Joó Sándor Dr.

Mostanában a világ egyre hatalmasabb erővel egy olyan szót kezd programként hangoztatni, amelyik szót a Bibliában is gyakran megtaláljuk, amelyik szónak az igazi lényegéről éppen a Szentírásban ad nékünk Isten tanítást. Ez a szó: a béke! Tudjuk, hogy mához egy hétre, pünkösd első napján hatalmas béketalálkozóra gyülekeznek városaink és falvaink követei, hogy egységes állásfoglalásban fejezzék ki az egész ország békeakaratát. Református gyülekezeteink szerte az országban a mai vasárnapon készülnek fel a béke nagy ünnepére, hogy tudatossá váljék a lelkekben a béke jelentősége. Tehát ezen a mai vasárnapon, a pünkösdre készülés idején, minden magyarországi református gyülekezetben, tehát a mienkben is, arról a szolgálatáról szól a tanítás és azért a szolgálatért száll föl a könyörgés, amire a béke ügyében Isten hívja el az egyházat és annak minden tagját.

A fölolvasott Igében nagyon határozottan megadja Pál apostol, hogy: “az Isten nem a visszavonásnak, hanem a békességnek Istene!” (1Kor 14,33) Korholó, szemrehányó megjegyzése ez az apostolnak a felé a korinthusi gyülekezet felé, amelyik a maga belső civakodásával, zűrzavarával, visszavonásával ugyancsak szégyent hozott arra a szent névre, amelyet viselt: Krisztus nevére. Mintha azt mondaná nekik az apostol: korinthusiak, hát ti elfelejtettétek, hogy ti Istent, a világgal a Jézus Krisztusban megbékülő Istent képviselitek ezen a világon? Elfelejtkeztetek arról, hogy Isten gyermekeinek mondjátok magatokat? A ti magatartásotokból és viselkedésetekből kellene megismernie a világnak, hogy ki az Isten és milyen az Isten! De hát “Isten a békességnek Istene”, ti pedig a civakodásnak, a visszavonásnak a népe vagytok! Nem látjátok, milyen szégyent hoztok ez által Istenetek nevére?! Keressétek hát a békességnek útját, mert ez méltó a békesség Istenének a fiaihoz! Erről hadd szóljon most hozzánk is az Ige tanítása!

1) Először újra emlékezetünkbe idézi, hogy milyen Isten a mi Istenünk: “nem a visszavonásnak, hanem a békességnek Istene!” Tehát nem a visszavonás Istene. Az a szó, amit magyar Bibliánk “visszavonás”-sal fordít, az eredetiben még ezt is jelenti: rendetlenség, rendetlen állapot, nyugtalanság, zavar, egyenetlenség, veszekedés, civakodás, felkelés. Tehát a mi Istenünk nem ennek az Istene. Úgy is merném mondani: annak a Sátán az istene, az ura, a szerzője, az ihletője, a munkálója. A rendetlenség, a zűrzavar, a háború nem Isten munkája. Isten nem gyönyörködik a felbomlásban, a pusztulásban, a halálban, Ő életet és rendet akar. Bizonyság reá az a bámulatos szép rend, törvényszerűség, összhang, ami a világmindenségben felismerhető, ami az Ő teremtő hatalmát és bölcsességét dicséri. Ő az életben gyönyörködik, mert Ő élő Isten, életet teremtő, életet oltalmazó, még a bűnös életet is megmentő Isten! Annyira nem akarja, hogy valaki elvesszen, hanem örök életet nyerjen, hogy képes volt e célból inkább saját Egyszülött Fiát elveszíteni, beleveszteni a halálba! És éppen ezért: “Isten a békességnek Istene!” Olyan Istenünk van, “a ki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket.” (2Kor 5,19) Krisztus keresztjénél nagy békekötés jött létre a föld és az ég, az ember és az Isten között! - És ebben a békekötésben Isten volt a kezdeményező, Ő nyújtott az égből békejobbot a földnek, mintha azt mondaná: minden gonoszság, lázadás, felségsértés legyen elfelejtve, eltemetve, megbocsátva! - és ennek a békének minden költségét, egész árát, amibe került, Ő maga vállalta magára. Olyan drága, olyan fontos Neki ez a békesség, hogy Fiát áldozta érte. Ez az, amit a próféta így fejez ki: “békességünknek büntetése rajta van.” (Ézs 53,5) A Fiún! Krisztuson! Amikor Isten a Krisztus kereszthalálára tekint, úgy veszi, mintha benne mindazok elszenvedték volna a kárhozat büntetését, akik helyett a Krisztus meghalt. Tehát helyettem és helyetted - Isten kegyelméből - a mi Urunk szenvedett, eleget tett, jóvátételt gyakorolt, fizetett! Ezért Isten nem vádol, pedig ellensége voltál, nem hányja a szemedre, amit ellene elkövettél, nem panaszolja föl, hogy nem szeretted, nem bíztál benne, nem fogadtad meg a szavát, hanem rámutat a keresztre és azt mondja: látod, ennyire szeretlek téged? Ilyen drága vagy nékem, ilyen becses vagy az én szememben, hogy képes voltam ezt tenni érted! - Látod: ilyen ami Istenünk! Ezt akarja az Isten! Ennyire igazán “a békességnek Istene!”

És ez nemcsak belső, lelki békességet jelent. Nem lehet azt mondani, hogy Istent csak ez a belső békesség, csak az örök élet dolga érdekli, a külső dolgokkal, a világi kérdésekkel pedig nem törődik. Sőt: ez a megállapítása Igénknek, hogy “Isten nem a visszavonásnak, hanem a békességnek Istene”, akkor és ott elsősorban éppen a külső helyzetre és magatartásra vonatkozott. Tehát Isten éppen az e világi békességnek az Istene is! A béke az, ami összhangban van Vele, a béke minden vonatkozásában, tehát éppen a nemzetek között is, azaz a földi béke is! Isten, aki ezt a parancsolatot adta, hogy: “Ne ölj!”, nem gyönyörködik a tömeggyilkosságban, elítéli a háborús pusztítást. Az az Isten, akinek könyörülő, gyógyító és mentő szeretete Jézus Krisztusban félreismerhetetlenül közel jött hozzánk, e tényével az élet és halál kérdésében már az élet mellett döntött, a háború és béke dolgában a békét vallotta a maga ügyének. Mert Ő nem a visszavonásnak, hanem a békességnek, az életnek, a növekedésnek, a boldogságnak, az építésnek az Istene!

Ebből pedig egyenesen következik, hogy milyen magatartás méltó ennek az Istennek a gyermekeihez! - Az a békesség, amit Isten szerzett és adott nekünk, nemcsak egy bizonyos láthatatlan lelkiség, vagy idea, hanem tényleges, produktív erőhatás, kisugárzás, békességet akaró és munkáló magatartás. Nem Istentől nyert békesség az, amelyik elrejtve meghúzódik a hívő ember lelke mélyén, mint titkos gyönyörűség, lelki élvezet - mert ha igazi ez a békesség, akkor az bele akar hatolni a földi viszonyainknak, a személyi, a családi, a gazdasági, a politikai életünk viszonyulásaiba, gondolatainkba és cselekedeteinkbe és ott sóként és áldásként akar hatni! A hívő emberből áradnia kell Krisztus békessége megnyugtató és békéltető sugárzásának. Akinek a békesség Istene az Istene, az maga is nem a visszavonásnak, háborúságnak, zűrzavarnak, hanem a békességnek az embere! Ha valaki őszinte becsületességgel kívánja és ügyének vallja a békét, akkor az a Krisztusban Istennel megbékélt ember elsősorban!

Nagyon jól tudjuk, hogy ma erről a kérdésről nem akadémikus vita folyik, hanem élet-halál kérdése ez most az egész emberiségnek. Aki nyitott szemmel nézi az eseményeket, világosan látja, hogy milyen válságos napokat élünk át jelenleg. Kiéleződött a helyzet és a legfontosabb és legidőszerűbb kérdés egészen ide egyszerűsödött le: békét akarunk vagy háborút, életet vagy pusztulást? - Azt mondhatná erre valaki, mit számít ebben az én egyéni állásfoglalásom, hiszen úgyis rajtam kívül álló erők döntik majd el ezt a kérdést az én megkérdezésem nélkül! Nos hát, nagyon is sokat számít. Nemcsak azért, mert a saját egyéni állásfoglalásunkkal, döntésünkkel erősítjük vagy gyöngítjük milliók békeakaratát vagy háborús pszichózisát, hanem azért is, mert úgy a békéért, mint a háborúért mindnyájan személy szerint is felelősek vagyunk!

Barth Károly, a ma élő teológusok legnagyobbika erről a kérdésről egyik könyvében a következőket mondja: “A háború vagy béke kérdése mindnyájunknak személy szerint is föl van adva. Föl van adva tehát ez a kérdés: mit teszel az igazi béke érdekében? Mit teszel a cselekvés és mulasztás sok lehető formáinak egyikében, a népek közötti háború elkerülésére vagy annak talán éppen az ellenkezőjére? Hogyan áll a dolog a te egész magatartásodat illetően, hogyan gondolkozol, beszélsz, mi az, amit megengedsz magadnak, vagy amit megtagadsz magadtól, amit másokban támogatsz vagy akadályozol: mindezekkel hozzájárulsz-e ahhoz, hogy a háború kiküszöbölődjék vagy bekövetkezzék? Tisztán látod-e, hogy a háború ha jön, semmiképpen nem függőlegesen, vertikálisan a démonikus világból tör fel, hanem - persze nagyon démonikusan - emberek által jön az emberekhez és te egyike leszel azoknak az embereknek, akik ebben vétkeznek vagy ártatlanok lesznek. Nem lehet másként, a háború kérdését mindezeken a vonalakon személyes kérdésként is fel kell tenni és meg kell válaszolni. És talán éppen ez a keresztény etika legfontosabb hozzájárulása ehhez a kérdéshez, hogy kérlelhetetlenül kiveszi ezt a kérdést az általános politikai és morális viták kötelezetlenségéből és ilyen személyes kérdéssé fordítja: mit tettél vagy nem tettél eddig ebben a dologban? Mit teszel, vagy nem teszel éppen most? És mit szándékozol tenni vagy nem tenni e tekintetben a jövőben?” (Dogmatika III/4).

Nem kérdéses, hogy aki valamilyen kapcsolatban is van a békesség Istenével: földi értelemben is a béke mellett foglal állást, békét akar! De hadd mondjam azt, hogy ez még így magában véve nem elég. Nekünk, ha igazán békét akarunk, hozzá is kell járulnunk ehhez a békéhez. Tudjátok mi az, amivel éppen mi, Isten népe, a békesség Istenének a gyermekei járulhatunk hozzá a békességhez? Legelőször az, hogy hiszünk benne! Hisszük, hogy lehetséges! Hisszük, hogy a világban kiéleződött feszültségeket nemcsak fegyverekkel és véres háborúkkal lehet megoldani, hanem békés úton is. Hisszük, hogy az államok vezetői összeülnek és a kölcsönös jóakarat békés módszereivel oldhatják meg azokat a nemzetközi kérdéseket, amelyek kirobbanással fenyegetnek. Mi, akik a nyitott sír mellett, az eltemetendő holttest mellett merünk bizonyságot tenni arról, hogy van örök élet, merjük most, amikor sokan elkerülhetetlennek tartják a háborút, hinni azt, hogy lehetséges a békés megoldás. Ha a hitnek egyáltalán van értelme, akkor éppen most merjünk hinni! Mert az ilyen merész hitnek ereje is van! Hiszen abban az Istenben hiszünk, aki nem a visszavonásnak, hanem a békességnek az Istene!

Százmilliók vannak már, akik felismerték a béke mérhetetlen áldását és hatalmas világmozgalomban követelik a vitás ügyek békés elintézését. Jó lelkiismerettel állhatunk közéjük és a magunk hitével, imádságával és szolgálatával is erősíthetjük ezt a közös jó ügyet. És ha a hit dolgában távol állnak is tőlünk, akik ezt a mozgalmat elindították, adjunk hálát Istennek azért, hogy bennük jó küzdőtársakat adott és hogy velük együtt munkálkodhatunk e jó célért! Hiszen nekünk Isten mondja: “Mert a ki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot: Forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót; keresse a békességet, és kövesse azt.” (1Pt 3,10-11) Hiszen a mi Istenünk a békességnek az Istene, tehát mi a békesség emberei akarunk lenni!

Énekeljük együtt:

A magasságban dicsőség Istennek,
Békesség légyen földön embereknek,
És jóakarat mindenféle népnek
És nemzetségnek!

(315. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1952. május 25.

Ebben a két versben elmondott különös történetet különös események előzik meg. Pál apostol Efézusban hatalmas erővel hirdeti az evangéliumot. Sokan megtérnek, sokan meggyógyulnak, életek változnak át, csodák történnek, pláne nagy feltűnést keltett az ördögűzők kudarca. Jézus olyan nyíltan megmutatta hatalmát, ellenállhatatlan erejét, hogy mindenkiben félelem támadt a láttán. Röviden úgy is mondhatnánk, hogy igen nagy hatású, Szentlélekkel telített evangelizáció folyt a városban, de a most alapigéül választott két versben ennek az evangelizációnak mintegy a legelső kézzelfogható eredményéről, következményéről kapunk tudósítást: “És sokan a hívők közül eljőnek vala, megvallván és megjelentvén cselekedeteiket. Sokan pedig azok közül, kik ördögi mesterséget gyakoroltak, könyveiket összehordva mindeneknek láttára megégetik vala. És összeszámlálák azoknak árát és találták ötvenezer ezüstpénznek. Ekképen az Úrnak ígéje erősen nevekedik és hatalmat vesz vala.” (ApCsel 19,18-20)

Nálunk is most folyt le Isten kegyelméből egy evangelizációs hét. Isten Igéje sok életbe beleszólt, megláttatta bűneinket, felfedte bajainkat, kiderítette életünk rövidzárlatának okát, felmutatta újra a kegyelem gazdagságát: hátha megértetné velünk az Úr az efézusi példából, hogy mi legyen mármost a legelső teendő? - Amit itt az efézusi hívők cselekszenek azáltal, hogy megvallják bűneiket, elégetik varázsló könyveiket, röviden így lehetne kifejezni: leszámolás a felismert bűnnel! Igen: ez az első, határozott teendő egy evangelizáció után! Lássuk hát, hogyan történik ez!

Ezt olvassuk: “Sokan a hívők közül eljőnek vala, megvallván és megjelentvén cselekedeteiket.” (ApCsel 19,18) Ebből látható, hogy igazi ébredés történt Efézusban, hogy nagy, közös bűnvallás történik. Nem elég felismerni a bűnt, nem elég tudomásul venni, hogy Isten a Krisztus kegyelméből megbocsátott mindent, nem elég nagy hálás igent mondani lélekben Isten fölkínált kegyelmére: a bűnnel való gyakorlati leszámoláshoz hozzátartozik az, hogy az ember megvallja.

A Biblia négyféle formában beszél a bűnvallásról: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9) Itt arról van szó, hogy az Úr előtt vallom meg bűneimet. Odamegyek imádságban Édesatyám színe elé és minden szépítés, mentegetőzés nélkül elmondom neki, mit tettem, ki voltam. Nagyon áldott pillanatok ezek egy hívő ember életében, amikor ilyen őszintén le tudja leplezni magát Isten előtt, de sokszor ez nem elég.

Van olyan bűnvallás is, ami nemcsak Istenre tartozik, hanem emberek elé is oda kell vinni, mégpedig az elé az ember elé, aki ellen vétettem. Ahogyan Zákeusról olvassuk: “Zákeus pedig előállván, monda az Úrnak: Uram, íme minden vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe.” (Lk 19,8) Vagyis, amikor igazán megtér valaki, akkor igyekszik maga is rendezni a múltját, fölkeresni azokat, akiket megkárosított, akiknek tartozik, akikkel pere van vagy volt, akikkel elintézetlen dolgai maradtak és most ezt mind rendezi. A leszámoláshoz hozzátartozik az, hogy elmegyek valakihez és megvallom és megjelentem olyan cselekedeteimet néki, amikért jóvátétellel tartozom.

Előfordulhat azután, hogy valamiféle bűn olyan megkötözöttségben tart egy lelket, hogy nem tud tőle szabadulni. Annyira hozzá van tapadva a szívéhez, hogy nem boldogul vele egyedül, nem bírja kirakni onnét és letenni Isten előtt. Ilyen esetre ajánlotta Jakab apostol: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért!” (Jak 5,16) Keress föl egy vagy két hívő testvért, lelkipásztort, mondj el neki mindent, adj ki a lelkedből mindent, mutasd ki előtte a szíved egész tartalmát, és kérd az ima segítségét, segítsen a kereszt alá vinni terheidet.

És e háromhoz, tehát az Isten előtt, a megbántott ember előtt és a lelki testvér előtt történő bűnvalláshoz jön még a negyedik: a nyilvános bűnvallás. Tehát az, amiről itt olvasunk, ebben a történetben. Ez a legveszedelmesebb formája a bűnvallásnak, mert ha nem a Szentlélek kényszere alatt történik, szemérmetlen dolog lesz belőle! Itt azonban az történt, hogy Isten Szentlelke olyan hatalmat vett az embereken, hogy azok nem tehettek másként, előjöttek és nyíltan vallották meg bűneiket.

Mármost mindegy, milyen formában történik a bűnvallás, a lényege mindenképpen egy: a bűnnel való szolidaritás megtagadása. Aki bűnét megvallja akár csak az Isten előtt, akár emberek előtt is, ezzel mintegy nyíltan megtagadja felismert bűnével a szolidaritást. Leleplezi azt a bűnt, aminek a lényegéhez tartozik, hogy lapulni szeret. Napvilágra hozza azt, ami nem bírja a világosságot, elárulja azt a Sátánt, aki irtózik a nyilvánosságtól! Olyan a bűnvallás, mint amikor valami gennyes csomó ott gyülemlik az ember belsejében. Az ilyen bűncsomót, bűn-gennyesedést is fel kell nyitni, fel kell tárni. És éppen ez a feltárás a megvallás útján történik. Amikor valaki bevallja vétkét, akkor ezzel mintegy megnyitja a bűncsomó útját és megindul a lélek tisztulási folyamata.

Hallottátok újra az evangelizáción, hogy minden bűnre van bocsánat. Jézus Krisztus vére örök elégtétel, teljes törlesztés minden adósságért. Nos: nem elég ezt elhinni, nem elég ezt tudomásul venni, hanem erre a számlára föl is kell írni valóban az adósságot. A bűnvallás nem egyéb, mint az emberrel és az Istennel szemben való adósságaim tételeinek a fölírása, följegyzése arra a számlára, amit az Úr kifizetett. Ezért ne hallgass el semmit, ezért valld meg, nevezd meg, nevezd a nevén bűneidet. Íme így olvassuk: “Sokan a hívők közül eljőnek vala, megvallván és megjelentvén cselekedeteiket.” (ApCsel 19,18) Neked sem lehet e nélkül leszámolnod egyetlen bűnöddel sem. Anélkül, hogy megvallanád, megjelentenéd, elbeszélnéd, kiadnád! Nincs veszedelmesebb, mint az elhallgatott bűn. Az ilyen örökre elhallgatott bűn ugyanis majd az utolsó ítéleten vádolja az embert. A meg nem vallott, a fel nem fedett bűnök majd az Örök Bíró előtt derülnek ki és állnak elő, mint vádlók. Ha van olyan bűnöd, amire fényt derített Isten az Ő Igéjével, és te meg nem vallottad azt, meg nem jelentetted, eltitkoltad, elrejtetted úgy, hogy azt hiszed, soha ki nem derülhet: azzal majd az Isten ítélőszéke előtt fogsz szembetalálkozni! Ezért nagyon megértem az efézusiakat, akik megvallották, megjelentették: közhírré tették cselekedeteiket, titkos műveleteiket, mert csak így tudtak szabadulni tőlük, emléküktől. Nem bánták, akármit gondolnak is róluk, nem bírtak tovább hazugságban élni.

Te még bírod? Meddig? Nem lehet őszinte, becsületes bűnvallás nélkül elszámolni! Ne félj megtenni! Jézus a kereszten így imádkozott ellenségeiért: “Atyám! bocsásd meg nékik, mert nem tudják mit cselekesznek!” (Lk 23,34) Hát még ha meg is bánja valaki a bűnét! És ezek az efézusiak még ennél is továbbmentek: “Sokan pedig azok közül, kik ördögi mesterségeket gyakoroltak, könyveiket összehordva, mindeneknek láttára megégetik vala.” (ApCsel 19,19) Magasra csapott a máglyán a láng és megemésztette egy csomó ember bűnös cselekedetének még az emlékét is. Ez teljes leszámolás volt! Vagyis a radikális leszámoláshoz még az sem elég, hogy valaki bevallja, megjelentse a bűnét. Hiszen az emberi romlottság olyan nagy, hogy képes megvallani, elérzékenyedve a bűneit és utána megint ugyanott folytatni, ahol abbahagyta. Majd megvallom újra, gondolja magában! - Nos, ez a tűz itt Efézus főterén teljes szakítást jelent! Lerombolását annak a hídnak, ami a múlt felé vezet, ami a megvallott bűnökkel összeköt! A könyvek elégetésével azt fejezik ki, hogy nem akarnak többé még tudni sem arról, amit eddig tettek. Ennek itt, most, igazán vége van. Valami olyanforma dolog történik itt, amit Jézus mond, amikor így szól: “Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; ...És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól!” (Mt 5,29-30) Ne sajnáld a bűnödet, ne fájjon a szíved miatta, ne búcsúzkodj tőle: vájd ki, vágd le! Itt nincs helye az alakoskodásnak. Nem lehet kiegyezni, amiről kiderült, hogy a tűzre való: tűzbe vele! Ne akarj régi bűnöket magaddal vinni az új életedbe! Ha megítélt Isten valamit rajtad, benned: szakíts vele, vesd el! Ha úgy érzed, fogva tart valami: el vele! De egészen! Úgy, mint ezek az emberek itt Efézusban: Nemcsak félretették sátáni tudománytól terhes könyveiket, hanem megégették! Tűzbe dobták! Fölégettek maguk mögött minden hidat! Eleve bebiztosították magukat az ellen, hogy visszanyúlhassanak régi bűneikhez. Nem másnak adták oda, tűzbe dobták. Nem mondták azt, hogy jó, én ezután nem olvasom! Ez nem lett volna elég, mert esetleg olvassa más, megfertőződik tőle más!

Nincs nálad ilyen tűzre való könyv, írás, emlék, fénykép, levél, bálvány?! Rengeteg babonás könyv van ma is forgalomban, spiritiszta és egyéb okkultista úgynevezett "irodalom", ami igazán nem való egyébre, mint tűzre! Nem elég, hogy nem olvasod már, nem elég, hogy félretetted. Megtalálja valaki más és megfertőződik vele! Nem félre kell tenni az ilyent, hanem tűzre. A szó szoros értelmében tűzre! - Olyan a leszámolás, mint a nagytakarítás. Jó ilyenkor körülnézni a fiókokban: nem lapul-e még valami, amit ki kellene már dobni onnét?! De a lelkünk fiókjaiban is körül kellene nézni! Lehet, hogy már régen elavult nézeteid vannak bizonyos kérdésekről, lehet, hogy Isten már régen megítélte például a társadalmi szemléletedet, gazdasági nézeteidet, elveidet, de nem mered föladni, mert rád fognák, hogy te is behódoltál. Nos, Testvér, merjed megtagadni azt, amit megítélt az Isten, elszakítani ami már régen elszakadt csak te tartod még össze, merjed tűzbe dobni, ami már régen ott ég Isten ítéletének a tüzében, merj új életet kezdeni! Merjed azt tenni, amit az apostol mondott, hogy amik hátam mögött vannak elfelejtvén, amik előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem... (Fil 3,14)

Azt olvassuk azután, hogy miután elégették, kiszámították a könyvek árát. “Összeszámlálák azoknak árát és találták ötvenezer ezüstpénznek.” Tehát először elégették és azután számlálták össze az értékét. Ez a helyes sorrend! Sokan megfordítják ezt: először számolnak, számolgatnak, hogy mibe kerül nékik, ha megtérnek, mibe kerül, ha le akarnak számolni radikálisan, mibe kerül egy új élet kezdése és ezért nem kerül sor sohasem az égetésre! Úgy találják: túl nagy az áldozat, amit Isten tőlük kíván! Visszarettennek, és sohasem jutnak el az igazi leszámolásig. Nem kis összeg az 50.000 ezüstpénz, amibe ezek a könyvek kerültek. És mégsem sajnálják! Valahogy úgy van az, hogy amikor az ember megismeri Isten kegyelmét a Jézus Krisztusban, akkor átértékelődnek a dolgok! Ami drága, kedves volt, az most egyszerre elveszti értékét - és megfordítva: ami azelőtt nem kellett, unalmas volt, most a legszükségesebb lesz. Ami egyszer elveszti értékét, azt az ember nem sajnálja föláldozni. Így tulajdonképpen nem valami hősies cselekedetet hajtanak végre ezek az efézusiak, nem áldozat ez az ő részükről, hogy ilyen nagy értékű könyvgyűjteményt képesek eltüzelni, hanem természetes, ésszerű, magától értetődő.

Szinte üzletszerűen is helyes, amit tesznek. Olyanformán, mint amikor bejött a forint, senki sem sajnálta elhajítani a sok millpengőt, meg billpengőt, hiszen annak most már nincs többé értéke! Nem őrizgetsz még mindig ilyen dolgokat, lelki millpengőket, amiknek már régen devalválódott, sőt megsemmisült az értéke? Hiszen nem ér az már semmit! Miért szorongatod még mindig? Csak annyi mozdulatot tégy meg, mint amikor valaki valamit megfog és tűzbe hajít! Ahogy elégtek azok a könyvek a tűzben, úgy veszi el Isten tőled mindazt, amit odaadsz neki! Ne arra nézz, mibe kerül, mit veszítesz, hanem arra, hogy mit nyertél a Krisztusban! Hiszen gazdag vagy! Bátran kiszórhatod a szemetet! Számolj le végre egészen, hogy igazán új életet kezdhess!

Könyörögjünk az ének szavaival:

Ó, Ábrahám Ura, Ím hallom szent szavad;
Csak azt az üdvöt keresem, mit kezed ad.
A múló földi jót És vágyát elhagyom,
S őt választom, ki őrizőm és pásztorom.

Ó, Ábrahám Ura, Szent kegyelmed nekem
Az én örömöm, útamon ez vezessen.
Te barátod lettem, És Istenem te vagy:
Tarts meg a Jézus véréért és üdvöt adj!

(425. ének 2-3. vers)

Ámen

Dátum: 1952. május 18.

Gyülekezetünk életében áldott alkalom volt az elmúlt hét, amikor Istenünk segítségével estéről-estére foglalkozhattunk magyar református egyházunk útjával. Amint tudjátok, nem önkényesen válogattuk össze az elmondani valókhoz alkalmas Igéket, hanem bibliaolvasó vezérfonalunk szerint az éppen soron következő részeket vettük alapul, bekapcsolódva közösen is a rendszeres igetanulmányozásba. Egyházunk Isten által elrendelt útját nem is érthetjük meg és nem is járhatjuk másként, csak úgy, hogy rendszeresen olvassuk és tanulmányozzuk az Igét. Egyedül az Ő Igéje taníthat meg bennünket mindazon áldások elfogadására, lehetőségek kihasználására, amiket kegyelméből ma ad nekünk. Vajon megértettük-e, mire kötelez az, amit Istentől nyertünk? Értjük-e most jobban Isten akaratát, mint ahogyan értettük ezelőtt?

Ha röviden össze akarnám foglalni az elmúlt hét tanulságainak eredményét, szerényen, de határozottan így mondhatnám: az Ige hatalma előbbre vitt bennünket az Úrnak szolgáló engedelmességben. Krisztus egyházai a világon - benne a mi református egyházunk - az utóbbi években egyre világosabban értik meg az Igéből Istennek azt az akaratát, mellyel el akar vezetni bennünket a szolgáló egyház megértésére.

1) Az egyháznak azért kell szolgáló egyháznak lennie, mert szolgáló Ura van. Az egyház szolgálata abból a szolgálatból következik, amit Ura, Jézus Krisztus végez érte, benne és általa, sőt akár nélküle is a világért. Isten országában a nagyság, az igazi nagyság nem a hatalom lépcsőjén való emelkedéssel, hanem a szolgálat mélységébe való alázatos alászállással áll egyenes arányban. Az a nagyobb és erősebb, aki mélyebbre hajol a szolgálatban. Isten országa rendjének erről az alapelvéről adott megrendítő példát tanítványainak egész életével. Hogy jobban megérthessük, kicsoda Ő, az utolsó vacsora alkalmával olyan munkát végzett, ami rabszolgák kötelessége volt: megmosta tanítványainak a lábát. Az apostolok közül egyiknek se jutott eszébe, hogy felajánlja a többinek ezt a szolgálatot: egyik se akart utolsó lenni, a többinél kevesebbnek látszani. És akkor egyszerre az, akinek az Atya mindent hatalmába adott, Aki tudta, hogy az Istentől jött és az Istenhez megy, odatérdel gőgös, büszke, beképzelt emberek izzadt, poros lábai elé és elkezdi mosni, majd a nála lévő kendővel törölgetni. Jézus, a Szentháromság Isten második személye, Aki által Isten a világot teremtette, Aki az Isten dicsőségének a visszatükröződése, az Isten valóságának a képmása: letérdel az emberek elé, hogy a legszolgaibb munkát elvégezze nekik. Pedig az csak jelképe Jézus tulajdonképpeni nagy szolgálatának, annak, amiért megalázta magát - Isten létére emberré lett -, amiért szolgai formát vett föl: jelképe a világ megváltásáért végzett szolgálatnak, a teste megtöretéséig, vére kiontatásáig menő nagy szolgálatnak. Jézus halála nem hősi tragédia, hanem annak a bizonyítéka, hogy Ő nemcsak szavával, nemcsak Neki kedves feltételek mellett akar szolgálni, hanem Ő életre-halálra szolgál, teljes odaadással, s még az élete sem drága Néki, ha életének odaadását a világért való szolgálata megköveteli. Ezért a legnagyobb és a legerősebb Ő, mert a másokért való szolgálatban Ő szállt le a legmélyebbre, a teremtett világ legmélyebb pontjára, legmegalázottabb helyére, a keresztfára.

És ezzel szolgálata nincs befejezve. Lelke és Igéje által most is szolgál. Tulajdonképpen az egyház nem is egyéb, mint a Krisztus szolgálatának a prolongációja, folytatása, annak a valóságnak a folyamatos történése, hogy Jézus Krisztus él és szolgál! Ő hajol le hozzánk és végzi szolgálatát közöttünk Igéjével, a sákramentumokkal, Szentlelkének közöttünk való jelenlétével és munkálkodásával. Valójában amikor szolgáló egyházról beszélünk: tulajdonképpen az egyházban szolgáló Jézus Krisztus cselekedeteiről teszünk bizonyságot. Jézus mintegy részesíti az övéit az Ő szolgáló tevékenységében, életében - bevonja az Ő egyházát a maga szolgálatába. Az egyház tehát annál inkább igazán egyház, minél valóságosabb, minél engedelmesebb eszköze Krisztus szolgálatának. Nemcsak olyan szervezet tehát az egyház, amelynek arról kell gondoskodnia, hogy fenntartson egy bizonyos egyházi életformát, végezze az istentiszteleteket, keresztelőket, esketéseket, temetéseket, tehát mintegy keretbe foglalja az anyakönyvbe bevezetett emberek vallásos életét és lehetővé tegye számukra, hogy vallásos érzéseikben meg ne rövidüljenek. Tevékenysége nem korlátozódhat csak arra, hogy egyes emberek egyéni hitét segítse elő.

Mert azzal, hogy mi a szó legigazibb értelmében is hívőkké lettünk, eljutottunk Krisztushoz, megtaláltuk üdvösségünket: még nincs készen minden. Ha mi ebben megnyugszunk és megelégszünk is: Isten nincs megelégedve vele. Kétségtelen, hogy Krisztus szolgálatának az elfogadása, a Krisztusban kapott bűnbocsánat tesz bennünket Isten gyermekeivé, de ez csak a kezdete annak, amit Isten ezáltal akar velünk, ez csak az előfeltétele a keresztyén életnek. A csak üdvözülni akarás, a megtért mivoltunkkal való megelégedés alapjában az Isten iránti engedelmesség megtagadása, hiszen Isten minket Krisztus szolgálata által azért hívott el és azért fogadott kegyelmébe, hogy most már egészen a szolgálatába állítson, olyan emberekké tegyen, akik szolgáivá és követeivé válhatunk. Azért kell megtérnünk Hozzá, hogy ezután valóban odamenjünk, ahová Ő akar vezetni bennünket. A bűnbánat és megtérés előfeltétel, előkészítés a szolgálatra. Most azonban sor kell, hogy kerüljön magára a szolgálatra is, az elindulásra, a készségre. Krisztus olyan egyházat akar, amelyik előtte teljesen meghódol, Néki rendelkezésére áll. Az egyház azoknak a Krisztusban elhívott embereknek az összessége, akik a Krisztus megváltó kegyelme által elkészíttettek arra a szolgálatra, amire az egyház szolgáló Ura fel akarja használni őket. Az egyház a világban tehát sohasem lehet uralkodó, hatalmi tényező, hanem csak szolgáló egyház!

2) Ebből az is következik, hogy az egyház szolgálatainak nincsenek feltételei. Nem lehet úgy föltenni a kérdést, hogy milyen feltétel esetén hajlandó és köteles az egyház szolgálni. Mert ha ezt bizonyos feltételekhez kötnénk, akkor már nem volna igazi szolgálat, hanem valamiféle uralkodás. Jézus nem kötötte feltételhez a szolgálatot. Ha bármi feltételt szabott volna, ezt kellett volna mondania: hajlandó vagyok szolgálni néktek, hajlandó vagyok megalázni magam egészen a halálig, ha megígéritek, hogy méltányolni fogjátok szolgálataimat. De Ő nem ezt tette. Feltétel nélkül szolgált és a többit az Atyára bízta. Ez az egyetlen igazi szolgálat. És ha bennünk, ha az egyházunkban valóban az élő Krisztus szolgál, akkor annak a szolgálatnak egyetlen feltétele van, az, hogy az a szolgálat valóban szolgálat legyen. A Krisztus egyháza nem azért szolgál, hogy valamiféle haszonhoz, előnyhöz jusson általa, sem nem azért, hogy a saját létét biztosítsa, hanem mert az a Krisztus élteti Lelkével, aki míg testben is itt járt közöttünk, olyan volt, mint aki szolgál. Nem az a fő kérdése az egyháznak - és benne minden egyes tagnak -, hogy hogyan érvényesülhetek, hanem az, hogy hogyan szolgálhatok?! És ha ez a kérdés: hogyan szolgálhatok, igazán komoly kérdésünk, akkor nem is hagy bennünket Jézus konkrét válasz nélkül. Mert szolgálatban állni az Újszövetség szerint mindig annyi, mint valakinek engedelmeskedni, olyan valakinek, akivel az ember kapcsolatban van, aki megbízásokat ad, akinek rendelkezésére áll az ember.

Az Újszövetség előtt ismeretlen az a számunkra olyan gyakori kifejezés: egy ügynek vagy egy eszmének a szolgálatában állni. Aki egy eszmének él, az maga választja meg az eszközöket és a megvalósulás útját is maga határozza meg. Keresztyén eszmékért és alapelvekért is lehet lelkesedni, de ez nem szolgálat. Az apostolok Krisztus, az élő Úr szolgái voltak, de nem azért, mert keresztyén elveket követtek, hanem azért, mert magától Krisztustól határozott és világos útmutatást, megbízatást kaptak. Jézus határozott tájékozódást ad szolgáinak. Persze nem úgy, hogy azok mindent tudjanak, de igenis úgy, hogy minden pillanatban és minden feladat előtt világosan lássák azt, hogy mit kell tenniök. Krisztus szolgái úgy állanak itt Uruk előtt, mint Ő az Atyja előtt. “A miként engem küldött vala az Atya, én is akképen küldelek titeket.” (Jn 20,21) Ő mindig, mindenben Atyja utasítását követte. Ezért volt az, hogy sohasem sietett, nem kapkodott, nem rohant, nem volt izgatott és túlterhelt. Pedig állandóan szolgált, úgy, hogy sokszor evésre sem volt ideje. De mindig jutott idő az útjába kerülő ember, az útjába kerülő nyomorúság, probléma számára. Egy időben való különböző dolgok nem forgácsolták szét akaratát. Figyelme minden pillanatban arra összpontosult, ami éppen akkor időszerű volt.

A tanítványok szolgálata is mindig aktuális szolgálat volt. Az engedelmesség megszabadította őket a kapkodástól, tétovázástól. Akinek a szolgálatában állottak, Annak engedték át a konkrét feladatok kijelölését. A mi szolgálatunk is konkrét feladatok elvégzésére irányulhat, mert különben, nagy általánosságban, nem szolgálat. Az a ma, az a valóságos helyzet, amiben élünk: a tere az egyház szolgálatának. Azokban a konkrét problémákban, amikkel népünk a mindennapi életben falun és városon, szántóföldön és gyárban egyaránt küzd; hazánk életének abban az új rendjében, amiben élünk, a világ népeinek abban a nagy törekvésében, amellyel a feszültségből való békés kibontakozás lehetőségét keresik; a világ egyházainak abban az ökumenikus törekvésében, amellyel segíteni akarnak a népek békés együtt lakozásának a megoldásában - tehát a mai élet mai problémáiban kell a Krisztus egyházának megtalálnia és elvégeznie Ura szolgálatát. Az egyház nem merenghet a múlton, sem nem ábrándozhat egy elképzelt jövőn, mert itt és most kell szolgálnia, abban az időben, amelyben élünk, abban a történelemben, amelynek kortársai vagyunk. Az igazán engedelmességre kész egyházat nem hagyja tanácstalanságban az Ő Ura. Figyeljünk hát nagyon alázatosan az Ő - a mai élet problémái között is - eligazító szavára!

Jézus Krisztus, az élő Úr, nincs rászorulva a mi szolgálatunkra. El tudja végezni az Ő munkáját nélkülünk is, sőt ellenünkre is. De éppen azért könyörögjünk alázatos szívvel, hogy Igéje és Szentlelke által adjon részt szolgálatából nekünk is, az Ő egyházának, hogy Vele szolgálhassunk az emberi élet javára. - Imádkozzuk együtt a 90. Zsoltár 9. versének szavaival:

Szolgáidon láttassad dolgaidat,
Dicsőségedet ezeknek fiain!
Add értenünk felséges hatalmadat,
Mi kegyes Urunk, ó, irgalmas Isten!
Minden dolgunkat bírjad, forgassad,
Kezeink munkáit igazgassad!

Ámen

Dátum: 1954. május 9.

A nagy keresztyén ünnepeknek megvan az a hátrányuk és veszedelmük, hogy az üdvösség nagy ténye - mint Krisztus születése, halála, feltámadása -, arra az egy-két napra korlátozódik. Ilyenkor nagy gyülekezetek sereglenek föl a templomba, ünnepelnek, de azután elmúlik az ünnep és azzal együtt vége a karácsonynak, vége a húsvétnak is, majd legközelebb megint csak egy év múlva ülünk húsvéti ünnepeket, Ilyenkor mindig eszembe jut az őskeresztyén gyakorlat: Az apostoli és közvetlen utána következő időkben a keresztyén gyülekezeteknek évenként nem egy, hanem 52 húsvéti ünnepük volt. A vasárnap hetenként megismétlődő húsvéti ünnep volt számukra, amikor újra megerősödtek a feltámadás hitében, a megváltó Krisztus húsvéti győzelmében. Nekünk is arra van szükségünk, hogy a húsvéti ünnepek után is a húsvéti győzelem erejében járó emberek legyünk! Ezt az állandósult, el nem múló, folyamatos húsvéti bizonyságot és örömet fejezi ki Pál apostol ebben az Igében: “Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk!” (Ef 2,10) A Krisztusban hívő emberekről, az egyház igazi népéről beszél az apostol. Azt mondja róluk, hogy azok az Isten alkotása, teremtetvén általa.

Ezt a kifejezést meg sem értenénk a húsvéti örömhír nélkül. Mert itt nemcsak egyszerűen úgy vagyunk az Ő alkotása, teremtetvén általa, mint ahogyan az egész világ: a csillagok, fűszálak, minden-minden a látható és láthatatlan világban az Ő alkotása, teremtménye. Nem Isten mindeneket teremtő munkájáról van tehát szó, hanem az Ő második teremtéséről, újjáteremtő cselekedetéről. Arról az új teremtésről, amelyiknek első, a halálból feltámadott példánya Jézus Krisztus. Krisztus nemcsak az első zsengéje az új teremtésnek, hanem az alapja, a kezdete is. Ne úgy gondoljunk tehát a feltámadására, mint ahogyan egy múltbeli eseményre szoktunk gondolni! Az Ő feltámadásával nem befejeződött valami - mondjuk a megváltás isteni nagy műve -, hanem éppen elkezdődött! Elkezdődött valami új, valami más, valami hatalmas, isteni, dicsőséges: elkezdődött egy új világ-teremtés. Húsvétkor elkezdődött egy folyamat, a bűnből és halálból való újjáteremtésnek a folyamata, egyetlen valóságos emberi személyben: Jézus Krisztusban. Az az új teremtési folyamat kezdődött el, amelyiknek a végső kiteljesedését a Szentírás így szokta nevezni: új ég és új föld, amelyben igazság lakozik. Tehát az egész teremtett, de bűnbe merült világ megváltásának, újjáteremtésének a folyamata. A feltámadott, élő Jézus személyében Isten már előlegezte ennek a régi világnak, a Krisztus halálában megítélt világnak azt az eljövendő új világot, amelyikért így szoktunk imádkozni: “Jöjjön el a Te országod”. (Mt 6,10a) Valóban Krisztus a világ reménysége, mert Benne és Általa már el is kezdődött annak az új világnak és új embernek a teremtése, amelyiknek a nagyszerűségét, merőben új voltát csak így tudja kifejezni az apostol: “az Isten legyen minden mindenben.” (1Kor 15,28)

Mármost az apostol azt mondja, hogy mi, akik hiszünk Jézus Krisztusban, Isten alkotása vagyunk, teremtetvén általa. Vagyis ugyanaz a folyamat, ami elkezdődött a Krisztus feltámadásában, folytatódik a Benne hívőkben. A Krisztusban elkezdődött új teremtésnek, halálból újjáteremtett életnek minden Krisztusban hívő ember részese. Annyira, hogy Pál ezt a titkot így fejezi ki: “Minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, (kegyelemből tartattatok meg!) És együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban.” (Ef 2,5-6) Háromszor is mondja: együtt. Megelevenített együtt a Krisztussal, és együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztussal. Ez az “együtt” a Krisztussal, ez mutatja, mennyire belevont bennünket Isten abba az új teremtésbe, ami elkezdődött Krisztusban. A Krisztusban való hit által a bűneiből újjászületett ember életlehetősége nyílik meg. A hit nem azt jelenti, hogy én teszek valamit - tudniillik hiszek -, hanem azt, hogy Isten tesz velem valamit: tudniillik újjáteremt. Teremtő munkájával létrehoz bennem egy új embert, olyant, amilyenből majd az új ég és új föld emberi társadalma fog állni. Isten teremtése vagyunk a Krisztus Jézusban: olyan életprincípium van bennünk, amely nem rabszolgája többé a bűnnek - mert Jézusban meghalt a számára; nincs kiszolgáltatva a halálnak - mert Jézus húsvéti győzelmének részese; amit nem magunk termelünk ki magunkból kegyességi gyakorlatokkal, imádkozással, fogcsikorgató hittel - hanem amit Isten teremtett a Jézus Krisztus feltámadásában, személyében a számunkra!

Éppen az elmúlt hetekben voltam tanúja Isten ilyen új embert teremtő munkájának. Valaki, aki eddig még nem ismerte Jézust, jelentkezett nálam, hogy szeretné megismerni Őt. Heteken keresztül beszélgettünk Jézusról. Elmondtam neki a megváltás csodáját, hatalmát, hasznát, igyekeztem neki bemutatni a Megváltó Krisztust. Eljutott odáig, hogy mindent elfogadott ésszel, értelemmel, de hátra volt még az, hogy a megváltás ténye valóságos életté is váljék számára és benne. Tudtam, hogy ez az a pont, ahol sem ő nem mehet tovább a maga akaratával, sem én a rajta való segítésemmel. Életet csak Isten adhat. De könyöröghetünk érte. Könyörögtünk együtt, és az imádság közben egyszerre csak megmozdult benne az élet, az újjászületett ember élete! Az az új ember, akit Isten az Ő Igéjével és Szentlelkével a Krisztusban teremtett. Letagadhatatlanul ott volt előttünk az új ember! Nem én hoztam létre, nem ő erőszakolta ki magából: mindketten ámulva voltunk tanúi az Isten újjáteremtő munkájának.

Ez az új emberünk nem azt jelenti, hogy óemberünk már nem is él többé, hanem azt, hogy most már fel tudjuk ismerni magunkban óemberünk hiábavaló voltát és elkezdhetjük a régi énünk, bűnös természetünk ellen való egész életünkre kiterjedő nagy harcot, hogy mindinkább megerősödjék bennünk a Krisztusban újjászületett új ember. Ezért fűzi hozzá rögtön az apostol, hogy “teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre.” (Ef 2,10) Tehát nem azért teremtetett ez az új ember, hogy önmagának tetszelegjen, hanem valami egészen gyakorlati célból: jó cselekedetekre. Ez az új élet éppen abban lesz nyilvánvalóvá, hogy megszabadulunk végre önmagunktól és a magunk problémáitól - tehát a legnagyobb akadálytól, gátlástól. Rettenetes az, amikor az ember nem tud túljutni a maga problémáin! Mindig azon morfondíroz: de hát hogyan is áll a dolog velem? Képtelen vagyok a jóra, méltatlan vagyok, bűnös vagyok, előbb rendbe kell jönnöm önmagammal! Ez a folytonos önmagukkal való foglalkozás bénítja meg őket abban, amire teremtettek: a jó cselekedetekben, a mások felé irányuló segítésben. Nem bírnak megszabadulni önmaguktól!

Stanley Johnes mondja el egyik könyvében, hogy egyszer egy nagyon rossz úton és egy még rosszabb autón kellett egy hosszabb utazást megtennie. Alig haladt pár kilométert az autó, megbokrosodott és megállt. Kicsit elbajlódtak vele, s újra mozgásba jött. De ez újra megismétlődött. Estére egészen kimerültek. Átutazóban pedig nagyon szerette volna megtekinteni a vidéket, mert még sohasem járt arra. De képtelen volt rá: teljes figyelmét a rosszul működő gép kötötte le. Sok ember erejét és figyelmét a maga rosszul működő belső élete köti le. A szívük nem tud megszabadulni maguktól, ezért nem tudják élvezni Isten világát, a jó cselekedetek örömét. Nem tudnak másokkal együttérezni, mások terhein könnyíteni. Mire a nap véget ér, kimerítették önmagukat. Ha az élet jó cselekedetekre való alkalmat vet eléjük, nem tudnak élni az alkalommal.

Amikor Livingston Dávid visszatért Afrikából, miután éveket áldozott oda az ő szeretett afrikai embereinek, valaki a lelkiállapota után érdeklődött. “A lelkem..., a lelkem: majd elfelejtettem, hogy lelkem is van!” - válaszolta Livingston. Olyannyira érdekelte őt a másik lelke, hogy a maga lelkéről majdnem megfeledkezett. Jobb és egészségesebb ez, mint mindig önmagamba tekinteni! Ez utóbbi betegessé tesz. Persze időnként meg kell vizsgálnunk önmagunkat. Olyan önvizsgálatot kell tartanunk, mely teljes önátadásra, az Isten akaratához való teljes alkalmazkodásra vezet. De azután el kell fordítani magunkat az önmegfigyelés gyújtópontjából és folytatni a munkát, amire teremtettünk. Ma éppen ez az egyik legnagyobb leckéje a Krisztus egyházának: megtanulni, hogy ne tekintse zsákmánynak azt, hogy vasárnaponként zárt körben elkülönült és szakrális életet élhet a templomban, vagy hétköznap egy-egy bibliaórán, hanem egyházi, gyülekezeti életének a súlypontja is tevődjön át a világba, a mindennapi élet munkafolyamatába. Ott van a terük azoknak a jó cselekedeteknek, amikre teremtettünk az Isten által a Krisztusban. Ott, a mindennapi élet munkafolyamatában van elkészítve az alkalom a Krisztusban újjáteremtett emberünk számára.

Tegnap a munka ünnepét ülte az ország. Számunkra a munka megbecsülése nem idegen. A munka benne van Isten tervében. Ő parancsolta, hogy kenyerünket munkával keressük. Az apostol úgy beszél erről a munkáról, hogy becsületbeli dolognak tartsuk, hogy csendes életet folytassunk, saját dolgainknak utánanézzünk és tulajdon kezeinkkel munkálkodjunk. Azt is tudjuk az Igéből, hogy: “ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.” (2Thessz 3,10) Meg hogy: “méltó a munkás az ő táplálékára.” (Mt 10,10) A mi számunkra a munka új emberünk jó cselekedeteinek Isten által elkészített általános lehetősége és alkalma. Csak legyen eléggé nyitott a szemünk és éber a lelki fülünk észrevenni, mennyi alkalmat ad Isten magában a mindennapi munkánkban a jó cselekedetekre. Az új embernek maga a hétköznapi munkája is nemcsak kenyérkereseti alkalom, hanem jó cselekedet, mert azzal a hittel végezheti, hogy haszna van belőle a világnak, szolgál vele az embereknek. Annak a világnak és annak az emberiségnek, amelyik a Jézus Krisztusé, és amelyikből Krisztus az eljövendő Isten-országát teremti újjá! Az tehát, hogy dolgozik valaki, sok munkája van: éppen nem akadály, sőt alkalom az Isten által előre elkészített jó cselekedetek megragadására.

Van aztán különös alkalma is a jó cselekedetnek, ahol az emberi élet szüksége, fogyatékossága, hiányossága jelentkezik - mint például betegség, szegénység, szomorúság, tanácstalanság, gyengeség -, ahol megint mindig előre elkészített jó cselekedetre való alkalom van a számunkra. Az egész élet egy nagy alkalom szóval és tettel bizonyságot tenni arról, hogy Krisztus valóban Úr e világon, és az Ő feltámadásában valóban elközelített az egész világ újjáteremtése. Az ilyen alkalmak kihasználása az igazi jó cselekedet!

Azért volt húsvét, azért támadott fel Jézus Krisztus, hogy a húsvéti ünnepek után is a húsvéti győzelem erejében járó emberek lehessenek a világban. Mert ha hiszünk a Krisztusban, akivel együtt megelevenített, akivel együtt feltámasztott az Isten a halálból, akkor mi is “az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk.”

Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem
Elrendelt utamat s minden parancsodat.
Egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam és kövessem
Szent igazságodat, szent igazságodat.

(512. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1954. május 2.

Amint láthatjátok, az Úrnak szent asztala megint meg van terítve és elkészítve várja azokat, akik a megváltás drága ajándékaiban e látható cselekmény által is akarnak részesülni. Fölmerülhet ezzel kapcsolatban a mai vasárnapon a kérdés: miért osztunk ma újra úrvacsorát? Hiszen nagypénteken és húsvétkor ugyancsak bőséges alkalom nyílott rá mindenkinek, aki akarta. És ennek még csak két hete! Nem túlságosan sűrűn van ez? Nem sok ez? Nem kellene jobban vigyázni arra, hogy istentiszteletünknek ez a legszentebb cselekménye ne váljék túl megszokottá, hogy az Úr vacsoráját ne járassuk le?! E templomban már sokszor beszéltünk az úrvacsoráról. Nem is akarom én most a sákramentum lényegének összefoglaló tanítását adni újra, hanem inkább csak egyetlen textus, Jézus egy mondása szemszögéből tekinteni az egész szent cselekményt. A textus, Urunk e mondása így hangzik: “Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. (1Kor 11,24c) Kétszer is mondja ezt: a kenyér kiosztásánál először, a bor odanyújtásánál újra. Miközben e szavak értelmét vizsgáljuk, talán megtaláljuk a feleletet az előbbi kérdésünkre, hogy tudniillik mi értelme van az ilyen sűrűn való úrvacsora-osztásnak?

“Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” - mondja Jézus. Ilyen formulázásban már nagyon megszoktuk, próbáljuk egy egészen kicsit másként kifejezni ugyanezt, így: ezt cselekedjétek az énreám való emlékezés céljából; énreám emlékeztessen benneteket az, amit ilyenkor cselekedtek! Az úrvacsoránál tehát egy cselekmény által emlékezünk. Mindnyájan ismerjük, hogyan segít egy emléktárgy visszaidézni lelkünkben valakinek az arcát, akit már régen láttunk. Egyszer tanúja voltam, amikor egy fiatalember levelet kapott tiszántúli kis falujában élő nővérétől. Kinyitva a levelet néhány préselt virág hullott ki belőle. Leírta nővére, hogy édesanyjuk sírjáról való a virág és most a halála évfordulóján küldi az öccsének Pestre. Csodálatos volt látni, hogy a kis emlék hogyan idézte vissza a fiú lelkében édesanyja egész életét. Meghatódva kezdett beszélni anyja szeretetéről, lelkének sok drága szépségéről, hitéről, áldozatáról. Apró történeteket mondott el, amiket együtt éltek át és végül elmesélte, hogyan halt meg az édesanyja. És mindezt egy kis száraz virág váltotta ki belőle. - Az utolsó vacsora is ilyen emlék, amely újra meg újra mintegy visszahívja feledékeny emlékezetünkbe a mi Urunk szenvedésének drága jeleneteit, eseményeit. Felidézi a Gecsemáné-kertbeli gyötrődést, a megcsúfoltatást, a keresztfán való kínlódást és halált, s emlékezetünkbe idézi újra azt a végtelen szeretetet, amivel mindezt érettünk vállalta. Úgyis nagyon kísért a veszedelem, hogy csak bizonyos időszakokhoz kötötten emlékezünk Jézus életének üdvösségünket szerző nagy eseményeire, különösen az Ő szenvedésére és halálára. Igen: nagypénteken! Akkor minden gondolatunk odairányul, de azután az élet halad tovább. Nagypéntek elmúlik és vele a Krisztus halálára való emlékezés is! Amint távolodunk időben nagypéntek napjától, úgy távolodunk lélekben nagypéntek eseményeitől, a Krisztus keresztjétől is. És ezáltal megint kívül kerülünk a megváltás isteni erőhatásán is, elfordulva a kereszttől, mintegy kilépünk lélekben abból a lelki mágneses térből, amit a Krisztus keresztje áraszt. Ezért lesz a hitünk is megint örömtelen, ingadozó, bukdácsoló.

Nos, elmúltak az ünnepek most is, ez a szent emlék itt az asztalon arra figyelmeztet, hogy ne múljék el a Krisztus halálára való emlékezés. “Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”: forduljatok vissza újra a kereszthez, térjetek vissza a kereszt alá, ne menjetek, ne távolodjatok el innen, maradjatok itt, ne feledjétek el, amit érettetek cselekedtem, hiszen ebben van az erő számotokra! A reám való emlékezés által, lelketeknek felém fordulása által tapasztaljátok meg az én golgotai áldozatom szabadító hatását. Valami effélét mond Jézus ezekkel a szavakkal: “Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”

De még mást is! Egészen különös szertartás ez az utolsó vacsora! Kezdettől fogva mindmáig a keresztyén gyülekezet istentiszteletének a középpontja, csúcspontja. Ezért is nevezik sákramentumnak, azaz magyarul: szentségnek! Jeléül annak, hogy ez a legszentebb része, aktusa, cselekménye az egész kultusznak! Annyira az, hogy nem is vehet részt benne más, csak az, aki a Krisztusban való hitéről vallást tesz. Kezdetben a nem konfirmáltakat ki is küldték a templomból, amikor az úrvacsoraosztásra került a sor. De ez csak az egyik jellegzetessége az úrvacsorának, ez a megkülönböztetett szentség-jelleg, sákramentumi cselekmény. Éppen az a csodálatos benne, hogy mindennek az ellenkezőjét is el lehetne mondani róla: tehát azt, hogy ez éppen a legkevésbé szent cselekmény az egész istentiszteletben. Sőt, nagyon is profán, nagyon hétköznapi és nem ünnepi, nagyon is közönséges, általános dolog: evés-ivás. Tehát olyan cselekmény, amit nem kultuszi keretben, nem istentiszteleti cselekményként sokkal gyakrabban teszünk. Enni-inni mindenki szokott minden nap többször is, és nem mondható e cselekményről, hogy valami különösen szent és áhítatos cselekmény lenne. Milyen érdekes, hogy éppen ez a leghétköznapibb, legközönségesebb cselekmény: embereknek az együttes étkezése, ez került be a keresztény istentisztelet középpontjába, mint annak legszentebb, leghétköznapibb, legkiemelkedőbb kultuszi cselekménye. Mit jelent ez? Azt, hogy az úrvacsorában találkozik a hétköznapi és az ünnepi, a szent és a profán és e kettő közötti határvonal eltűnik. A keresztény ember számára nincs hétköznapi élet és ünnepi élet, nincs profán terület és szent terület, hanem a keresztény ember élete akkor is istentisztelet, amikor nem kultikus keretek között történik; akkor is istentiszteletet tart, amikor nem a templomban van, amikor nem éppen imádkozik vagy Igét hallgat, hanem mondjuk: eszik vagy iszik.

Az úrvacsorában az történik, hogy a hétköznapi bevonul az istentiszteletbe azért, hogy az istentisztelet pedig bevonuljon - vagy ha úgy tetszik: kivonuljon - a hétköznapiba, ki a világba! Itt bent a templomban olyat csinálunk, amit odakint szoktunk, a világban, az otthonunkban: eszünk és iszunk, azért, hogy amikor majd odakint a világban, vagy az otthonunkban újra eszünk és iszunk, dolgozunk és játszunk, akkor majd ott is mindezt istentiszteletet tartva cselekedjük! Úgy együnk és igyunk, úgy éljünk kint a világban, mint akik mindezt az Úrnak tesszük, az Ő dicsőségére, az Ő tiszteletére.

“Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” - mondja Jézus. És azt akarja vele mondani, hogy életed leghétköznapibb dolgai között emlékezzél meg Róla! Jusson eszedbe Jézus, az Ő szava, az Ő cselekedete, amikor ott kint a mindennapi életben a kenyeredet magadnak vagy másnak megtöröd, amikor a kenyeredet megkeresed vagy élvezed - emlékezzél meg Róla! Ez azt jelenti, hogy lélekben állj oda Eléje, számolj Vele, gondolj Reá! Az úrvacsorával újra emlékeztetni akar Jézus, hogy nem lehet széttagolni az életünket, ahogyan mi szoktuk vagy szeretnénk Isten és a világ között, a templomon belüli és a templomon kívüli életforma között. Az úrvacsorában a leghétköznapibb élet egy darabja kerül az istentisztelet középpontjába azért, hogy istentiszteletté váljék a leghétköznapibb élet is!

“Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” - mondja Jézus. Ez az emlékezés nemcsak egyszerűen visszagondolás az Úrra, hanem ugyanakkor megerősödés is az Ő szeretetében, a Vele való közösségben. - Egy fiatalember egyszer nagy útra készült. Búcsúzásnál édesapja kivette zsebéből az óráját, egy régi fedeles órát, aminek a fedőlapján mindkét szülő fényképe volt. Vedd ezt az órát - mondta az édesapa -, és vidd magaddal minden utadon. Valahányszor ránézel, hogy meglássad, hány óra van, édesapád és édesanyád tekintetével találkozol. És látva az otthoni arcokat emlékezz meg róla, hogy rád gondolunk és imádkozunk érted. Ne menj olyan helyre, ahol nem szeretnéd, ha látnánk téged. Ne tégy semmi olyant, amit nem szeretnél, ha tudnánk! Valahogy ilyenformán adta Jézus az úrvacsorában az Ő képmását, "fényképét", az Ő megtöretett testének és kiontatott vérének a látható jegyeit. És azért adta, hogy mindig emlékezzünk Reá, hogy soha ne feledjük: az Ő szeme rajtunk van, az Ő kegyelme vesz körül, az Ő ereje segít, az Ő közbenjáró imádsága véd, az Ő szava biztat és tanácsol, tilt és parancsol! Nemcsak úgy, mint a fiút a szülei fényképe, hanem valóságosan, közvetlenül!

Ezért nem kell mást tenni, csak megemlékezni, csak nem feledni, csak rágondolni mindig arra, hogy velünk van, ahogyan mondta: “minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20c) Igen: a feltámadott, az élő Jézusra emlékeztet az úrvacsora, hiszen olyan cselekmény ismétlődik benne, amilyet a tanítványok minden nap átéltek Jézussal a földön, amiben egészen reálisan és egyszerűen megélték, megtapasztalták Jézus velük létét: az együtt étkezésben. Az úrvacsora megismétlése a Krisztussal való reális együttlétnek. Tehát éppen mert nem látható, el ne feledd, hogy élő Urad van, emlékezzél rá, gondolj rá, hogy itt van, jelen van, veled van!

“Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” - mondja Jézus. Milyen jó, hogy most újra cselekedhetjük ezt az Ő emlékezetére. Milyen jó, hogy most újra emlékeztethetjük egymást az Ő halálára, az Ő föltámadására, az Ő életünket megszentelő jelenvalóságára. Éppen azért jó, mert már elmúltak az ünnepek, és az élet - a hétköznapi élet - halad tovább. Nos: haladjon, de ne Krisztus nélkül, hanem Vele. Együtt Vele, közösségben Vele!

Mondjuk el Néki:

Óhajtunk, Jézus, egyesülni veled:
Úgy lesz szívünk szent, ha te megszenteled.
Adjad hát, hogy mint tagok a főnek,
Engedjünk néked, bennünk élőnek.
Olts be magadba, mint jó szőlőtőbe,
Hogy jó nedvesség folyjon a vesszőbe,
És légyen szívünk szívednek mása,
Éltünkben élted hogy minden lássa.

(438. ének 7. vers)

Ámen

Dátum: 1952. április 27.

Egy olyan összetett, alaposan kibővített mondatot, illetve annak is csak egy részét olvastam föl most a Szentírásból, amilyet Pál apostol gyakran használ leveleiben. Hadd próbáljam most ugyanezt egyszerűbben, rövidebben elmondani: Lássátok meg Isten kegyelmét, milyen túláradóan nagy az Ő ereje számunkra, akik hiszünk: íme, megmutatta az Ő mindenható erejének hatását a Krisztus feltámadásában! - Nem azért ír az apostol ilyen komplikáltan, mert bőbeszédű, hanem mert nem talál megfelelő kifejezést a titok elmondására. Egymásra halmozza a szavakat, a kifejezések nagy bőségével és gazdagságával, és még így is csak dadog, mert kifejezhetetlen a csoda, amiről beszélni akar! Az eredeti szöveg szerint négy különböző szót használ, ami mind nagyjából ugyanazt jelenti: erőt, hatalmat, energiát, hatást. Így akarja érzékeltetni Isten mindenható erejének azt a rendkívüli nagyságát, ami összesűrűsödik ebben az egyetlen szóban: feltámadás! A feltámadás valóságának isteni erejéről akar írni az apostol és akar szólni hozzánk ma az igehirdetés.

Istennek ez a túláradóan nagy ereje és hatalma először Krisztus feltámadásában nyilatkozott meg. Feltámasztani Jézust a halálból: ehhez azután igazán Isten hatalmas erejére volt szükség. Ha ezt a szót, hogy “halott” fokozni lehetne - ha lehetne azt mondani egy halottra, hogy halottabb, mint mások -, akkor azt kellene mondanunk, hogy Jézus mindenek között a leghalottabb volt! Emlékezzünk rá, hogy már a Gecsemáné-kertben vért verejtékezett, amikor bűneinkkel megterhelve ott térdelt a porban. Azután a tövisek, amiket koronaként nyomtak a fejére, úgy fölhasogatták homlokát, hogy vére az arcába folyt. Majd jött a szörnyű megkorbácsolás. Egyik ütés a másik után zuhant a lemeztelenített hátra, valósággal lenyúzta bőrét úgy, hogy háta és válla egyetlen nagy nyílt sebbé vált. És még csak ezután következett a szörnyűséges keresztrefeszítés, amelynél kezeit és lábait szögekkel verték keresztül. Hogy tépődhettek tovább ezek a sebek, amikor egész teste ezeken a szögeken lógott! És ami vér még volt benne, azt is kiontotta a római katona dárdája, ami a szívét járta át! Teljesen elvérezve helyezték Jézus holttestét a sírba. És mindehhez hozzájárult még az az átok, az a kárhozat, amit rólunk vett magára és vitt magával a sírba! Jézus halála teljes halál volt! Testi-lelki halál: a kárhozat halála! És íme, a harmadik napra virradóan feltámad a halálból! Ebből a halálból! És nem olyan gyenge és elesett, mint aki csak nagy nehezen vonszolja magát, hanem teljes erőben és dicsőségben jelenik meg tanítványai előtt, többször is! Hogyan lehetséges ez?! Nos hát: éppen az Ő hatalma erejének ama túláradó munkája által, amiről Pál itt beszél! Erről szól éppen az apostol. Ő is éppen ezen ámuldozik. Mintha ezt mondaná: tudjátok, milyen hatalmas az Isten? El tudjátok képzelni, mire képes az Isten?! Értitek ezt a szót, ennek a szónak a tartalmát, hogy mindenható az Isten? Nézzétek: megmutatta a Krisztusban az Ő hatalma erejének felséges nagyságát. Azáltal mutatta meg, hogy feltámasztotta Őt a halálból!

Mármost Krisztus feltámadására ne úgy gondoljunk, mint ahogyan egy múltbeli eseményre, vagy történésre szoktunk emlékezni, mert az Ő feltámadásával nem befejeződik valami - mondjuk a megváltás nagy isteni műve -, hanem éppen elkezdődött valami új, valami más, valami nagyszerű, hatalmas, dicsőséges, amit nem tudok rövidebben kifejezni másként, mint így, hogy a feltámadás valósága. És most próbáljuk ezt úgy érteni, ahogyan a Biblia érti: Az Újszövetség a feltámadás szóval nemcsak Jézusnak a sírból és halálból való feltámadását érti - tehát amaz első húsvéti eseményt -, hanem a Benne hívők életének a megújulását és testüknek majd az utolsó napon történő feltámadását is! És ez nem három különböző feltámadás, hanem egy nagy csodálatos történés, amiben a hívőknek részük van és ami kibeszélhetetlen örömmel tölti el őket. Egy hatalmas, nagy műve ez az Istennek, ami elindult és nyilvánvalóvá lett Krisztus húsvéti feltámadásában, és azóta folyton folytatódik emberi életek hit által való megújulásában, s majd kiteljesedik a halottak feltámadásában! Tehát Jézus feltámadása nem egy magányosan, elkülönítetten álló üdvténye Istennek, hanem olyan cselekménye, amibe mi is bele vagyunk vonva úgy, hogy ugyanez az erő most előbb a bűnből való feltámadást munkálja, majd pedig Krisztus visszajövetelekor testünket támasztja fel a halálból! És a feltámadásnak ezt a valóságát az első keresztények nemcsak így értették, hanem így is élték meg! Amikor azon ujjongtak, hogy Jézust nem bírta fogva tartani a halál, ugyanakkor saját életükben be is bizonyították, hogy a feltámadás Istennek reális ereje! Olyan energia, hatás, ami bennük valóságosan működik (Kol 1,29; Fil 4,13; Ef 3,20) Azok az emberek, akikről a Apostolok Cselekedeteinek könyvében olvasunk, benne éltek egy olyan világban, amelyik nagyon is magán hordta a bűn és halál romboló hatalmának minden jelét. És ők mégis hitték, hogy Jézus diadalt vett ezeken a hatalmakon, erőkön és a saját életükön tapasztalták, hogy Isten szavának igazán van ereje kiszabadítani valakit ezeknek a romboló erőknek a hatalmából! Mindenütt, ahol a bűn és halál ülték diadalukat úgy, hogy mások megrémültek, mint például a filippibeli börtönben: ők ott is Jézus Krisztus legyőzhetetlen hatalmának a ragyogását látták! Ahol mások tehetetlen kétségbeeséssel adták meg magukat kegyetlen sorsuknak - például a cirkusz arénájában -, ott Krisztus hívei úgy álltak, mint akik a feltámadás nagy titkát ismerik és ezért tudják, hogy övék a jövő, a legboldogabb jövő! Értitek? - ezt jelenti a gyakorlatban megélni a feltámadás valóságának az erejét!

Ezért mondja Pál apostol a felolvasott Igében: Isten hatalmának az a felséges nagysága, amit megmutatott Krisztus feltámadásában, irántunk - azaz számunkra - van, és most is működik bennünk, akik hiszünk! A hitre nézve kapunk itt nagyon komoly tanítást. A mi számunkra a hit nagyon sokszor csak annyit jelent, hogy elhiszek valamit. Például elhiszem Krisztus halálát, elhiszem a feltámadását, elhiszem, hogy mindezekért bűnbocsánatot és örök életet ad ajándékba kegyelemből Isten. Mi a hit funkcióját nagyon leszűkítettük: drága isteni üdvtények elfogadásává. Igen: a hit ez is, elfogadása annak, amit Isten Jézusban értünk tett. De több is ennél: a további, és szakadatlan elfogadása annak, amit Isten értünk tesz! Elfogadása a tovább is ható isteni energiának, állandó részesülés a feltámadás erejében!

De az a baj, hogy mi nem így hiszünk. Mi a hitünket legjobb esetben arra használjuk, hogy elfogadjuk vele a bűnbocsánatot és az örök élet ígéretét. Ezért vagyunk azután még a megtérésünk után is olyan nyavalyások, bukdácsolók, mindig újra vereséget szenvedők. Ezért vagyunk olyan tétovák, nem tudjuk, mit kell bizonyos helyzetekben Isten gyermekének tenni, vagy ha tudjuk, akkor meg képtelenek vagyunk azt tenni! Röviden: ezért vagyunk erőtlenek! Isteni erő nélkül való, szánalmas emberek! Pedig ennek nem kell így lennie, hiszen olyan Krisztusban hiszünk, aki már feltámadott! Nekünk a hitünk által ebből a túláradóan hatalmas isteni erőből szabad vennünk, merítenünk, szabad vele élnünk! Ez az erő megvan. Nem akarom úgy mondani, hogy rendelkezésünkre áll, de mindenesetre Isten éppen ezt az erőt, a feltámadás energiáját akarja adni a számunkra, éppen ezzel az erővel akar megerősíteni!

Azt olvastuk a húsvéti történetben, hogy az asszonyok be akarták balzsamozni Krisztus holttestét, de nem tudták, hogyan jutnak oda hozzá, mert a sír szája nagy kővel volt befedve, aminek az elhengerítéséhez nekik nincs erejük. Jaj, ki fogja elhengeríteni a követ a sírról? És lám, mire odaértek, a kő már el volt hengerítve! Isten közbelépett az Ő hatalma erejének a munkájával! Jelkép is ez a történet. A hívő ember is sokszor töpreng így, amikor föltornyosulnak előtte az élet nehézségei, problémái, feladatai: jaj, hogyan vergődöm keresztül rajta, vagy ki fogja ezt a rettentő akadályt elgördíteni az utamból? És mire odaér, csak látja ámulva, hogy a kő már el is van hengerítve. Valaki előttem járt és szabaddá tette az utat!

Óh, bár életünk mindenféle nehézségei közepette megvilágosítaná Isten értelmünk szemeit, hogy megláthassuk és hinni tudjuk hatalmának felséges nagyságát, amivel körülveszi és irányítja az életünket! Nem tudsz engedelmeskedni Istennek, nem tudsz keresztény módon élni, nem tudod legyőzni a bűnt magadban, nem tudsz türelemmel szenvedni, ellenséget is szeretni? Persze, hogy nem! Én sem! De akkor is csak indulj el azon a bizonyos keskeny úton, és közben - majd közben! - meg fogod tapasztalni, hogy egy láthatatlan, hatalmas Segítő jár előtted és egyengeti az utadat. Ne vonakodj, ne riadj vissza, ha olyan kő zárja el az utadat, aminek az elmozdítására te sohasem volnál képes: menj csak tovább és mire odaérsz, Isten már elhengeríti az utadból! Ez az Ő hatalmas erejének ama munkája, "amelyet megmutatott a Krisztusban, amikor feltámasztotta Őt a halálból!” (Ef 1,20) Ha a magad erejében bízol, elkerülhetetlen a bukás és a leveretés. De ha az Ő hatalmának a túláradó erejére számítasz, akkor a te számodra is mindig van győzelem a Krisztusban! Igen, úgy kell könyörögnünk, ahogyan Pál tette az efézusiakért, hogy az Úr világosítsa meg értelmünk szemeit, hogy megláthassuk, mi az Ő hatalmának felséges nagysága irántunk, akik hiszünk, az Ő hatalma erejének ama munkája szerint, amelyet megmutatott a Krisztusban, amikor feltámasztotta Őt a halálból!

Ámen

Dátum: 1952. április 13. Húsvét.

Haldokló emberek utolsó szavait különösen sokáig meg szokták őrizni hozzátartozóik az emlékükben. A halálnak mindig valami különös szentsége és méltósága van. Az ilyenkor mondott szavak mindig nagyon ünnepélyesek, csöndesek, őszinték, hazugság nélküliek. Jézus hétszer beszélt közvetlenül a halála előtt a keresztfán. Mind a hétszer egészen röviden. Nem is lehetne ez másként a között a kibírhatatlan testi és lelki szenvedés között. Ilyenkor nem lehet szónokolni, csak a legszükségesebbet mondani. De ha akármilyen rövid is egy-egy mondása, rettentő súlyos, mert benne van megváltó munkájának szinte az egész tartalma.

Jézusnak a keresztfán mondott hét szava közül most csak egyet veszünk elő, azt, amit a mellette megfeszített latornak mondott: “Ma velem leszel a paradicsomban.” Mennyi szeretet, milyen túláradó kegyelem, mekkora hatalom, erő és szentség árad ezekből a szavakból! Ő maga is a közeledő halál fojtogató ölelésében kínlódott és mégis életet tudott adni egy halott léleknek. Isten haragja poharának utolsó csöppjeit itta éppen, s közben mégis a kegyelem poharát tudta nyújtani egy bűnbánónak. Keze oda volt szögezve a kereszthez, mégis teljes hatalommal tartotta benne a mennyország kulcsát és megnyitotta a kaput, hogy beengedjen rajta egy megtérő lelket. Egész földi életének nem volt még egy ilyen pillanata, amikor ennyire átsugárzott volna a felvett szolgai formán királyi hatalma, mint amikor így szólt: “Bizony mondom néked, még ma velem leszel a paradicsomban!”

1) Így válaszolt Jézus egy nyomorult ember őszinte bűnbánatára. Megrendítő bűnvallás hangzik el ott a kereszt mellett: az egyik megfeszített lator mondja a másiknak: “Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán, mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett!” (Lk 23,40-41) Szinte azt mondhatnám, hogy ez a legnehezebb dolog egy ember életében: leszállni arra a mélységre, ahol őszintén azt tudja mondani: Méltán vagyok Isten ítélete alatt! Cselekedetem méltó büntetése van rajtam. Ez az igazi bűnbánat! Tehát az, amikor képtelen vagyok akár egyetlen szóval is szépíteni a bűnt, hanem mentegetőzés nélkül vállalom annak teljes súlyát. Nem felületes megbánás ez, ami csak a büntetéstől való szabadulás érdekében történik, a nélkül azonban, hogy belátná magának a bűnnek a szörnyűségét! Hanem teljes elismerése és elfogadása annak, hogy Isten igazságos! Nem is érdemlek egyebet, csak a legsúlyosabb büntetést!

Azt hiszem ma a mi egyházunknak legnagyobb közös bűne, amiben azonban mindnyájan egyénileg bűnösek vagyunk, hogy nem jutott el erre a teljes bűnbánatra! Nem tudjuk becsületes hittel azt mondani, hogy “mi ugyan méltán”, tehát jogosan, igazságosan vagyunk az Isten ítélete alatt! Bennünk még mindig az a gondolat lázong, hogy méltatlanul, igazságtalanul érnek a bántódások! És ha van is bennünk valami bűnbánatos megrendülés, azzal inkább csak a további ítélet és harag elől való megkímélődést szeretnénk biztosítani a magunk számára. Tehát még bűnbánatot is tisztán önző szempontból tartunk. Még mindig nem tudunk alázatosan meghajolni Isten igazság-szolgáltató ítélete alatt, még mindig tiltakozunk ellene! Pedig mennyi kegyelem van abban a történelmi igazságszolgáltatásban, amivel megítélte Isten az Ő népét, az Ő egyházát! Ránk nézve nem érvényes az, amit ez a lator így fejezett ki: “Mi a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük”, mert ha mi is - mi református egyház, mi személy szerint - a cselekedeteinknek méltó büntetését vettük volna, most nem lehetnénk itt! Pedig az ember, amikor egyszer igazán a valóság erejével rájön arra, hogy sokkal súlyosabb büntetést érdemeltem volna, mint amekkora ért, akkor egyszerre megtelik hálával a kegyelmesen ítélő Isten iránt és ebben a hálaadásban visszanyeri az egyensúlyát, életkedvét, aktivitását, tájékozódását, még az ítélet súlya alatt is. És nem is könnyebbíti Isten ezt a súlyt addig, amíg el nem jutunk addig, hogy: “mi ugyan méltán!”

Erre a teljes bűnbánatra csak a golgotai kereszt alatt juthat el valaki: Krisztus ártatlansága mellett lehet meglátni az embernek igazán a maga vétkét! Az Ő ártatlan, igazságtalan szenvedését látva válik képessé a lélek arra a beismerésre, hogy: én ugyan méltán! Mint a lator is azért jutott el erre a megrendítő felismerésre, hogy ő méltán, mert látta maga mellett azt a Valakit, Aki méltatlanul szenvedett! Erre a bűnbánatra válaszol Jézus így: “Ma velem leszel a paradicsomban!” Itt már nincs semmi szemrehányás, semmi vád. Benne van ebben az, hogy akármi volt eddig, az mind meg van bocsátva. Mintha mennyei fény gyúlna ki Jézus szavai nyomán, és új perspektívát nyitna ebben a teljes kilátástalanságban, mintha az örökkévalóság levegője áradna be szaván át, melytől új életre támad még a haldokló testben is a lélek! - “Velem leszel!” Ez mindent megér, ítéletet, szenvedést, halált! De nemcsak meghalni lehet így, hanem új életet kezdeni is, és mindig csak ott lehet újra kezdeni az életet, ahol a teljes bűnbánat mélységében megkapja valaki a fölszabadító bocsánatot!

2) “Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban.” Így válaszolt Jézus egy bűnös ember bizalmára. Milyen alapon merte kérni ez az élete utolsó pillanatában Isten felé forduló gonosztevő azt, amit kért, hogy emlékezzék meg róla Jézus, amikor eljön az Ő országában? Ilyet, akkor csak igazán hit által, csupasz, meztelen hit által lehetett kérni! Amikor mindenki csúfolja Jézust, megveti, gúnyolja, amikor a legszánalmasabb, legnyomorultabb állapotban van maga is, amikor legkevésbé látszik isteni hatalma, akkor ez az ember a hitével mégis meglát valamit abból a túlvilági hatalomból és dicsőségből, ami még a fájdalmak férfiának a nyomorúságát is átragyogja! Ez az ember meri hinni, hogy az a nyomorult, vergődő sorstárs itt mellette valóban az Isten Fia, meri hinni, hogy valóban az Ég Királya, aki olyan gazdag, hogy még neki is juttathat belőle egy morzsányit, megteheti, hogy könyörüljön rajta, mert telik a gazdagságából!

Igazán semmi más nem volt, amire támaszkodhatott volna ez a bűnös lélek, mint egyedül, kizárólag a Krisztus kegyelme! Hiszen csak pár pillanattal a halála előtt tért meg. Most már még csak ideje sem lenne valami jót cselekedni, mielőtt Isten elé áll! Nem gyűjthet érdemeket, Megváltóját sem dicsőítheti már egy Néki szentelt élettel, nem sírhat a sírókkal, nem örülhet az örülőkkel, nem tanulmányozhatja az Írásokat, még csak nem is imádkozhat már, és nem elmélkedhet az örökkévalóság dolgairól, mert testi fájdalma mindjárt megfosztja öntudatától. Csak egy beismerő szó! Egy hitből fakadó sóhaj! Rövid fohász! Ez minden! Többre már nem képes! Valóban: ha valaha üres kézzel ment be valaki az örökkévalóságba, teljesen érdemek és minden saját igazság nélkül, akkor ez az ember így ment! Pusztán, csupaszon, egyedül Jézussal - és ez elég volt! Nem csalódott! Ezért nem csalódott.

Jézus igazolta ezt a hívő bizalmat, amikor így szólt neki: “Ma velem leszel a paradicsomban!” Azt jelenti ez Testvér, hogy még mindig nem késő, még mindig lehet neked is! És akármennyi időt éltél is meg már a Krisztusban való ilyen hit nélkül, és ha akármilyen életet éltél is eddig, szabad most elkezdeni így hinni Benne, úgy, ahogyan ez a gonosztevő mert hinni Benne! Sőt, hadd mondjam úgy, hogy csak így szabad hinni Benne! Tehát úgy, hogy semmi nem számít az üdvösségnél, semmi érdem, semmi erény, semmi saját jóság, nem számít az, amit szenvedtem, végigéltem, kiküszködtem: csak maga az Úr Jézus számít, az Ő kegyelme, az Ő érdeme! Az Ő megváltó halála! Kizárólag csak ez számít! Ezért szabad neked is, nekem is számítani rá! Ezért szabad már most úgy járnunk a földön: dolgoznunk, szolgálnunk, szenvednünk, szeretnünk, megbocsátanunk, úgy élnünk, mint akik ezt a nagy kegyelmi ígéretet bírják, hogy együtt leszünk Krisztussal a Paradicsomban.

3) És milyen jó lesz majd ennek az ígéretnek a birtokában meghalnunk! Mert Jézus azt, hogy “Ma velem leszel a paradicsomban!” egy megtérő haldokló könyörgésére válaszolta. A legnagyobb problémánk mindnyájunknak mégiscsak a halál! A saját halálunk, ez az elkerülhetetlen végzetünk. És tudjuk bizonyosan, hogy eljön a mi óránk is! Biztosan eljön! Talán már nincs is sok hátra. Talán váratlanul, mint a tolvaj. Nem jelzi előre a jövetelét, csak egyszerre betoppan! És mi lesz akkor? Pál apostol olyan találóan mondja: “ha e mi földi sátorházunk elbomol.” (2Kor 5,1) Igen, ez a halál lényege, hatalma, munkája: bomlaszt, föloszlat, szétszakít minden köteléket. Mint például ami van a test és lélek között, a mi szívünk és a szeretteink szíve között, mi magunk és az életünk munkája között, mi magunk és a föld között. Elmarad minden, ami megszokott volt, kipróbált volt és elindulunk egy soha nem járt úton, ami ismét ijesztően sötétnek látszik. Hová leszünk, ha kikerülünk a testből? Kinek ne lettek volna már ilyen gondolatai?

És halljátok, mit mond Jézus egy megtért haldoklónak: “Ma velem leszel a paradicsomban!” Minden szónak súlya van. “Ma!” Még ma! - tehát nincs valamiféle hosszú, sötét út, amelyen az innen távozó léleknek bolyongania kellene, míg sok viszontagság után eléri végre a boldogságot, a megnyugvást, hanem rögtön, azon mód, az innen való kiköltözés egyúttal az oda való beköltözést jelenti. Hova? A paradicsomba! - mondja Jézus. A paradicsom a Bibliában az Isten mellett élvezett örömnek, boldogságnak, ártatlanságnak, tisztaságnak a helye és állapota. Az az elvesztett világ, amit Krisztus halála és feltámadása nyitott meg újra előttünk. Nem sokat tudunk róla, hogy hol van, milyen, mihez hasonló, de a legtöbbet mégis tudhatjuk róla, mert így mondja Jézus: “velem leszel a paradicsomban.” Együtt a megdicsőült Krisztussal! Lehet ennél több? Nem elég ennyit tudni róla? És hogy ne legyen benne semmi kétség: még meg is erősíti, nyomatékot ad szavainak: “Bizony mondom néked!” Igen: Jézus mondja, néked, meg nékem! Nékünk! Mindenkinek, aki bűnbánattal, bizalommal és könyörgőre fogva néz föl Reá, amint ott függ a keresztfán!

Micsoda felséges dolog ez! Azt hinnénk, a gyűlölet és a pokol ünneplik Isten Fiával szemben a diadalukat. Az emberi gonoszság mérhetetlen mélysége kavarog a kereszt körül - de ez csak látszat! Mind e kavargó szörnyűség közepette a haldokló Jézus bűnbocsánatot és örök életet ajándékoz, mégpedig egy gonosztevőnek, egy latornak! És nemcsak akkor. Ma is! Nekünk is!

Jertek, álljuk körül lélekben az Ő keresztjét és fejezzük ki bűnbánatunkat, bizalmunkat, könyörgésünket ebben az énekben:

Mind, ami kín, ütés ért,
Magam hoztam Reád;
Uram, e szenvedésért
Lelkemben ég a vád.
Feddő szót érdemelve
Itt állok én, szegény,
S kérlek, lelked kegyelme
Sugározzék felém.

Légy pajzsom és reményem,
Ha kétség látogat,
Véssem szívembe mélyen
Kereszthalálodat.
Rád nézzek, Rád szünetlen,
S ha majd szívem megáll,
Öleljen át a lelkem -
Így halni: jó halál.

(341. ének 3. és 7. vers)

Ámen

Dátum: 1952. április 11. Nagypéntek du.

Most egy rövid időre elhagyjuk azt a sorozatot, amit Jakab apostol levele alapján kezdettünk és fokozottabban is Jézus Urunk földi életének utolsó eseményei felé irányítjuk figyelmünket. Ebből a színpompás történetből most csak egyetlen valakinek az alakját szeretném kiemelni, annak az ismeretlen férfinek az alakját, akiről már többször volt szó ebben a gyülekezetben, aki a szamarát Jézus rendelkezésére bocsátotta. Az egész történet szerint ő az egyetlen, aki a legméltóbb módon vett részt abban a hangos, örvendező, hallelujázó ünnepségben. Pedig ott se volt! Hanem szép csendben cselekedett! Mégpedig azt cselekedte, amit Jézus kért tőle. Rendelkezésére bocsátotta Jézusnak a szamarát. Hozzásegítette Jézust ahhoz, hogy messiási munkájának ezt a most soron következő részét az Ő akarata szerint elvégezhesse. És ezért szeretem én ezt a névtelen embert ebben a virágvasárnapi történetben. Mintegy illusztrációját látom az ő alakjában annak az Igének, amit alapigéül fölolvastam: Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel!

Nagyon örülök neki, hogy most újra erre figyelmeztet bennünket Isten Igéje, mert keresztyén életünk leglényegéről és a keresztyénség legfontosabb ügyéről van benne szó, amit nem lehet elégszer hangoztatni. Mert gondoljuk csak meg jól: mit jelent keresztyénnek lenni? Hinni azt, hogy a Názáreti Jézus a legjobb ember volt a világon, vagy hogy olyan vallásos zseni volt, amilyen nincs még egy a földön? Vagy elhinni azt, hogy Isten Fia volt? Elhinni, amit a Hitvallásunkban olyan precízen megfogalmazva mondunk: “Fogantaték Szent Lélektől, születék szűz Máriától”? Meg azt, hogy “Harmadnapon halottaiból feltámada és felméne a mennybe, üle az Atya Istennek jobbjára”? Vagy azt, hogy beállni egy ünneplő gyülekezetbe virágvasárnap vagy akár nagypénteken, és könnyes meghatottsággal hozsannázni, hogy “Áldott, aki jött az Úrnak nevébe’...” (331. ének 1.) És ha mindezt elhisszük, ha mindezt megtesszük: akkor valóban keresztyének vagyunk?! - Persze: azáltal vagyunk keresztyének, hogy hiszünk Jézus Krisztusban, Istennek egyszülött Fiában, de ez a hit semmiképpen sem csak puszta elhívése történeti, vagy dogmatikai igazságoknak, hanem ez a hit személyes viszonyulás egy élő személyhez, vagy még helyesebben: személyes elkötelezés, az életemnek az összekötése azzal a Valakivel, önmagamnak a teljes kiszolgáltatása, szolgálatába adása annak a Valakinek, Akiben hiszek!

A hitben tehát nem az a döntő, hogy az evangéliumi tudósításokból mit tartok igaznak és mit nem, Jézus személyéből és dolgaiból mit értek meg és mit nem, hanem az, hogy az életemből, önmagamból mennyit vagyok hajlandó önként, szeretetből Jézus számára kiszolgáltatni, Jézus uralma alá rendelni, az Ő rendelkezésére bocsátani. Ez a döntő tényezőa hit valódiságában. Nagyon jól látszik ez különösen a virág vasárnapi jelenetben. Ott van egyfelől a tömeg, amely lelkesedik, zsoltárokat énekel, tehát bibliai szavakat hangoztat, úgy látszik és hallatszik minden megnyilvánulása, mintha a Jézusban való boldog hite fejeződnék ki az ünneplésben. És ott van másfelől az a névtelen ember, aki Jézus egyetlen üzenetére lemond a szamaráról és rendelkezésére bocsátja az Úrnak. Melyik hitt igazán Benne: a tömeg, amelyik hangosan ünnepelte, vagy a másik, az, aki csendben szolgálta?! Ugye, nem kétséges! Hinni Jézusban azt jelenti, hogy csendben szolgálni Őt. És az Úr azt üzeni ma nékünk, hogy így higgyünk Őbenne! Tehát úgy, ahogyan alapigénk összefoglalja: “Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel!”

Miben állott ennek az embernek a szolgálata? Egyszerűen abban, hogy amikor két ismeretlen ember, Jézus két tanítványa Mesterük utasítása szerint odajött hozzá és megmondta neki, hogy az Úrnak van szüksége a szamarára, azonnal kész volt odaadni. Tehát tulajdonképpen nem nagy dolog az egész és mégis a legnagyobb dolog a világon. Mert szolgálni Jézusnak azt jelenti, hogy az ember úgy tekint önmagára és mindenre amije van, hogy az Úrnak szüksége van rá. Isten az embert azzal tiszteli meg a legjobban, hogy fölhasználja mint munkatársát. Nem is tudnék nagyobb méltóságát elképzelni egy embernek, mint azt, hogy szabad néki az Úrnak szolgálnia. Mert hiszen Istennek nem lenne ránk szüksége olyan módon, hogy ránk volna szorulva valamiben! Mit tehetnénk mi olyan valamit, amit Ő sokkal nagyszerűbben és tökéletesebben meg ne tudna tenni nélkülünk is? De éppen ebben van a mi nagy méltóságunk, hogy Isten nem akarja nélkülünk tenni, hanem velünk és általunk! Tehát nem isteni önkény nyilatkozik meg abban az üzenetben, amit ez a szamaras ember kapott Jézustól, hogy “Az Úrnak van szüksége reá” (Mk 11,3), hanem az embert a legmagasabb emberi méltóságra fölemelő megbízás. És az az ember valahogyan így is érezhette, hogy nagy kiváltság számára, hogy az Úrnak rendelkezésére bocsáthatja valamijét. Szolgálni az Úrnak tehát azt jelenti, hogy ilyen kitüntető, felemelő megbízatásnak veszem, amikor elkér tőlem valamit, mert használni akarja. Szolgálni az Úrnak: azt jelenti, tekintsétek úgy az élet sokféle alkalmát, hogy abban az Úr kéri a kezeteket, hogy segítsen vinni vele valaki másnak a terhét, aki már nem bírja. Az Úr kéri a pénzünket, hogy kifizesse vele valaki másnak a lakbérét, vagy kenyerét. Az Úr kéri a mosolyunkat, hogy földerítsen vele egy szenvedő embertársunkat a villamoson. Az Úr kéri az ajkunkat, mert üzenni akar vele valakinek egy komoly figyelmeztetést. Az Úr kéri az erőnket, amivel a nappali vagy éjszakai műszakban dolgozunk, mert építeni, szebbé és boldogabbá akarja tenni vele az országot. Vagy az Úr kéri el a gyermekedet, vagy a hitvesedet, vagy az édesanyádat, mert szüksége van reá abban a láthatatlan világban. Az Úrnak szolgáló lélek az, aki mindig készenlétben tartja önmagát és mindenét, arra a kiváltságra, hogy az Úrnak szüksége van reá. Így higgyetek hát az Úrnak, így, hogy szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel. Örüljetek annak, hogy ott, ahol éppen vagyunk, még ha akármilyen nehéz munkában is, a háztartásban, hivatalban, gyárban, műhelyben, iskolában: az Úrnak ott van ránk szüksége. Egyszerre örvendezővé válik az életünk és a munkánk, és érdekessé, változatossá, ha azzal a szolgálatkészséggel végezzük, hogy az Úrnak szüksége van reánk.

Alapigénk külön is hangsúlyozza, hogy szolgáljunk az Úrnak örvendezéssel. Örömmel csak akkor teszünk valamit, ha igazán és teljesen tesszük. Sohasem fogja örömmel szolgálni tudni az Urat az, aki csak úgy mellékesen teszi, alkalmilag egyszer-egyszer megpróbálja. Az nem szolgálat, hogy néha-néha imádkozom, templomba megyek, ott énekelek, prédikációt hallgatok. Csak úgy néha-néha belelapozni a Bibliába: nagyon unalmas dolog. Valamit félig tenni, fél szívvel tenni: nem öröm! Talán éppen ez a legfőbb oka, amiért a legtöbb ember nem talál örömet abban, hogy Istennek a szolgálatában éljen. Akkor szolgálunk csak örömmel, ha teljes szeretettel és minden erőnkkel tesszük. Amilyen igaz, hogy mindenünk Istentől van, olyan igaz az is, hogy azért adott mindent, amit adott, hogy Őnéki szolgáljunk vele: testünkkel éppúgy, mint lelkünkkel, az egészséggel nem kevésbé, mint a betegséggel, munkánkkal csakúgy mint a szabadidőnkkel. Mindenünk Tőle van és Őreá nézve, Őérette van. Ha istentiszteletünk csak néhány ünnepi órára korlátozódik: határozottan unalmas ügy lesz. Ha azonban minden órában minden cselekedetünkkel Őt akarjuk szolgálni, életünk egyre érdekesebbé, változatosabbá, örvendezőbbé válik. Csodálkozva fogjuk majd tapasztalni, mennyi új és új lehetőséget ad az Úr az Ő szolgálatára!

És mire akar felhasználni bennünket az Úr? Jézus az Isten országát, helyesebben az Isten uralmát hozta és terjesztette e földön. Az Isten országa megvalósulásáért vívta rettenetes harcát a gonosz ellen a Golgotán, az Isten országa igazsága diadalmaskodott húsvét reggelén. És az Isten országát ne úgy képzeljük el, mint valami másvilági, túlvilági bizonytalanságot, hanem úgy, mint annak a túlvilágnak, Isten világának, szentségének, örömének, szeretetének e világba való beáramlását ott, ahol egy ember hisz Jézusnak, szolgálja az Urat. Isten országa tehát nagyon e világra, erre a földi világra való, mert éppen azoknak az erőknek, isteni erőknek a szétáradását jelenti, amelyek széppé és jóvá teszik e földi életet: tehát a szeretet, öröm, szívesség, jóság, hűség, szelídség, béketűrés, testvériesség, igazságosság erőinek. Ezért halt meg és támadott fel Jézus. Ezt munkálja, ennek a megvalósulását munkálja tovább a földön. És ehhez, és ezért van szüksége rád, aki hiszel Őbenne. Ebben az Ő országát terjesztő, a földi életet boldogabbá, örvendezőbbé tevő nagy munkájában van szüksége rád, a kezedre, szádra, családodra, munkádra. Ezért mondja, hogy így imádkozzunk: “Jőjjön el a te országod!” (Mt 6,10) Higgyük hát, amit imádkozunk! Higgyük el, hogy Isten azt akarja, hogy emberek boldogok legyenek, boldogan éljenek, jól érezzék magukat. És higgyük, hogy ebben az Ő munkájában munkatársaiként akar használni bennünket. Nemcsak arról van tehát szó, hogy te, aki hiszel Jézus Krisztusban, biztosítsd az üdvösségedet az Őbenne való hit által, ennek az érdekében vigyázz a lelkedre, kerüld a bűnöket, igyekezz magad tisztán tartani, erkölcsösen élni. Sokkal többről van szó: cselekedd azt, amit Jézus az Isten országát megvalósító munkájában tőled és általad esetről-esetre éppen akar!

Ettől a névtelen embertől azt kérte, hogy adja kölcsön virágvasárnapján a szamarát. Ugyanettől az embertől az utolsó vacsora szereztetésekor azt kérte, hogy adja neki kölcsön a házát, mert ott akarja elfogyasztani tanítványaival együtt a húsvéti bárányt. Akkor, ott, Isten országának azon a frontszakaszán az volt, amit neki kellett elvégeznie Isten országáért. Neked, ma, a te helyeden, megint valami mást; csak az a fontos, hogy mindenki Isten országának azon a frontszakaszán, ahol éppen áll, mindenkor azt tegye, amit Jézus most tőle kíván. Amit Jézus általa most adott helyzetben a szeretet, a békesség, az öröm, a szívesség, a jóság, a hűség, a szelídség világot szépítő és boldogító erőiből megvalósítani akar! Persze ehhez az kell, hogy figyeljek Reá, föl-föl fohászkodjam magamban, mint Pál apostol: “Uram, mit akarsz hogy cselekedjem?” (ApCsel 9,6)

Mint ahogyan a rádió gombján csak egyet csavarok, és az előbb még zajos jazzmuzsika helyett gyönyörű Bach-kantátát hallgathatok, úgy az is rajtam áll, hogy lelkem hullámhosszát melyik adásra állítom be. Isten országa adójának a hullámhosszára is be lehet állítani lelkünk készülékét, mégpedig a Krisztusban való olyan hit által, amilyenről beszéltünk most, és akkor majd minden helyzetben megkapjuk az üzenetet is, hogy most, ebben az adott helyzetben mit kíván tőlünk az Úr. Aki igazán kész az Urat örvendezéssel szolgálni, az meg is kapja tőle mindig ennek a szolgálatnak az útját és módját! Csak bízva kérje, így:

Útaid, Uram, mutasd meg,
Hogy el ne tévelyedjem;
Te ösvényidre taníts meg,
Miken intézd menésem.
És vezérelj engemet
A te szent igaz Igédben;
Oltalmazd életemet,
Mert benned bízom, Úr Isten.

(25. Zsoltár 2. vers)

Ámen

Dátum: 1953. március29. virágvasárnap.

Azt mondta egyszer valaki, aki már egészen elszakadt az egyháztól, hogy Ő Péter apostolnak a személyén, alakján keresztül jutott megint kapcsolatba az egyházzal, közösségbe Krisztussal! Mégpedig azért, mert nagyon imponált neki, hogy ez a hatalmas apostol egyébként olyan egészen közönséges, hétköznapi ember volt, mint ő maga is, vagy akárki. Éveken át a halászmesterséggel foglalkozott, tehát egészen benne volt a világban. Tudta jól, mit jelent a létért való küzdelem, a mindennapi kenyérért való verejtékezés, a munka, a kereskedelem, szóval a leggyakorlatibb, legprózaibb élet. És ha egy ilyen ember hirdeti az evangélium örök igazságait, a Krisztus engesztelő-áldozatáért ingyen kínált bűnbocsánatot, örök életet: akkor annak olyan valóság íze és szaga van, hogy muszáj elhinni neki!

Azt mondta ez az illető atyánkfia, ő azt hiszi, ez éppen az egyik oka annak, hogy Jézus “mozgalma” oly gyorsan terjedt mindenfelé, és oly sok embert megragadott. És valóban, nem különös ez, hogy Isten nem egy jeruzsálemi, nagy tekintélyű főpapot állított oda Krisztus munkája folytatásának a vezetésére? A nagy pünkösdi beszédet nem egy tudós farizeussal mondatta el, a megalakuló gyülekezetek vezetésére nem teológiailag képzett rabbikat állított, hanem egyszerű hívőket, olyanokat, akikben látható módon, érezhetően munkálkodik Krisztus Lelke. Még mindig hadd idézzem az előbbi atyámfiát, így fejezte be mondanivalóját: Szeretem ezt a valóságérzéket. A hit az én számomra csak úgy nyer jelentőséget, ha olyan embereken keresztül nyilatkozik meg és működik, akik benne élnek a mindennapi életben. Mert csak ezek tudják nekem is megmondani, hogy mit jelent a hit az én mindennapi életem számára is. És még annak az óhajnak adott kifejezést az illető, hogy jó lenne minél több nem-lelkészi - helytelenül: úgynevezett laikus elemet - bekapcsolni az egyház mindenféle élettevékenységébe.

Nos, ez az atyánkfia egészen jól látta a dolgot. Az újszövetségi első egyházakban valóban olyan volt minden gyülekezet, mint egy nyüzsgő méhkas, ahol minden léleknek megvolt a maga szolgálata, tevékenysége az egész test építésére, vagy mint egy folyamatban lévő építkezés, ahol a legkülönbözőbb munkát végző munkások mégis egy közös terv szerint és egy közös cél szerint összedolgoznak egymással. Nem egy embernek az ügye volt az igehirdetés, hanem a gyülekezeté, nem egy másik ember végezte a keresztény fegyelmezést, hanem a gyülekezet, nem egy testület végezte az egyház szociális munkáit, hanem együtt viseltek gondot egymásról, egymás terhét hordozták, egymást intették, egymásnak vallották meg bűneiket, egymásért imádkoztak, mert nékik “mindenük közös vala” (ApCsel 2,44), ahogyan a tudósításból olvassuk. A gyülekezet a maga egészében és minden tagjában is külön élte azt a hivatását, amit így lehetne legrövidebben összefoglalni, hogy Krisztus királyságának hírnöke legyen e világban. Ezért mondja Péter apostol a felolvasott Igében: “Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket;” (1Pt 2,9)

Kik ezek a “ti”? Nem azok, akik erre valami külön képesítéssel felkészültek, nem azok, akik hivatás szerint, foglalkozásilag is a papi szolgálatra szánták magukat, hanem akiknek Péter a levelet írja: “Akik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Lélek megszentelésében, engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre.” (1Pt 1,2) Akik tehát drága véren, a hibátlan és szeplőtlen Bárányén, a Krisztusén megváltattak.

A hívők gyülekezete a maga egészében és tagjaiban: ők a papok, szent papság, királyi nemzet! - Igen, így volt ez még Péter apostol idejében. Tehát úgy, hogy Krisztus munkáját az Ő teste, a gyülekezet végezte tovább a világban. Csak később fejlődött, illetve fejlődött vissza a gyülekezeti élet úgy, hogy a missziói felelősség és szolgálat egyre jobban összeszűkült a hivatalos tisztséget viselőkre, a presbiterekre és lelkészekre. Majd még később minden gyülekezeti tevékenység egy ember tevékenységében összpontosult, egyesült: a vallásos nevelés, a konfirmációi előkészítés, a családok látogatása, a lelkigondozás, a szegényekről való gondoskodás, az egyháznak a világi fórumokon való képviselete, az egyházi egyesületek vezetése és az egyház adminisztratív dolgainak a végzése. Ez pedig az egész gyülekezeti életnek olyan megszegényedéséhez vezetett, hogy ma a keresztény egyházak legfőbb kérdése az, hogy van-e még egyáltalán keresztény gyülekezet? Vannak hívő emberek, vannak buzgó lelkek, vannak imádkozó közösségek - de van-e gyülekezet, újszövetségi értelemben vett gyülekezet? Krisztusnak olyan élő teste, ahol egymásért munkálkodnak a tagok mind, az egész test épülésére? Olyan gyülekezet, amelyik azért a Krisztus teste, mert benne válik láthatóvá, testté, megfoghatóvá a világ előtt is Jézus Krisztus személye, élete, munkája?

Van-e ilyen? Azt hiszem, legjobb, ha becsületesen, őszinteséggel megmondjuk, hogy: nincsen! A legkülönbözőbb szolgálatokban tevékenykedő gyülekezet majdnem teljesen csak hallgatásba süppedt gyülekezetté vált. Ma gyülekezeteink aktivitásának 99 százaléka kimerül abban, hogy hallgat. És ez még a legjobb eset, ha legalább hallgat, ha eljön hallgatni, hallgatja az igehirdetést a templomban, a bibliaórákon, az evangelizációkon! De hová lesz az a sok meghallott Ige? Valahogyan elpárolog, mint ahogyan a palesztinai Holt-tenger bezárt medencéjéből is elpárolog az a rengeteg friss víz, amelyik a Jordán folyóból ömlik bele naponként, anélkül, hogy felfrissítené, megelevenítené a nagy, halott víztömeget.

Ma az egyház legnagyobb problémája és legégetőbb ügye, hogy a hallgató gyülekezet megint szolgáló gyülekezetté váljék. Hogy az egy-papos vagy két-papos gyülekezet megint újszövetségi értelemben vett papok gyülekezetévé legyen! Egyedül Isten tudja megújítani az Ő Szentlelkével az Ő egyházát, Ő teheti meg, hogy az Ő Igéje hitközösséggé, szolgáló közösséggé és hitvalló közösséggé formálja megint az Igét hallgatók közösségét. És az Ő Szentlelkének ezért a megújító munkájáért nekünk csak könyörögnünk lehet és éppen ezért nagyon kitartóan, vágyakozóan könyörögnünk kell! Az állandó, kitartó könyörgés mellett azonban van egy másik dolog is: elhinni és tudatosítani magunkban, amit Péter itt ebben az Igében mond: “Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pt 2,9) Tehát elhinni és tudatosítani, hogy minden hívő tagja ennek a gyülekezetnek papi tisztséget visel, mindenki közöttetek, aki tudja, hogy a drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Bárányén, Jézusnak a vérén meg van váltva; nem a maga gyönyörűségére, hanem az egy Istennek szentelt papi életre, szolgálatra van megváltva. Azért tisztította meg Krisztus vére minden bűnétől, hogy most már felhasználhassa mint megtisztított eszközt a maga dicsősége szolgálatára, teste építésére, világossága ragyogtatására. Nem végcélja emberi életünknek a megtérés és újjászületés, hanem éppen a kiindulópontja az Istennek szentelt életnek. Ott kezdődik az Úrnak való szolgálat. Ezért történt a megváltás. Tehát ennek a gyülekezetnek is annyi papja van, ahány hívő lélek, Krisztust megváltójának és Urának valló ember van itt. Igénk nagyon világosan megmondja, mit jelent papnak lenni: hirdetni annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el. Vagy ami más szavakkal ugyanezt jelenti: “Lelki áldozatokkal áldozzatok, a melyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által!” (1Pt 2,5) Mik ezek a lelki áldozatok? Az ószövetségi papnak háromféle áldozatot volt szabad végeznie: bűnért való áldozatot, égőáldozatot és felavatási áldozatot. Jelképei ezek az úszövetségi áldozatoknak is.

Nézzük először a bűnért való áldozatot! "Azután előhoza egy tulkot a bűnért való áldozatra, és Áron az ő fiaival egybe a bűnért való áldozat tulkának fejére tevé az ő kezét.” (3Móz 8,14) Jelképes cselekmény ez is. Ezáltal mintegy megvallották Áron és fiai: tisztátalanok vagyunk, vétkeztünk és nem állhatunk meg Isten előtt. De bűnünk tudatában jövünk ím ez oltárhoz és tesszük kezünket az áldozati állat fejére. Nekünk kellene meghalnunk, miként ez az állat meghal, de miután bűnünket rávetettük erre az áldozatra, ő hordozza büntetésünket, ő hal meg helyettünk. És mivel így az áldozat elvette bűnüket, meghalván érettünk, szabadon odamehetünk Istenhez. Persze mindez csak jelkép. A valóság, amit kiábrázol, az, hogy a mi húsvéti bárányunk, Jézus Krisztus megáldoztatott érettünk. Papi tisztünk legdrágább lehetősége és kötelessége, hogy naponta mindig újra odamenjünk az Istennek ama Bárányához, bűneinket rátehetjük, megvallván: vétkeztünk, meg kellene halnunk, de Te már meghaltál érettünk és elvetted büntetésünket, gyalázatunkat. Ím, most már halálod által szabad menetelünk van az Atyához. Igen, Testvérek, mindig újra itt, a golgotai kereszt áldozatánál vehetjük fel csak a kapcsolatot Istennel. Isten és ember mindig újra csak itt találkozhatnak egymással, de itt mindig újra találkozhatnak egymással! Nemcsak a megtérés kezdődik a kereszt oltáránál, hanem azután is minden Istennek való szolgálat, az egész Istennek szentelt élet tehát ott kezdődik mindig újra, hogy leborulok a kereszt alatt, lerakom bűneimet, részesülök, megerősödöm a kegyelemben. Ez a mi bűnért való áldozatunk, legelső papi ténykedésünk!

Most nézzük az égőáldozatot! "Azután előállítá az égőáldozatra való kost, és Áron és az ő fiai rátevék kezeiket a kos fejére.” (3Móz 8,18) Ez az áldozat az Istennek való teljes odaszánás, teljes átadás bizonysága volt. Az égőáldozatnál az egész áldozati állatot az oltárra kellett helyezni és ott elégetni. Ez mindenestől Istennek volt szánva! Áron és fiai mikor kezüket rátették erre az áldozati állatra, mintegy arról tettek bizonyságot, hogy amiként ez az áldozat meghal és egész eddigi életét elveszíti, hogy teljesen Istené lehessen elégve a szent tűzben, így adjuk mi is magunkat egészen Istennek, az Ő tiszteletére. Az Újszövetségben ez az égőáldozat úgy hangzik: “Szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul!” (Róm 12,1) Naponként megújuló áldozata ez az újszövetségi papságnak. Tehát ha a bűneidet odaadtad, tedd le egész magadat is Isten lábai elé! Sajnos nagyon hamar megelégszünk azzal, ha az adósságunkat leadjuk az Úrnak és elfogadjuk Tőle a bűnbocsánatot, életünket azonban továbbra is visszatartjuk magunknak. Az Úr igazi papjai azonban csak azok lehetnek, akik nemcsak a bűneiket, hanem az életüket is átadják az Úrnak! Nem vagy-e adós Uradnak ezzel az égőáldozattal? Nem itt van-e a te papi tisztednek is a legfőbb hibája? A megváltás, amit elfogadtál, éppen azzal válik teljessé, hogy Isten - miután megtisztított Krisztus vérével - most már birtokba is akar venni, hogy ezentúl életed az Ő adománya legyen, ami Néki rendelkezésére áll.

És végül a felavatási áldozat, ami a szolgálat vállalásának a jelképe volt. Az áldozati állat vérével megérintette Mózes Áronnak és fiainak a jobb fülét, a jobb hüvelykujját és a jobb lábuknak hüvelykjét. Ebben az áldozatban állíttattak oda Áron és fiai Isten elé és nyilatkoztatták ki minden szolgálatra való készségüket, amire küldi őket az Úr. Jelképe volt ez annak, hogy az áldozati bárány vére által legyen képes a fül Isten beszédének megértésére, megbízatásainak, parancsainak esetről-esetre való felfogására, átvételére. A vér által áldassék meg a kéz, hogy foglalatos lehessen Isten dolgainak véghezvitelében, és kapjon erőt a láb az Isten által mutatott úton járásra. Itt különösen fontos az, hogy ezt a lelki fület a hallásra, ezt a megszentelt kezet a szolgálatra és ezt a biztos lábat a járásra csak a vérrel való meghintés által, tehát közvetlen isteni erőközlés által nyerhette meg a pap. Tehát egy odaszentelt papi életre és szolgálatra képessé tevő erő nem magában a papban volt, hanem Istenben! Az újszövetségi papi életre és szolgálatra képesítő erő sem bennünk van, hanem Istenben. Ott közli ezt az erőt is az Ő Szent Fia áldozati oltáránál, a Golgotán, a Benne való hit által - veled is! Ez a mi felavatási áldozatunk, amikor az Ő megáldozott Fiában való hit által mindig újra felavat és felkészít bennünket az Ő szolgálatára. Ezek azok a lelki áldozatok, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által!

"Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket;” (1Pt 2,9) Látod már, hogyan töltheted be ezt a tisztet? Úgy, hogy elfogadod azt, amit Isten akar cselekedni benned és általad. Papi tisztünk gyakorlása végül is nem a saját erőfeszítésünk eredménye, nem a mi teljesítményünk, hanem a tudatos és teljes elfogadása Isten üdvözítő munkájának bennünk. Szeretnétek? Nem elég! Akarjátok? Ez sem elég!

Jertek, könyörögjünk együtt az ének szavaival:

Szentlelkedet töltsd ránk ki, mint hajnal harmatát,
És adj fejünkre tőled nyert ékes koronát,
Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk,
Oltárodon elégjen, Királyunk, Mesterünk!

(229. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1952. március 30.

Szeretném most ott folytatni, ahol ma egy hete abbahagytuk! Láttuk, hogy József, aki rabszolga volt, mégis szerette a gazdáját, maradt inkább rabszolga, de nem adta föl a tisztaságát. Tisztelte, szerette, szolgálta földi gazdáját és éppen ezért maradt tiszta a csábításkor. És mindez azért lehetett, mert valóságos kapcsolata volt Istennel. És mégis, annak ellenére, hogy a lehető legbecsületesebben viselkedett, úgy, ahogyan az igazán hívő embernek a világ hatalmasságával szemben viselkednie kell, megalázták érte. Börtönbe került, méltatlan szenvedés jutott néki osztályrészül. Nagy próbatétel szakadt reá. És a most felolvasott részben azt látjuk, hogyan viselkedik a hívő ember az ilyen helyzetben, az ilyen szenvedések és megpróbáltatások között. Mély értelme van ennek a közlésnek Igénkben: “...és ott vala a tömlöcben. De az Úr Józseffel vala.” (1Móz 39,20-21) Amikor Potifár házában a legjobb dolga volt, akkor is ugyanezt a kifejezést olvashattuk: “Az Úr Józseffel vala.” (1Móz 39,2) És íme, most, amikor lebukik, most, amikor elbánnak vele, most, amikor ráborul a sötétség és kilátástalanság: most is siet Isten Igéje leszögezni, hogy az Úr most is Józseffel volt. Tehát akármilyen nagy változás történt a sorsában, a helyzetében: Istenhez való viszonya mit sem változott. József a megpróbáltatásban, a szenvedésben is éppen úgy Isten gyermeke volt, mint a jólétben és a kísértésben. Isten áldó, szerencséssé tevő jelenléte független attól, hogy ki milyen sorsban van. És József ott, a tömlöcben is elhitte, hogy az Úr vele van. Nem mondta ugyan sohasem, de kiderült a viselkedéséből. Hogyan?

1) Először is egy puszta negatívumból látszott ez: abból, hogy nem panaszkodik, nem siránkozik, nem méltatlankodik, egyetlen becsmérlő, elkeseredett szava nincsen. Még amikor szóba kerül is az ő ottléte, csak ennyit mond róla: “Mert lopva hoztak el engem a héberek földéről, és itt sem cselekedtem semmit, hogy a tömlöczbe vessenek.” (1Móz 40,15) Pedig lett volna oka a teljes elkeseredésre. Nem lett volna csoda, ha megtöri a börtön. Hiszen a hűsége miatt jut fogságba. De hamar kész ilyenkor így töprengeni a lélek: Nem jó üzlet a hűség! Isten parancsának lehetetlen e világon engedelmeskedni. Nem szabad ilyen becsületesnek lenni. Engednem kellett volna a bűnnek, hiszen úgysem lehet másképp megállni a világban! Igen, olyan hamar el tud keseredni még a hívő lélek is, ha nem érti rögtön Isten útját. Életének a reá zuhanó terhei alatt összeroskad a hite, mindenképpen összeegyeztetni akarja sorsát az Isten szeretetével, igazságával, rengeteg fájó "miért" tör föl belőle! Miért bánsz így velem, miért hagytál el engem? Pedig sokféle célja lehet Istennek a mi életünk megalázásával, megsanyargatásával, de egy bizonyos: sohasem az, hogy eltávolítson Önmagától, hanem épen fordítva: közelebb vonjon Önmagához. A vihar, ami néha támad, sohasem arra való, hogy elsodorjon Isten szívéről valakit, hanem arra, hogy kényszerítsen még jobban belekapaszkodni az Úr kegyelmébe.

Isten soha senkit el nem hagy, legföljebb mi hagyjuk el Őt! Egyszer hagyott csak Isten el valakit, mégpedig azt az egyetlent, aki nem érdemelte meg: Önmaga földi képviselőjét, egyszülött Fiát! De Őt aztán annyira elhagyta, hogy a pokolból és a kárhozatból kiáltott föl: “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” (Mt 27,46) Én egyszer úgy éreztem, Jézusnak erre a keresztfán elmondott fölkiáltására nekem kell válaszolnom, így: én miattam, én helyettem, én érettem! Igen: az Istentől való elhagyatottság gyötrelmét is Jézus szenvedte el helyettünk. Ez pedig azt jelenti, hogy akkor igaz ez a megaláztatásban is, a szenvedésben is, ott az egyiptomi tömlöcben is. Igaz, hogy: “az Úr Józseffel vala, és kiterjeszté reá az Ő kegyelmességét és kedvessé tevé őt a tömlöcztartó előtt.” (1Móz 39,21) És éppen akkor, éppen ott lehet megélni ezt az igazságot, éppen ott, a megaláztatásban, a tömlöcben. József megélte. Nem vonult félre dacosan, sértődötten, megbántott igazságérzetének e fájdalmával, hanem elfogadta Istentől, hogy neki most ezek között az összeszűkült keretek között van az élete, neki most ez az életformája, hadd mondjam így: Istentől rendelt életformája! És ez nem rezignáció, nem beletörődés a változhatatlanba, hanem hitben megélt bizonyossága ennek a kijelentésnek: “De az Úr Józseffel vala”!

2) Tudniillik, aki elhiszi, hogy Isten vele van a mélységben: azt is el tudja fogadni, hogy nem véletlenül került oda. Mi, akik már végig ismerjük József egész történetét, különösen jól láthatjuk ezt. Lám, egy hisztérika miatt vettetik tömlöcbe, de Isten vezeti a mélységbe, mert föl akarja készíteni a maga nagyszerű tervei véghezvitelére. Nagy távlatból nézve látszik, milyen pontos isteni terv szerint mozdul itt minden személy és történik minden részlet, esemény! Gonosz erők működnek és csodálatos módon mégis Isten dolgozik! Általuk is! Mint a láncszemek, úgy kapcsolódnak egymásba az események: József bátyjai gonoszságának az volt az értelme, hogy József Egyiptomba kerüljön; börtönbe azért kellett jutnia, hogy a fáraó főembereivel találkozzék, azok révén a fáraó elé kerülhessen, ott nagy méltóságba kerülhessen és így majd atyjafiain segíthessen! Ilyen, nagyobb összefüggésben egyre-másra oldódnak fel a miértek, a részlet események értelmetlen talányai. Pedig még az a nagyobb összefüggés is csak egy részlet eseménye egy még nagyobb isteni koncepciónak, aminek a célja az, hogy Jákób családja Egyiptomba kerüljön, ott a szent nemzet nagy népévé terebélyesedjék, hogy a Jákóbnak adott ígéret beteljesüljön!

De még távolabbi célja is van az eseményeknek: Jézus Krisztus, az Ő eljövetelének előkészítése, az, hogy Úrrá és Krisztussá, Megváltóvá tegye Őt az Isten a földön! Sőt még távolabbi cél: e világ megmentése Jézus Krisztus által, az Ő Igéje és Szentlelke által! Az egész bűnnel fertőzött világ újjáteremtése, a golgotai megváltás munkájának, érvényének, hatályának kiteljesedése! Ebben az eget-földet átfogó nagy isteni tervben micsoda jelentéktelen, eltörpülő apróság az, ami itt Józseffel történik: Isten a világ megváltásának a nagy tervén dolgozik, és egy nő szeszélye miatt tömlöcbe vetnek egy rabszolgát. És mégis, ez a parányi sorsfordulat az egész műnek elmaradhatatlan alkatrésze. József persze akkor még nem tudhatta, hogy milyen nagy céljai vannak vele Istennek, csak azt tudta, hogy fogoly. De nekünk, akik már beigazolva látjuk, hogy ott, akkor József életében is minden Jézus Krisztusra való tekintettel történt, szabad, sőt kell is szélesebb horizontban látnunk a pillanatnyi eseményeket: Isten nagy, egész tervébe beilleszkedő részleteseményként megélnünk az életünket, tudván, hogy most is Jézus Krisztusra nézve munkál az Isten mindent.

Csillagászok mondják, hogy minden test vonzza a másikat, akármilyen messze vannak is egymástól. Nemcsak a Föld vonzza magához a leeső almát, hanem az alma is, akármilyen parányi módon, vonzza a Földet, sőt valamennyi csillagot is az égen és valamennyi csillag mozgására hatással van az, amikor leesik a fáról. Kezünket sem mozdíthatjuk meg anélkül, hogy ezzel ne zavarnók meg a csillagok mozgását. Hogy ez valóban így van-e, nem tudom, de elhiszem a tudósoknak, akik ezt kikísérletezték. Azt azonban fönntartás nélkül elhiszem, mert Isten Igéje jelentette ki, hogy az emberi élet legapróbb sorsfordulata is egy roppant isteni koncepció szerves része, aminek igazi értelme az egész terv megvalósulására való hatásában és az egésszel való összefüggésében van.

Aki elhiszi, hogy Isten vele van a mélységben, mint Józseffel a tömlöcben: annak szabad nagyobb távlatban látni az életet, túllátni az éppen megélt pillanaton és a maga apró sorsával engedelmesen belesimulni abba a nagy, egyetemes tervbe, aminek az érdekében Krisztus meghalt, feltámadott, visszajön, hogy végül Isten legyen minden mindenekben!

3) Az Isten tervébe való belesimulás azonban nemcsak egyszerűen látás, szemlélet kérdése, hanem tevékeny részvétel is az Isten munkájában. Az a megállapítás, hogy az Úr a tömlöcben is Józseffel vala, azt jelenti, hogy József a tömlöcben is Isten eszköze. Isten Józsefet a tömlöcben is fölhasználta, ott is volt számára megbízatása. Az, hogy az Isten vele van valakivel és az Ő kegyelmességét kiterjeszti valakire, nem abban nyilatkozik meg, hogy az illető megkímélődik bajoktól, bántalmaktól, hanem abban, hogy az illető ott, ahol van, a bajokban és megalázottságban is áldássá válik mások számára. Isten gyermekeit nem lehet megakadályozni abban, hogy a bennük lévő világosságot kiárasszák maguk körül - ha van bennük világosság! Pál apostolt és társát, Sílást megverhették, bebörtönözhették Filippiben, de nem tudták megakadályozni azt, hogy egy börtönőrt Jézushoz vezessenek viselkedésükkel. Urunkat, Jézust keresztre feszítették, de azt nem akadályozhatták meg, hogy éppen ez által legyen Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit. Így ad Isten lehetőséget az Ő gyermekeinek a szolgálatra ott is, ahol a világ már nem lát alkalmat erre. Nincsen olyan megalázott, kisemmizett állapot, ahol Isten gyermeke meg ne találná azt a szolgálatot, amit csak ő végezhet el. József annyira segítségére volt a tömlöctartónak, hogy annak semmi gondja nem volt többé a foglyokra. Hiszem, hogy velem van az Úr: ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy körülöttem az embereknek könnyebb lesz a terhük, mellettem valaki megkönnyebbülten sóhajt föl. Nem prédikált József a börtönőrnek, hanem segített neki. “És valamit cselekszik vala, az Úr szerencséssé teszi vala.” (1Móz 39,23) Jézus mondta egyszer tanítványainak, akik arról vitáztak, ki lesz a nagyobb köztük: “Én ti köztetek olyan vagyok, mint aki szolgál.” (Lk 22,27) Annál jobban hasonlít valaki Jézusra, minél mélyebbre tud hajolni a szolgálatban. Nagyon nehéz magasról lehajolni: akkor tanulja meg ezt mindenki, amikor maga is mélyen van!

De nemcsak a börtönőrnek volt segítségére József, hanem a raboknak is. Milyen jó lehetett például a főpohárnok-mesternek, hogy élete legsötétebb órájában találkozott egy emberrel, aki Isten világosságával szolgált neki, aki választ tudott adni kérdésére. József ott, a maga nagy nyomorúságában is világosság és áldás vivője, közvetítője lehetett megtört, kereső lelkek számára. A Bibliámban aláhúztam a 40. rész 6. versét: “És beméne hozzájok József reggel, látá, hogy ímé bánkódnak vala.” Amikor valakinek magának is nagy oka van a bánkódásra, nem nagyon szokta észrevenni mások bánkódását. József észrevette és igyekezett vigasztalni őket. Ez a legjobb eszköz a saját szomorúságunk leküzdésére. Meg tudod-e látni a szükségben szenvedő atyádfiát, észreveszed-e, hogy ma komorabb az arca, mint máskor? Érdekel-e, hogy miért? Nem azért alázza-e meg Isten az ő gyermekeit, hogy megnyíljék a szemük az emberi szenvedés, nyomorúság, bánat meglátására, hogy késszé tegye szívüket mások vigasztalására és megsegítésére?! Hogy világosságot gyújtson általuk ott, ahol a legfájdalmasabb a sötétség?! Ott és akkor gyakorlatilag ebben nyilatkozott meg az, hogy az Úr Józseffel volt és kiterjeszté reá az Ő kegyelmességét. Tehát abban, hogy világosságot gyújtott másoknak, mikor ő maga sötétségben volt. Szabadulást hirdetett, mikor ő maga fogoly volt. Vigasztalt, bár őt mindenki elfelejtette. Fogságban volt, de mégsem volt a saját nyomorúságának a foglya! Igen, gyakorlatilag ma is, itt is ezt jelenti az Úr velünk-létének a hitben való megélése. Ne mondd senkinek, hogy veled van az Úr, hanem éld meg úgy, hogy megérezzék rajtad, akik körülötted élnek! Jézus - saját szavai szerint - nem azért jött, hogy Néki szolgáljanak, “hanem, hogy ő szolgáljon és adja az ő életét váltságul sokakért.” (Mt 20,28) Akivel az Úr vele van, az sehol sem azért van, hogy néki szolgáljanak, hanem ő szolgáljon és adja az életét másokért!

Erre tanítja az Úr az övéit a megaláztatásban, a megpróbáltatásokban:

Áldjad Őt, mert az Úr megáldja minden munkádat,
Hűsége, mint az ég harmatja, bőven rád árad.
Lásd: mit tehet Jóságos Lelke veled,
És hited tőle mit várhat.

Áldjad az Úr nevét, Őt áldja minden énbennem!
Őt áldjad, lelkem, és Róla tégy hitvallást, nyelvem!
El ne feledd: Napfényed Ő teneked!
Őt áldjad örökké! Ámen.

(264. ének 4-5. vers)

Ámen

Dátum: 1952. március 9.