Jézus az olajfák hegyéről néz le a szent városra, amelyet még a hajnali szürkület fátyola takar. Előtte a holnap, előtte a virágvasárnap. Olyan az egész város, mint egy óriás opál-gemma, amelyben elbújt és megtört sugaraknak seregszemléjét takarja el a megfagyott rejtelem. Milyen emberek várnak reá odalenn? Óh, van ott sok alvó ember, akik ezt az éjszakát, s egész életüket átalusszák a nélkül, hogy sejtelmük lenne, ki közeledik városuk felé. Eltengetik életüket öröm és bánat, ifjúság és vénség keretei között a nélkül, hogy egyszer kipillantanának az ablakon és felkiáltanának: mily szépek a hegyeken az örömmondó lábai, aki békességet hirdet! Vannak e városban szomorú emberek, akiknek szívok valamikor mély sebet kapott. Sokszor nem fáj, mert legalább is megszokták már a fájdalmat, de azért az a szív, mint borát egy repedt korsó, lassan veszti el, s nagy hűlő szomorúságban fagy reá a győzedelmeskedő halál. Vannak e városban bűnös emberek, — óh mindenik az, — akik hordozzák megromlott természetük átkát és szennyét. Lényükből az, ami földi, megerjedt, megiszaposodott és fertővé vált. Úgy vergődik benne a lelkük, mint a hínárban az odatévedt hattyú. Vannak e városban vágyó, nyugtalan, szomjas emberek, akik az örökkévalóság közeledtét szimatolják, békét és üdvöt állítanak, akiknek minden gondolatuk és vágyuk, mint a pincevirágnak a fehér szára, rettentően megnyúlva tapogatózik a napfény melege, világossága, ereje után, az egyetlen valóság és egyetlen életelem felé.
Jeruzsálemről beszelek, de ez a rajz talál Rómára és Babilonra, talál Budapestre, s e pillanatban sok száz és száz magyar városra, falura, tanyára, minden helységre e világon; mindezek kapuja felé a mai virágvasárnapon közeledik az örökkévalóság hegyei felől az Élet királya.
Lám, amint Jeruzsálemben megjelent, s lejátszódott a színes utcai jelenet, egyszerre nyugtalan és izgatott kérdés röpült szájról-szájra: kicsoda ez? Ebben a kérdésben benne van az a megdöbbenés, amit a Jézus megjelenése okozott, az az álmélkodás, amelyet lényének ellenmondásai hívtak létre. Döbbenet és áhítat, álmélkodás és megrendülés, szédület és megtántorodás, a kibontakozó szárnyak és a megragadt mentőcsónakok vagy az elszakadt gyökérszálak és a mélységbe zuhanásnak a pillanata és hangulata van ebben a kérdésben.
Minden korszak Jézus Krisztus életének különösképpen egy-egy oldalát látta meg, tette uralkodó vonássá, s ábrázolta ki theológiájában, művészetében és kegyességében. Volt olyan korszak, mikor Jézusnak a szelídsége és az alázatossága ragadta meg a lelkeket, máskor az ő feltétlen szentsége és zordon bírói hatalma. Egy-egy korszak szerette őt gyermekek és ifjak között ábrázolni, mint a szent életörömök hősét; mások a keresztre feszítettnek elaszott, meggyötört testében az Úr szenvedő szolgáját ábrázolták, akinek „nincsen ékessége, ábrázata nem kívánatos, utált és az emberektől elhagyatott”. Mindenik vonás igaz, de nem lehet mondani, hogy csak ez vagy az a típus igaz; Jézus nagyobb, hogy sem kiábrázolható és megrajzolható legyen. Vannak dolgok, melyeket nem lehet egyszerre, minden oldalról látni. Ilyen a Mont-Blanc, ilyen Jézus. Jézus személyét csak, mint rettentő feszültségű ellenmondások isteni egyensúlyát lehet kiábrázolni.
Azért valahányszor elibénk áll, lényének örök ellenmondásaival, feleletre késztet: kicsoda ez? Ez ama Jézus.
Nézd, amint a gyermekek fölé hajol, megáldja őket és azt mondja: ilyeneké a mennyeknek országa. Figyeld meg, amint a bűnös asszonyra mérhetetlen tisztasággal, mérhetetlen szeretettel reátekint és megvédi őt az irigy és kaján világ kődobásai elől. Figyeljük meg, mekkora gondja volt a könnyezőkre, hogy küzdött azért, hogy a sírókat megvigasztalja; milyen nagy ügye volt, hogy az emberek ne szenvedjenek. Egy óriás gyógyítás minden tette és minden gondolata. Nincs senki, aki annyira tudjon megérteni, szánni, megbocsátani, aki úgy tudjon elfelejteni, mint Ő. Dosztojevszkij szenvedélyes szószólása a bukottak és bűnösök mellett csak egy parányi visszfénye annak a végtelen és elszánt pártfogásnak, amellyel Ő a betegek, a sírók, az éhezők, a kicsinyek, a beszennyezettek, az elgázoltak, a kizsákmányoltak midié állt. Ha csak ezt nézzük és felzendül a nagy kérdés hajnali kürtszava, kicsoda ez? Azt kell felelnünk: Ez ama Jézus, az örök szánalom, az örök megbocsátás.
De ugyanakkor ostora csapkod a templom csarnokában, a jaja zúg a farizeusok ellen, rettentő szigorral követel százszázalékos döntést önmaga mellett, hirdeti, hogy aki vele nincs, az ellene van, nem engedi, hogy a csatlakozásra hívott tanítvány atyját eltemesse, a gazdag ifjúnak feltételül azt szabja, hogy adja el minden marháját és kövesse őt. Nyilatkozatot tesz, amely agyvelőnkbe nyilallik bele: ha megbotránkoztat téged a te szemed, vájd ki azt és dobd el magadtól, ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le azt, mert jobb neked vakon és bénán menni az életre, mint épen az ítéletre. Alakja kihívó és cselekvő támadás: szembeszáll az egész világ rendjével, hadat üzen a bűnnek, életre és halálra kiáll a Sátánnal. Az egyetlen, aki nem érti a tréfát, akit utolérni nem lehet, mint ahogy a hegymászó nem tudja megérinteni a hófödte csúcsok felett sugárzó csillagokat. A törvénynek olyan belső, lelki betöltését követeli, amely szerint a harag már gyilkosság, a kívánság már házasságtörés. Ha ebből a szempontból nézzük fenyegetően felmagasodó alakját s megroskadva kérdezzük: kicsoda ez? így kell felelnünk: ez ama Jézus, az örök és kérlelhetetlen vád. Óh jaj nekünk, ha ez a vádló lesz egyszer a bíránk!
Egyszerre megint nagyon kicsiny és nagyon árva. Halvány, megtört fiatal ember, aki szitkozódó tömegben keresztet cipel a vállán a Golgota felé. Mennyire ki van szolgáltatva durva, léha, aljas tömegnek, gyermekek és asszonyok köpködik, poroszlók ütlegelik. Ha van passzivitás a világon, akkor Ő annak a képe. Fiatal, sovány teste keresztre feszül, tompán zuhog a kalapács, mintha posztóval takarták volna be, a szegek fejére, melyeknek rozsdás hegye átüti kezét és lábat, s Ő ott szenved ég és föld között, kínjaiba, imádságaiba és elhagyatottságába takarva. Óh megérezzük az ősi héber ige igazságát, amely egy évezreden át bujdosott az ótestamentumi kijelentés ösvényein: átkozott valaki fán függ! Megérezzük, amikor a nagy csendességben, elhangzik az Ur kiáltása; csak egy óriás sóhajtás ugyan, de megremegteti és szinte kioltja a csillagokat: én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet?! Érezzük, amint körülveszi és megemészti a halál, mint a kialvó napot az éjszaka, s nézd milyen súlyosan, kővé váltan veszik le kihűlt, elnyúlt, verítékébe fagyott tetemét a keresztről, hogy zokogó asszonyok gyolcsba takarják. Kicsoda ez a nagy szenvedő, ez az örök magányos, kicsoda ez, aki így halt meg előttünk? Ez ama Jézus, a nagy és örök Áldozat.
Kicsoda ez? Kilép sírjából dicsőséges testében, alakján a menny minden ifjúsága ós az örökélet fénye sugárzik. Most Péterhez megy és fogadja háromszoros hűségesküjét, odaáll Tamás elé és engedi, hogy remegő keze megtapintsa piros sebeit, s ölébe hulljon a boldog zokogó: én Uram és én Istenem! Megjelen a tizenkettőnek, azután az ötszáznak, felmegy az olajfák hegyére és hirdeti a maga királyságát: „Teljes hatalom adatott nékem mennyen és földön, menjetek el és tegyetek tanítványokká minden népeket!” Az Atya jobbján átveszi a lelki világ kormánypálcáját, Saulokból Pálokat, bűnös emberekből Ágostonokat, Ferenceket, léhákból szenteket, gyávákból hősöket, ragadozókból mártírokat, félvad emberekből kultúrát teremt és láthatatlan birodalmába beszervezi ennek a látható és szétomló világnak minden Ígéretét, utalását, kezdetét és lehetőségét, mint valóságot, teljességet, értéket, és dicsőséget. Királyok lábaihoz rakják koronájukat, művészek zsámolyára teszik szerszámaikat, bölcsek lámpásaikkal lába nyomát világosítják meg, századok menetelnek el orcája előtt, mint szürke kámzsába öltözött zarándokok és köszöntik őt, ki trónját az idők ós birodalmak fölé helyezte. Kicsoda ez? Ez ama Jézus, a király, kinek „nevére minden térd meghajol, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,10-11)
Kicsoda ez? Kicsoda ez, aki az ítélet napján felemeli szavát mellettünk? Többe nem vádol, hanem könyörög és engesztel. Kicsoda ez, aki kezdetben volt, Istenből lett, aki maga Isten, ki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz? Kicsoda ez, aki már akkor látott és szeretett, mikor világ sem volt, s örökségül vett át atyjától, mint pásztor a nyáját. Kicsoda ez, aki minden dolgoknak végekor átadja az országot Istennek, az ő Atyjának, aki eltöröl minden birodalmat, hatalmat és erőt, s mint utolsó ellenség eltöröltetik a halál, s akkor maga is alávettetik annak, aki neki mindent alávetett, hogy Isten legyen minden mindenekben. Ez ama Jézus.
És e feleletet lehetne folytatni a végtelenségig. Millió ellenmondás, kérdés és felelet egyensúlyozódik ki abban a tényben, hogy a názáreti Jézus tökéletes Isten és tökéletes ember.
De mindezt hiába tudjuk, sőt hiába mondjuk. Ebből csak szertartás és theológia lesz, de nem lesz élet. Élet akkor lesz, mikor megvallod, hogy ö belépett a te életedbe, téged szánt meg, téged vádolt és ítélt, éretted lőn áldozat és neked lett a királyod. Csak akkor, hogy ha a világ izgatott és nyugtalan kérdéseire, alvó emberek, szomorú emberek, bűnös emberek és vágyakozó emberek kérdésére: kicsoda ez? Így felelhetsz: ez az én uram, az én Krisztusom, az én megváltóm, az én Istenem!