Keresztyén házirend

Az előbb fölolvasott hosszabb bibliai rész fölé a Bibliánkban ez van írva: házirend. Mégpedig az is kiderül rögtön az összefüggésből, hogy nem akármilyen házirend, hanem jellegzetesen keresztyén házirend. Nem a hitetlen emberek rendje ez. A nem hitben járó emberek számára lehet ez egyszerűen jótanács, ami fölött vitatkozhat, hogy megpróbálja, ne próbálja meg, helyes vagy nem helyes, de semmi több: tulajdonképpen nem neki szól. A nem hívő embernek csak egyetlen egy üzenet szól, az, hogy fogadja el hitben az Úr Jézus megváltó kegyelmét. Annak az embernek az életrendje ez, aki már elvette Istentől a Krisztusban felkínált kegyelmet és most már eszerint akarja berendezni az egész életét. Tehát: “A miképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképen járjatok Ő benne!” (Kol 2,6) Aki nem vette a Krisztus Jézust, az nem is járhat Őbenne - Őszerinte -, viszont aki már vette a Krisztus Jézust, az most már az Úr akarata szerint, ízlése szerint rendezkedjék is be! Ahány ház, annyi szokás - tartja a közmondás. Minden háznak megvan a maga házirendje. Nos, az Isten családjának is megvan a maga külön házirendje. Azokra érvényes ez tehát csak, akik már beletartoznak az Atyának a Krisztus vérén szerzett családjába!

Úgy is lehetne mondani, hogy a keresztyén ember életének a rendje. Életrend! Mert a keresztyén életnek is van egy bizonyos rendje. Isten akarja, hogy rend legyen a keresztyén ember életében. Mégpedig, ha jól megfigyeljük ezt a fölsorolást, azt látjuk, hogy az emberi életnek nemcsak egy bizonyos részét érinti ez az isteni rend, hanem az egészét. A keresztyén ember életének négy nagy területéről van itt szó. Ezek pedig a következők: a család, a munkahely, az egyház és a világ. Nem lehet az életnek csak egy részén keresztyénnek lenni! Nem lehet azt megtenni, hogy például a családban való életemet Krisztus uralma alatt élem, de a világban valót már nem. Vagy: az egyházban követem Krisztust, Krisztus szerint járok, a munkahelyemen azonban eltitkolom, hogy hozzá tartozom. Vagy áthatja a Krisztusban való hit és a belőle fakadó magatartás az életem egészét, minden területét, vagy ha nem, akkor a megmaradt területeken is képmutatássá válik az Ő követése. Ezért van itt szinte egy lélegzetvétel alatt fölsorolva a családi élet, a munkaadói és munkavállalói viszony, az egyházban való élet és a világgal szemben tanúsított magatartás rendje, mint a keresztyén ember életének a rendje a maga egységében, összefüggésében, oszthatatlanságában.

Akkor van rend a keresztyén ember életében, ha annak minden területén egyformán érvényesül az Úrnak való engedelmesség. Egyik a másikkal úgy függ össze, mint a sorba kapcsolt karácsonyfa égők: ha valahol kiég egy izzó, megszakad az áram, az egész füzérben megbomlik a rend, a többi égő sem világít. Nem lehet például azt mondani, hogy valakinek csak a családi élete vonalán vannak bajok, egyébként azonban minden rendben van; mert ha baj van a családi életében, akkor élete többi területén is van egy csomó rendetlenség - csak talán még nem derült ki annyira, mint a legszűkebb körben: otthon. “A miképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképen járjatok Ő benne!” Őbenne járni, az Ő útjain járni, az Ő útmutatása szerint járni. Vagy így jár valaki - de akkor élete minden területén ezen az úton jár, a családban épp úgy, mint a világban, a munkahelyén éppen úgy, mint az egyházi életben -, vagy pedig hamis úton jár, mert egyszerre két úton jár. Ilyen is van. Ezt is meg tudja tenni az ember, hogy egyszerre két úton jár, de tudjátok, mit mond róla Biblia? Ezt: “A ki... álnokul két úton jár, egyszerre elesik!” (Péld 28,18) Vajon nem ezért van ez a sok botlás a mi életünkben, mert életünk különböző területein különböző utakon járunk - illetve akarunk járni, de nem sikerül? Nos, ezért figyelmeztet Isten Igéje, hogy aki vette a Krisztust, annak a számára mindenütt: otthon, egyházban, világban csak egy út van. Csak az, amelyre Jézus azt mondta: “Én vagyok az út”. (Jn 14,6) Tehát mindenekelőtt az egységes életrendre figyelmeztet Isten Igéje. Most csak az elsővel, az otthoni életrenddel foglalkozunk, a többivel majd Isten segítségével más alkalommal.

Amikor elkezdi részletezni az apostol a keresztyén házirendet, az a nagyszerű benne, hogy nem veszik el az apró részletkérdésekben, hanem a fő irányelveket mutatja meg. Nem sokat magyaráz Isten Igéje, hanem rögtön rátapint életünk gyenge pontjára, éppen oda, ahol a forrása szokott lenni a bajoknak. A családi élet rendjének a leírásában először a házastársak egymáshoz való viszonyáról szól, és az asszonnyal kezdi. Sok mindent mondhatna, hogy miként viselkedjék az asszony a férjével szemben, de nagyon jellemző, hogy csak egyetlen egyet mond: az asszony engedelmeskedjék az urának. Nyilván azért, mert ez az asszony gyenge pontja. Ez az, amire különösen is vigyáznia kell, amire külön is föl kell hívni a figyelmét. Nem társadalmi szabály ez a Bibliában, hogy az asszony engedelmeskedjék a férjének, hanem isteni rend. A Krisztust komolyan vevő asszony vegye komolyan az Isten rendjét is: azt, hogy a férj feje a feleségének. (Bizonyára nem véletlen az, hogy ezen a héten itt e gyülekezetben egy csomó asszonyt már másodszorra figyelmeztet erre az Ige.) Az Isten rendjébe való beilleszkedésről, vagy az Isten rendelkezése ellen való föllázadásról van szó. Tehát: “Ti asszonyok, engedelmeskedjetek a ti férjeteknek, a miképen illik az Úrban.” (Kol 3,18) Lehet, hogy a világ ízlése szerint másképpen illik, sőt az nagyon valószínű is, de az Úrban így illik.

De rögtön folytatódik a házirend, teljesen, elválaszthatatlanul összetartozva ezzel: “Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket!” (Kol 3,19) Olyan ez a két vers, mint a gótikus templomban a csúcsív egyik íve, meg a másik íve: egymás felé hajolnak, egymást tartják, egymást kiegészítik. Egyik sem lehet meg a másik nélkül. Csak ott lehet megkívánni az asszonytól az engedelmességet, ahol a férj szereti, igazán szereti a feleségét és viszont. A baj abban szokott lenni, hogy hiányzik az egyik, például az engedelmesség, de megkövetelik a másikat, a szeretetet; vagy hiányzik a gyöngéd szeretet az egyikből, de elvárja az engedelmességet a másiktól. Nos: a kettő együtt teljes, együtt lehetséges, egymást tartják ezek. Ha Isten Igéje külön is szükségesnek látja arra figyelmeztetni a férfiakat, hogy szeressék a feleségüket, akkor bizonyára azért van ez, mert mi férfiak vagy nem szeretjük eléggé, vagy nem szeretjük igazán a feleségünket. Azzal a szóval fejezi ki itt Isten Igéje a szeretetet, amivel az Isten szeretetét jelzi az Újszövetség: az agapéval. Azzal a szóval, amiről az 1Kor 13. fejezete ír. Tehát azzal a szeretettel, ami mindent elfedez, mindent remél, mindent eltűr, amelyik nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem cselekszik éktelenül, nem rója fel a gonoszt, amelyik nem irigykedik, nem kérkedik, amelyik soha el nem fogy. Azzal a szeretettel, amelynek Isten a forrása, amelyet a férfi mindig újra Istenből merít, Istentől kap!

És bizonyára azért kell erre figyelmeztetni a férfit, mert hajlandó nem ilyen szeretettel szeretni a feleségét, hanem szenvedélyesen, erotikusan, csak emberi módon, hangulat szerint, vagyis: nem az Úrban! Így mindenki tud szeretni! Ez nem is szeretet, hanem ösztön, ami az állatban is megvan valamilyen módon. A vérnek a szeretete ez elsősorban. Azt jelenti, hogy szeretlek téged, mert jó dolog szeretni téged, több lesz az életem általad, szebb, gazdagabb, boldogabb. Szenvedélyesen szeretlek, mert szép vagy, fiatal vagy. Sőt, lehet ezt a szeretetet, ezt a szenvedélyt egy kicsit kultúrálni is, és akkor így hangzik: szeretlek és kérlek, hogy te is szeress engem, fogjunk össze, tegyük össze az életünket, szépítsük meg kölcsönösen egymás életét azáltal, hogy a bennünk lévő képességeket egymás örömére, hasznára, a másik fél rendelkezésére bocsátjuk.

De ez még mindig nem az, amiről Igénkben szó van. Itt arról van szó, hogy szeretlek, mert kell néked az én szeretetem, mert árva, boldogtalan, szegény vagy e szeretet nélkül, mert kell néked, hogy valaki szeressen téged! Ez annak a szónak a tartalma, amit itt használ az apostol, amikor azt mondja: “Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket!” Ez a szeretet nincsen meg mibennünk, nem tudjuk kitermelni magunkból. Ez a szeretet csak Istenben van, sőt: Isten maga a szeretet. Nem parancsolja a szeretetet, hanem árasztja. Tehát így szeretni csak az Istenen belül lehet. Aki az Isten életén belül került, az tud csak így szeretni! Bizonyára az sem véletlen, hogy erre is sok férfit közülünk már másodszor figyelmeztet Isten Igéje ezen a héten. Ti férfiak! Megérzi ám a feleségetek, hogy ti így szeretitek-e őket!

Hozzáfűzi még a szeretetre való intelemhez ezt is: “Ne legyetek irántok keserű kedvűek!” Az eredeti szó értelmét próbáltam megérteni, s körülbelül így adhatnám vissza: ti férfiak, ne engedjétek, hogy a feleségetek megszokottá, unottá váljék a számotokra! Öregedő házastársak olyan egykedvűen, unottan tudnak egymás mellett ülni vagy menni, hogy szinte lerí róluk messziről, mennyire nem érdekli ez a két ember egymást. Nos: ahol az Úrban vannak a házastársak, ahol ilyen szeretet van közöttük, mint amiről itt szó van, ott az egymásban megtalált öröm és boldogság is frissen marad, nem fakul meg. Mint egy aranylakodalmát ünneplő, nagyon komolyan az Úrban élő öregember mondta egyszer: Még most is megdobban a szívem - éppen úgy, mint fiatal koromban -, amikor látom a feleségemet bejönni az ajtón! Igen: “Ne legyetek irántok keserű kedvűek!”

A házastársak rendje után jön a szülők és gyermekek rendje. Megint a leggyengébb pontjára tapint rá az Ige: “Ti gyermekek, szót fogadjatok a ti szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úrnak.” (Kol 3,20) Megint nemcsak úgy magában álló jótanács, etikai parancs ez, hanem csak teljes összefüggésében érvényes, vagyis így: az Úr szavát megfogadó szülők érvényesítsék gyermekeikkel szemben azt az isteni rendet, hogy gyermekeik fogadják meg az ő szavukat. Nem úgy áll tehát a dolog, hogy a szülő parancsolhat a gyermekének tetszése szerint, mert hiszen ő az öregebb, hanem úgy, hogy Isten rendjében szülőnek lenni: Isten édesatyai gondoskodását, bölcsességét, szeretetét képviselni a rábízott kisebbekkel szemben, Isten édesatyai mivoltát átsugároztatni a magam szülői mivoltán!

Sokat jelent itt ez a magyarázó megjegyzés: “ez kedves az Úrnak!” Tudniillik nem minden szülők iránti szófogadás kedves az Úrnak. Lehet, hogy kedves a szülőknek, mert hát a gyermek mindent megtesz nekik, mint egy jól idomított kiskutya - úgy táncol, ugrál, ahogyan a gazdája füttyent neki. Nem a szülői önkénynek való kiszolgáltatottságot érti itt az Ige - mert ilyen szófogadás is van, de ez nem kedves az Úrnak! Szülők, amikor szófogadást kívántok a gyermektől, gondoljátok meg, kedves-e az Úrnak az a szavatok, aminek a megfogadását igénylitek a gyermek részéről? Ezért is van rögtön folytatása is az előbbi figyelmeztetésnek: “Ti atyák, ne bosszantsátok a ti gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek!” (21. vers) Megint ugyanúgy tartozik össze a gyermek szófogadási kötelessége és a szülők bölcsessége, mint a gótikában a két ív, amelyik együtt adja meg a szükséges egyensúlyi helyzetet! Annak a szónak, amelyiket bosszantással fordít a magyar Bibliánk, ilyen értelme is van még: izgatni, felizgatni, ingerelni. Gondoljunk csak a szülők idegességére, ami áthat a gyermekre is, vagy a szülők titkos bűneire, amit a gyermek vagy ismer, mert nagyon világosan lát és hall mindent, vagy tudat alatt megérez, és ezek a szülői bűnök, hibák, nyomorúságok izgatják, ingerlik a gyermeket.

“Hogy kétségbe ne essenek” - mondja az apostol. A kétségbeesés azt jelenti, hogy valamilyen hasadás támad a lélekben, valamiféle kettősség jön létre, elveszti a kedvét, a bátorságát az élethez, az élet problémáihoz. Megnyomorodik a lelke. Sok ilyen elnyomorodott lélek, kisebbségi komplexusokkal küzdő élet ered abból a hibából, ami ellen figyelmeztet az Ige éppen így: “Ti atyák, ne bosszantsátok (ne ingereljétek) a ti gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek!” A gyermekünk lelkéért és egész lelkivilágának a kialakulásáért való roskasztó felelősség terhére figyelmeztet ez az Ige!

Keresztyén házirend! És vajon igazán ez a rendje a te házadnak is?! “A miképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképen járjatok Ő benne!” Hát járunk?! Nem úgy vagyunk-e, hogy amikor ennyire konkréttá válik az Ige útmutatása, mint itt is, nem marad más, mint megalázkodva a sok mulasztás láttán, elkezdeni könyörögni:

Uram Isten, siess
Minket megsegíteni,
Ily nagy szükségünkben,
Krisztus Jézusért,
Mi Urunkért
És Megváltónkért!

(151. ének)

Ámen

Dátum: 1951. november 25.

Ma egy hete ugyanerről az Igéről volt szó ebben a templomban. Megállapítottuk akkor, hogy a keresztyén ember házirendjét adja itt elő az apostol. Olyan emberek életrendjét, akik már elfogadták Istennek a Jézus Krisztusban fölkínált kegyelmét, akik már hit által vették a Krisztust és most már járni is akarnak Őbenne, azaz az Ő akarata szerint akarnak berendezkedni is. Az Isten nagy családjának életrendjét olvassuk itt, azokét, akik beletartoznak Istennek a Jézus vére árán szerzett családjába. Isten állapította meg itt az Ő családjának házirendjét, mert azt akarja, hogy az övéi életében rend legyen. Láttuk, hogy ez az isteni rend a hívő ember életének nemcsak egy bizonyos részét érinti, hanem az egészét. Négy terület van, amelyen megéli a hívő is a maga életét: a család, a munkahely, az egyház és a világ. Ezeken a területeken át jelöli meg az apostol azt a keskeny utat, amely a földön a megváltott ember egyetlen útja, a zarándok útja. “A miképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképen járjatok Ő benne!” (Kol 2,6) Mindenütt, az élet minden területén, mindenkor egyformán!

Ma egy hete elkezdtük részletezni ezt az Úrban való járást, és szólottunk a családi életről. Menjünk most tovább! Mi hát a hívő Isten Igéje által megszabott életrendje: a munkahelyén, az egyházában és a világban?

1) “Ti szolgák, szót fogadjatok mindenben a ti test szerint való uraitoknak, nem a szemnek szolgálván, mint a kik embereknek akarnak tetszeni, hanem szíveteknek egyenességében, félvén az Istent. És valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek; Tudván, hogy ti az Úrtól veszitek az örökségnek jutalmát: mert az Úr Krisztusnak szolgáltok. A ki pedig igazságtalanságot cselekszik, jutalmát veszi igazságtalanságának; és nincsen személyválogatás. Ti urak, a mi igazságos és méltányos, a ti szolgáitoknak megadjátok, tudván, hogy néktek is van Uratok mennyekben.” (Kol 3,22-4,1) Kétféle viszonyulásról van szó: a szolgáknak uraikkal szemben és az uraknak a szolgáikkal szemben való viszonyulásáról. Ma így mondhatnánk: mindenki valamilyen formában függő viszonyban van lefelé és fölfelé egyaránt. Mindenkinek van valamilyen ura, fölöttese, akinek a szolgálatában áll, és mindenkinek vannak alárendeltjei, akik fölött rendelkezési jogot gyakorol. Mindnyájan egymás alá- és fölérendeltségében élünk. Vannak, akik fölöttünk állanak és vannak, akik ránk vannak bízva. Mármost ebben az egymástól függő viszonyulásban a Krisztusi rend az, hogy a szolgák szót fogadjanak mindenben az ő test szerint való uruknak. Akkor érthető jól az ebben megnyilvánuló isteni akarat, ha tudjuk, hogy itt Pál rabszolgáknak mondja ezt - megtért, hívő, Krisztust követő rabszolgáknak -, hogy az ő test szerint való uruknak, tehát a meg nem tért, nem hívő fölöttesüknek igenis engedelmességgel tartoznak. A hívő szolga a nem hívő gazdájának is engedelmességgel tartozik. Nincs tehát semmi vita a tekintetben, hogy megteheti-e a hívő ember, amit a nem hitben járó főnöke, parancsolója kíván tőle.

Nincs vita a tekintetben, hogy érvényesek-e a hívő emberre azok a rendelkezések, utasítások, amelyek egy nem keresztyén világnézet alapján álló hatóság részéről adatnak ki. Félreérthetetlen az Úr akarata: “Ti szolgák, szót fogadjatok mindenben a ti test szerint való uraitoknak!” (Kol 3,22a) A Krisztus útja a fölöttes hatósággal szemben sohasem a lázadás, vagy az erőszak útja, hanem mindenkor a becsületes és nyílt engedelmesség útja. A hívő ember sohasem szabotál, hanem mindenkor “szolgál”, mégpedig “nem a szemnek”, ahogyan folytatódik tovább az Ige útmutatása, “mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem "szíveteknek egyenességében, félvén az Istent!” (Kol 3,22b) Tehát nemcsak látszatra végzi el a dolgát, nemcsak úgy, hogy a könnyen megcsalható emberi szemeknek megfeleljen, hanem úgy, mint aki tudja, hogy Isten szeme mindent lát. Tehát a hívő szolga úgy áll és úgy munkálkodik az ő test szerint való ura előtt, hogy ugyanakkor ott áll és ott munkálkodik az ő lélek szerint való Ura, mennyei Gazdája tekintete előtt is. A hívő ember nem lakáj-módon kiszolgálja az ő test szerint való urát, hogy hízelegjen, kedveskedjék néki, hogy így bizonyos előnyöket biztosítson a maga számára, hanem engedelmessége és szolgálata hitből fakadó engedelmesség és szolgálat, abból a hitből, hogy ott is, a munkahelyén is, közvetve bár, de az Úrnak engedelmeskedik és az Úrnak szolgál! Ezért tudja “lélekből” cselekedni azt, amit tesz, tehát nemcsak fölületesen, ímmel-ámmal, hanem szívvel-lélekkel, mert ő azt is az Úrnak teszi és nem embereknek.

Hívők, akik meglankadtatok, megkeseredtetek a hétköznapi munkátokban - akárhol vagytok és akármilyen szolgálatot végeztek -, “lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek!” (Kol 3,23) És ebben az az örvendetes, hogy szabad - nem kell, hanem szabad! - úgy látnom a világi munkámat, mint az Úrnak való szolgálatot. De sok nehézségen, keserűségen, kisebbrendűségi érzésen felülemel az a hit, hogy nem embereknek dolgozom, hanem Istennek! És de sok nyűgtől, tehertől szabadít föl az, hogy nem a nagyobb bérért szolgálok, "tudván, hogy az Úrtól veszem az örökségnek jutalmát, mert az Úr Krisztusnak szolgálok"! (Kol 3,24) Így szentelődik meg a legprofánabb munka is, abban a boldog hitben, abban a fölszabadító hitben, hogy az Úr Krisztusnak szolgálok! Mert az Úr Istennel szemben való kötelességét teljesíti a hívő ember, amikor a munkahelyén való kötelességét teljesíti! “A miképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképen járjatok Ő benne!” (Kol 2,6) A munkahelyén tehát akkor jár a hívő ember Krisztusban, ha megérzik róla, hogy feltétlenül megbízható munkaerő, akire számítani lehet!

A folytatás kiegészíti az eddigieket: “Ti urak, a mi igazságos és méltányos, a ti szolgáitoknak megadjátok, tudván, hogy néktek is van Uratok mennyekben.” (Kol 4,1) Olyan hívő embereknek szól ez, akiknek rendelkezési joguk van más emberek fölött. Világos az isteni rend: ha néktek alárendeltjeitek vannak, ne feledjétek soha, hogy magatok is alárendeltek vagytok az Úrral szemben. Te sem vagy a magad ura, hanem számadással tartozol Valakinek. Úgy bánj a rád bízottakkal, ahogyan az Úrtól várod, hogy veled bánjon, és abban a hitben, hogy felelős vagy értük. A keresztyén felelősség, amiről itt szó van - tehát felelősnek lenni valakiért -, éppen azt a tudatot és hitet jelenti, hogy egyszer felelni kell az illetőért, az illető testi és lelki helyzetéért, állapotáért. A hívő ember ilyen felelősségnek a tudatában bánik azokkal, akik reá vannak bízva. “Ti urak, a mi igazságos és méltányos, a ti szolgáitoknak megadjátok, tudván, hogy néktek is van Uratok mennyekben.”

2) Említettük már a múltkor is, hogy az apostol, amikor belekezd a részletezésbe, a keresztyén életrend részleteinek a leírásába, nem vész el az apró részletekben, hanem csak a főbb irányvonalakat húzza meg. A legalapvetőbb, a legfőbb dolgokra mutat rá: az asszonyoknál az engedelmességre, a férfiaknál az igazi szeretetre, a gyermekeknél a szófogadásra, a szolgáknál szintén az engedelmességre, az uraknál a felelősségteljes bánásmódra. Most, amikor új területet mutat, az egyházi élet területét, megint a legfőbbet mondja csak: az állhatatos könyörgést. Bizonyára van ezen kívül sok más is, ami a hívő ember, a Krisztust vett ember egyházi feladataként tekintődik, de úgy látszik: ez a legfontosabb! A hívők kitartó, rendszeres imádsága az a csatorna, amelyen át Isten sokféle áldása egy egész gyülekezetre kiárad.

A híres Blumhardt lelkész idejében Möttlingenben egészen rendkívüli csodák történtek az Úr ereje által. Éppen olyanok, mint Jézus és az apostolok idejében: gyógyulások, Isten gyógyító, ördögöket űző, tisztító erejének csodás kiáradása. Mindennek a rendkívüli egyházi életnek a hátterében viszont rengeteg imádság, csendben, de nagy hűséggel végzett imaszolgálat állott. A hívő emberek közös vagy magányos imádsága révén keletkezik az a lelki atmoszféra, amelyben megérződik, összesűrűsödik az Ő jelenléte az Ő Szentlelke által. Ott munkálkodik igazán Isten Szentlelke egy gyülekezetben, ahol a hívők imádságai révén élő kapcsolat, összeköttetés van Isten és az Ő gyülekezete között. (ld. Mózes, amálekiták legyőzése: 2Móz 17,8-13) Ott nőnek föl a gyermekek az Úr félelmében, ott térnek meg a konfirmandusok, ott születnek újjá emberi lelkek, ahol mindezek mögött a gyülekezeti munkák mögött ott tusakodik imádságban egy hívő sereg, ahol Isten Szentlelke ezt a drága munkát a hívők imádságára elvégzi. Ezért tartozik bele a keresztyén ember életrendjébe az egyházi, a gyülekezeti élet területén ez a figyelmeztetés: “Az imádságban állhatatosak legyetek, vigyázván abban hálaadással;” (Kol 4,2) Sőt, így részletezi tovább az apostol: “Imádkozván egyszersmind mi érettünk is, hogy az Isten nyissa meg előttünk az íge ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, a melyért fogoly is vagyok;” (Kol 4,3)

Szinte minden levelében megemlíti ezt az apostol: “Atyámfiai, imádkozzatok érettünk!” (1Thessz 5,25; Zsid 13,18; stb.) Miért? Hiszen az apostol már csak tudott beszélni! De hiszen nem is az a probléma az igehirdetésnél, hogy jól tudjon valaki beszélni, hanem az, hogy igazán azt tudja mondani, amit az Úr üzen. Szónokolni akárki meg tud tanulni, de az Úr üzenetét csak az adhatja tovább, akire maga az Úr bízta azt rá. Ez a problémája az igehirdetésnek: megérteni és másokkal is megértetni, hogy mit mond, mit akar az Úr! Ha tehát az Úr adja, akkor azt kérni kell! Mégpedig nem is elég, ha csak egy ember kéri, az igehirdető, hanem minden hívő léleknek kérnie kell. Szoktátok kérni, hogy úgy szólhasson itt az igehirdető, ahogyan az Úr megbízásából szólnia kell?! Isten Igéjének közöttünk való tiszta, félreérthetetlen megszólalásáért mindnyájan felelősek vagytok! Segítsetek hát: “Imádkozván egyszersmind mi érettünk is, hogy az Isten nyissa meg előttünk az íge ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, a melyért fogoly is vagyok; Hogy nyilvánvalóvá tegyem azt úgy, amint nékem szólnom kell.” (Kol 4,3-4)

3) Vessünk még röviden egy pillantást a keresztyén embernek arra az életterületére is, amit így neveztünk az előbb: a világ. Ide vonatkozóan így hangzik az isteni rend: “Bölcsen viseljétek magatokat a kívül valók irányában, a jó alkalmatosságot áron is megváltván. A ti beszédetek mindenkor kellemetes legyen, sóval fűszerezett; hogy tudjátok, hogy mimódon kell néktek kinek-kinek megfelelnetek.” (Kol 4,5-6) - Kik jelentik a "világot"? A kívül valók. Tehát minden és mindenki, aki a Krisztuson kívül való, aki vagy ami nem az Úrban van: az a világ. Azt mondja az Ige: bölcsen viseljük magunkat velük szemben. Bölcsen: így is mondhatnám ugyanezt: Isten szerint való módon. Tudniillik az a bölcsesség nem telik ki tőlünk - tehát nemcsak az okos ember tud bölcsen viselkedni, nemcsak tanult ember lehet bölcs, nemcsak az éles elméjű, hanem csak az, akinek Isten ezt a bölcsességet megadja. Arról a felülről való bölcsességről van szó, amit kérni lehet és amit Isten szemrehányás nélkül megad annak, aki Tőle kéri. A bölcs viselkedés sokszor az érzelmek ellenére való, sokszor a józan ész ellenére való, sokszor teljesen indokolatlannak látszó viselkedés. A bölcs viselkedés az Isten tanácsa és útmutatása szerint való viselkedés az adott helyzetben! Nem lehet rá fölkészülni, nem lehet megtanulni, csak egyet lehet tenni: nagyon alázatosan és engedelmesen figyelni az Úrra!

A kívül valókkal szemben az a nagy felelőssége van minden hívő embernek, hogy azok rajta keresztül kapják meg az Ige üzenetét. A hívő ember bölcs viselkedésén át. Tehát lehet, hogy nem a szavain, nem a szóbeli bizonyságtételén keresztül, hanem a viselkedésén keresztül. A kívül valók nem a szavaink beszédére, hanem az életünk beszédére kíváncsiak. Az egyház rajtatok keresztül találkozik a világgal, tehát ott, ahol hívő leány lyukasztja a villamosjegyeket, ott, ahol hívő férfi kezeli a hivatali aktákat, ott ahol hívő rendőr áll az utcasarkon, ott ahol hívő asszony végzi a sok ideges ember kiszolgálását a pult mögül. Ide kell a bölcs viselkedés, az a felülről való bölcsesség az Isten gyermekének, hogy ne káromoltassék miatta az Isten neve, sőt: dicsőíttessék! “A miképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképen járjatok Ő benne!” (Kol 2,6) Igen: éppen kint a világban!

Advent első vasárnapja van. Az Úr jövetelének a váradalma tölti meg a szíveket. Hívő emberek, akik számára már eljött az Úr, tudjátok-e, hogy az egész világ sóvárogva várja a Krisztus megjelenését?! Nos, tudniillik akik vettétek Krisztus Jézust, az Urat, azért járjatok is Őbenne, mert akik Őbenne járnak, azokban az Úr jár, jön, közeledik, hódítva érkezik maga az Úr. Így terjed az Ő országa, így tölti be az Ő uralkodása ezt a földet, hogy én, meg te, meg a többiek, akik vettük az Urat, Őbenne járunk. Őbenne, az Ő útján, az Ő útmutatása szerint, az Ő akarata szerint járunk a családban, a munkahelyen, az egyházban és a világban.

Mi, akik vettük az Urat, az advent hírnökei, könyörögjünk most adventi reménységgel:

Jöjjön el a Te országod,
Töltse bé uralkodásod,
Ó, mi királyunk, e földet;
Szaporítsd seregedet,
Drága Igédnek kész szállást,
Adj mindenütt szabad folyást.

(483. ének 4. vers)

Ámen

Dátum: 1951. december 2.