Azon az ünnepen, amelyikre minket minden évben az október 31-ike emlékeztet, sokszor elmondották már templomokban, emlékünnepélyeken, hogy mit bízott reánk örökségül a reformáció; mik azok a drága kincsek, amiket őseink reánk hagytak, hogy megőrizzük, fejlesszük őket, sáfárkodjunk velük. Ez az Ige most nem arról beszél, hogy valamit reánk bíztak, hanem fordítva: arról szól, hogy minket bíztak rá valakire. A reformáció nemcsak azt jelenti, hogy reánk van bízva valami, hanem azt is, hogy mi vagyunk rábízva valakire.
Íme: “És most atyámfiai ajánlak titeket az Istennek és az Ő kegyelmessége ígéjének, a ki felépíthet és adhat néktek örökséget minden megszenteltek közt.” (ApCsel 20,32) Hadd próbáljam Isten Szentlelke segítségével megmagyarázni, mit jelent ez!
Pál apostol mondja ezt az efézusi gyülekezet véneinek, amikor búcsúzik tőlük. Három esztendőt töltött közöttük, sok drága órát éltek át együtt, Istennek sok nagyságos dolgát tapasztalták meg együtt, sok közös imádságban forrott össze már a lelkük. Az idő eljárt, mennie kell, itt a búcsúzás pillanata. Akármilyen szívesen maradt volna még, és akármilyen szívesen tartóztatták volna még az efézusiak: nem lehet, menni kell! Új munka, új feladatok elvégzése vár reá másutt. De ha elmegy is Pál: az Isten marad! És ez a fő! Emberek jönnek és mennek: Isten azonban mindig marad! Ezért mehet Pál nyugodtan tovább. Még akkor is, ha előre tudja, hogy emberileg szólva kritikus helyzetben hagyja hátra a gyülekezetet. Meg is mondja nekik: “Mert én tudom azt, hogy az én eltávozásom után jőnek ti közétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják.” (ApCsel 20,29-30) De éppen ezért mondja: “Most ajánlak titeket az Istennek”, más szóval: most rábízlak titeket az Istenre. Eddig én viseltem gondotokat, eddig rám voltatok bízva, most azonban már teljesen rábízlak benneteket az Úrra!
De sok embernek, hívőnek jelentett már ez vigasztalást a halálos ágyon, hogy akiket szeretett, akiket itt kellett hagynia, azokat rábízhatta az Istenre! Bizony, nem lehet könnyű egy édesapának elválni a szeretteitől, amikor tudja, érzi, hogy még olyan nagy szüksége volna rá a családjának. Mi lesz a kicsinyeivel, ha ő nem tud gondoskodni róluk? De aki igazán hitben tudja mondani: “És most atyámfiai ajánlak titeket az Istennek”, vagyis rábízlak benneteket az Úrra, az nyugodtan csukhatja le a szemét, és mehet tovább egy másik világba, új feladatok felé.
Ezt tették a reformátorok az egész egyházzal: újra rábízták egészen az Úr Istenre! Mindazokat a szálakat, amelyek az évezredek folyamán hozzákötözték az egyházat a hagyományokhoz, emberi rendelésekhez, emberek személyéhez, a reformátorok gondosan kioldották, eltépték, elvágták, hogy Krisztus népét semmi ne akadályozza abban, hogy valóban egészen Krisztusé legyen! Nem a maguk személye köré akartak híveket toborozni, nem megkötni akarták, hanem éppen fölszabadítani az egyházat. Egész törekvésüknek valóban a lényegét fejezi ki ez az Ige: “És most atyámfiai ajánlak titeket az Istennek”! Ezért akármennyi kegyelettel gondolunk is e napon a reformátorok áldott személyére - Luther Mártonra, Kálvin Jánosra, Zwinglire, Melanchtonra, Knoxra, Dévai Bíró Mátyásra, Mélius Juhász Péterre, meg a többire -, számunkra még az emlékünnepélyen sem ők a fontosak, hanem ünneplésünkkel, hálánkkal, dicséretmondásunkkal forduljunk, az ő Uruk és a mi Urunk felé, Akire mi is rábízattunk.
Egyébként ők maguk tiltakoznának legjobban ünneplésük ellen, hiszen mindnyájan, mindig túlmutattak önmagukon arra a Valakire, Akinek ők is csak alázatos, gyarló szolgái voltak! És milyen jó, hogy ezt tették, hiszen ők ahogy jöttek, el is mentek - de megmaradt az Úr! Ne visszafelé nézzünk hát a múltba, hanem fölfelé, Arra a Krisztusra, Akié vagyunk, Aki nem múltbeli emlékeken át, hanem itt és most szólít meg az Ő Igéjével! “És most atyámfiai ajánlak titeket az Istennek” - mondja Pál apostol és hozzáteszi: “és az Ő kegyelmessége ígéjének”. A mondat e második részével nem mond semmi újat, inkább csak magyarázza az első részt. Az, hogy rábíz Istenre, azt jelenti, hogy rábíz, odaállít bennünket az Ő kegyelmessége Igéje alá. Igen, éppen ez volt a reformáció lényege, hogy az egyház újra odakerült, odaállíttatott az Isten kegyelmességének az Igéje alá. Mintegy ráeszmélt arra, hogy milyen nagy kegyelem az, hogy Isten szól, beszél hozzánk. Szóba áll velünk, olyan emberekkel, amilyenek mi vagyunk: ilyen méltatlanokkal, bűnösökkel, lázadókkal, utolsókkal. Nem csodálkoztál-e még soha rajta, hogy Isten szóba áll veled? Korántsem olyan természetes dolog ez, ami fölött egyszerűen napirendre lehetne térni! Nem tudom, hogy mit fog mondani, de az a tény, hogy szóra érdemesít, üzen - nekem! Észrevesz, lehajol hozzám: ez nagy-nagy kiváltság! És az egyház éppen azoknak a kiváltságosoknak a társasága, akikhez lehajol a mindenség Ura, akikhez szava van! De nemcsak az a kegyelem, hogy szól az Isten, hanem még sokkal nagyobb kegyelem az, amit szól: Mert miről szól az Ő Igéje? Az Ő kegyelméről! Nem a haragjáról, nem a bosszújáról, hanem arról, hogy Ő kegyelmes és irgalmas Isten; hogy Jézus Krisztusban elvégezte a megváltás művét az egész elveszett világ számára; hogy a mi büntetésünkkel Jézust sújtotta helyettünk avégre, hogy nekünk békességünk és üdvösségünk lehessen!
Ez a mi Urunk legfőbb mondanivalója. Kegyelmet hirdet kivétel nélkül mindenkinek, aki elhiszi Neki, amit mond! Ez az Ő kegyelmességének az Igéje, szava, beszéde! Ezt a szót hallotta meg újra a reformáció és ennek az isteni kegyelem-nyilatkozatnak az újból fölbuzgó ereje és hatálya alá állították oda a reformátorok az egyházat! “Ajánlak titeket az Istennek és az Ő kegyelmessége ígéjének”: azt jelenti ez, hogy itt, az egyházban minden reménységünknek, minden örömünknek, egész üdvösségünknek forrása, éltetője, táplálója az Isten kegyelméről szóló örömüzenet, az evangélium, a megfeszített és feltámadott Krisztusról szóló isteni beszéd! Ezért drága nekünk, a reformáció népének a Bibliánk, ezért volt a reformációnak minden országban legelső gondja a Szentírás lefordítása, Isten szavának a nemzet nyelvén való tolmácsolása! Ezért nem tudunk mi Ige nélkül élni.
Képzeld csak el, mi lenne belőlünk az Isten kegyelméről szóló Ige nélkül? Milyen sötét, szűk völgy lenne csak ez a föld, s a boldogságnak milyen elzárt, hozzáférhetetlen helye lenne a mennyország! Mi más lenne az élet, mint meg-megújuló halál, és a meghalás, mint új hajnal nélküli éjszaka! Igen: kibírhatatlan lenne az élet és a halál a kegyelem Igéje nélkül! De milyen jó, hogy mi, az egyház nem vagyunk kénytelenek e nélkül élni, hiszen rá vagyunk bízva Isten kegyelmessége Igéjére, - tehát egyenként, külön-külön, te is, meg én is rábízhatjuk magunkat. Sőt: minél teljesebben bízzuk rá magunkat Isten kegyelmessége Igéjére! Az Ő kegyelemről szóló beszédére! Ez a magunk rábízása az Ő evangéliumára: ez az üdvösség! Azért fontos, hogy rábízzuk magunkat az Ő kegyelmessége Igéjére, mert Isten ezzel az Igével épít föl és ad örökséget, ahogyan folytatódik alapigénk: “a ki fölépíthet és adhat néktek örökséget minden megszenteltek közt”.
Tehát Isten az Ő kegyelmes Igéjével először azt teszi, hogy fölépít. Mit jelent ez az építés? Ezzel a szóval kapcsolatban legtöbben valami kegyes, vallásos érzelemre gondolnak. Bibliai értelemben azonban itt nem érzelemről, hangulatról, meghatódottságról van szó, hanem valami másról. Olyan valamiről, mint a házépítésnél. Mi történik egy ház építésénél? Egyik téglát a másikra rakják, míg lassan fölemelkednek a falak és fölépül a ház. Lelkileg is ilyenforma dologról van itt szó. Arról, hogy Isten az egyes embert beleépíti az Ő szent, lelki templomának épületébe, közösségébe. Az építkezésnél általában kétféle kő van. Egyik az, amit gyárilag állítanak elő az égetőkemencében, a másikat pedig a kőbányában fejtik. Az egyiket agyagból formálják és égetik, a másikat kalapáccsal faragják ki. A kőfaragó sokszor jókora darabokat vág le belőle, amíg beleilleszkedik az a darab kő a maga helyére, ahová való az épületben. Ha a kövek sírni tudnának, óh milyen hangos lenne az építkezés! Nos hát: ha be akarunk épülni Isten templomába, előbb nekünk is meg kell formáltatnunk, vagy faragtatnunk. Mert így, ahogy vagyunk, nagyon nem passzolunk bele a templom falába. Azzal a gőggel, önigazultsággal, érzékenységgel, aggodalmaskodással, önzéssel, sok fölösleges szöglettel nem lehet fölhasználni bennünket az isteni építkezésnél. A mennyei kőfaragó kezébe vesz, mert le kell hogy faragjon rólunk sok mindent. Nem lehet másként! Azoknak a fejtett, halott köveknek sok előnyük van az “élő kövekhez" képest. Azok nem védekeznek, nem kiáltanak, nem tiltakoznak úgy, mint mi. Hagyjuk hát, hadd munkálkodjék rajtunk a mi Urunk, a nagy építőmester!
Hóseás könyve angol fordításában egy érdekes kifejezés szerepel: Ezért gyalulom (faragom) őket a próféták által! (Hós 6,5) Igen: Isten a prófétái beszéde által, az Ő Igéje által mintegy gyalulja az Ő népét. Van olyan Isten-gyermeke, aki nem hagyja magát így gyalulni. Az ilyen lélek gyalulatlan marad. Ha közel érsz az ilyen lélekhez, szálka megy a kezedbe, megszúr, fölsért, mint a durva, egyenetlen, gyalulatlan deszka. Hagyjuk hát munkálkodni Őt! Ne féljünk, Isten nem csinál hibát! Nem farag mást le, nem gyalul le többet, mint amit föltétlenül muszáj. “A ki fölépíthet és adhat néktek örökséget” - mondja Pál.
Ezt akarja elérni velünk az Úr, ezért gyalul, ezért farag, ezért épít bele az Ő templomába, hogy végül átadhassa az örökséget. Föl akar készíteni a Szent Fia halálával ránk testált örökség átvételére. Mi ez az örökség? Mind az a gazdagság, ami a mennyekben van. Ki lehet-e mondani emberi szóval azt, hogy mire számíthatunk? Péter apostol így beszél róla: “Romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, a mely a mennyekben van fenntartva számunkra, A kiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre.” (1Pt 1,4-5) Tehát Isten tartja fenn, Isten őrzi számunkra azt az örökséget a mennyekben és ugyanakkor minket is Ő őriz az örökség számára. Vagyis mintegy kétszeresen is biztosít arról, hogy Ő egészen elvégzi, amit elkezdett rajtunk és velünk!
Az apostolok, reformátorok, hitvalló őseink üzenik nékünk a századokon át reformáció ünnepén: “És most atyámfiai, ajánlak titeket az Istennek és az Ő kegyelmessége ígéjének, a ki felépíthet és adhat néktek örökséget minden megszenteltek közt!” (ApCsel 20,32)Tegyünk vallást róla, hogy igen, így hisszük mi is, így akarjuk és így éljük meg mi is a szent titkot:
Az egyháznak a Jézus a fundámentoma,
A szent Igére épült fel lelki temploma.
Leszállt a mennyből hívni és eljegyezni őt,
Megváltva drága vérén a váltságban hivőt.
Kihívott minden népből egy lelki népet itt,
Kit egy Úr, egy keresztség és egy hit egyesít.
Csak egy nevet magasztal, csak egy cél vonja őt,
És egy terített asztal ád néki új erőt.
(392. ének 1-2. vers)
Ámen
Dátum: 1951. október 31.