A nagypénteki történetet nem lehet elbeszélni olyan szárazon és tárgyilagosan, mint egy egészen közömbös történeti eseményt. Akár az elbeszélő, akár a hallgatóság érdekelve van e történetben s ha más nem, a hang remegése, a szem megvillanása, s a lélek mélyén felzúduló hullámok azt bizonyítják, hogy ezt az egyetlenegy tényt nem lehet színvallás nélkül elmondani. Szélesítsük ki most már ezt a tapasztalatot és meg fogjuk látni, hogy nagypéntek történetéről két kép élhet a világban, két olyan kép, amely tökéletesen ellentmond egymásnak és kirekeszti egymást: egyik az embereké, a másik Istené. A keresztyénség kétezer éves története nem egyéb mint óriási és rendszeres erőfeszítés arra, hogy a világ ne emberi, hanem isteni szemmel nézze a golgotái jelenetet.
I.
Milyennek látta az ember? íme alapigénk szerint: „az arramenők szidalmazzák vala őt, fejüket hajtogatván és ezt mondván: te ki lerontod a templomot és harmadnapra felépíted, szabadítsd meg magadat; ha Isten Fia vagy szállj le a keresztről. Hasonlóképpen a főpapok is csúfolódván az írástudókkal és a vénekkel egyetemben ezt mondják vala: másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izrael királya, szálljon le most a keresztről és hiszünk neki. Bízott az Istenben, mentse meg őt, ha most akarja.”
Ebben a gúnyolódásban, szinte lihegő kárörvendezésben és sátáni diadalmámorban egy nagy küzdelemnek a bevégződése érzik. Azt hiszik itt az emberek, hogy végre győztek; sok gondot adott nekik ez az ügy, de most már véglegesen el van intézve. Ez a vándor hitető úgy jelent meg közöttük, mint aki kétségessé teszi hatalmi állásukat. Azt mondotta, hogy le fogja rombolni a templomot és harmadnapra felépíti azt. Ezt éppen olyan hadüzenetnek érezték, minthogy ha valaki azt mondaná, hogy eltörlöm Rómát összes püspökeivel és papjaival, eltörlöm a Kálvinizmust összes igehirdetőivel és presbytereivel. Ha ennek a hitetőnek van igaza, akkor nekik végük, nemcsak hatalmukat veszítették el, hanem céltalanná, sőt kárrá vált egyszerre egész életük. Mindenki érzett valami olyat, hogy ha igaza van ennek a názáretinek, akkor nekem gyökeresen mássá kell lennem, én tovább nem élhetek így. Heródes érezte, hogy el kell kergetnie Herodiást és meg kell korbácsoltatnia Salomét. Pilátus érezte, hogy neki le kell szállania ítélőszékéből és beállania a mezítlábas rabbi félkegyelműnek látszó rongyos kíséretébe; lehetetlen gondolat egy prokonzul számára! A vámszedők előtt világossá lett, hogy asztalaikat fel kell borítaniok és mint egy égő házból kell menekülniük Jézus felé. Az írástudóknak sutba kell dobniok minden tudományukat és az írott és félrecsavart igétől, a testté lett és élő Igéhez, Krisztushoz kell fordulniok. A farizeusoknak meg kell utálniok magukat, nyilvánosan vezekelniük porban és hamuban, s didergő, szégyenben égő publikánusképpen kell önön tökéletességük bálványától az élő Isten kegyelméhez menekülniük. Paráznáknak ki kell vájniok szemüket s véresen, vakon nézni az ítélet tűztengerébe. Hamisaknak le kell vágniok kezüket és lábukat, csonkán és bonkán vánszorogni a kegyelem félig nyitott kapujához. Élvezőknek, páváskodóknak el kell dobniok aranyhímes palástjukat, ragyogó diadémjaikat, s teveszőrbe öltözködve, böjtöt és bűnbánatot tartva, rá kellene lépniük a keskeny út első vérfakasztó kődarabjára. Nem lehet többé gyűlölni: szeretni kell; nem lehet üldözni, büntetni, bosszút állani: meg kell bocsátani; nem lehet káromkodni és hivalkodni: össze kell omlani, hoki kell olvadni az együgyűek, a sírók, a lelki szegények, a szomjúhozók, a kicsinyek, az üldözöttek, az eltaposottak és kiuzsorázottak seregébe. De mindezt csak akkor, ha Neki van igaza, ha Ő csakugyan az, akinek mondja magát: Isten Fia. Izrael királya. Ha Isten csakugyan úgy mellette van, amint az Atya egyszülött Fia mellett.
De éppen ez dőlt el az emberi bűn számára a kereszten. Szépen győztél, te galileai! Hát ilyen király vagy, lépre ment, fára szegezett nyomorult bitorló? Hát tudod-e, hogy átkozott, aki a fán függ? Te vagy az a híres, aki dicsekedett, hogy Istennek egyszülött Fia, örököse volnál, akinek teljes hatalom adatott mennyen és földön, aki bűnt bocsátasz, másokat megtartasz? Te vagy, aki lerombolod a templomot és harmadnapra felépíted azt? No hát, ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!
Ez a triumfálás egyre nőtt, szinte tombolt. Piha! Hiszen hazug volt és áltató, csalt és félrevezetett, egy szava sem volt igaz! Mindent, amit mondott, dobjatok ki a szívetekből, mert az ellenkezője az igazságnak. Szégyellje magát az, aki felfigyelt reá, aki utána sóhajtott; pusztuljon, aki szót emelt mellette! A nevet, az emlékezetét is ki kell pusztítani és semmi sem pusztítja ki jobban, mint az a kárörvendő kacagás, amelyik a győzelmes bún ajakáról harsog el. Hogy’ fogják szégyellni magukat az álmodozó, ítélőképesség nélküli tanítványok, hogy felültek egy olyan Messiásnak, imádtak egy olyan Istent, akit a bitófán végeztek ki! Valóban, ha volt csata, amely emberileg eldőltnek, megnyertnek látszott, ha volt ügy, amely emberileg el volt intézve és be volt fejezve, ha volt vállalkozó, aki csúffá lett és le volt szerelve, forradalom, amelyik egészen el volt fojtva, tűz, amely teljesen ki volt oltva, akkor ez a Jézus ügye, személye és vállalkozása volt. A tanítványok, az a néhány aki még megmaradt, ott a kereszt alatt, olyan tanácstalanul nézett, minthogyha az egész világ összedőlt volna, s nem lehetett volna zavartságuk nagyobb, ha a nap lehull az égről, vagy ha a firmamentum fejükre rászakad, mint egy széltől elkapott sátorfedél.
II.
És ugyanakkor hogy látta Isten a dolgot? Amit a bűn leveretésnek látott, Isten szemében az volt a legfelségesebb győzelem. Amit az emberi bűn tehetetlenségnek és a passzivitás teljének érezett, azt a teljes megadást, mely mint a bárány az ő nyírója előtt megnémul, az volt eddig a teremtésben a legnagyobb aktivitás, olyan erős, mint Isten teremtő szava, a helyettes elégtételnek és az egyszeri és tökéletes áldozatnak az óriási ténye. Több férfiasság, több hősiesség, több alkotó erő volt ez önátadásban, mint amennviből ez a látható világ megteremhetett. Amit a bűn így fejezett ki, ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, a megváltás így értelmezett: Isten Fia vagyok és keresztre adom magamat. Azt a tényt, amiből a bűn azt következtette, hogy Krisztus nem király, tudniillik nem király azért, mert tettenért latorképpen ott van felfeszítve ég és föld között, ahelyett, hogy százezrek élén fegyverben közeledne Jeruzsálem felé: Isten látása éppen megfordította. Azért király, azért a lelki birodalom örököse és ura, mert vállalta a keresztet s e drága áron magának megveszi az ő örökségét. Nemcsak hogy nincsen elveszve az ügy, hanem most a legdiadalmasabb, nemcsak hogy nincs eltiporva a nagy vállalkozó, de most a leghatalmasabb. Nemcsak hogy nem leveretés ez, hanem új teremtés, új birodalom alapítása, egy új királyságnak az alapvetése, ez a legnagyobb hódítás, a szeretetnek megnyert világcsatája. Világok mérkőzése egv emberi test szenvedésében látszik és egy emberi test szenvedésében dől el. Mindaz, amit eddig hirdetett, ebből a halálból veszi igazolását, jogcímét és létalapját. Ez a szankciója mindem törvénynek és minden parancsnak. Igen, most omlott össze a templom, de harmadnapon, húsvét reggelén már megépül az új. Igen, most tört meg a törvény ereje és lépett érvénybe az örök kegyelem. Igen, most, mint egy nagy halotthamvasztóban égnek az írástudók szent könyvei, a farizeusok jó cselekedetei, a rituális érdemek, s e kereszt lábainál felfakad az egyetlen egy kegyelem tiszta forrása, igen, e halálban ítéltetik halálra e világnak minden kívánsága, dicsősége és szépsége, hogy a szenvedő szolga öt sebén át, mint öt csudálatos tomplom ablakon egy láthatatlan világ minden szépségének és dicsőségének sugara és üzenete átsüssön. Amint eljátszottak vele csúfolkodva, hogy királlyá koronázták, hogy főpappá tették, azt maga Isten hajtja most végbe rajta. Sohasem volt Isten ilyen hatalmas, ilyen irgalmas, ilyen csodatevő, szeretető és jóakarata így még nem áradt meg, nem volt olyan győzelem égen és földön, mint e halálból, mert csakugyan Isten Fia volt, aki felfeszíttetek, és csakugyan Izrael királya, akit keresztre vertek. A triumfáló emberi hűn soha így meg nem ítéltetett, soha ilyen teljesen el nem gázoltatott.
III.
Még csak azt kell megmondanunk, hogy mindez mire tanít, és mivel vigasztal minket. Újólag látszik, hogy nem az emberé az utolsó szó. Isten mondja meg, hogy mi a győzelem és mi a bukás. Pál apostol innen veszi erejét, mikor így beszél: „úgy gondolom, hogy amiket most szenvedünk, ingyen sem hasonlítható ahhoz a dicsőséghez, amely nekünk meg fog jelentetni”. Ez az Ige talál a mindenkori szenvedés óráira. Éjszakában jársz? Mehetsz a hajnal felé. Mélységbe zuhantál? Közelebb vagy örökkévaló magasságokhoz, mint valaha. Elveszítettél egy egész világot? Olyan gazdagság birtokosa lehetsz, amelyhez keleti nábobok kincse nem fogható. Mint ahogy az anyának, aki gyermekét szüli, gyötrelme, sikolya, vére nem az utolsó szó, a halálnak ez a nagy prelúdiuma csak kezdet, ez az anya fog még gyermekével pillangót kergetni, nevetésük fölveri a házat, örömkönnyeket fog még sírni fia páncéljára vagy leánya menyasszonyi fátyolára; éppen úgy a nagy legázoltatások, az elvesztett világok új győzelmek bejelentései lehetnek. Nem mindig az a vesztes, aki próbáltatik, nem mindig az a szegény, aki szűkölködik, szegényebb a szívtelen bővelkedő. Nem mindig az a megvetett, aki koldusrongyokban jár; koronás királyok, bíboros főpapok lehetnek szegényebbek és nyomorultabbak. Nem mindig az a nemzet a szánnivaló, amelynek mindene elveszett, melyet összetörtek és megaláztak, kifosztottak és megcsaltak: a gazdag, a gőgös, a szívtelen nemzetek rettegjenek! Egy más törvény van a világon, mint amelyiknek a testi világ hódol. Egy más király impériumában élünk, mint e világ fejedelme, egy más élet lehetőségei várnak reánk, mint amelyek körül itt folyik a harc: ez a birodalom Isten országa, ez a király Jézus, ez az élet az örökkévalóság.
E másik dicsőségben úgy veszek részt, ha részt veszek a kereszt gyalázatában. Azért nekünk ide kell államink a kereszt alá és megégnünk amaz engesztelő halál édes tüzében. A kereszthez állani, s megtisztulni egyenként, családonként, nemzetül abban a bíbor permetegben, amely a Krisztus sebeiből záporoz reánk. Megutálni, elvetni mindazt, ami bennünk őt megtagadja, neki ellene mondott, uralmát kétségessé tette és fenségét megcsúfolta. Az a nagy halál a, megtisztulásnak csodatevő kútja.
De oda kell mennünk a kereszthez, mert ott találjuk meg azt az oltárt, amelyen az áldozatnak a nagy kockázatát elvehetjük és végrehajthatjuk. Ott kell felajánlanunk magunkat és életünket a magasabb igazságosság, az új rend, az ő impériuma számára. Ne féltsd a ruhádat, ne féltsd a földedet, ne aggasszanak részvényeid, ne sajnáld a kalácsot és a kenyeret, az életedet, a reménységedet, dobd bele az oltárba önmagadat, családodat, boldogságodat, egész életedet, vállald annak a nagy halálnak kockázatát.
Mert egyetlen egy élet van, egyetlenegy győzelem, egyetlenegy megoldás: átalmenni a nagypénteki halál nagy szertartásán az örökkévalóság kies mezőire. Másokat megtartott, magát nem tartotta meg, csúfolták őt a kereszt alatt a csúfolok. Feleljen reá a te hálás imádságod, hitvesed és gyermekeid imádsága, nemzeti ének hálás imádsága: Magadat nem tartottad meg óh Uram, sőt érettem adtad és feláldoztad, hogy engem megtarts örök kegyelmedből.