Nagypéntek történetének zűrzavarából ki lehet venni a legfontosabb szót, amely körül az egész esemény- és szenvedélyforgatag lejátszik: király-e, vagy nem? Mindaddig, amíg Jézus ajkát el nem hagyja a végzetes szó: csakugyan király vagyok, a vád nem tud semmi lényegest ellene felhozni. Mindaddig, míg meg nem tudjuk, hogy Jézus királyságától féltek a főpapok, az írástudók, az egész hatalmi rendszer: őrjöngő gyűlöletüket megérteni nem tudjuk. Heródes azért érdeklődött iránta, mert trónkövetelőt látott benne; Pilátust az a rémület kényszerítette a halálos ítéletre, hogy futni engedi őt, aki királlyá tette magát. Viszont a zsidókat azzal a sértéssel ütötte arcul a helytartó, bosszúját töltve rajtok a miattuk szenvedett vereségért, hogy a keresztfára Íratta: Názáreti Jézus a zsidók királya.
A Jézus királyságának gondolata benne van a levegőben, ott ég a szenvedélyek alján s majd ebben, majd abban a jelenetben csattan ki, mint a felhőből a villám. Benne csúcsosodik ki a föld és az ég ellentéte, tehát az ő királysága egyfelől föl háborító bűn s ugyanakkor édes isteni fény; a legnagyobb káromlás és a legszentebb hitvallás. Ezt az ellentétet a felolvasott textus egyenlíti ki: a koronázás, amely egyszerre a csúfság tetőpontja s ugyanakkor Krisztus igazi királyságának dicsőséges kiábrázolása.
Jézust a kereszt alatt királlyá koronázták…
I.
és ezzel a Bűn triumfált az Ártatlan felett. „És levetkeztetvén őt, bíborpalástot adának reá. És tövisből font koronát tőnek a fejére és nádszálat a jobb kezébe és térdet hajtva ő előtte, csúfolják vala őt, mondván, üdvöz légy, zsidóknak királya” Én azt hiszem, hogy e rettentő koronázás után már a kereszt halál újat nem hozott, csak egyszerűen pecsétet ütött arra a tényre, hogy a bűn triumfált az Istennek ama szentje fölött.
Nézzétek, ezek az emberek tudták, hogy Jézus király. Tudták, mert maguk is érezték s ezer jel és csoda mutatta, hogy · itt egy más, Idegen, isteni Erő áll szemben velük. Tudták, mert Jézus is kijelentette, szemtől szemben, prófétai szertartásossággal a Pilátus kérdésére: király vagy-e te? így szólván: Te mondád. Valami azt mondotta bennük, hogy e királynak hódolat kell s e hódolatnak egész lényük, egész világuk az ára. Nekik össze kellene roskadniok, bűnbánatban magukat darabokra marcangolniok, megtagadni és bánni mindazt, amit tettek és gondoltak, meg kellene adniok magokat kényre és kegyre. De éppen ezt nem akarták. Tehát megcsúfolták és megtapodták.
Látjátok-e a bűnnek ezt a gonosz gyönyörködését önmagában? Levetkeztették őt - lassan, durván, röhögve és élvezve; felöltöztették valami vörös rongyba, ez a bíborpalást. Koronát a fejére, rikoltja valaki, s tövisből fonnak egyet, sietős leleménnyel, hogy minél fájóbb legyen. Fejére nyomják, - harsogó nevetés, szinte részeg az egész tömeg. Hol a pálcája? Már hoznak egy nádszálat, ez éppen neki való. A Szent tűr, vár, vérzik. A tömegre átragad a játék ördögi láza. Egyszerre színházzá válik a kép: mindenki meghajol, fintort vág, lökik egymást: üdvöz légy, zsidóknak királya!
Milyen tisztán látszik itt a bűn természete! A tudatossága, a szentnek és a nagynak a kicsúfolása, a kegyetlensége, a ragadós volta, a szolidaritást teremtő ereje, amely pár pillanat alatt társadalmat szervez, a pusztító hatalma, hogy egy sem akadt, aki ellene mondjon a játéknak, a lealjasító ereje, amely a csőcseléket állattá tette, s a borzalmas volta, hogy benne a jókedv, a káröröm az önteltség levében maga a romlott és felgyűlt élet csordult ki! Csúfság lett az, ami legszentebb, gonosz játék, ami legkomolyabb, tettek záporává a belső, titkos érzés és bámulatos leleménnyé a félénk kezdet. Nem a kereszt ácsolásának, a szegek beverésének, a Szenvedő utolsó sóhajának a zaja, hanem ez a tébolyod olt kacaj a legborzasztóbb hang a nagypéntek drámájából. Jézust királlyá koronázták s ezzel a Bűn triumfált az Ártatlan felett.
II.
De ebben a koronázásban az Áldozat örökre kárhoztatja a Bűnt. Mert a tény mégis csak az, hogy Ő király volt, igazi király. Hozzá fogható felséges hatalom sohasem járt ezen a földön. Emberi nagysága is mindenki fölé emeli, hát még ha eszünkbe vesszük, hogy ö Isten dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása? (Zsid. 1:8.) Mit jelent ezek után nem ismerni, vagy félreismerni őt? Mit jelentene, ha valaki nem tudván húsvétról és a rákövetkező kétezer évről, belépett volna a praetorium udvarára és látta volna ezt a jelenetet? Akár közömbösen nézi vala ezt a rettentő játékot, akár szótlanul, összeszorított fogakkal, — minő ítéletet vesz a fejére? Vájjon közülünk azok, akik hallgatják e beszédet és sír a lelkük, ott, Galileában, vagy Jeruzsálemben, nem mondottak volna-e neki ellent, mikor a hetvenhétszer való megbocsátásról tanított, mikor az ellenség szeretését követelte, mikor azt kívánta, hogy ha a te szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, mikor arról beszélt, hogy mit használ, ha valaki az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Nem hagyták volna-e el, midőn Zákeushoz betér s a bűnös asszonynak megbocsát? Nem érzed-e, hogy Jézust azok koronázták csúfsággal királlyá, akik nem értették, nem követték, akik legelőször közömbösek voltak iránta? Nem világos-e, hogy a nagypéntek csak csúcsa és teljessége annak, hogy voltak és vannak, akiknek nem Ö volt a legnagyobb és legszentebb, az életnél is drágább?!
Nagypéntek óta vérfagylaló a legkisebb hitetlenség, a leghalványabb közömbösség is. De általában: nagypéntek óta más a jelentősége a bűnnek. Ha valaki megüt egy menekült királyt, addig, amíg a király él és uralkodását folytathatja, ez az ütés a legfontosabb és legnagyobb ügye, olyan elintézetlen ügye, amelytől az élete függ. És ha az emberi bűn nagypéntekhez vezetett, lehet-e fontosabb kérdése az emberiségnek, lehet-e nagyobb kérdésed neked, mint ez a bűn? Akármilyen kedves, ártatlannak tetsző, kendőzött portéka, mégis ezerszer veszedelmesebb, mint a szalmafödeles ház tetején kékesen, tündériesen libegő parányi láng; mire elpillantod szemed, porig ég otthonod, benne vész gyermeked, jövendőd, egész világod.
Viszont az is világos, hogy a bűntől nem lehet másként megszabadulni, csak a Jézushoz való, teljes, őszinte igazodás által. Képzeljük el, hogy ott, a praetoriumban lettek volna képmutató lelkek, akik külsőleg tisztességet tesznek a töviskoronás királynak, de belsőleg nem hisznek benne és életüket nem adják oda néki. Nem volnának-e ezek még az őszintén, sátáni nyíltsággal csúfolóknál is rosszabbak? Kire nézett volna Ő fájdalmasabban, azokra-e, akik nem tudják mit cselekesznek, vagy azokra, akik tudják, hogy mit cselokesznek, mert számításból tisztelik őt? Ama rettentő koronázás óta a legnagyobb nagypénteki borzalom az, hogy őt egy magát keresztyénnek valló világ tüntető szertartásokkal imádja, de a szívét nem adja át halálos hűséggel, boldog szenvedéllyel a világ töviskoronás királyának!
Jézust királlyá koronázták; ezzel a ténnyel ö, a nagy áldozat, örökre kárhoztatja a bűnt, amelynek gyökere az ő iránta való hitetlenség, ezt okozta a képmutatás s egész pusztító erejében elénk tárja az ő csöndes, tűrő Felsége.
III.
De harmadszor e koronázással a megváltó irgalom hatalmat nyer a megtört szívek felett. Mikor az emberek gonoszt gondoltak és úgy cselekedtek, éppen azzal vitte véghez Isten az ő titkos tanácsát. Az a praetoriumi gonosz játék csak ugyan a Krisztus királlyá koronáztatása volt. Ott telt be az ő engedelmessége s megaláztatásában kiderült isteni dicsősége. Ott érte el tetőpontját a megváltó szeretet, amely mindezt vállalta, hogy megfizesse érettünk az árt. Ott fejeződött be a nagy áldozat, amelyben Krisztus eleget tett érettünk és Isten elfogadta azt. Az a durva, sátáni játék Isten legszentebb és legtitkosabb ténye volt: ott koronázta meg az ő Fiát.
De ezt csak a töredelmes szív ismerheti fel. Csak az, aki a kereszt alatt meglátta: bizonnyal Istennek Fia volt ez. Aki meglátta, hogy az a töviskoronás király az ő ura és megváltója, Ő mindent elvetve, mindent megtagadva, megadja magát neki.
Igen, aki bűnbánattal és töredelemmel közeledik Felé, annak királya. Te levetkeztettél, mondja az örök Irgalom, én felöltöztetlek téged, fázó, vacogó lélek, az én érdemembe. Te a csúfság bíborát adtad reám, én reád adom a királyfiak hófehér palástját. Te törviskoronát nyomtál a fejembe: emeld fel ide porba hanyatlott fejed: hadd tegyem rá az üdvösség koronáját. Nádszál helyett fogadd királyi pálcám. Arcul vertél: én megsimogatlak, megköpdöstél: megcsókollak. Sebekkel vertél át: én meggyógyítom a te sebeidet; ecettel és epével itattál, feléd nyújtom arany kehelyben az élet mámorító borát: az én véremet.
Király Ő, nagy király. Azóta a legnagyobb kitüntetés: részt venni az ő mártíromságában. Azóta a legfölségesebb rang: szolgálni másokért. Vele győzelem az elbukás és a halál diadal. Benne szíriére fordult ez a visszás világ. A kicsiny nagy lehet, az utolsó első, az együgyű bölcs. A töredelmes szentté lesz, a halál az élet kapuja. Szenvedők, megcsúfoltak, betegek, szomorúak, akár nemzetek, akár egyének, halljátok még a régi, régi himnuszt:
Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!