjatok.

II.

De nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Ez az fordítja meg egész eddigi szemlélődésünket és világít reá a lélek egyik rejtelmes alaptörvényére. El kell szakadnunk az egész világtól és meg kell éreznünk a teljes árvaságot, hogy megtaláljuk egyetlen örök társunkat, aki a maga számára teremtett minket: Istent. Ki kell vetkőznünk magunkból, hogy őt átkarolhassuk, a sötétséget és lehangoltságot át kell élnünk, hogy azt győzelmes szóval túlkiálthassuk. Panasznak kell ajkunkon feltörnie, hogy a bizalom dacolása fellendüljön bennünk, a nemre igent mondhassunk és a jajra áment. El kell magunktól mindent dobnunk, hajótörötteknek, mezíteleneknek, didergőknek találtatnunk, hogy alámerülhessünk Isten szerelmének csillogó és meleg óceánjában, amely gondolataitól fényes és szeretetétől hevül át. El kell dobnunk magunkról minden terhet, címünket, állásunkat, családi viszonyunkat, ruhát és ékszert, sőt még a testet is, hogy a lélek az első teremtés mezítelenségében és árvaságában összefonódjék örökre és elszakíthatatlanul Istennel. Nincs addig békességünk, nincs bennünk erő és nyugalom, amíg meg nem éreztük, hogy amikor semmik vagyunk, akkor talál reánk Isten és mikor sárba tiportatunk, emel fel azért, hogy csillogó öreg gyémántként beleillesszen az ő dicsősége koronájába.

Úgy is kifejezhetem ezt az igazságot, hogy e világon semmiben sincs békességünk, állandóságunk és erőnk, csak Istenben. Mindent el kell veszítenünk, hogy megnyerjük őt, aki mindennél több. Ha fuldokolnánk is az örömben, de őt még nem bírjuk, szegény és üres lelkek vagyunk, akik nem is tudjuk, mi az igazi öröm. Ha millió kedves arc között járunk és kelünk, beszédjüket hallgatjuk és velük bizalmaskodunk, még mindig társtalanok vagyunk, mert nem halljuk az Isten beszédét és nem bizalmaskodunk vele. Lehet élettársunk, szüléink és gyermekeink, barátunk és bajtársunk, de még mindig nem tudjuk, mi az igazi barátság, mit jelent gyermeknek lenni, milyen fölséges erő az igaz és hű társ, amíg mindezt Istenben meg nem találjuk.

Az élet legdöntőbb ténye a földnek és az örökkévalóságnak legfontosabb kérdése, hogy megérezzük: nem vagyunk egyedül, mert Isten velünk van. Ennek az igazságát a teljes ellenpróba bizonyítja leginkább. Bizonyítja azzal, hogy az Istennel társalkodó ember fedezi fel a testvért, a társat felebarátjában. Csak addig teher reánk a másik ember, amíg Istenhez el nem érkeztünk; mikor tőle jövünk, már ajándék és az élet legnagyobb nyeresége. Istentől jőve talál egymásra elszakíthatatlanul és örökre férj és feleség. Istentől jőve vesszük ölünkbe gyermekeinket, úgy, mint életünk legdrágább ajándékát, legédesebb mását és legnagyobb gazdagságát. Istentől jőve tudjuk meg, mi a barátság, mi a bajtársi viszony, telik el a szívünk hálával és ujjongunk mindenkinek, aki körülöttünk él. Istentől jőve tudunk beszélni másoknak és tudunk meghallgatni másokét. Istenben és Istentől jőve leszünk igazán társas lények, addig csak egymás kínzói és megrontói vagyunk. Istentől jőve lesz az ellenség a legnagyobb, legszentebb ajándék és segedelem. Éles szerszám az Úr kezében, amellyel belső emberünkre a szépség mennyei vonásait mintázza reá.

Egy nagy igehirdető ilyen ellenpróbaképpen kimutatja, hogy Istennel való közösségünkben mivé válnak életünk nagy elkülönítői. Azok a tényezők, amelyek egyébként magányosságunkat szokták előkészíteni és betetőzni.

Ilyen nagy elszigetelő először a fájdalom. Mikor valami nagy fájdalom ér, egyszerre mintha különszakadnánk az egész világtól. Ügy érezzük, hogy senkinek sem volt akkora fájdalma, mint nekünk s még a vigasztalás is bánt, mert azt a feltevést érezzük meg mögötte, hogy, a mi fájdalmunkban egyáltalában meg lehet vigasztalódni. Ebben az árvaságunkban milyen közel áll hozzánk a fájdalmak embere: Jézus, akit Isten azért küldött hozzánk, hogy ezerszer nagyobb kínjaival megszégyenítsen, s mindennél nagyobb diadalával megvigasztaljon. Megszégyelljük magunkat előtte és nem panaszkodunk, mint ahogy a közkatona nem sír a maga kicsiny sebéért, ha királyát halálos sebből vérezni látja, melyet azzal szerzett a király, hogy megmentette az ő kicsiny életét.

A másik nagy elszigetelő a bűn. Kerüljük az embereket, mert nem tudjuk elmondani, hogy mi van a szívünkben. Szinte megőrjít a titkolózás, mert szeretnénk lelkűnkön könnyíteni, viszont félünk tőle, nehogy bele lássanak a szívünkbe és kitalálják, mit rejtegetünk benne. Nem tudnánk elviselni a kárörömet, az ítélet igazságát, a közömbösséget, vagy a nem elég mély részvétet. Milyen jó, hogy a szív emez egyedüllétében hozzánk lép Jézus, aki csupa megértés, tisztító szemrehányás és megbocsátó irgalom. Hogy ismerte ő a bűnt, hogy ismer minket és mennyire meg tud gyógyítani! Nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van, mint irgalom, kegyelem és bocsánat.

Harmadik nagy elszigetelő az érzelmi, vagy a szellemi előkelőség. Ilyenkor azért érezzük magunkat árváknak, mert senki sincs, aki méltó volna hozzánk, aki megértene és megbecsülne. Körülöttünk mindenki közönséges és hétköznapi, s mi árván állunk, mint sziklacsúcson a fenyő. Milyen jól esik, ha Jézusban hű barátra találunk, mint a sziklacsúcs fenyőjének is bizonyára jól esik, ha kéklő magasságból sas száll reá és ágai közé rakja fészkét. Ő a legelőkelőbb, a legkiválóbb szellem és mégis, mennyire megért, mennyire meg tud becsülni, milyen jó benne így nálunk ezerszer különb testvérre ismerni! Nagysága lassanként megaláz, szeretete megindít és áthevít, közelében igazán nőni kezdünk és megtanuljuk szeretni mindazt, amit ő szeretett: a kicsinyt, az elhagyottat, a fogyatékosat, a gyarlót, a hétköznapit és közönségeset, egyszóval az embert.

Végül legnagyobb elszigetelő a halál. Ott fekszünk ágyunkon tehetetlenül, martalékul dobva. Az emberi arcok eltűnnek, ismerős arcok idegenekké válnak, a képek elmosódnak és a hangok összezavarodnak. Mindenki él, csak mi halunk meg, s ezért mindenki más, mint mi. Alattunk mélyen, ritmikusan zajlik tova a nagy életfolyam, s mi úgy érezzük, mintha ég és föld között lebegnénk, ahova nem jöhet fel senki. De egyszer elönthet boldog, édes érzés, mert közelünkbe lép Valaki, aki azért jött a túlsó partról, hogy átvigyen oda. Lényéből úgy árad az élet, mint a sugár a napból, közelléte olyan biztatás és olyan diadal, hogy egész valónk megmámorosodik az ő szavától: én vagyok a feltámadás és az élet! Át kell kelnem a sötét folyón, a víz bizony keserű és hideg, de az ő ölében gyermekded bizalom önt el. Annyit hallottam róla, s úgy sóvárogtam látni orcáját, milyen öröm, hogy most elhanyatló fejem az ő erős vállára hajlik és sugárzó arcának visszfénye ott reszket elhomályosuló szemeimben! A magányosság egyetlen út az igaz és hű társhoz, Jézushoz, a mi megváltó Istenünkhöz. Tanulj meg magányosnak lenni, hogy megtaláld legfőbb társadat: Jézust.

Ha valaki meg akarja látni, milyen nagy öröm a siker és milyen hamar nőteti az embert, álljon egy kis gyermek elé, mutassa meg duplafedelű óráját és kérje, hogy fújjon reá. A gyermek reáfúj, erre az órát kipattantjuk. Akkor odatartjuk nagyobb testvérei vagy szülei elé és kérjük, hogy azok is fújjanak reá teljes erejükből. Meg is teszik, de az órát nem pattantjuk ki. Erre azt mondjuk: „Úgy látszik, ezt az órát egyedül csak te tudod ráfújással kinyitni” és megint odatartjuk a gyerek elé. Micsoda diadal szikrázik át a szemén, amikor lehelletére felpattan a csodaóra! Egyszerre legkülönbnek, leghatalmasabbnak érzi magát és kicsiny szíve majdnem szétfeszül a diadalérzéstől.

Jézus hetven tanítványt választott ki, hogy elküldje a világba őket. Hetven gyermeklelkű, egyszerű embert, és adta nekik azt a hatalmat, hogy „kígyókon és skorpiókon tapodjanak és az ellenségek minden erején és semmi se ártson nekik.” Adott nekik egy új erőt: a Krisztus nevének gyógyító, ördögűző és csodatevő erejét. És új tűrésnek, új teherbírásnak a szellemét: a vér tanúságnak a lelkét. A hetven tanítvány alighogy elindult, boldogan, sugárzó arccal jött vissza. Olyanok voltak, mint a gyermekek, akiknek sikerül leheletükkel a szelencét vagy az órát felnyitniok. „Uram, még az ördögök is engednek nekünk a te neved által”, kiáltják mesterük felé. A gyors, a feltűnő, az ellenállhatatlan sikernek a mámora járja át szíveiket. Ezt a mámort oszlatja el Jézus ezzel az igével: „Ne azon örüljetek, hogy a lelkek engednek nektek, hanem azon, hogy a ti neveitek fel vannak Írva a mennyekben.”

Nagy dolog foglaltatik ebben az Igében. Mindenekelőtt az, hogy az élet akkor találja meg önmagát, ha célja van. Az életemet feladataim mentik meg, teszik termékennyé, erőssé. Az élet magában véve olyan, mint a mezők vadvize, a feladatok meghúzzák az árkot és elvezetik a vizet a hallgatagon váró és aztán halkan dolgozó malmok lapátjaira. Az életnek feladatokkal való egy be fogása, hogy úgy mondjam, szabályozása, kétféle formát mutat, kétféle végben csúcsosodik ki. Az egyik a siker, a másik az eredmény; ennek a kettőnek az összefüggéséről beszélgetünk ma.

Láttuk a bevezetésben említett kis gyermeknél, hogy a Siker milyen örömmel és önérzettel átitatott életérzet, de mint az életnek minden darabja, nyers és ösztönös. Először benne van az egyén, az ember, a maga érdekeltségével: nagyravágyásával és önteltségével. Azután benne van az az igény, hogy mások lássák, csodálják, hódoljanak előtte. A siker mindig látható, külső, jelenvaló; láthatatlan siker nincs. Végül valami démoni elem: káröröm az ellenség bukása, hiúság kényszerű kódolása felett. Mindezzel én magam növök, hatalmasodom, tágulok ki, sokszorozódom meg és fokozódik bennem a közvetlen és ős életöröm, önön életem gyarapodása és kitágulása fölött. Mikor egy kézitusára induló zászlóalj végre elfoglalta az árkot, micsoda vad mámor tölthette el a szíveket! Mikor egy legázolt nemzet fölött elharsant a győzelmes nemzetnek szidalmazó és gúnyolódó diadaléneke, micsoda öröm feszíthette szét vezérnek és katonáknak a szívét! Emlékeztek a háborúra, - Varsó eleste, Belgrád elfoglalása, a gorlicei áttörés, - micsoda elemi erővel szaladt végig az egész nemzeten, kis gyermekek és öregek torkát szinte fojtogatta az öröm és a felfokozódott életérzet már szinte az önkívület határán állt meg. Micsoda mámoros pillanat, mikor a művész megáll a deszkákon és előtte tombol egy elbűvölt tömeg! Van-e annál fokozottabb életérzet, mikor egy asszony visszavonulni látja ellenfelét, vagy Delila Sámsont rokkájához kötözi?

Mindebben a sikerben benne van az emberi összeomlás csírája, tragédiáknak egv-egy szála. Ugyanis éppen azért, mert a sikerben benne van énem egész nyers, ösztönös mivolta, tesz a siker, ha megvan, gőgössé, büszkévé, ha pedig elégedetlenné, keserűvé, lázadóvá. Földből való a siker, ennek a világnak dísze és koronája, örökkévaló elem nincs benne semmi. Minél jobban nő valakinek az életében, annál inkább bizonyosak lehetünk, hogy egyszer visszájára fordul. Minden sikerért valaki bukással fizetett és a saját sikeréért mindenki megfizet a maga bukásával. Ha máskor nem, hát a halálban, amelynek sötét ténye a sikerre épített élet rettentő és sommás ellenértéke. Mit hivalkodol, mit rohansz, mit lihegsz apró-cseprő sikerek után, akár katonai, akár művészi, akár társadalmi sikerek legyenek is azok, hát nem tudod, hogy jön az utolsó óra, a nagy, a végleges bukás és a halálban összeomlik mindaz, amit elértél és hamuvá válik minden, aminek értéket tulajdonítottál? A legnagyobb sikerek is homályos emlékké válnak, és nem lehet megőrizni azokat két veszedelemtől: vagy hogy elfelejtsék, vagy hogy legendává változzanak. Mind a két esetben megsemmisül, mert semmi az elfelejtett siker és semmi a mythossá változtatott siker. Ezért inti Jézus a tanítványokat, ne azon örüljetek, hogy az ördögök engednek nektek; jaj annak az életnek, amelyik sikerekre van alapítva!

A siker fölött, mintegy magasabb isteni rendnek a képviselője áll: az Eredmény. Az eredménynél az az érdekes, hogy nemcsak sikerből táplálkozik; a világon a legnagyobb eredmények bukásokból és sikertelenségekből származtak. Siker az, amit az ember vél tenni, eredmény az, amit Isten alkot mindabból, ami van, és ami lehet. Sikerek és bukások mögött tehát ott áll valaki láthatatlanul, aki mindezekből csinálja, kihozza az eredményeket. Némelyik sikerrel büntet, némelyik sikertelenséggel jutalmaz. Néha züllés és kárhozat a siker, máskor a bukás új győzelmeknek a kezdete. Az Eredmény az, amihez az ő szentsége, az ő dicsősége tapad. Nem én, hanem ő, nem a mi érdemünk, hanem az ő ereje. Nem a mi akarásunk, hanem az ő szándéka és terve, nem a mi bölcsességünk, hanem az ő értelmének örök világossága. Tulajdonkeppen Ő egyedül az, aki alkot, aki cselekszik, és mikor apró célokat, nagy feladatokat tűz elénk: csendesen nevel és valami láthatatlan módon építi ezzel az ő világát. Éppen ezért az eredményben az ellentétek kiengesztelődnek s amint a siker harc, az eredmény béke. Nem fontos, hogy lássák és elismerjék: az igazi eredmény mindig egy későbbi nemzedék látásában tündöklik fel. De Isten látásában édes jelenvalóság; eredményt látni annyi, mint Isten szemével nézni.

A tudósok beszélnek arról, hogy a víz milyen csodálatos módon dolgozik a föld arcának a kialakításán, hogyan porlasztja a sziklákat, miképpen gyűjti a televényt, támaszt szigeteket, mos el tengerpartokat; innen elhúzódik s alföld lesz a nyomán; amott épít és a deltáknál félszigetek nőnek. Tesz róla, hogy a mélység magassággá váljék és a magasság mélységgé. Különös mindenütt-jelenvalóságával, millió meg millió alkatrészével, mint tenger, mint harmat, mint szárazság, gleccser és olvadás, mint özönvíz, szakadatlanul dolgozik, munkál, alakít, és keze nyomán változik öreg földünknek az arca. Mi ebben a nagy munkában egy olyan mellékkörülmény, hogy esernyő nélkül megáztunk-e, vagy pedig sikerült néhány métert valamely folyóban úsznunk? Isten nagy összefüggésben így építi a maga látható és láthatatlan világát és ennek minden egyes stációja az ő munkájának az eredménye. Isten nem sikerre számít, Isten munkájának nincsenek sikerei, csak eredményei vannak. Az eredmény és a siker vonala tökéletesen ellentétes. A világon a legnagyobb sikertelenség és legnagyobb bukás a golgotái kereszt volt. De a világon a legnagyobb eredmény, Isten egész mivoltának és lényének kivirágzása, kicsordulása, tevékenységének a teteje, a legnagyobb eredmény Istenben és Istenen kívül: a golgotái kereszt.

Ne annak örüljünk tehát, hogy valami sikerült, hanem annak, hogy életünknek és Isten kegyelmének nagy eredményeként a nevünk fel van írva a mennyben. Lehet egy élet sikertelen és látszólag meddő s mégis eredményes élet. Bukásban, szenvedésben, csúfságban lehetünk igazán jókká, erősekké, újakká. Isten nem a szerint ítél meg, mi sikerült neked, hanem a szerint: eredményes volt-e rajtad az ő megváltói műve?

Háziasszonyok panaszkodnak, hogy életükhöz nem fűződik semmi siker; - de nem eredmény-e láthatatlan áldássá válni egy kis körben? Kis tisztviselők, munkások zúgolódnak, hogy életük nyomtalanul felőrlődik fárasztó robotban: de tudjátok-e, hogy Isten ilyen felőrölt életekből építi az ő országát?

Sohse rendezzük az életünket a szerint, hogy voltak-e sikereink, vagy voltak-e sikertelenségeink. Nézzünk az eredményre: egész életünkben mennyivel lettünk jobbak és különbek annak a nagy ténynek az ereje által, hogy Krisztus magát miérettünk adta. És amikor jön a halál, amely minden sikert eltöröl és maga a teljes bukás, fekete gyűrűjéből röppenjen ki a megváltott lélek, mint egy hazaszálló kócsag, drága eredménye az Isten megváltó szeretetének, annak a ténynek, hogy a mi nevünk felíratott a mennyben. Azt hiszem, ez a legnagyobb eredmény a világon. Ezt nem lehet kivívni, kicsalni, leszolgálni, kiperelni. Ez eredménye annak, hogy Isten - megváltó Isten.

Végül van ebben valami halálosan bölcs és mégis édes igazság a nemzetekre nézve is. Ma szokás a történelmet a szerint ítélni meg: melyik népnek kedvezett a siker s melyiket törte össze a balsiker? A siker népei könnyen és kegyetlenekké válnak, a balsiker népei hamar lázadoznak és átkozódnak. De ez csak látszat. Ez nem az utolsó szó. Az a kérdés, mi lesz az eredmény: a siker népei megromolhatnak s az elbukás népei fölemelkedhetnek. Szegény magyar népem, ha te azon tudnál örülni, hogy a neved fel van írva a mennyben, megtudnád, hogy legnagyobb bukásodnak eredménye lehet a legdicsőségesebb Feltámadás. A Kereszt árnyéka mögött a húsvéti naptámadat aranyküllői lövellnek szét…
Magyar népem, én hiszem, hogy a te neved fel van írva a mennyben!

A zsidók a pünkösdöt az aratás ünnepéül ülték. A keresztyén pünkösdben is aratás van: Krisztus vért vetett és lelket aratott. A lélek azonban nemcsak aratás, hanem maga is magvetés. Vetés és aratás, virágzás és gyümölcsözés - minden a lélek, mert a lélek: élet.

Az életnek legfőbb érdeke, hogy megmaradjon s legnagyobb műve, hogy fenntartsa magát. Ezért nagy parancs a felolvasott Ige: A Lelket meg ne oltsátok. Ebben a nagy pünkösdi tanításban két dolgot kell megtanulnunk. Egyik a Léleknek a nagy realitása, a másik a Lélek ellen elkövetett bűn szörnyű volta.

Mikor Pál apostol Efézusban jár, és azt kérdi az ottlevőktől: vettetek-e szent Lelket, azok így felelnek: sőt azt sem tudjuk, vagyon-e szent Lélek. Vajon nem ezt felelné-e sok mai modern ember is, ha őszintén válaszolna a felvetett kérdésre: vettetek-e Szent Lelket? Vájjon a mai embernek van-e tapasztalása a szent Lélek nagy realitásáról?

Dehát lehet-e a Szent Lelket tapasztalni? Tapasztalni nemcsak olyan dolgot lehet, ami érzékelhető, aminek érzem az ízét és az illatát, amit megtapinthatok, hangját hallhatom és alakját láthatom, bár gyerekkorunk óta úgy tudjuk, hogy tapasztalni annyit tesz, mint valamely dolognak létét és minőségét érzékelni. Van még más formája is a tapasztalásnak: amikor valamely dolognak a hatását érzékelem, őt magát azonban nem látom. Senki sem mondja, hogy nincs ibolyántúli sugár, ha egyszer csodáit látom, senki sem mondja, hogy a levegőben nem úsznak hangok és üzenetek, ha egyszer a rádión megszólalnak. Senki sem tagadja meg, hogy vannak olyan érzések és gondolatok, amelyeknek csak hatásait és eredményeit tudjuk tapasztalni. Ázsia téréin ezelőtt ezer esztendővel egy láthatatlan és hangtalan vágy támadt, amelynek eredménye honfoglalás és tíz század magyar történelme lett. Egy párizsi tüzérkapitányban csodálatos álmok és remények ébredtek és egy emberöltőn át Európa minden népére nézve ezek voltak a legnagyobb valóságok, a legizgatóbb tények és a legmegrendítőbb tapasztalások. Mohamednek a pusztában olyan élményei voltak, amelyeket senki sem érzékelhet, de eredményeiből olyan eseménysorozat vált, amely Európának éppen a hozzánk tartozó felét és egész Ázsiát félezer éven át annyira foglalkoztatta, mint maga a végzet.

De még ez sem minden a tapasztalásnál. Van a tapasztalásnak még egy harmadik, magasabb rendű módja. Akkor, amikor érzékszerveinken kívül, mintegy belülről és közvetlenül tapasztal a lélek. Mikor egy másik léleknek a hatására megrendül, áthevül, s olyan dolgokat lát, hall, olyan tényeket és eseményeket tapint, ízlel, amelyek láthatatlanok, hangtalanok, testetlenek és mégis minden tapasztalásnál nagyobb realitással bírnak. Szerettél-e valakit nagyon, akinek lelke felgyújtott, átlelkesített, magával ragadott? Nem érezted-e, hogy a lelked az ő lelkét átkarolja és magához szorítja׳?

Kerültél-e olyan sokaságba, amelyen hirtelen egy nagy érzés vált úrrá, felhőszakadásként csapott reájuk valami nagy bánat és nagy öröm? Nem lettól-e te is rabja és részese ennek a bánatnak és ennek az örömnek? Mindenekfelett pedig szólaljanak meg a nagy imádkozok; Pál apostol, aki beleütődik Krisztusba és mondja el, hogy reá nézve napnál, földnél, tövisnél és kenyérnél nagyobb realitás volt a megdicsőült Úr, akihez elragadtatok, akivel találkozott, akinek szavát hallotta és fénypalástját érintette. Szólaljanak meg a nagy misztikusok, akik a világ érintéseit csak úgy vették tudomásul, mint a madár azt, ha valaki kalitkájához ér, de a lélek érintéseit úgy tapasztalták, mint a fázó madár az erős kéz melegét, amely átfogja rebbenő testét, gyöngéden szorítja és meggyógyítja? Miért tudtak mosolygó arccal menni a Cevennes-ekben bujdosó hugenották vérpadra s úgy nézni az arcukba dördülő puskacsövekre, mintha virágszirmokat dobnának reájuk, ha nem azért, mert nagy és boldog tapasztalásuk volt arról, hogy Krisztus sebe hűs barlang, drága védelem, kegyelme erős, égi kar, irgalma mélységes tiszta tó, amelyben alámerülni és megújulni lehet, szava olvadt balzsam, amely reánk csorog, ereje olyan hatalmas, mint a tavasz ébresztő ereje, amelytől halott ágakon rózsaszín virágpalástok szövődnek?

A léleknek ez a nagy realitása dolgozott az ősegyházban. Ez terjesztette, szította a Pál misszióját és vitte végbe azt a nagy csodát, hogy néhány század alatt egy palesztinai zugolyból kiinduló mozgalom átformálta az egész akkori történelmi világot. Ez ihlette a reformáció nagy harcait, amikor Luther és Kálvin úgy birkóztak az akkori szuverénekkel, hogy a föld is rengett lábuk dobogása alatt. Kigyúltak mindenütt az evangéliom ismeretének tiszta mécsesei, s a századok félhomályában olyan fénycsodák történtek, minőket a Gellérthegyről lát az ember, ha alkonyatban nézi Budapest lámpáinak a felgyúlását. A léleknek ez a nagy realitása itt a Kálvin-téri templomban is annyiszor megcsap, mint forró lehelet. Ez harsan ki zsoltárainkból, s a prédikátor akadozó beszédje között a visszafojtott lélegzet csendessége tulajdonképpen mély hódolat az ő jelenvaló fölséges realitása előtt. Pünkösd annak az ünnepe, útja és ismétlődése, hogy ennek a Léleknek nagy realitását megtapasztaljuk.

II.

A lelket meg ne oltsátok. Szól hozzánk a második tanítás. Az evangéliomban három helyt is előfordul Jézusnak az a nyilatkozata, hogy minden bűn megbocsáttatik, még az Atyának és a Fiúnak káromlása is, csak a Szent Lélek ellen elkövetett bűn nem bocsáttatik meg soha. Azt jelenti ez az Ige, hogy tulajdonképpen egyetlenegy bűn van a világon: elveszíteni a fogékonyságot a Szent Lélek realitása iránt. Ha a Lélek jár felettünk, tagadó emberek még térdre roskad- hatnak Isten fölsége, vagy Krisztus irgalma előtt. Ha a Lélek hatalmába keríthet, Zákeusból lehet hívő, Saulból Pál, dőzsölő világfiból Szent Ágoston vagy Assisi Ferenc, sorvadó lelkű barátból Luther Márton. Ha a Léleknek van útja, hatalma hozzánk, a Magdolnák fényes arccal emelkedhetnek fel a porból és a kereszten vonagló lator még aznap együtt lehet Krisztussal a paradicsomban. Ott veszett el a játszma örökre, ahol kihalt a szívből a Szent Lélek iránt való fogékonyság. Annak, akinek kihalt a szemidege, arcához tolhatod az égő napot, elperzseli, de fényt nem lát soha. Annak, kinek kihalt a hallóidege, muzsikálhat a vihar orgonája, csak a teste lúdbőrözik a rezgés érdes simítására, de hangot, harmóniát meg nem hall soha. Akinek kiveszett a lelkéből a Szent Lélek iránt való fogékonyság, hiába annak Isten minden csodálatos kijelentése, hiába a kereszt beszéde, Krisztus csodálatos hívogatása és prédikációja, cinikusan, vagy tompán, részegen vagy együgyűen járja a bethlehemi bölcső és a golgotái kereszt között vezető útnak stációit. Az ilyen ember nem ember, mert hiányzik róla Istennek a kepe, kihalt belőle a -sensus divinitatis-. Lehet állat, lehet tuskó, de személy, de lélek, de Krisztus örököse nem lehet soha.

Ezért borzasztó dolog megoltani a Lelket. Minden lehelet, mellyel megoltjuk a Lelket, a kárhozatnak és a halálnak a birodalmát készíti elő és a Sátán uralmát terjeszti ki a világ felett. Az északi sark befagyott hajóin minden darab kőszén, vagy minden gyertyaszál elpusztítása a pólus hidegét és a pólus halálos sötétségét hozza közelebb.

A Lelket meg ne oltsátok. Mennyire szól ez az Ige azoknak, akik prédikálnak. El ne vesszen bizonyságtételükből a Lélek ereje! Hiszen Krisztust meg lehet ölni és Istent el lehet árulni azzal, ha rosszul prédikálnak róla, ha hidegek, ha unalmasak vagyunk, ha a lelkünkből nem árad és nem gyújt saját személyes hitünk. A Lelket meg ne oltsátok. Szól ez az egyház minden tényezőjének. El ne rejtsétek Istennek a Lelkét, akár adminisztrációba, közjogi érvényesülésbe, e világ szerint való hatalmaskodásba. Meg ne oltsátok a Lelket se ceremóniával, se önkénnyel, se emberi kitalálással, meg ne oltsátok a Lelket saját magatok árnyékával. Meg ne oltsátok a Lelket, szól a parancs minden egyházhoz, ne sértsétek, és ne gúnyoljátok egymást, ne tartsátok kárhozottnak, aki más hitet vall, apró dogmatikai árnyalatokért ne igyekezzetek kitagadni egymást a szentek egyességéből, a Krisztus szerelméből, mert az egyháznak az árt legtöbbet, hogy egyik része megtagadja a másikat, egyik püspöke kiátkozza a másikat, s ellenegyházak, ellenpápák s ellen-conciliumok viaskodnak egymással. Árt azért, mert olyan ember alig egy van, aki a két kárhoztatás közül egyiket sem hiszi; sok elhiszi az egyiket, sok a másikat; a legtöbb mind a kettőt s egészen elfordul Krisztustól egymást dorongoló szolgái miatt.

A Lelket meg ne oltsátok. Szól ez a világnak is. Először azoknak, akik nem járnak templomba. A Lelket megoltjátok azzal, ha nem hallgatjátok. Tudjátok-e, hogy egy gyertya, amelyiket bezárva, üres szobába égetnek, annyi, mintha eloltották volna? Egy igehirdetés, melyet nem hallgatnak, annyi, mintha elnémították volna. A Lelket meg ne oltsátok. Ne mosolyogjon a világ a hit nagy és szent dolgai felett. Vakbuzgó embereket ne a hitükért ítéljetek el, hanem fogyatékos szeretetükért, egyéb hibáikért. Ne nevessetek, vagy ne mosolyogjatok sohse a hit édes naivságai felett. Olyan ez, minthogyha mécsesekre eső permeteznék. Jaj annak a társadalomnak, amelyik lenézi a vallást, vagy amelyik megakadályozza a vallás szabad gyakorlatát. A Lelket oltja meg és önön halálát készíti elé.

Életünk legnagyobb kérdése és legnagyobb ügye tehát az, hogy szítsuk ebben a világban, szítsuk saját szívünkben Isten Lelkének a lángját. Egyre fogékonyabbá tegyük magunkat, hogy ez a láng belénk kapjon, mint a száraz rőzsébe, vagy a benzinpárába és felcsapjon belőle. Legnagyobb ügyünk az, hogy tápláljuk ezt a lángot: adjuk oda a szívünket és az életünket, hadd eméssze fel Isten Lelkének a lángja. Változzunk meleggé, fénnyé, illattá. Az igazi élet egy örök pünkösd, lángolás az Úr oltárán, az ő orcája előtt.

Ez az Ige azért olyan kibeszélhetetlenül fontos, mert belső kapcsolatot létesít a Szent Lélek és az újjászületés között. Azt mondja, hogy nincs más megújulása az életnek, csak az, amelyik a Szent Lélekből származik és ezzel azt is mondja, hogy a Szent Lélek mindaddig csupán elröppenő szó, míg hatására nem történik meg a lélekben az újjászületés. Ezt úgyis mondhatjuk, hogy a Szent Lélek újjászülő erő. Nézzük meg, hogy a Szent Lélek, mint újjászülő erő, mennyire szükséges, mi a lényege, hol munkálkodik és hogyan munkálkodik?

I.

Először is Jézus szavának sürgető élessége csap meg: Szükség nektek újjászületnetek. Mi az, hogy szükség? Mikor megszakad az élet, mert hiányzik valami, amitől függ az élet. Akit az éhhalál fenyeget, annak szükség a kenyér, akinek az ütere vérzik, annak szükség a kötőszer, aki beteg, szüksége van orvosra, vagy orvosságra. Jézus kevésszer mondja ilyen ellenmondást nem tűrő hangon, hogy mire van szükségünk. Egyszer Mártának, amikor így szól: csak egy a szükséges dolog. Másodszor Nikodémusnak: szükség tinéktek újjászületnetek.

Ebben az az ítélet és az a megállapítás foglaltatik, hogy az emberi élet a maga természeti mivoltában, nem mondható életnek. Ezt a földi életet nem érdemes tatarozni, foltozni, festegetni, mint egy vénülő arcot; el kell dobni az egészet, s újat, teljeset, igazat és jót kell keresni. Új életet, amelyben még egyszer megifjodunk, amelyben mindent újra kezdhetünk, mindent jóvá tehetünk, amelyben egészen ismeretlen örömök és békességek ligeteibe érkezünk meg, és amelyben életünk minden erőkifejtése új középpontot nyer. Valami olyanforma átmásulás ez, mint amikor az olvadt, kásás anyalúgba beérkezik a finom fonal és megindul a kristályosodás. Az emberben rejtőzködő szépségnek és értéknek, a belső alkatnak a felébresztése és biztosítása. Olyan ez, mint amikor egy hamis hangon kezdett dallamot újra kezdenek, tiszta hangon.

Igen, testvéreim, a Nikodémushoz intézett prédikációra, valljuk csak meg magunknak bátran és határozottan, hogy a mi életünk nem foltozható tovább: új életre van szükségünk. Vehetünk ebből a világból akármennyit, pénzt, örömet, dicsőséget, tudományt, mindez sem jobbá, sem boldogabbá nem tesz, mert nem tesz mássá. Tatarozhatják ezt a világot Genfben, Rómában vagy Budapesten csodadoktorok, kuruzslók: a hazugság máshová bújik, az igazságtalanság új alakot ölt, a bűn átfesti magát s új köntösben régi királyságát tovább folytatja. Sem a háziorvosod, sem a nevelőd, sem a szülőid, sem a tanítványod, barátod, vagy eszményed nem tud segíteni rajtad. Rajtad csak Istennek az a Lelke segít, amelyik újjászül téged. Ha valaki nem születik víztől és Szent Lélektől, nem mehet be az Isten országába.

II.

Lélektől születni. Tulajdonképpen titokzatos dolog ez, mint minden fogantatás. A léleknek belső megrendülése jár vele, új világosság, új elhatározás, új érzés. Meglátása annak, hogy Istennek drága ígéretei és örömüzenetei szólnak számunkra, amelyek mind elibénk tárják a menekvés útját, a megszentelődést és a hazaérkezést. Meglátása annak, hogy valaki, aki tiszta és szent volt, engedelmes szeretetből értem adta magát, hogy engem megszerezzen és tulajdonává tegyen. Megismerése annak a halálnak és elégtételnek, amely helyettem áll, annak az érdemnek, amely az én javamra íratik. Valami komoly, nagy lelkesedés Jézus Krisztusért, akiben mintegy mondhatatlan vonzó és mondhatatlanul fölséges, királyi személyben megtestesülve látom mindazt, amit isteninek érezhetők, gondolhatok, tapasztalhatok. Valahogy belső megérzése ennek az élő személynek, amikor azt akarom, amit Ő akar, az az ízlésem, ami az övé, az a szenvedélyem, ami őt hevítette. Célja, szándéka reám nézve a legfontosabb dolgok, melyekért minden egyebet odaadok. Mindezek alapján valami nagy, fellélegző béke önti el a lelkemet; úgy érzem, hogy eddig zaklatott rabszolga, űzött vad voltam: ma gyermek és király vagyok; valami édes otthoniasság önt el: megérkeztem, itthon vagyok, orcája, szeme előtt lakom. Valami forró szeretet járja át a szívemet, mint a dermedt tagokat az édes, meleg bor mámora: kicsordul belőlem a bocsánat, a másokért való imádkozás, az áldozat égető, édes öröme. Bírom Istent, mint Atyámat, s rejtelmes boldog mélyeibe belesimulok, mint egy fázó gyermek az anyaölbe. Szinte mosolyogva nézek a világra: kicsoda szakíthat el Tőle? Milyen más vagyok, mint eddig, s mégis most először igazán önmagam!

III.

Isten Lelkének ez a teremtő munkája egy lelki társaságban munkálkodik. Az anyaszentegyház a Szent Lélek háztartása, a Szent Lélek világa. Ezért mondja az Ige, hogy nemcsak Lélektől, hanem víztől is kell születni. A látható egyház egy kétezer esztendős intézmény, a láthatatlan egyház ennél sokkal, de sokkal régibb, egyenesen időfeletti. Ez a kétezer esztendős történelem közvetíti Isten láthatatlan anyaszentegyházának minden áldását és dicsőségét. Félig földi matériából alakul, félig mennyeiből. A templomokban földi a kő, a mész, a márvány, az alaprajz; mennyei az Ige, az inspiráció, az Istennel való társalkodás. Egyházszervezetben földi mindaz, amit emberek alkotnak, amit emberi alkotásképpen jogszabályoz, földi a keret, a betű, az edény; mennyei, ami mindezt betölti: a meggyőződés, a mártíromság, a megszentelődött élet. Földi az, amit az igehirdetésből a lelkipásztor ad, mennyei, ami szavából Ige és evangéliom. Földi a kenyér és a bor az asztalon, mennyei a megtöretett testnek és kiontatott vérnek érdeme és elégtétele, amellyel lelkünk tápláltatik.

Tehát mindaz, ami ebben a világban szépség, jóság és szentség, az egyház felé tart, vagy belőle indult ki. Világ kovásza az egyház, küzd a nagy, keletien tömeggel, amíg megtölti erejével és megéleszti azt. A Szent Lélek az egyházban s az egyházon át munkálkodik.

IV.

De azért ne gondolja soha az egyház és ne gondolják soha az egyházak, hogy már maga a történelmi alak, a szervezet elegendő nagy küldetésük bevégzésére. Minket nem tart meg sem a tisztes szertartás, sem a hagyományos engedelmesség, sem a bölcs megalkuvás, legkevésbé az egyházat lelki titkos rendőrségként értékelő bölcs politika. Nagyon sok egyházat ismertem, s ezek közül nem veszem ki a református egyházat sem, amelyből néha elveszett a Lélek. Ürességen, külsőségen, hatalmi és rangkérdéseken vetekedtek az emberek, vagy pedig finom mosollyal végkiárusítást rendeztek, rájuk maradt, nem kelendő holmiból. Jaj volna nekünk, ha a magyar református egyházban megfogyatkoznék a Lélek, amely újjá teremti a jellemeket! Minden más lélek a hazugság káprázata, csak az az Isten Lelke, amelyik jobbá, különbbé, szentebbé, igazabbá, erősebbé és gyöngédebbé teszi az embereket, egyszóval, amelyik újjászül. Nem isten Lelke az, amelyik fanatizál, egymásra uszít, gőgre és megvetésre, sőt gyűlöletre tanít. Nem egyház-renaissance az, amelyben úgy támad új életre az egyház, hogy belepusztul a nemzet békessége.

A szél fú, ahová akar és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy. Ez a Szent Lélek titokzatos munkásságának örök képe. Az Isten Lelke jár a világ felett, s benne akarata teljesedik meg. Ki ülteti az erdőt, ki a mezei virágot? A szél, a természet lehelete! Ki osztja el a vízpárákat, terelgeti a felhőket és végzi az ég öntöző munkáját? A szél, a természet lehelete. Ki tölti meg oxigénnel fáradt emberek vérét, mitől lesz csillogó a szem, piros a vér, vidám a lélek, ihletett a látás? A szél, a szól, a nagy levegőégnek állandó ritmusa és lehelete. Ez a szél képe az Isten titokzatosan járó és szakadatlanul dolgozó Lelkének. Ki fogja meg és szüli újjá a lelkeket, ma az enyémet, holnap a tiedet, ki váltja be az imádságot, ami éretted szállt fel az égbe? A lélek, Szent Lelek Isten! Ki hozott ide, záporozott be az Igével, ki lebeg körül, mint a múlt emlékeinek simogatása, mint drága hívás örökkévaló tavaszba és ki suhan a lelkeddel, mint illattal a szellő? A Lélek, a Lélek! Az a Lélek, aki az én marokkal szórt Igémet elkapja és szétszórja fejetek fölött, mintha virágcserepek fölött szórná szét. Sokáig nem látszik a különbség az olyan virágcserép között, amelybe mag hullott és a között, amelybe nem hullott.

De egyszer csak valami megrendítő forradalom történik az egyiknek a melyén: egy parányi sziklevél bontakozni és nőni kezd és nemsokára kivirít egy bíboros tulipánvirág, mintha oltárra tett mécsnek gyúlna ki a lángja. Legyen áldott a perc, mikor téged, tulipános cserepet, lánggal égő mécsest, oltárra tesz egy láthatatlan kéz. Ez is a Lélek keze, ez s a Lélek munkája.
Légy áldott, újjászülő Szent Lélek Isten!

Az utolsó száz esztendőben még a keresztyén anyaszentegyház legkiválóbb tudósai is arra fordították minden erejüket, hogy a keresztyénségből lealkudjanak mindent, ami az emberi észnek ellentmond és a természetfeletti világrendet feltételezi. Azért tették ezt, hogy megmentsék vele a keresztyénséget, mert azt hitték, hogy egy vallást csak akkor lehet hinni, ha teljesen racionálissá tettük. Természetesen éppen az ellenkezője következett: azok, akik racionalizálni akarták a keresztyénséget, megölték benne a természetfölöttit: azt, ami a lényege.

A keresztyénség természetfeletti, észellenes tartalmának nagyszerű kicsúcsosodása a húsvéti csoda. A hétköznapi észnek mindennel meg lehet alkudni, mindent lehet viszonylagosan vagy képletesen felfogni, vitatni és bizonyítani, egyedül a húsvét az, ami felüláll minden észszerűségen és minden vitathatóságon. Ezt nem lehet magyarázni, a húsvéti tényt csak hinni lehet.

Azért, mert a húsvét az Isten döntése. Isten döntött egészen csodálatosan minden emberi adaléktól menten, az ő Fia mellett, midőn halottaiból feltámasztotta, s ezzel megmutatta, hogy a nagypéntek váltsághalál volt, a karácsony csodálatos megtestesülés, küszöbön áll a meny bemenetel és megtörténik a Szent Lélek kitöltetése. A húsvéti történet Isten döntése és ezért követeli a mi döntésünket. Nekünk is választanunk kell és vallomást tenni, hisszük-e azt, hogy harmadnapon halottaiból feltámadott? Ezért megmutatom a magunk keresztyénségét húsvéti hit nélkül és húsvéti hittel.

I.

Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Még nem is említi itt Pál azokat, akik még ebben az életben sem reménykednek Krisztusban, azaz, akik Krisztusnak erkölcsi fenségét sem ismerik el és ki akarják tépni nevét és emlékét az emberek szívéből. Mindenesetre következetesebbek, mint azok, akik Jézusban, mint emberben hisznek, és nem vallják őt az Isten Fiának. Következetesebbek azért, mert látják, hogy a keresztyénség a húsvéti evangéliumon épül fel, s ha valaki ezt az alapot megtagadja, föltéve, hogy őszinte és egyenes ember, meg kell, hogy tagadja mindazt, amit reá építettek. Tehát aki ebben az életben reménykedik a Krisztusban, azaz: emberi nagyságát, áldozatának fönségét, erkölcsi magasztosságát elismeri, de feltámadásában nem hisz, tulajdonképpen fele úton megálló, féligazságokkal táplálkozó, félember, féllélek. Már ez is jele a nyomorultságnak.

De ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk, azért mert hitünk lassanként hazugsággá és árulássá válik. Az egész keresztyénség azon a tényen épült fel, hogy Krisztus feltámadott. Feltámadott az Úr bizonnyal. Ez volt az igehirdetésnek a kezdete. A feltámadott Krisztus királysága volt az az élő hatalom, amely megszervezte és győzelemre vitte a keresztyén anyaszentegyházat a maga történeti alakulásában is. Éppen ezért ezt a tényt vonták kétségbe a keresztyénség első ellenségei, a zsidók és a pogányok. Mindent elhittek Jézusról, nem érintették szentségét, meghajoltak vértanúsága előtt, álmélkodva szemlélték prófétaságának fönségét, nem kifogásolták, hogy Messiásnak és Kyriosnak nevezzék, csak azt nem akarták elismerni, hogy feltámadott volna. A zsidók azt vitatták, hogy a tanítványok ellopták a Jézus tetemét és hitető beszédekkel a népet eláltatták. E mérgező vád ellen való védekezés kiérzik az evangéliumból is. A pogányok pedig azt állították, hogy mint az akkori mysterium-vallásokban is mindenütt, a meghaló és feltámadó isten alakja körül egy új mythos alakult ki, amely semmivel sem más, mint az akkor sokfelé dívó mysterium-vallásoknak egyik új formája. Éppen ezért a keresztyénséget rosszhiszeműnek tartották, hogy a feltámadást hangsúlyozza; ebben látták veszedelmes voltát, azért akarták kiirtani. Ha igaz, hogy feltámadott, akkor egy új törvényadó van a világban, s a zsinagógának vége. Ha igaz, hogy feltámadott, egy új trónkövetelő van a világban és a császár politikai hatalmának örökre vége. De a keresztyénség hite lángolt, a mártírok vére patakzott, kialvó szemek látták a feltámadottat, s elfehérülő ajakkal neki ajánlották drága örökségét a nászra induló menyasszonyt: önön lelküket. A keresztyénségnek az volt a nagy tétele, alfája és ómegája, az a kockázat, amellyel mindent vállalt, s amelyen minden megfordult: feltámadott az Úr bizonnyal. Ezért haltak meg a mártírok, innen táplálkozott minden hősiesség és minden ihletés, ez volt minden bizonyosságnak végső ércalapja s a keresztyénség egész elterjedése és kibontakozása e tétel kibeszélhetetlen belső erejének, igazságának a győzelme. Micsoda nyomorult dolog tehát kétezer esztendő múlva annak az anyaszentegyháznak falai között élni, gyülekezetében részt venni, Igéjével élni, a mártírok véréből táplálkozni annak, aki nem hisz a Krisztus feltámadásában, aki elejtette ezt a tételt?

De elejteni a Krisztus feltámadását tulajdonképpen annyit jelent, mint elárulni az ő személyét, az ő hitét. Jézus úgy halt meg, mint aki hisz az ő harmadnapi feltámadásában. Tanítványainak mindig ezt hirdette, őket erre készítgette, s ha valaki elejti ezt a hitet, azzal Jézus Krisztust naiv ábrándozónak, kora korlátjait hordozó rajongónak tartja. De gondoljuk el, milyen szánalmas ember volna az, aki karácsonykor megáll a jászolbölcső mellett, s nem mer az újszülöttben egyebet látni, csak egy szomorú sorsra született géniusz-palántát. Milyen szánalmas alak volna, aki végig járná Jézussal Galileát, bevonulna Jeruzsálembe, de egyetlen csodatételét el nem hinné, nagyszerű tanításában csak úgy gyönyörködnék, mint egy költeményben, édes ábrándban, az emberi lélek dicsőséges de hiábavaló játékában, amelynek legfeljebb művészi ereje, szépsége és igazsága van. Milyen nyomorulttá válnék az életünk, hogy besötétednék világunk, ha meg kellene államink a véres kereszt lábainál azzal a tudattal, hogy ide jut a legszentebb és a legjobb. Ez hát a végső állomása a szentségnek és az örök szeretetnek? Hát igaza volt-e a nagy szenvedőnek, mikor a kísértőnek ellene mondott, mikor elhagyta apját, és anyját, mikor elvesztegette életét, mikor váltságul adta magát sokakért? Ezt ígéri hát ő az övéinek? Ide vezeti hát azokat, akik tanítványai? Abban a pillanatban, amidőn elejtjük a Krisztus feltámadásának gondolatát, elvész a vértanú-halál szépsége, győzelme, és dicsősége, s egyszerű, nyomorú leveretéssé válnék. Nem lehetne az eszme győzelméről beszélni, mert mit ér a győzelmes eszme, ha nincs örökélet? A kereszt mellett sötéten, diadalmasan magasodnék fel a Sátán, a nagy hitető, az örök kiábrándító, s a húsvét nélkül nagypéntek evangéliuma ugyanaz volna, amellyel a paradicsomban Évához közeledett a kígyó: irigy és kegyetlen a ti alkotótok, aki elvonja tőletek az élet legnagyobb örömeit, s egy veres kereszttel fizet elveszített, gyönyörű világokért.

Ha nincs húsvéti csoda, benne és általa örökélet, mit mondasz annak, aki igaz és szenved, mivel fenyegeted meg azt, aki gonosz és fuldoklik az örömben? Minek nézed a bölcsőt és minek látod a halált, mi a vigasztalásod gyermekeid koporsójánál, vagy a saját halálod pillanatában? Akkor már sokkal jobb, ha nem is ismertük volna Krisztust, ha nem is hallottuk volna a hegyről szót zengő beszédjét, ha nem ért volna a lelkűnkhöz ezer ígérete és követelése, mert úgyis minden mindegy és Ő nem tud segíteni rajtunk. Akkor talán annak volt igaza, aki így szólott: egyél, igyál én lelkem! Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.

II.

Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül és zsengéje Ion azoknak, akik elaludtak. Ez a kijelentés, ez az Ige, bizonyítékát önmagában hordja. Istennek csodálatos és kivételes döntése önmaga, Fia és kettejük nagy ügye, a váltság és az örökélet mellett. Van húsvét, mert van élő Isten, aki örök szeretettel elbukott gyermekeit és egyszülött Fiát adta érettük váltságul, hogy aki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örökéletet vegyen. Van húsvét, s e nagyszerű döntés világossá teszi, hogy Krisztus több, mint rokonszenves keleti vándortanító. Nemcsak egy az emberiség nagy álmodói és szenvedői közül, hanem a Szent Háromság második személye, aki megüresítette magát minden dicsőségtől, s földi testnek hasonlatosságában közibénk jött és mi láttuk az ő dicsőségét, mint Isten egyszülött Fiának a dicsőségét. Van húsvét, tehát a karácsony a Szent Lélektől való fogantatás és szűztől születés boldog ünnepe, első földi állomása egy olyan útnak, amely az örökkévalóságból indult el és az örökkévalóságba tér vissza. Van húsvét, s ez adja Jézus szavainak azt a hatályt, azt a hangsúlyt, amellyel emberi beszéd e földön nem dicsekedhetik; valóban az ég és föld elmúlhat, de az ő Igéjéből egyetlen jotta meg nem változhatik. Van húsvét, s egyszerre csodálatos értelmet nyer a kereszt; nagypéntek az engesztelő áldozat fölséges liturgiája, amelynek utolsó sóhajánál: elvégeztetett, a kiengesztelődött Isten és a megtérő ember egymásra talál. Van húsvét, s ezzel a látható világ kereteit és törvényeit áttörte egy láthatatlan világ ereje és dicsősége, olyan hatalmasan, ahogy a tűzhányók törik át a tölcsérek hamurétegeit. Ezzel a ténnyel örökkévaló zsilipek gátjai nyíltak fel és zuhogott bele a földi világ medreibe az örök jóság és örök igazság, a kegyelmi élet. Mindaz, ami körülöttünk életnek és valóságnak neveztetik, csak árnyék és fátyol, e mögött és ezen felül lüktet, tüzel, árad az igazi élet, mint a planéták vékony kérgén belül a feszülő tűzóceán. Van húsvét, s ezért az ő ereje engem és téged is új éleire támaszt, kibeszélhetetlen szépség és dicsőség birtokosává tesz. Húsvétkor a te királyod, a te életed fejedelme kelt ki a sírból, hogy téged hatalma alá vegyen, benned élete megfoganjon, gyökeret verjen és elhatalmasodjék belső embered dicsőséges teste: a Krisztus. Van húsvét s ez sírodul csendes nyugovó helynek, pihentető anyaölnek mutatja, ahol mondhatatlan örömű harsonák hívó szavára egyszer te is feltámadsz. Van boldog viszontlátás s elveszített kedveseiddel olyan egyesülés, aminőt az élet adni nem tud, sőt ígérni sem. Van húsvét, s ez azt jelenti, hogy a mi sárba, porba, szennybe elkevert gyarló bűnös életünknek olyan szépsége, tartalma, csirája és ígérete van, amely Isten orcája előtt egyszer ki virul, mint a dicsőség lilioma.

Honnan tudom, hogy van Húsvét! Ez nem következtetés, nem okoskodás, nem a hagyomány, vagy a tekintély dolga: ez a Szent Lélek dolga, amely felébreszti bennem a győzelmes hitet az Élet Fejedelmében. Ez a hit önmagát bizonyítja, erősíti és táplálja, mert közvetlenül a Feltámadott és élő Krisztust bírja. Ez nem az ismeret, nem a test és vér műve, ez a Szent Lélek műve bennem, tehát egy belső csoda, amelyben életté, valósággá, természetté válik a Húsvét természetfeletti csodája. Eszünk ugyan ideig-óráig ellene mond, de egy új világértelem, egy új világbölcsesség fénye bontakozik ki belőle. Ez az a boldog tudomány, amelyről Jézus egyszer
így beszélt: el van rejtve a bölcsek és nagyok elől, de megjelentetett a kicsinyeknek és együgyűeknek. Ez az az ismeret, melyet Pál annyiszor nevez bolondságnak, s mégis a világ minden filozófiai rendszere már elhalványodott és üressé vált, ez a szent bolondság pedig győzelmesen megy tovább, mint egyetlen igazság, teljes értelem, hódítva kicsinyeket és nagyokat. Túl van észokokon és történelmi körülmények ismeretén, tehát sohasem lehet megcáfolni és nem szükséges revideálni. Egyszersmind alapja minden optimizmusnak, minden erőnek; egy új, magasabb igazság fundámentoma és minden belső békességnek, vigasztalásnak és jó reménységnek a kezdete. Ez az az erő, amely neveti a halált, széttört életek romjain fellebbez az Élet Fejedelméhez. Szent dac, boldog mámor, győzelmi jel: „Halál, hol a te fullánkod, koporsó, hol a te diadalmad?”
Feltámadott az Úr bizonnyal!

Krisztus feltámadása nem észigazság, hanem hitigazság. Ez azt jelenti, hogy nem lehet úgy bebizonyítani, mint a számtani, vagy a természettani tételeket. Nem lehet a kételkedőt az igazság felől úgy meggyőzni, hogy akarva, nem akarva kénytelen legyen elfogadni. Ha Isten ilyen bizonyosságot akart volna adni nekünk, tudott volna száz és ezer olyan eszközt felhasználni, amellyel ezt a célját tökéletesen elérné. De a Krisztus feltámadása hitigazság, azaz olyan tétel, melyet nem az eszünk, hanem hitünk révén tehetünk magunkévá. Eszünk ellenére hitünk parancsoló erejével növünk össze vele, s ezer kételkedés és cáfolat ellenére, olyan szívósan belefogózunk, mint a repkény a fába, a vasporszem a mágnesbe. Kockázat kívántatik e hitigazság elfogadásakor: az, hogy tegyem reá az életemet; ne sajnáljam világomat erre felépíteni, s külső és belső életemben vonjam le minden következményét. Húsvét tehát egy bizonyos fokú lelkesedés, belső szenvedély, nagy kigyúlás, döntő igen és nem, dacos és boldog megállás egy olyan tényen, amely addig tény, amíg állok rajta. Ne bizonyítékokat várjatok tehát ma tőlem, hanem ihletéseket, fogadástételeket, halleluját és boldog elszánásokat.

Erre utal alapigénk is, midőn elibénk állítja a maga nagy tanítását, amellyel kiegészíti és teljessé teszi a nagypénteki evangéliomot: az élet a halál gyümölcse.

Miféle életről és miféle halálról van itten szó?
Az élet igazi értelmét akkor találjuk meg, ha megkeressük, hol fordul elé a maga legteljesebb és legdiadalmasabb formájában. Megtaláljuk az életet már a szervetlen világban is. Fényképfelvételeink, sőt izgató filmlemezeink vannak a hópelyhek születéséről, a jégvirágok alakulásáról, a kristály keletkezéséről. Mindenütt azt látjuk, hogy azonos alkatelemek, valami belső kényszerítő terv szerint, csodálatos szabályossággal alakulnak és szerveződnek, láthatatlan, magasabb erő életegységet teremt közöttük és ez a parancsoló egység az élet legelső megnyilatkozása. De ennél sokkal magasabb a növények és az állatok élete. Mindegyik sejt egy monumentális világ, alkatában bonyolultabb, mint a Szent Péter temploma, tervében és megépítésében csodálatosabb a verduni erődítményeknél. Már azt is lefotografálták, amidőn két sejt, találkozik, egymásba olvad, megrendül és megtelik egymással, s mintegy most születő hősköltemény, új élet bontakozik ki belőlük. A kezdet olyan kicsiny, hogy nagyítóüveggel alig látható és mégis kinő belőle egy ezeréves tölgy, vagy egy úszó sziget nagyságú bálna. De még ez sem maga a teljes élet. Az embert kell néznünk s az emberben nemcsak a sejtek csodálatos építményét, hanem az egész alkat összes megnyilvánulását: az öntudatot, a lángelmét, az erkölcsöt, s ami mindezeken felül és kívül áll: azt a különös eredetiséget, amit személyiségnek nevezünk. A személyiség benne van a petében, de milliószor több mint maga az ember és mikor kihall belőle minden földi elem, páratlansága, eredetisége, éltető ereje akkor is tovább él, sőt sokszor fokozódik. Éppen ezért az élet titkának keresésénél túl kell menni az emberen is és hirdetni, hogy az élet legmagasabb formája, egész teljessége magában az Élet Fejedelmében, Krisztus Urunkban szemlélhető. Azért őbenne, mert személyisége az emberinek és isteninek tökéletes egysége, s emberi formái között maga az örökkévalóság, mint személyiség helyezkedik el. Viszont Krisztust is, mint az Élet Fejedelmét legjobban akkor szemlélhetjük, midőn a húsvéti sírból kilép. Krisztus ugyanaz húsvét reggelén is, mint aki karácsony estéjén szűztől született, vagy aki nagypénteken a kereszten meghalt; de élete legteljesebben és leggyőzedelmesebben mégis csak akkor jelentetik ki, midőn harmadnapon halottaiból feltámadt. Ezért nevezzük az Élet Fejedelmének és benne látjuk az élet isteni tökéletességét emberi valóságban.

Az életnek titkát megoldani, vagy meghatározni nem tudjuk, de tudjuk azt, hogy mit cselekszik az élet. Átalakítja a körülötte levő világot parancsoló kényszerrel a maga titkos életévé. Kezdetben egymás mellett növelhetsz egy bokor szamócabokrot és egy beléndeket. Ugyanabból a földből, ugyanazon időjárás mellett, teljesen azonos körülmények között az egyik fűszeres zamatú gyümölcsöt termel, a másik halálos mérget. Két különböző élet gyökere, mint parányi kis horog, belekapaszkodott ugyanabba a környezetbe és ugyanazokat az erőket az egyik fűszerré, a másik méreggé változtatta át. Ez az élet programja mindenütt. A növény a föld savaiból és napsugárból fehérjét termel, az állat a növényi fehérjéből meleget, ösztönt, gondolatot, érzelmeket, társadalmat teremt. Krisztus az Élet Fejedelme, a vele érintkező telkekből felépíti a maga dicsőséges testét, kialakítja titokzatos, gazdag és győzelmes életét. Ugye ereztél áhítatot és tudod, hogy milyen boldog, felmagasztosult pillanat ez? Ezt Krisztus kezdette benned, s gondolj arra, hogy ezt Ő felfokozhatja az ő személyiségének boldog, belső istenbírásáig. Ugye tapasztaltad, milyen áldott dolog a jóság, mintha sebekből álló testedre gyógyító balzsamzuhatag ömlenék alá? Gondolj arra, hogy ezt a kezdetet Krisztus a maga életének diadalmas, örök jóságává változtathatja át. Úgy־e érezted a fogadástétel belső fellobbanását? Gondolj arra, hogy ezt Krisztus átalakíthatja az ő nagy áldozatának hősies szertartásává. Megmaradsz fizikailag annak, aki voltál, gyermek vagy öreg, színes vagy fehér, férfi vagy asszony, magyar vagy német, de Krisztus a te személyiségedben elhelyezkedik és áthatja azt, mint ahogy a nemes oltóág áthatja a fa életét és ízes gyümölccsé változtatja, a fanyar bogyót.

Miképpen megy ez végbe? Amit az élet átalakít, annak előbb meg kell halnia. Haláldarabokon át terjeszkedik az új élet; annyit hordozunk az ő életéből, amennyi részt veszünk az ő halálában. „Mindenkor testünkben hordozzuk az Úrnak halálát, hogy az ő élete is látható legyen a mi testünkben.”

Krisztus élete úgy terjed, hogy az ő halálát magunkon hordozzuk önmagunkért. Hogyan tehetjük ezt meg? Úgy ha az életnek attól a tartalmától, amely az ő halálát okozta, rendszeresen elfordulunk, annak ellene mondunk, azt megöldököljük, ez pedig a bűnbánat. A bűnbánat, amelyik felismeri, hogy Krisztus halálát az emberi bűn okozta, felelősséget vállal magára ezért és nem tér ki annak következményei elől. Megtalálja magában azt, ami Istennel ellenkezik és a Sátánnal szövetkezik és szakít vele. Leszámol mindazzal az édes hiúsággal, kecsegtető csalárdsággal, amellyel e világ fejedelme szemünket megigézi, fülünket foglyul ejti, selyemhálójával lelkünket megkötözi. Nehéz és fájdalmas dolog ez, alapigénk szerint: nyomorgattatás, üldöztetés, kétségeskedés és megtiportatás. Mintha véres darabokat tépnénk le testünkből: itt egy kedves arcot kell kivágni a szívből, ott egy szép tervet tömi össze, most a harag tüzét oltani el, az irigység gyökereit tépni ki, magunkat megalázni, lemondani és elszegényedni. Bizony a halál nagy szertartása ez.

Amily mértékben sikerül végrehajtanunk ó-emberünk megöldöklését, felderül előttünk egy nagy titok. Az, hogy „nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe, üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk”, sőt egyre boldogabbak, gazdagabbak és erősebbek leszünk, mert a Krisztus élete nő, terjed, hódít és magával ragad minket. Olyan ez, mint mikor a hajók átrakódnak; kiteszik a partra, ami útjukat akadályozná, vagy ami romlandó és értéktelen anyagnak bizonyult és felszednek magukba olyan javakat, kincseket, amelyekkel megérkezhetnek utazásaik boldog céljához. Életünk tartalma is így alakul át. Múló javai eltűnnek, hiú dicsősége lekopik, lemállik rólunk a külső máz és aranyfüst, s mindezek helyére örökkévaló szépség, ifjúság, szent és tiszta élet hatalmasodik el. Mi ez az új, gazdag világ? A Krisztus élete, amely az én régi emberem megöldökölt darabjai helyére hódítóan beterjeszkedik, s új életformákat, élet eszközöket és életeredményeket terem benne.

De ugyanaz a törvény áll, ha a Krisztus halálát magunkon hordozzuk másokért. Krisztus halála az áldozat felséges ténye. Az áldozat pedig ott kezdődik, ahol én azt másért hozom. Magamért nem tudok áldozatot hozni, mióta Krisztus értem áldozott: én csak másért tudok áldozatot hozni. Ez az eset az, midőn én vállalom a halált, hogy az élet másnak jusson. Ez a világ nagy és állandó húsvétja. Az az anya, aki kockára teszi életét szíve magzatáért, lemond az élet örömeiről, hogy gyermekeinek szolgáljon: húsvéti fényben füröszti fehér orcáját. Az az apa, aki felőrli magát családjáért szürkén, kopottan, fáradtan: a húsvéti győzelem bíborában jár és az élet igazi hercege elvegyülve lármázó bitorlók közé. Az a tanító, pásztor, orvos, vagy vezér, aki tékozolja életét a reábízott betegekért, kicsinyekért, tudatlanokért, hálátlanokért, homlokán olyan jegyet hordoz, amilyen a húsvéti sír angyalán volt látható. Ez a jegy a Kain-bélyeg visszája, az élet, a szolgálat és az önfeláldozás pecsétje. Vannak korszakok, amidőn egy egész nemzedéknek ezt a feladatot kell vállalniuk a jövendő érdekében. A háború hősi halottjai ilyen névtelen fehér hadsereggé sorakoznak, amely a jobb jövendőt hódítja meg. Nem hiábavalóság és nem balgatag tékozlás volt az ő haláluk, hanem lappangó, de győzelmes húsvéti erő, amely úgy rejtőzik el a nemzet életében, mint februárban a tavasz az erdő fáiban. Rügyekben, levelekben, illatban, virágban, gyümölcsben egykor megjelenik, ami láthatatlan és így jelennek meg a mi hősi halottaink is az új lelki tavasz eljövendő szépségeiben. Ügy érzem, hogy ez a korszak befejezve nincs. Ma is éppen úgy dúl a harc, mint azelőtt tizenöt esztendővel. Azért ma is, ennek a nemzedéknek is vállalnia kell az áldozat hősies szertartását. Vállaljuk a szegénység rongyát, a felőrlő gondokat, a gyászfátyolos pártát, az összeomlott pályafutást, az éhezők sápadt senyvedését; az elesettek egy vértelen, de iszonyúan szomorú hősi halottként néznek mireánk, s várják, hogy előttük mélyen meghajoljunk. Az áldozat nagy versenyében az a kérdés, ki bírja tovább? Gondoljunk azokra, akik egykor megérkeznek. Üdv az unokáknak, kik porló csontjaink helyén virágokat szednek és kévéket kötöznek.

De vigyázzunk egy nagy veszedelemre. Arra tudniillik, hogy ha részt veszünk a feltámadott életében, testünkben hordozván az Úr Jézus halálát, ezt ne csak magunkért, ne csak másokért tegyük, hanem főképpen Istenért. Szükség, hogy ne magunkat állítsuk a világ középpontjába, se mást, - a testvért, a gyermeket, a nagy erkölcsi közösségeket, - hanem egyedül Istent. Isten dicsőségéért kell nekünk ó-emberünket megöldökölni és az Ö dicsőségéért kell magunkat neki átadni. Isten dicsősége a Jézus Krisztus arcán világol, de alapigénk szerint ezt az egyetlen kincsünket cserépedényekben hordozzuk: saját törékeny és megáldozandó emberi életünkben. Ne féltsük tehát a hála és a szolgálat nagy követelményeitől a mi földi életünket. Amelyik ének megszakadna egyik hangnál és nem zengene tovább, meghalna a melódiája. Az ének azáltal lesz örök, hogy elfogynak a hangok. Amelyik gyertya sajnálná zsírját, kilobbanna, mert a gyertya azáltal lesz világosság, hogy nem fél elfogyni. A mi életünk is azáltal lesz örökélet, hogy nem fél meg- áldoztatni Isten dicsőségéért. Állandó boldog elfogadása ez Istennek, s ugyanakkor állandó, boldog magunk átadása Istennek. Ez a kettő egymással arányban van. Istenből annyit vehetek, amennyit magamból neki tudok adni. Ez a szenvedélyes csere az igazi keresztyén élet, ez az örökéletnek lüktetése, friss forrás csobogása. Isten megteremtett minket azért, hogy teljes erőnkből őt szeressük és imádjuk és megtetézte ezt azzal, hogy drága áron, szent Fia véréért megváltott. Harmadik hívást ne várjunk, mert attól elveszne a másik kettőnek ereje. Mi menjünk, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen és nem magunktól való.

Mécsesek vagyunk a Krisztus orcája előtt, midőn földi életünk olaja elfogy, s a láng utolsót lobban, átmegy a fény a Krisztus arcának világosságába. Oda vágyunk, arra törekszünk, s célunkhoz akkor érünk, mikor örökre névtelenül, de általa örökre tudottan és elfelejthetetlenül örökéletünk beleszövődik a Krisztus arcának világosságába.

Abból, hogy Jézus hasonló lett hozzánk, reá halál következett. Ez a nagypéntek tanítása. Abból, hogy mi hasonlók leszünk Jézushoz, reánk élet következik. Ez a húsvét igazsága. A nagypénteki tanítás az életből indul ki, s a Jézus halálához vezet. A húsvéti tanítás a halálból indul ki és az élethez vezet. Isten azt mondotta az Egyszülöttnek, élj, hogy meghalhass; nekünk azt mondja: halj meg, hogy élj.