Joó Sándor Dr.

Egyházközségünk missziói bizottsága az elmúlt napokban összeült, és megtárgyalta a gyülekezetben folyó missziói munkák jövő évi tervét. A vasárnap délelőtti istentiszteletekre vonatkozólag abban állapodtunk meg, hogy sorozatos igehirdetésekben megpróbálunk végigmenni a János evangéliumán. Ha az Úr akarja és élünk: végig tanulmányozzuk fejezetről-fejezetre, versről-versre Istennek azokat a drága titkait, amelyeket a János evangéliumában jelentett ki számunkra.

Bevezetésül hadd szóljak néhány szót magáról az evangéliumról. Ha létezik egyáltalán rangsorolás a Biblia könyvei között: ez a könyve a Szentírásnak kezdettől fogva a legkedveltebb és a legtekintélyesebb volt. Egy régi egyházatya, Origenés így nyilatkozott róla: a szent iratok között első helyen az evangéliumok állnak és az evangéliumok között első helyen a János evangéliuma. Minden során kiérződik a szemtanú boldog, ámuló vallomása, bizonyságtétele, a tanítványi visszaemlékezésnek az áhítata. Szinte megremeg kezében az írószerszám, amikor ezt írja: “És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), a ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” (Jn1,14) Az a tanítvány ez, akit Jézus “szeret vala”, aki az utolsó vacsorán is ott nyugodott a Megváltó kebelén. Fő jellemvonása ennek az első század végén, tehát a 90. esztendő körül íródott bizonyságtételnek az, hogy Jézus Krisztusnak, aki igaz ember és Isten, főleg az isteni oldalát hangsúlyozza ki. A feltámadás és a pünkösd fényében nézi Jézust, és nem tud betelni azzal az ámuló csodálkozással, hogy látta az Isten Fiát! Ebben az áhítatban írta meg János élete vége felé ezt az evangéliumot, a Krisztus istenségének evangéliumát! Ennek a nagyszerű iratnak az ún. prológusa hangzott el most közöttünk! Drága titkokat mond el a mi Megváltó Urunkról, olyan titkokat, amelyek sok áldást, erőt, vigasztalást jelentenek számunkra! Vegyük sorra!

“Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge.” (Jn1,1) Ez a vers Jézus Krisztust az örökkévalóság távlatában mutatja be előttünk. Mert Jézus Krisztus az az Ige, amelyikről itt szó van, amelyik kezdetben volt és Istennél volt és Isten volt, és mert ugyanaz az Ige, amelyik kezdetben volt, lett testté az idők teljességében a Názáreti Jézus személyében.

Tehát Jézus ún. preexistenciájáról, földi léte előtti létéről, történelem előtti létéről van itt szó. Szédítő távlatokba néz itt vissza az apostol. “Kezdetben vala az Íge” - mondja. A Biblia legelső szava is ez: “Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” (1Móz1,1) Tehát, amikor Isten a világot teremtette, kezdetben, az Ige már akkor is - hogy úgy mondjam - megvolt. Nem úgy lett, hogy teremtetett, keletkezett, mint a többi dolgok, hanem volt. Sohasem lett, sohasem keletkezett, hanem mindenkor, az örökkévalóságtól fogva volt, és nincsen, és nem is volt olyan idő, amikor ne lett volna. Kezdetben tehát volt az Ige, és csak az Ige volt, és az Ige Istennél volt, és az Isten volt az Ige. Azaz: Jézus Krisztus a világ teremtése előtt az Atyával egylényegű, öröktől fogva való örök Isten.

Azért jó ezeket a furcsa szavakat boncolgatni, hogy próbáljunk meglátni valamit Krisztus mérhetetlen nagyságából. Más ember életideje a születésével kezdődik. Krisztusnál azonban nem így van. Ő már a földi születés előtt is élt. Ő már mint teremtő és megváltó jóval azelőtt is működött, mielőtt a világ tudomást vett róla. Jézus Krisztus régibb, mint az emberiségnek Róla való ismeretei!

Érzed-e milyen mélyre nyúlik a Krisztus keresztje, milyen mélyre gyökerezik a megváltás ténye, milyen szilárd talajon nyugszik a bűnbocsánat és az örök élet valósága, bizonyossága?! Nem olyan esendő emberbe veted a bizalmadat a halállal és a bűnnel szemben, aki született, élt és meghalt, mint minden más ember, hanem olyan valakibe, aki mielőtt született: már élt, sőt kezdetben, amikor még egyáltalán semmi sem volt a teremtett világmindenségből, semmi nem létezett, Ő már volt, - és miután itt a földön meghalt, Ő még mindig van. Tehát bizalommal fogadhatod, amit mondott, számíthatsz rá, amit ígért; az üdvösségedet építheted arra, amit érted tett, mert Ő tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.

“Kezdetben vala az Íge.” Innen sugárzik vissza a fény a teremtéstörténetre is. Tudniillik arról az Igéről van itt szó, amellyel Isten kezdetben a világot teremtette, amikor így szólt: “Legyen” - és lett! Istennek ez a "legyen" szava, ez a teremtő Ige már ugyanaz a hatalmas Valaki volt, Aki azután Jézus Krisztusban testté lett. Ennyire fölötte áll tehát minden létezőnek a mi Megváltónk, hogy “Minden Ő általa lett és Nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” (Jn1,3) Minden az Ige által jött létre. Krisztus nem is lehetne valóságos megváltó, ha léteznének a világban olyan hatalmak, erők, melyekkel Ő ne rendelkeznék, melyek Néki ne volnának alája rendelve, melyek Tőle függetlenül is intézkedhetnének az ember sorsa felől. A Krisztusban testet öltött Ige azért lehetett és azért is lett a világ megváltójává, mivel minden Általa jött létre, és az egész teremtett világ maradék nélkül, és feltétlenül hatalmában van. Megnyugtató és biztató dolog úgy körülnézni ebben a világban, hogy minden Őáltala lett, ami lett, - tehát, hogy a fűszáltól a világhatalmakig, a Tejúttól a bölcsőben alvó gyermekemig, az én szívemtől a te szívedig minden-minden Néki köszönheti létezését. Mennyi ijesztő árnyék tűnik el egyszerre ebből a világból, ha valaki a Zsidókhoz írott levél szerzőjével el tudja mondani: “Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy a mi látható, a láthatatlanból állott elő.” (Zsid11,3)

Erről a teremtésben is munkálkodó Igéről azt mondja továbbá János, hogy: “az Íge testté lett”. (Jn1,14a) Az Ige, görög nevén: a Logosz. János az örök Krisztust a görögöknek ezzel a közismert kifejezésével jelöli meg: Logosz. Így nevezték a görög filozófusok a világteremtő isteni szellemet. A Logosz észt, értelmet, törvényt, normát, szellemet jelent, valami olyan végső, megfoghatatlan valóságot, ami a világmindenség mögött és fölött áll. Ma is spekulál az emberi tudomány és beszél ún. természeti rendről, őserőről, világrendező elvről, a világban működő törvényszerűségről, olyan valamiről, ami a világmindenséget fenntartja és működteti. Nos, azt mondja János apostol a görög műveltségű olvasóinak, hogy mi ismerjük azt a Logoszt, akiről ti csak álmodtok! Sőt, mi személyesen is ismerjük Őt! Igen, mi személyesen is ismerjük azt az Örök Igét, akit ti mindenféle szép tudományos névvel kerülgettek: hiszen nem más az, mint aki Krisztus személyében Megváltónkká lett, aki közöttünk lakozott, akinek láttuk a dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének a dicsőségét. (Jn1,14) Ne dadogjunk mi a tudomány nyelvén érthetetlen és értelmetlen szavakat, ne beszéljünk ősanyagról, vagy őserőről, vagy világ-törvényszerűségről, ne kerülgessük a nagy titkot, hiszen kijelentetett a számunkra. Az az örök Logosz van ott, túl minden létezőn, aki testté lett, aki emberként közöttünk lakozott: Jézus Krisztus.

“Az Íge testté lett”. Megdöbbentő mélységek fölött állunk. Szinte azt lehetne mondani, hogy ellenőrző számítása ez az utóbbi évtizedek legnagyobb tudományos eredményeinek, annak, amire Heisenberg, James, Rutherford és más tudósok kutatásaik során rájöttek, hogy az anyag végső elemzésben nem egyéb, mint energia és az energia végső elemzésében nem egyéb, mint gondolat. (Bibliai szóval úgy mondhatnánk, hogy Logosz, azaz Ige!) Tehát az anyag végül annyi, mint gondolat. Az anyag a tudományos kutatásban ma már mintegy spiritualizálódott. És ezt ma a legkomolyabb tudósok komolyan veszik. És ha ez igaz, akkor ez a sor: anyag-energia-gondolat visszafelé is igaz: gondolat-energia-anyag. Vagyis, hogy a gondolatból energia lesz, abból pedig anyag. Tehát, ha az előbb arról volt szó, hogy az anyag spiritualizálódott, most itt arról van szó, hogy a gondolat, a Logosz, az Ige materializálódik. Erről ír János így: az Ige testté, anyaggá lett, az isteni Logosz teremtetett emberré! A legspirituálisabb Valaki matériává!

Különös, hogy éppen a legújabb technikai felfedezés, az atomrobbantás visz közelebb bennünket az Ige testté létele nagy titkának a megismeréséhez. A II. világháború története szerint a legkritikusabb pillanatban használták az atomenergiát bombának. Mi volt az atombomba? Energiává lett anyag. Nos, a teremtő Isten is a világtörténelemben a legkritikusabb, a legsötétebb pillanatban “vetette be” az Ő “csodafegyverét”. Mi volt ez? Jézus Krisztus: az anyaggá lett Logosz, a testté lett Ige! De amíg az energiává lett anyag ölt, s százezrek számára hozta a halált, addig az anyaggá lett Logosz, a testté lett Ige megelevenített, milliók számára hozta az életet, sugározta széjjel az örök életet. Így mondja ezt János evangéliuma prológusa: “Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.” (Jn1,4) Míg az energiává bontott anyag volt a halál sötétsége, addig az anyaggá sűrített gondolat, a testté vált Ige lett az élet világossága. “Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!” (Jn3,16)

“Az Ige testté lett!” - hangzik a nagy üzenet. De: miért éppen testté? Bizonyára azért is, mert ebben a mienkhez hasonló ember testben kellett valamit véghez vinnie. Azért, hogy tudjon szenvedni, kiomoljék a vére, szegezzék át, verjék keresztre, és mindezzel hordozza el a világ bűneit, tegyen eleget mindnyájunk helyett, és mutassa be érettünk egyszeri és tökéletes áldozatának engesztelő erejét. Tehát azért lett testté, hogy meghaljon érettünk. De ne csak meghaljon, hanem halottaiból harmadnapon feltámadjon, felmenjen a dicsőségbe, s onnan kormányozza az ő népét, akiket öröktől fogva néki adott az Atya! Tehát azért lett testté, hogy megválthasson bennünket, téged és engem attól a bűntől és haláltól, amely az embernek éppen a testi mivoltában a legfeltűnőbb. A testünk az a hely, ahol a bűn és a halál a leghamarább éreztetik szomorú valóságukat. És ebbe a testbe akaszkodik bele az Isten, hogy emberi életünk legveszélyeztetettebb pontján vívja meg hatalmas küzdelmét a mi megváltásunkra.

És azért is lett testté az Örök Ige, mert így ment utána annak, ami elveszett. Testvérünkké lett az Isten! Emberi formát vett magára, hogy egész közel jöhessen a bűnös emberhez, ide, hozzánk! Egy nyugat-indiai misszionáriusról olvastam, hogy annak idején rabszolgák között hirdette az evangéliumot. Amikor aztán azt kezdte érezni, hogy szabad ember létére nem tudja elérni ezeket a nyomorultakat, ő maga is rabszolgává lett, közöttük végezte ő is a rabszolgamunkát, minden fájdalmukban, nehézségükben, szenvedésükben közösséget vállalt velük. És akkor azután hallgattak rá a rabszolgák. Talán érzékeltet ez valamit abból a hatalmas nagy, könyörülő szeretetből, amit ez az üzenet hirdet: “Az Íge testté lett és lakozék miközöttünk!” (Jn1,14a) Mit tudtunk volna megérteni, felfogni Isten láthatatlan dicsőségéből? Íme, az isteni Logosz eljött, emberi formában élte le isteni életét, megmutatta nékünk Isten gondolatait, lényét, érzéseit, és mindenekfölött Isten kegyelmét és szeretetét a bűnös emberrel szemben. Ezért is lett testté az Ige, tehát olyan módon nyilatkoztatta ki Isten láthatatlan dolgait, amit megért az ember!

És bizonyára azért is lett testté az Ige, hogy Ő maga közvetlen tapasztalja, mintegy végigélje az emberi életet. A testté-létel az emberi sors vállalását jelenti. Ő maga is emberként született, emberként élt, és emberként halt meg ezen a világon. Tudta, mit jelent a kísértés, a fáradtság, a küzdelem, a szomorúság. Könnyezett a szeme, fájt a szíve neki is! Látjátok, milyen Megváltónk van? Bizonyos lehetsz benne, hogy amikor bármi szükségeddel, problémáiddal odamész Jézushoz, senki sincs, aki Nála jobban meg tudna érteni, és aki Nála jobban tudná, hogyan kell itt segíteni! “Mert nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem a ki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.” (Zsid4,15-16) Ez a Jézus visszaemlékszik arra, amit szenvedett, megkísértetvén, és amikor látja gyermekeit az ő mindenféle küzdelmeikben, megemlékezik saját szenvedéseiről, és kész a könyörületre és segítségre!

Hallgasson el most végre minden emberi dadogás, és hadd szóljon hozzánk mai magyar fordításban maga az Úr az Ő kijelentésével:

“Kezdetben volt az Ige, és az Ige az Istennél volt, és az Isten volt az Ige. Ez volt kezdetben az Istennél. Minden általa lett, és nélküle nem lett semmi, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága, és a világosság a sötétségben világít, és a sötétség nem fogadta be. Lett egy ember, aki elküldetett Istentől, a neve János. Ez eljött bizonyságtételre, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem bizonyságot kellett tennie a világosságról. Az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert, eljött a világba. A világban volt, és a világ általa lett, és a világ nem ismerte meg őt: a magáéba jött, és az övéi nem fogadták be. Akik pedig befogadták, azoknak megadta a hatalmat, hogy Isten gyermekeivé legyenek: azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem test akaratából, sem férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és lakozott közöttünk, és láttuk a dicsőségét, mint amilyen az egyszülött dicsősége atyjától, telve kegyelemmel és igazsággal. János tett róla bizonyságot, és így kiáltott: Ez volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jött előttem van, mert előbb volt, mint én. Mert mi valamennyien az ő teljességéből kaptunk, mégpedig kegyelmet kegyelemre. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által lett. Istent senki nem látta soha: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az adott kijelentést.” (Jn1,1-18)

Dátum: 1950. szeptember 3.Ámen

Az előbb fölolvasott hosszabb bibliai rész fölé a Bibliánkban ez van írva: házirend. Mégpedig az is kiderül rögtön az összefüggésből, hogy nem akármilyen házirend, hanem jellegzetesen keresztyén házirend. Nem a hitetlen emberek rendje ez. A nem hitben járó emberek számára lehet ez egyszerűen jótanács, ami fölött vitatkozhat, hogy megpróbálja, ne próbálja meg, helyes vagy nem helyes, de semmi több: tulajdonképpen nem neki szól. A nem hívő embernek csak egyetlen egy üzenet szól, az, hogy fogadja el hitben az Úr Jézus megváltó kegyelmét. Annak az embernek az életrendje ez, aki már elvette Istentől a Krisztusban felkínált kegyelmet és most már eszerint akarja berendezni az egész életét. Tehát: “A miképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképen járjatok Ő benne!” (Kol 2,6) Aki nem vette a Krisztus Jézust, az nem is járhat Őbenne - Őszerinte -, viszont aki már vette a Krisztus Jézust, az most már az Úr akarata szerint, ízlése szerint rendezkedjék is be! Ahány ház, annyi szokás - tartja a közmondás. Minden háznak megvan a maga házirendje. Nos, az Isten családjának is megvan a maga külön házirendje. Azokra érvényes ez tehát csak, akik már beletartoznak az Atyának a Krisztus vérén szerzett családjába!

Úgy is lehetne mondani, hogy a keresztyén ember életének a rendje. Életrend! Mert a keresztyén életnek is van egy bizonyos rendje. Isten akarja, hogy rend legyen a keresztyén ember életében. Mégpedig, ha jól megfigyeljük ezt a fölsorolást, azt látjuk, hogy az emberi életnek nemcsak egy bizonyos részét érinti ez az isteni rend, hanem az egészét. A keresztyén ember életének négy nagy területéről van itt szó. Ezek pedig a következők: a család, a munkahely, az egyház és a világ. Nem lehet az életnek csak egy részén keresztyénnek lenni! Nem lehet azt megtenni, hogy például a családban való életemet Krisztus uralma alatt élem, de a világban valót már nem. Vagy: az egyházban követem Krisztust, Krisztus szerint járok, a munkahelyemen azonban eltitkolom, hogy hozzá tartozom. Vagy áthatja a Krisztusban való hit és a belőle fakadó magatartás az életem egészét, minden területét, vagy ha nem, akkor a megmaradt területeken is képmutatássá válik az Ő követése. Ezért van itt szinte egy lélegzetvétel alatt fölsorolva a családi élet, a munkaadói és munkavállalói viszony, az egyházban való élet és a világgal szemben tanúsított magatartás rendje, mint a keresztyén ember életének a rendje a maga egységében, összefüggésében, oszthatatlanságában.

Akkor van rend a keresztyén ember életében, ha annak minden területén egyformán érvényesül az Úrnak való engedelmesség. Egyik a másikkal úgy függ össze, mint a sorba kapcsolt karácsonyfa égők: ha valahol kiég egy izzó, megszakad az áram, az egész füzérben megbomlik a rend, a többi égő sem világít. Nem lehet például azt mondani, hogy valakinek csak a családi élete vonalán vannak bajok, egyébként azonban minden rendben van; mert ha baj van a családi életében, akkor élete többi területén is van egy csomó rendetlenség - csak talán még nem derült ki annyira, mint a legszűkebb körben: otthon. “A miképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképen járjatok Ő benne!” Őbenne járni, az Ő útjain járni, az Ő útmutatása szerint járni. Vagy így jár valaki - de akkor élete minden területén ezen az úton jár, a családban épp úgy, mint a világban, a munkahelyén éppen úgy, mint az egyházi életben -, vagy pedig hamis úton jár, mert egyszerre két úton jár. Ilyen is van. Ezt is meg tudja tenni az ember, hogy egyszerre két úton jár, de tudjátok, mit mond róla Biblia? Ezt: “A ki... álnokul két úton jár, egyszerre elesik!” (Péld 28,18) Vajon nem ezért van ez a sok botlás a mi életünkben, mert életünk különböző területein különböző utakon járunk - illetve akarunk járni, de nem sikerül? Nos, ezért figyelmeztet Isten Igéje, hogy aki vette a Krisztust, annak a számára mindenütt: otthon, egyházban, világban csak egy út van. Csak az, amelyre Jézus azt mondta: “Én vagyok az út”. (Jn 14,6) Tehát mindenekelőtt az egységes életrendre figyelmeztet Isten Igéje. Most csak az elsővel, az otthoni életrenddel foglalkozunk, a többivel majd Isten segítségével más alkalommal.

Amikor elkezdi részletezni az apostol a keresztyén házirendet, az a nagyszerű benne, hogy nem veszik el az apró részletkérdésekben, hanem a fő irányelveket mutatja meg. Nem sokat magyaráz Isten Igéje, hanem rögtön rátapint életünk gyenge pontjára, éppen oda, ahol a forrása szokott lenni a bajoknak. A családi élet rendjének a leírásában először a házastársak egymáshoz való viszonyáról szól, és az asszonnyal kezdi. Sok mindent mondhatna, hogy miként viselkedjék az asszony a férjével szemben, de nagyon jellemző, hogy csak egyetlen egyet mond: az asszony engedelmeskedjék az urának. Nyilván azért, mert ez az asszony gyenge pontja. Ez az, amire különösen is vigyáznia kell, amire külön is föl kell hívni a figyelmét. Nem társadalmi szabály ez a Bibliában, hogy az asszony engedelmeskedjék a férjének, hanem isteni rend. A Krisztust komolyan vevő asszony vegye komolyan az Isten rendjét is: azt, hogy a férj feje a feleségének. (Bizonyára nem véletlen az, hogy ezen a héten itt e gyülekezetben egy csomó asszonyt már másodszorra figyelmeztet erre az Ige.) Az Isten rendjébe való beilleszkedésről, vagy az Isten rendelkezése ellen való föllázadásról van szó. Tehát: “Ti asszonyok, engedelmeskedjetek a ti férjeteknek, a miképen illik az Úrban.” (Kol 3,18) Lehet, hogy a világ ízlése szerint másképpen illik, sőt az nagyon valószínű is, de az Úrban így illik.

De rögtön folytatódik a házirend, teljesen, elválaszthatatlanul összetartozva ezzel: “Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket!” (Kol 3,19) Olyan ez a két vers, mint a gótikus templomban a csúcsív egyik íve, meg a másik íve: egymás felé hajolnak, egymást tartják, egymást kiegészítik. Egyik sem lehet meg a másik nélkül. Csak ott lehet megkívánni az asszonytól az engedelmességet, ahol a férj szereti, igazán szereti a feleségét és viszont. A baj abban szokott lenni, hogy hiányzik az egyik, például az engedelmesség, de megkövetelik a másikat, a szeretetet; vagy hiányzik a gyöngéd szeretet az egyikből, de elvárja az engedelmességet a másiktól. Nos: a kettő együtt teljes, együtt lehetséges, egymást tartják ezek. Ha Isten Igéje külön is szükségesnek látja arra figyelmeztetni a férfiakat, hogy szeressék a feleségüket, akkor bizonyára azért van ez, mert mi férfiak vagy nem szeretjük eléggé, vagy nem szeretjük igazán a feleségünket. Azzal a szóval fejezi ki itt Isten Igéje a szeretetet, amivel az Isten szeretetét jelzi az Újszövetség: az agapéval. Azzal a szóval, amiről az 1Kor 13. fejezete ír. Tehát azzal a szeretettel, ami mindent elfedez, mindent remél, mindent eltűr, amelyik nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem cselekszik éktelenül, nem rója fel a gonoszt, amelyik nem irigykedik, nem kérkedik, amelyik soha el nem fogy. Azzal a szeretettel, amelynek Isten a forrása, amelyet a férfi mindig újra Istenből merít, Istentől kap!

És bizonyára azért kell erre figyelmeztetni a férfit, mert hajlandó nem ilyen szeretettel szeretni a feleségét, hanem szenvedélyesen, erotikusan, csak emberi módon, hangulat szerint, vagyis: nem az Úrban! Így mindenki tud szeretni! Ez nem is szeretet, hanem ösztön, ami az állatban is megvan valamilyen módon. A vérnek a szeretete ez elsősorban. Azt jelenti, hogy szeretlek téged, mert jó dolog szeretni téged, több lesz az életem általad, szebb, gazdagabb, boldogabb. Szenvedélyesen szeretlek, mert szép vagy, fiatal vagy. Sőt, lehet ezt a szeretetet, ezt a szenvedélyt egy kicsit kultúrálni is, és akkor így hangzik: szeretlek és kérlek, hogy te is szeress engem, fogjunk össze, tegyük össze az életünket, szépítsük meg kölcsönösen egymás életét azáltal, hogy a bennünk lévő képességeket egymás örömére, hasznára, a másik fél rendelkezésére bocsátjuk.

De ez még mindig nem az, amiről Igénkben szó van. Itt arról van szó, hogy szeretlek, mert kell néked az én szeretetem, mert árva, boldogtalan, szegény vagy e szeretet nélkül, mert kell néked, hogy valaki szeressen téged! Ez annak a szónak a tartalma, amit itt használ az apostol, amikor azt mondja: “Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket!” Ez a szeretet nincsen meg mibennünk, nem tudjuk kitermelni magunkból. Ez a szeretet csak Istenben van, sőt: Isten maga a szeretet. Nem parancsolja a szeretetet, hanem árasztja. Tehát így szeretni csak az Istenen belül lehet. Aki az Isten életén belül került, az tud csak így szeretni! Bizonyára az sem véletlen, hogy erre is sok férfit közülünk már másodszor figyelmeztet Isten Igéje ezen a héten. Ti férfiak! Megérzi ám a feleségetek, hogy ti így szeretitek-e őket!

Hozzáfűzi még a szeretetre való intelemhez ezt is: “Ne legyetek irántok keserű kedvűek!” Az eredeti szó értelmét próbáltam megérteni, s körülbelül így adhatnám vissza: ti férfiak, ne engedjétek, hogy a feleségetek megszokottá, unottá váljék a számotokra! Öregedő házastársak olyan egykedvűen, unottan tudnak egymás mellett ülni vagy menni, hogy szinte lerí róluk messziről, mennyire nem érdekli ez a két ember egymást. Nos: ahol az Úrban vannak a házastársak, ahol ilyen szeretet van közöttük, mint amiről itt szó van, ott az egymásban megtalált öröm és boldogság is frissen marad, nem fakul meg. Mint egy aranylakodalmát ünneplő, nagyon komolyan az Úrban élő öregember mondta egyszer: Még most is megdobban a szívem - éppen úgy, mint fiatal koromban -, amikor látom a feleségemet bejönni az ajtón! Igen: “Ne legyetek irántok keserű kedvűek!”

A házastársak rendje után jön a szülők és gyermekek rendje. Megint a leggyengébb pontjára tapint rá az Ige: “Ti gyermekek, szót fogadjatok a ti szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úrnak.” (Kol 3,20) Megint nemcsak úgy magában álló jótanács, etikai parancs ez, hanem csak teljes összefüggésében érvényes, vagyis így: az Úr szavát megfogadó szülők érvényesítsék gyermekeikkel szemben azt az isteni rendet, hogy gyermekeik fogadják meg az ő szavukat. Nem úgy áll tehát a dolog, hogy a szülő parancsolhat a gyermekének tetszése szerint, mert hiszen ő az öregebb, hanem úgy, hogy Isten rendjében szülőnek lenni: Isten édesatyai gondoskodását, bölcsességét, szeretetét képviselni a rábízott kisebbekkel szemben, Isten édesatyai mivoltát átsugároztatni a magam szülői mivoltán!

Sokat jelent itt ez a magyarázó megjegyzés: “ez kedves az Úrnak!” Tudniillik nem minden szülők iránti szófogadás kedves az Úrnak. Lehet, hogy kedves a szülőknek, mert hát a gyermek mindent megtesz nekik, mint egy jól idomított kiskutya - úgy táncol, ugrál, ahogyan a gazdája füttyent neki. Nem a szülői önkénynek való kiszolgáltatottságot érti itt az Ige - mert ilyen szófogadás is van, de ez nem kedves az Úrnak! Szülők, amikor szófogadást kívántok a gyermektől, gondoljátok meg, kedves-e az Úrnak az a szavatok, aminek a megfogadását igénylitek a gyermek részéről? Ezért is van rögtön folytatása is az előbbi figyelmeztetésnek: “Ti atyák, ne bosszantsátok a ti gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek!” (21. vers) Megint ugyanúgy tartozik össze a gyermek szófogadási kötelessége és a szülők bölcsessége, mint a gótikában a két ív, amelyik együtt adja meg a szükséges egyensúlyi helyzetet! Annak a szónak, amelyiket bosszantással fordít a magyar Bibliánk, ilyen értelme is van még: izgatni, felizgatni, ingerelni. Gondoljunk csak a szülők idegességére, ami áthat a gyermekre is, vagy a szülők titkos bűneire, amit a gyermek vagy ismer, mert nagyon világosan lát és hall mindent, vagy tudat alatt megérez, és ezek a szülői bűnök, hibák, nyomorúságok izgatják, ingerlik a gyermeket.

“Hogy kétségbe ne essenek” - mondja az apostol. A kétségbeesés azt jelenti, hogy valamilyen hasadás támad a lélekben, valamiféle kettősség jön létre, elveszti a kedvét, a bátorságát az élethez, az élet problémáihoz. Megnyomorodik a lelke. Sok ilyen elnyomorodott lélek, kisebbségi komplexusokkal küzdő élet ered abból a hibából, ami ellen figyelmeztet az Ige éppen így: “Ti atyák, ne bosszantsátok (ne ingereljétek) a ti gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek!” A gyermekünk lelkéért és egész lelkivilágának a kialakulásáért való roskasztó felelősség terhére figyelmeztet ez az Ige!

Keresztyén házirend! És vajon igazán ez a rendje a te házadnak is?! “A miképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképen járjatok Ő benne!” Hát járunk?! Nem úgy vagyunk-e, hogy amikor ennyire konkréttá válik az Ige útmutatása, mint itt is, nem marad más, mint megalázkodva a sok mulasztás láttán, elkezdeni könyörögni:

Uram Isten, siess
Minket megsegíteni,
Ily nagy szükségünkben,
Krisztus Jézusért,
Mi Urunkért
És Megváltónkért!

(151. ének)

Ámen

Dátum: 1951. november 25.

Ennek a mai igehirdetésnek ezt a címet adtam: Gazdag élet, mert képzeljük csak el, micsoda jólétet, gondtalanságot, örömet, boldogságot, gazdagságot fejez ki ez a mondat: “Fiam, te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd!” Ezzel a történetbeli édesapával, akinek az a két fia volt, Jézus a mennyei Édesatyát példázza. Tehát a mennyei Édesatya mondja ezt mindazoknak a fiainak és leányainak, akik valami módon Vele vannak, akik körülötte élnek, akik hozzátartoznak: “Fiam, te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd!” Mondjátok meg őszintén, lehet ennél gazdagabb életet elképzelni, mint ha komolyan veszi valaki a mennyei Atyának ezt a kijelentését: “Mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd!” Tehet többet ennél a mi mennyei Atyánk értünk és velünk, adhat még többet ennél? Mit tegyen még, mit adjon még, hogy mi, dacos, elégedetlen, önző gyermekei igazán vigadni és örülni tudjunk?

Tudniillik ez a történet éppen arról szól, hogy hiába biztosítja a mi mennyei Atyánk ezt a kimondhatatlan gazdag életet, az Ő fiai és leányai mégsem örülnek neki. A történetbeli édesatyának a kisebbik fia egyenesen elmegy hazulról, mert nem bírja ki otthon, azt hiszi, jobb lesz majd valahol az ismeretlen messzeségben. Csalogatja, vonja a kalandvágy, a messzeség és nem tud ellenállni neki. De a nagyobbik se érzi magát jól otthon. Egyszer régen prédikáltam erről az Igéről, és akkor azt a címet adtam néki: Otthon és mégis távol. Igen: ez az idősebb fiú otthon van testileg, de távol lelkileg. Típusa annak a léleknek, aki leél egy életet az Atya közelében anélkül, hogy igazán az Övé lenne a szíve. Aki együtt van az Istennel, anélkül, hogy igazán szeretné Őt. Egyszer nagyon komoly fölfedezésre vezetett ez az Ige: “Keressétek az Urat, a míg megtalálható, hívjátok őt segítségül, a míg közel van.” (Ézs 55,6) Vagyis: más dolog közel lenni az Úrhoz és más dolog megtalálni az Urat. Tehát egy egész életen át közel lehet valaki az Úrhoz anélkül, hogy a szíve szerint megtalálta volna Őt. Kisgyermek koromtól fogva egészen 24 éves koromig voltam én is közel az Úrhoz, de ez egészen más volt, mint az az együttlét, amikor már megtaláltam Őt! Tehát létezik olyan viszony Isten és az ember között, amit így lehetne kifejezni, hogy Vele és mégis nélküle. Együtt és mégis külön, közösségben és mégis egyedül, magányosan, Istenhez tartozva és mégis Tőle elkülönítve, szóval: közel és mégis nagyon távol! Vagy így: közel, de nem igazi közösségben.

Olyan ez a viszony, mint az a házasság, amelyben a házasfelek összetartoznak, az elválásra még csak nem is gondolnak, de nem egy a gondolatuk, a tervük, a céljuk, az ízlésük, az örömük, csak egymás mellett élnek, de nem közösségben, s nem lelki közösségben egymással. Az Úr Istennel való kapcsolata is lehet ilyen a keresztyén embernek, sőt nagyon sokaknak éppen ilyen: tudniillik megszokott, szürke, unalmas, eseménytelen, örömtelen. Ezért történhet meg az, ami éppen pár nappal ezelőtt történt egy kis csoportban, olyan egyházi munkások csoportjában, akik most végeztek jó néhány házi látogatást. A vezető megkérte őket, számoljanak be arról a látogatásról, amelyikről úgy érzik, hogy jó volt, jól sikerült, amelyik örömet jelentett a számukra. És mi lett a vége? Nagy hallgatás! Az Úr szolgálatában végeztek munkát és nem volt miről beszélniök! Odatartoznak az Úrhoz, szolgálatában állnak, de unalmas, hétköznapi, szürke, eseménytelen ez a szolgálat, nincs mit mondani róla. Ez a történetbeli fiú azt a keresztyén embert példázza, aki nem tud bizonyságot tenni, mert nincs miről. Nem tud örülni, mert nincs minek, és még ha végez is valami szolgálatot az Úrnak, nincs mit beszélni róla, mert nem történt semmi érdekes. Igen: mindez az unalom, egykedvűség, megszokottság csendül ki a fiúnak ebből a panaszából: “Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak!” (Lk 15,29)

Sőt, ebben a kifakadásban az is benne van, hogy ez az idősebb fiú titokban irigykedik az öccsére! Milyen jó neki: ő végigélvezte a világ örömeit! Sok hívő ember lelke mélyén ott lappang az a titkos irigység: milyen jó a világ fiainak, nyugodtan belevethetik magukat a világi örömökbe anélkül, hogy ezért lelkiismeretükkel konfliktusba kerülnének. Az Istennek szolgáló élet, az Isten akarata szerint való élet nagyon szűk, korlátolt, egyhangú, unalmas. Hiába mondja Jézus, hogy “az én igám gyönyörűséges” (Mt 11,30), jó volna néha ledobni egy rövid időre ezt az igát és más gyönyörűségeket élvezni, a tiltott gyümölcs gyönyöreibe belekóstolni. Vajon milyen lehet annak a bűnnek az íze, amire ezt mondja Isten: Ne! Látjátok, ez fáj ennek az idősebb testvérnek! Most kibújt a titkos vágya, amit a jó-fiú magatartás eltakart: “Nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak!” Tehát: Hogy néha egy kicsit én is úgy élhessek, mint a világ fiai! Azt mondja az atya: “Mindenem a tiéd!” Igen, ez helyes, de nekem mégis az kellene inkább, ami a világé. Már nagyon megszoktam azt, ami a tiéd, szeretnék egy kicsit belekóstolni már abba, ami a világé. Szeretnék úgy vigadni és örülni, mint a világ, de ezt nekem nem lehet, mert én hívő vagyok, mert tiltja a Szentírás, mert meg talál haragudni miatta az Atya és el találom veszíteni miatta az örökségemet. Nem szabad! És csak titokban vágyakozik olyan bűnökre a lélek, amiket szégyellne elkövetni, félne megcselekedni, s csak álomban éli ki azokat a vágyakat, amiket ébrenlétében kiparancsol a tudatából. Kárpótlásul hangosan ítélkezik és botránkozgat másoknak olyan bűne fölött, amiket óh, de szívesen elkövetne egyszer titokban ő is. Ímé, a történetbeli fiú is milyen megvetően mondja: “Mikor pedig ez a te fiad megjött, a ki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat, levágattad néki a hízott tulkot!” (Lk 15,30) Ez az a tipikus erénycsősz, aki megvetően beszél arról, hogy az a másik paráznákkal emésztette föl az atyja vagyonát - de kiérződik szavaiból, hogy szinte a nyála csurog, miközben erre gondol, alig tudja leplezni az irigységét, csak egyszer ő tehetne néhány lépést ezen az úton!

Úgy érzed, hogy ez túlzás? Hogy neked nincs közöd ahhoz a lélekhez, amit ez az idősebb fiú példáz? Hogy neked tényleg tökéletesen elég az, amit Ő ad és nem vágyol azonkívül még arra is, amit a világ tud adni? Így gondolod? Bár igaz lenne! De vajon tényleg így van?

Az embernek van egy különös képessége: tud igazat hazudni. Például, amikor ezzel az Igével kapcsolatban, hogy: “Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd!”, azt mondom, hogy ez az igazi gazdag élet, akkor ez igaz. De ha ezalatt azt érteném, hogy ez engem kielégít, akkor hazudnék. Ismerjük azt az Igét, amit Pálnak mondott egyszer az Úr: “Elég néked az én kegyelmem!” (2Kor 12,9) Ez igaz, mert Isten mondja. Csak éppen az nem igaz, hogy ez nekem elég! Mert jó nékem az Isten kegyelme, jó tudnom, hogy Isten kegyelmes hozzám, megbocsát, szeret, üdvösségemről gondoskodik - mert ugye ezt jelenti az Isten kegyelme -, de ha csak ez volna, ha nem volna például élelmem, ruházatom, ha fogoly volnék, beteg volnék, ha földhöz ragadt szegény lennék, ha betevő falatom nem lenne: akkor is tudnám vajon azt mondani: Nem baj, elég nekem az Isten kegyelme, - ha semmi más ajándéka nincs is, nekem az Ő kegyelme is elég, én ezzel is éppen olyan boldog vagyok, mintha sok minden más egyéb áldásával is elhalmozott volna?! Vajon nem éreznénk magunkat nagyon szerencsétlennek, kisemmizettnek, mostohának, ha csak a kegyelmét adná nekünk az Úr Isten és semmi mást? Nem panaszkodnánk, ahogy csak kifér a szánkon, hogy miért bánik velünk így az Isten? Hát igazán olyan nagyon gazdag élet az, amikor csak az jut osztályrészül valakinek, amit Isten így mond neki: “Fiam, te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd!” Igen: Isten annak szánta, gazdag életnek, amivel örömet akart szerezni nekünk!

A fiatalabbik testvér már rájött, mert megtapasztalta azt, amit a világ tud adni. Ő már tapasztalatból tudja összehasonlítani, hogy melyik a jobb, melyik a gazdagabb: otthon-e vagy távol? Ő már megkóstolta és megutálta azt, amire a másik titokban vágyik. Ő már tudja, hogy az az igazán jó, amit az atyja a nagyobbik fiúnak mond: “Mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd! Vígadnod és örülnöd kellene hát!” Óh igen, ez az igazi, ez a boldog, ez a gazdag élet!

Próbáljuk csak részletezni: “Te mindenkor én velem vagy!” Egyre jobban kezdek rájönni, hogy az egész keresztyén élet titka az, hogy ezt elhiggyem, hogy ezt megvalósítsam, hogy magamat ott lássam az Ő jelenlétében. Hogy valóságként éljem meg azt, amit itt mond: “Te mindenkor énvelem vagy!” Tudniillik Ő így lát engem. Mert Ő minden akadályt elhárított közülünk, mindent, ami elválasztott, ami ezt az együttlétet zavarhatná: Jézus magára vette, elvitte, elintézte, kifizette. Ezért Isten a Jézus halálára való tekintettel valóban így lát téged is, engem is: “Te mindenkor én velem vagy!” Semmi akadálya nincs hát annak, hogy te is így lássad magadat. De te is mindenkor így lásd magad, az élő Isten jelenlétében, Vele való megbékélt, kiengesztelődött közösségben. Mindenkor, vagyis nemcsak alkalmanként, az áhítat perceiben, vagy itt a templomban, hanem mindenkor! Ez a titka a keresztyén életnek: magunkat Isten szent jelenlétében tartani és Őt mindenkor mint lelkünk előtt jelenvalót tekinteni. Régi-régi atyánkfiának, egy 16. századbeli hívőnek, egy Lorenz nevű embernek az írása került múltkor a kezembe. Ebben olvastam, hogy az ő különös tulajdonsága az Isten állandó jelenvalóságának az átélése volt, a csendes, meghitt együttlét az Istennel. Ezt írja önmagáról: “Egyetlen törekvésem az, hogy magamat szakadatlanul az Ő szent jelenlétében tartsam, miközben figyelmemet Őreá irányítom, szívbeli szeretettel Őreá föltekintek és csendes és titkos belső beszélgetésben Ővele foglalkozom úgy, mintha Őt igazán jelenvalónak is látnám!” Ez az, amit ez az Ige mint lehetőséget elénk tár: “Fiam, te mindenkor énvelem vagy!”

Testvérek, aki ezt megéli, az tudja, hogy ez az élet értelme. Erről vall a zsoltáros is: “De én mindenkor veled vagyok, te fogod az én jobb kezemet. Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután dicsőségbe fogadsz be engem.” (Zsolt 73,23-24) Egyre jobban rájövök arra is, hogy ezért érdemes igazán imádkozni is. A földi javakért való esengés nem is imádkozás, hanem csak koldulás. Az igazi imádság nem az, hogy Istentől sok mindent kérjünk, hanem hogy általa Őt, ki minden életnek Ura, megismerjük, Hozzá eljussunk, jelenlétét megéljük. Igazi gyermekei azok, akik nem mindig csak kapni akarnak Tőle valamit, hanem lábainál akarnak ülni, Vele közösségbe lépni. Persze az imádságból a kérés nincs kizárva, de annak igazi tárgya maga az Úr legyen! Ha az élet forrásáig eljutottunk, mienk az élet egésze és mindaz, ami az életet teljessé teszi! “Te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd!” Ezért mondja Sundar Singh: “Mikor a börtönben elzárva, éhezve és szomjúhozva feküdtem, nem könyörögtem ételért és italért, hanem magáért az élő Istenért, felajánlva magamat Néki, és le nem írható béke fogott el!”

Testvérek: Istentől magát Istent kérjétek! Úgy ahogyan Ő adja önmagát Szentlelke által, Igéjén keresztül, a Jézus Krisztusban! Senki ne féljen attól, hogy ez nem elég gyakorlati dolog, nem elég életrevaló. Semmi nincs a világon, ami annyira éppen a gyakorlati életre való volna, mint a Jézussal való állandó együttlét, az Istennel való közösség megélése a hétköznapi élet mindenféle helyzetében. Testvér, az Úr Jézus éretted is meghalt, halála a te bűneidet is elvette az útból, az Istennel való személyes közösség megélésének az útjából. Fogadd el hit által, hogy Isten most neked mondja: “Fiam, te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd!”

Aki ezt igazán el akarja fogadni, jöjjön velem együtt, álljon oda az Úr elé, mondja meg Néki:

Lelkem siet hozzád menni,
Ámbár gyenge ereje,
Kíván asztalodról enni,
Ó, életnek kútfeje!
Hogy megelégülhessen
S benned része lehessen.

Kedveld, Uram, kegyességét
A te szegény szolgádnak,
Éreztessed édességét
Elkészült vacsorádnak,
Hogy véled egyesüljön
S lelke benned örüljön.

(435. ének 2-3. vers)

Ámen

Dátum: 1951. november 11.

A mai igehirdetésben a keresztség lényegéről szeretném Isten Igéjének a tanítását röviden összefoglalni. Ismerjük az Igét nagyon jól, ami elhangzott most közöttünk, hiszen minden keresztelés alkalmával újra halljuk. Ismerjük a keresztelés gyakorlatát, hiszen ebben a templomban is gyakran láttunk már. Mi magunk is meg vagyunk keresztelve, ha nem is gondolunk rá. Közünk van tehát ehhez a sokat vitatott szertartáshoz személy szerint is, közvetlenül, és mégis - vagy talán éppen ezért -, legtöbbször csak üres külsőség a számunkra egy-egy újszülött gyermek megkeresztelése. Bizony, sok embert az egész szertartásban csak az érdekli, hogy: Na, fiú-e vagy leány? Egyébként azonban türelmetlenül várja, hogy minél hamarabb vége legyen és mehessen már haza a keresztelés miatt megint hosszúra nyúlt istentiszteletről. Próbáljuk hát Isten Igéjének a fényébe odaállítani egyházi életünknek ezt a gyakorlatát, amit elég megtévesztő kifejezéssel keresztelésnek nevezünk. Micsoda a keresztség? Mit jelent rajtunk? És miért kereszteljük meg gyermekeinket is, és mit jelent ez őrajtuk? Ezekre a kérdésekre keressük most a feleletet!

Arra a kérdésre, hogy mi a keresztség, a régi teológusok két rövid szóval feleltek. Azt mondták: a keresztség jelkép és pecsét. És ma sem lehetne jobban kifejezni a lényeget, ha tudniillik e szavak tartalmát ismerjük. Azt kérdezte egyszer valaki egy bibliaköri összejövetelen: Mit gondoltok, vannak-e a Bibliában képek, illusztrációk? Igen, felelték rá, vannak képes Bibliák, illusztrációkkal ellátott kiadások. De nem erről van szó. Hanem arról, hogy Isten az Ő kijelentéséhez adott-e képeket, szemléltető ábrákat, tehát illusztrálta-e az Ő mondanivalóját? Erre az érdekes kérdésre a leghatározottabb igennel lehet felelni. Isten két képet is adott az Ő Igéjéhez: a keresztséget és az úrvacsorát. Mind a két kép, ábra, tulajdonképpen élőkép. Mintha azt mondaná Isten: most, miután hallottátok az Igémet, most egyszer ki is ábrázolhatjátok egy élőképben. Milyen nagyszerű ez! Nemcsak hallani, hanem látni is lehet, amit Isten közölni akar velünk. Igen, mert az emberi szívnek nemcsak egy kapuja van, és ha egyszerre több kapun át: a fülnek, a szemnek, a szájnak a kapuján át hatol be az Ige, bizonyára több a valószínűsége annak, hogy eléri a szívet!

De mit illusztrál a keresztség és az úrvacsora? Bizonyára nem mindent, amit Isten a Szentírásban elmond, hanem a leglényegesebbet abból, a legfontosabb eseményt. Az egész Szentírásnak pedig, az egész Ó és Újtestamentumnak legközpontibb eseménye, tartalma, üzenete nem más, mint Jézus Krisztus keresztre feszítése a Golgotán. Hogy az úrvacsora Krisztus kereszthalálának ábrázolása, azt egyszerre megértjük és látjuk. Úgy töretik meg a kenyér, mint Krisztus teste a Golgotán, úgy öntetik ki a bor, mint Krisztus vére a keresztfán. Ez hát világos. De a keresztség hogyan ábrázolja ezt a szent áldozatot? Úgy, hogy a keresztelésnél használt víz is a Krisztus vérének a képe, annak a szent vérnek, amelyik ott a Golgotán kiontatott.

Azt mondtam az előbb, hogy megtévesztő ez a kifejezés: keresztelés. Ez bizonyára a mi nyelvünkben abból a képzetből eredt, amit a keresztvetés idéz föl az emberben. Tehát a Krisztus keresztjével mint egy jelvénnyel való ellátása valakinek. Eredeti értelme a szónak egészen más. Mint ahogyan az eredeti gyakorlata is egészen más volt, mint a mai. Ezért is nem látjuk ma a keresztségben a Krisztus halála által történt megváltás képét mintegy kiábrázolva. De rögtön kivilágosodik a kép, ha tudjuk, hogy Jézus idejében nem vízzel való meghintés útján történt ez a szertartás, hanem a vízbe való alámerítés formájában. Például Keresztelő János ott állott a Jordán partján. Miután befejezte prédikálását, derékig belegázolt a vízbe, odament hozzá, be a vízbe a megkeresztelendő, s ekkor János lenyomta az illetőt egy pillanatra a víz alá. Olyan volt ez a pillanat, mintha az illető kivágatott volna az élők földéből és alámerült volna a halál folyójába. De a következő pillanatban János keze, amelyik a víz alatt fogva tartotta az illetőt, megint fölemelte, és a megkeresztelt most már visszamehetett a partra. Jézus is így keresztelkedett meg János által.

Ebben a cselekményben két dolog ábrázolódik ki világosan: egyrészt egy teljes fürdő; másfelől pedig egy szimbolikus halál és feltámadás. Tehát először megtisztulás - persze a bűntől, persze a Jézus megváltó vére által! Amit mindig hirdetünk, amiről a nagy örömhír szól, hogy Jézus haláláért teljes bűnbocsánatban részesíti Isten azokat, akik ezt hit által elfogadják! Ki tudná megérteni különben a bűnbocsánat nagy titkát, a Krisztus vére által való megtisztulás nagy misztériumát, ha maga az Úr nem adott volna róla ilyen nagyszerű illusztrációt a keresztségben? Nézd - mondja -, olyan a bűnbocsánat, mint egy nagy mosdás, fürdő, amelyben egészen megtisztul a lelked azoktól a foltoktól, amiket rajta hagyott a bűn. Mindentől, amivel bemocskolta magát a lélek, nincs többé, mint ahogyan az írás is, amit letöröltek a tábláról, nincs többé! Ilyen teljes bűnbocsánatot szerez Krisztus váltsághalála mindenkinek, aki azt hitével elfogadja.

Gondolj a bemerítés által történő keresztelésre és egyszerre milyen gazdag tartalommal telítődnek meg ezek a régi ismert Igék: “Ilyenek voltatok pedig némelyek, de megmosattattatok, de megszenteltettetek, de megigazíttattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Lelke által.” (1Kor 6,11); “Ha pedig a világosságban járunk, a mint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1,7); “Kegyelem néktek és békesség...Jézus Krisztustól, a ki a hű tanúbizonyság, a halottak közül az elsőszülött, és a föld királyainak fejedelme. Annak, a ki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által,” (Jel 1,5); “Ezek azok, a kik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.” (Jel 7,14) Ennek az illusztrációja a keresztség. Tehát azt akarja az Úr, hogy ezt a legfontosabb mondanivalóját ne csak halljad, hanem lássad is! Azt akarja, hogy erről a legnagyobb kegyelemről mindenképpen végy tudomást! Ez a legnagyobb örömhír mindenképpen eljusson a szívedig!

A másik dolog, ami kiábrázolódik az alámerítés által történő keresztelésben: egy szimbolikus halál és feltámadás. A régi bűnös ember alámerült a vízbe, és egy megújult, újjászületett ember jön elő és megy ki a partra. Hol maradt a régi? Eltemettetett a keresztség által a halálba! Mégpedig a Krisztus halálába! A keresztség által mintegy belemerítődik az ember a Krisztus halálába! Úgy tekintődik, mintha meghalt volna, mintha Krisztus halálában ő szenvedte volna el bűneiért a büntetést, mintha Krisztus halálával ő - a keresztelendő - tenne eleget az Isten igazságszolgáltatásának. Részesévé válik Krisztus halálának. Isten mintegy belelátja, beletudja őt a Krisztus kereszthalálába - és mindezt azért, hogy részese lehessen a Krisztus feltámadásának is. Hogy Krisztussal együtt új életre támadhasson, hogy a megkeresztelt ember, a Krisztus halálába belemerített embert most már beleláthassa magát, beletudhassa és beleélhesse magát a megszentelt, megváltott életbe! Azért kell alámerülni a Krisztus halálába, hogy Krisztusban és Krisztussal együtt mintegy feltámadva a halálból, élhessen most már az örök életben már itt e földön, és majd odaát a mennyben is! Ennek a Krisztussal együtt való meghalásnak és feltámadásnak az illusztrációja a keresztség.

Gondolj a bemerítés által történő megkeresztelésre és egyszerre új tartalmat nyernek ezek az Igék: “Eltemettetvén Ő vele együtt a keresztségben, a kiben egyetemben fel is támasztattatok az Isten erejébe vetett hit által, a ki feltámasztá Őt a halálból.” (Kol 2,12); “Avagy nem tudjátok-é, hogy a kik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az Ő halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk azért Ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképen mi is új életben járjunk. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele egygyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk. Tudván azt, hogy a mi ó emberünk Ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: Mert a ki meghalt, felszabadult a bűn alól. Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hiszszük, hogy élünk is Ő vele.” (Róm 6,3-8) Azért halt meg és támadott fel a Krisztus, hogy aki hisz Őbenne, aki belehiszi magát az Ő személyébe: már most az örök életben élhessen! Ennek a felséges titoknak a kiábrázolása a keresztség. Ezen nem változtat, hogy ma nem bemerítés által történik. Tehát ezt jelenti az, hogy a keresztség jelkép.

De nemcsak az, hanem pecsét is, mondottuk az elébb. Tudjuk ugye, mi a pecsét? Egy okmányon például hitelesítés, biztosítás, hogy igaz, hogy valódi az irat. A Biblia is ilyen irat, levél. Maga Isten küldte a mennyből és a földön lakó hívő embereknek adresszálta. Drága ígéretek, ajánlatok vannak ebben a levélben úgy, hogy a címzettek dörzsölhetik a szemüket és elcsodálkozhatnak: igazán nekünk szól, nincs itt valami tévedés? Mármost, hogy ebben semmi kétség ne legyen, hitelesítő pecséttel is ellátta Isten ezt a levelet, lepecsételte, hogy valódiságában és igazságában ne kételkedjünk. Két pecsét is van ezen a levélen: az egyik a keresztség, másik az úrvacsora.

Tehát a keresztség mint pecsét éppen azt jelenti, hogy amit ábrázol, amit illusztrál, az igaz, és valóban neked szól. A Krisztus vére által való bűnbocsánat és az Ő feltámadásában nyújtott örök élet lehetősége igazán a tiéd! A keresztség mint kép azt mondja: így történt! A keresztség mint pecsét azt mondja: érted történt! Ezért említtetik a neved is a keresztségnél, hogy ebből láthassad: ennyire személy szerint rólad van szó! Tehát nemcsak az hirdettetik a keresztségben, hogy miként a víz elmossa a test szennyét, éppen úgy Jézus vére megtisztít és megújít - hanem több! Mégpedig az, hogy éppen olyan valóságosan és bizonyosan megtisztít Krisztus vére, amilyen valóságosan és bizonyosan megtisztít a víz testileg! A hitedet akarja erősíteni az Úr a keresztséggel, mintha azt mondaná: gondolj arra, hogy megkereszteltek téged is! Jusson eszedbe a saját keresztséged! Gondolj Krisztus vére által történt eljegyzésedre, és higgyed csak bátran, hogy igen: a te bűneid is meg vannak bocsátva, előtted is nyitva van az örök élet kapuja! Elfogadhatod, s élhetsz vele, mert rajtad van a pecsét, mint a menyasszony ujján a gyűrű. Tehát nem úgy áll a dolog, hogy meg vagy keresztelve, most már minden rendben van, üdvözülsz bizonyosan! Óh, nem! A keresztség ténye nem helyettesíti a hitet, nem ment föl a hívés alól - de erősíti, támogatja a hitet, segítségére van a hitnek, mintha biztatna általa Jézus, hogy bátran fogadd csak el a bűnbocsánatot, az örök életet, az Úr Jézus halálát és feltámadását, hiszen érted történt, amit szerzett általa: a tiéd! Igazán! Valóban! Teljesen!

És ha a magad számára elfogadtad, fogadd csak el bátran a gyermeked számára is! Nem érti még a jelentését? Ez igaz - de hát a bűn és a kárhozat jelentését érti? Nem, és mégis részes benne! Ha tisztán jönne a világra, ha mentes volna a bűn fertőzésétől, akkor el lehetne halasztani felnőtt korára a Krisztus vérével való megmosatás jelét és pecsétjét - de milyen nagy kegyelem az, hogy hívő szülők gyermekeiket már a születésük után hamarosan bevonhatják külső, látható jegy által is ugyanabba a reménységbe, amiben ők maguk élnek. Úgy tekinthetnek gyermekeikre, mint akik számára szintén elpecsételtetett a bűntől való megtisztulás és örök élet ígérete a Krisztus megváltó vére által!

Egyébként a gyermekkeresztség bibliai alapjáról még külön is szeretném egyszer az Ige tanítását elmondani. Most arról van szó, hogy te is meg én is meg vagyunk keresztelve, bele vagyunk merítve Krisztus halálába és feltámadásába. Megköszönted-e már, hogy hordhatod az Ő kegyelmének ezt a pecsétjét? Örülsz-e neki, hogy téged is eljegyzett magának?

Álljunk most oda lélekben a mi Urunk elé és mondjuk el néki köszönetünket és vallástételünket az ének szavaival:

Úr Jézus, idvesség fejedelme,
Én életemnek hű segedelme,
Megtérek hozzád hálaadással,
Szent neved áldom énekmondással,
Emlékezeted elrejtem szívemben,
Rólad éneklek egész éltemben.

Eljegyzél kegyelmed pecsétjével,
A keresztségnek drága vizével,
Zászlód alá én nevem beírtad,
Néped közé szolgád befogadtad,
Erőtlenségem lelked segítette,
Házad javait velem éreztette.

(430. ének 1. és 3. vers)

Ámen

Dátum: 1951. október 14.

Azon az ünnepen, amelyikre minket minden évben az október 31-ike emlékeztet, sokszor elmondották már templomokban, emlékünnepélyeken, hogy mit bízott reánk örökségül a reformáció; mik azok a drága kincsek, amiket őseink reánk hagytak, hogy megőrizzük, fejlesszük őket, sáfárkodjunk velük. Ez az Ige most nem arról beszél, hogy valamit reánk bíztak, hanem fordítva: arról szól, hogy minket bíztak rá valakire. A reformáció nemcsak azt jelenti, hogy reánk van bízva valami, hanem azt is, hogy mi vagyunk rábízva valakire.

Íme: “És most atyámfiai ajánlak titeket az Istennek és az Ő kegyelmessége ígéjének, a ki felépíthet és adhat néktek örökséget minden megszenteltek közt.” (ApCsel 20,32) Hadd próbáljam Isten Szentlelke segítségével megmagyarázni, mit jelent ez!

Pál apostol mondja ezt az efézusi gyülekezet véneinek, amikor búcsúzik tőlük. Három esztendőt töltött közöttük, sok drága órát éltek át együtt, Istennek sok nagyságos dolgát tapasztalták meg együtt, sok közös imádságban forrott össze már a lelkük. Az idő eljárt, mennie kell, itt a búcsúzás pillanata. Akármilyen szívesen maradt volna még, és akármilyen szívesen tartóztatták volna még az efézusiak: nem lehet, menni kell! Új munka, új feladatok elvégzése vár reá másutt. De ha elmegy is Pál: az Isten marad! És ez a fő! Emberek jönnek és mennek: Isten azonban mindig marad! Ezért mehet Pál nyugodtan tovább. Még akkor is, ha előre tudja, hogy emberileg szólva kritikus helyzetben hagyja hátra a gyülekezetet. Meg is mondja nekik: “Mert én tudom azt, hogy az én eltávozásom után jőnek ti közétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják.” (ApCsel 20,29-30) De éppen ezért mondja: “Most ajánlak titeket az Istennek”, más szóval: most rábízlak titeket az Istenre. Eddig én viseltem gondotokat, eddig rám voltatok bízva, most azonban már teljesen rábízlak benneteket az Úrra!

De sok embernek, hívőnek jelentett már ez vigasztalást a halálos ágyon, hogy akiket szeretett, akiket itt kellett hagynia, azokat rábízhatta az Istenre! Bizony, nem lehet könnyű egy édesapának elválni a szeretteitől, amikor tudja, érzi, hogy még olyan nagy szüksége volna rá a családjának. Mi lesz a kicsinyeivel, ha ő nem tud gondoskodni róluk? De aki igazán hitben tudja mondani: “És most atyámfiai ajánlak titeket az Istennek”, vagyis rábízlak benneteket az Úrra, az nyugodtan csukhatja le a szemét, és mehet tovább egy másik világba, új feladatok felé.

Ezt tették a reformátorok az egész egyházzal: újra rábízták egészen az Úr Istenre! Mindazokat a szálakat, amelyek az évezredek folyamán hozzákötözték az egyházat a hagyományokhoz, emberi rendelésekhez, emberek személyéhez, a reformátorok gondosan kioldották, eltépték, elvágták, hogy Krisztus népét semmi ne akadályozza abban, hogy valóban egészen Krisztusé legyen! Nem a maguk személye köré akartak híveket toborozni, nem megkötni akarták, hanem éppen fölszabadítani az egyházat. Egész törekvésüknek valóban a lényegét fejezi ki ez az Ige: “És most atyámfiai ajánlak titeket az Istennek”! Ezért akármennyi kegyelettel gondolunk is e napon a reformátorok áldott személyére - Luther Mártonra, Kálvin Jánosra, Zwinglire, Melanchtonra, Knoxra, Dévai Bíró Mátyásra, Mélius Juhász Péterre, meg a többire -, számunkra még az emlékünnepélyen sem ők a fontosak, hanem ünneplésünkkel, hálánkkal, dicséretmondásunkkal forduljunk, az ő Uruk és a mi Urunk felé, Akire mi is rábízattunk.

Egyébként ők maguk tiltakoznának legjobban ünneplésük ellen, hiszen mindnyájan, mindig túlmutattak önmagukon arra a Valakire, Akinek ők is csak alázatos, gyarló szolgái voltak! És milyen jó, hogy ezt tették, hiszen ők ahogy jöttek, el is mentek - de megmaradt az Úr! Ne visszafelé nézzünk hát a múltba, hanem fölfelé, Arra a Krisztusra, Akié vagyunk, Aki nem múltbeli emlékeken át, hanem itt és most szólít meg az Ő Igéjével! “És most atyámfiai ajánlak titeket az Istennek” - mondja Pál apostol és hozzáteszi: “és az Ő kegyelmessége ígéjének”. A mondat e második részével nem mond semmi újat, inkább csak magyarázza az első részt. Az, hogy rábíz Istenre, azt jelenti, hogy rábíz, odaállít bennünket az Ő kegyelmessége Igéje alá. Igen, éppen ez volt a reformáció lényege, hogy az egyház újra odakerült, odaállíttatott az Isten kegyelmességének az Igéje alá. Mintegy ráeszmélt arra, hogy milyen nagy kegyelem az, hogy Isten szól, beszél hozzánk. Szóba áll velünk, olyan emberekkel, amilyenek mi vagyunk: ilyen méltatlanokkal, bűnösökkel, lázadókkal, utolsókkal. Nem csodálkoztál-e még soha rajta, hogy Isten szóba áll veled? Korántsem olyan természetes dolog ez, ami fölött egyszerűen napirendre lehetne térni! Nem tudom, hogy mit fog mondani, de az a tény, hogy szóra érdemesít, üzen - nekem! Észrevesz, lehajol hozzám: ez nagy-nagy kiváltság! És az egyház éppen azoknak a kiváltságosoknak a társasága, akikhez lehajol a mindenség Ura, akikhez szava van! De nemcsak az a kegyelem, hogy szól az Isten, hanem még sokkal nagyobb kegyelem az, amit szól: Mert miről szól az Ő Igéje? Az Ő kegyelméről! Nem a haragjáról, nem a bosszújáról, hanem arról, hogy Ő kegyelmes és irgalmas Isten; hogy Jézus Krisztusban elvégezte a megváltás művét az egész elveszett világ számára; hogy a mi büntetésünkkel Jézust sújtotta helyettünk avégre, hogy nekünk békességünk és üdvösségünk lehessen!

Ez a mi Urunk legfőbb mondanivalója. Kegyelmet hirdet kivétel nélkül mindenkinek, aki elhiszi Neki, amit mond! Ez az Ő kegyelmességének az Igéje, szava, beszéde! Ezt a szót hallotta meg újra a reformáció és ennek az isteni kegyelem-nyilatkozatnak az újból fölbuzgó ereje és hatálya alá állították oda a reformátorok az egyházat! “Ajánlak titeket az Istennek és az Ő kegyelmessége ígéjének”: azt jelenti ez, hogy itt, az egyházban minden reménységünknek, minden örömünknek, egész üdvösségünknek forrása, éltetője, táplálója az Isten kegyelméről szóló örömüzenet, az evangélium, a megfeszített és feltámadott Krisztusról szóló isteni beszéd! Ezért drága nekünk, a reformáció népének a Bibliánk, ezért volt a reformációnak minden országban legelső gondja a Szentírás lefordítása, Isten szavának a nemzet nyelvén való tolmácsolása! Ezért nem tudunk mi Ige nélkül élni.

Képzeld csak el, mi lenne belőlünk az Isten kegyelméről szóló Ige nélkül? Milyen sötét, szűk völgy lenne csak ez a föld, s a boldogságnak milyen elzárt, hozzáférhetetlen helye lenne a mennyország! Mi más lenne az élet, mint meg-megújuló halál, és a meghalás, mint új hajnal nélküli éjszaka! Igen: kibírhatatlan lenne az élet és a halál a kegyelem Igéje nélkül! De milyen jó, hogy mi, az egyház nem vagyunk kénytelenek e nélkül élni, hiszen rá vagyunk bízva Isten kegyelmessége Igéjére, - tehát egyenként, külön-külön, te is, meg én is rábízhatjuk magunkat. Sőt: minél teljesebben bízzuk rá magunkat Isten kegyelmessége Igéjére! Az Ő kegyelemről szóló beszédére! Ez a magunk rábízása az Ő evangéliumára: ez az üdvösség! Azért fontos, hogy rábízzuk magunkat az Ő kegyelmessége Igéjére, mert Isten ezzel az Igével épít föl és ad örökséget, ahogyan folytatódik alapigénk: “a ki fölépíthet és adhat néktek örökséget minden megszenteltek közt”.

Tehát Isten az Ő kegyelmes Igéjével először azt teszi, hogy fölépít. Mit jelent ez az építés? Ezzel a szóval kapcsolatban legtöbben valami kegyes, vallásos érzelemre gondolnak. Bibliai értelemben azonban itt nem érzelemről, hangulatról, meghatódottságról van szó, hanem valami másról. Olyan valamiről, mint a házépítésnél. Mi történik egy ház építésénél? Egyik téglát a másikra rakják, míg lassan fölemelkednek a falak és fölépül a ház. Lelkileg is ilyenforma dologról van itt szó. Arról, hogy Isten az egyes embert beleépíti az Ő szent, lelki templomának épületébe, közösségébe. Az építkezésnél általában kétféle kő van. Egyik az, amit gyárilag állítanak elő az égetőkemencében, a másikat pedig a kőbányában fejtik. Az egyiket agyagból formálják és égetik, a másikat kalapáccsal faragják ki. A kőfaragó sokszor jókora darabokat vág le belőle, amíg beleilleszkedik az a darab kő a maga helyére, ahová való az épületben. Ha a kövek sírni tudnának, óh milyen hangos lenne az építkezés! Nos hát: ha be akarunk épülni Isten templomába, előbb nekünk is meg kell formáltatnunk, vagy faragtatnunk. Mert így, ahogy vagyunk, nagyon nem passzolunk bele a templom falába. Azzal a gőggel, önigazultsággal, érzékenységgel, aggodalmaskodással, önzéssel, sok fölösleges szöglettel nem lehet fölhasználni bennünket az isteni építkezésnél. A mennyei kőfaragó kezébe vesz, mert le kell hogy faragjon rólunk sok mindent. Nem lehet másként! Azoknak a fejtett, halott köveknek sok előnyük van az “élő kövekhez" képest. Azok nem védekeznek, nem kiáltanak, nem tiltakoznak úgy, mint mi. Hagyjuk hát, hadd munkálkodjék rajtunk a mi Urunk, a nagy építőmester!

Hóseás könyve angol fordításában egy érdekes kifejezés szerepel: Ezért gyalulom (faragom) őket a próféták által! (Hós 6,5) Igen: Isten a prófétái beszéde által, az Ő Igéje által mintegy gyalulja az Ő népét. Van olyan Isten-gyermeke, aki nem hagyja magát így gyalulni. Az ilyen lélek gyalulatlan marad. Ha közel érsz az ilyen lélekhez, szálka megy a kezedbe, megszúr, fölsért, mint a durva, egyenetlen, gyalulatlan deszka. Hagyjuk hát munkálkodni Őt! Ne féljünk, Isten nem csinál hibát! Nem farag mást le, nem gyalul le többet, mint amit föltétlenül muszáj. “A ki fölépíthet és adhat néktek örökséget” - mondja Pál.

Ezt akarja elérni velünk az Úr, ezért gyalul, ezért farag, ezért épít bele az Ő templomába, hogy végül átadhassa az örökséget. Föl akar készíteni a Szent Fia halálával ránk testált örökség átvételére. Mi ez az örökség? Mind az a gazdagság, ami a mennyekben van. Ki lehet-e mondani emberi szóval azt, hogy mire számíthatunk? Péter apostol így beszél róla: “Romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, a mely a mennyekben van fenntartva számunkra, A kiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre.” (1Pt 1,4-5) Tehát Isten tartja fenn, Isten őrzi számunkra azt az örökséget a mennyekben és ugyanakkor minket is Ő őriz az örökség számára. Vagyis mintegy kétszeresen is biztosít arról, hogy Ő egészen elvégzi, amit elkezdett rajtunk és velünk!

Az apostolok, reformátorok, hitvalló őseink üzenik nékünk a századokon át reformáció ünnepén: “És most atyámfiai, ajánlak titeket az Istennek és az Ő kegyelmessége ígéjének, a ki felépíthet és adhat néktek örökséget minden megszenteltek közt!” (ApCsel 20,32)Tegyünk vallást róla, hogy igen, így hisszük mi is, így akarjuk és így éljük meg mi is a szent titkot:

Az egyháznak a Jézus a fundámentoma,
A szent Igére épült fel lelki temploma.
Leszállt a mennyből hívni és eljegyezni őt,
Megváltva drága vérén a váltságban hivőt.

Kihívott minden népből egy lelki népet itt,
Kit egy Úr, egy keresztség és egy hit egyesít.
Csak egy nevet magasztal, csak egy cél vonja őt,
És egy terített asztal ád néki új erőt.

(392. ének 1-2. vers)

Ámen

Dátum: 1951. október 31.

Most kimondottan azért gyülekeztünk össze, hogy egyházi életünk legszentebb szertartásában vegyünk részt: újra együk a kenyeret, igyuk a pohárt és ezáltal az Úrnak halálát hirdessük, amíg eljövend. Ez az egész keresztyén élet programja: az Úr halálát hirdetni, amíg eljövend. Erre nemcsak emlékeztet, nemcsak tanít az úrvacsora bennünket, hanem erre erősít meg, erre készít fel ez a szent vendégség.

“Az Úrnak halálát!” Sokunkban úgy él az Úr halálának a tudata, mint isteni váltságdíj bűneinkért, a nagy adósság teljes kiegyenlítése. Jézus halála nagy véres jóvátétel, aminek alapján Isten bűnbocsánatot hirdetett. Igen: Jézus halála ezt is jelenti. Helyettes elégtételt az isteni igazságszolgáltatásnak, és még többet is ennél. Az Úr halálának ezt a mélyebb, gazdagabb értelmét az ószövetségi véresáldozatok jelentéséből látjuk meg. Amikor egy galambot, bárányt, kecskét, vagy bármi más állatot áldoztak az oltáron, ez mindenestől fogva jelképes cselekmény volt. Az fejeződött ki benne, hogy ebben a megölt állatban maga az áldozó adja a vérét, tehát a lelkét, vagyis az életét az Úrnak. A vért, tehát a lelket, az életet rátették az oltárra: jeléül annak, hogy az áldozó ezt nem akarja önmagának megtartani, hanem fölajánlja, odaszenteli az Úrnak egészen. Úgy is lehetne mondani, hogy visszaadja az Úrnak. Azután Isten dicsőségének a tüzét gyújtják meg rajta, ami azt megemészti. De ez az elégetés éppen nem megsemmisítést jelent, hanem sokkal inkább átformálást. Égőáldozat lesz belőle, aminek a füstje felszáll. Isten dicsőségével való érintkezésben mintegy Isten Lelke által maga is spiritualizálódik, átalakul olyan életformába, amelyben át- és átjárja teljességgel Isten valósága. Az oltáron tűz által való elfüstölögtetése az áldozatnak Isten életformájába való átformálódást, belepárolgást jelképezett. Az állat leölésével, tehát a vérnek, az életnek az odaadásával és az oltáron való tűz általi elfüstölögtetésével ezt akarták kifejezni, ezt az isteni életvalóságba való átformálódást. Mintegy Isten hívja tehát az embert az áldozatra, hogy benne végrehajtsa a megszentelődést és ezáltal mintegy a maga dicsőségében részesítse. A bűnös ember nincs már többé: oda van adva Istennek és Isten elvette. Átalakul, mássá lesz. Ez az, amit az ószövetségi áldozat kifejez.

De ami ott csak jelkép, az Krisztus áldozatában beteljesedett valóság. Őbenne történik meg a teljes áldozat. Ő az, aki a vérét - tehát a lelkét, az életét - teljesen és fönntartás nélkül odaadja. És Őbenne valósul meg az is, amit a fölszálló füst jelképez: az isteni dicsőség valóságában való átformálódás, áthelyeződés, belepárolgás. Hiszen Ő az, aki nemcsak meghalt a kereszten, hanem valósággal föl is támadott, megdicsőült, mennybe ment és ült az Istennek jobbjára. Isten megváltó művének a teljessége, amit a bűnbe esett világgal szándékozott tenni, Jézusban már kiteljesedett és célhoz ért. Ez az értelme tehát az Úr halálának, érettünk és helyettünk való áldozatának. Amiben a mi hitünk a megváltás teljességét, kiteljesedését látja már előre, addig is, amíg majd nyilvánvalóvá lesz mindenek előtt, amikor a megfeszített és feltámadott, megdicsőült Úr újra eljövend.

Tehát Krisztus áldozatában, vagyis az Ő vére, élete odaadásában és megdicsőülésében végbement a nagy fordulat: elkezdődött a bűnös embernek és az egész teremtett mindenségnek a majdan eljövendő Isten országába való átformálása. Jézusban valóban elközelített az Isten országa. Elkezdődött! Nem teljes dicsőségével, nem kiteljesedett, hanem elközelített, bejött a világba, már itt van. Megtörtént a fordulat: mert a Názáreti Jézusban, az ember Fiában már végrehajtatott az az áldozat, amivel Isten az embert, a világot a maga szentségébe hívja, dicsőségében részesíti. Ez az áldozat azt jelenti, hogy az a megváltott világ, amit a Biblia új égnek és új földnek nevez, aminek a dicsőségét a mennyei Jeruzsálem szépségeivel írja le, az az Isten országa, aminek az eljöveteléért a Miatyánkban így könyörgünk: Jöjjön el a te országod - már megjelent közöttünk, úgy, mint egy tengerből már kiemelkedni kezdő sziget. Keresztelő János már mintegy hallotta zúgni a hullámokat, amelyek jelezték, hogy a mélységből feltörőben van valami. Jézusban megtörtént a döntő áttörés. Pálnál és Jánosnál már ott van határozottan az új föld kiemelkedése, mint egy sziget a tengerben. Az az új világ tehát, az Isten országa, az eljövendő korszak már mintegy betört a jelenvaló világba, a bűnös, elveszett világba. És valóban: az egész első gyülekezet, az őskeresztyén gyülekezet - ahogyan a Bibliában olvasunk róla -, olyan volt, mintha egy darab élő, valóságos betörése lett volna az eszkatológiának, a végkifejletnek, az új égnek és új földnek. És valóban az is volt: a mába előrevetített sugara az eljövendő Isten-országának. A megfeszített, feltámadott, megdicsőült Krisztusnak a misztikus teste volt a világban és bizonyságul a világnak. Benne az eljövendő mennyek országa mozzanatai vetítődtek előre a földre.

És valóban igaz, hogy az egyház lényege nem földből való, földi, hanem mennyei. Nem emberi kezdeményezés hozta létre, nem megalapította valaki, hanem az egyház elsősorban transzcendens, túlvilági valami itt a földön. Az első keresztények beszéde, élete bizonyságtétel volt a közöttük lévő élő Úr rejtett, de mégis valóságos jelenlétéről. Ők valóban benne éltek a Krisztusban, mint a szőlővessző a tőkében, beleoltva, beleavatva a megfeszített és feltámadott Krisztus életébe, az örök életbe! Az első keresztény gyülekezet igazán annak az eljövendő új kornak egy szigete volt e világban, az eljövendő Isten országa valóságának a ragyogása, előrevetített fénye. Ezt jelentette számukra Krisztus halála, Krisztus áldozata!

Mármost arra szólít fel az Ige, hogy az Úrnak ezt az áldozatát, az Úrnak halálát hirdessük, amíg eljövend. Hogyan? Nos: éppen a kenyérnek és a pohárnak, tehát az Úr áldozatát jelképező dolgoknak az evése és ivása által. Ez az evés és ivás azonban nem egyszerűen kegyes visszaemlékezés arra az áldozatra, hanem sokkal több annál: részesedés benne. Ezt a sákramentumot adta Jézus jelül, amelyben megtörténik, végbemegy a részesedésünk abban a fordulatban, amit Krisztus halála és feltámadása kezdett el a világ életében. Ez a részesedésünk Krisztus áldozatában persze nem mágikus úton történik, hanem hit által. Úrvacsorázni annyit jelent, hogy az életemet odaszentelem és átadom Krisztusnak azért, hogy részesülhessek az Ő áldozatában: halálában és feltámadásában. “Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, ...Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ővele... Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk.” (Róm 6,6.8.5) Az a mozdulat, amivel idejárulsz az Úr asztalához, nem egyéb, mint magadat odaáldozva belépsz a Krisztus áldozatába és abban Ővele egyesülsz. Az úrvacsorában nemcsak passzívan veszünk részt úgy, hogy elfogadunk valamit: a kegyelmet, a bűnbocsánatot, hanem aktívan is, úgy, hogy magunkat beleadjuk Krisztus áldozatába. Hit által. Belehisszük magunkat a megfeszített és feltámadott Krisztusba. De úgy, hogy Krisztus munkája, az Ő áldozata marad a nagy föltétel és lelki átkarolás, amiben mindez a mi áldozatunk lehetséges. Jézus mintegy beölel bennünket a maga áldozatába.

Nos, éppen ez a beölelés, ez a beoltatás, ez a bemerítés, ez a beavatás történik meg az úrvacsorában. Benne hitet vallva, magunkat megtagadva és odaáldozva belépünk Krisztus elvégzett áldozatába. Meghalunk Krisztussal, Krisztusban, hogy ugyancsak Ővele, Őbenne feltámadjunk egy új, most már egészen Istennek szentelt életre. Krisztussal együtt és Krisztusban mi is megáldoztatunk. Az úrvacsorázó élet tehát éppen nem valami kegyes, rituális szertartásoskodás, hanem mindig újra és egyre jobban való belemerülés, beleoltódás Krisztus áldozatába. Önmagam beleadása Krisztus halálába és részesedés az Ő feltámadásában, megdicsőülésében, isteni életében. Az úrvacsorázó élet az egész testi, földi, önös érdekű életemnek égőáldozatként való föladása, hogy beleformálódjék, átalakuljon az Isten dicsőségével átszőtt létformává. Az, hogy igazán úrvacsoráztunk, majd abból derül ki, hogy mennyiben válik ezentúl a szavunk, a cselekedetünk ama másik világ, az eljövendő Isten-országa előjelévé?! Az igazán úrvacsorázó ember élete jeladás, amiben az eljövendő üdvösség tükröződik. A Krisztus áldozatába beavatott ember cselekedetei mind megannyi fölvillanása az eljövendő dicsőségnek, előrevetített sugara a Krisztus visszajövetelével kiteljesedő mennyországnak. “Az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend” - mégpedig úgy, ahogyan az úrvacsora vételekor megfogadjátok: ti e kegyelemért hálából egész élteteket az Úrnak szentelitek és mint az Ő megváltottai, az Ő dicsőségére éltek!

Egy történet elmondásával hadd fejezzem be. Nemrégiben olvastam. Egy lelkipásztor sétája közben találkozott a város leggazdagabb emberével. Beszélgetés közben azt mondja a gazdag ember: Szép volt, nagytiszteletű úr az a beszéd, csak azt nem mondta meg, hol van hát a mennyország?! Majd most megmondom - felelte a lelkész. Azzal egy kis házikó padlásszobájára mutatva így szólt: Ebben a szobában egy szegény özvegyasszony lakik két kis gyermekével. Az egyik ágyban fekszik az asszony, a másikban a két kis gyermek. Tüzelőjük nincs, fáznak. Ennivalójuk sincs, éheznek. Orvosságot sem tudnak venni, sem orvost megfizetni. Menjen el azokhoz a szegényekhez, vegyen meg a számukra mindent, amire csak szükségük van! Vigye fel nekik! És ha még ezután sem fogja tudni, hogy hol van a mennyország, akkor jöjjön el hozzám, és én megtérítem az összes költségét, amit rájuk költött. A történet befejezése az, hogy a gazdag ember nem ment el a lelkészhez, hogy a költségei megtérítését kérje. - Hát így hirdessétek az Úr halálát, amíg eljövend. Ez az úrvacsorázó élet! Vagyis: egy Istennek áldozott élet cselekedeteivel belesugározni a világba az eljövendő Isten-országa dicsőségének a fényjeleit.

Így imádkozzuk együtt szép énekünk szavaival:

Óhajtunk, Jézus, egyesülni veled;
Úgy lesz szívünk szent, ha te megszenteled.
Adjad hát, hogy mint tagok a főnek,
Engedjünk néked, bennünk élőnek.
Olts be magadba, mint jó szőlőtőbe,
Hogy jó nedvesség folyjon a vesszőbe,
És légyen szívünk szívednek mása,
Éltünkben élted hogy minden lássa.

(438. ének 7. vers)

Ámen

Dátum: 1952. október 26. du.

Szokatlanul hosszú részt olvastam föl a Bibliából a mostani igehirdetés textusaként. Három gyönyörű példázat van benne, mindenikről nemcsak hogy külön egy prédikációt lehetne tartani, hanem egész sorozatot. Most mégis így együtt szeretném ha látnánk a mi Urunknak ezt a három, lényegében véve azonos tartalmú tanítását. Az egész fejezet úgy mutatja meg Jézust, mint a bűnösök barátját, aki keresi azt, ami elveszett. Az egésznek döntő bevezetése az, hogy “Közelgetnek vala pedig őhozzá a vámszedők és a bűnösök mind, hogy hallgassák őt. És zúgolódának a farizeusok és az írástudók, mondván: Ez bűnösöket fogad magához, és velök együtt eszik!” (Lk 15,1-2) Itt a terített asztal fölött bár valósággá lenne mindnyájunk számára a bűnösök nagy barátjának jelenvalósága és meggyőződnénk róla, hogy most is “bűnösöket fogad magához, és velök együtt eszik”!

Mind a három példázat arról szól, hogy valami vagy valaki elveszett és megtaláltatott. A juh nem előre kitervelt módon, nem jól megfontolt szándékkal kóborolt el. Nem határozta el magát arra tudatosan, hogy ott maradjon vagy elszakadjon a nyájtól. Azt tudta csak, hogy jó íze van a fűnek és amott túl is van olyan legelő, ahol fű nő. Így kóborolt el észrevétlenül a nyájtól, a pásztor őrizetéből, gondoskodó védelméből, így került idegen legelőre, így lett védtelenné - elveszetté! Közülünk sok-sok embernek is ez a története. Az embernek sokszor nem kifejezett szándéka az, hogy valami helytelen, rossz dolgot műveljen, hanem egyszerűen csak - hogy úgy mondjam - állati életet él. A juh csak azzal törődik, hogy erre vagy amarra jó kövér legelő van és arra megy! Az állat nem lát előre. Nincs lelkiismerete, nem korlátozzák bizonyos erkölcsi kötelezettségek. Emberek is tudnak ilyen módon élni, vágyaik korlátozása nélkül, hajlamaik, ösztöneik irányítása szerint, előrelátás nélkül, kizárólag csak testi, anyagi előnyökhöz szabva tetteiket és magatartásukat. És így azután minden különösen gonosz szándék nélkül egyre messzebb tévednek le a helyes útról, míg egyszer csak száraz homoksivatagban találják magukat. Aki nem áll tudatosan és szándékosan a Jó Pásztor vezetése alatt, az máris elkóborolt, elveszett. Tehát pusztán a vigyázatlanságunk, az Igére való nem-figyelésünk is rettentő veszedelmekbe sodorhat bennünket.

A második példázatban a drachma veszett el. Képzeljünk el egy pénzdarabot. A pénzdarab nehéz, tehát leesett, kerek, tehát elgurult, élettelen, tehát fekve maradt. Vannak emberek, akik jobban hasonlítanak a dolgokhoz, tárgyakhoz, mint emberekhez, annyira teljesen akarat nélküliek, hagyják magukat vezettetni a körülményeik által. Nem maga a pénzdarab vitte bele magát az elgurulásba, hanem a nehézségi törvény erejénél fogva történt a baj. A pénzdarabnak csak nem volt ereje a törvénynek ellenállni.

Embereknél is van az úgy, hogy nincs erejük a körülmények nyomásának, vagy a kísértésnek ellenállni, éppúgy, mint egy nyitott kézből lehulló pénzdarab. Pedig mi nem tárgyak vagyunk, hanem emberek, mégis úgy alakítanak bennünket külső körülményeink, a velünk történt események, a sorsunk, mintha semmi hatalmunk nem lenne fölöttük. Pedig nem kellene magunkat annyira alárendelnünk a körülményeinknek, fölül is kerekedhetnénk rajtuk! Például ugyanaz a nehézség, probléma az életben az egyik embert letöri, a másikat megacélozza. Ugyanaz a kődarab fekszik az utcán, az egyik megbotlik rajta és elbukik, a másik pedig fölveszi, mert valamiféle célra föl tudja használni. A körülmények, a nehézségek, a kísértések uraivá, parancsolóivá válnak a balgáknak, és szolgáivá lesznek a bölcseknek. Ugyanaz a szél különböző irányba viheti előre a hajókat. Minden attól függ, miként állnak a vitorlák és hogyan tartja valaki kezében a kormánylapátot. Ugyanígy, azonos életkörülmények is különböző irányba sodorhatják az embereket. Az egyiket egyre messzebb, a másikat egyre közelebb viszi a révhez. Nem kellene a drachma halott, mechanikus életét élnünk, akarat nélkül alávetni mindannak, amit az emberek, a körülmények, a világ akarnak tenni velünk! Miért hagyjuk magunkat olyan erőktől vezettetni, amelyek elsodornak Isten közeléből?

A harmadik példázat az elveszett fiúról beszél, aki nyíltan fellázadt az atyai szuverenitás ellen, felmondta a fiúi viszonyt és kiszakította magát az Atya életközösségéből, a családból. A maga ura akart lenni. Olyan helyre vágyott, ahol atyai felügyelet nélkül, beleszólás nélkül élvezgette az élet múló örömeit. Dobzódva akarta az életet kiélvezni. Ezért költözött messze vidékre. Ez a legmélyebb pontja az elveszett állapotnak: szétszakítása azoknak a kötelékeknek, amelyek egy emberi szívet Istennel összekötnek; érzéketlenség és hálátlanság azokkal az áldásokkal szemben, amiket Istennel való közösségében élvezhet az ember. Az a lelkület, amelyik tudatosan ellenáll minden atyai irányításnak és kontrollnak, amelyiknek nem kell az Atya szeretete! Ez az élet egészen elveszett, hiszen nem tudatlanságból, nem az életkörülményei sodrása folytán került kívül Isten áldó, védő körén, hanem szántszándékkal, mint aki jobbat vár a világból, mint amit az Atya nyújthat neki.

Az első példázatban száz juhról van szó, a másodikban tíz drachmáról, a harmadikban két fiúról. Az első esetben a veszteség egy százalék, tehát aránylag egészen csekély, a másodikban tíz százalék, ez már komolyabb eset, a harmadikban pedig ötven százalék, egészen súlyos dolog! Vajon volt-e Jézusnak ezeknek a számarányoknak az említésével valami célja? Bizonyára! Vajon mi a cél? Ha azt mondanánk, hogy száz juh közül egynek az elvesztése a legcsekélyebb dolog, mert csak egy százalékról van szó, és a tékozló fiú elvesztése a legnagyobb, mert ötven százalékos veszteséget jelent, ezzel szemben viszont azt lehetne fölhozni, hogy azért az egy juhért otthagyja a pásztor az egész nyájat, tüskés bozótok, veszélyes sziklák között meredek szakadékba száll le keresni az egyet, majd pedig a vállára véve viszi vissza az akolba, míg viszont az atya az elveszett fiút csak várja, otthon maradva, míg az ifjú magától visszatér. A számok mértéke szerint tehát a juh elvesztése csekélyebb veszteségnek látszik, mint a fiú elvesztése, de az elveszett megtalálásáért kifejtett fáradság, küzdelem mértéke szerint éppen fordítva látszik. Ezért tehát itt nyilván valami más mértéket kell látnunk.

Mind a három példázat Istennek arról a végtelen, érthetetlen szeretetéről beszél, amelyik nem tud belenyugodni a veszteségbe! Valakinek az elvesztésébe. Ő mindenképpen igényli, visszakívánja és vissza akarja szerezni azt, aki elveszett. Amikor Jézus arról az asszonyról beszél, aki egy forint értékű pénzdarabot elveszítve gyertyát gyújt, nagytakarítást rendez, hogy megtalálja, ami elveszett és azután a szomszédait, ismerőseit is meghívja, hogy örvendezzenek vele: akkor ezzel Jézus mintegy bepillantást ad Isten szívébe. Ilyen a mi Istenünk! Akár eltévedtünk, mint egy oktalan juh, akár úgy gurultunk el a közeléből, mint egy leejtett pénzdarab, akár tudatosan és akarattal szakadtunk el tőle, mint a tékozló fiú: az Ő csodálatos szíve vissza akar szeretni bennünket magához. A legelvetemültebb ember, aki talán már az ember névre sem érdemes, nagyobb érték Isten számára, mint a mi számunkra a legkedvesebb gyermekünk.

Dávid királynak sok fia volt. A sok közül egy áruló volt, aki atyját akarta letaszítani a trónról, atyjának egyenesen az életére tört. És éppen ennek a fiának a halála miatt szinte megszakadt Dávid édesatyai szíve. Több fiát is elragadta már tőle a halál, de egyik fölött sem kesergett úgy, mint az áruló Absolon fölött: “És megháborodék a király, és felméne a kapu felett való házba, és síra, és ezt mondja vala mentében: Szerelmes fiam, Absolon! édes fiam, édes fiam, Absolon! bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon, édes fiam, szerelmes fiam!” (2Sám 18,33)

Itt megérzünk valamit az Isten édesatyai szívéből. Amit Dávid nem tudott megtenni a gonosz fiáért, hogy megmentse a végveszélytől: “bár én haltam volna meg te helyetted”, Isten éppen ezt tette meg az Ő elveszett juhaiért, drachmáiért és fiaiért! Ahogyan Pál apostol mondja: “Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben.” (Róm 8,3) És ha mi elkóboroltunk mellőle mindenféle idegen mezőkre és most mély szakadékba esve bánkódunk oktalanságunk miatt, vagy ha elsodródtunk tőle körülményeinknek és a kísértéseknek való passzív, akarat nélküli kiszolgáltatottságunkban, vagy ha ellene való tudatos lázadásunkban inkább a bűn élvezetét választottuk az Ővele való életközösség öröme helyett;- vagyis ha mi - akármilyen módon tehát - elvesztünk Isten számára, akkor itt most az a kegyelmes üzenet hangzik felénk, hogy Ő nem veszett el a mi számunkra! Hiszen amikor a juh elveszett, a pásztor utána ment! Amikor a pénzdarab elveszett, az asszony a keresésére indult. Amikor a fiú elveszett, az atya mégis mindig hazavárta!

Ezt teszi velünk is, most is a mennyei Atya! Bizonyság reá ez a terített asztal itt előttünk! A megtöretett test és a kiontatott vér, aminek a bizonyságát itt ki akarja osztani közöttünk, méri annak az isteni szeretetnek a nagyságát, amelyik ekkora árat volt képes fizetni a mi elveszett életünk visszaszerzéséért! Indítsa hát ez a mi szívünket is arra az őszinte elhatározásra, mint a tékozló fiúét: “Felkelvén, elmegyek az én Atyámhoz!”

Jöhetünk mindnyájan - szabad! Íme, az asztalon a bizonyság, hogy valóban “azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett!” (Lk 19,10)

Ámen

Dátum: 1954. szeptember 26. du.

Valaki egyszer azt mondotta: Legnehezebb hinni a Szentlélekben. Az Atya Isten munkája, bölcsessége, hatalma jól látható a természet világában, a gondviselés áldott csodáiban, a mindennapi életben. Jézus Krisztus valóságáról történelmi emlékek tesznek bizonyságot, de a Szentlélek valóságáról csak belső lelki átélés, hitbeli élmény által győződhet meg valaki. Ezért aztán csak kevesen vannak, akik hitvallásunknak ezt a tételét: Hiszek Szentlélekben, olyan őszinteséggel és határozottsággal tudnák vallani, mint azt, hogy hiszek Istenben és hiszek Jézus Krisztusban. Karácsony, nagypéntek, húsvét sokkal többet jelentenek a számunkra, mint pünkösd. Könnyebb részt venni a betlehemi pásztorok örömében, könnyebb bűnbánattal megállni a kereszt alatt, könnyebb nagy boldog csodálkozással rámeredni a nyitott sírra, mint beleélni magunkat a pünkösd érthetetlen eseményébe.

A Szentlélek Isten személye és munkája sokszor még a hívő ember számára is ismeretlen, tisztázatlan: hogyan is állunk Vele? Mondjuk meg őszintén: majdnem sehogy! Vagy legalábbis, ha az újszövetségi gyülekezettel hasonlítjuk össze magunkat, akkor sehogy! És most próbáljuk magunkat valóban összehasonlítani az újszövetségi gyülekezettel, hogy legalább azt világosan meglássuk: mi hiányzik nekünk, mit nélkülözünk, mit veszítünk azáltal, hogy ismeretlen számunkra az igazi pünkösdi élmény? Mi az, ami megvan az újszövetségi gyülekezeteknek és ami nekünk nincs meg? Egyetlen rövid szóval meg lehet mondani: erő! “Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok.” (ApCsel 1,8) Tehát a Szentlélek ereje működik ott és hiányzik itt a mi gyülekezetekben! És ha ennek az erőnek a hiánya annyira fájna, hogy meg tudnánk keseredni miatta: akkor már megtettük az első döntő lépést az igazi pünkösdi élmény felé.

Az első gyülekezeteket valóban az jellemezte legjobban, hogy vettek erőt, beteljesedett rajtuk Jézus ígérete! Azok a gyülekezetek a Szentlélekből éltek, ez volt az ő titokzatos lényegük. Az egymással való közösségnek a titka és az egész gyülekezetben feszülő , megmagyarázhatatlan erőnek a titka a Szentlélek valósága volt. Azok a gyülekezetek - modern szóval élve - dinamikus gyülekezetek voltak. Így fejezte ki ezt Pál: “Nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben.” (1Kor 4,20) És emlékezteti a korinthusiakat, hogy nem szép, nagy szavakkal nyerte meg őket a Krisztusnak, “hanem Léleknek és erőnek megmutatásában.” (1Kor 2,4) És valóban: volt az apostoloknak valamijük, valami titkuk, amiről meg lehetett látni, hogy mennyei ajándékot visznek az embereknek az evangéliummal. Ki hitte volna nekik különben, hogy Isten üzenetét hozzák, ha nem lett volna látható rajtuk valami isteni, ha nem kísérte volna működésüket valami isteni dolog? Éppen a Szentléleknek a sok mindenféle formában való erő-megnyilvánulása volt az, ami megnyitotta a szíveket és az ajtókat előttük mindenfelé. És a Szentléleknek ez az ereje olyan realitás volt közöttük, mint a magasfeszültségű áram, ami a szó szoros értelmében agyoncsapta Anániást és Szafírát, azt a házaspárt, amelyik vissza akart élni vele a maga javára, a saját dicsőségére. Viszont ugyanez az erő gyógyította meg a sántát az Ékes kapuban. Tehát ahol ez az erő jelen van, ott olyan dolgok történnek, amik egyébként nem szoktak történni, amiket titokzatosnak, racionális túltengésben szenvedő korunk egyenesen okkultnak és mágikusnak tart. Pedig nem okkult és mágikus jelenségek ezek, hanem valóra válása, beteljesedése annak az ígéretnek: “Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok!”

Olyan valóságos erő, lelki, szellemi erő ez, amelyik lehatol az ember tudatalatti világába, az emberi lélek titokzatos mélységeibe, megragadja, átformálja és a maga szolgálatába állítja az ember ösztöneit, vágyait, érzéseit, indulatait. Olyan változást munkál ki az emberben belülről, hogy az Ige szerint egyenesen isteni természet részesévé teszi az embert. “Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, a mi az életre és kegyességre való, Annak megismerése által, a ki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott; A melyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket; hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, a mely a kívánságban van e világon.” (2Pt 1,3-4)

Csodálatos győzelmet ad mindenféle bűn és kísértés felett: “Hála pedig az Istennek, a ki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban.” (2Kor 2,14) Tehát olyan életet teremt, amelyikben nincs mindig az a fájdalmas leveretés, csatavesztés, amit olyan jól ismertünk, hanem győzelem van, a Krisztus győzelme tudatában való harc és a Krisztus győzelmében való részesülés van. Olyan rejtelmesen ható erő, mint a szőlőtőke nedve a venyigében, aminek a gyümölcse: “szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.” (Gal 5,22) Igazán csodálatos erőnek kell lennie annak, amelyik egy rongy ember-venyigén ilyen gyönyörű, dús szőlőfürtöt képes érlelni! Sőt, olyan erő a Szentlélek ereje, amelyik nemcsak rejtve hat egy-egy lélek titokzatos mélyén, hanem kiárad onnét, túlcsap rajta és még testi bajokat is gyógyít, ahogyan Jézus mondta tanítványainak: “Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, a melyeket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál.” (Jn 14,12) Ez is annyira beteljesedett, mintha maga Jézus sokszorozta volna meg önmagát tanítványaiban!

Ne akarjuk ezt magyarázni, hogyan lehetséges, micsoda ez, mert éppen az a lényege, hogy természetfölötti erő, minden értelmet fölülhaladó erő: a Szentlélek ereje! “Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok!” Tehát a Lélek, a megígért Szentlélek ott van és hatalmasan működik, mint ahogyan Jézusról íratott meg: “úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van és nem úgy mint az írástudók!” (Mk 1,22) A Szentlélek erejének munkája, hatása érthetetlen, bámulatos, csodálatos! A Lélek munkája megrendítő, megrázó, átalakító. De még csodálatosabban meglátszik a Lélek ereje a gyülekezet egészén. Olyan rendkívüli erőhatása volt, hogy az egyes emberek között lévő válaszfalak leomlottak, szakadékok áthidalódtak. Ilyen kijelentést olvasunk róluk: “a hívők sokaságának pedig a szíve-lelke egy vala!” (ApCsel 4,32) Minden egyes ember egy külön kis világ önmagában. Nos: Isten Szentlelke ezt a sok különféle egyéniséget, sok külön kis világot egy egységbe fogta össze, egyetlen testté tette! Egy összefüggő organizmus-szerű valósággá. És ez az egység éppen abban nyilatkozott meg, hogy benne minden egyes tagnak megvolt a maga külön szerepe, szolgálata, funkciója az egész közösség érdekében. Pál fölsorolja a különböző kegyelmi ajándékokat, amiket Isten Szentlelke ad a szolgálatra: “Némelyiknek ugyanis bölcsességnek beszéde adatik a Lélek által; másiknak pedig tudománynak beszéde ugyanazon Lélek szerint. Egynek hit ugyanazon Lélek által; másnak pedig gyógyítás ajándékai azon egy Lélek által. Némelyiknek csodatévő erőknek munkái; némelyiknek meg prófétálás; némelyiknek pedig lelkeknek megítélése; másiknak nyelvek nemei; másnak pedig nyelvek magyarázása; De mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, a mint akarja." (1Kor 12,8-11)

Vagyis abban a gyülekezetben mindnyájan szolgálatot végző tagok, nincs különbségtétel szolgáló és nem szolgáló hívők között, aktívak és passzívak, adók és elfogadók között. Abban a gyülekezetben általános szolgálati kötelezettség volt, általános szolgálatkészség és ugyanakkor a szolgálatoknak a legnagyobb változatossága és különbözősége. Íme ez az eredménye annak az ígéretnek: “Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok!”

És végül abban is látszik a Szentléleknek ez a titokzatos ereje, ahogyan az újszövetségi gyülekezet terjedt. Mi ma már nem is tudjuk másként elképzelni, mint úgy, hogy az evangelizáció, az igehirdetés által terjedt tovább Krisztus gyülekezete az emberek között. Tehát, hogy a missziónak az Ige volt az eszköze. Persze, hogy nagy szerepe van az igehirdetésnek az evangélium továbbterjedésében, de éppen ilyen nagy szerepe van annak a dinamikus hatásnak, amit a Szentlélek ereje hoz létre a gyülekezetben. A kívülállók megnyerése elsősorban nem azáltal történt, amit mondtak nekik, hanem az által az érthetetlen dolog által, ami egyszerűen történt a gyülekezetben! Egy nem hívő embernek a hitre jutásában döntő szerepe van annak, hogy milyen benyomást kap a hívő emberek életéről. És itt, az újszövetségi gyülekezetekben éppen arról van szó, hogy sokan azért közeledtek hozzájuk a kívül valók közül, mert odavonta őket a hívők életének az ereje! Részesülni akartak ebben az erőben, ebben az erővel telített életben. A hívőkkel való érintkezés következtében bejutottak a Szentlélek erőterébe, mintegy lelki mágneses térbe, még mielőtt akár egy szót is hallottak volna. Ezért olvasunk ilyen híradást: “Dicsérve az Istent, és az egész nép előtt kedvességet találva. Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet az idvezülőkkel.” (ApCsel 2,47) “Az apostolok kezei által pedig sok jel és csoda lőn a nép között; és egy akarattal mindnyájan a Salamon tornáczában valának. Egyebek közül pedig senki sem mert közéjük elegyedni: hanem a nép magasztalá őket; Hívők pedig mindinkább csatlakoztak az Úrhoz, úgy férfiaknak, mint asszonyoknak sokasága.” (ApCsel 5,12-14) Olyanformán történt ez, mint a mágnes-vas vonzása, vagy mint egy ragályos betegség terjedése. Az ember maga is hordozója ennek a ragálynak! És mindennek a csodálatos, gazdag, túláradó, boldog, diadalmas, egyre továbbterjedő gyülekezeti életnek a titka ez: vettek erőt, valóban vettek erőt, minekutána a Szentlélek eljött reájuk, és így váltak tanúivá, szóval és tettel, egész létükkel, tanúivá Jézus Krisztusnak! Tehát a Szentlélek dinamikája által éltek olyan életet, amilyenre az emberi erő nem elég, mert képtelen!

Ezek tények, Testvérek! Látjuk vajon ezeknek a tényeknek a tükrében, mi hiányzik nekünk? Vajon ott tartunk-e már, hogy tud fájni ennek az erőnek a hiánya? Érezzük-e azt a nyomorúságot, amibe a Lélek nem ismerése által süllyedtünk, hogy tudniillik a Szentlélek áttüzesítő ereje nélkül a legtökéletesebb igehirdetés is csak emberi produkció, a legjobban organizált gyülekezet is csak egyházjogi szervezet, a legáldozatosabb buzgólkodás is csak emberi erőlködés? Alaposan meglátszik rajtunk, hogy a pünkösd a legmostohább ünnepünk! Hiába akarjuk Isten Szentlelkének erejét a magunk erejével, ügyességével, találékonyságával, bármilyen anyagi vagy szellemi tevékenységgel pótolni, ez mindig csak pótlék marad és megérződik rajta, hogy nem igazi erő, nem az a bizonyos felülről való, mennyei erő! És ezt érzi rajtunk a világ is! Sőt, a világ már sokkal régebben és jobban érzi ezt rajtunk, mint mi magunk! Mi még mindig hajlandók vagyunk egész teológiai rendszereket kidolgozni, nagy országos organizációkat kezdeni és főleg rengeteget beszélni, csak ne kelljen bevallanunk a bűnös erőtlenségünket, amibe a Szentlélek nélküli állapotunkban jutottunk!

Istennek hála, ebben a fájdalmas felismerésben kezd már egy lenni Istennek egész népe, keleten és nyugaton, északon és délen, mindenütt! Ne akarjuk tovább leplezni, álcázni azt a nyomorult erőtlenséget, ami miatt Isten népe szerte a világon ízetlen sóvá lett, hanem fogadjuk el az egyház Urának azt a figyelmeztetését, amit az efézusi gyülekezetnek üzen a Jelenések könyvében: “Emlékezzél meg azért honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd, ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz!” (Jel 2,5)

Higgyük el, hogy Isten ma is éppen úgy akarja adni az Ő Szentlelkét és adná is, mint az újszövetségi gyülekezetnek. Nekünk is érvényes az ígéret: “Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok!” - Sok jel vall arra, hogy talán Isten éppen arra készíti föl az Ő népét, hogy a Szentlélek nagyobb mértékben jöjjön el reá, mint eddig. Ha csak a legutolsó 30 esztendőre tekintünk vissza, lehetetlen észre nem venni, hogy Isten ébredést végzett ebben az országban. Mégpedig mind mostanig két fázisa, részlete volt ennek az ébredésnek. Először körülbelül az én gyermekkoromban Istennek, mint Teremtőnek és Atyának a valóságáról kaptunk ébresztő, felrázó erejű bizonyosságot, azután mintegy az utolsó másfél évtizedben Istennek, mint Megváltónak, a Fiúnak, Jézus Krisztusnak és az Ő munkájának áldásai, ajándékai, bizonyosságai jutottak el sok-sok hívő lélekhez. De elmaradt az ébredés harmadik fázisa: a Szentlélekkel való megkereszteltetés, a Szentlélekkel való megteljesedés, újra átélése annak, amit Jézus mond: “Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok!” Hátha ezt készíti most az Úr?! Érezzük-e, mennyire szükséges, érezzük-e, hogy lehetséges?!

Hadd fejezzem be azzal, hogy felolvasom az Egyházak Világtanácsa elnökeinek a pünkösdi üzenetéből a befejező szakaszt: “Nincsen semmi, teljességgel semmi, amire az egyháznak nagyobb szüksége lenne, minthogy új lánggal égjen benne az a nagyszerű ajándék, amelyet Isten adott az első pünkösdkor. Amely egyház a Lélek vezetése alatt él: az az emberi gyengeség közepette a lelki erők középpontjává, az összeütközések és viszályok közepette a megbékélés erőforrásává, a rendetlenség közepette az összhang és az igazság hordozójává lesz. Imádkozzunk, hogy a Lélek most ismét indítsa meg Isten egyházának életét. Veni Creator Spiritus! Jövel Szentlélek, lelkünknek ihletője!”

Könyörögjünk együtt Szentlélekért az ének szavaival:

Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám,
Égi lángod járja át szívem és a szám!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!

Isten élő Lelke, jöjj, légy vezérem itt,
Ó, segíts, hogy hagyjam el bűnök útjait!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, légy vezérem itt!

Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent,
S Jézusommal légyek egy már e földön lent!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent!

Isten élő Lelke, jőjj, győzedelmet adj,
S majd a végső harcon át mennybe fölragadj!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, győzedelmet adj!

(463. ének 1-4. vers)

Ámen

Dátum: 1952. június 1. Pünkösd.

Gyülekezetünk életének nagy, boldog ünnepi eseménye az, hogy 32 fiatal testvérünk, konfirmáló gyermekeink megjelentek közöttünk konfirmációi hitvallás és fogadalomtételre, az úrvacsorázó gyülekezet közösségébe való felvételre. - Kedves fiatal Testvéreink! Most titeket vesz körül az egész gyülekezet. Most tiértetek száll Isten trónja elé a legtöbb imádság, felétek árad a szeretetünk, titeket szeretnénk elhalmozni jókívánságainkkal, tinéktek szól elsősorban az igehirdetés. Ha ezt a konfirmációi istentiszteletet, ennek a lényegét egy képben akarná kiábrázolni valaki, akkor azt kellene megfesteni, amit ez az Ige mutat: “Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek.” Képzeljük el most magunk elé ezt az Igét a maga fizikai valóságában: képzeljünk el egy ajtót, egy becsukott ajtót, amelyen belül ki tudja milyen titokzatos sors zárkózik el a külvilág elől. Képzeljük el, amint ott áll előtte Jézus, megkopogtatja, megzörgeti az ajtót, bebocsátást kér. És képzeljük el, hogy az az ajtó a te szívednek az ajtaja és hogy a mögött az ajtó mögött a te lelked, a te magánéleted van. És ezt a képet látva lelki szemeitek előtt, halljátok az Igét: “Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek!”

Ki az, aki ott áll az ajtó előtt? Régi jó ismerős, sokat hallottunk már felőle. Őróla szól az egész Biblia és minden igehirdetés: Jézus Krisztus! A láthatatlan Isten látható megszemélyesítője a Földön. Az a titokzatos Valaki, Aki a mennyből az Istentől jött utánunk a földi életbe, Aki Isten létére közöttünk végigélt egy egész emberi létet. Akinek keze érintésére vakok, sánták, bélpoklosok gyógyultak meg. Akinek a szavára halottak támadtak fel. Akinek az intésére tengeri vihar csendesedett le, ördögök légiója menekült, és Aki mégsem védte magát, amikor megkötözték, nem tiltakozott, amikor keresztfára húzták, engedte, hogy kigúnyolják és úgy bánjanak vele, mint utolsó gonosztevővel. Mert éppen ezzel a szenvedéssel és halállal fizette meg a váltságdíjat a mi bűneinkért, éppen a kereszten kiontott vérében adott számunkra a bűn halálos mérgével szemben hathatós ellenszert, olyat, ami megszabadít, megtisztít, bűnbocsánatot szerez számunkra. - Igen: az a Jézus Krisztus, Aki azután valóságosan föltámadott a halálból, kikelt a sziklasírból és most a menny láthatatlan világából végzi tovább az Ő megváltó munkáját. Aki legfőbb ura a látható és láthatatlan világnak: ez a Jézus Krisztus, Aki ítélőbírája lesz majd eleveneknek és holtaknak, embereknek és angyaloknak, földnek és mennynek: ez a hatalmas Úr, ez a titokzatos Valaki és mégis ismerős jó barát az, Aki az ajtón kopogtat.

Hol van tehát most Jézus? - Hát igen: a mennyben van, de ez éppen nem azt jelenti, hogy valahol messze, elérhetetlen távolságban, hozzáférhetetlen szentségben. Hiszen a mennyország nem egy csillagokon túli világ, nem egy más-világ, hanem éppen ezt a mi látható világunkat átható és hordozó láthatatlan világ, emberi életünkbe beáramló isteni világ. Tehát az, hogy Jézus most a mennyben van, azt jelenti, hogy itt van, csak láthatatlanul van itt. Az élő és hatalmas Jézus Krisztusnak a személye nem valahonnét a ködös, távoli múltból integet felétek, mint egy régi emlék, nem egy bizonytalan mennyei világból küldi üzenetét, mint a sok százezer kilométerre lévő Nap a sugarát, - hanem valóságosan itt van, jelen van.

Hogy ezt a titkot könnyebben hihessük, szinte kézzelfogható bizonyosságát is adja az Ő jelenlétének azzal, hogy erre a kenyérre és borra azt mondja: Ez az én testem, ez az én vérem! Olyan természetesen és olyan valóságosan itt van Jézus, mint amilyen természetesen és valóságosan itt van az Úr asztalán az Ő testét jelentő kenyér és vérét jelentő bor. És itt most senki és semmi sem fontos, csak Ő! Ne ez a feldíszített templom, ne az ünnepi hangulat izgalma legyen rátok hatással, ne törődjetek most azzal, hogy szüleitek és az egész gyülekezet szeme rajtatok van, hanem vegyétek tudomásul az Úr Jézus láthatatlan, de valóságos jelenlétét. Az Ő szemei néznek rátok, amikor vallást tesztek Róla és megfogadjátok, hogy követni akarjátok Őt! Az Ő szavát tolmácsolom, Ő maga mondja: “Ímé az ajtó előtt állok!” Hol van tehát most Jézus? Az ajtó előtt. No nem a templom ajtaja előtt, ott kívülről, hanem itt, közvetlenül a szívetek ajtaja előtt!

És mit csinál ott az ajtó előtt? Azt mondja: “Zörgetek!” Zörgetni az szokott, aki oda be akar menni. Az egész konfirmációi előkészítés nem volt egyéb, mint meg-megújuló figyelmeztetés: halljátok meg, hogy valaki zörget a szívetek ajtaján! Valaki bebocsátást kér! És ha most ennek az ünnepségnek az izgalmában nagyobbat dobban a szívetek, nemcsak azért van, mert nagyobb vértömeget lök szét az erekben, hanem azért, mert Valaki sürgetve kopogtat rajta. A zörgetés azt jelenti, hogy nem erőszakkal akar behatolni, nem föltörni akarja az ajtót. Nem alkalmaz semmi kényszert. És nem titokban akar beosonni. Nem tolvaj Ő, aki betör valahová. Nem hatalmi szóval tartóztat le, nem erőszakos módon törve-zúzva hódít meg, hanem zörget és vár. Újra zörget és újra vár. Addig zörget és addig vár, míg az az ajtó belülről megnyílik! Fölajánlja Önmagát, de reánk bízza a döntést: akarjuk-e Őt befogadni? Ó, bár az a hitvallás és fogadalomtétel, amit majd most elmondotok, azt jelenthetné számotokra, hogy igazán megnyílik általa az az ajtó, amely előtt most Jézus áll és zörget!

Miért zörget Jézus, mit akar velünk csinálni? Azt mondja: “Ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő én velem.” Képletesen fejezi ki azt a bensőséges, bizalmas életközösséget, amit velünk folytatni akar az Élet Fejedelme. Itt egészen gyakorlati dologról van szó. Jézus, mielőtt emberi életeket akar bevinni a mennyországba, azt megelőzőleg a mennyországot akarja bevinni az emberek földi életébe. Tehát azért akar behatolni a szívünkbe, mert birtokba akarja azt venni egészen, a Maga uralmát akarja ott megvalósítani. A keresztyén élet nem Jézus Krisztusnak az utánzásából áll, hanem Néki való állandó engedelmességből. Nem egy csomó jó cselekedetnek az összessége a keresztyénség, hanem Krisztus uralma, uralkodása az életünkben. Nem elég Jézus Krisztust mint példaképet követni. Az sem elég, hogy amikor halljuk a kopogtatását, lelkünk bezárt ajtaja mögül néhány rövid imádsággal szólunk Hozzá, vagy valamiféle jótékony célú adomány képében néhány forintot kinyújtunk Neki a rácson. Hanem: Néki, Szentlelke által, mint élő személynek állandóan ott kell lakoznia lényünk mélységében, át kell vennie a teljes uralmat, meg kell tisztítani és vezetnie kell az akaratunkat, ösztönerőinket és ezeket teljesen az Isten országa céljaira kell befognia. Igen: mindnyájunknak el kell döntenünk azt, hogy kinek az uralma alatt akarunk élni. Meghajolhat az ember önmaga előtt és vehet parancsokat önmagától úgy, hogy az énje lesz az ura. Vagy átengedheti a végső döntést bizonyos szenvedélyeinek, hatalomvágynak, pénznek. Vagy meghajolhat a társadalomtól való félelem előtt és átengedheti önmaga fölött ennek az uralmat. Vagy pedig: átengedheti magát Krisztus uralmának. Mindenki önmaga határoz, hogy kié legyen életében a döntő szó. Krisztus azért kéri a bebocsáttatást, mert Ő akar bírni engem is, téged is, mindnyájunkat. Azt akarja, hogy a szívem odaadja magát az Ő szívének, az akaratom az Ő akaratának, az életem az Ő életének.

“Ha valaki... megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz” - mondja Jézus. Bejön a gondoltaimba, az érzéseimbe, az akaratomba, a cselekedeteimbe, s szétárad bennem, mint isteni erő, áldás, ihletés, élet. Sokan azt gondolják, azért van szükségünk Istenre, mert sohasem tudhatjuk, nem jutunk-e olyan helyzetbe, amikor Reá támaszkodhatunk a magunk erőtelenségében úgy, mint a sánta ember a mankóra. Nos: Jézus Krisztus nem mankó, Aki megtámogatja düledező életünket, hanem Úr, Aki hajlandó birtokba venni és fölhasználni bennünket. Jézus hatalmára nem támaszkodni kell, hanem alárendelni magamat Néki, a megváltásnak abban az örvendetes tudatában, hogy szabad azt cselekednem, amit Ő akar! Ezért zörget és így akar bejönni életünkbe!

Nyilvánvaló, hogy Krisztusnak ez a bebocsátása nincs egyszer s mindenkorra elintézve egy konfirmációi hitvallással és fogadalomtétellel. Holnap reggel újra az ajtód előtt áll és zörget. És valahányszor valami döntés elé kerül az életed, mint például házasságkötés vagy pályaválasztás: újra zörget. Figyelmeztet: Ne dönts Nélkülem, hanem Velem. Elindulsz az iskolába, napi munkád végzésére, kirándulni, szórakozni, megint zörget: Ne indulj Nélkülem, hanem Velem. Fájdalom, csalódás ér: megint Ő zörget ez által is: Ne szomorkodj egyedül, itt vagyok veled, öntsd ki a szívedet előttem! Öröm dobogtatja meg a szívedet: ebben is az Ő zörgetését halld meg! Hívj társul az örömben. Ezt jelenti ez az Ige: “Bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és Ő énvelem." Ez a “vele... és ő énvelem”: ez az az életközösség, amit Jézus akar. Tehát hogy semmit se tegyünk nélküle, vagy ellene, hanem mindent úgy, hogy én Ővele és Ő énvelem. Ezért mondtam mindig és mondom most újra: ezt a konfirmációt ne úgy tekintsétek, hogy most befejeződik valami, hanem úgy, hogy most kezdődik valami. Elkezdődik az az élet, amit Jézus úgy mond, hogy: én teveled és te Énvelem!

Gyertek hát, nyissuk ki az ajtót a zörgető Jézusnak és kérjük mind együtt:

Vezess, Jézusunk, S véled indulunk.
Küzdelemre hív az élet,
Hadd kövessünk benne téged,
Fogjad a kezünk, Míg meg érkezünk.

Adj erős szívet, Hogy legyünk hívek.
És, ha terhet kell viselnünk,
Panaszt mégsem ejt a nyelvünk,
rögös bár utunk, Hozzád így jutunk.

(434. ének 1-2. vers)

Ámen

Dátum: 1954. június 20. (Konfirmáció.)

Ez az Ige még jobban kihangsúlyozza azt, amit már a múlt vasárnapi igehirdetésben is hallottunk, hogy tudniillik egy-központúvá kell válnia az életünknek. Az egész keresztyén élet befoglalható ebbe a három szóba: Isten dicsőségének a szolgálata. Életünknek valóban olyan főszabálya ez, amely minden kérdésben eligazíthat bennünket, amelynek a szem előtt tartásával mindig mindenben megtalálhatjuk a helyes utat. Mindent az Isten dicsőségére: ez a mi kötelességünk, hivatásunk, életcélunk. Mindenben, mindenkor növelni az Isten dicsőségét! Ez így talán nagyon elvontan hangzik, pedig valójában ez a leggyakorlatibb valami a világon. Annyira gyakorlati, reális és konkrét dolog, mint az, hogy eszünk és iszunk, vagy bármi más hétköznapi dolgot cselekszünk. A baj éppen az, hogy Isten dicsőségének a szolgálata részünkről nem ilyen egészen gyakorlati és konkrét dologban szokott megnyilatkozni, hanem nagyon is elvontan és elszellemiesítve.

Hadd vessem föl újra a múlt vasárnapi problémát, amikor arról beszéltünk, hogy vannak az életünknek olyan területei, amelyeken többé-kevésbé engedjük úrrá válni Krisztust, de vannak olyan fenntartott területek is életünkben, amikből kizárjuk és nem igényeljük az Ő hatóerejét. Mostani Igénk szavaival ugyanezt így mondhatnánk: van olyan evés és ivás, amit Isten dicsőségére művelünk - mint például az úrvacsorai kenyér és bor evése és ivása -, de van olyan is, aminek semmi köze nincs az Isten dicsőségéhez: például amit a vendéglői asztalnál vidám társaságban, vagy az üzemi konyhán fogyasztunk el. És ugyanúgy van ez sok mindenféle egyéb cselekedetünkkel is. Vannak szent és vannak világi foglalatosságaink. És az egyik legkatasztrofálisabb meghasonlás, ami valaha is bekövetkezett a keresztyénség életében: a szent és a világi dolgok közötti elválasztás volt. Felosztottuk az életet szent és világi félre, vannak szent és világi hivatásaink, szent és világi napjaink, szent és világi épületeink, szent és világi könyveink. Azt gondoltuk, hogy így mindkettőt megőrizzük, pedig mikor ezt tettük, mindkettőt megszegényítettük. A világi élet materiálissá vált és a szent elem éteriessé, légiessé: szóval üressé és tartalmatlanná. Egy francia író mondja: “Tudod, mi teszi az embert minden teremtmény között a legboldogtalanabbá? Az, hogy az egyik lába a véges, a másik lába pedig a végtelen világban van és felőrlődik e két világ között.” Ezt a kétfelé sántikálást sokáig nem lehet csinálni. A két-központú életet sokáig nem lehet kibírni.

Minden ember élete - az enyém is, a tied is - olyan, mint egy mozaikkép: sokszínű, apró kövecskékből rendeződik össze egységes képpé, egy egésszé. A sok kis színes cserép által valami szép, nagy gondolatot akar kifejezni az isteni művész. A legkisebb kövecske is eleme annak a felséges tervnek, amit általa ki akar ábrázolni alkotója a mozaikképen. Magukban véve a kis kőlapocskák értéktelen töredékek, így együttesen azonban, engedelmeskedve egy fölöttük álló rendezőelvnek, szép képet alkotnak. Az életünk eseményei, történései: mozaikdarabok, kisebb-nagyobb színes részletek, amelyek nagyon zűrzavaros képet mutatnak mindaddig, amíg nem egységes rendezőelv szerint rendeződnek össze. Ez az egységes rendezőelv pedig az, amit Igénk mond: “Mindent az Isten dicsőségére míveljetek!” De az a baj, hogy a legkülönbözőbb elvek szerint rendeződnek a mozaikdarabok. Az üzleti életben a haszon a rendezőelv, társadalmi életünkben az érvényesülés, szerelmi életünkben az élvezet, evésben, ivásban a jóllakás, munkánkban a pénzszerzés, és mindettől függetlenül, hitéletünkben: esetleg az Isten. Elveszítettük életünknek a rendezőelvét, középpontját. Ezért olyan zavaros, áttekinthetetlen, értelmetlen az életünk, mint egy széthullott mozaikkép.

De hát mit cselekedjünk, ha már egyszer ilyen a valóságos élet? Letagadhatatlan tény, hogy vannak ünnepek és vannak hétköznapok, vannak templomok és vannak gyárak, egyikben az orgona szól, a másikban gépek zúgnak, egyikben áhítat, nyugalom, a másikban verejtékes munka, lázas tempó uralkodik. Van imádság és van kacagás, van úrasztali közösség és van zsúrasztali társaság - és ugyanaz a keresztyén ember hol az egyik, hol a másik féle világban forog. És ez nem is baj, egészen természetes, csak az fontos, hogy a különböző helyzetekben is ugyanaz maradjon a cselekedeteinket, egész hozzáállásunkat rendező elv: “mindent az Isten dicsőségére míveljetek!” A legkülönbözőbb területeken is maradjon egy-központú az életed!

Nézzétek Jézust, aki ugyancsak tudja, mit jelent egyik lábbal a véges, másikkal a végtelen világban élni. Nem lehetett ám könnyű dolog harminc évig egy faluban, unalmas emberek között élni, ácsműhelyben dolgozni és egy özvegyen maradt édesanyát és a családját támogatni. Ugyanakkor érezni az élő Isten elhívását a szíve mélyén, tudni, hogy birtokában van az az egyetlen kincs, amire ennek a szomorú világnak szüksége van. Jézus egyik lábával Názáret nyomasztó hétköznapi életében, a másikkal pedig Isten megváltó tervének a középpontjában állt. Két, merőben ellentétes világ! Nem őrlődött-e közöttük, nem volt-e boldogtalan? Nem, mert a két világot eggyé tette. A végtelent behozta a végesbe és a végest a végtelenbe. A gyalulásában is benne volt a világ újjáteremtése. Ezért tudta a gyalulást jól, a világ Megváltójához méltóan végezni. Istentiszteletünk nem ér semmit, ha utána Istent bezárjuk a templomba és Nélküle megyünk ki a világba! Bibliaolvasásunk sem ér semmit, ha utána Jézust belehajtjuk a Bibliánkba, mint a préselt virágot, és Nélküle kelünk fel mellőle. Imádságunk sem ér semmit, ha az imánkkal együtt az Istennel való életközösségünket is lezártuk. Ez az a megosztottság, ami ellen szól Igénk figyelmeztetése: “Mindent az Isten dicsőségére míveljetek!”

Valaki megkérdezett egyszer a Balkánon egy varrogató leányt: nem fárad-e el a nap-nap után való szüntelen öltögetésben? - Óh, dehogy - felelte, hiszen ez az esküvői ruhám. Az öltések nem voltak többé közönséges öltések, mert valami nagy dologhoz kapcsolódtak. Szürke feladataink, unalmas, verejtékes óráink vagy vidám szórakozásaink és örömeink miért ne kapcsolódhatnának valami még nagyobb dologhoz: Isten dicsőségéhez?! És így a szent és a profán eggyé válik, a közönséges nem közönséges többé, hanem jelentőséggel és isteni céllal ragyog. A cipőkészítéssel és unalmas számadatok könyvelésével is lehet Istennek szolgálni! Lehet úgy padlót felmosni és mosogatni, hogy általa Jézus jelenvalóságát teszem gyakorlativá, reálissá. A legprofánabb és legmateriálisabb munkát is lehet a szentségnek olyan érzésével végezni, mint a lelkésznek a lelkigondozást. “Mindent az Isten dicsőségére” azt jelenti: azért vagyunk ma itt, kiszolgálóként ebben az üzletben, munkásként ebben a műhelyben, tanár vagy diákként ebben a tanteremben, háziasszonyként ebben a konyhában, napszámosként ezen a darab földön, hogy ebben a helyzetben is Krisztus szellemének a megtestesítője legyünk. Az Ő szándékát és szellemét kell megvalósítanunk a dolgokkal és az emberekkel való kapcsolatunkban.

Ahogyan Péter felajánlotta hajóját Jézusnak, hogy onnan taníthasson, úgy ajánlom fel neki az én hajómat: életemet, hogy onnan taníthassa környezetemet arra, mi az Ő országának a jelentése. Azt mondhatná most valaki: de ez a világ annyira más, annyira rossz, annyira idegen az Isten szent világától, hogy nem lehet benne az Isten dicsőségére élni! Ha más lenne a világ, talán meg lehetne valósítani azt, hogy mindent Isten dicsőségére... Nos, nem a világnak kellene ahhoz mássá lennie, hanem nekünk. Nem egy megváltozott világban, hanem egy megváltozott szívvel lehet ebben a jelenvaló világban Istent dicsőíteni. Jézus azt mondta: “Atyám, eljött az óra, dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged.” (Jn 17,1) Halála órájának az eljövetelére nézve mondta ezt. Jézus azzal dicsőítette meg Istent, hogy áldozatul adta önmagát érettünk. Az Ő megváltó halálában dicsőül meg Isten a földön. Általunk is csak abban dicsőülhet meg az Isten, ami Krisztus halálában a számunkra adva van. Adva van az, hogy elfogadjuk Krisztus érettünk való váltsághalálát, elvállaljuk mint helyettes elégtételt a bűneinkért és beleadjuk a magunk énjét ebbe a halálba. Mintegy megéljük ezt a halált. Megszabadulunk a megváltó halál által attól a nagy Éntől, amelyik bitorolja életünk középpontját. Krisztus halálának az elfogadása és vállalása szabadít föl arra, hogy az én-központúság helyett most már az Isten-központúság elve uralkodjék el az egész életünkön. A Krisztus halálában megújult ember dicsőítheti az istent.

Mármost gyakorlatilag hogyan érvényesül Istennek az a dicsősége életünkben, ami Krisztus halálában adva van? Az önfeláldozás csodájában. Önmagamnak a másokért való feláldozásában. Mert azt mondja Jézus: Amennyiben megcselekedtétek valakivel azt, hogy enni, inni adtatok neki, fölruháztátok, meglátogattátok, megvigasztaltátok - velem cselekedtétek meg. (vö. Mt 25,35-40) A szeretet cselekedeteiben konkretizálódik az Isten dicsőségének a szolgálata.

Egy misszionáriust közvetlenül a missziói állásra való megérkezése után gyaloghintón piszkos, szűk, népes utcákon vittek át. A misszionárius szívében minden lázadozott a város idegenszerűsége és tisztátalansága ellen. Fölsóhajtott magában: Istenem, hogyan tudok az emberek között élni, ha szeretet nincs a szívemben? A régi énje támadt föl és tiltakozott a reá váró sok kényelmetlenség ellen. Mit tehetett? Vagy azt, hogy hagyja eluralkodni magán régi énjét és akkor fogcsikorgatva, szörnyű keresztként cipeli szolgálata terhét, vagy azt, hogy vállalja régi énje számára a Krisztus halálát és beleadja magát teljesen a Megváltó Krisztus szeretetszolgálatába. Ez utóbbit választotta. És ettől kezdve elfeledkezett a szűk utcákról, a tisztátalanságról, idegenszerűségről, és csak olyan embereket látott, akikért Krisztus meghalt. Ahelyett, hogy önmagára korlátozódott volna figyelme, a szeretet kivonta őt a maga köréből az ő szeretett embereiért való bámulatos alkotó szolgálatra.

Lehetnek az életnek olyan helyzetei, ahol úgy érezzük: itt nekem nem jó, nem kifizetődő, nem kényelmes. De gondoljunk arra ilyenkor, hogy másoknak esetleg jó lehet, hogy én itt vagyok - és Krisztus halálában meg is kapom hozzá az erőt, hogy valóban jó legyen másoknak az én ittlétem. És akkor már nekem is jó! Nagyon jó! Hiszen mindenütt és mindenkor, ahol és amikor Krisztus megváltó halálába beleadom az énemet: Isten dicsőségét szolgálom!

Folytassuk hát istentiszteletünket az ámen után, az áldás után, a templom kapuján túl, úgy, hogy akár eszünk, akár iszunk, bármit cselekszünk, mindent az Isten dicsőségére cselekedjünk!

Ámen

Dátum: 1954. május 30.