Ravasz László

Mikor ez az Ige megíratott, sok versengés volt a keresztyénségben. Felfogások, irányok mérkőztek egymással, egyik a másikat hamisnak és gonosznak tartotta és legfőbb célja mindeniknek az volt, hogy megrontsa és kiirtsa a vele szemben állót. Ebbe a hangzavarba, melyben egyik eretnekíti a másikat, beleszól az apostol hangja és megrendítő hitvallásban a vitatkozók elé tárja azt, ami a keresztyénségben a lényeg, ami a Krisztus művének a veleje. Ez a rövid néhány tétel, amelynek éppen olyan ünnepélyes hullámverése van, mint az apostoli hitvallásnak, éppen azért, mert a keresztyénség lényegére vonatkozik, mert a Krisztus személyét és művét mutatja fel, magában foglalja a karácsonyi evangéliomot is.

A mai világban is annyiféle felfogás mérkőzik egymással, úgy összekeveredik, és egymás ellen tornyosul ezer gondolat, mint a Niagara patkójának a peremén egymásba ütköző vizek, hogy széttörve, megolvadt vízalpesekként zuhanjanak alá a mélységbe. Ebben a tajtékos és tarajló eszme-harcban messzire kicsendül a karácsonyi minimum, minden hitnek és az egész keresztyénségnek lényege, az örökkévalóság igaz és ámen beszédje. E karácsonyi minimum vonatkozik először Jézusra és vonatkozik reánk. Jézusra vonatkozóan ennyit mond: Isten megjelent testben és megigazíttatott lélekben. Az eredeti szövegnek még élesebb lefordítása szerint: az, aki megjelent testben, igazoltatott a Lélek által.

Ebben először a testté létei értelme nyer kifejezést. Az a férfiú, akinek születését ma ünnepeljük, nemcsak egy mi közülünk, az emberek közül; benne nem az emberi erő és képesség csodáját látjuk, Ö nem a magunk fajtájának nagyszerű kivirágzása, Jézus Krisztus nemcsak vallásos zseni, hanem az Isten Egyszülött Fia. Benne Isten jelent meg testben, azaz Isten vált olyanná, mint mi, hogy felvegye és megoldja életünk örök ellenmondását. Isten lett emberré, hogy ebben a formában találkozzék velünk és szóljon hozzánk. Valóban második személy akart reánk nézve lenni, akit tériek szólíthatunk, megüthetünk, vagy megcsókolhatunk, megölhetünk vagy imádhatunk. Az ő emberi természetének nagy ténye van kifejezve e tételben, amelynek révén Isten leszállott közibénk, magára vette az emberi testet, dicsőségét engedelmességgé változtatta át és életét odaadta a kereszten, hogy sírbatétel és poklokra szállás után diadalmasan feltámadjon. A keresztyénségnek éppen az a páratlan ereje és szépsége, hogy Isten benne, mint újszülött mosolyog reánk, mint fiatal férfi szólít a nevünkön, és mint töviskoronás király meghal érettünk. Azonban testisége felett mindenütt ott sugárzik az az igazolás, az a megbizonyítás, amit a Lélektől vett. Krisztus isteni természetének nagyszerű sugárzása ez. Születésével még csak a természetfeletti úton való megérkezés mutatja a csodát. A Szent Lélektől való fogantatás dicsősége ragyog a Szűztől született Gyermek feje fölött. De ez a Lélek megérzik minden szaván, kisugárzik minden cselekedetéből, emberi alakjának csodálatos méltóságot ad, engedelmességét teremtő erővé magasztalja fel, szenvedését és halálát engesztelő áldozattá fokozza és egy új teremtés titokzatos életkapujává dicsőíti. Ennek a Léleknek a műve az, hogy a testi pálya és annak koronája: a szenvedés és a halál, nagyszerű áldozattá, egyetlen és örök érdemmé válik, amely kibékíti Istent az emberrel, eleget tesz az igazságnak és utat nyit a kegyelemnek.

Mindaz azonban, ami végbement a szent történetben, nem önmagában való dicsőség, hanem valami olyan történet, amellyel valaki valamit el akar érni, amelyet nem lehet elrejteni, amit látni kell. A nap azért születik, hogy valaki lássa, hogy valakik lássanak. Krisztus születése és feltámadása, az életnek és a halálnak ez a két szembeforduló kapuja, amely éppen fordítva viseli a felírást: az élet kapuja a halálé, a halál kapuja az életé, és mindaz, ami e két kapu között a földi életben lejátszódott, azért történt, hogy az emberek lássák. A pogányoknak hirdettessék és az emberek higyjenek benne.

Meglátni Krisztus igazi személyét. Ezt fejezi ki alapigénk e két szóval: 'megláttatott az angyaloktól. Az ősi gyülekezet angyal szó alatt nemcsak égi követet, hanem a gyülekezet vezetőjét, apostolát és szélesebb értelemben a kiválasztott lelkeket értette. Örök és friss igazság: Krisztust meglátni a nagy kiválasztottságnak a jegye és bizonysága. Krisztust meglátni olyan erő és felmagasztosultság, amilyenben csak angyaloknak van része; Krisztust csak az látja meg, aki olyan engedelmes, mint odafenn a szolgáló lelkek, és aki Krisztust meglátja, olyan engedelmessé válik, mint odafenn az angyalok. Krisztust meglátni igazi dicsőségében azt jelenti, hogy a világnak egy magasabb rendű metszetét értjük meg, olyan forma látás ez, amilyet a vízi liliom érezhet, mikor a sötét és nyirkos mocsárból kinőve, fehér virágait széttárja az izzó napnak, vagy az éjszakák csillagmiriádjának. Krisztust meglátni nem egyéb, mint megpillantani az élet igazi értelmét, tudomást szerezni egy másik, boldogabb hazáról, szakadatlan honvágyat érezni utána és útrakelni a szemtől-szembe látás palotája felé.

De ez nemcsak megrendítő látás, hanem egyszersmind nagy misszió is: hirdettetett a pogányok közt. Azt mondom ezzel: aki látta, hirdesse; aki tudja, hogy milyen, ne szűnjék meg mondani és vallani. A keresztyén ember csak akkor keresztyén, ha lelkekért tusakodik, ha lelkeket akar megnyerni Isten számára. A keresztyén ember rábeszélő ember, szóval, némán, tettel, élet és halál beszédjével hívogat, biztat, vonz és foglyul ejt. «Hirdettetett a pogányoknak» — a karácsonyi evangéliom bátor és elszánt attitudeje ez, amely a herold kópét idézi fel lelkünkben, aki sokszor leeresztett sisakrostéllyal, mert az ő személye nem fontos, de a király címerével és az ő kardjával jön és hirdeti a király közeledtét, üzenetét, hódolatát követelő parancsait. Ilyen keresztyénekre van szükségünk, akiknek életük és munkájuk a herold munkája, leeresztett sisakrostéllyal az Úr nevében jönnek és harsonáznak és hirdetik a pogány népeknek, hogy a látható világnál nagyobb a láthatatlan, hogy ezen a földön legfelségesebb kiváltság a szeretet, hogy egyetlen egy uraság van: az Istennek engedelmeskedni; egy vigasság és öröm, menedék és nyugalom: elhelyezkedni a Krisztus sebében; egy győzelem van: érette élni és meghalni. Hirdettetett a világnak. Karácsony estéjét éppen az teszi széppé, hogy akkor minden ember erre az üzenetre kíván hallgatni és minden ember erről az üzenetről kezd rebegni, vagy dadogni. Olyan ez, mintha a siket-, némák szomorú világában volna minden évben egy óra, amikor azok énekelni akarnának, és valamiképpen meghallanák egymásnak az énekét. Nagyon szomorú, harmóniátlan, szívet facsaró volna ez az ének, de a szorongató vágy: melódiává lenni, kiengesztelne minden zűr-zavart. Szomorú, ezer bűnnel kevert a karácsonyeste emlékezése is, de valami megható, hogy az emberekben miképpen ébredez az elutasíthatatlan vágy jóvá lenni, szeretni, megbocsátani, kibékülni a világgal és Istennel. Annak az emberiségnek, amely így üli a karácsonyt, lehet és kell beszélni a versengés nélküli nagy titokról, a Gyermekről, akiben Isten testté lett, a Megváltóról, akiben a Lélek, mint engesztelő' oltáron a láng, úgy lobogott az égig.

Igen, hittek benne a világon. Hittek benne, mikor először szólott az igehirdetés és hinni fognak, míg ember lesz a földön. Másodlagos kérdés, amely csak földi szempontból fontos, hogy hányán hittek és hogyan hittek. A tény az, hogy mindig hisznek és mindig egyre többen hisznek. Mert amíg benne hisznek: Ö közöttünk él; tervei, céljai a magunk életében, társadalmak és nemzetek életében megvalósulnak, erejének nagy jótéteménye elérkezik a vérző sebekig, az ínséges nyomortanyákig, az összetört és megalázott életekig, a megrontott és eltorzult lelkekig, s mivel hisznek benne a világon, a sebek gyógyulnak, az ínség gazdagságra vágyik, eltorzult lelkek teremtés előtti szépségüket nyerik vissza és legázolt életükből új belső szépségek virágai nőnek, mint ázott, nedves földből a gyöngyvirágok. „Hittek benne a világon.” Micsoda nagy ügy, nagy érdek, s egyszersmind milyen nagy ígéret és

Lehetőség, hogy mindig hittek és mindig hihetnek. Ennek az útnak nincs törése, nincs lefele fordulása, mert az, aki testté lett, s aki azt mívelte, hogy lássák őt és higyjenek benne: az felviteték a dicsőségbe. Minden kérdés, minden útjelző feléje mutat, de hozzá csak akkor érkezünk megint, mikor a látható világ bilincseiből kiszabadulva, képesekké válunk az ő dicsőségének szemléletére és hordozására; sok-sok földi karácsony után vitetünk az örök karácsonyba.

Karácsonyt ma már mindenki ünnepel, nem keresztyének, sőt hitetlenek is. De ennek az általános ünneplésnek az a veszedelme, hogy a hangulatban elvész a gondolat. Ez pedig nem kisebb veszedelem, mintha meghal a tojásban a szik, a gabonában a csíra, a gyümölcsben a mag. A karácsonyi hangulatnak ereje és életképessége a karácsonyi gondolat, amelyről el lehet mondani, hogy titokzatos világcsíra, a második teremtésnek, a dicsőséges restaurációnak áldott kezdete. A nagy mindenségnek, ennek a megégett és lefagyott palántának, mentő és mindent helyrehozó rügyszeme. A karácsonyi gondolat, a teremtő rügyszem alapigénkben van kifejezve: az Ige testté lett.
I.

Hadd beszéljek először ennek az igazságnak előzményéről. Két előzménye van: emberi oldalról a bűn, amely szükségessé tette a Megtestesülést, isteni oldalról pedig a megváltó szeretet, amely megindította.

Az Ige testté lett. Nem szól ez azoknak, akik meg vannak elégedve a világgal, még kevésbbé azoknak, akik önmagukkal vannak megelégedve. Sokan vannak, akik azt hiszik, hogy a világ alapjában véve jó, csak itt-ott kell tatarozni rajta, hogy kényelmesebb és finomabb legyen az élet. Ennek az emberi javítgatásnak az összességét kultúrának nevezik. Hisznek a kultúra világmegváltó és világszépítő erejében. De nekünk azt kell meglátnunk, hogy a kultúrában is csak az a jó, ami benne krisztusi elementum. Máskülönben rettentő csalódás, tragikus emberi alkotmány, amely új romlásoknak és elfajulásoknak oka és terjesztője. Hány nép pusztult bele a kultúrájába és vájjon nem pusztulunk-e bele mi? A karácsonyi evangéliom csak azoknak szól, akik látják, hogy az emberi természet gyökerében megromlott, s itt nem foltozgatásra, hanem újjáteremtésre van szükség.

De nem szól a karácsonyi evangéliom azoknak sem, akik meg vannak elégedve önmagukkal. Amíg lelkünkben őrizgetjük azt az éltető gondolatot, hogy velünk Isten el van ragadtatva, nem ért meg a szívünk a karácsonyi evangéliomra. Nem elég azt meglátnunk, hogy az emberi természet romlott meg, azt is meg kell látnom, hogy ennek a romlásnak én is részese vagyok. Mea culpa kell a karácsonyi örömhöz: jajgató vallomás arról, hogy az én szívem is a bűn martaléka. Innen van nyugtalanságom: a hiú vágyak miatt; szomorúságom és szégyenem: jobb énem ezer bukása miatt, külső és belső életem elnyomorodott volta miatt. A bűn, az én bűnöm teszi szükségessé a nagy csodát: a megtestesülést.

Az ember kétségbeesetten nézi a bűnt, de Isten nyugodt és bizakodó fenséggel. Szereti a világot, mert Ő alkotta dicsősége tüköréül; szereti az embert, mert saját képére és hasonlatosságára fiául teremtette; szereti pedig azért, mert a szeretet az ő fölséges kiváltsága, lényének legfőbb megnyilatkozása. A szeretet pedig emberi szívben is leleményes, kicsiny eszközökkel nagy dolgokat visz végbe, megteremti az önfeláldozás csodáit és megáradásában élet és halál ritmusa ver. Mikor pedig ez a szeretet a teremtő Isten szívében áradt meg, midőn szolgálatába a mindenhatóság állott és örök bölcsesség volt a tanácsadója, midőn a Fiú engedelmessége önmagát ajánlotta fel eszközül az Atya szeretete számára, - mit gondoltok, mi történt akkor? Milyen új esemény jelent meg a világban?
Szűztől egy kis gyermek születék. Az Ige testté lett.

II.
Az Ige testté lőn. Most már szinte a szívünkre vág egy új megismerés, a megtestesülés második titka: a helyettes elégtétel, a Kereszt prédikációja. Jézus Krisztusban két természet egyesült összeelegyítetlenül, és elválaszthatatlanul. Isteni természete szerint egy az Atyával, mert Ö a testbe öltözött és magát megüresítő Fiú Isten. Emberi természete szerint tökéletesen egyenlő mivelünk. Az egy bűnt kivéve. Ennek a titoknak egyetlen méltó kiábrázolása a szűztől való születés tantétele. Ha Krisztus csak egy embertől született volna, nem lehetett volna természet szerint Isten, mert az ember nem tud Istent nemzeni. Ha pedig Jézus nem asszonytól születik, nem lehetett volna ember, mert az Isten teremt ugyan embert, de Istent csak szülhet. Egészen embernek kellett lennie, hogy a bűn következményeit a maga testén elszenvedhesse, s ugyanazon természet tegyen eleget a bűnért, amely elkövette. Istennek kellett azonban lennie, hogy a bűn súlyát csak viselje, de általa be ne szennyeződjék és annak rettentő súlyát diadalmasan elhordozhassa.

Ezzel adva volt a megváltói pálya. A bűn reácsapott és elkezdette gyötörni. Reácsapott, mint kísértés: éhség, szomjúság, csalódás, hatalom, a szenvedő test gyengesége. De isteni természete áthatotta benne az embert és Ő tudott győzni. Reácsapott, mint a Gonosz dühe, mert a Gonosz érezte, hogy életre és halálra megy a játék: ha Krisztust kiveti a világból, örökre övé az ember. Reácsapott értelemfeletti erővel, mert az, amit Krisztus mondott vagy tett, az a tény, hogy Ő él és olyan, ahogyan él, az alvó bűnöket felébresztette, a lappangókat kitermelte, a nyilvánvalókat az égig felduzzasztottá és mindezeket reászabadította az Élet Fejedelmére. És Jézus mindezt a bűnt magára vette. Halála tehát pontos és teljes ellenértéke minden bűnnek a világon, magának a bűnnek és benne minden elmúlt, élő vagy elkövetkezendő ember bűnének.

Jézus szenvedése nemcsak testi kín volt, hanem mindenekfelett lelki kín: fájó szánalom az ember iránt, helyette hordozott átok és ítélet, végül egy pillanatban, midőn így sóhajtott fel: óh Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet, átszenvedése egy örökkévalóságig tartó perc alatt a kárhozat feneketlen mélységeinek. Mindezzel pedig elibénk állította az Isten üdvözítő kegyelmét. Közöttünk lakozék, mi láttuk az ő dicsőségét úgy, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét és teljes vala kegyelemmel és igazsággal. Mindent elmondott, amit Isten üzent, mindent megtett, amit az Atya kívánt, Ő volt az isteni élet és a megváltó halál, s ha a kijelentés homályban hagyott volna eredetéről, akkor is vallanunk kellene: Ő volt az Ige, aki kezdetben vala, Istennél volt és Isten vala és az Ige testté lőn.

III.

Harmadik nagy titok, az inkarnációnak próbája: benne meggyógyult a világ, benne helyreállott a megromlott emberi szív s belőle egy új lelki emberiség származott.

Milyen hatást tett azokra, akikkel találkozott: beszéljék el Zákeus, Mária Magdolna, Bartimeus, Cyrenei Simon és annyi más. De ereje nem fogyatkozott meg akkor sem, amidőn már dicsőséges testben találkozott híveivel. Pál, bár test szerint sohasem ismerte őt, nem kisebb bizonyíték a Jézus átalakító hatása mellett, mint Péter, vagy Jakab. Augustinus, Aquinoi Tamás, a két Wesley, Cromwell és annyi más; mind bizonyság a mellett, hogy benne békességet nyerünk, életünk megújul és kivirágzik s mindenki, aki Neki adta szívét és királyául fogadta, megvallja, hogy csak azóta tudja, mi az élet. De a nagyok és kiválasztottak mellett számláljuk elé az együgyűeket és kisdedeket: az egyszerű anyókákat, a boldog koldusokat, a tágranyílt szemű gyermekeket, az ismeretlen haldoklókat, akik megfogták kezét, a névtelen sírók ezreit, akik ráemelték szemüket és mosolyogni kezdettek, a sok parányi életet, amelyben Ő volt a sugár, az erő és a győzelem.
Valóban mi láttuk az ő dicsőségét.
Hát arra mutassak rá, miképpen gyógyult meg a világ általa? Mi lenne a levegőből, ha kivennék belőle az oxigént; a földrészekből, ha kihűlnének a tenger meleg áramai, a mi életünkből, ha kivennék belőle a napot? Mi lenne világunkból, ha kivennénk belőle Jézust, minden jézusi elemet, jézusi inspirációt?

Ne hozakodjatok elé azzal, hogy mai világunkban annyi a pogány elem, annyi a Jézus-ellenes kovász. Azért, mert a napfény nem ér be a pincelakásokba, barlangodukba, börtönök mélyeire, még nem következik, hogy nincs nap és nem kell nap. Sőt az következik: éppen azért, mert van nap, vidd oda sugarát, ahová még nem ért el. Törvényszéki rovatok, bűnkrónikák, tőke és munka ádáz küzdelme s minden ebből fakadó nyomorúság, egy világbirodalom minden förtelme, mely az Antikrisztus parancsai szerint rendezkedik be, mind csak azt bizonyítják, hogy a testté lett Ige még mindig nem hatotta úgy át a világot, ahogy kellett volna.

Ki ebben a hibás? Nem Krisztus, aki mindent megtett és mindent betöltött. Bizonyára azok a boldogtalan lelkek, akik hinnének benne, ha látnának Krisztustól megépített, győzelmes életet. Leghibásabbak mi vagyunk, akik a Krisztusról nevezzük magunkat, hiszünk is benne, mégsem élünk olyan hódító, ellenállhatatlanul bizonyságtevő eletet, amely foglyul ejtse a világot az ő számára. A legnagyobb baj, hogy Ö még nem öltött eléggé testet mibennünk.

Így lesz a karácsonyi evangéliom egy nagy kényszerítés,
s még nagyobb misszió. Öltsön bennünk testet a Krisztus alakja, lelke ábrázolódjék ki rajtunk úgy, mint a király az apródokon. Fogadjuk be a szívünkbe, amely úgy dobog felé, mint a Mária öle az őt beárnyékoló Szent Lélek felé. Hadd lakozzék mibennünk és lássák az emberek az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét.

Az ádvent lehetősége akkor született meg, amikor a paradicsom elveszett. Amíg az ember nem esett bűnbe, annyira Isten szemei előtt élt, és élete olyan boldog jelenvalóság volt, hogy abban nem fért el az ádvent lényege: rosszban várakozni valami jobbra. Ha fejlődött vagy változott is valami a szemük előtt, például a magból kalász lett, vagy a gyermekből ember: ez olyan természetes folyamat volt, amelynek minden mozzanatában szakadatlanul gyönyörködni lehetett, mint a szálló madarak repülésében, vagy a hulló csillagok útjában. De mihelyt megromlott a világ és elszakadt Istentől, egyszerre kigyúlt a sötétségben a távoli ígéretek csillaga, egyszerre olyan lett az élet, mint az erdőn átvezető út: mindig közeledett a céljához, bár mindig fájdalmasan távol volt tőle. Amint elszakadt Isten az embertől, megszületett az ádvent lehetősége, az tudniillik, hogy találkozzanak megint. De csak úgy találkozhatnak, ha szakadatlanul erre készülnek, erre várnak. Megjelent a világban egy új érzés, új törvény, új sors, a várakozás. Ma is erről beszélünk, és két gondolatot emelünk ki belőle: várnak reánk és mi is várunk.
I.
Vár a világ az emberre; ezt az igazságot az élet szerkezetéből is látjuk. Mikor a hatodik napon kész volt a teremtett mindenség, de még hiányzott az ember, a világ csodálatos alkotmánya befejezetlenül esengett és kiáltott az istenkép után, az ember után, amelyben betetéződik és célját eléri, úgy mint a torony a csillagban, a királyság a koronában. Mi lenne a világból, ha kiveszne belőle az ember? Bűbájos arc, amelynek kitolták a szemét. Vak Apollo, aki a napfényben tántorog.
Azóta is benne van ez a törvény a mi életünkben. Ki ne érezné egy feldudvásodott kertben, hogy az várja a gazda kezét? Ki ne érezné egy elhagyatott lakásban, hogy az várja a lakóját? Egy-egy hideg legénylakás mennyire tud kiáltani asszonyi kéz, rend és csín után! Hogy tudja várni az ember a gyermeket; mennyi türelmetlen, keserű és sokszor tragikus sóvárgás támad ebből a vágyból. Egy-egy gyülekezet menynyire várja a pásztorát, egy-egy nép a vezérét. Hány nemzet pusztul el abban, hogy nem érkezett meg az a vezér, akit várt. Nagy, rejtelmes gondolatok és igazságok alszanak a világban, várják a felfedezőket, a bölcseket, a művészeket, a prófétákat. Sok könny és sok seb, sok bánat és sok nyomorúság van a világon, ezek mind várják a vigasztalót, a gyógyítót, a segítőt. Kínában, Indiában, Magyarországon, az egész földkerekségén, ki ne várná ma azt, aki megoldja a kenyérnek nagy válságát? Ki ne várná ma azt, aki békességet és összhangot hoz ebbe a világba? Nagy sötétségek vannak körülöttünk, melyek várják a világosságot, hosszú éjszakák szinte reszketnek, hogy a- csillagok megjelenjenek, vagy pedig felderengjen a hajnal.

És ha mindezeket a dolgokat egybefoglalom és a keresztyén szemlélet fényudvarába helyezem, akkor egyszerre kiderül alapigénk mély, szinte megrendítő igazsága: ez a megromlott világ várja az Isten fiainak megjelenését. A világ csak az emberben gyógyul meg, szabadul fel, leli meg rendeltetését és célját; minden, de minden a világon várja a maga emberét. Krisztust várja, aki csak bennünk érkezhetik meg. Várnak reánk.
Meg kell rendülnünk ennek óriási felelőssége alatt, nekünk nem szabad elvesznünk, kárba mennünk, mert szükség van mireánk. Ezer és tízezer év készítette elé azt a medert, amelyben mi meginduló életfolyam leszünk; azt a mintát, amelybe életünk, mint olvadt érc beleömlik és kialakul. Mi azért születtünk, hogy valahol, valakik számára, éppen egy adott időben, megérkezzünk. Azért születtünk, hogy valakiknek gyermeke, élettársa, apja vagy anyja legyünk. Jaj, ha nem a Krisztusban leszünk gyermek, testvér, élettárs, szülő! Azért születtünk, hogy valakit meggyógyítsunk, felemeljünk, valakinek szolgálatot tegyünk. Azért születtünk, hogy bennünk és általunk felszabaduljon a világ, friss lélekzethez jusson, megkönnyebbüljön és feltekintsen. Azért vagyunk, hogy áldás legyünk, csók, kézszorítás, példa, szárny, erős kar, fény és szabadulás. A világ élete millió váltságra van berendezve és a millió váltságból sok-sok száz és ezer, éppen rajtunk és bennünk megy végbe. Induljunk útra, mert várnak reánk, hogy bennünk Krisztus érkezzék meg.
II.
Azonban ezt a roppant nagy szolgálatot csak akkor tudjuk megtenni, ha mi is szakadatlanul tudunk várni. Alapigénk azt mondja, hogy fiúságot várunk, testünk megváltatását. Mi mondhatjuk azt, hogy Szent Lelket, még szemléletesebb, ha azt mondjuk, hogy Krisztust. Mindig ugyanazt mondjuk ezekkel a kifejezésekkel. Azt az igazságot, hogy az ember akkor lösz ember, ha kapuvá válik és belép rajta Isten. Az ember akkor tölti be rendeltetését, ha olyan, mint egy ház, amely vendéget fogad, egy fészek, amelyben madárdal zendül, egy szív, amelyben egy királyi arc szépsége fénylik, egy kagyló, amelybe a drága gyöngyök teremnek. Így termett az ember az Isten erői számára és így kell szakadatlanul készen lennie ennek az erőnek a befogadására.
Ezt az erőt nem tudjuk kikényszeríteni. Én nem mondhatom meg Istennek, hogy lépjen be szívembe, én nem vásárolhatom meg az Ő kegyét, mert nem tudok neki semmit sem adni, hogy jöjjön hozzám; én nem tudom megérdemelni azt, hogy Ő kénytelen legyen hozzám jönni, nekem csak egyetlenegy módom van, hogy csakugyan eljöjjön hozzám: az, hogy várom őt és készülök a fogadására, az, hogy reménylem az Ő ádventjét, Eljövetelét.
Ennek a várakozásnak különböző alkatelemei vannak. Először is valami nagy, nagy elégedetlenség a körülöttünk levő világgal, valami szent ellenmondás a pillanattal szemben. Nem, nem ez a mi világunk, nem, nem ez a mi hazánk és házunk, nincsen nekünk maradandó városunk, hanem örökkévalót keresünk. Azután, nagy erős reménység a felől, hogy nem hiába várunk; kiválogatása és megragadása annak a sok-sok ígéretnek, melyet Isten elrejtett és megmutatott. Más ember nem tudna rájönni, nem érti ezeket a szavakat, de az ádventi lélek tudja, hogy ezer igaz és ámen ígéret szól a mellett, hogy Isten útrakelt, Isten eljön mi felénk. Egy hadifogoly kisleánya mondotta nekem: mindig hallom az esteli vonat zakatolását, amelyen édesapám háborúba ment. Azt feleltem: Mindig fogod hallani annak a hajnali vonatnak a zaját, amelyen a fogságból hazaérkezik. Az egész kijelentés nem egyéb, mint ennek az egyetlenegy óriási gondolatnak: az Isten hazatérésének a kifejlesztése. Az örökkévalóságból elindul a Fiú, hogy áttörje az időt és a történelmet, egy szűz asszony testén keresztül belépjen az emberi életsorsba. Végigélje ezt az életet a bethlehemi bölcsőtől a Golgotáig, elmondjon, megmutasson, megtegyen és végrehajtson mindent, amivel a lelkek zárát letörheti, a lelkeket várakozásra bírhatja, előkészítheti a nagy találkozást és a nagy beteljesülést.
Íme, az, hogy újra ádventet ünnepiünk, tulajdonképpen új bizonysága annak, hogy mi várunk a felénk közelgető Megváltóra. Hogy Ő útban van, jön, egyre közeledik, és minél inkább várjuk, annál közelebb van. Álljunk ki az emberek sürgő-forgó sokaságából, fogjuk meg egymás kezét és a templom magányos csendjében hajtsuk végre a várakozás nagy forradalmát, ahogy azt Simeon és Anna tette a jeruzsálemi templom pitvarában. Mindig akkor fordult meg a világ, mikor az emberek elkezdettek várni. Hiszen, amíg letelepedünk e szent asztal körül, a várakozásnak alázatos és boldog állapotában, maga a nagy megérkező, a Krisztus lép bele a mi életünkbe olyan valóságosan, ahogy ajkunkon belép életünkbe a kenyér és a bor. Kitárult szívünkön keresztül megtöretett testével és kiontott vérével így lép bele megint életünkbe az ő királyi dicsősége teljességében az Űr, akire vártunk, s akire bennünk és rajtunk keresztül vár a világ.

El nem mondott húsvéti prédikáció
Első hallásra a felolvasott Ige nem tetszik kiváltképpen való húsvéti textusnak. Lehetne sokkal teljesebbet és kifejezőbbet is találni. De ez a textus az, amelyről elhangzott az első húsvéti prédikáció, mégpedig Péter ajkáról, a Szentlélek kitöltetése napján, az első pünkösdkor. És ez az Ige, amelyről Pál a kis-ázsiai Anthiókiában nagy beszédét tartotta a feltámadott Krisztusról. Nem lehet tehát a felolvasott Ige valami szürke textus.
Hogy nem az, az első ráfigyelésnél meglátjuk. Arról beszél, hogy az Úr az élet. Aki Őt bírja, az életet bírja. Bírja a biztonságot, a békességet, az igazi örömet. Az ilyen emberre nincs halál. „Mert nem hagyod lelkemet a Seólban, nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” Isten az örök üdvösség.
Az Újszövetség, az evangélium ehhez teszi hozzá: Jézus maga mondta: Én vagyok az élet. Ez az élet benne testesült meg, benne lett emberi személyiséggé, s azért ő győzött a halálon. Meghalt a mi bűneinkért, de feltámadt a mi megigazulásunkra. Ezt mondta Péter ezekkel az egyszerű szavakkal: „Izráelita férfiak, haljátok meg e beszédeket: A názáreti Jézust, azt a férfiút, aki Istentől bizonyságot nyert előttetek erők, csudatételek és jelek által, melyeket őáltala cselekedett Isten ti köztetek, amint magatok is tudjátok. Azt, aki Istennek elvégzett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve megölétek: Kit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván, mivelhogy lehetetlen volt néki attól fogva tartatnia. Mert nem hagyod az én lelkemet a sírban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.”
Ez az esemény az egész keresztyénség központja és szíve. A legmagasabb pont, ahonnét belátható az egész lelki birodalom. Nevezzük húsvéti kilátónak, ahonnét az egész üdvtörténet a legteljesebben, a legtisztábban s egymást magyarázó részleteiben áttekinthető.
1. Először helyes megvilágításba helyezi előttünk az evangéliumokat. Az evangélium, mint elbeszélés, nem a születési történetből eredt. Abból a húsvéti tapasztalásból eredt, hogy feltámadott az Úr bizonnyal. Az az Úr támadott fel, aki meghalt a Golgota keresztjén. A második stáció a passió története. Az, hogy a botránkozása nem szórta széjjel a jézus kis gyülekezetét, azt a néhány egyszerű halászt, gyógyuló asszonyt, mikor úgy csapott rájuk, mint egy mázsás pöröly a filigrán cserepekre; az, hogy ez a megrémült társaság összebújt, ahelyett, hogy szétszaladt volna, csak azért történt, mert találkoztak a feltámadott Úrral, s az beszélt velük. Beváltotta és megerősítette minden ígéretét. Minél megrendítőbben, minél realistábban, a szemtanúk minél nagyobb hűségével beszélik el a kereszthalált, annál ujjongóbb és ragyogóbb a húsvéti csoda. Tehát a húsvéti csodából eredt az evangélium magva: a nagypéntek, a passió. Viszont a passió világosította, rendezte a Jézus életének megelőző eseményeit: tanításait, küzdelmeit, csodatételeit. Különösen a János evangéliumában látszik, mint nyer új fényt minden emlék, új, mélyebb értelmet minden meg nem értett tanítás attól a ténytől, hogy az Úr feltámadott. Egyszerre átvilágítja a Messiás fogalmát, a Messiás Király, az Úr szenvedő szolgája, a názáreti Jézus egy személy! Ő betölti az ígéreteket, új értelmet ada próféciának és a törvénynek - erről szól a tábor-hegyi átdicsőülés -, s egységbe fogja az üdvtörténetet az első Ádámtól a második Ádámig és a végítéletig. A feltámadott Úr csak Szentlélektől fogantathatott (s éppúgy mennybe kellett mennie és az Atya jobbjára ülnie, mint ahogy ki kellett töltenie a Szentlelket), mert nem lehetett más, mint testté lett Ige, akiben a Szentháromság második személye tökéletes emberré lett.
2. A feltámadott Úr világosítja meg és fejti meg előttünk az egyház misztériumát (titkát) is. Feltámadott az Úr bizonnyal, ez a tapasztalás tett egy néhány riadt embert anyaszentegyházzá. A feltámadott Úr váltotta be ígéretét és küldötte el a Szentlelket az első pünkösdkor. Ő a tárgya és üzenője minden igahirdetésnek. Ő az egyház feje, aki kormányozza az ő népét. igéjével és szentlelkével Ő van jelen minden istentiszteleten, ahol ketten-hárman összegyűlnek az Ő nevében. Hozzá térnek a Pálok, az Ágostonok, vele társalkodnak az imádkozók, s Ő pásztorolja személyesen az Ő népét a földi élet pusztai vándorlásán. Teljes hatalom adatott neki mennyen és földön, s azért kell elmennünk tanítani minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevére. Valahányszor az egyház elfeledkezik az ő Igéjéről, és nem veszi a Szentlélek ajándékát, sőt azt sem tudja, van-e Szentlélek, mindig elkövetkezik az egyház babiloni fogsága, s ebből csak akkor szabadul ki, ha visszatér az Úr élő Igéjéhez. Az egyház csak akkor egyház, ha a feltámadott Úrnak engedelmes és boldog eszköze.
3. Egyedül a feltámadott Úrnak lehet királyi igénye az emberi élet felett. Csak olyannak ajándékozhatott Isten minket, aki nem marad a koporsóban. Csak olyan valaki tehetett érettünk eleget, aki halottaiból feltámadt. Csak olyan valaki válthat meg a maga számára, aki él és király. Mirajtunk azért nem látszik a Jézus alakító hatása, mert csak embert látunk benne, s nem látjuk Istent. Az ember meghalhatott a maga igazságáért, vagy a mi igazunkért, de csak Isten támadhatott fel a sírból, hogy ne csak engesztelést, hanem új életet adjon. Amíg csak tanító, példa, mérték, bíró, addig nem tud mássá tenni, de ha Ő maga születik meg bennem, ha az én életemben támad fel, ha én Őbenne élek, látok, érzek, gondolkozom, akarok, szeretek, hiszek és szenvedek, akkor elmondhatom: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Egyedül a feltámadott Krisztus az, aki most és itt bennem él, akinek én tagja vagyok, s aki meghalt értem, hogy én éljek Őbenne.
Ez a feltámadott Úr áll mellém, mikor én a legdrágábbam koporsója mellé állok, vagy saját halálos ágyamon hanyatlok el, s azt kérdezi tőlem: Hiszel-e te nekem? Tudod-e, érzed-e, hogy én élek, s éppen érted és benned élek? Elképzelhetőnek tartod, hogy én megcsaltalak téged, mikor azt mondtam: az én Atyámnak házában sok lakóhely van? Hiszed-e, hogy én élek s ti is élni fogtok? Ne félj, ne sírj, bízd rám magad és azt, akit szeretsz, mert akit én a kebelembe rejtek, ha meghal is, él az.
De ezt csak a feltámadott Krisztus mondhatja. És Ő mondja is. Balgatag ember, magad és mások lelkének gyilkosa, ha ezt nem hallgatod meg!
4. Végül a feltámadott Krisztus az, akinek kezében összefut a kezdet és a vég. Csak ez a Krisztus lehetett ott a világ teremtésénél, mint terv és minta, ihletés és koncepció. Csak ez a Krisztus lehet ott a világ végénél, mint bíró és felszámoló, mikor a teremtett mindenség odalesz, és helyet ad új égnek és új földnek. A kettő közötti utat Ő tölti ki. Ez a Krisztus irányítja a lét ütemét. Azt a nagy folyót, amelyben univerzumok, történelmek hömpölyögnek, s köztük a te parányi szíved, atomkicsiny sorsod. De Tőle jön és hozzá megy. Örök szeretetből örök szeretetbe. A siralmak völgyén is átmegy, de még meg sem csuklik ajkunkon a zsoltár. „Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.”

Nagypéntek
A zsoltároskönyv legdrámaibb éneke a 22. zsoltár. Olyan ellentét feszül benne, amilyen egyikben sem. A cím azt mondja, hogy az „ajjelet hassakhar” kezdetű ének dallamára megy, ami akkor közismert ének lehetett, ma ismeretlen. Maga a két héber szó azt jelenti: Hajnalban a szarvasgím. A zsoltár első része a legjajgatóbb panasz még olyan szenvedésekről, amelyeknél a halál jótétemény. A második része a legforróbb diadalének. Az első fele a halál éneke, a második az élet himnusza. Jézus a kereszten, mint népének hű fia és közös hitének vallója, ki egészen benne élt az Ő bibliájában: az Ótestamentumban, ennek a zsoltárnak szavaival fejezi ki érzéseit és gondolatait. Lehetetlen nem látnunk az eleve elrendelt hasonlóságot a zsoltáríró és a Megfeszített állapota között. Ezért találta meg benne és olvasta ki belőle a kétezer éves igehirdetői gyakorlat a kereszt titkát, a nagypéntek és a húsvét evangéliumát, az Istenember megváltói halálának jelentőségét. A megcsúfolt Isten és a megdicsőült ember képét. Egyszóval: az Élet a halálban.
Tökéletes Isten, tökéletes ember
Hitünk alaptétele és legfőbb titka az, hogy Jézus Krisztus az Istenember. Tökéletes Isten és tökéletes ember, mert az Atyával egylényegű. A Fiúisten emberi testet vett magára, és megjelent a látható világban, a térben és az időben, a történelemben, mint az a konkrét személy, akit a názáreti Jézusnak neveztek.
Ezzel élete és halála meg volt pecsételve, mert ez a világ bűnös világ volt, hiszen Ő éppen azért jött. Kiderült, hogy ha az ember ördög, egész jól megél ebben a világban, de ha Isten: akkor meg kel halnia. Csak azt tette és mondta, amit Isten tett és mondott benne és általa, s íme, ott függ a kereszten. Körülötte tombol a bűn forgószele: elszabadult minden erő, ami az emberben bestiális vagy démoni. Ott kavarog az akkori egyházi és és politikai hatalom, a nemzeti gőg és a brutális elnyomás; a nép, a vének, az ifjak. Mindnyájan egyek egy vak szenvedélyben: ki kell dobni a világból azt az embert, aki olyan, mint Isten: szent, igaz, jó, tiszta, csupa segítség és csupa szeretet. soha ilyen egyetértést! Egyszerre megtudta a világ, hogy Isten és a bűn nem férnek meg együtt. Le kell számolniuk egymással. Ez a leszámolás a kereszt: az Istenember halála, amely két dologból áll: az Isten megalázásából és az ember felmagasztalásából.
Az elhagyatottság
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” - szólal meg az Ige Jézus ajkán, s jelzi, hogy ez a mélypont. A Nadír. Kálvin János azt mondja erről az Igéről - amelyet Márk evangéliuma az eredeti arám nyelven jegyez fel -, hogy ez a Jézus igazi „pokolra szállása”. Jézusra nézve ez azt jelenti, hogy megkóstolta a kárhozatot. A kárhozat lényegében nem más, mint kívül esni az Isten gondviselő szeretetén. A hitetlen ember ezt észre sem veszi, sőt jól érzi magát, de minél hívőbb valaki, annál rettenetesebb reá, hogy Isten elhagyta. Különösen áll ez Jézusra, aki tökéletes egységben élt Istennel. aki maga mondta: Én és az Atya egyek vagyunk. Aki engem lát, az Atyát látja. Egyedül a Fiú ismerte az Isten atyaságát, most íme, ez az Ő Istene, ez az Ő atyja hagyta el az Ő Egyszülött Fiát s lett ellensége neki. Olyan pillanat ez, mint amilyen az Izsák lelkébe nyilallott bele, amikor meglátta a Mórijjá hegyén atyja kezében felvillanni a kést, hogy egyetlen fiát leszúrja vele.
Ez a testetöltés utolsó stációja. Embersége miatt megízlelte Isten létére, mi a kárhozat. Mert ide is eljött értünk, hogy ezen a végső ponton ragadjon meg. Ezzel megmutatja nekünk: hiába kedélyeskedel, eszel-iszol és szeretkezel, s nevetsz azokon, akik az Isten félik, ez csak addig lehet, amíg azt hiszed, azt képzeled, hogy Isten nincs, aki ver és áld, elhagy és felénk fordul, aki a maga számára teremtett, s ha alkalmatlanok vagyunk rá, úgy vág a szemétbe, mint a megdöglött cementet a kőműves, de ha megtudod, ha megtapasztalod, hogy van, sőt egyedül Ő van igazán?
A csúfolás
A megaláztatás második vonása a megcsúfolás. Az Isten fia megízleli a kárhozatot, s íme, a testvér kiröhögi. Értjük-e a zsoltár gyötrelmes líráját: „Féreg vagyok, nem férfiú, embereknek csúfja és a nép utálata. Akik engem látnak, mind félrehúzzák az ajkaikat és hajtogatják fejöket: az Úrra bízta magát, mentse meg őt, szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne.” Mint egy utolsó gonosztevőt, bitófán végzik ki. Ha megfigyeljük a Jézus megcsúfoltatását, azt találjuk, hogy megcsúfolták, mint prófétát. Fejét elfödték, nádbottal verték, s azt kérdezték: Prófétáld meg, ki ütött? Megcsúfolták, mint főpapot: „Másokat megtartott, magát nem tartotta meg”, célozván arra, hogy a főpap nemcsak a népért, hanem először magáért szerzett engesztelést. És végül megcsúfolták, mint királyt, s csúfságból királlyá koronázták. Csúfondárosan hajbókolnak előtte a legmagasabb méltóságok: Egészséggel, zsidóknak királya! Csúfolják benne Isten testté lett Igéjét, csúfolják benne a Fiú hitét, csúfolják benne az Atya szerelmét gyermekei iránt. Csúfolják a szenvedést azok, akikért hordozza, csúfolják halálát azok, akikért leteszi életét.
A halál
Az egészet befejezi és kicsúcsosítja a halál, a kínhalál. Vegyük a fizikai fájdalom maximumát, amit egy fiatal egészséges szervezet elbír viselni, azaz, hogy az sem tud elviselni. A test egész súlya négy óriási seben csüng. A vérkeringés elakad, az erek megfeszülnek, a tűző nap, a forró szomjúság, fulladás vagy szívgörcs. „Mint a víz, úgy kiöntettem: csontjaim mind széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között. Erőm kiszáradt; mint cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, és a halál porába fektetsz engemet” (15-16). A halál már itt a legnagyobb jótétemény. De mi ez ahhoz a lelki kínhoz képest, amit el kell viselnie! A gyűlöletnek forgószele csap feléje, és szinte perzseli, azért, mert szeretett. Ott látja népe vezéreit, a főpapokat, az írástudókat, a véneket. Keresi tanítványait - már csak kettőt lát közülök. Ugrálnak, tapsolnak a jövőmenők, egy néma, akit meggyógyított, leghangosabban üvölti: feszítsd meg; egy béna, akit lábra állított, táncol örömében; ott az, akinek száradt kezét éppé tette, az öklét rázza rá, gyermekek, akiket megáldott, sivalkodva átkozzák nevét. Jeruzsálem népe üvöltöz itt, amelyet szeretete szárnyaival takart be, mint az anyamadár a fiát, Izráel népe veti ki, amellyel egy testté vált az inkarnációban.
Ő pedig szenved és imádkozik. Szenvedése, engedelmessége, imádsága a legnagyobb aktivitás, a legnagyobb erőkifejtés, az örökkévaló igen.
„De te, Uram, ne légy messze éntőlem, siess segítségemre”… Igen, ott van mellette az Atya, átöleli elhanyatló fiát. „Elvégeztetett!” - sóhajt fel a Fiú, és a megcsúfolt, az elkárhozott Istenember meghal a kereszten egy atyai csókban.
Igen!
A győzelmes ember
De harmadnapra kiderült, hogy ez a halál dicsőségesebb és győzelmesebb aktusa az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, mint maga a teremtés. Szent mag, amiből új világ nő ki. Egy új mindenség, lelki univerzum kezdete. Nevezhetjük elégtételnek, engesztelő áldozatnak, váltságpénznek, szent kapunak, de általa, belőle, elibénk lép az Élet fejedelme, a Királyok Királya, a feltámadott Úr. Halála út és eszköz volt uralkodó céljának elismerésére.
Bűnbánattal, hittel hódoljatok neki!
Nézzétek, hogy sietnek feléje a lelkek. Tamás a kezét sebeibe rejti: „Én Uram, és én Istenem!” Péter a kebelén zokog: „Te tudod, Uram, hogy szeretlek téged!” Pál hadat indít ellene, de összerogy a lábainál: „Saul, Saul, miért kergetsz engem?” Hogy hívja magához a nagy bizonyságtevőket: ott megy Augustinus, Assisi Ferenc. Luther, Kálvin. Hány mártír szempár tapad rá a cirkuszok porondján, vesztőhelyeken és kínzókamrákban és „nem látnak mást, csak Jézust egyedül”. Béküljetek meg az Istennel, kéri ellenségeit, s íme: ez arcul ütötte, s most Ő lecsókolja bűnbánata könnyeit; ez ruhájára sorsot vetett, s most didergő mezítelenségét érdeme királyi palástjával eltakarja. Ez szíven szúrta, s most szívébe fogadja, ezek átkozták, s most, hogy bűnbánatukban a földön hevernek, felemeli őket: Jöjjetek én atyámnak áldottai! Valóban: „Nem veti meg és nem utálja meg a szegény nyomorúságát, és nem rejti el az orcáját, és mikor kiált hozzá, meghallgatja”. Halljátok-e ezt a világon átzengő kiáltást Grönlandtól a Tűzföldig?
A zsoltáríró egyre fokozza a csodát. Áldozati lakomát rendez, s azon megvendégeli barátait. Van-e felségesebb áldozati lakoma, mint amelyikkel Ő vendégeli az övéit: megtöretett testének és kiontatott vérének lakomája. Óh, ti boldog éhezők és boldogabb jóllakottak: éljen a szívetek örökké!
Nemcsak hív, hanem küld is. „Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a Föld minden határai, és leborul előtted a pogányok minden nemzetsége”. Ez a misszió látomása. A Biblia már ezer nyelven beszél a bűnös emberekhez, és a „Tegyetek tanítványokká minden népeket” ma már nem azt jelenti, hogy a fehér faj prédikál a színeseknek, hanem hogy ázsiai Ázsiát misszionálja és afrikai Afrikát. „Mert az Úré a királyi hatalom és ő uralkodik a pogányokon”.
S mint utolsó, angyali finálé, megszólal a jövendő kardala, születendő századok éneke: „Őt szolgálják a fiak, az Úrról beszélnek az utódoknak. Eljönnek és hirdetik az ő igazságát az utánok való népeknek, hogy ezt cselekedte.”
És az egyház bizonyságtétele, az örök prédikáció hangzik tovább és nő, még ha el is hallgat itt-ott egyik ajak, és nem egyforma tisztasággal hirdeti is Jákób minden ivadéka és Izráel minden magzata. A néma és a hangos igehirdetés együtt beszél tovább: „Meghalt a mi bűneinkért, és feltámadott a mi megigazulásunkra.”
Élet a halálban!
S most egy pillanatra nézd meg - mint a tükörben - a te életedet az Ő halálában. Meghalt az Ő keresztje alatt a te óembered, és feltámadott-e az új? Ha ezt elmondhatod, akkor nézd meg halálodat az Ő életében. Milyen békés, boldog, dicsőséges. Úgy, amint mai énekünk utolsó verse mondja:
Légy pajzsom és reményem,
Ha kétség látogat.
Véssem szívembe mélyen
Kereszthalálodat.
Rád nézzek, rád szünetlen,
S ha majd szívem megáll,
Öleljen át a lelkem,
Így halni: jó halál.

Így élni jó élet.

Virágvasárnap előtti szombat; Evangelizáció;
Pál apostol megtérésének a történetét minden igehallgató ember ismeri. Az ApCsel háromszor beszéli el, majdnem azonos szöveggel. Pál maga többször hivatkozik rá, s egyszer, a Galata levélben (1,11; 2,10) részletesebben is kitér rá. A kijelentésnek ezzel az a célja, hogy szemléletes példában szemünk elé állítsa a keresztyén élet központi mozzanatát: a megtérést. Megtérés nélkül nincs keresztyén élet, mint ahogy fogamzás és születés nélkül nincs fizikai élet.
Valóban Pálra nézve a damaszkuszi találkozás központi jelentőségű volt. Életét két részre osztotta, s ez a két rész tökéletesen kirekesztette egymást. Minden, amit eddig igaznak tartott, kárhozatos tévelygés lett. Mindaz, amit eddig jónak, helyesnek vallott, egyszerre vak tévelygéssé vált, s mindaz, amit igazi istentiszteletként gyakorolt, a legborzasztóbb istenkáromlásnak bizonyult. Ezzel figyelmeztet Isten arra, hogy az Ő országa nem e világból való, vagy ahogy Jézus mondta Nikodémusnak: „Szükséges tinéktek újjászületnetek. Ami testtől született, test az, ami Lélektől született, lélek az.” Ennek a világnak a dolgaiból mindent megtanulhatunk, elsajátíthatunk, az emberi kultúra gyűjtőfogalma mindannak, amit az ember ezen a földön kivív, megalkot, elér; de a keresztyén élet felülről jövő ajándék, mindenkiben mindig csoda, akár látjuk, akár nem. Csak elfogadni lehet, de megszerezni nem.
Nem is lehet más, csak titokzatos. Hiszen gyökerei az örökkévalóságba, az eleve elrendelésbe nyúlnak bele. Pált Isten kiválasztotta magának, mielőtt még a világ fundamentumait felvetette volna. Ezt a határozatot megváltoztatni nem lehet. Ki merte volna gondolni a damaszkuszi út előtt egy fél órával, hogy Pál az üldözött Krisztus legnagyobb tanítványa lesz? Nem lehetett sem elképzelni, sem megakadályozni. Nehéz az ösztöke ellen rugódozni, mondja egy görög példabeszéd, és Jézus ezt idézi Pál fejére. Mint egy tájfun egy madártollat, úgy ragadja magával Pált az eleve elrendelő akarat.
Istennek ez az eleve elrendelő akarata az embernek egy döntésében jelenik meg. Azt mondjuk: „Igen, Uram. Én döntök melletted, én elfogadlak Téged. Én magamévá teszem azt az életstílust, azt az értékrendet, amit Te hoztál, én ráteszem életemet a Te ígéreteidre, és én a Te ügyedet tartom életem legnagyobb ügyének. Történeti, teológiai, dogmatikai és világnézeti kérdések nem fontosak, itt az a fontos, hogy ég a ház, és nekem ki kell menekülnöm belőle. Nem fontos, hogyan vagyok öltözve, mint mondanak rólam a papírjaim, az a fontos, hogy Jézussal menjek. A többi majd eligazodik.” Ezelőtt pár évvel, a nagy holland árvíz alkalmából, egy szemérmes nénike nem akart az ablakon át beszállni az utolsó mentőcsónakba, mert nem volt megfésülködve és a főkötőjét még nem kötötte meg.
Ennek a döntésnek sokféle formája lehet. Két tökéletesen egyforma megtérés nincs, hacsak egyik (vagy mind a kettő) nem utánzat. De mindenkiben benne kell lennie a lényeges vonásnak, ami nélkül nem megtérés, csak tűnődő próbálgatás, emberi kísérletezés az egész, annak ti., hogy a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolat formájában játszódik le, mint ahogy egy nagy szerelem, egy happy endes regény, személyes kapcsolat formájában játszódik le a főalakok között. A Jézus Krisztus vonzó erejét kell megéreznünk, miatta vagyunk nyugtalanok, az Ő szeretetét utasítjuk vissza, Őt dobjuk el, vetjük meg, áruljuk el, csaljuk meg, alapigénk szerint aktív ellenségeivé válunk, Őt kergetjük; viszont hozzá kell visszatérnünk, az Ő kezére kell odaadni magunkat, az Ő bűnbocsánatát elfogadnunk, egyszóval az Ő kegyelmével élnünk, míg Ő teljesen úrrá lesz felettünk.
Természetesen következik ebből, hogy az egész folyamat a bűn és a kegyelem polaritásában jelenik meg. Mindaz, ami bennem Krisztusnak ellenáll, a döntést halasztja, lealkudja, az Ő szuverenitását csökkenti, eldisputálja, kijátszódja, vagy feleslegesnek mondja, mindaz a bűn, bennem és másokban. A bűn az istenellenesség, a Sátán szolgálata. Ez gyökerezik meg a lelkemben, használja fel elsősorban testemet, érzéki, hús- és véremberemet arra, hogy Isten ellen, a Krisztus királysága ellen egy kis külön erődöt építsen, s azt beleszervezze az emberi társadalom, sőt a világmindenség támadó rendszerébe. Azért tehát a megtérés a Sátán hatalma alól való felszabadulás, a nyílt és határozott átpártolás Isten oldalára. Kezdődik a bűn megvallásával és megtagadásával, a szakítással, folytatódik a hit megvallásával és az átadással; végződik a teljes és kölcsönös birtokbavétellel, a szövetségi, a családi viszony tökéletes helyreállításával.
Ezzel a megtérő átjött egy új világba, új életbe. Ennek az új világnak tökéletesen más az értékrendszere, mint amilyen a régi világé volt. Ami ott nagy, itt kicsiny; ami ott első, itt utolsó; ami ott dicsőség, itt szégyen. Ott uralkodás, itt szolgálat; ott erőszak, itt szeretet; ott önzés, itt önfeláldozás. Ebből az újból, ebből a másból kibeszélhetetlen sok életöröm, ujjongás, eget-földet betöltő diadalérzet támad. Pál ehhez képest mindent „kárhozatnak állított, veszni hagyott, szemétnek ítélt” (Fil 3,7-8) az Ő Ura, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt. Az egész új testamentum zengő liget az új élet eme hozsannáitól. De vezérszólamként harsog ki az örömnek ebből a kardalából egy uralkodó gondolat: a misszió. A te eseted arra való, hogy egy másik eset következzék belőle. Azért tértél meg, jöttél vissza az atyai házba és jelentkeztél a kegyelmes Istennél, hogy elmenj és hívj másokat. „Eredj el, mert én téged messze elküldelek a pogányok közé.” Ez a „messze” nincs is olyan távol, talán a tulajdon házad vagy a szomszédodé. „Kelj fel, és állj lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy téged szolgává és bizonysággá rendeljelek, úgy azokban, amiket láttál, mint azokban, amikre nézve neked meg fogok jelenni.”

Első olvasásra az lep meg ebben a zsoltárban, hogy viharos, jajgató kitöréssel kezdődik, és az utolsó, hatodik versben tükörsima és mély békességben pihen el. Olyan, mint amikor a delejtűt kimozdítják az állásából: minél nagyobb erővel mozdítják ki, annál riadtabban csapódik jobbra meg balra, de azután belefogódzik a reááradó óriási erőbe, a Föld mágneses erejébe, és csendesen elpihen. Azt hiszem, hogy minden imádkozásnak, minden istentiszteletnek ez a rendeltetése és legszebb gyümölcse. Vajha ez volna ez a mi mostani istentiszteletünk is.
Közelebb térve a zsoltárhoz, az tűnik fel, hogy zordon, türelmetlen, dörömbölő kérdés uralkodik benne: Meddig, Uram, meddig? Ez négyszer ismétlődik meg egyre fokozódó erővel. A „meddig” tragikus szó, a szabadulás, a váltság vágya ostromolja benne az eget. Olyankor szokott feljajdulni az ember ajkán, amikor valami ígéret beteljesedését várja, ami nem akar jönni, egy reménység megvalósulását várja, ami nélkül nem lehet meglenni. Meddig? Mindenki megérti ezt az Igét, ha várt egy orvosra olyan betege mellett, akiről azt hitte, elvérzik. Emlékszünk erre a kérdésre, amikor ostrom alatt a pincében voltunk. Emlékszünk, mit jelent ez, amikor valaki a Dunára fürödni ment gyermekét várja túl a köteles időn, talán a lehetséges hazaérkezési időn. Meddig? Ez a kérdés lüktet a szívben, ha valaki egy idegen erdőben eltévedt, a leszálló alkonyatban egyre nehezebben látja az útjelzést. Megértjük, hogy a Távol-Keletnek egyik nagy-nagy felekezete, a buddhista felekezetnek a reménytelensége ebben a várakozásban kifejezésre jut, amelynek alaphangja:
Virrasztónak hosszú az éj,
Fáradt testnek hosszú az út,
Igazságot nem látónak
Hosszú ez a bujdosó lét.
Ebből az érzelmi háttérből csap fel a zsoltáríró négyszer ismétlődő kérdésének crescendója: meddig, Uram, meddig?
Az első feljajdulása ez: „Uram, meddig felejtkezel el rólam?”
Nagy dolog az, ha Isten valakiről elfelejtkezik, ha az illető kívül esik a gondviselésnek, szeretetnek érdeklődési körén; ha Isten nem tartja magát illetékesnek arra, hogy foglalkozzék vele, a mentire, vesztire hagyja. Ez a kárhozatnak az előíze. Emlékeztek, amikor Krisztus Urunk kínszenvedése tetőfokára hágott a kereszten, ezt kiáltotta bele a mindenségbe: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?
Az, hogy Isten elfelejtkezik valakiről, abban jut kifejezésre - és ez a második jajszó -: „Meddig rejted el orcádat tőlem?” Amikor Istennel nem lehet társalogni, amikor nem tudjuk, hogy hol van, amikor az Istennel való kapcsolat megszakad, olyan, mint egy süketté vált telefon vagy elvágott villamoskábel, hiába kiáltom bele a hallgatóba, és hiába pattogtatjuk a kapcsolót, nincs, aki feleljen, olyan, mintha Isten halott volna. Az Istentől való megfosztottságnak ez az érzése azután magával hozza a harmadik veszedelmet és a harmadik feljajdulást: „Meddig tanakodjam lelkemben, bánkódjam szívemben naponként?” Ami rászakadt, az az egzisztenciális létezésnek, az életnek minden testi és lelki terhe. Azt hiszi, hogy egyedül ő kell, hogy mindezt megoldja, és az ember képtelen ezeknek a kérdéseknek a megoldására. Mi a sorsom, mi a holnap, mi vár azokra, akiket szeretek, lesz-e fedelem, lesz-e kenyerem, lesz-e békességem? Mi lesz a kettészakadt világgal, mi lesz az én kis népemmel? Az ember azt hiszi, hogy mindezeket a kérdéseket ő kell, hogy megoldja, mikor a világ leghatalmasabb és legbölcsebb emberei sem tudják megoldani, s ezzel olyan rettenetes terhet vállal magára, amit lehetetlen elbírni. Ki fog engem pótolni - kérdi a lemenő Nap, s felel reá néhány szentjánosbogár: majd mi. Mi megteszünk mindent.
Nem lehet tehát csodálkozni, hogy ilyen körülmények között az ember az életharcban elesik, amit a zsoltáríró így fogalmaz: „Meddig hatalmaskodik az én ellenségem rajtam?” Az ellenség szó a zsoltár nyelvén sok mindenfélét jelent, Valóban mindent, ami az én személyi életemet fenyegeti, pusztítja, ami egzisztenciámnak, lelki és testi egzisztenciámnak halálos fenyegettetése. Lehet egy hódító hatalom, lehet bűn, lehet a betegség, lehet a halál, lehet a felfordult világnak a vége, mindegy: az a nálamnál százszor nagyobb hatalom, amellyel küzdve elveszítem az életcsatát és alul maradok, mint letaposott féreg.
Ez a négy fokozódó meddig, amelyet világgá kiált a zsoltáríró, amelyet mi is kiáltunk, mert nekünk is alapvető kérdésünk: miért feledkezett el Isten rólunk, miért rejti el orcáját előttünk, miért kell nekünk olyan terheket hordozni, amit nem bírunk, és miért diadalmaskodik felettünk az, aki az életünket fenyegeti?
Így végzi a zsoltáríró: „Nézz ide, felelj nekem, Uram Istenem, világosítsd meg szemeimet, hogy el ne aludjam a halálra. Ez a mi nagy kérdésünk is.
És erre Isten felel.
Nagyon sajátságos feleletet ad, amit az igén kívüli Igékből vonunk össze, de következik az Ige eddig mondott dolgaiból és nyilatkozataiból is. Összefoglaljuk pedig eben a kérdésben, Isten visszakérdezi: meddig? Ő kérdezi tőlem, Ő kérdezi tőled: meddig képzeled még, hogy én elfeledkezem terólad, s eközben meddig feledkezel el te énrólam? Hát, elképzeled azt, hogy elfeledkezhetett rólad az az Isten, aki szabadon, szuverén szeretetből feléd fordult? Aki kiengesztelődött velünk, és teremtő, megváltó Istennek mutatta magát. Hát érezzük az Ézsaiás próféciájának a forróságát: „Hát elfelejtkezhetik az anya a gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe magzatán? S ha az elfelejtkeznék is: én népem, én terólad el nem feledkezem, íme markomba metszelek téged.” Ez a jegye annak, hogy egészen az enyém vagy. Csak te el ne felejtkezz arról, hogy Isten megemlékezett rólad.
Istennek ez a megemlékezése abban jutott aztán kifejezésre, hogy Ő nem rejtette el az orcáját előlünk, hanem kijelentette magát nekünk. Azt lehet mondani, hogy Isten egyebet sem tesz, csak szakadatlanul kijelenti magát. Még akkor mondja a balgatag ember, hogy elrejtetted magad éntőlem. Hiszen a világ teremtése is egy hang a kijelentésből, hiszen Isten Ige, testi Isten, teremtő gondolatokra bontva végzi a maga örök munkáját, és éli a maga szuverén dicsőséges életét.
Istennek mindez a millió meg millió szakadatlan kijelentése egyszer testet öltött, emberi személyiséggé vált egy olyan emberben, mint amilyen mi vagyunk, megjelent teljes dicsőségével és érvényével. Valaki itt járt közöttünk. Valaki tanított minket. Valaki meghalt érettünk, alig hatvan generáció távolságban ácsolták az Ő keresztjét. Hatvan ember, ha itt egymás kezét megfogná, ez jelentené azt a történelmi távolságot, amiben vagyunk a Golgota keresztjétől. És ez a Jézus Krisztus mondotta azt: én és az Atya egy vagyunk, mondotta azt, hogy ki engem lát, az Atyát látja, mondotta azt, hogy senki nem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú meg akarja jelenteni. És mondta mindezt azért nekem és neked, hogy soha senki, sem te, sem én, sem senki más ezen a világon azt ne mondja, hogy Isten elrejti magát előlünk. Hiszen egy Biblia, egy keresztjel, már magában teljes híradás erről a kijelentésről. Hogy lehet azt mondani, hogy Isten elrejtőzködik előlem? Mi rejtőzködünk el tőle, mi nem vesszük tudomásul, mi járunk egy olyan világban, ahol évente 3 millió Biblia fogy el, ki tudja hány van, ami nem fogyott el, amit nem olvasnak. És járunk a tanúknak ennyi fellege között, annyi meg annyi templomban hangzik az igehirdetés Krisztusról, a magát kijelentő Istenről, és az emberek jönnek és mennek úgy, olyan üres szívvel elfáradtan és olyan tanácstalanul, mintha Isten nem jelentette volna ki magát nekik, nem mondta volna meg nekik, hogy Isten ki, hogy Isten; ki az ember, mit akar tőle, miféle céljai vannak ővele.
Ha pedig egyszer megismerjük az így magát kijelentő Istent, akkor egyszerre rájövünk arra, hogy micsoda segítséget nyújt felénk, hogy eszünkbe ne jusson olyan balgatagságot kérdezni: miért? A zsoltáríró panaszkodik: meddig tanakodjam lelkemben, bánkódjam szívemben naponként? Semeddig. Egy pillanatra sem, sőt éppen ellenkezőjét mondja: Ne aggodalmaskodj a holnapi napról! A világban nem a nehézkedési törvény a legnagyobb, a gondviselés törvénye a legnagyobb, amelyik a természeti és a mi világunkban egyaránt érvényesül. Az, hogy te mit egyél, hogyan ruházkodjál, mi lesz veled, gyermekeiddel, jövendőddel, ezzel a világgal. Ezt mind Isten teszi, ezért mindért ő vállalta a felelősséget. Tőlünk csak azt várja, hogy bízzunk abban, meg is akarja tenni mindazt, ami jó, mert Ő mindenhatóság, örök szeretet és legfőbb bölcsesség. Hogyan ne gondolna reánk, reátok, gyermekeinkre, szeretteinkre az az Isten, aki előbb szeretett minket, aki szeretetből adta érettünk a Fiát, aki az Ő tulajdon Fiának sem kedvezett, hanem érettünk adta áldozatul, miképpen ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk? Gondoljuk végig ezt, és akkor kiderül, hogy a hitetlen aggodalmaskodás, bizalmatlankodás, tanakodás és a félelem a holnap felől indirekt istenkáromlás, sérti Istent a maga atyai, világteremtői becsületében.
Éppen ezért tehát nyugodtak lehetünk az ellenségeinkkel szemben is. Először is látnunk kell azt, hogy csak egy ellenségünk van, a Sátán. Azért, mert a Sátán Istennek az ellensége, és az Isten országát, birodalmát és dicsőségét támadja. És a Sátán szolgálata szívünkben a bűn, és gyűjti hadseregét közülünk Isten ellen. A mi Atyánk ellen. És minden bűnnel, hitetlenséggel, minden bukással az ő erejét erősítjük, és a mi mennyei Atyánk királyságát gyengítjük. Hiszen roppant nagy hatalom, az igaz, és veszve vagyunk, ha a Sátánnal magunkra hagyatva kellene megvívnunk harcot. Mindnyájan a hatalmába kerülnénk, rabszolgái lennénk, Ő volna az urunk és királyunk. De Isten küzd érettünk. Azért küldte az Ő Egyszülött Fiát, hogy megmentsen és kiszabadítson minket; azért van kereszt, hogy mi ne legyünk az Ő rabszolgái; azért van bűnbocsánat, mert van kereszt, és a kereszten és a bűnbocsánaton túl azért van húsvét, a feltámadott Krisztusnak a királysága, amiben a halál ostromát visszaveri, visszafordítja, és az élet diadalmenetévé változtatja át a gyenge, elbukó emberek tántorgását, ahol mi reánk is nagy szükség van. Ha Ő bele fogódzunk, mi is csodálatos győzelmeket vívunk ki általa, úgy, hogy valóban ujjongva mondhatjuk, amivel a zsoltáríró bezárja a maga énekét: „Én a te kegyelmedben bíztam, örüljön szívem a te segítségednek; hadd énekeljek az Úrnak, hogy jót tett velem!”
Igen. Istennek erre a kérdésére, hogy meddig tesszük fel ezeket a hitetlen kérdéseket, azt feleljük: nem tesszük fel többet. Mi tudjuk, hogy ő megemlékezett rólunk, látjuk, hogy kijelentette magát nekünk, láttuk az ő Egyszülött Fiának a dicsőségét, tapasztaljuk, hogy sasszárnyakon hordoz minket mélységek és magasságok felett, és bizonyosak vagyunk abban, hogy ővele és általa az élet és a győzelem a mienk. Tovább nem kérdezünk, mi Isten mellé állunk.
Mikor?
Most.

A sok drámai hangú zsoltár után - mindenik a Jabbók vize melletti tusára emlékeztet -, változatosság okából vettem fel ezt a nagyon ismert alapigét. Tele van békességgel, kiengesztelődéssel, az alkonyati verőfény igézetével. Írója egy öreg ember: Dávid, aki pásztor volt, király volt, költő volt, hívő volt, s most, élete végén, felteszi magának a kérdést - nekünk is -: ki nekem Isten? Ki volt mindig nekem az én Istenem? Azt feleli rá:
Pásztorom és vendéglátó Gazdám.
Az-e nekünk is?
I.
Az Úr az én pásztorom. Ez a kép visszavisz minket az emberiség gyermekkorába, a pátriárkák világába. A törzs vagyona a nyáj, a zsidóknál a juhnyáj. Ezt terelgetik jó legelőkre, friss forrásokra. Keleten ez nagyon nehéz dolog, kivált, ha az ország köves, sivatagos. Ilyen helyeken csak az oázisok mellett terem fű és fakad fel forrás. De az oázisokról tovább kell menni, mert vagy elfogyott a fű, vagy más törzseknek is hagyni kell belőle. Az oázisok között nagy közbevettetések vannak: sivatagfoltok halálos terméketlenséggel. Ott leselkedik mindenféle veszedelem: rablótörzsek, vadállatok. Mindez a pásztoroknak gondja és felelőssége, akinek kezére van bízva a közösség vagyona, a nyáj. Foglalkozása nem idilli, mint a görög pásztoroké, hanem hősies életforma, mely a halál szakadatlan kockázatával jár. Maga Dávid is suhanc bojtár korában oroszlánokkal viaskodott, s így ért meg a Góliáttal való viadalra. Bizony, a pásztorbot inkább éles szegekkel kivert buzogány volt, mint sétapálca, ezzel vigasztalta, oltalmazta a nyáját a pásztor.
A nyájnak a pásztor a sorsa. Tőle függ élete és halála, úgyis, mint nyájnak, közösségnek, úgyis mint egyénnek. Azért rábízza magát a pásztorra. A pásztor tudja, hol van jó legelő, hogy lehet oda eljutni, mikor kell tovább indulni, s mikor kezdődik a takarodás.
Az Úr az én pásztorom. Bíznom kell benne, s engedelmeskednem neki. A többi az Ő gondja. Ő tudja, hol a jó legelő és a friss forrásvíz. Gondviselő keze minden szükségeinket kielégíti. Ha egyszer Ő a pásztorunk, nem szűkölködhetünk sem mint közösség, sem mint egyének. Ő tudja, mi az elég, s szükségeinket Ő állapítja meg, s ha ezt megadja, miért kell többet kívánnunk? A nyugtalanságnak, boldogtalanságnak nem a tényleges hiány az oka, hanem a hiú kívánság. Bízni benne, engedelmeskedni benne, s vállalni a várakozást. Valljuk meg, hogy mi mindennap a gondviselés csodái között élünk, ezekben az időkben inkább, mint valaha.
Oázisok között néha (vagy sokszor) át kell mennünk a halál árnyékának a völgyén. Izzó rőt homok, tüzes kemenceként égető sziklák, élettelen és úttalan utak. De ennek is vége van egyszer. Vége, mert a pásztor tudja, hová vezet, és tudja, mit bír el a nyáj. Fáradtan, hallgatagon, de bizalommal és engedelmesen menetel a nyáj. Elfogadta alázatos hittel, hogy akik Istent szeretik, minden javokra van.
Testvérek, menjünk bátran,
Hamar leszáll az éj.
E földi pusztaságban
Megállni nagy veszély,
Hát merítsünk erőt
A menny felé sietni,
Nem állva meg pihenni
A boldog cél előtt.
És ha a nyáj egyik tagja eltéved, lemarad? Ha személyes tragédiává válik, hogy elszakadunk a pásztortól, a nyájtól: Istentől és az Ő népétől? Ha körülvesz a magányosság, mint egy kőfal, s reánk ront a mi ősi ellenségünk, mint ordító oroszlán? Ismered az elveszett juhról szóló példázatot? Utánad indult, keres - adj jelt. Kiáltsd el az Ő nevét életed nagy pusztaságában.
Arról se feledkezzünk meg, hogy a pásztor társalkodik a nyájjal. Értik egymás beszédét. Mikor tehát azt mondja a zsoltáríró: az igazság törvényén vezet engem az Ő nevéért, ez azt jelenti, nemcsak táplál minket az Ő igéjével, hanem vezérel az Ő Szentlelkével. Tanácsol, nevel, történelmet csinál belőlünk és nekünk, egyéni és közösségi életünk elé eszményeket tűr, normákat ad, és felépíti közöttünk az Ő országát. Mindezt nem miérettünk cselekszi, hanem az Ő nevéért, hogy e földön az Ő bölcsességének, jóságának, igazságának ismerete és bizonysága megszaporodjék, s nevének dicsősége betöltse az eget és a földet, főképpen a mi szívünket.
Az Úr az én pásztorom.
II.
Ki nekem az én Istenem? Másodszor: vendéglátó Gazdám. Ezzel a képpel az emberi művelődés egészen más fokára érünk fel. A nomád élet megszűnt, falvakban és városokban lakik a nép. Az országokat utak hálózzák be, s azon jő-megy a kereskedéssel, igazgatással, lelki munkával foglalkozók sokasága. De nincs vendégfogadó éjszakai szállásra, vagy nagyon kevés, pedig az emberek gyalog járnak, mert nincs közlekedési eszköz. A szamár fényűzés, fehér szamáron fejedelmek járnak.
Ezen segít a vendégbarátság íratlan, de annál mélyebben gyökerező törvénye. A keleti ember még ma is a legfőbb örömének és kiváltságának azt tekinti, ha ismeretlen utast vendégül láthat. Bőkezű, talán fejedelmi gazda s szegény fáradt vándor - nagyon gyakori mozzanat a mindennapi életben, még gyakoribb a mesében és az elbeszélésben. Mennyire magától értetődő, ha a Szentírás ezt a képet átviszi Isten és az ember viszonyára. Hiszen Kosztolányi Dezső is azt mondta egyik legszebb költeményében:
Úgy érzem, én barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
A költőkirály egy nagy ismerős Úrnak vendége volt: az élő, jóságos és dicsőséges Istennek.
A vendéglátás három mozzanatból áll: a várás vagy készület, a lakoma s a búcsú.
„Asztalt terítesz”: ez a várakozás vagy az előkészület. Óh, mennyi mindent tesz Isten arra, hogy várjon. Hiszen az egész Ótestamentum ilyen asztalterítés. Maga a missziói igehirdetés, az örök hívogatás ilyen asztalterítés. Isten hazavár. Akár künn áll a kapuban, mint a tékozló fiú édesatyja, és nézi, jön-e már elbujdosott fia, és ha jön, elébe szalad és átkarolja; akár a királyhoz hasonlatos, aki sok vendéget hívott, s szomorú arccal hallgatja, milyen kopasz mentséggel térnek ki a meghívás elől, vagy haragtól szikrázó szeretettel szólítja a nem hivatalosakat, a csonkabonkákat, a keresztutak és sikátorok koldusait, és mindig harsog biztatása: még van hely, még mindig van hely!
Te már ott vagy-e a királyi vendégségen? Ha ott vagy, látod e lakoma dicsőséges gazdagságát és megáradó örömét: „Elárasztod fejem olajjal, csordultig van a poharam”. Az Istennel való együttlakozás kibeszélhetetlen áldása és gazdagsága van itt kiábrázolva. Ez az élet teljessége a földi élet csúcspontja és az örökkévalónak előképe és záloga.
A búcsú. Dávid, az öreg, megcsendesedett, annyi harcon és lelki viharon átment ember, summázza élete legfőbb tanítását. Ez pedig így hangzik - helyesebb fordításban -: életem minden napja jóság és kegyelem. Szívét eltölti mérhetetlen hála, s a hit optimizmusának boldog verőfényében tűnik el az Úr házának kárpitja mögött. Az „Úr háza” lehet palotájának az a szárnya, ahol a frigyládát őrizték, mert még a templom nem volt felépítve. Lehet egy azok közül az örökkévaló hajlékok közül, amelyekről ezer év múlva Jézus beszélt. De mindenesetre az Isten közelléte, sátora, arca, zsámolya, az Ábrahám kebele, Krisztus.
Krisztus, aki azt mondta magáról: Én vagyok a jó Pásztor. Isten benne pásztorol, mint közösséget és mint egyént. Ő a mi vendéglátó Gazdánk is, aki asztalához hív, kezünkbe adja poharát, testével és vérével táplál. Kebelére hajtott fejünket elárasztja áldása, öröme és szeretete olajával. „Én és az Atya egy vagyunk.”
Aki tulajdonába vett, mert letette az életét miérettünk. Senki ki nem ragadhat az Ő kezéből.

Alapige: Zsolt 10,1-2;8-9;10-14;17-18
A 9. és 10. zsoltár tulajdonképpen egy zsoltár két darabra törve. A 9. zsoltárnak nincs befejezése. A Kr. előtti harmadik századból eredő görög fordítás egynek veszi. De fő bizonyíték az, hogy ez a két zsoltár együtt alkot egy arany ábécét, azaz olyan költeményt, amelynek minden versszaka a héber ábécé egymásután következő betűivel kezdődik.. Olyan költeményeknél, zsoltároknál használták, amelyekben az ember az egész mindenséggel van egybefoglalva; amelyek kozmikus gondolatokat, érzéseket tárgyaltak, mint ez a zsoltár is. Még azt kell előrebocsátanom, hogy a 9. zsoltár első versében ez a szó: múthlabbén egy ma már ismeretlen ének kezdőszava; körülbelül ezt jelenti: „meg kellett a fiúnak halnia”. A 17. vers után pedig ez az ismeretlen szó: higgajon, azt jelenti, hogy ott csak a húros zenekar: hárfák és citerák közjátéka következett.
A zsoltárnak azt az alapgondolatát vesszük ki, s tesszük elmélkedésünk fő tételévé; hogyan védi Isten a gyengét?
A kérdés felvetése
Fel kell tenni ezt a kérdést, mert Isten úgy teremtette a világot, hogy gyengék és erősek legyenek benne. Nem is lehetett másképpen egy olyan világban, ahol férfi és nő, gyermek és felnőtt, öreg és fiatal, beteg és egészséges egymás mellett él. Ezzel azt érte el Isten, hogy a gyengét rábízta az erősre, s módot adott a felelősségvállalásra és a ragaszkodásra; a segítésre és a hálára; a szolgálatra és a szeretetre; egyszóval arra, hogy az emberre nézve legnélkülözhetetlenebb személy s legnagyobb jótétemény egy másik ember legyen. Ez a teremtés második elbeszéléséből világosodik ki (1Móz 2,18).
Az erősebb és a gyengébb harca
Ezt minden társadalom elismeri, a szocialista társadalom is. Van ennyi meg ennyi dolgozó, aki termel, s az eltart önmagán kívül ennyi meg ennyi olyan embert, aki nem dolgozhat; gyermeket, öreget, beteget, munkaképtelent. Ezeknek az eltartottaknak az életszínvonala dönt egy nemzet életszínvonala felett.
De ezt a teremtési rendet felforgatta az emberi bűn. Ellenkezőre fordult az isteni rend. Az erős a gyenge ellen fordult és kezdette felélni. Megjelent a világban a kizsákmányolás sok formája.
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi, ha éhezik -
írja Arany János egy ilyen társadalomról.
Megindult tehát a legnagyobb harc, az a világháború, amely évezredek óta tart: az erősebb és a gyengébb harca. Kegyetlen, életre-halálra menő harc. Magad is vívod, főképpen azzal, hogy valamelyik fél pártjára állsz.
Kinek a pártjára állsz? A világ az erősebb pártjára áll, mert osztozkodni akar a máséból.
Isten a gyengébb pártjára áll, mert szét akarja osztani önmagát.
A világ az erősebb pártján
A világ az erősebb pártján áll. Az erő jogcím, fegyver és biztosíték az erősebb számára. Így van ez a természeti világban: az erősebb az életképes, csak annak érdemes élni. Az állatok és a növények világában áthághatatlannak látszik ez a törvény. Éppen Darwin volt, aki felfedezte és kifejtette a „túlélés” törvényét. Eszerint az élet maga halálos küzdelem, amelyben az erősebb győz. Ez a természetes kiválogatás törvénye. Meglepte a világot ez a gondolat, s főképpen annak a nemzedéknek egyik legnagyobb filozófiai és költői lángelméjét, Nietzschét. Ő is azt hirdette: csak az erősnek van létjoga, s az erősnek joga van ahhoz, hogy mindenkit feléljen, minden életet kizsákmányoljon, mert a nyájembereknek, amiből sok van, az a rendeltetése, hogy táplálja az egy, páratlan, önmagáért való személyiséget: az Übermenschet, akiben csúcspontjára hág a fejlődés, a céljához ér a világ. A birkák tartsák szerencséjüknek, hogy oroszlánokat táplálnak.
Nosza, kaptak az állambölcsek, az elméleti és gyakorlati politikusok azon, hogy ezt az elvet az emberi társadalomra is átvigyék. Ez természetesen következett is abból az alaptételből, hogy az ember is állat. Valóban, ahol az ember magasrendű állat és nem istenkép, ez így is van. Majdnem feltétlenül érvényesült a történelemben az erősebb kiváltsága és a gyengébb elnyomása. Legrikítóbban a gazdasági élet területén. A szocialista állambölcselet érdeme az osztályharc jelenségeinek feltárása és a kizsákmányolás világtényének szemünk elé állítása a legprimitívebb fejlődési foktól a legmagasabbrendű társadalmakig. Kiderül ebből a szemléletből, hogy az erősebb elnyomja a gyengét, s ebből teméntelen igazságtalanság, kegyetlenség és embertelenség származik. Gondoljunk a dőzsölő gazdagra és kapuja előtt az éhező és fekélyes lázárra. Gondoljunk arra az időre és azokra az országokra, ahol és amikor a nemzeti vagyon 98%-a az ország népességének 2%-át gazdagította, s mindenki más munkájából élt.
Egy ilyen társadalom rajzát adja a 9. és 10. zsoltár. Nézzük meg égrekiáltó vonásait. A gazdag (10,7-9) „Szája tele átkozódással, csalárdsággal és erőszakossággal; nyelve alatt hamisság és álnokság. Az utcák zugaiban lappang, a rejtekhelyeken megöli az ártatlant, szemei lesnek az ügyefogyottra. Leselkedik a rejtekhelyeken, leselkedik, mint oroszlán az ő barlangjában, hogy elragadja a szegényt; elragadja a szegényt, mihelyt hálójába foghatja azt.” Szolgálat helyett uralkodás, adakozás helyett kizsákmányolás, felelősség helyett kevély prédaszomj, igazság helyett erőszak, szeretet helyett gyűlölet, szabadság helyett rabszolgaság, s elkövetkezett az az idő, mikor az emberre nézve a legnagyobb csapás, a legnagyobb átok egy másik ember.
Mit szól mindezekhez Isten? Mit tesz mindezek ellen Isten?
Mikor Kálvin ezt a zsoltárt magyarázza, szinte interpellálja Istent, szinte perbe száll vele. Hiszen az Úr Istennek az a hivatala, az a tiszte, hogy segítse az elnyomottat, a gyengét, a kizsákmányoltat a gazdaggal, az erősebbel, a kegyetlen sanyargatóval szemben, s szinte feljajdul: „Gyenge értelmemmel nem tudom felfogni, miért nem siet Isten a megszabadítással?” A zsoltáríró pedig végső erőfeszítéssel ismétli: „Kelj fel Uram, emeld fel kezedet, ne feledkezzél el a szegényekről!”
Isten a gyenge pártján áll
A bűn miatt felborult egyensúlyú világban, ahol az erős felemészti a gyengét, Isten határozottan a gyenge mellé állt.
Mi mindent tesz védelmére?
Először: Kijelentése, Igéje szakadatlanul a szegényt, a gyengét a nyomorultat védi. A Szentírás örök propagandairat az elnyomottak és kizsákmányoltak mellett, a legnagyobb vádlevél a hatalmaskodók, zsarnokok és kiuzsorázók ellen. Olvasd, tanuld, hirdesd!
Erkölcsi világrendjét úgy építette meg, hogy az a gyengét védi az erőssel szemben, mert védi a jogot a hatalommal, a szabadságot az elnyomással szemben, a szolgálatot az uralkodással szemben, a szeretetet a gyűlölettel szemben, s ezeket az alaptörvényeket megtagadni csak nyílvánvaló hazugsággal, árulással, lázadással lehet, ez pedig az égre kiált.
Még ennél is sokkal többet tesz. A gyengét felfegyverzi hittel. A hit a legnagyobb emberi erő, mert általa Isten erői zuhognak bele a világba. Emlékeztek-e a Zsidókhoz írt levél 11. részére: „És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéról, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról; akik hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéretet elnyerték, az oroszlánok száját betömték; megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait.” És ha nem is vagy mindjárt olyan hős, mint a fenti galéria mutatja, egy bizonyos: a hit megvigasztal, elcsendesít, s a várakozást belső edzésre használja fel.
Legnagyobb segítséget azonban azzal nyújtotta, hogy nekünk adta Jézus Krisztust. Jézus Krisztust, akiben Ő lett emberré, gyengévé, megcsúfolttá, üldözötté. Jézus Krisztus pedig átvett minket, mint az Ő népét, az Ő örökségét. Minden sírót, szenvedőt, üldözöttet, megostoroztatottat, eltaposottat, a betegeket, foglyokat, útonjárókat, éhezőket, szomjúhozókat, mezíteleneket, e világ szerint erőtleneket, nemteleneket, kicsinyeket, együgyűeket, hogy legyünk az ő öröksége. Olyanná lett, mint ők. Betegségeiket Ő viselte, fájdalmaikat hordozá, elszenvedte a nekünk járó büntetést, s kiontotta ártatlan vérét, hogy tisztára mossa benne a mi szennyes orcánkat. Aki minket bánt, Őt bántja, mert Ő helytáll érettünk, nemcsak Isten, hanem a világ előtt is. hiába fenekedik ellene a világ, Ő volt az erősebb, mert Ő feltámadott a sírból, ahová keresztre feszített testét temették. Ő az élet diadalmas fejedelme, aki így szól: „E világban háborúságotok lészen, de bízzatok, én meggyőztem a világot!” (Jn 16,33)
A hatalom elkopik, a fegyverek élüket vesztik, a gyűlölet elfogy, a sanyargatók és a kizsákmányolók porrá lesznek, de a szeretet soha el nem fogy, s Jézus megváltó életereje lassan áthatja a világot.
Milyen jó, ha te is ennek az erőnek, a szeretetnek, a szolgálatnak, a jóságnak, az önfeláldozásnak hordozója vagy. Akkor csakugyan betelik, hogy Isten ereje erőtlenségben végeztetik el. Mert te akkor vagy erős a világgal szemben, ha gyenge, erőtlen, Jézusra szorult vagy, és Isten melléd állt bűnödben, mint bocsánat, elvétett életedben, mint jóvátétel, sorsodban, mint hazavezető, halálodban, mint az Élet Fejedelme. Töltse el a szívünket a zsoltáríró diadalmas bizakodása: „Az Úr király mindenha és mindörökké; a pogányok kivesznek az Ő földjéről, a szegények kívánságát meghallgatod, óh, Uram! Megerősíted szívöket, füleiddel figyelmezel, hogy ítéletet tégy az árvának és nyomorodottnak, hogy többé már ne rettentsen a földből való ember.”

Ennek a zsoltárnak legfőbb tanítása s egyszersmind elmélkedésünk főtétele ez: az igazság Isten ügye. Maga a zsoltár, amelyet siggajonnak nevez az Írás, s ez egy külön lírai vagy énekműfajt jelent, három részből tevődik össze. Nem lehetetlen, hogy mindenik rész más időben volt, vagy pedig mindenik rész elkopott zsoltárnak a maradványa. Az első rész a 2. verstől a 7. versig tart. Személyes esküvés, istenítéletben elhangzott perdöntő megnyilvánulása egy vád alatt álló léleknek. A második, a 7-11. versek, a rendes istentiszteletek olyan formáiról szól, amelyekben Isten, mint bíró jelenik meg az Ő népe előtt. A harmadik a legrégibb, egy primitív, de rendkívül erős hitvallástétel arról, hogy Isten bűngyűlölő, bűnöst büntető, törvényadó Isten. Ha ezeket most sorba vesszük a sorrend megváltoztatásával, mondanivalónkat így rendezhetjük el: az igazság Isten ügye. Azért, mert 1. Isten a legfőbb törvényadó; 2. azért, mert a legfőbb bírói fórum; 3. azért, mert kivételes esetekben koronatanú.
I.
A teremtő Isten csodálatosan megépítette ezt a mindenséget. Gondoljuk el, milyen abszolút biztonsággal érvényesülnek benne az Ő örök törvényei, hogy tartja össze a gravitáció a naprendszerek millióit, hogy tartja az atomenergia a fizikai testeket, milyen biztosan érvényesül az élet törvénye a születés és a halál, a növények és az állatok birodalmában. Még ennél is szilárdabbak és érvényesebbek az Isten erkölcsi törvényei. Először alapjuknál fogva, mert ebből a tételből erednek: Isten olyan, amilyennek Ő mondja magát, tehát egy, szent, igaz és jó. Isten nemcsak maga, hanem az ember és világa felett is dönt arról, hogy mi a szentség, mi az igazság és mi a jóság. Ezért vagyunk, létünkből következőleg feladatunk, hogy olyanok legyünk, amilyennek Isten akar látni minket. És Isten nem hagy kétségben vagy tudatlanságban aziránt, hogy milyennek akar látni minket. Hiszen az Ő kijelentésének a derékrésze éppen arra vonatkozik: én ilyen vagyok, te ilyen légy. Ezek a szabályok, amelyeket Isten felállít maga, az ember és világa számára azért, hogy milyenek legyenek ezek az erkölcsi törvények; ellentmondást nem tűrőek, vitatkozni nem lehet velük, abszolút érvényük parancsoló. Csak egy olyan kis törvénykódexben is, mint amilyen a Tízparancsolat, világosan látszik ez. Ne lopj! Ne ölj! Ne hazudj! Ne kívánj! Mind olyan parancsok, amelyeknek érvényük abszolút. Hogy megszegem? Lehet. Megalkuszom? Lehet, hogy kijátszom. De általa erkölcsi létemet csonkítottam meg, s erkölcsi élőből erkölcsi halottá változom.
Az erkölcsi törvény azért érvényes, mert az Isten szavahihetőségének, a kijelentés igazságának, hadd mondjam még élesebben, az Isten becsületügyének a kérdése. Isten teljes mértékben azonosítja magát az Ő erkölcsi törvényeivel, pl. a szeretettel, az igazsággal, a szolgálattal, a tisztasággal, a szentséggel. Annyira azonosítja magát, hogy aki ezeket a törvényeket szegi meg, magát Istent bántja meg, Őt csúfolja meg, az Isten nevében, becsületében, dicsőségében tesz kárt. Nincs más magatartás velük szemben, csak az engedelmesség, a tiszteletből, a hódolatból fakadó engedelmesség.
És miután a természet törvényei élettörvények, vagyis az élet hozzájuk igazodik és szerintük folyik le, az erkölcsi törvények is élettörvények, vagyis az ember igazi élete, szellemisége, az, ami benne emberi és becses, ezekhez igazodnak, és ezeknek a keretei között folynak le; az erkölcsi törvénynek való engedelmesség: élet, az erkölcsi törvénynek megtagadása: halál, vagyis az embernek, mint istenképnek, szellemiségnek élete és halála. Állat lehet lenni ezzel a paranccsal is, hogy lopj, ölj, mert pl. ez a törvény tartja fenn a szarkákat és a tigriseket, de embernek lenni nem lehet. Embernek lenni csak azzal a törvénnyel lehet, hogy szeress!
Isten erkölcsi törvényadásának ezt a feltétlenségét, kérlelhetetlenségét mondja el, primitív, szinte misztikus szavakkal a zsoltár: „Isten igaz bíró; és olyan Isten, aki mindennap haragszik”. Azaz mindig ellensége a rossznak, és mindig fel van indulva ellene. Isten a lázadót megbünteti és elpusztítja. A bűn bűnt szül és szaporítja önmagát, de hiába, a bűn lakol és pusztul. És lakolása és pusztulása önmagára tér vissza. A bűn rendesen önnön bűnével pusztítja el a maga életét. Aki másnak vermet ás, maga esik bele - mondja az együgyű magyar példabeszéd. S a zsoltáríró ezt fejezi ki: a bűn „gödröt ás, és mélyre vájja azt; de beleesik a verembe, amit csinált”. Visszafordul fejére az, amit elkövetett.
Mindezzel Isten azt akarja elibénk állítani, hogy világa komoly világ. Az igazság és a jóság az élet feltétele. Erkölcsileg relatív világban élünk, ahol lehet apró megalkuvásokkal és kiegyezésekkel sátorozni, vagy-vagy, ez van felírva az élet kapujára.
II.
Isten nemcsak törvényadó, hanem a legfőbb bíró is. Tulajdonképpen minden bírói munkát Isten önmagának tartott fenn. Éppúgy, mint a teremtést. Engedi, hogy liliom liliomot szüljön, s az asszony embert. De a liliomot és az asszonyt ő teszi termékennyé, és a születésben az Ő teremtő munkája van. Ha nem úgy folyik, ahogy Ő akarja, halál és nyomorúság következik be. Isten minden bírói funkciót e világban magának tartott fenn, mert önnön törvényét egyedül csak Ő magyarázhatja. De megengedi, hogy az Ő nevében és az Ő intenciói szerint az ember is gyakoroljon bírói funkciót. Gyakorolhat még egy kis gyermek is, hogy ha elcsodálkozik apján vagy anyján, amikor az szembekerült az erkölcsi törvénnyel. Gyakorolhat a családfő, és kell is gyakorolnia, mert felelősség és hatalom van a kezében. Óriási bírói hatalom adatott a népnek, akár királyok útján, akár esküdtszékek vagy éppen a bíróságok útján kívánja gyakorolni, mert Ő illetékes megmondani, mi szolgálja a nép anyagi és erkölcsi javát. Mindenkinek kell bírói hatalmat gyakorolni, aki valakiért vagy valamiért felelősséget vállalt. Mert az ítélet felelősségvállalás. Ezért van bírói hatalmunk felebarátainkkal szemben. Nem susárolni, hátmögött kisebbíteni, hanem szemtől szembe állni, és megmondani az igazságot szeretetben. Minden bírói funkcióhoz szabadság és függetlenség kell. Enélkül nincs igazságszolgáltatás.
Világos dolog, hogy minden emberi ítéletmondás fölött áll, mint legfelsőbb fórum, Istennek igazmondása. A zsoltáríró szinte víziószerűen idézi maga elé Istennek ezt a legfőbb bírói tisztét: „ Kelj fel, Uram, haragodban, emelkedjél fel ellenségeim dühe ellen; serkenj fel mellettem, te, aki parancsoltál ítéletet! És népek gyülekezete vegyen téged körül, és felettök térj vissza a magasságba. Az Úr ítéli meg a népeket. Bírálj meg Uram engem, az én igazságom és ártatlanságom szerint!”
Isten a legfőbb bíró. Ítéletmondása a világtörténelem. Schiller mondotta: a világtörténelem világítélet. Isten a legfőbb bíró. dolgainkat, nagy perünket önmagunkkal, a világgal sommásan ítéli el a halálban. Isten a legfőbb bíró. Az emberiség, sőt a világmindenség legvégső, döntő ítéletmondása alá van vetve. Hogy zúgnak a Dies irae dallamai, mikor erre az örökkévaló ítéletmondásra gondolunk.
Isten a legfőbb bíró. Ebből az következik, hogy minden ítéletet felülvizsgál, minden bírót számadásra von, perújítást csinál, rehabilitál vagy örökre jogerősen elmarasztal. Addig nincsenek befejezve az ügyek, amíg Ő meg nem szólalt, sem abban, hogy kié ez a lopott ló, sem abban, hogy kié a Csendes-óceán. Isten örök bíró, tehát minden pert lehet hozzá fellebbezni. Tőle mindig lehet jogvédelmet kérni, s nem az az igazság, amit a világ vagy az ember mond, hanem amit Ő.
Ez a megvesztegethetetlen bíró, ez a minden hatalommal rendelkező bíró, atyai szeretet. Bölcsessége nem kér tőlünk tanácsot. Szívét nem lehet sem érvekkel, sem ajándékkal megvesztegetni. Szuverénen mindentudásának és örök dicsőségének magasságában dönt az én kis apró ügyem felett, ezért nekem nem lehet más gondom és igyekvésem, mint hogy életemet az Ő erkölcsi törvényeihez szabjam, akaratát keressem, annak engedelmeskedjem, döntéseit, amelyekkel életem kis és nagy pereit elintézte, hittel és alázatosan elfogadjam, s amit Ő ítélt, abban megnyugodjam. Viszont minden bírói fórumnak, akár állami, akár magányos, akár egyéni, akár társadalmi, egyetlenegy lelkiismereti célja van, ítéletmondásban az Isten bírói véleményét keresni, feléje tájékozódni, s mindent elkövetni, hogy ahhoz igazodjon minden földi ítéletmondás. Azok a korszakok állanak szilárd alapon, akkor acélkemény a jogbiztonság, mutat tiszta képet a jog és a kötelesség viszonya, amelyekben a társadalmak felelős tényezők, államok, népek, nemzetek türelemmel és alázatossággal az Isten ítéletmondásának nyomait keresik, ahhoz igyekeznek alkalmazkodni, és azt kívánják megközelíteni. S amikor ettől a szabálytól eltérnek, nyugtalanság, bizonytalanság, kiszolgáltatottság következik el, kivész a jogból az erkölcs, a hatalomból a jog, az erősebb kizsákmányolja a gyengét, aki bírja, marja, s az emberi társadalom lassanként lesüllyed az állati társadalom színvonalára. Mert megfeledkezett arról: az igazság Isten ügye.
III.
Izráel igazságszolgáltatásának volt egy sajátos formája. Olyan esetekben, amikor pozitív tényekkel és emberi érvekkel bizonyítani nem lehetett, istenítéletet tartottak. Sajátságos szertartások között Istent hívták tanúságtételre. Pl. a Mózes 4. könyvében (5,11-31) részletesen el van mondva, ha egy asszony hűsége iránt férje kétséggel viseltetik, de semmi bizonyíték rendelkezésére nem áll, lelke megnyugtatására istenítélet alá kell vetni az asszonyt. Elmegy a paphoz, a pap nagyon komoly figyelmeztetésben részesíti, azután kijelenti, Isten nevére való hivatkozással, hogy ártatlan. Keserű italt készítenek, amelyben a templom padlójának porát, azután egy papírlapra írt átokformulát, és abból a tintából, amellyel írták az átokformulát egy bizonyos mennyiséget összekevernek, azt az asszonnyal megitatják, s ha az asszony méhe megdagad és tompora elszárad, akkor bűnös. Nyilvánvaló itt a sötét babonaság, a mágia. Ebből lettek az ismeretes tűzpróbák, annyi gyötrelemnek és igazságtalanságnak a forrásai. De az izráeli istentiszteletnek volt egy megrendítő formája, amikor az olyan ember, aki igazságát nem tudta bebizonyítani, de halálig állította, vádlóival együtt megjelent a gyülekezet előtt, és ott ünnepélyesen Isten nevére való hivatkozással állította ártatlanságát úgy, hogy ha igazat nem mond, fejére Isten átkát idézte Isten és a gyülekezet előtt. Ez az igazságtétel elegendő volt. Az az ember, aki az egész gyülekezet elé állott, ahol mindenki ismerte őt, ahol elmúlt és következő életét leéli, ahol van közvélemény kialakítva az ő erkölcsi minőségéről, Isten szent nevére való hivatkozással esküszik ártatlanságára, az az ember nem hazudhatott. Ott a Szentlélek igazságot tett mellette. Külseje, hangja, vonásai, egy-egy rezdülés mozdulatában, egész múltja és jövendője, mindaz, ami őt körülvette, bizonyságot tett mellette, mert a legkisebb gyanú is megszólalt, napvilágra jutott. Ezek az esküformák írásban is fennmaradtak. Legmegrázóbb, leggigantikusabb közöttük a Jóbé, könyve 31. részében, ahol elátkozz magát Isten előtt, ha bűnös. Egy ilyen kis esküforma került bele ebbe a zsoltárba is a 2-7. versekbe: „Én Uram Istenem, ha cselekedtem ezt, ha hamisság van az én kezeimben. Ha gonosszal fizettem jó emberemnek, és háborgattam ok nélkül való ellenségemet: akkor ellenség üldözze lelkemet, s érje el és tapodja földre az én életemet, és sújtsa porba az én dicsőségemet.”
Sokszor vagyunk úgy, mint Jób és a zsoltáríró. Nincs más tanúnk, csak az élő Isten. Töltse el a szívünket az a szent meggyőződés, hogy az igazság Isten ügye, és Ő ezt az én esetemben sem hagyja el. Lehet, hogy elítélt már a közvélemény, lehet, hogy az utókor meg van vesztegetve, lehet, hogy jogerősek a törvényes fórumok ítéletei ellenem, lehetséges, hogy mindenki ellenem döntött már, de van egy tanú: a mindent tudó és igaz Isten, akihez végső kétségbeesésemben felkiáltok. Kívánom, hogy senki se jusson ilyen helyzetbe, de akárki jön ilyen helyzetbe, biztatom az Ige szavával, hogy csak kiáltson bátran, hittel, torkaszakadtával a Jób szenvedései és a zsoltár reménykedésével, mert Isten bizonyságtétele, a Szentlélek döntő szavazata, megtörténik mellette.
S nemcsak egyénekre szól, népekre is szól. Nem esetleges dolog ez, hogy a legtöbb és legkiválóbb exegeta ezeket a verseket úgy magyarázza, hogy itt nem egy egyén beszél, hanem Izráel szólal meg legmélyebb nyomorúságában, amikor féregként eltiporva fekszik az úton, amikor döntött felette a történelem, amikor minden pert elvesztett, s amikor csak egy tanúja maradt meg: az élő és igaz Isten. Ha így olvassuk ezeket a verseket, fülünkben zúgni kezd a legszebb magyar költeménynek nagy tetemrehívása, a magyar istenítélet segélykiáltása:
Népek hazája, nagyvilág!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezred évi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”
Azonban ehhez tiszta kezeket kell felemelni. S ehhez a hitnek az a bátorsága kell, amelyik előre engedelmeskedik a tanúságtevő Istennek, és áment mond akár az életre, akár a halálra, mert többet tud annál, mint amennyit a zsoltár tanít nekünk: Istennek nemcsak az igazság az ügye, hanem a kegyelem is ügye. És hogy Hozzá egyszer az Ő szerelmes Fia kiáltott fel segítségért, s csak a kereszten nem érkezett segítség. A kereszten csak a szenvedés tartott tovább.
A segítség húsvétkor érkezett el.