Szokatlanul hosszú részt olvastam föl a Bibliából a mostani igehirdetés textusaként. Három gyönyörű példázat van benne, mindenikről nemcsak hogy külön egy prédikációt lehetne tartani, hanem egész sorozatot. Most mégis így együtt szeretném ha látnánk a mi Urunknak ezt a három, lényegében véve azonos tartalmú tanítását. Az egész fejezet úgy mutatja meg Jézust, mint a bűnösök barátját, aki keresi azt, ami elveszett. Az egésznek döntő bevezetése az, hogy “Közelgetnek vala pedig őhozzá a vámszedők és a bűnösök mind, hogy hallgassák őt. És zúgolódának a farizeusok és az írástudók, mondván: Ez bűnösöket fogad magához, és velök együtt eszik!” (Lk 15,1-2) Itt a terített asztal fölött bár valósággá lenne mindnyájunk számára a bűnösök nagy barátjának jelenvalósága és meggyőződnénk róla, hogy most is “bűnösöket fogad magához, és velök együtt eszik”!
Mind a három példázat arról szól, hogy valami vagy valaki elveszett és megtaláltatott. A juh nem előre kitervelt módon, nem jól megfontolt szándékkal kóborolt el. Nem határozta el magát arra tudatosan, hogy ott maradjon vagy elszakadjon a nyájtól. Azt tudta csak, hogy jó íze van a fűnek és amott túl is van olyan legelő, ahol fű nő. Így kóborolt el észrevétlenül a nyájtól, a pásztor őrizetéből, gondoskodó védelméből, így került idegen legelőre, így lett védtelenné - elveszetté! Közülünk sok-sok embernek is ez a története. Az embernek sokszor nem kifejezett szándéka az, hogy valami helytelen, rossz dolgot műveljen, hanem egyszerűen csak - hogy úgy mondjam - állati életet él. A juh csak azzal törődik, hogy erre vagy amarra jó kövér legelő van és arra megy! Az állat nem lát előre. Nincs lelkiismerete, nem korlátozzák bizonyos erkölcsi kötelezettségek. Emberek is tudnak ilyen módon élni, vágyaik korlátozása nélkül, hajlamaik, ösztöneik irányítása szerint, előrelátás nélkül, kizárólag csak testi, anyagi előnyökhöz szabva tetteiket és magatartásukat. És így azután minden különösen gonosz szándék nélkül egyre messzebb tévednek le a helyes útról, míg egyszer csak száraz homoksivatagban találják magukat. Aki nem áll tudatosan és szándékosan a Jó Pásztor vezetése alatt, az máris elkóborolt, elveszett. Tehát pusztán a vigyázatlanságunk, az Igére való nem-figyelésünk is rettentő veszedelmekbe sodorhat bennünket.
A második példázatban a drachma veszett el. Képzeljünk el egy pénzdarabot. A pénzdarab nehéz, tehát leesett, kerek, tehát elgurult, élettelen, tehát fekve maradt. Vannak emberek, akik jobban hasonlítanak a dolgokhoz, tárgyakhoz, mint emberekhez, annyira teljesen akarat nélküliek, hagyják magukat vezettetni a körülményeik által. Nem maga a pénzdarab vitte bele magát az elgurulásba, hanem a nehézségi törvény erejénél fogva történt a baj. A pénzdarabnak csak nem volt ereje a törvénynek ellenállni.
Embereknél is van az úgy, hogy nincs erejük a körülmények nyomásának, vagy a kísértésnek ellenállni, éppúgy, mint egy nyitott kézből lehulló pénzdarab. Pedig mi nem tárgyak vagyunk, hanem emberek, mégis úgy alakítanak bennünket külső körülményeink, a velünk történt események, a sorsunk, mintha semmi hatalmunk nem lenne fölöttük. Pedig nem kellene magunkat annyira alárendelnünk a körülményeinknek, fölül is kerekedhetnénk rajtuk! Például ugyanaz a nehézség, probléma az életben az egyik embert letöri, a másikat megacélozza. Ugyanaz a kődarab fekszik az utcán, az egyik megbotlik rajta és elbukik, a másik pedig fölveszi, mert valamiféle célra föl tudja használni. A körülmények, a nehézségek, a kísértések uraivá, parancsolóivá válnak a balgáknak, és szolgáivá lesznek a bölcseknek. Ugyanaz a szél különböző irányba viheti előre a hajókat. Minden attól függ, miként állnak a vitorlák és hogyan tartja valaki kezében a kormánylapátot. Ugyanígy, azonos életkörülmények is különböző irányba sodorhatják az embereket. Az egyiket egyre messzebb, a másikat egyre közelebb viszi a révhez. Nem kellene a drachma halott, mechanikus életét élnünk, akarat nélkül alávetni mindannak, amit az emberek, a körülmények, a világ akarnak tenni velünk! Miért hagyjuk magunkat olyan erőktől vezettetni, amelyek elsodornak Isten közeléből?
A harmadik példázat az elveszett fiúról beszél, aki nyíltan fellázadt az atyai szuverenitás ellen, felmondta a fiúi viszonyt és kiszakította magát az Atya életközösségéből, a családból. A maga ura akart lenni. Olyan helyre vágyott, ahol atyai felügyelet nélkül, beleszólás nélkül élvezgette az élet múló örömeit. Dobzódva akarta az életet kiélvezni. Ezért költözött messze vidékre. Ez a legmélyebb pontja az elveszett állapotnak: szétszakítása azoknak a kötelékeknek, amelyek egy emberi szívet Istennel összekötnek; érzéketlenség és hálátlanság azokkal az áldásokkal szemben, amiket Istennel való közösségében élvezhet az ember. Az a lelkület, amelyik tudatosan ellenáll minden atyai irányításnak és kontrollnak, amelyiknek nem kell az Atya szeretete! Ez az élet egészen elveszett, hiszen nem tudatlanságból, nem az életkörülményei sodrása folytán került kívül Isten áldó, védő körén, hanem szántszándékkal, mint aki jobbat vár a világból, mint amit az Atya nyújthat neki.
Az első példázatban száz juhról van szó, a másodikban tíz drachmáról, a harmadikban két fiúról. Az első esetben a veszteség egy százalék, tehát aránylag egészen csekély, a másodikban tíz százalék, ez már komolyabb eset, a harmadikban pedig ötven százalék, egészen súlyos dolog! Vajon volt-e Jézusnak ezeknek a számarányoknak az említésével valami célja? Bizonyára! Vajon mi a cél? Ha azt mondanánk, hogy száz juh közül egynek az elvesztése a legcsekélyebb dolog, mert csak egy százalékról van szó, és a tékozló fiú elvesztése a legnagyobb, mert ötven százalékos veszteséget jelent, ezzel szemben viszont azt lehetne fölhozni, hogy azért az egy juhért otthagyja a pásztor az egész nyájat, tüskés bozótok, veszélyes sziklák között meredek szakadékba száll le keresni az egyet, majd pedig a vállára véve viszi vissza az akolba, míg viszont az atya az elveszett fiút csak várja, otthon maradva, míg az ifjú magától visszatér. A számok mértéke szerint tehát a juh elvesztése csekélyebb veszteségnek látszik, mint a fiú elvesztése, de az elveszett megtalálásáért kifejtett fáradság, küzdelem mértéke szerint éppen fordítva látszik. Ezért tehát itt nyilván valami más mértéket kell látnunk.
Mind a három példázat Istennek arról a végtelen, érthetetlen szeretetéről beszél, amelyik nem tud belenyugodni a veszteségbe! Valakinek az elvesztésébe. Ő mindenképpen igényli, visszakívánja és vissza akarja szerezni azt, aki elveszett. Amikor Jézus arról az asszonyról beszél, aki egy forint értékű pénzdarabot elveszítve gyertyát gyújt, nagytakarítást rendez, hogy megtalálja, ami elveszett és azután a szomszédait, ismerőseit is meghívja, hogy örvendezzenek vele: akkor ezzel Jézus mintegy bepillantást ad Isten szívébe. Ilyen a mi Istenünk! Akár eltévedtünk, mint egy oktalan juh, akár úgy gurultunk el a közeléből, mint egy leejtett pénzdarab, akár tudatosan és akarattal szakadtunk el tőle, mint a tékozló fiú: az Ő csodálatos szíve vissza akar szeretni bennünket magához. A legelvetemültebb ember, aki talán már az ember névre sem érdemes, nagyobb érték Isten számára, mint a mi számunkra a legkedvesebb gyermekünk.
Dávid királynak sok fia volt. A sok közül egy áruló volt, aki atyját akarta letaszítani a trónról, atyjának egyenesen az életére tört. És éppen ennek a fiának a halála miatt szinte megszakadt Dávid édesatyai szíve. Több fiát is elragadta már tőle a halál, de egyik fölött sem kesergett úgy, mint az áruló Absolon fölött: “És megháborodék a király, és felméne a kapu felett való házba, és síra, és ezt mondja vala mentében: Szerelmes fiam, Absolon! édes fiam, édes fiam, Absolon! bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon, édes fiam, szerelmes fiam!” (2Sám 18,33)
Itt megérzünk valamit az Isten édesatyai szívéből. Amit Dávid nem tudott megtenni a gonosz fiáért, hogy megmentse a végveszélytől: “bár én haltam volna meg te helyetted”, Isten éppen ezt tette meg az Ő elveszett juhaiért, drachmáiért és fiaiért! Ahogyan Pál apostol mondja: “Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben.” (Róm 8,3) És ha mi elkóboroltunk mellőle mindenféle idegen mezőkre és most mély szakadékba esve bánkódunk oktalanságunk miatt, vagy ha elsodródtunk tőle körülményeinknek és a kísértéseknek való passzív, akarat nélküli kiszolgáltatottságunkban, vagy ha ellene való tudatos lázadásunkban inkább a bűn élvezetét választottuk az Ővele való életközösség öröme helyett;- vagyis ha mi - akármilyen módon tehát - elvesztünk Isten számára, akkor itt most az a kegyelmes üzenet hangzik felénk, hogy Ő nem veszett el a mi számunkra! Hiszen amikor a juh elveszett, a pásztor utána ment! Amikor a pénzdarab elveszett, az asszony a keresésére indult. Amikor a fiú elveszett, az atya mégis mindig hazavárta!
Ezt teszi velünk is, most is a mennyei Atya! Bizonyság reá ez a terített asztal itt előttünk! A megtöretett test és a kiontatott vér, aminek a bizonyságát itt ki akarja osztani közöttünk, méri annak az isteni szeretetnek a nagyságát, amelyik ekkora árat volt képes fizetni a mi elveszett életünk visszaszerzéséért! Indítsa hát ez a mi szívünket is arra az őszinte elhatározásra, mint a tékozló fiúét: “Felkelvén, elmegyek az én Atyámhoz!”
Jöhetünk mindnyájan - szabad! Íme, az asztalon a bizonyság, hogy valóban “azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett!” (Lk 19,10)
Ámen
Dátum: 1954. szeptember 26. du.