A Biblia néhány első verse elmondja a világ teremtésének történetét. A kezdet előtt nem volt sem világ, sem tér, sem idő, csak Isten volt az élet, az erő, a gondolat és a dicsőség. Ez az Isten szólott és a világ előállott. Ezt az óriási tényt soha senki sem tudta el képzelni, som kiábrázolni, pedig próféták, költők és művészek próbálkoztak vele. Michelangelo ecsetje éppúgy tehetetlen volt vele szemben, mint a Milton képzelete, a filozófusok éppúgy belebuktak az elgondolásába, mint a theológusok a megmagyarázásába.
Azonban ennek a ténynek párja lejátszódott egyszer a történelemben. A csodálatos benne az, hogy egészen jelentéktelen körülmények között. Az óriási föld egy parányi sugárzó porszem a nagy mindenségbon. Ezen a porszemen eddigelé a legnagyobb birodalom és legnagyobb történelem a római imperium volt, de a föld méreteihez képest alig több mint egy parányi szemölcs egy óriási arany almán. Ennek a birodalomnak egyik zugában, a legfélreesőbb és legismeretlenebb provinciában egy jelentéktelen nép halálra keresett egy fiatal názáreti tanítómestert. Ki tudja hány százezer ember halt meg abban a huszonnégy órában, ismeretlenül és erőszakos halállal, amidőn a bujdosó rabbinust, akinek nem volt fejét hol lehajtania, a közigazgatás, az egyházi tekintély, a népharag és legbensőbb hívének árulása keresztre juttatta. Alapjában éppen olyan jelentéktelen esemény volt ez, mint egy hangyának, vagy egy bogárnak az elpusztulása. Ki képzelne olyan férget, amelynek halálától az őserdők pusztasággá válnak, a pusztákon pálmarengeteg virulna, a csendes Óceán és a Himalája helyet cserélne. És mégis az történt.
Ez az egy halál nemcsak új történetet nyitott az emberiség életében, nemcsak a legfontosabb eseménnyé vált az egész emberi művelődésben, hanem földi magja egy olyan új teremtésnek, amelyben Isten minden dicsősége és minden ereje éppúgy feszült és alkotott, mint a teremtett világ, a tejút és a naprendszerek létrehozásában. Új teremtésnek képe, csírája, kezdete és energiája volt. Ennek az új teremtésnek alapgondolata és szerkezete, mint minden teremtésé, igen egyszerű. Tulajdonképpen egy óriási csere: az, aki Isten igazsága volt, bűnné lett érettünk és az ember, aki bűn volt, igazzá lett benne. Kicserélődött a lelki világnak két sarka: az Igazság és a Kegyelem a véres kereszten megcsókolták egymást.
I.
Az új teremtésnek szükségét s így előfeltételét az adta, hogy nem volt igaz ember a földön. Igaz ember az, aki megáll Isten vádoló szentsége előtt, aki ellen nem tud felhozni semmit a Sátán. Aki meg tud állani Isten igazsága előtt, amely minden bűnre maga az égő tűz. Azért nem volt igaz ember, mert az esetben megromlott az emberi természet. Senki sem állhatott Isten igazsága elé, mondván: én a szemedbe nézek Uram, nekem nincs szégyelni és titkolni valóm, engem kénytelen vagy elfogadni úgy, amint vagyok.
Azzal pedig, hogy nem volt ilyen ember, hiábavalónak látszott a teremtés; meghiúsult a teremtő Isten alapgondolata. Azaz, hogy csak így látszott; mert Isten azért Isten, hogy éppen ebből új teremtésre gerjedjen. Nem lehetett tehát másképp megújulni, csak úgy, hogy legyen ilyen ember. Valaki, aki mindenestől fogva ember és mégis természet szerint olyan, mint Isten. Igaz, szent és tökéletes.
Ez a megtestesülés titka. így jelent meg a földön a Fiú, a Názáreti Jézus testében. Mit várhattunk - emberi észjárás szerint - a megtestesüléstől? Talán azért jött, hogy megmutassa dicsőségét, az emberek pedig, megismervén őt, meghódoljanak előtte? Átadták neki szívüket, s Ö mint egy földi helytartó végbevitte az emberek újjáteremtését, s aztán tisztán, szennytelenül, jól végzett munka után visszatért a mennybe? Ha ez lehetséges lett volna, nem lett volna szükség a megtestesülésre. Ezt éppúgy megtehette volna Isten az ő bezárt egeiből, mint ahogy Fiától elvárjuk. A váltság akkor is mechanikus váltság lett volna, valami kényszerítő tény, amelyik az emberből emberfölötti lényt, angyalokat formál. De abban a pillanatban kiderült volna, hogy ezért kár volt évezredekig várnia, már a hatodik napon így lehetett volna, így kellett volna megteremteni az embert. A váltság nem lett volna erkölcsi tény, az emberi jellem és az emberi szellemi átformálása, hanem csak egy eltévesztett isteni alkotásnak mechanikus megjavítása.
Vagy azt lehetett várni, hogy az emberek meglátják benne, mi a szép, igaz és jó élet s azt követik. De hiszen nem a tudáson múlt a dolog, mert az emberek nagyon jól tudták, mi az igazi élet, csak nem tudták követni a rájuk nehezedő bűn és a megromlott természet miatt. Ezért következett be a harmadik lehetőség, az, hogy a testté lett Ige magára veszi ártatlanul az emberek bűnét, vagy ahogy alapigénk mondja, aki bűnt nem ismert, bűnné lett érettünk.
Nem tehette bűnné úgy, hogy maga Krisztus lett volna bűnös, Ez lehetetlen volt a Krisztus isteni természete miatt. Mit jelent tehát az, hogy bűnné lett érettünk? Azt, hogy reázuhant az emberi bűnnek minden következménye. Először minden harag és minden gyűlölet, amellyel a bűn Isten ellen lázadt. Irtózatos dolog, hogy az idő ama pontján nem volt az embernek nagyobb ügye, sürgősebb tennivalója, minthogy megölje és kipusztítsa azt, aki közötte az isteni szentség, a jóság és igazság képe-mása; irtózatos még elgondolni is, hogy az örök szeretet örök gyűlöletet támasztott. Nézzük meg ennek a fájdalomnak mélységét és rendüljünk meg az áldozat nagyságára. A másik következmény az volt, hogy Isten prédául adta őt. Hányszor megmenthette volna, mennyi csodát tehetett volna, azért, hogy ne érezze az árvaságot, az ütést, a szegek vágta sebet, a kereszt kínjait! De Isten akarta az árvaságot, a kínt és a halált, mert ebben tetőződött be teremtő szerelme és a kegyelem hatalma. Álljunk meg ez isteni végzés kikutathatatlan mélysége fölött és könnybelábbadt szemmel mondjuk el, „úgy szerette Isten e világot”; így szerette Isten e világot. A harmadik következmény volt az, hogy mindez nem volt ellenére a nagy áldozónak. ö éppen úgy akarta ezt, mint maga Isten, azaz Isten éppen őbenne, az ő szándékával és akaratával akarta és mívelte ezt. Álljunk meg ennek az áldozatnak mélysége fölött és érezzük meg azt a minket kereső örök hatalmat, amely odaadta magát érettünk, hogy minket megtartson. Micsoda hódítás, micsoda keresés, micsoda küzdelem ez, hogy bekerít, és hogy foglyul ejt, mígnem tulajdonába vesz!
Isten bűnné tette érettünk Őt. A bűn nem az övé volt, hanem a miénk. Csak úgy tehette bűnné, hogy minden ember bűnének következményét és erejét rábocsátotta. Kibocsátotta azért, mert Ö ezt vállalta. Az ártatlannak önkéntes bűnhődése volt ez, a legszebb, legnagyobb dolog a világon, ami csak úgy játszódhatik le, ha Isten emberré lesz. Nem az övé volt a bűn, a bűn a mienk volt. Nekünk járt ki a bűnhődés és azt Ö viselte el, az Igaz. Éppen ebben rejlik a váltság legmélyebb titka, hogy az a bűnhődés, mely mindenkit megölt és elpusztított volna, nem reánk zuhant, akik nem tudtuk volna elhordozni, hanem arra, aki képes volt elhordozni, mert Isten volt. Isten sem vehette magára bűneink bűnhődését csak akkor, ha emberré lesz és szenvedni tud. Nem Isten szenvedett, mert ö nem tud szenvedni, hanem az Ember szenvedett. De az ember önmagáért szenvedett volna, ha nem Isten és egyedül az Isten-ember szenvedhetett érettünk: hordozhatta el bűneink következményét. Ezért elégtétel az ő bűnhődése. Engesztelő ereje abból áll, hogy egy bűnért nem hihet két kárhozat, csak egy és aki elszenvedte, csak emberi természete szerint pusztult bele. Az emberi természet nagy csatavesztése volt az isteni hatalom örök győzedelme.
II.
Így lettünk mi Isten igazsága őbenne. Igazak lettünk, azaz megállhattunk Isten előtt, mert büntető igazsága helyett éppen a kereszt áldozata folytán reánk záporozott az ő örök kegyelme. Megrontatott velünk szemben a Sátán vádja, mert az örök szeretet megbocsátott, miután elfedezte a bűnt. Isten igazaknak vett és fogadott el, azaz úgy tekintett reánk, mintha igazak lennénk. Nincs ereje a múltnak, nincs vádja a bűnnek a kiengesztelődött Isten gyógyító és teremtő irgalmával szemben.De ez a mi igazságunk őbenne van. Ha egy résen besüt a fény, a sugarak vonalán kívül sötétség uralkodik, de azon a ponton, ahová a sugár nyila fut, fény és világosság ünnepel. Csak annak szól a kereszt elégtétele, aki a Krisztusban elfogadja azt. Krisztuson kívül nincs bocsánat és nincs kegyelem. Krisztusban kell lennem, hogy a kegyelem fényzápora érjen. Krisztusban pedig csak úgy lehetünk, ha áldozatát hittel elfogadjuk. Ha észrevesszük, hogy az a halál érettünk történt, ha reábízzuk magunkat a benne közeledő kegyelemre, ha átérezzük és megváltjuk, hogy az én bűnöm okozta az ő halálát, az ő halála az én üdvösségem.
Oda, ahol fölibénk borul az ő halálának az érdeme. Hajótörés után beúszhatom az Atlanti-óceánt, csak egyetlenegy ponton van menekvés: ott, ahol a mentőcsónakból kidobott kötelet veri a hullám. Özönvízben az egész föld nem nyújtott menedéket, csak egy testes bárka, a Noé bárkája; csak az szabadult meg, aki oda belépett. Viharban, földrengésben, orkánban nincs más rejtekhely csak a mély barlangöböl, ahol sziklán állok, fölöttem égbenyuló gránitbolt emelkedik, s mint egy anyaöl átfog és megtart a segedelem. S jaj, mégis a lelkek nem szállanak arra, ahol a menekvés vár. Fáradt fecskék nem ülnek meg az árbocon, hanem aláhullanak, fuldokló emberek nem ragadják meg a mentőkötelet, hanem rémülten úsznak képzelt szigetek felé; viharba szórt riadt jószágok nem húzódnak be a nyílt szikla- öbölbe, hanem összeomló házak alá futnak, villámverte fák alatt keresnek menedéket.
Őbenne van a mi igazságunk. Ő olyan kapu, amelyik mindig nyitva áll. Sziklahasadék, amelyik a hátunk megett vár. Bárka, amelynek kötélhágcsója a kezünkben van. Isten igazsága vagyunk őbenne. A Krisztus halála lényegünkben nem változtat még meg, csak más viszonyba hoz Istennel. Nem lettünk sem szentek, sem tökéletesek, érdemet sem szereztünk arra, hogy Isten kénytelen legyen elfogadni minket. A mi igazságunk: az övé; Istené, mert a Krisztus igazságát adja ránk, úgy fogad el, mintha igazak volnánk, és teremtő erővel munkálkodik azon, hogy az ő igazsága bennünk állandóvá és életté váljék. Erre adta ezer segedelmét, Szent Lelkének minden átalakító erejét, és az örökéletet, hogy amit elkezdett, véghezvihesse.
Ez a nagypéntek titka. Bűnöm rontó hatalmát elvette az örök szeretet és ártatlan szenvedésével megerőtlenítette. Életembe belenyúlt és gyökeret vert az örök irgalom, amelyben új élet csirája nő és kalásza érik. Kezdete lettem egy új teremtésnek: a régiek elmúltak, íme újjá lett minden. Örök befejezés vagyok, bennem megszűnik a bűn átka, a múlt- ereje, az eset minden romboló hatalma. Örök bevezetés vagyok, apró, de csodálatos kezdet, amelyből kiindul egy új világnak, a láthatatlan világnak minden szépsége és minden dicsősége. A régi úgy elmúlik, mint a tavalyi hó, az elzúgott vihar, a tavaszba fordult tél. Minden újjá lett körülöttem, csupa Ígéret, csupa reménység, csupa élet és csupa dicsőség vagyok. Más, magasabb dimenzióba értem, meghaltam és megszülettem, megromlottam és kicsíráztam. Nem érzitek-é e ponton a húsvét illatát?
Véres teremtő csók a kereszt nagy áldozatja. Az igazság és a szeretet ajka összeért, gyümölcse egy új világ, új élet, új teremtés: az én új világom, az én új életem.