Ebben az Igében megint, szembe van állítva egymással a föld és az ég, a látható és a láthatatlan, az elmúló és az örökkévaló. Megint egy Ige, amelyben világok szunnyadnak, tartalmát prédikációkkal és magyarázásokkal sohasem lehetne kimeríteni. Kétféle dicsőségről van szó az Igében. Egyik az emberi, amely a testnek elmúlandó dicsősége és a másik Istennek a dicsősége, amely az ő Igéjében örökké megmarad és szakadatlanul munkál. Az egész Igének szépsége és mély tüze abból támad, ahogyan ez a két dicsőség összeölelkezik, hírről az ölelkező dicsőségről akarok beszélni.
I.
„Minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága; megszárad a fű és virága elhull.” Ezekben a szavakban az Életnek biográfiája van megírva, az emberi dicsőségnek a története. Dicsőség ez is, mert az élet felséges, nagy dolog, az egyetlen mező, ahol két dicsőség, az emberé és az Istené találkozhatik. Aki látta, micsoda dicsőséggel érkezik meg az újszülött gyermek az életbe, milyen hódolattal fogadják várakozó szívek és milyen meg nem nyilatkozó titok marad a koporsóig, tudja, hogy az élet felséges ós dicsőséges dolog. Aki megnézi, hogy az élet, az a rejtelmes valami, miképpen nő és terjed, épít és rombol, éli ki magát és tartja fenn magát, bizony megvallja, hogy ebben a világban legnagyobb, legtitkosabb és legcsodálatosabb dolog maga az élet. Az élet tetőpontját az emberben éri el, mert itt hull reá az öntudatnak fénye, itt ismer reá önmagára, hódol meg önmaga előtt és szabadon és tisztelettel áll megsejtett vagy meglátott törvényei előtt. Sohasem fogja senki megtudni mi az élet, de e látható világban magasabb rendű tevékenységet, felségesebb csodát, egyetemesebb azonosságot nem lehet találni és elgondolni, mint az élet, a testnek dicsősége.
Ennek az életnek megdöbbentő és felséges ritmusát érezteti velünk a felolvasott Ige: „Minden lest olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége, mint a mezőnek virága; megszárad a fű és virága elhull.” A mindenség életének egy kis részét, a növényi életet veszi elé és ezen mutatja meg magának az életnek a képét. Azért a növényi életet, mert minden élők között ez a legegyetemesebb. Az északi sarktól a déli sarkig átszövi az egész földet, ott lebeg fölöttünk nyolc-tízezer méter magasságban, a föld levegőrétegének peremén; behatol tíz- tizenötezer méter mély tengerek fenekére és ott a sűrű iszapban, a szinte kővé nyomott víz összesajtolt atomjaiban termeli csodáit; bevonja a hegyeket, a völgyeket, tavakat és patakokat, átjárja az élő szervezeteket; vérünk keringésében, lélegzésünk ütemében egész tavaszi vegetációk áradnak, a láthatatlan mikróba-világ felmérhetetlen hadseregei. És ez az egész óriás birodalom egy élő ország, amely mind összefügg. Az őserdők óriás világától, a hó alatt vegetáló zuzmókig egy egységes országnak élő, különálló birodalma, összetartozandósága és egysége fonódik. Az a szakadatlan mozgó, nem egyedeiben, hanem a maga egészében menetelő és hódító életbirodalom mindennél jobban tudja ábrázolni az életnek azt a természetét, hogy kivirul, gyümölcsözik és elhervad. Virágja, gyümölcse új tavaszok kezdete és ígérete, maga pedig, miután meghozta szüretét, hervadó avarként hull alá, hogy millió meg millió, finom módon feloszló tetemével táplálja új tavaszoknak szépségét és ígéretét. Megszárad a fű és elhull a virág.
Ez az emberi dicsőségnek a képe. Nagy, fölséges dolog az élet, amely csúcspontját az emberben éri el. A test dicsősége olyan gondolat, amelynek szolgálatára kultúrák épültek. A belvederei Apollo, mint az emberi test szépségének és ifjúságának képe, ott áll a művelődés csúcspontján, mintha királyi trónusa elfoglalására indulna. Nagyszerű márvány - vallomás arról, hogy az élet szép, nagy, dicsőséges dolog, jó szemeinkkel nézni a napot. Kultúrák fognak kipusztulni és lehanyatlani, de amíg élet lesz ezen a földön, a belvederei Apollo-szobor mozdulatában, ritmusában, lendületében a mindenkori életnek szépségét, titokzatosságát és felségét álmélkodással fogja szemlélni az ember.
II.
„Minden test olyan, mint a fű, és az embernek dicsősége olyan mint a fű virága, megszárad a fű és virága elhull.” A keresztyénségnek egészen különös, nem e világból való természetét és alapeszméjét mondja ki ez az Ige. A test dicsősége mégis árnyék, szép, virágos, de szomorú hervadás. Az egészre nézve talán rejtelmes hullám, de az egyesre nézve szomorú megsemmisülés. Ezért állítja szembe alapigénk a test dicsőségével a szellem, az Ige dicsőségét: Isten dicsőségét. A világ legnagyobb forradalma: egy más, különálló teremtés kilobbanó forradalma csap felénk e de szócskából: -de az Úr beszéde megmarad örökké.
Az Úr beszéde, ez mindenekfelett azt jelenti, hogy annál az életnél, amelynek mi részesei vagyunk, van egy összehasonlíthatatlanul magasabb és dicsőségesebb élet: Istennek az élete. Az Úr beszél, ez azt jelenti, hogy Isten él, akar, kormányoz, gondolatai vannak, tervet fogan és azt végrehajtja. Nem elvont fogalom, ászok vagy ködös álom, hanem olyan valaki, aki beszél, aki megtöri a csöndet, akinek szavában lelke él és hat. Ha a Szahara-pusztán, végtelen csendességben, hang szólal meg és gondolat, tanács érkezik hozzánk, rögtön megrendülve érezzük, hogy valaki közelünkben van, aki él, aki ismer, aki törődik velünk, aki tenni akar általunk vagy bennünk valamit. Az, hogy az élő Isten beszél hozzánk és neki Igéje van, jelenti mindenekfelett azt, hogy Ő nem olyan Isten, aki dicsőségében és önmaga tökéletességének szemléletében elmerült vagy bezárkózott, hanem olyan Isten, aki leszáll hozzánk, aki gondolatait és akaratát szóra bízza, az Ige ezüst csónakjában elküldi hozzánk a végtelenség vizein át. A tenger kietlen hullámaiból néha kivillan egy úszó palack, a palackba írás van rejtve és valaki üzen ez írás által távoli szigetekről, messzi múltról, tanácsot ad, vagy segítséget kér, visszatart vagy magához parancsol. Az ilyen írás átolvasásával rögtön kapcsolat támad a távoli ismeretlen és a bujdosó hajó kormányosa között. Összefonódik a sorsuk és két lélek egymást döntően befolyásolja. Mennyivel tisztábban látszik ez, amikor életünk sivár tengerén felbukkannak az Ige kristálypalackjai, amelyekben Isten üzenetei, tanácsai vannak megírva; elolvashatjuk, hogy a levél nekünk szól, velünk akar valamit tenni, minket irányít és minket tanácsol. Egyszerre megérezzük, hogy az ismeretlen üzenővei összetartozunk, egymástól el nem szakadhatunk és csak akkor teljes az életünk, ha az ő élettörvényéhez szabjuk magunkat. Az a tény, hogy Isten beszél, hogy Isten üzen, nevünkön szólít, kezessége annak, hogy a mi látható világunkon kívül és fölül van reánk váró boldog sziget, számunkra készített drága révvel és fölséges programmal.
Nemcsak az fontos, hogy beszél az Úr hozzánk, hanem az is, hogy mit beszél. Micsoda az az üzenet, amelyet vergődő naszádunkra az Ige kristálypalackja hoz: valami értelmetlen, sötét beszéd-e, valami fájdalmas üzenet arról, hogy nincsen remény, örök a vándorlás, kilátástalan a megérkezés? Csalóka ködképek, száraz fejtegetések, kegyetlen parancsok, riasztó fenyegetések vannak-e ezekben az üzenetekben? Nem, hanem éppen ellenkezőleg, kibeszélhetetlen gyöngéd biztatás, édes vígasztalás, simogató gyógyítás, áttüzesítő nagy bátorítás, véghetetlenül megvidámító örömhír arról, hogy van hazaérkezés, bocsánat, újrakezdés. Megbízatás foglaltatik benne, amely emel, hőssé tesz; testámentom, amely egy mérhetetlen gazdag világot ád örökségül nekünk; pecsétes okmány arról, hogy királyfiak vagyunk; levél a mi fiúvá fogadtatásunkról, a reánk váró megkoronáztatásról, magna charta ja egy új birodalomnak: Isten országának. Olyan egyszerű, mint az édesanya beszédje, olyan világos, mint a déli nap, olyan megrendítően igaz, mint a kétszer kettő és mégis olyan új, mint egy váratlan csoda. Egyszerre úgy értjük, mint az idegen országokban bujdosó, ha anyanyelvén szólítja meg valaki. Mintha nem is grammatikán és nyelven keresztül érkeznék az üzenet, hanem közvetlenül sugároznék bennünk fel az átvitt jelentés, mint az ihletés. Egyszerre ezt tudjuk a legjobban, ez válik legérdekesebbé reánk és ebben találunk legnagyobb örömet. Summázva ez üzenetnek, az Isten beszédjének a tartalmát, ezt mondhatjuk: fölséges szövetségkötés az, az élő Isten és a halálra ítélt ember között, hogy e szövetségben az ember részese legyen az Isten dicsőséges életének és ezzel kiszabaduljon bűne, halála nyűgeiből és korlátaiból. Szövetségkötés ez, az élő Isten, a jóságos és bűnbocsátó Atya, a gondviselő és igaz Isten között és a szegény, bujdosó, bűnös zarándok között arról, hogy a zarándok hazatér, átveszi a reá váró királyi koronát és egy romolhatatlan élet dicsőséges birodalmában megtalálja a számára öröktől fogva elkészített helyet. Olyan szövetség ez, amelyben Isten megváltja, kiemeli az embert és felszenteli prófétává, pappá és királlyá, azaz olyanná teszi, aki ismeri őt, egyedül neki szolgál és az ő dicsőségében uralkodik.
Még csak azt nézzük meg, hogy miként szól hozzánk az Isten beszéde, hogyan talál meg minket, hogyan ejt rabul. Az Isten az Ige kristály palackjával teleszórta az emberi történelem és a fizikai világ óriás örvénylő tengerét. Itt is, ott is megcsillannak, utunkba állanak, reánk ragyognak az ő üzenetei. De miután ez nem volt elég, Isten tett róla, hogy az ő beszédje, ne csak gondolat maradjon, ne csak bezárt Ige, hanem életté és személyiséggé váljék egy történelembe belépett, fölséges egyéniség titoksugároztató, örökre beszédes, némán is prédikáló és láthatatlanul is foglyul ejtő alakjában. A názáreti Jézusban öltött testet az Ige, s ez azt jelenti, hogy az ő életének minden nyíl vaníliása, mozzanata, egészen éppúgy, mint töredéke: Istennek beszédje, az Ígéretet betöltő beszéd. Az új teremtést végbevivő Ige, a kegyelmet kihirdető és egyszersmind gyakorló kiáltvány, a lelket foglyul ejtő, de egyszersmind áttérem tő erő, amelyben minden beszól, minden él, minden akar, minden kormányoz és minden teremt. Jézus a testté lett Ige, aki által Isten közöttünk él, akar, kormányoz, teremt, egyszóval beszél. Óh nem kell hajós- szerencsére, vagy véletlenre várni, hogy az üzenet kristálypalackjai utunkba kerüljenek. A názáreti Jézus élőnkbe áll, utunk keresztfája alatt vezet el, s akár akarjuk, akár nem, benne megszólít Istennek hozzánk érkező beszedje. Benne mindent megtudunk, ami mondanivalója van Istennek irántunk és benne mindent visszafelelhetünk a nevünkön szólító atyai keresésnek. Ha elborult is a dicsőség a paradicsomkert fölött és az alkony-csöndben búsan járt Isten a kert fái között, hívó szavára: hol vagy Ádám, elébe állhatunk, a testté lett Igéi, Krisztus érdemét, áldozatát öltözve magunkra, s vérében megmosva, nevétől mámorosán, halála kínjától szégyeníttetve és egyben éltetve, ígéretébe belefogózva és mindent egyedül őtőle várva, felelhetünk az előszólító hangra, akár itt, akár oda fenn: Ímhol vagyok, Uram. Itt vagyok, elrejtőzködve, s előtted mégis kitárulva, az én Uramnak, a te Fiadnak egyik szent sebében.
Ez pedig az az Ige, mely néktek prédikáltatott. Milyen régóta hallgatjátok ezt az Igét; megtette-e rajtatok a várva várt csodát? Meddig fogjátok hallgatni még, nem tudom; siessetek, hogy tegye meg rajtatok a csodát: emberi életetek elboruló dicsősége hajnalodjék fel Isten ébredő dicsőségében s az 1928. év legyen reátok nézve az Úr kedves esztendeje, az örökélet kiinduló állomása.