Keresztség

A mai igehirdetésben a keresztség lényegéről szeretném Isten Igéjének a tanítását röviden összefoglalni. Ismerjük az Igét nagyon jól, ami elhangzott most közöttünk, hiszen minden keresztelés alkalmával újra halljuk. Ismerjük a keresztelés gyakorlatát, hiszen ebben a templomban is gyakran láttunk már. Mi magunk is meg vagyunk keresztelve, ha nem is gondolunk rá. Közünk van tehát ehhez a sokat vitatott szertartáshoz személy szerint is, közvetlenül, és mégis - vagy talán éppen ezért -, legtöbbször csak üres külsőség a számunkra egy-egy újszülött gyermek megkeresztelése. Bizony, sok embert az egész szertartásban csak az érdekli, hogy: Na, fiú-e vagy leány? Egyébként azonban türelmetlenül várja, hogy minél hamarabb vége legyen és mehessen már haza a keresztelés miatt megint hosszúra nyúlt istentiszteletről. Próbáljuk hát Isten Igéjének a fényébe odaállítani egyházi életünknek ezt a gyakorlatát, amit elég megtévesztő kifejezéssel keresztelésnek nevezünk. Micsoda a keresztség? Mit jelent rajtunk? És miért kereszteljük meg gyermekeinket is, és mit jelent ez őrajtuk? Ezekre a kérdésekre keressük most a feleletet!

Arra a kérdésre, hogy mi a keresztség, a régi teológusok két rövid szóval feleltek. Azt mondták: a keresztség jelkép és pecsét. És ma sem lehetne jobban kifejezni a lényeget, ha tudniillik e szavak tartalmát ismerjük. Azt kérdezte egyszer valaki egy bibliaköri összejövetelen: Mit gondoltok, vannak-e a Bibliában képek, illusztrációk? Igen, felelték rá, vannak képes Bibliák, illusztrációkkal ellátott kiadások. De nem erről van szó. Hanem arról, hogy Isten az Ő kijelentéséhez adott-e képeket, szemléltető ábrákat, tehát illusztrálta-e az Ő mondanivalóját? Erre az érdekes kérdésre a leghatározottabb igennel lehet felelni. Isten két képet is adott az Ő Igéjéhez: a keresztséget és az úrvacsorát. Mind a két kép, ábra, tulajdonképpen élőkép. Mintha azt mondaná Isten: most, miután hallottátok az Igémet, most egyszer ki is ábrázolhatjátok egy élőképben. Milyen nagyszerű ez! Nemcsak hallani, hanem látni is lehet, amit Isten közölni akar velünk. Igen, mert az emberi szívnek nemcsak egy kapuja van, és ha egyszerre több kapun át: a fülnek, a szemnek, a szájnak a kapuján át hatol be az Ige, bizonyára több a valószínűsége annak, hogy eléri a szívet!

De mit illusztrál a keresztség és az úrvacsora? Bizonyára nem mindent, amit Isten a Szentírásban elmond, hanem a leglényegesebbet abból, a legfontosabb eseményt. Az egész Szentírásnak pedig, az egész Ó és Újtestamentumnak legközpontibb eseménye, tartalma, üzenete nem más, mint Jézus Krisztus keresztre feszítése a Golgotán. Hogy az úrvacsora Krisztus kereszthalálának ábrázolása, azt egyszerre megértjük és látjuk. Úgy töretik meg a kenyér, mint Krisztus teste a Golgotán, úgy öntetik ki a bor, mint Krisztus vére a keresztfán. Ez hát világos. De a keresztség hogyan ábrázolja ezt a szent áldozatot? Úgy, hogy a keresztelésnél használt víz is a Krisztus vérének a képe, annak a szent vérnek, amelyik ott a Golgotán kiontatott.

Azt mondtam az előbb, hogy megtévesztő ez a kifejezés: keresztelés. Ez bizonyára a mi nyelvünkben abból a képzetből eredt, amit a keresztvetés idéz föl az emberben. Tehát a Krisztus keresztjével mint egy jelvénnyel való ellátása valakinek. Eredeti értelme a szónak egészen más. Mint ahogyan az eredeti gyakorlata is egészen más volt, mint a mai. Ezért is nem látjuk ma a keresztségben a Krisztus halála által történt megváltás képét mintegy kiábrázolva. De rögtön kivilágosodik a kép, ha tudjuk, hogy Jézus idejében nem vízzel való meghintés útján történt ez a szertartás, hanem a vízbe való alámerítés formájában. Például Keresztelő János ott állott a Jordán partján. Miután befejezte prédikálását, derékig belegázolt a vízbe, odament hozzá, be a vízbe a megkeresztelendő, s ekkor János lenyomta az illetőt egy pillanatra a víz alá. Olyan volt ez a pillanat, mintha az illető kivágatott volna az élők földéből és alámerült volna a halál folyójába. De a következő pillanatban János keze, amelyik a víz alatt fogva tartotta az illetőt, megint fölemelte, és a megkeresztelt most már visszamehetett a partra. Jézus is így keresztelkedett meg János által.

Ebben a cselekményben két dolog ábrázolódik ki világosan: egyrészt egy teljes fürdő; másfelől pedig egy szimbolikus halál és feltámadás. Tehát először megtisztulás - persze a bűntől, persze a Jézus megváltó vére által! Amit mindig hirdetünk, amiről a nagy örömhír szól, hogy Jézus haláláért teljes bűnbocsánatban részesíti Isten azokat, akik ezt hit által elfogadják! Ki tudná megérteni különben a bűnbocsánat nagy titkát, a Krisztus vére által való megtisztulás nagy misztériumát, ha maga az Úr nem adott volna róla ilyen nagyszerű illusztrációt a keresztségben? Nézd - mondja -, olyan a bűnbocsánat, mint egy nagy mosdás, fürdő, amelyben egészen megtisztul a lelked azoktól a foltoktól, amiket rajta hagyott a bűn. Mindentől, amivel bemocskolta magát a lélek, nincs többé, mint ahogyan az írás is, amit letöröltek a tábláról, nincs többé! Ilyen teljes bűnbocsánatot szerez Krisztus váltsághalála mindenkinek, aki azt hitével elfogadja.

Gondolj a bemerítés által történő keresztelésre és egyszerre milyen gazdag tartalommal telítődnek meg ezek a régi ismert Igék: “Ilyenek voltatok pedig némelyek, de megmosattattatok, de megszenteltettetek, de megigazíttattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Lelke által.” (1Kor 6,11); “Ha pedig a világosságban járunk, a mint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1,7); “Kegyelem néktek és békesség...Jézus Krisztustól, a ki a hű tanúbizonyság, a halottak közül az elsőszülött, és a föld királyainak fejedelme. Annak, a ki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által,” (Jel 1,5); “Ezek azok, a kik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.” (Jel 7,14) Ennek az illusztrációja a keresztség. Tehát azt akarja az Úr, hogy ezt a legfontosabb mondanivalóját ne csak halljad, hanem lássad is! Azt akarja, hogy erről a legnagyobb kegyelemről mindenképpen végy tudomást! Ez a legnagyobb örömhír mindenképpen eljusson a szívedig!

A másik dolog, ami kiábrázolódik az alámerítés által történő keresztelésben: egy szimbolikus halál és feltámadás. A régi bűnös ember alámerült a vízbe, és egy megújult, újjászületett ember jön elő és megy ki a partra. Hol maradt a régi? Eltemettetett a keresztség által a halálba! Mégpedig a Krisztus halálába! A keresztség által mintegy belemerítődik az ember a Krisztus halálába! Úgy tekintődik, mintha meghalt volna, mintha Krisztus halálában ő szenvedte volna el bűneiért a büntetést, mintha Krisztus halálával ő - a keresztelendő - tenne eleget az Isten igazságszolgáltatásának. Részesévé válik Krisztus halálának. Isten mintegy belelátja, beletudja őt a Krisztus kereszthalálába - és mindezt azért, hogy részese lehessen a Krisztus feltámadásának is. Hogy Krisztussal együtt új életre támadhasson, hogy a megkeresztelt ember, a Krisztus halálába belemerített embert most már beleláthassa magát, beletudhassa és beleélhesse magát a megszentelt, megváltott életbe! Azért kell alámerülni a Krisztus halálába, hogy Krisztusban és Krisztussal együtt mintegy feltámadva a halálból, élhessen most már az örök életben már itt e földön, és majd odaát a mennyben is! Ennek a Krisztussal együtt való meghalásnak és feltámadásnak az illusztrációja a keresztség.

Gondolj a bemerítés által történő megkeresztelésre és egyszerre új tartalmat nyernek ezek az Igék: “Eltemettetvén Ő vele együtt a keresztségben, a kiben egyetemben fel is támasztattatok az Isten erejébe vetett hit által, a ki feltámasztá Őt a halálból.” (Kol 2,12); “Avagy nem tudjátok-é, hogy a kik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az Ő halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk azért Ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképen mi is új életben járjunk. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele egygyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk. Tudván azt, hogy a mi ó emberünk Ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: Mert a ki meghalt, felszabadult a bűn alól. Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hiszszük, hogy élünk is Ő vele.” (Róm 6,3-8) Azért halt meg és támadott fel a Krisztus, hogy aki hisz Őbenne, aki belehiszi magát az Ő személyébe: már most az örök életben élhessen! Ennek a felséges titoknak a kiábrázolása a keresztség. Ezen nem változtat, hogy ma nem bemerítés által történik. Tehát ezt jelenti az, hogy a keresztség jelkép.

De nemcsak az, hanem pecsét is, mondottuk az elébb. Tudjuk ugye, mi a pecsét? Egy okmányon például hitelesítés, biztosítás, hogy igaz, hogy valódi az irat. A Biblia is ilyen irat, levél. Maga Isten küldte a mennyből és a földön lakó hívő embereknek adresszálta. Drága ígéretek, ajánlatok vannak ebben a levélben úgy, hogy a címzettek dörzsölhetik a szemüket és elcsodálkozhatnak: igazán nekünk szól, nincs itt valami tévedés? Mármost, hogy ebben semmi kétség ne legyen, hitelesítő pecséttel is ellátta Isten ezt a levelet, lepecsételte, hogy valódiságában és igazságában ne kételkedjünk. Két pecsét is van ezen a levélen: az egyik a keresztség, másik az úrvacsora.

Tehát a keresztség mint pecsét éppen azt jelenti, hogy amit ábrázol, amit illusztrál, az igaz, és valóban neked szól. A Krisztus vére által való bűnbocsánat és az Ő feltámadásában nyújtott örök élet lehetősége igazán a tiéd! A keresztség mint kép azt mondja: így történt! A keresztség mint pecsét azt mondja: érted történt! Ezért említtetik a neved is a keresztségnél, hogy ebből láthassad: ennyire személy szerint rólad van szó! Tehát nemcsak az hirdettetik a keresztségben, hogy miként a víz elmossa a test szennyét, éppen úgy Jézus vére megtisztít és megújít - hanem több! Mégpedig az, hogy éppen olyan valóságosan és bizonyosan megtisztít Krisztus vére, amilyen valóságosan és bizonyosan megtisztít a víz testileg! A hitedet akarja erősíteni az Úr a keresztséggel, mintha azt mondaná: gondolj arra, hogy megkereszteltek téged is! Jusson eszedbe a saját keresztséged! Gondolj Krisztus vére által történt eljegyzésedre, és higgyed csak bátran, hogy igen: a te bűneid is meg vannak bocsátva, előtted is nyitva van az örök élet kapuja! Elfogadhatod, s élhetsz vele, mert rajtad van a pecsét, mint a menyasszony ujján a gyűrű. Tehát nem úgy áll a dolog, hogy meg vagy keresztelve, most már minden rendben van, üdvözülsz bizonyosan! Óh, nem! A keresztség ténye nem helyettesíti a hitet, nem ment föl a hívés alól - de erősíti, támogatja a hitet, segítségére van a hitnek, mintha biztatna általa Jézus, hogy bátran fogadd csak el a bűnbocsánatot, az örök életet, az Úr Jézus halálát és feltámadását, hiszen érted történt, amit szerzett általa: a tiéd! Igazán! Valóban! Teljesen!

És ha a magad számára elfogadtad, fogadd csak el bátran a gyermeked számára is! Nem érti még a jelentését? Ez igaz - de hát a bűn és a kárhozat jelentését érti? Nem, és mégis részes benne! Ha tisztán jönne a világra, ha mentes volna a bűn fertőzésétől, akkor el lehetne halasztani felnőtt korára a Krisztus vérével való megmosatás jelét és pecsétjét - de milyen nagy kegyelem az, hogy hívő szülők gyermekeiket már a születésük után hamarosan bevonhatják külső, látható jegy által is ugyanabba a reménységbe, amiben ők maguk élnek. Úgy tekinthetnek gyermekeikre, mint akik számára szintén elpecsételtetett a bűntől való megtisztulás és örök élet ígérete a Krisztus megváltó vére által!

Egyébként a gyermekkeresztség bibliai alapjáról még külön is szeretném egyszer az Ige tanítását elmondani. Most arról van szó, hogy te is meg én is meg vagyunk keresztelve, bele vagyunk merítve Krisztus halálába és feltámadásába. Megköszönted-e már, hogy hordhatod az Ő kegyelmének ezt a pecsétjét? Örülsz-e neki, hogy téged is eljegyzett magának?

Álljunk most oda lélekben a mi Urunk elé és mondjuk el néki köszönetünket és vallástételünket az ének szavaival:

Úr Jézus, idvesség fejedelme,
Én életemnek hű segedelme,
Megtérek hozzád hálaadással,
Szent neved áldom énekmondással,
Emlékezeted elrejtem szívemben,
Rólad éneklek egész éltemben.

Eljegyzél kegyelmed pecsétjével,
A keresztségnek drága vizével,
Zászlód alá én nevem beírtad,
Néped közé szolgád befogadtad,
Erőtlenségem lelked segítette,
Házad javait velem éreztette.

(430. ének 1. és 3. vers)

Ámen

Dátum: 1951. október 14.

Megint a keresztség jelentőségéről, lényegéről szeretném Isten Igéjének a tanítását elmondani. Három héttel ezelőtt hallottuk, hogy a keresztség, mivel mindnyájan meg vagyunk keresztelve: jelkép és pecsét, jelképezi a Krisztus vére által való megmosatást, a Krisztus halálába való alámerülést és a vele együtt való feltámadást egy új, megszentelt életre. És mindezt a kegyelmet elpecsételi számunkra, mintha maga az Úr biztatna általa, hogy csak bátran fogadjuk el a bűnbocsánatot, az örök életet, az Úr Jézus halálát és feltámadását, hiszen igazán érettünk történt, amit általa szerzett az igazán a miénk, valóban, teljesen! És ha a magunk számára már elfogadtuk ezt a kegyelmet, öntudatos hitbeli döntéssel magunkévá tettük, amit a keresztség ábrázol: akkor fogadjuk csak el nyugodtan és hálásan a gyermekeink számára is! Nos, erről szeretnék most beszélni, a gyermek-keresztség bibliai alapjairól: miért kereszteljük meg gyermekeinket, és hogy mit jelent ez őrajtuk?

Induljunk ki magából a keresztelés mai gyakorlatából. A megkeresztelendő gyermek fejét leöntjük a Krisztus megváltó vérét jelképező vízzel, miközben ezt mondjuk: Keresztellek téged az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe. - Tehát, mintha ebben az ünnepélyes, drága pillanatban Isten, az Atya, lehajolna ide az Úr asztalához, szent kezét rátenné a kisgyermek fejére és azt mondaná: A kegyelemnek örök szövetségét állítom fel e gyermek között és közöttem, gyermekemmé fogadom, örökösömmé teszem, gondoskodom róla. Édesatyja leszek néki mindörökké! Vegyük csak ezt szó szerint, hiszen Ő maga tett rá ígéretet! Tehát az örökkévaló, hatalmas Isten, aki mindeneknek felette uralkodik, lehajol egy ilyen apró, tehetetlen emberkéhez és szövetséget köt vele. A szövetség azt jelenti, hogy valami módon összeszövődik a gyermek sorsa, élete az Isten életével. A gyermek és a mennyei Édesatya között szálak szövődnek, amelyek a gyermeket az Atyához kötik és az Atyát a gyermekhez, annyira, hogy az Atya egyenesen örökösévé fogadja azt a gyermeket. Az örökös olyan valaki, aki egyszer majd mindannak a gazdagságnak a birtokába jut, amivel az örökhagyó rendelkezik. Az Atya nevébe való megkereszteléssel mintegy az történik, hogy az Atya gazdag mennyei örökséget ír rá annak a gyermeknek a nevére.

Keresztellek a Fiú nevébe... - olyan ez, mintha a Fiú, Jézus Krisztus megállana abban a pillanatban itt az Úr asztalánál, és Ő is ígéretet tenne néki, ezt mondván: A Golgotán ezért a gyermekért is hullott a vérem, vállalom majd ennek a léleknek is a bűneitől való megtisztítását, ezt az embert is befogadom az én halálom és feltámadásom közösségébe, reá is kiterjesztem a megváltás hatályát, életemmel és halálommal szerzett érdemeimet ráruházom, hogy Isten ne úgy tekintsen reá, mint bűnösre, hanem mint igazra, szentre - mint reám!

Keresztellek a Szentlélek nevébe - amikor ez a kijelentés hangzik az Úr asztalánál, itt van a Szentlélek és ígéretet tesz: Én meg lakozást veszek a gyermekben és a Krisztus tagjává fogom szentelni, részesíteni fogom mindabban, amit Krisztus szerzett a számára, vagyis hitben megélt valósággá teszem néki a megváltást és az örök életet.

Igen, valami ilyenforma gazdag, nagy ígéretet jelent gyermekeink számára az, hogy meg vannak keresztelve az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe. Tehát a Szentháromság Isten nevébe! Hadd hangsúlyozzam, hogy "nevébe", tehát nem nevében - vagyis a gyermeket nem Isten nevében, mintegy Isten megbízásából, Isten helyetteseként kereszteljük meg -, hanem nevébe: azaz beavatjuk a keresztelés által a Szentháromság Istennek a hívőkkel kötött szövetségébe, azt a gyermeket is bevisszük annak a szövetségnek a hatálya alá, amelyiknek magunk tagjai vagyunk. Mintegy bizonyságot teszünk arról, hogy Isten az Ő kegyelme szövetségének a hatályát kiterjeszti most e fölött a kisgyermek fölött is, akit ímé, a szövetség jelvényével, a Krisztus vérét jelképező vízzel elláttunk. Az Atya-Fiú-Szentlélek Isten, a három-egy Isten a Biblia tanúsága szerint a hívő emberrel szövetséget kötő Isten, a szövetséges Isten!

Halljátok csak, mit mond Isten Ábrahámnak: “És megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségűl, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad.” (1Móz 17,7) Ebben a fejezetben arról van szó, hogy Isten szövetséget kötött Ábrahámmal, azzal az Ábrahámmal, akinek akkor még egyetlen gyermeke sem volt. És ebben kifejezetten benne van az, hogy ez a szövetség nemcsak Ábrahámra érvényes, hanem mindazokra, akik őtőle valók lesznek majd őutána. Mintha azt mondaná Isten: Ábrahám, vedd tudomásul, hogy amit mi itt cselekszünk, az a gyermekeidre, utódaidra is vonatkozik ám! Bár test szerint csak a zsidók utódai Ábrahámnak, de lélek szerint: Ábrahám utódainak, “Ábrahám magvának” nevezi a Biblia a hívőket (Gal 3,29), Ábrahámot pedig a hívők atyjának. Maga Péter apostol magyarázza ezt az Igét a pünkösdi lélekkel megteljesedve így: “Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” (ApCsel 2,39) Tehát az Ábrahámnak tett ígéret mindazoknak szól, akiket Isten elhívott magának, akiket Isten kiválasztott önmagának: annak a lelki nemzetnek, amelyet Isten a testi értelemben vett nemzetek, népek közül kihívott, üdvösségre választott, Krisztus köré gyűjtött.

Ez az újtestamentumi választott nép, Isten szövetséges népe, az Ábrahámmal kötött szövetség örököse, a messiási nép. Az a nép, amelynek Krisztus a királya, amelyet Krisztus megváltott a bűntől és a Sátántól, amelyet az Ő királyi uralma alatt tart, és amelyet majd az Ő visszatérésekor végső győzelemre vezet. És éppen a messiási néphez való tartozásnak a jelvénye a Krisztus vére - külsőleg tehát a keresztség -, amivel Isten mintegy megjelöli az övéit, különválasztja vele a hívőket a többi néptől. A keresztség tehát annak a szövetségnek a jelvénye, amit Isten Ábrahámmal, vagyis a hívőkkel és azok utódaival kötött. Mert irgalmasságot cselekszik ezer-íziglen azokkal, akik Őt szeretik. A hívő embernek szól ez az ígéret: "Leszek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad." (1Móz 17,7) Ezzel az Igével kapcsolatban megjegyzi Kálvin: “Akik a hit révén lépnek be az egyházba, ezek utódaikkal együtt számíttatnak Krisztus tagjai közé, s velük együtt hívatnak el az üdvösségre. És ha a csecsemőgyermekek koruk miatt nem fogadják is hittel Isten kegyelmét, Isten mikor elhívja szüleiket, ugyanakkor őket is magához öleli. Nem meggondolatlanul szolgáltatjuk ki tehát a csecsemőknek azt a keresztséget, melyre az Úr hívja őket, mikor megígéri, hogy Istenük lesz Ő nékik.” (ld. Evang. Harmónia IV. 207.) A keresztség által mintegy elismételjük Isten ígéretét, hogy Ő Istene, szövetséges Istene lesz ennek a gyermeknek, mert ez a gyermek is Ábrahám utóda, a messiási nép tagja. Ez is olyan gyermek, akire érvényes a szövetség minden ígérete, ezért merítjük bele, avatjuk be a Szentháromság Isten szövetségébe, megkeresztelvén az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe!

De hát nem baj az, hogy a gyermek mindebből semmit sem ért? De hiszen a bűn és a kárhozat nyomorúságából sem ért semmit és mégis része van benne, mégis érvényes reá is! Aki elhiszi ezt, amit Isten Igéje tanít, hogy gyermekeink bűnben fogantatnak és születnek, tehát bűnnel megfertőzötten, kárhozatra szántan jönnek a világra, az boldogan ragadja meg a keresztség lehetőségét, mint a bűntől és a kárhozattól való megváltás ígéretének a jelét, mint a messiási néphez való tartozás jelvényét. Tudtukon kívül részesei Ádám bűne következményének, tehát ugyanígy tudtukon kívül lehetnek részesei a Krisztus által való kegyelemnek is! Tegyük föl, hogy egy édesanya vonakodnék elfogadni egy olyan takarékbetétkönyvet, amire valaki nagy összeget tett be éppen most született gyermeke nevére. Visszautasítaná, ezt mondván: Nem kell, hiszen mit kezd egy ilyen csecsemő a pénzzel? Az a gyermek később, amikor felnő, bizonyára méltatlankodva vonná felelősségre az anyját: Bizony elfogadhattad volna! El kellett volna fogadnod a nevemben! Az én nevemre szólt az a betétkönyv és neked kellett volna éppen érvényesítened rá az én jogomat azért, mert én akkor ezt még nem tehettem meg magam! Érzitek, hogy nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is a gyermekeket a keresztségben részeltetnünk? Tartozunk vele, felelősek vagyunk érte, hogy megtegyük!

Itt azonban valamit nagyon határozottan meg kell mondanunk. Valamit, ami az előbbiekből következik is már. Tudniillik: nem minden gyermeknek van joga a keresztséghez, hanem csak a hívő szülők gyermekeinek. Csak a hívő szülők kapták Istentől a szövetség ígéretét, tehát csak az ő gyermekeik tekinthetők szövetséges utódoknak. Tehát tulajdonképpen csak azokat a gyermekeket lehetne csecsemőkorukban megkeresztelnünk, akiknek a szülei - vagy legalábbis egyik szülője - hívőnek tekinthető, a messiási nép közé valónak vallja magát. Így ír erről Pál: “Egyebeknek pedig én mondom, nem az Úr: Ha valamely atyafinak hitetlen felesége van, és ez vele akar lakni, el ne bocsássa azt. És a mely asszonynak hitetlen férje van, és ez vele akar lakni, el ne bocsássa azt. Mert meg van szentelve a hitetlen férj az ő feleségében, és meg van szentelve a hitetlen asszony az ő férjében, mert különben a ti gyermekeitek tisztátalanok volnának, most pedig szentek.” (1Kor 7,12-14) Tehát ha a szülők hívők, öntudatos hitbeli döntés alapján tagjai a messiási népnek, a szövetségnek, akkor a gyermekeik is szentek. Sőt, ha csak az egyik szülő tekinthető hívőnek, gyermekeik akkor is szentek és részesei a szövetségnek. Ha azonban sem az apa, sem az anya nem hisznek: gyermekeik sem szentek, tehát nem is keresztelhetők meg, nem jelölhetők meg a messiási nép jelvényével.

Az egész Újtestamentumban nem találunk egyetlen példát sem, ahol az apostolok hitetlen szülők gyermekeit keresztelték volna meg. Az apostolok gyakorlatában ez volt a szabály: akik hittek, azokat megkeresztelték házuk népével együtt. - Kálvin a genfi Kátéban arra a kérdésre, hogy miért kell a kisgyermeket megkeresztelni, így válaszol: “Hogy a keresztség mintegy bizonyság legyen számukra arra nézve, hogy örökösei annak az áldásnak, amit Isten ígért a hívők magvának (utódainak).” Minden református liturgiában kifejezést nyer az a megállapítás, hogy megkeresztelni kizárólag csak a hívő szülők gyermekeit lehet. Ezért van minden keresztelési liturgiában - a miénkben is - föltéve olyan kérdés, ami a szülők hitben való lételére vonatkozik. Amikor tehát keresztelés alkalmával elmondjuk az Apostoli Hitvallást, az nemcsak ősi szokás, hanem abban a szülők és keresztszülők mintegy az egész gyülekezet előtt kinyilatkoztatják, hogy igen: ők is ahhoz a néphez tartoznak, ahhoz a messiási néphez, amelyik hisz az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, vagyis a szövetséges Istenben. Nem arról van tehát szó, hogy a szülők hite a gyermek hitét helyettesítené - hogy a szülők a gyermekek helyett vallanak hitet -, hanem arról, hogy egy gyermek csak úgy tekinthető szövetséges gyermeknek, tehát keresztelésre jogosultnak, ha hívő szülőktől való.

A keresztség végül kötelezi a szülőt, hogy azt az örökséget, amit a keresztségben nevére írt az Isten, a gyermek fölserdülvén meg is kapja, öntudatos hitben át is vegye. Nem úgy áll tehát a dolog, hogy a megkereszteléssel gyermekünk üdvösségét biztosítottuk, hanem a megkereszteléssel mi, szülők elköteleztük magunkat, hogy gyermekeink üdvösségre jutását minden tőlünk telhető módon, imádsággal, neveléssel, példaadással munkáljuk. Olyan felelősség ez, amit nem háríthatnak át a szülők senki másra. Nem végezheti ezt el helyettünk a hitoktató, sem az egyház. Gyermekeink hitben való nevelését Isten egyre jobban visszautalja oda, ahova való: a családba! Fogadjuk el és tekintsünk úgy családunk tagjaira, kicsinyekre és nagyokra, mint akik Isten kegyelmes ígéreteinek az örökösei. (Láthatatlan kézzel fölírva: Isten országának, az Ő szövetségének örököse.) Krisztus vérének, az új szövetségnek az a jelvénye, amit a keresztvíz jelképez, a hívő keresztyén családi élet kialakítására és megélésére kötelez. Téged is, titeket is! Nincs nagyobb boldogság, mint azzal a tudattal körülnézni a családban, hogy ez is, az is, amaz is az Úré, hogy itt mindnyájan az Ő népe vagyunk. Az ilyen családi élet a legboldogabb családi élet!

Igazán úgy van, ahogyan a 89. Zsoltárban énekeljük:

Boldog a nép, amely tenéked örvendez,
Minden dolgát, Uram, ez viszi jó véghez.
Fényes orcád előtt ezek járnak merészen,
És a Te nevedben örvendeznek szüntelen,
Mert nagy dicsőségre őket felmagasztalod,
És jótéteményed rajtuk megszaporítod.

(89. zsoltár 4. vers)

Ámen

Dátum: 1951. november 4.