Joó Sándor Dr.

Nem véletlen az, hogy ez a mai napra következő igerész így kezdődik: “Jó reggel azonban ismét ott vala [Jézus] a templomban, és az egész nép hozzá méne; és leülvén, tanítja vala őket.” (Jn 8,2) Én szentül hiszem, hogy ugyanez így igaz szóról-szóra itt is, most is, ebben a templomban is. Hogy tudniillik: Jézus, Aki tegnap este és az elmúlt esztendőben is olyan sokszor volt itt, ma reggel, ennek az újesztendőnek a reggelén ismét eljött ide, itt ül közöttünk, és újra hajlandó tanítani bennünket. Valami áhítatos, nagy hálával telik meg a szívem, hogy ez újesztendő reggelén első utam oda vezethet, ahol Jézus is ott van. Nem olyan magától értetődő ám ez, hanem a legnagyobb kiváltság, hogy szabad Ővele kezdenünk ezt az évet. Vegyük tehát hálásan tudomásul, hogy jelen van az Úr, és tanít bennünket!

Íme, az első tanítása számunkra ebben az esztendőben így hangzik: “Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Jn 8,12) Roppant hatalmas kijelentés ez! Figyeljük csak meg: nem azt mondja, hogy szeretném, ha én lehetnék a világ számára a világosság, vagy én akarok lenni a világ világossága, vagy szeretnék egy kis világosságot, egy kis fényt belevinni ebbe a világba, hanem így szól: “Én vagyok a világ világossága.” Tehát nem óhajtásról, vagy követelésről van itt szó, hanem tényről, ami fölött kár vitatkozni, elmélkedni, amit egyszerűen tudomásul kell venni. Ez újesztendő reggelén kijelenti az Úr mindnyájunknak, akik itt vagyunk: Vegyétek tudomásul, és számoljatok vele tudatosan az elkövetkező év napjaiban és helyzeteiben, hogy “én vagyok a világ világossága!” És egy történet kapcsán majd, s Jézusnak hozzá fűződő beszédeiből kiderül, hogy egészen konkrétan mit jelent számunkra ez a világosság.

A történet ismerős. Jézus a templom előcsarnokában ül és tanít. Egyszer csak félbeszakítja egy hadonászva, kiabálva közeledő csoport: írástudók és farizeusok hoznak egy asszonyt, akit házasságtörésen kaptak rajta. Nehéz eset. Mózes törvénye a megkövezés általi halálbüntetést írja elő reá. Odavonszolják a szerencsétlent Jézus elé, kiteregetik a bűnét és várják, mit szól hozzá a Mester. De Jézus nem szól semmit. Hallgat! Majd lehajol, és ujjával elkezd írni valamit a homokba. Mindegy, hogy mit. Ezzel fejezi ki, hogy neki egészen más véleménye van az egész jelenetről, mint a többieknek. Végre a tolakodó, szorgalmazó kérdezősködésre felegyenesedik, és így szól: “A ki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.” (Jn 8,7b) Újra lehajol, megint ír valamit a homokba, még csak tekintetre sem méltatva az egész társaságot. És amikor egy kis idő múlva megint feltekint: már senki sem volt ott az asszonyon kívül. A vádlók egymásután mind elsomfordáltak onnan. Eloldalogtak, mint óvatlan pillanatban a tetten kapott rossz gyermek.

Látjátok, mit jelent az, hogy Jézus a világ világossága? Aki odakerül a sugarába, azt leleplezi. Arra kíméletlenül rávilágít, de olyan vakító fénnyel, hogy azt nem lehet elviselni. Nem szépíti Jézus az asszony bűnét, tudja Ő jól, hogy nagy bűnöst hoztak ide hozzá, de isteni világosságának a megítélő fénye nemcsak az asszonyra esik most, hanem vádlóira is. És ebben a rettentő fényben egyszerre kezd eltűnni a különbség a vádlók és a vádlott között. Jézus Krisztus, a világ világossága olyan bűnöket hoz napfényre, amelyek egyébként a jólneveltség, vallásosság, műveltség palástja alatt sokszor egy életen át képesek megbújni, titokban maradni. Lám, nem mondja nekik senki, hogy ők is vétkesek a házasságtörés bűnében - csak nem kapta őket rajta senki, ügyesebben csinálták, sikerült a dolognak titokban maradni. Nem mondja nekik senki, mégis úgy érzik magukat, mintha most a nyilvánosság előtt kapattak volna rajta ugyanazon a bűnön, amivel az asszonyt vádolták az előbb. Nem mondja nekik senki, hogy nem egy házasságtörési eset miatt fáj nekik annyira a szívük, hanem Jézust akarják kelepcébe csalni. Nem az igazságot keresik ők, hanem a bosszú lehetőségét Jézus ellen. Nem mondja meg ezt nekik senki, mégis Jézus mintha a szívük indulatait írta volna bele a porba, hogy olvassa el mindenki nyíltan. Lelepleződtek. Megítélte őket a világosság!

Óh, áldott világosság, amely felderíti a szívek titkait, rejtett szándékait, gondolatait, bűnös indulatait! Mindig leleplezi, amit rejtegetsz! Azt hiszem, alig-alig van ember a világon, aki ne került volna már összeütközésbe a hetedik parancsolattal: “Ne paráználkodjál!” Vagy ha azzal nem, hát az ötödikkel, a szülők tiszteletéről szólóval. Vagy a nyolcadikkal, a lopásról szólóval, vagy a hatodikkal, azzal, hogy ne ölj, vagy az elsővel, az egy igaz Isten mellett a bálványokat tiltó parancsolattal. Nos, a világ világossága éppen azért gyulladt föl a földön, hogy mindezeket leleplezze, kiderítse. Állj csak oda a fényébe, majd megtudod, ki vagy te valójában! Majd meglátod, mennyire semmi okod és jogod nincs ahhoz, hogy akár a legcégéresebb bűnöst is vádold, hogy bárki fölött pálcát törj, ítéletet mondj! Ott, abban a kíméletlenül megítélő fényben kiderül, hogy semmivel sem vagy különb a legutolsónál, a legaljánál!

És Testvérek, adjunk hálát érte, hogy van ilyen világosság! Ne zárkózzunk el ennek a világosságnak a drága áldása elől! Sőt, igyekezzünk magunkat minden nap odaállítani a fényébe, hadd világítson át, hadd fedje föl azokat a még talán nem is tudatos bajokat, károkat az életünkben, azokat a titkos sebeket, amik miatt nem tudunk igazán boldogok, vidámak, békések, megelégedettek lenni! Hadd fedje fel életünk bajainak, kudarcainak, ferdeségeinek, gátlásainak a legmélyebben fekvő okát a lelkünkben! Ennek a világosságnak a fényében maradni és járni: ezt jelenti a Krisztus követése. “Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (12. vers) Nem arról van tehát szó, hogy aki Krisztust követi, most már többé sohasem követ el bűnt, hanem azt, hogy a bűn nem tudja többé bevenni magát a lelkébe, nem tud meghúzódni a titokban maradás rejtekében, fedezékében. Lelepleződik, reflektorfénybe kerül - és ezt nem szereti a bűn!

A történetbeli farizeusok és írástudók is, akik azt a bűnös asszonyt idevonszolták, bekerültek egy pillanatra a világosság fénysugarába, de menekülnek is belőle rögtön! Ez az, amikor valaki nem akar járni a világosságban. Mint a megriadt nyúl, amikor éjszaka az autó-reflektor fénycsóvájába kerül, és futva menekül. Vannak emberek, akik nem szeretik a világosságot, hanem inkább szeretik a sötétséget. Egyenesen elzárkóznak a világosság elől. Úgy, mint ezek a farizeusok és írástudók, akik, amikor hallották Jézusnak önmagáról való kijelentését, hogy Ő a világ világossága, dühükben és féltékenységükben nem tudnak mást mondani: “A te bizonyságtételed nem igaz!” (13c vers) - Jézus így felel rá: “Ha magam teszek is bizonyságot magamról, az én bizonyságtételem igaz; mert tudom honnan jöttem és hová megyek; ti pedig nem tudjátok honnan jövök és hová megyek.” (14. vers) És mivel Jézusról nem tudják, azért önmagukról sem tudják, honnan jöttek és hova mennek. Honnan is tudhatnák, hiszen a sötétségben járnak! A sötétben csak csavarogni lehet. És csak a világosságban lehet vándorolni. A vándor az, aki tudja, honnan jött és hova megy. A halálból jött és az életbe, az örök életbe megy! Ha nem akarsz szomorú csavargója lenni ennek az életnek az új esztendőben, hanem céltudatosan vándorolni: akkor járj a világosságban, ne fuss, ne zárkózz el a világosság elől! Azok vándorolnak, akik nem a farkasréti temető felé, hanem az atyai hajlék felé veszik az útjukat!

Aki nem a világosságban jár, annak Jézus megmondja, mi lesz vele: “A ti bűneitekben fogtok meghalni.” (Jn 8,21c) És a továbbiak folyamán még kétszer megismétli Jézus ezt a rettentő kijelentést: “Azért mondám néktek, hogy a ti bűneitekben haltok meg: mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok a ti bűneitekben.” (Jn 8,24) Nem kis dologról van itt szó! Vagy járunk a Krisztus leleplező, megítélő világosságában, vagy pedig jobban szeretjük a sötétséget a világosságnál, akkor járunk a sötétségben, és végül meghalunk a bűneinkben!

De Jézus nem akarja, hogy valaki is meghaljon a bűneiben! Hiszen azért halt meg inkább Ő maga, mert semmiképpen nem akarja, hogy valaki közülünk a bűnben haljon meg! Hiszen a bűnben meghalni azt jelenti, hogy végérvényesen, menthetetlenül elkárhozni! Lám: a házasságtörő nőnek sem kellett a bűneiben meghalnia. Amikor leleplezve, felfedve, megszégyenítve ott marad a világ világossága fényében, élete legáldottabb, legfenségesebb pillanata következik be. Jézus és egy bűnös lélek együtt, csendben, négyszemközt egymással. Az asszony remegve várja az ítéletet, szorong Jézus előtt. Tudja, hogy méltán sújthat le rá az ítélet. Nem menti magát, nincs mentsége! És ebben a feszült csendben születik meg a csoda, a szabadítás! Az, hogy: “Én sem kárhoztatlak!” Igen, amikor a törvény által vádolt, elítélt és szorongatott szív reszket az Úr előtt, amikor egészen rászakadnak a félelmek, amikor eljut odáig, hogy most már csak a kárhozat várhat rá, akkor csodálatos melegséggel hajol le hozzá a Megváltó szíve, akkor kitárul teljes melegével, szeretetével, gazdagságával. Egyszerre elhallgat minden vád, a legbelsőbb vádoló hang is, és megszólal az Úr: “Én sem kárhoztatlak!” Csodálatos világosság: leleplez kíméletlenül, de nem űz el, nem öl meg, hanem új életre ébreszt! Olyan világosság ez, amely nemcsak ítélet, hanem kegyelem is - nemcsak megláttatja a bűnt, hanem meg is bocsátja annak, aki Benne marad! Nemcsak felfed, hanem el is fedez! Nemcsak megvilágít, hanem melegít, erősít, és tisztít is! Ahogyan ez az asszony megtisztult ott a világ világossága fényében, és megszabadult bűnéből, ugyanúgy lehetséges ez másoknak is, neked is, nekem is!

“Én sem kárhoztatlak: eredj el, és többé ne vétkezzél!” (Jn 8,11b) Ahol ezeket az áldott szavakat meghitt csendben, négyszemközt Krisztussal, egy bűnbánatra ébredt lélek meghallja, ott mindig új élet kezdődik! Itt újul meg a te életed is, az új esztendőben is, a világ világossága fénysugarában! A világ világossága! Az élet világossága! Hidd el, hogy Nélküle csak sötétség van! A fénytelen élet, örömtelen élet, reménytelen élet, szomorú élet! De aki Őt követi, nem járhat sötétségben, mert övé lett az életnek világossága!

Újév reggelén Urunk első tanítása ne csak mára szóljon, hanem az egész esztendőre! “Én vagyok a világ világossága!” Számolj vele tudatosan az elkövetkező év napjaiban, helyzeteiben! Keresd ezt a világosságot, nyílj meg ez előtt a világosság előtt! Aki nem akar a sötétben járni az új esztendőben, annak legyen a programja az, amit egyik szép énekünkben így kérünk:

Általjársz Te mindent; Rám ragyogni engedd
Életadó, áldott Lelked!
Mint a kis virág is Magától kibomlik,
Rá ha csöndes fényed omlik:
Hagyj, Uram, Vidáman
Fényességed látnom S országod munkálnom!

165. ének 4. vers

Ámen

Dátum: 1951. január 1. újév

Azt az Igét olvastam föl a Szentírásból, ami a János evangéliumából a mai napra, ennek az esztendőnek az utolsó istentiszteletére folytatólagosan soron következett. Talán kissé hosszabb a szokottnál és látszólag szerteágazó, rengeteg apró jelenetből áll, csupa mozgalmas nyugtalanság feszül benne - mégis egységes, s az 54 vers együtt alkot egy kerek egészet. Arról tudósít, ami a zsidók nagy őszi ünnepén, a lombsátor ünnepén Jézus körül történt. És persze hogy mozgalmas jelenetek sorozata vetítődik elénk, hiszen a többnapos ünnepen tolongó sokaság révén óriási forgalom volt Jeruzsálemben. Ha ezt a sok embert nézzük, akikről a bibliai tudósítás szól, azt találjuk, hogy a Krisztushoz való viszonyulásukat illetően három, egymástól jól megkülönböztethető csoportba tartoznak. Vagy úgy is mondhatnám, hogy Jézus ott az ünnepen háromféle embercsoporttal állt szemben. Saját hozzátartozóinak a csoportjával; a néppel; és a farizeusok, írástudók, főpapok csoportjával. Mindegyik csoport egy bizonyos típus, a Krisztushoz való viszonyulásnak egy bizonyos formáját, fajtáját képviseli. És ezért jó mindhármat közelebbről is megvizsgálnunk, mert talán ott találjuk önmagunkat valamelyik csoportban. Próbáljuk meg ezen a módon most, ez esztendő utolsó istentiszteletén lezárni életünk legfontosabb kérdését: azt, hogy milyen volt az elmúlt év folyamán az Úr Jézushoz való viszonyulásunk?

1) Jézus atyafiságáról, rokonságáról rögtön a rész legelején van szó. Arra biztatják, hogy menjen el az ismeretlen Galileából, menjen oda, ahol az ország szíve lüktet: Jeruzsálembe. Ilyen tehetséggel, mint az Övé, jobban kell érvényesülni. Mutassa meg magát a tömegeknek, a világnak, hadd lássák, hadd ámuljanak az emberek - ők pedig, az atyafiak, hadd mondogathassák: lám, mit tud a mi testvérünk! Tehát azt akarták, hogy Jézus hírt, nevet, dicsőséget szerezzen magának - de csak azért, hogy azután ők maguk sütkérezzenek annak fényében. Ezért unszolták, hogy menjen föl velük Ő is Jeruzsálembe, az ünnepre. És Jézus kereken megtagadta, mondván. “Ti menjetek fel erre az ünnepre: én még nem megyek el erre az ünnepre; mert az én időm még nem tölt be.” (Jn 7,8) Pedig tudta, hogy majd Ő is fel fog menni, mégis azt mondta, hogy nem megy. Ott lesz majd Ő is az ünnepen, de nem úgy, ahogy atyjafiai gondolják. Aki azt gondolja, hogy ott majd sütkérezhet az Ő dicsősége fényében, ugyancsak csalódni fog, mert Jézusnak az ünnepen való részvétele nem fogja növelni az Ő népszerűségét! Menjenek hát csak az atyafiai ünnepelni, de nélküle, Ő nem megy velük!

És senkivel sem megy Jézus ünnepelni sehová, aki dísznek, pompának, cégérnek akarja fölhasználni Őt. Akinek csak addig kell, amíg haszna van belőle, akinek számára Ő csak arra való, hogy családi ünnepeket, vagy más egyéb alkalmakat, ünnepeket segítsen díszesebbé tenni, megszépíteni. Ma is vannak Jézusnak olyan atyjafiai, akik igénylik, hogy legyen ott Jézus a keresztelőn, de nemcsak, hogy fogalmuk sincs, mit jelent gyermekük számára a keresztelés, hanem, ha tudnák, akkor sem vállalnák, amit az jelent. Vannak az ember életének nagy, ünnepélyes alkalmai, mint például egy esküvő, egy házassági évforduló, egy haláleset, egy karácsony-est, vagy egy nagypéntek - nos, ezekre az alkalmakra való Jézus. Jöjjön hát, ünnepeljen velünk, ringasson bele valami jóleső, megható, vallásos hangulatba! El sem tudjuk képzelni ezeket az ünnepeket Őnélküle. Azt persze, hogy miért is fontos az Ő jelenléte ezeken az alkalmakon, talán nem is tudjuk bizonyosan, de ősidők óta összeszövődő az ünnep fogalma Jézus nevével. Azért kell az ünnepnapok Jézusa, hogy az embernek időnként megnyugtassa a lelkiismeretét: rendben vannak az én ügyeim az Úr Istennel! Lám: karácsonykor is vettem úrvacsorát, karácsony estén is ott a gyertyafényben elénekeltük, hogy “Krisztus Urunknak áldott születésén...” Atyjafiai vagyunk mi az Úr Jézusnak!

De vajon ott volt-e igazán Jézus azon az ünnepen, vagy azon a családi alkalmon? Nem mondta-e néktek is ugyanazt, amit galileai rokonainak? “Ti menjetek fel erre az ünnepre: én még nem megyek...” Aki csak az ünnepekre akar együtt lenni Jézussal, attól Jézus szeparálja magát, az a legmeghatóbb, legáhítatosabb ünnepeket is Jézus nélkül ünnepli.

Furcsa embertípust képviselnek Jézus atyjafiai. Jézus atyjafiainak tartják magukat születéstől fogva, olyan magától értetődő természetességgel, de nagyon elcsodálkoznának, ha valaki megmondaná nékik, amit János evangélista itt így ír: “Az ő atyjafiai sem hívének benne.” (Jn 7,5) Tehát olyan Krisztushoz tartozó emberek, olyan hozzátartozók, akik maguk sem tudják, hogy nem hisznek Benne! Tehát, akiknek az életében azzal fejeződik csak ki a Krisztushoz való tartozásuk, hogy együtt akarják Vele tölteni legalább az ünnepet, vagy életük kiemelkedő, ünnepi eseményeit, de nem hisznek Benne! Ez az első csoport ott az ünnepi tolongásban. Nem tartozol-e még mindig ezeknek a csoportjába?

2) A második csoport a nép, a sokaság, amelyet többek között így jellemez az evangélista: “És a sokaságban nagy zúgás vala őmiatta. Némelyek azt mondják vala, hogy jó ember; mások pedig azt mondják vala: Nem, hanem a népnek hitetője. Mindamellett senki sem beszélt vala nyíltan őfelőle a zsidóktól való félelem miatt.” (Jn 7,12-13) Ma is van egy csomó ilyen ember az egyházban, akiknek a Krisztushoz való viszonyulására az jellemző, amit ez az ünnepi sokaság tesz: sokat vitázik, beszél, tárgyal Jézusról, sok jó és nem jó, igaz és helytelen dolgot összehord, de nem tud végérvényesen dönteni Őmellette. Úgy mondhatnám, hogy azoknak az embereknek a csoportjáról van itt szó, akiknek a számára beszédtéma Krisztus és az Ő egyháza, de azután nem egyéb! Akik nagyon szenvedélyesen el tudnak vitatkozni arról, hogy melyik egyház jár el helyesen az egyházpolitikai kérdésekben. Nagyon indulatosan, fölhevülten képesek védeni vagy támadni, dicsőíteni vagy kárhoztatni az egyház vezetőségének ilyen, vagy olyan megnyilatkozását. Akik a lelkész, a gyülekezet, vagy a presbitérium hibáin rágódnak kicsinyesen - akár ez a történetbeli sokaság, amelyben “nagy zúgás vala Ő miatta”. Igen, vannak ilyen emberek, akiknek a Krisztushoz való egész viszonyulásuk kimerül abban, hogy mindig csak “zúgnak” - kifogásolnak, méltatlankodnak, kritizálnak, véleményt nyilvánítanak, ítélkeznek. Ugyanúgy, ahogyan itt olvassuk: “Némelyek azt mondják vala, hogy jó ember, mások pedig azt, hogy nem, hanem a népnek hitetője” - de sohasem döntenek határozottan. Nem lehet rájuk számítani, nem lehet rájuk építeni, soha sem tudhatja az ember, nem fognak-e "feszítsd meg"-et kiáltani arra, amire ma esküsznek? Ugyanúgy, ahogy itt a történetben: “Mindamellett senki sem beszélt vala nyíltan őfelőle a zsidóktól való félelem miatt. ” (Jn 7,13)

És még jobban leleplezi Jézus ezt a típust ezekkel a szavakkal: “Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, a ki küldött engem. Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajjon Istentől van-é, vagy én magamtól szólok?” (Jn 7,16-17) Mintha csak ezt mondaná: Jó volna, ha abbahagynátok végre a sok kegyes - sőt, nem is mindig nagyon kegyes - beszédet, és tennétek már végre egyetlen egy szerény, kicsi lépést a Krisztusnak való engedelmesség útján! Egy parányi, valóságos engedelmesség, reális Krisztus követés most többet ér, mint az összes érvetek, helyes, vagy helytelen elméleteitek, bölcs vitáitok. Jó volna, ha végre nem csak a nyelvetek járna, hanem egyszer már végre a kezetek és a lábatok is! - “Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajjon Istentől van-é, vagy én magamtól szólok?” (Jn 7,17) Ezt felejtik el ezek az emberek. Tehát ha cselekszi: cselekvés által, cselekvés közben világosodik meg a Krisztus tudománya és nem vitatkozás közben. Krisztus és az Ő összes ügye itt a földön nem beszédtéma, hanem cselekvési alkalom.

Jézus Istentől való személyének titka az Ő akaratának teljesítése által ismerhető meg! Például: a bűnbocsánat az elfogadás által; az örök élet erői a szívnek Őelőtte való megnyitása által; Krisztus királyi uralma a Néki való teljes engedelmesség által; a szeretet igazi hatalma a szeretet gyakorlása által. Mint ahogyan egy hídnak a haszna, egész jelentősége is a hídra való rálépés által, és nem a róla való vitázás által ismerhető meg. Hol tartottál a Krisztushoz való viszonyodat illetően az elmúlt esztendőben? A “zúgásnál”-e még mindig, vagy már a “cselekvésnél”? Idegen-e, vagy ismerős számodra az a második csoport, amelyik mindig csak vitázik, beszél, de nem dönt?! Még mindig nem dönt! Meghozta-e számodra ez az esztendő végre a döntést?

3) A harmadik, a legveszélyesebb, a farizeusok, főpapok, írástudók csoportja. Ezek már nyílt ellenségeskedésben vannak Jézussal. Ezek már nyíltan tagadnak, és szervezetten támadnak. Bizonyára egyikünk sem vállalja velük a közösséget: mi nem támadunk és nem tagadunk! De nem is itt kezdődik ám a farizeusi és írástudói bűn, hanem ott, ahova Jézusnak ezek a szavai mutatnak: “Mind engem ismertek, mind azt tudjátok, honnan való vagyok; és én magamtól nem jöttem, de igaz az, a ki engem elküldött, a kit ti nem ismertek.” (Jn 7,28) Megdöbbentő, amit itt Jézus leleplez: jól lehet, betéve tudod, hogy újjászületés nélkül senki sem láthatja meg Isten országát, mégsem születtél újjá! Azt mondod: Óh, én jól tudom, hogy hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, még sincs igazi hited! Jól tudod, hogy a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet, és mégis fizetned kell majd a zsoldot, mégis halállal lakolsz, mert nincs Isten-ismereted, nem vagy élő, személyes közösségben Istennel! Akármennyi ismereted van is a Szentírásból, akármilyen buzgó vallásos vagy is, egyszerre megdöbbentően kiderül, hogy haszontalan, hiábavaló és megbízhatatlan a vallásosságod! Ismerjük ugye, hogy amikor a napkeleti bölcsek megérkeztek és megkérdezték az írástudókat: hol kell a Messiásnak megszületni, azok megmondták, hogy Betlehemben, mert ismerték az idevonatkozó írásokat! Pontosan ismerték a próféciát, pontosan meghatározták a helyet is! És míg ők ülve maradtak a könyvtekercsek mellett, a tudatlanul kérdező pogányok fölkerekedtek és megérkeztek Krisztushoz.

Ez az írástudók és farizeusok bűne! Tudják, de nem teszik! Azóta is számtalanszor megtörtént, hogy a templom közelében elkárhoztak emberek, mert halott ismereteik sohasem váltak élővé, esetleg buzgó, sőt fanatikus vallásosságuk sohasem vált Istennel való élő kapcsolattá, Istennel a Krisztus által megbékélt közösséggé. Túl van-e már a te Krisztushoz való viszonyulásod a puszta ismereteken, vagy pedig még mindig azok közé tartozol, akik, mikor megtérésről, bűnbocsánatról, Krisztus váltsághaláláról, üdvösségről hallanak, unottan legyintenek: én már ezt mind tudom?! Vagy talán már szabad így mondanod: én ezt már mind élem?!

Íme: ilyen embercsoportok veszik körül Jézust ott az ünnepen, mint a hitetlen hozzátartozók, az ingatag sokaság és az ellenséges érzületű farizeusok, írástudók. Mit tud ezekkel kezdeni az Úr? Mit tesz ebben a környezetben Jézus? Nem azt, amit mi tennénk hasonló helyzetben, gondolván, hogy nem érdemes ilyen társasággal foglalkozni tovább, kár minden fáradság, hagyjuk magukra őket! Hanem íme, ezt olvassuk: “Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék.” (Jn 7,37) Tudja, hogy ilyen indulatok kavarognak körülötte, mégis kiált: de hát van itt még valaki, aki meghallja? Hát nem éppen az a baja mind a három csoportnak, hogy süket? Hát van füle a hitetlenségnek, van fülük a szenvedélyesen vitatkozóknak, van füle az önigazult vallásosságnak? És Jézus mégis kiált! Végigkiált a nagy templomtéren, kiált valaki után, aki szomjúhozik, belekiált a kavargó, hitetlenkedő, vitatkozó, tudálékoskodó társaságba. Van-e itt valaki, aki szomjúhozik? Kereső, hívó, biztató, reménykedő szóval kiált: “Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám és igyék!”

“Az ünnep utolsó nagy napján” kiált így Jézus! Még egyszer! Hogy mindenki hallja, hogy mindenki jöhessen, senki se maradjon ki, aki jönni akar, aki többet akar! És ezt teszi ennek az évnek az utolsó napján is! Kiált! Még egyszer! Hangosan! Hívogatóan! Éppen azért, mert olyanok vagyunk mi itt együtt, akiknek a Krisztushoz való viszonyulásunk nagyon nem helyes, nagyon nem jó volt az elmúlt esztendőben. Ezért hív: Van-e itt valaki, aki szomjúhozik, aki többet vár tőlem, mint múló ünnepi hangulatot, mint anyagot a vitához, mint beszédtémát, mint fennkölt gondolatok rendszerét? Van? Az jöjjön! Van-e itt valaki, aki szomjúhozik, akinek úgy hiányzik a bűnbocsánat, az Istennel való élő közösség, a megváltás ajándéka, hogy fáj neki, hogy szenved miatta? Az jöjjön és igyék! Van-e itt valaki, aki már régóta szeretne megújulni, mássá lenni, új életet kezdeni, hitben élni, de hiába volt minden igyekezete? Az is jöjjön és igyék! Ha van, aki bár nagy kortyokban ivott e világ forrásaiból és rájött, hogy amit a világ tudott neki adni, semmi sem elégítette ki, semmi sem enyhítette szomjúságát: az is jöjjön és igyék! Ha van itt valaki, akit nem elégít ki az, ha megtölti a gyomrát étellel, itallal, akinek nem elég, ha megnyugszik testi éhsége, és kielégül testi szomjúsága, az is jöjjön és igyék! “Az ünnep utolsó, nagy napján” sem késő még jönni és inni!

Aki meghallja a hívást, aki jön és iszik, azzal az történik, amit Jézus mond: “Élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből!” (Jn 7,38) Abban belülről fakad föl egy forrás, ha minden más víz kiszárad is körülötte, ha múlnak is az évek, ha gyors szárnyakon röpül is az élet: belülről, benne ott van, s csak annál jobban nyilvánvalóvá válik az örök élet!

Aki erre szomjúhozik, az jöjjön és igyék! “Az ünnep utolsó nagy napján”, az év utolsó estéjén, itt van az Úr, hív, biztat! Jertek, pár pillanatnyi csendességben menjünk oda Hozzá, és aki szomjúhozik, igyék!

Ámen

Dátum: 1950. december 31. szilveszter délután.

Talán különösnek találják most többen is, hogy nem a szokásos karácsonyi evangéliumot olvasom föl a Lukács evangéliuma 2. részéből - azt a drága, jól ismert történetet a pásztorokkal, meg az angyalokkal -, hanem egy olyan részt, ami látszólag nincs semmiféle kapcsolatban Krisztus születésének ünneplésével, a karácsonnyal! Akik azonban vasárnapról-vasárnapra rendszeresen hallgatják itt az igehirdetést, tudják, miért van ez így. Hadd mondjam hát el azoknak is, akik hosszú idő után most, karácsony ünnepén jöttek el újra a templomba, hogy már négy hónappal ezelőtt elkezdtük János evangéliuma tanulmányozását, tehát minden istentiszteleten a soron következő részt vesszük elő folytatólagosan. Így került hát a felolvasott rész a mai napra, amely már a 18. igehirdetési alkalom a János írása szerint való szent evangélium alapján. De hát mi ebben a karácsonyi üzenet? Van-e benne karácsonyi evangélium? Mert hiszen a mai napon erre várunk, ezért jöttünk ide! - Hadd mondjam meg rögtön, hogy van! És éppen az a nagyszerű, hogy ebben a nem kiválasztott, hanem soron következő készen kapott igerészben egy roppant gazdag karácsony ajándékozó bőségéről beszél az Úr. A sok drága ajándék közül, amit ez az igerész magában rejt, hadd emeljem ki, és hadd adjam át azt a hármat, amit én találtam benne!

1.) Az elsőről ezek a versek szólnak: “Mert az az Istennek kenyere, a mely mennyből száll alá, és életet ád a világnak. Mondának azért néki: Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret! Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; a ki hozzám jő, semmiképen meg nem éhezik, és a ki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.” (Jn 6,33-35) Itt arról van szó, hogy Isten az Ő atyai szeretete bőségéből és gazdagságából megajándékozta a világot. Olyan ajándékot adott e földön lakó embereknek Jézus személyében, hogy arról csak körülírva, képekben, hasonlatokban lehet beszélni. Valahogy így: igazi mennyei kenyér; Istennek kenyere, Aki a mennyből száll alá; az életnek ama kenyere. - És olyan embereknek beszélt Jézus erről, akik nagyon tudták értékelni a kenyeret, mert nagyon kenyér-szegény vidéken laktak, nehezen megművelhető földjeik voltak, rengeteg fáradsággal tudtak csak gabonát termeszteni rajta. Komoly kenyérgondokkal küzdő embereknek beszélt Jézus arról, hogy Ő az a mennyből alászállott kenyér, amire nékik, tehát az éhező embereknek is szükségük van! Nem félt attól, hogy valaki majd durván visszaszól: Ne beszéljen itt lelki eledelről, amikor a gyomrunk korog! Sőt, éppen azért beszélt nekik a mennyei kenyérről, mert tudta, mit jelent ezeknek a gyötrődő embereknek a számára a kenyér! Mintha csak ezt mondaná: Emberek, ti igazán tudjátok értékelni a kenyeret, mert hiszen a kenyérproblémák megoldására költitek erőtöket. Nos, hát nem kevesebbet, hanem többet akarok én adni néktek a ti mindennapi kenyérproblémáitok megoldásánál. Többet akarok adni, mint amit Mózes adott a pusztában a mannával, mert hiszen abból ettek ugyan az emberek, de egyszer mégis meghaltak. Azzal még nincs megoldva emberi életetek problémája, hogy biztosítva van a mindennapi kenyeretek! Kenyérraktárakat a Fáraó is tudott csinálni József idejében, Nabukodonozor is Dániel idejében: Én azonban olyan kenyér vagyok, amilyent senki más nem tud adni! Mert én az élet kenyere vagyok!

Amikor Jézus ezt mondta: “Én vagyok az életnek ama kenyere”, azok a galileai parasztok sokkal mélyebb jelentésében értették ezt a kifejezést, mint mi, mai emberek. Ők ugyanis még tudták, hogy az életet adó eledel gondolata éppen olyan ősi vágyálma volt az emberiségnek, mint az életet adó víz képzete, az élet vize! Az élet kenyere a pogány mitologikus elképzelések szerint az istenek eledele, amely halhatatlanságot biztosít azok számára, akiknek sikerült valamiképpen enniök belőle. És most azt mondja Jézus, hogy ami a pogány világ mitológiájában vágyakozó elképzelés csupán, az élő valóságként van jelen Őbenne. Íme, Ő valóban az életnek ama kenyere. Nem az istenek kenyere, hanem az egy igaz Istennek a kenyere, az igazi mennyei kenyér, Aki valóban a mennyből szállott alá a földre. Isten drága mennyei kenyeret adott Jézusban minden lelki éhség és szomjúság kielégítésére.

Az emberi lélek egyik leggyötrőbb éhsége és szomjúsága a bűnbocsánat utáni vágy. Nincs a világnak semmi olyan hatalma, ami le tudna csendesíteni, és meg tudna nyugtatni egy háborgó lelkiismeretet. Nem tudunk megbocsátani önmagunknak. Senki sem tud igazán megbocsátani nekünk úgy, hogy le is vegye lelkünkről annak a bűnnek a terhét. Nos, a mennyből alászállott Jézus a bűnbocsánat kenyere, a drága mennyei kenyér: az Ő szent teste éppen a bűnök teljes megbocsátásáért töretik meg. Aki bűnei bocsánatára éhezik: teljes kielégülést talál Nála.

Az emberi lélek másik nagy szükséglete a szentség, a tisztaság! Semmi módon nem képes a világ az emberi lélek morális szépségét helyreállítani. Egy festményt vagy egy épületet, amely megsérült a háborúban, lehet úgy restaurálni, hogy esetleg még szebb is lesz, mint volt. De hol van az a művészi kéz, amely visszaadhatná egy beszennyeződött lélek tisztaságát? Nos, a mennyből alászállott Jézus a szentség kenyere is! Mássá válik erejétől az élet, megtisztul tőle a lélek, a belső. A szentség, a tisztaság, az ártatlanság mennyei kenyerét adta Isten Jézusban e világnak, hogy táplálkozzék vele és megtisztulhasson az Ő vére által mindenki, aki vágyik a tisztaságra.

Az emberi lélek állandó szükséglete a békesség. “Én vagyok az életnek ama kenyere; a ki hozzám jő, semmiképen meg nem éhezik,” (Jn 6,35b) - mondja Jézus, s annak nem hiányzik a békesség sem az életéből. Lehet, hogy korog a gyomra, lehet, hogy sok minden nem úgy sikerül, ahogyan szeretné; lehet, hogy a fájdalmak és a szenvedések egymást váltogatják az életében, mégis békességgel megy tovább a mennyei kenyérrel táplálkozó ember. És ezt a békességet nem borítja fel a kenyér-, vagy a ruhagond sem. A betegség, vagy a haláleset sem teszi lázadóvá, forradalmárrá Istennel szemben, hanem megbékélt, nyugodt, teljes élet marad az akkor is. Semmiképpen meg nem éhezik, aki elfogadja Isten ajándékát, a drága mennyei kenyeret.

És a lélek legfőbb igénye, ami után a legolthatatlanabbul vágyakozik: az örök élet, a halhatatlanság! Nos, hát éppen arról van szó, hogy az élet kenyere, az örök élet kenyere a mi Urunk, Aki éppen az örök életre táplál, s az örök életre tesz képessé, Aki halhatatlanná, halálon is diadalmaskodóvá teszi a halandót. Igen, Istennek éppen az a kenyere Ő , Aki életet ád a világnak! Semmiképpen nem marad ki az örök életből, aki Őhozzá jő, aki Őbenne keresi azt!

Íme az igazi mennyei kenyér; Istennek kenyere, Aki a mennyből szállott alá; az életnek ama kenyere. Íme: ezt kapta karácsony szent ünnepén ez a világ az Úr Istentől! Te megkaptad-e már? Te tudtad-e már, vagy tudnád-e most azt mondani: Köszönöm, Uram a Te legdrágább ajándékodat?!

2.) A másik ajándékról ez a vers beszél: “Minden, a mit nékem ád az Atya, én hozzám jő; és azt, a ki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem... Az pedig az Atyának akarata, a ki elküldött engem, hogy a mit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámaszszam azt az utolsó napon.” (Jn 6,37. és39. vers) Ugyanarra a nagy titokra utal itt Jézus, amiről főpapi imádságában többször is megemlékezik: “Megjelentettem a te nevedet az embereknek, a kiket e világból nékem adtál: tiéid valának, és nékem adtad azokat, és a te beszédedet megtartották.” (Jn 17,6), és “Mikor velök valék a világon, én megtartám őket a te nevedben; a kiket nékem adtál, megőrizém, és senki el nem veszett közülök, csak a veszedelemnek fia, hogy az írás beteljesüljön.” (Jn 17,12)

Ezekben az Igékben úgy beszél Jézus rólunk, mint akiket Isten Neki adott! Te vagy tehát az ajándék, meg én: minket ajándékozott oda Isten az Ő Szent Fiának. És itt olyan titokról lebbenti föl a fátylat Jézus, amiről ritkán esik szó közöttünk, mert nagyon messze, az örökkévalóságba nyúlik vissza. Ott történt ugyanis valamiféle szent megállapodás az Atya és a Fiú között, ahol örök isteni határozattal döntetett el az üdvösségünk kérdése. Ebben a gondolatban az a vigasztaló és örvendetes, hogy minden hívő lélek, aki Jézusnál van, így szólhat magában: Én az Atya ajándéka vagyok Jézusnak! Tehát a Krisztussal való kapcsolatom, a Benne való hitem nem olyan múló esetlegességen alapul, hogy valamikor valaki nagyon meggyőzően beszélt Róla előttem, aminek a hatása alatt elszántam magam az Ő követésére, óh, nem! Hanem mindennél messzebbre és mélyebbre nyúlik vissza az én Krisztushoz tartozásom ügye: az örökkévalóságba, Isten eleve elrendelő akaratába. És amikor 17 esztendővel ezelőtt megtértem, az már csak nyilvánvalóvá létele volt annak az isteni határozatnak, amivel engem a békesség tanácsában az Atya a Fiúnak adott! Mennyi-mennyi kegyelem vett körül már akkor, amikor még csak az Isten gondolatában éltem!

“Minden, a mit nékem ád az Atya” - hát te azok közül való vagy-e, akiket Jézusnak ád az Atya?! Meggyőződtél-e már arról, hogy téged is Jézusnak adott az Atya?! Azt mondhatná most valaki erre: Én semmi jelét nem látom annak, hogy én is ilyen ajándék volnék Isten részéről Jézus Krisztus számára! Nos, hát ki hitte volna Zákeusról, hogy őt is Jézusnak adta Isten? Miféle jele volt ennek az ő kapzsi, kegyetlen életében? Pedig Zákeus is Jézusé volt, mielőtt tudta volna, vagy mielőtt más valaki sejthette volna. Csak az Úr tudta, és eljött megkeresni, ami az övé! - És én most, Testvéreim, nem tudom rólatok, melyikőtök homlokán van ott az a láthatatlan jegy: Jézusé - de azt tudom, hogy azért kellett eljönnötök ma is ide, mert Jézus itt is, most is keresi az övéit, akiket az Atya Néki adott! Tudod, mi a jele annak, hogy téged is Neki adott az Atya? Az, hogy odamégy Jézushoz! “Minden, a mit nékem ád az Atya, én hozzám jő; és azt, a ki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem.” (Jn 6,37) Az, hogy Isten egyeseket a Krisztusnak adott: éppen ne tartson vissza, sőt bátorítson föl az odajárulásra, mert éppen a Krisztushoz való odajárulás által válik az a bizonyos láthatatlan jegy láthatóvá. Lám: Zákeus is akkor tudta meg, hogy ő is a Krisztusé, amikor leszállt a fáról és odament Jézushoz!

Az Atya már régen a Fiúnak adott téged is: miért nem engeded, hogy kiderüljön? Miért nem adod te is magad oda Néki, hiszen az Övé vagy Te is? Talán kételkedsz, hogy vajon örülhet-e Jézus egy olyan ajándéknak, mint amilyen te vagy? Nos, az Igében erre is van utalás, hogy az egész mennyben öröm van, amikor valaki végre odajön az Úrhoz, leborul előtte és átadja a szívét! Ennek örül Jézus igazán, hiszen minden szenvedésének, keserves sok kínjának, átkozott kereszthalálának ez a jutalma! És hogy semmi kétséged ne legyen benne, hogy téged is Néki adott az Atya, így biztat: “A ki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem!” Látod már, mennyire nyitva az út?! Mehetsz hozzá! Nem kérdi: ki vagy, honnan jöttél; nem mondja, hogy majd ha jól viseled magad, majd ha nem hitetlenkedel, majd ha felékesíted magad néhány szép erénnyel, akkor majd talán nem vet ki. Nem, hanem: semmiképpen nem vet ki! Sőt, ha még olyan kivetnivaló vagy is, mindenképpen elfogad!

3.) A harmadik nagy ajándék, amit Jézus ad a hívő embernek, a feltámasztásunk. “Az pedig az Atyának akarata, a ki elküldött engem, hogy a mit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámaszszam azt az utolsó napon.” (Jn 6,39) Tehát az örök élet, amit hit által már e halandó testben is elnyerünk, akkor teljesedik ki, amikor majd Krisztus feltámaszt bennünket az utolsó napon! Erre az utolsó napra és az azzal kezdődő dicsőségre őrzi meg Jézus azokat, akiket Isten Néki adott. A megtérés után, a szíved átadása után még nehéz és veszedelmes az út! Erre az útra szól a figyelmeztetés: “Légy hív mind halálig!” (Jel 2,10) Olyan testben, mint ez a mi megromlott természetünk, és egy olyan világban, mint ez a Sátán fennhatósága alá tartozó világ, nem olyan egyszerű és magától értetődő ám az, hogy egy megtért ember hív marad mindhalálig! Aki ismeri a maga gyengeségét és a Sátán erejét, az tudja értékelni Jézusnak ezt az ígéretét: “Mert azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem. Az pedig az Atyának akarata, a ki elküldött engem, hogy a mit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámaszszam azt az utolsó napon. (Jn 6,38-39) Tehát Isten akarata, hogy akiket Jézusnak adott, azok közül egy se vesszen el! Hogy ha én elvesznék: az Isten mindenhatóságán esnék csorba! Micsoda roppant nagy dolog, amikor Isten így szól: akarom! És pedig úgy akarom, hogy X Y (tehát név szerint te meg én) legyen ott az üdvözültek seregében! Ezért született meg Jézus emberi testben e földre, ezért élt itt közöttünk, ezért halt meg a kereszten, ezért támadott fel, mert az Isten azt akarta, hogy akiket Néki adott, azok közül senki el ne vesszen, egészen a föltámadásig!

Íme, a mai karácsony három gazdag ajándéka: az élet kenyere, Akit Isten ád a világnak; te, akit az Atya ád a Fiúnak; és a megtartás ígérete, amit Jézus ád a hívőnek! Mindhárom a te érdekedben, miattad történt, azért, hogy igazán boldog, áldott karácsonyod lehessen!

Ámen

Dátum: 1950. december 25.

Látszólagos ellentmondással kezdődik ennek a történetnek az elbeszélése az evangéliumban. Azt olvassuk ugyanis, hogy Jézus "kiméne Samáriából és elméne Galileába". Galilea volt az Ő szűkebb hazája, ahol fölnövekedett, ahol ifjúságát töltötte, ahonnét elindult. Most tehát újra ott van. És maga Jézus így nyilatkozik Galileáról: “A prófétának nincs tisztessége a maga hazájában.” (Jn 4,44) És mikor ezt János apostol leírja, rögtön utána így folytatja: “Mikor azért beméne Galileába, befogadták őt a Galileabeliek, mivelhogy látták vala mindazt, a mit Jeruzsálemben cselekedett az ünnepen.” (Jn 4,45) Hogyan áll hát itt a helyzet? Befogadták, vagy nem fogadták? Volt tisztessége, vagy nem volt tisztessége Jézusnak Galileában?

Nos: a helyzet az, hogy befogadták, mint csodadoktort, de nem fogadták be, mint prófétát. Tehát befogadták: mert már eljutott a híre azoknak a csodás gyógyításoknak, amelyeket Jeruzsálemben cselekedett. Már kezdtek kissé büszkék lenni rá a falujabeliek. A csodatévő már kell nékik, mert hasznát vehetik neki, de mint prófétának, nincs tisztessége az övéi között! Szívesen látták Jézust, mint a betegek gyógyítóját, de mint Megváltóban, nem tudtak hinni Őbenne.

Olyanforma fonák dolog ez, mint ami Munkácsy Mihállyal történt egyszer, amikor Párizsból a világsikerek után egyszer hazajött a falujába, és ott a keresztanyja így szólt hozzá: “Hallottam, milyen nagy festő lettél, ugyan pingáld már ki a tornácomat is, te Mihály!” Értjük már, miért mondja Jézus, hogy a prófétának nincs tisztessége a maga hazájában? - annak ellenére, hogy “befogadták őt a Galileabeliek”. Úgy nevezte valaki egyszer, hogy ez az ún. “galileai hit”. Miből áll ez? Abból, hogy kell Jézusnak a gyógyító munkája, de nem kell a megváltó vére; kell az Ő segítsége, de nem kell a halála; kell az Ő cselekedete, de nem kell a személye; kell mint orvos a betegágynál, de nem kell mint Megváltó a kereszten. Ez az a bizonyos galileai hit, ezt jelenti Jézusnak galileai módon való befogadása.

Ilyen helyzetben, ilyen háttérben most már egészen másként látjuk, ugye, azt a királyi főembert is, aki a galileai Kapernaumban lakott, akinek az a halálosan beteg fiacskája volt, és aki, amikor meghallotta, hogy Jézus, a csodadoktor itt van, nem messze Kapernaumtól, mindössze 30 kilométernyire Kánában, gyorsan átment hozzá, hogy megkérje: menjen el vele, és gyógyítsa meg az ő fiát, mert halálán van. Álljunk csak meg egy pillanatra ennél a ténynél, hogy ez az ember a fia betegsége miatt volt kénytelen odamenni Jézushoz. Ha nem lett volna otthon az a nagy ijedtség, ha nem köszöntött volna be a baj a házhoz, nyilván eszébe se jutott volna ennek az előkelő főembernek felkeresni Jézust! Óh, áldott nyomorúság, ami egy embert Jézushoz űz! Óh, áldott baj, szenvedés, betegség, ami ha úrrá lesz egy házban: elfelejt az ember vitázni, okoskodni, kételkedni, és helyette megtanul imádkozni, Istenhez fordulni és kérni! Bizony jó volna, ha el nem felejtenénk, hogy amikor valamiféle szükség, bármiféle baj köszönt reánk, sok mindenféle szándéka lehet vele az Úrnak, de a legfőbb szándéka mindig egészen bizonyosan az, hogy újra odaküldjön bennünket Jézushoz. Lehet, hogy talán nagyon messzire elkóboroltunk Tőle, vagy elveszítettük az első szeretetünket, vagy talán nagyon fölfuvalkodottá, gőgössé lettünk már megint - vagy, mert talán sohase találtuk meg Őt igazán.

Tehát minden bajnak az a mindenekfölött való célja, hogy kénytelenek legyünk odamenni vele Krisztushoz, hogy odaalázzon bennünket Jézus Krisztus színe elé. Hogy azután Ő mit szól majd, vagy mit tesz majd, hogyan fogadja a kérésünket, az most egyelőre nem fontos. A fő az, hogy odakerüljön, odajusson a lélek Krisztus elé a maga nyomorúságával!
Ha azután igazán ott van a lélek Krisztus jelenlétében, majd elintézi vele Krisztus a maga dolgát! Íme, itt is azt látjuk, hogy Jézus ezt a kapernaumi királyi főembert leleplezi. Rögtön látja rajta, hogy ennek az embernek a hite tipikusan ún. “galileai hit”, és ezt igen kemény szavakkal meg is mondja neki: “Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek!” (Jn 4,48)

Miért beszél Jézus ilyen elutasító módon, ilyen keményen, amikor egy apa a halálos beteg fia érdekében fordul hozzá? Hiszen olyan megható az, hogy egy ember odajön Jézushoz a bajával, és tőle kéri a segítséget! Mi volt itt a hiba ennek a főembernek a hitében? Ebben a Jézushoz fordulásban az volt a bűn, hogy semmi egyebet nem tudott Jézusnál keresni, mint látható segítséget: gyógyulást a fia számára! Próbáljuk csak részletezni, mit jelent ez?

a) Önzéssel teli hit, amely föl akarja használni Jézust, ki akarja használni a Krisztusban lévő mennyei, titokzatos erőket bajba került élete problémáinak a megoldására. Figyeld csak meg magad, Testvérem, nincs-e meg a te hitedben is ez a baj, ez a bűn, hogy föl akarod használni Őt, hogy szedjen rendbe valamit az életedben, amit te nem tudsz rendbe szedni, segítsen ott kijutni egy kátyúból, ahol te nem boldogulsz? Például talán itt is van olyan asszony, aki azért könyörgött az Úrhoz, hogy ne legyen goromba a férje, mert hiszen sokkal kényelmesebb az élet, ha a férj nem gorombáskodik. Nosza hát, jöjjön Jézus, tegyen csodát: szelídüljön meg a goromba férj! De ugyanilyen az is, amikor azért szeretnél hinni, hogy ne légy olyan ideges. Mert bizony kellemetlen önmagadra is a saját idegességed, igazán elvehetné Jézus, milyen jó volna szépen megtérni, és akkor élvezni azt, hogy az ember nem ideges! Mennyivel jobban tetszenél önmagadnak, ha sikerülne nem idegesnek lenni! Még megtérni is érdemes volna ezért! Talán kéred is rá az Urat! Tegyen csodát benned, mert úgy sokkal jobb lenne neked! Vagy talán imádkozol azért, hogy térjen meg a feleséged, mert akkor meg fog változni irányodba! - Így tud az ember a legszentebb dolgokból is földi előnyt húzni, vagy legalábbis így akarja ezt csinálni, de nem sikerül! Ha azután nem történik meg a csoda, ha nincs biztató jel, akkor összeomlik a hit is! Ezért mondja rá Jézus: “Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek!”

b) Azután az is bűn az ilyen csodát váró hitben, hogy lebecsüli Jézust, nagyon megkisebbíti az Ő dicsőségét. Tudniillik úgy tekint Reá, mint aki azért jött, hogy meggyógyítson minden beteget, elűzzön minden bajt, megoldjon minden nyomorúságot. Igaz, hogy nagyon sok gyógyítási eset van elbeszélve az evangéliumokban, de Jézus akkor se gyógyított meg minden beteget, nem tett járóvá minden sántát és látóvá minden vakot! Akármilyen sok nyomorulton könyörült, mégis többen voltak, akiket nem gyógyított meg, mint akiket meggyógyított. Csak akkor végzett gyógyító munkát, ha úgy látta, hogy annak éppen akkor elérkezett az órája. Megfosztjuk Őt az Ő igazi dicsőségétől, ha csak úgy egyszerűen elvárjuk Tőle, hogy most pedig gyógyítsa meg a betegünket. Mintha egyenesen azért jött volna a világra, hogy testi gyógyulást hozzon minden beteg ember számára. Pedig hányszor kerülnek komoly keresztyén emberek is lelki konfliktusba azért, mert a gyógyulásért való könyörgésük nem hallgattatott meg!

“Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek!” Azt mondja ezzel az Úr, hogy: Emberek, vigyázzatok! Nem igazi hit az, amely csak akkor fordul Istenhez, amikor segítségre van szüksége, hogy valami bajából kimenekedjék, és azután kétségeskedik és megrendül rögtön, ha nem látja azonnal Isten csodás segítségének a jeleit! Az ilyen csodát váró, a Krisztustól mindenféle látható jeleket és csodákat kérő hit nem is hit, hanem önzés! Egy ilyen hatalmas Úr, mint a mi Krisztusunk, nagyobbat, többet vár tanítványaitól annál az olcsó hitnél, amely csak akkor bízik Benne, ha látható módon bizonyítja meg segítségét. “Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” Ebben a hangsúly azon van, hogy nem hisztek! Vegyétek tudomásul, hogy akik így hisztek, valójában nem hisztek. És sokszor éppen azért nem ad jeleket és csodákat az Úr, hogy kiderüljön, hogy magatok is rájöjjetek: ti valójában nem hisztek!

Milyen jelet és milyen csodát várnál az Úrtól, ami véleményed szerint megerősítene hitedben? Például olyant, hogy a beteg, akiért imádkoztál, meggyógyul?! Drága jel, valóban, és lehet, hogy meg is erősíti a hitedet, de csak addig, amíg az illető újra megbetegszik, vagy esetleg meg is hal - mert hiszen egyszer neki is meg kell halnia. Gondolod, hogy ha Isten mindent a kedved, kérésed szerint cselekedne, jobb volna a hited számára, akkor jobban tudnál hinni? És ha egyszer kiderülne, hogy károdra lett a saját kívánságod teljesülése?! Mi lenne akkor a hiteddel?!

Ha neked jelek és csodák kellenek ahhoz, hogy hinni tudj az Úr Jézus Krisztusban, akkor ne ilyen alkalmi segítségekben keresd azokat, hanem a legnagyobb jelben és a legfelségesebb csodában! Mert van jel és csoda! A te megváltásodnak, a te bűneid megbocsátásának a jele: Krisztus keresztje! Ez az egyetlen jel, a te megigazulásod és örök életed bizonyosságának a csodája. A Krisztus feltámadása - ez az igazi csoda! Ha ezt a jelet és csodát látva nem hiszel, sohasem fogsz hinni semmiféle más egyéb jel és csoda látására sem! Igaz: Jézus képes segíteni is a bajodon, képes meggyógyítani is a betegségből, de nem csak erre képes, hanem mindenekelőtt és mindenekfölött: meg tud szabadítani, és meg tud váltani. Az örök pokolból tud megszabadítani és az örök életre megváltani! És ezért jött! Nem másért! Ha ezen kívül mást is kapsz Tőle, például gyógyulást egy betegségből: az már csak ráadás. De a ráadásnál nem lehet kezdeni!

Az elbeszélés további folyamán valami nagyszerű dolog történik: “Monda néki a királyi ember: Uram, jőjj, mielőtt a gyermekem meghal. Monda néki Jézus: Menj el, a te fiad él. És hitt az ember a szónak, a mit Jézus mondott néki, és elment.” (Jn 4,49-50) Jézus most elmélyíti ennek az embernek a hitét: nem megy el vele, hanem ad neki - egy ígéretet! Elküldi egy rövid tőmondattal: “Menj el, a te fiad él!” Mit szólnál hozzá, ha ilyen mondattal küldene el rendelőjéből az orvos? Ha legalább adott volna egy üveg orvosságot, vagy valami kenőcsöt, szert, vagy ha mást nem, hát tanácsot! Legalább azt mondta volna meg, mit csináljon, ha hazaér! De semmit mindebből! Csak egy ígéretet! No most, most dől el: tud-e hinni ez az ember Jézusnak a puszta szavában?! “És hitt az ember a szónak, a mit Jézus mondott néki, és elment!” Most már nem a csoda várásával fordul Jézus felé, hanem most már egyedül Jézus királyi ígéretére támaszkodik!

Hiszel-e te a szónak, az Igének, annak, amit Jézus mond, amit Ő ígér?! Hiszed-e, hogy az Ő vére megtisztít téged is minden bűntől? Hiszed-e, amit mondott, hogy megbocsáttattak néked is a te bűneid? Hiszed-e, amit mondott, hogy aki Őbenne hisz, ha meghal is él? Tehát nem arról van szó, hogy mindezeket a csodákat látva, megtapasztalva tudsz-e hinni - hanem éppen arról, hogy pusztán Jézus szavára tudsz-e hinni, látás nélkül, megtapasztalás nélkül?! A történetbeli apa hitt és elment! És pedig nem is azonnal haza ment, hanem kiderül az elbeszélésből, hogy csak másnap, körülbelül 24 óra múlva ment haza. Tehát így hitt, ennyire hitt, hogy tudott várni ilyen súlyos esetben 24 órát. Nem kételkedett, hogy igaz, amit Jézus mondott! És 24 óra múlva megtapasztalta a boldog csodát!

Testvérem, akármilyen bajjal, szenvedéssel, nyomorúsággal, szomorúsággal ülsz most itt, bár meghallanád a biztatást te is: “Eredj el, a te fiad él!” Gyászolók, akik imádkoztatok egy kedvesetekért és “mégis” meghalt, bár meghallanátok most, amint Jézus mondja: A te fiad, a te lányod, a te édesanyád, hitvestársad, a te testvéred él! Elhiszed-e olyan megvigasztalódva az Ő szavát, hogy tudsz várni, míg az ígéret teljesedését meglátod, 24 órát, vagy 24 napot, esetleg 24 hónapot, vagy 24 évet?! Elhiszed-e, hogy az Ő ígéretei igazak és ámenek?!

“A mint pedig már megy vala, elébe jövének az ő szolgái, és hírt hozának néki, mondván, hogy: A te fiad él. Megtudakozá azért tőlük az órát, a melyben megkönnyebbedett vala; és mondának néki: Tegnap hét órakor hagyta el őt a láz; Megérté azért az atya, hogy abban az órában, a melyben azt mondá néki a Jézus, hogy: a te fiad él. És hitt ő, és az ő egész háza népe.” (Jn 4,51-53)

Hazatérőben tehát meg is tapasztalja, hogy Jézus ígérete királyi parancs, mely fiának új életet ajándékozott! Nagy csoda történt a fiún, meggyógyult, de még nagyobb csoda történt az apával: hívővé vált! Nem azért hitt már, hogy kapjon valamit, hanem azért, mert amit már megkapott, az örökre hozzáfűzte Jézushoz a lelkét! Amikor a csodák várása helyett rá tudott támaszkodni Jézus szavára, hite a Jézus személyében való hitté, tehát igazi hitté, valódi üdvözítő hitté mélyült!

Így akarja elmélyíteni a te hitedet is! Ha szólt hozzád most az Úr, higgy te is a szónak, amit Jézus mondott most néked, és úgy menj el innét az ígéretek beteljesülése felé!

Ámen

Dátum: 1950. november 26.

Már két alkalommal is foglalkoztunk a samáriai asszony történetével. Láttuk, hogyan találkozott ez a lélek anélkül, hogy kereste volna ezt a találkozást Jézussal, hogyan ismerte föl benne a Megváltót, hogyan bizonyosodott meg arról, hogy Aki előtte áll, Aki vele beszél: az az a Messiás, Aki eljövendő! És itt most nem úgy fejeződik be a történet elmondása, mint egy szép novella, elbeszélés, amelyik kikerekedik valami megnyugtató happy-enddel, hanem folytatódik tovább, mintegy jeléül annak, hogy egy ember lelki életének nem a végállomása és a befejeződése a Krisztussal való találkozás, hanem éppen kiindulópontja, elindulása: azután jön még az igazi élet, az, aminek most már értéke és értelme is van! Mert az azelőttinek még akkor sem volt értelme, ha olyan változatos és kalandos volt az az élet, mint ennek a samáriai asszonynak az élete. Meglátunk ebben az Igében valamit ennek az asszonynak a találkozás utáni életéből. Egyenesen azt a címet lehetne adni ennek az igehirdetésnek: A találkozás után. Lássuk hát, hogy mi minden történik, mert kell, hogy történjék valami egy élettel a Krisztussal való találkozás után! És miközben ezt vizsgáljuk: lemérheted, hogy te már utána vagy-e a Krisztussal való találkozásnak, s ha igen, mi már most a teendő? - Szinte versről versre követjük a történetet.

“Ott hagyá azért az asszony a vedrét...” (Jn 4,28a) Nem jelentéktelen részletezés, hanem nagyon sokatmondó kijelentés az, hogy az asszony otthagyta a vedrét (korsóját - újford.). Tipikus jele ez annak, hogy igazán találkozott Jézussal! Annyira tele lett a szíve a találkozás fölötti ámuló örömmel, hogy egészen elfeledkezett arról, miért jött. Olyan lenyűgöző hatással volt reá Jézus jelenléte, hogy egyszerre elveszti a jelentőségét a számára mindaz, ami azelőtt fontos és szükséges volt! Pedig nem haszontalan dologban járt ott a kútnál, hanem a háztartáshoz nagyon is szükséges munkára indult, és mégis ez a fontos ügy is egyszerre háttérbe szorul, mert van valami, ami mindennél fontosabb. Mindent félretesz, mert olyan dolga lett hirtelen, ami nem várhat! Valahogy úgy mondhatnám, hogy ennek az asszonynak az életében Krisztus került az első helyre!

Igen, ha valaki igazán találkozott Jézussal mint Megváltójával, akkor ez mindig így szokott történni: akkor Krisztus kerül az első helyre! Nemcsak haszontalanságokkal és értéktelen dolgokkal szemben kerül Krisztus az első helyre, hanem az élet legkomolyabb és leghasznosabb ügyeivel szemben is, mint például a háztartás dolgai, a család gondjai, a kenyérkereset ügyei. Ismered-e azt a boldog, önfeledt érzést, ami ebben az igerészben jut kifejezésre, hogy az asszony ott hagyta a korsóját, tehát Krisztus előbbre való, mint a gyermeke, vagy mint a kenyere?!

Tudjátok-e, néha milyen sok múlik azon, hogy valaki nem tudja otthagyni a korsóját? Képzeljük csak el, ha ez az asszony most a korsójával bajlódott volna, ha most az lett volna a fontos számára: elszalasztotta volna az alkalmat, elkésett volna egy csomó ember meghívásával, egészen más fordulatot vett volna a dolog, Jézust nem találta volna ott a kútnál később az a sok ember, aki az asszony hívására ment ki hozzá a városból. Ó, azok a korsók! Ott tudjuk-e hagyni mi is a korsóinkat, amikor Jézus hív, vagy küld, amikor az Úr használni akar? Szabad vagy-e a korsótól? Nemcsak a vizes korsótól, hanem esetleg a boros vagy sörös korsótól is?! Ott tudnád-e hagyni Jézusért, a testvéreidért, azokért az idegen, vagy ismerős emberekért, akiket meg kell hívnod Jézushoz?! Igazán első-e számodra Jézus Krisztus?!

“És elméne a városba, és monda az embereknek: Jertek, lássatok egy embert, a ki megmonda nékem mindent, a mit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus?” (Jn 4,28b-29) A Krisztussal való találkozásnak másik kétségtelen jele az, hogy ez az asszony elmegy az emberekhez! Azokhoz, akik elől bújt azelőtt, akik lenézték és megvetették őt! Most ez nem fontos, ez sem fontos, hiszen oly nagy üggyel megy hozzájuk, hogy ahhoz képest minden társadalmi szokás, előítélet, korlát, régi szégyen takargatása semmivé válik. Tehát elmegy az emberekhez és beszél nekik Krisztusról, meg arról, amit Jézus ővele cselekedett! Nem kell őt küldeni bizonyságot tenni Krisztusról, és embereket hívogatni, mint ahogy mi szoktuk noszogatni az embereket: menjetek, hívjátok el az ismerőseiteket is a délutáni evangélizációra (és senki nem megy, és senki nem hív), hanem ezt az asszonyt vissza sem lehet tartani! Szinte hallom, amint a futástól zihálva kiáltja oda futtában az emberek felé: “Jertek, lássatok egy embert, a ki megmonda nékem mindent, a mit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus?” (Jn 4,29) És egyszerű szavainak olyan meggyőző ereje van, hogy sokan kimentek a városból és odamentek Jézushoz.

Ha valaki igazán találkozott Jézussal, akkor annak az öröme nem fér el a szívében! Ekkora öröm egy szívben nem fér el: kicsordul belőle, túlcsordul rajta, el kell mondani az embereknek, meg kell osztani másokkal, mert szétfeszítené különben a szívét. Muszáj vele odamenni másokhoz is. Ismered ezt a "muszájt"? Jöttek már emberek a te hívásodra, tudtál már egészen egyszerű szavakkal beszélni arról, amit Jézus veled cselekedett? El tudtad-e már mondani, hogyan leplezett le bűneidben az Úr Jézus, és vannak-e, akik a te beszédedért hisznek a Jézus Krisztusban? Oly hallatlan gazdag csak ez az egyetlen vers, amiben arról van szó, hogy az az asszony lemondott a saját szégyene takargatásáról, odament az emberekhez, elmondta nekik a Jézussal való találkozása örömét, és hívta őket is az Úrhoz!

És jöttek is sokan, és hittek is Jézusban sokan: “Abból a városból pedig sokan hivének benne a Samaritánusok közül annak az asszonynak beszédéért, a ki bizonyságot tett vala, hogy: Mindent megmondott nékem a mit cselekedtem.” (Jn 4,39) Mindezek kétségtelen jelei annak, hogy az az asszony találkozott Jézussal, megtalálta a Megváltóját! És ugyanezekből a jelekből állapíthatod meg te is, hogy te találkoztál-e már Jézussal, megtaláltad-e már benne Megváltódat? A találkozás után ilyen öröme és ilyen munkái vannak egy megváltott embernek, ilyen útjai (másokhoz vezető útjai)! Ha ez nálad hiányzik: vagy nem találkoztál még Vele, vagy hűtlen lettél ahhoz a Megváltóhoz, Akivel találkoztál! Mindkét eset egyformán végzetes lehet rád nézve. Mindkét állapotból egyformán meg kell térni, amíg nem késő.

Ami az asszonyról itt meg van írva, hogy Krisztus és az Ő ügye került az érdeklődése és a cselekedetei központjába: az nemcsak a találkozás utáni első szeretet lángja, nemcsak egy pillanatnyi fölbuzdulás, föllelkesedés, hanem a Krisztussal találkozott lélek állandó magatartása. Kiderül ez Jézusnak azokból a szavaiból, amiket tanítványainak mondott, mikor azok visszatértek a városból az étellel, és Jézus már akkor nem akart enni, mondván, hogy olyan eledele van neki, amiről a tanítványok nem tudnak. Így mondja Jézus: “Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, a ki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem.” (Jn 4,34) Tehát Jézus számára az Isten dolgaival való foglalatosság, Isten akaratának a teljesítése, cselekvése: eledel. Vegyük szó szerint, amit Jézus mond. Mi az eledel (testi értelemben)? Olyan valami, ami táplál, felüdít, erőt ad. Lelkileg is így van ez. Tudjátok tehát, mi az, ami a lelket táplálja, a lelket felüdíti, az életnek erőt ad? Az Isten akaratának a cselekvése! Tehát nemcsak a Biblia olvasása táplálja a lelket, hanem az Úr akarata szerint való cselekvés, az Úr dolgainak az elvégzése. Nemcsak tudakolása az Úr dolgainak, nemcsak azokról való beszélgetés, hanem annak elvégzése. Személyes beállás az Úr dolgaiba, és az ott adódó minden munkának az elvégzése.

“Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, a ki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem.” (Jn 4,34) Tehát Jézusnak ez volt az eledele. Ez éltette! Olyan lelki megerősödést és fölfrissülést talált ebben, hogy még testi fáradtsága és éhsége is eltűnt. “Aközben pedig kérék őt a tanítványok, mondván: Mester, egyél! Ő pedig monda nékik: Van nékem eledelem, a mit egyem, a mit ti nem tudtok.” (Jn 4,31-32) Egy elveszett szegény megtalálása fölötti öröme olyan nagy volt, hogy elfeledtette vele az éhségét. Az asszonnyal való lelki foglalkozás nemhogy kifárasztotta volna, hanem táplálta és erősítette Őt. A szó szoros értelmében mennyei kenyérrel táplálkozott.

A számunkra is épp úgy igaz ez, mint Jézus számára. Isten akaratának a cselekvése táplálja, erősíti és üdíti föl igazán a lelket. Isten dolgaiban aktív módon részt venni: ez az igazi táplálék, ami kihat a testi fáradtságra és kedvetlenségre is! - Testvér, vedd komolyan, amit Jézus itt mond, hogy az Isten dolgainak az elvégzése táplálék, eledel, amitől új erőre kap a lélek. Lehet, hogy egész nap reggeltől estig fáradsz és kifáradsz a munkában, és úgy érzed, hogy ilyen fáradtan már nincs kedved eljönni egy esti bibliaórára, nincs erőd elővenni otthon a Bibliádat, pláne nincs erőd és kedved elvégezni még valami szolgálatot az Úr dolgában. Nos: hidd el Jézusnak, hogy az Úr akaratát cselekedni, az Ő dolgaiban foglalatoskodni valóságos eledel a te számodra is! Minden másfajta munkától elfogy az ember testi és lelki ereje; ettől ellenben úgy gyarapszik a lélek, úgy felfrissül és megújul, hogy üdítőleg hat a testre is! Éppen ezért gyere hát el egy esti bibliaórára! Éppen ezért végezz valami szolgálatot az Úr dicsőségére minden nap, hogy el ne fáradj fölöttébb, vagy ha fáradt vagy is, megújulj megint általa! Ha találkoztál Jézussal, akkor a te eledeled is az, hogy annak akaratát cselekedjed, aki elküldött téged és az Ő dolgát elvégezzed! (v.ö. Jn 4,34) Akinek a Jézussal való találkozás után nem ez az eledele: ne csodálja, ha elfárad, kimerül, sőt egyszer majd éhen is hal!

Még egy verssel odébb ezt mondja Jézus: “Lássátok meg a tájékokat, hogy fehérek az aratásra!” (Jn 4,35) A Krisztussal találkozott lélek másképpen látja a tájékokat, a világot, az egész embervilágot, mint azelőtt látta. A hit szemével lát, olyannak látja, mint egy aratásra beérő búzaföldet, ahol sok a teendő, sürget a munka, nem lehet várni, mert tönkremehet a vetés. Nem úgy látja tehát a világot, mintha sivatag volna, sem nem úgy, mintha tele volna értéktelen gazzal, szeméttel, hanem aratni való mezőnek látja. “Lássátok meg” - mondja Jézus: és sok függ attól, hogy hogyan látom! Te hogyan látod? Hitben tudod-e látni az embert, az idegen vagy az ismerős embert? Olyan valakinek, akit Isten érlel az aratásra? Olyannak, akivel szemben az a feladatod, hogy igyekezz begyűjteni őt is, betakarítani őt is az Isten magtárába, hogy el ne vesszen, el ne kallódjon, mert drága érték, Krisztus vérével öntözött palánta? “Lássátok meg a tájékokat, hogy fehérek az aratásra!” Ugye milyen érthető, hogy ha valaki így látja a tájékokat: annyira siet az aratásba, hogy otthagyja a korsót is, elfeledkezik róla! Pedig így van ám ez a találkozás után! Most már azután tényleg csak az a kérdés, hogy volt-e neked ilyen találkozásod?!

A történet legvégén van egy nagy figyelmeztetés, íme ezt olvassuk: “Két nap mulva pedig kiméne onnét, és elméne Galileába.” (Jn 4,43) Tehát: Jézus elment Galileába, elment Samáriából. Más szóval: lejárt az idő. A Krisztussal való találkozás lehetősége. Akik azt gondolták abban a városban, hogy majd holnap megyünk ki hozzá, majd holnap keressük meg azt a Messiást, akiről az asszony szólt, azok már nem találkozhattak Vele többé!

Ugye ha a villamost lekésed: jön egy másik. Ha a vonatról késel le: elmégy a holnapival. Ha egy örömet késel le: beletörődsz abba, hogy eggyel kevesebb örömed lesz az életben. Ha lekésel a boldogságról: elhibáztál 30-40 évet. - De, ha a Vele való találkozásról késel le: lekésted az igazi életet, az egész örök életet! És mi vár akkor rád, ha nem az örök élet?! Siessetek hát, hamar lejár az idő! Pedig az igazi élet a találkozás után kezdődik! Hadd kezdődjék el számodra is minél hamarabb!

Ámen

Dátum: 1950. november 19.

Ebben a mondásban az a legfeltűnőbb, hogy nincs benne semmi szomorúság, semmi rezignáció, semmi lemondás, kénytelen-kelletlen beletörődés a változhatatlan helyzetbe, hanem éppen ellenkezőleg - csupa öröm és boldogság csendül János szavában, amikor ezt mondja: Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállnom. A közvetlen megelőző versben egyenesen menyegzői örvendezésről, és a vőlegény hangja fölötti örvendezve örülésről van szó. És ez az, ami éppen nem magától értetődő. Mert az ember, amikor azt konstatálja, hogy neki alább kell szállnia valaki mással szemben, akkor ennek rendszerint nem szokott, mert nem tud “örvendezve örülni”!

Itt arról van szó, hogy Keresztelő János tanítványai méltatlankodva hozzák a hírt Mesterüknek: “Mester! A ki veled vala a Jordánon túl, a kiről te bizonyságot tettél, ímé az keresztel, és hozzá megy mindenki.” (Jn 3,26) Nehezen bírják elviselni a tanítványok mesterüknek ezt az egyre fokozódó háttérbe szorulását. Lám: azelőtt mindenki Keresztelő Jánoshoz ment, most meg egyszerre faképnél hagyják őt az emberek, és mindenki ama másik után megy. Mi sem természetesebb, mint hogy bosszantja és idegesíti ez a tanítványokat. Fölöttébb érthető! Hát minket talán nem idegesít, amikor elkezdődik az “alászállás” az életünkben? Semmi nincs a világon, ami annyira természetünk ellenére való volna, mint az alászállás. Alászállni valami magaslatról, például egy úgynevezett "magas lóról", lelépni a színről, letűnni, és nem tündökölni már úgy, mint valamikor régen. Ma nagyon sok emberrel taníttatja meg az Isten, mit jelent alábbszállni - azután ha nem tanulta meg még eléggé, akkor még alábbszállni, majd megint még alábbszállni! De hát mi öröm van ebben? - kérdezhetné valaki. Bizony, magában véve semmi. Van tragikus alászállás is. Vannak, akik nem is bírják ki: összeroppannak alatta, belehalnak, vagy öngyilkosok lesznek miatta!

Ha csak így mondaná Keresztelő János: Nékem alább kell szállanom, akkor ez a "kell" az emberi sors kegyetlenségét, nyomorúságát, tragikumát fejezné ki. De nem így mondja, hanem így: “Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállnom.” (Jn 3,30) És így már egészen más! Így már van értelme az alábbszállásnak! Azért kell alábbszállnom, hogy Ő növekedjék! És ekkor nem fájdalmas az alábbszállás! Sőt, örvendetes, ha Ő, Krisztus, növekedik általa. És ha egyszer valaki észreveszi, hogy kezd növekedni előtte Krisztus, akkor boldogan állapítja meg azt is, hogy ez minden alászállást megért!

Olyan természetes dolog ez Testvéreim. Amíg túl jó dolga van valakinek, olyan kicsi Krisztusa van, hogy nem megy vele semmire! Ám, amint kezdi megalázni Isten az embert, kezdi alászállítani, egyre hatalmasabbá válik előtte az Úr! Kevés olyan tiszta öröm van, mint az ilyen alászállás öröme. Láttam már embereket, akik nagyon boldogan tudtak hálát adni érte! Szinte félve mondom, mert a hitben erőtelenek könnyen félreérthetik, de másfelől viszont vigasztalás, és bátorítás is lehet: tudjátok-e, hogy semmi panaszra nincs okunk, sőt, csak örvendező hálával vehetjük tudomásul, hogy Isten a mi magyar református egyházunkat a maga teljességében “alábbszállította”? Alábbszállította arról a szintről, amelyen egyházunk vagyoni tekintetben, politikai befolyás tekintetében, társadalmi jelentőség tekintetében, iskoláztatás tekintetében, általános megbecsülés és népszerűség tekintetében állott. Alábbszállította! Nem baj! Nézzed, a másik oldalon mekkorát nőtt a magyar református egyházban a Megváltó Jézus Krisztus szent alakja! Szerte az országban tömegesen borulnak térdre előtte az ifjaink, leányaink, férfiaink és asszonyaink!

Testvér, ha te csak az alábbszállást látod, akkor van mit siratnod, és amíg az alászállást látod csupán, akkor mindig csak siratni valód van. Az is lehet, hogy Isten az egyházunkat még alább szállítja. Isten most ezt a programot szabta - úgy látszik - egyházunk elé: “Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállnom!” Nem az egyház ellen teszi ám ezt az Úr, hanem az Ő egyháza érdekében! El tudod-e fogadni ezt a Keresztelő János örömével?! Nem úgy, mint büntetést, hanem mint kegyelmet?!

Tegyük most egészen személyessé ezt a kérdést: Néked magadnak mekkora Krisztusod van? Furcsán hangzik a kérdés, mert hiszen Krisztus akkora, amekkora. És mégis úgy van, hogy néha nagyon kicsiny a Krisztus egy ember életében! Picinyke kis helyecskét foglal el egy szívben, háttérbe szorul sok mindenféle más fontosabb személlyel és üggyel szemben, nem olyan nagy, hogy meg tudná tölteni a lelket egészen. Vagy igen? Úgy megtelít téged a Krisztus, hogy nem fér be a gondolatodba például semmi, ami a Sátántól való volna? Ha kicsi a Krisztusod, azt jelenti, hogy nem nőtt túl rajtad, nem magasodott föléd lenyűgöző hatalommal, uralkodó fölénnyel. Vagy igen? A te életedben ki a nagyobb: te, vagy Jézus? Kinek van több beleszólása abba, amit teszel: neked, vágyaidnak, vagy Krisztusnak? Kinek az indulatai feszülnek benned: a te saját tested, lelked indulatai-e, vagy a Krisztuséi? Mekkora Krisztusod van? Nem kellene-e Néki növekednie, néked pedig alábbszállnod?! Nem arról van szó, hogy nem hiszel Benne, vagy nem jól hiszel Benne, sem nem arról, hogy nem szereted Őt eléggé. Nem! Lehet, hogy mindebben nincs hiba, hanem valami viszonyulásbeli hiba van közöttetek: nem jó az arány. Ő nem elég nagy, és te nem vagy elég kicsi!

Nagyon sok embernél ez a baj: azt hiszi, hogy tehet valamit Krisztussal, például meglátogathatja vasárnaponként a templomban; meghallgathatja, amit mond; elhallgattathatja ha akarja, például úgy, hogy becsukja a Bibliáját; megszólíthatja imádságban, stb. Látod: ezért kell növekednie Krisztusnak, mert itt végzetesen rossz az arány. Éppen megfordítva van a dolog! Ő látogathat meg téged, ha akar és úgy, ahogyan akar: lehet, hogy szenvedéssel, csapással, lehet halk és szelíd szóval. Ő hallgathatja meg, amit te mondasz, ha kegyelmesen rád figyel, feléd fordul. Ő szólíthat meg téged bent, a lelked mélyén, ha Szentlelkével működni kezd benned! Ő tehet veled azt, amit akar: üdvözíthet vagy elítélhet! Ő a Valaki, te a senki. Ő a minden, te a semmi, Ő a szent, te a bűnös. Ő az Isten, te az ember. Néki növekednie kell, néked pedig alábbszállnod!

De hát miként történhetik meg ez? Egyszer autóval mentem Mátraházára. Gyöngyös felé haladva, messziről föltűnt a Mátra vonulata: jelentéktelen kis emelkedés a látóhatár szélén. Azután amint közeledtünk hozzá, egyre nőtt a hegy. Gyöngyöst elhagyva egyre hatalmasabban emelkedett a magasba a hegyóriás, és egyre parányibbá vált hozzá viszonyítva a magunk személye. Így van ez a Krisztussal is. Azért kicsi, mert távolról szemléli az ember! Eredj csak közelebb Hozzá, majd meglátod, mekkorát nő! Mennél jobban megközelíted szent, titokzatos személyét, annál lenyűgözőbbé válik fölötted dicsősége, hatalma, szeretete, kegyelme, egész valója! Tapasztalatból mondom: mennél jobban megismerem az Urat az Ő kijelentéséből, mennél mélyebben, alaposabban belemerülök az Ő titkainak, a Szentírásnak a tanulmányozásába, annál nagyobbnak látom az én Uramat, Akinek “adatott minden hatalom mennyen és földön!” (Mt 28,18b)

Ezen ámuldozik Keresztelő János, amikor méltatlankodó tanítványainak ezt mondja: “A ki felülről jött, feljebb való mindenkinél. A ki a földről való, földi az és földieket szól; a ki a mennyből jött, feljebb való mindenkinél.” (Jn 3,31) Lám: ezért nagyobb Krisztus minden földi hatalomnál, mert Ő felülről jött, a mennyből jött! Ő az egyedüli, aki felülről jött. Mindenki más a földről való, a földiek közé tartozik, és ez, a származása, meg is határozza lényegét. Akármekkora bölcsességet hirdet is a Krisztuson kívül bárki más, az csak földi bölcsesség - Ő azonban azt mondja, amit ott látott és hallott, ahonnét jött: a mennyben!

Lényegileg más tehát Jézus, mint akár a legnagyobb ember is a világon. Mert egy emberi nagyság úgy jön létre, hogy alulról emelkedik fölfelé, de Jézus Krisztus nagysága éppen megfordított: fölülről hajlik alá. És ha akármekkora magaslatokba emelkedett is föl az ember a tudomány, vagy a hatalom, vagy a művészet, vagy a technika szárnyain, akármilyen szédítő naggyá vált is: mindig érvényes reá a közmondás, hogy a fák nem nőnek az égig - de Isten a Krisztusban igenis aláhajolt egészen a földig. És ha akármennyire istenítenének is egy embert, az nem válna istenné soha, de Isten a Krisztusban emberré vált. Ezért nem is mérhető az Ő hatalma, nem hasonlítható az Ő nagysága semmi földi hatalomhoz és nagysághoz, mert Ő nem földi, hanem mennyei. Bár egészen olyan, mint az ember és mégis egészen más, mint az ember: Isten! Ostobán, képes beszéddel így mondhatnám: Jézus Krisztus annyi, mint az örökkévaló Istennek a mennyből, onnét fölülről a földig, sőt a halálon át egészen a kárhozatig leérő része, darabja, személye.

És ha egyszer úgy igazán ott állok előtte és nézek föl Reá, szemlélve egyre növekvő nagyságát: tekintetem belevész a végtelenbe! Látom Őt azon a ponton, ahol a mennyből aláhajolva elérte a földet: a betlehemi jászolban, majd egyre nagyobbnak látom Őt, amint nézek föl Reá a keresztre, még magasabbá válik szent alakja, amint kilép a húsvéti megnyílt sírból, egészen beleláthatatlanodik nagysága, amint nézek utána a menny felé. És mindez micsoda még ahhoz a hatalomhoz és dicsőséghez képest, amivel majd újra meg fog jelenni az ég felhőiben, mint a villámlás, amelyik ellátszik napkelettől napnyugatig, amikor majd mindenki, minden helyen egyszerre lesz kénytelen tudomásul venni azt, hogy: “A ki felülről jött, feljebb való mindenkinél.” (Jn 3,31a)

Óh, Testvérem, nem tudom én azt elmondani, milyen nagy a Krisztus! De amikor lelki szemeimet megpróbálom végigfuttatni az Ő nagyságán. Amikor meggondolom, hogy Ő az, Aki meghalt a bűneimért, Ő az, Akinél vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai, az, Akinek kezébe adott az Atya mindent. (Jn 3,35) Ő az, Aki megítéli a világot, az, Aki eljön majd az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel. (Mt 24,30) Ő az, Aki majd akkor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt, mert addig kell Néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti (1Kor 15,24-25) Amikor ezt így végiggondolom, fölrémlik valami abból a rettentő távlatból, amit Ézsaiás próféta így fejezett ki egyszer: “Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké.” (Ézs 9,7)

Érzitek, hogy összecseng ezzel Keresztelő János vallomása: ”Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállnom.” Figyeljük csak meg: sem a növekedés, sem az alábbszállás nincs limitálva. Nem mondja meg, hogy meddig, milyen mértékig kell folytatódnia ennek a növekedésnek vagy alászállásnak! Vagyis: nincs határa sem az egyiknek, sem a másiknak! Tehát a másiknak sem! Nem lehet azt mondani, hogy most már elég mélyre szálltam alá, most már jöjjön a felemelkedés. Mert ugye tapasztaltátok már azt, hogy minden nyomorúság, bukás, elesés akkor következik be a hívő ember életében, amikor én magam nagyon nagy vagyok, Krisztus pedig nem elég nagy az életemben?! Ez pedig maga a kárhozat. Mert mit jelent ez? Azt, hogy a bűneit az ember maga akarja levezekelni, jóvátenni Krisztus nélkül; problémáit maga akarja megoldani, Krisztus nélkül; a halállal maga akar megküzdeni, Krisztus nélkül! Azt mondja az Ige erre: “a ki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36b) De: “Aki hisz a Fiúban, örök élete van”! (Jn 3,36a) Vagyis: annak van örök élete, aki nagyon mélyről, a bűnbánat mélységéből tekint föl a nagyon magasról, a mennyből aláhajló Krisztusra, a Megváltóra!

“Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállnom”, most is, itt is, ennél az úrvacsorai asztalnál is! És milyen csodálatos: két, egymással teljesen ellentétes irány - Ő növekedik, én meg alábbszállok -, s mégis ebből lesz az igazi, a boldog, az örök életet adó találkozás!

Ámen

Dátum: 1950. október 29.

Ezzel az Igével kapcsolatban szinte zavarban van az Ige hirdetője, hogy hol is kezdjen hozzá a magyarázathoz, mi az, amit kiemeljen belőle, mi legyen az, amit ki kell hagynia belőle, mert nem futná az időből. Hiszen különösen ez, a 16. vers önmagában is egy kis Biblia, benne van az egész evangélium teljessége. Megmutatja a megváltás forrását: Isten szeretetét. Bemutatja ennek az isteni szeretetnek a mértékét: úgy szerette, hogy Egyszülött Fiát adta. Azt is elmondja, hogyan teljesedett be a megváltás: Krisztust odaadta, halálra. Elmondja továbbá, hogyan lehet megmenekülni: az Isten Fiában való hit által. Azt is megtudjuk belőle, kik fognak üdvözülni: mindazok, akik hisznek Jézus Krisztusban. És elmondja végül, micsoda az üdvösség: az elveszettségből való megmentés, és az örök élet elnyerése.

Itt hadd kezdjem, ahol Jézus azt mondja a világra, és benne minden emberre, hogy: “el ne vesszen!” Mintegy nagy figyelmeztetés, felkiáltás, vészjel hangzik felülről, az égből, a világ felé, benne az ember felé: “El ne vesszen!” Mintha Jézus rámutatna a lelkedre, a szívedre, az életedre és így mondaná, kiáltaná bele a füledbe: Ember, vigyázz, el ne vesszen a lelked, az életed! Vagy mintha elébed állítaná a gyermekedet, a hitvestársadat, testvéredet, és rájuk mutatva mondaná: El ne vesszen! Gondolkoztál-e róla, megtettél-e mindent, hogy aki drága a szívednek, el ne vesszen? Isten mindent elkövetett arra nézve, hogy az ember el ne vesszen! Isten semmiképpen nem akarja, hogy valaki elvesszen, hanem mindenkivel szemben azt akarja, hogy el ne vesszen! Veled is azt akarja, hogy el ne vessz! Majdnem így hangzik most a fülemben ez az Ige, hogy: Jaj! Csak el ne vesszen!

Mostanában, amikor sokszor lelepleződik ennek a világnak az undoksága, szennye, gyalázata, ami miatt olyan megvetéssel és utálattal beszél sok ember az ún. világról, eszembe jutottak Jézus e szavai: “Úgy szerette Isten e világot!” Igen: ezt a szennyes, ezt a gyalázatos világot az Isten szerette, ezt a nagyon nem szeretetre méltó világot az Isten szereti! Azt a világot, amelyre mi sokszor jogosnak vélt felháborodásunkban tüzet kívánunk, azt a világot, amelyre képzelt erkölcsi fölényünkben azzal a megvetéssel nézünk le, hogy de csúnya ez a világ: Isten szereti. Van-e jogod neked megvetni, megutálni azt, amit az Isten szeret?! Van-e jogod a pokolra kívánni azt, akiért az Isten mindent megtett, hogy el ne vesszen?! Nem azért teremtette az Isten a világot, hogy elvesszen! Istennek semmiképpen sem az elvesztés a végső célja ezzel a világgal és a benne valókkal, hiszen úgy szerette a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érette. Nem adta volna egyszülött Fiát, nem hagyta volna elveszni a keresztfán a világért, hogyha ennek a világnak mindenképpen el kellett volna vesznie! Nemhiába hozott az Isten ekkora áldozatot a világért, nemhiába adta érette az Ő egyszülött Fiát! Minden azért van, hogy ez az egész világ és benne a te lelked: el ne vesszen!

“Valaki hiszen ő benne, el ne vesszen!” Arra int az Ige, hogy mindenki nézzen föl Jézusra, a megfeszítettre. Mintha azt mondaná: “Ha nem akarsz, ha valóban nem akarsz, és teljes szívedből nem akarsz elveszni: nos, akkor nézz föl Reá a keresztre, ott láthatod, szemlélheted is azt, hogy valóban nem elveszésre ítélt bennünket az Isten!” Lám, annyira nem akarja a te elveszésedet, hogy inkább maga megy “elveszni” helyetted. Ő maga adja önmagát az égből, hogy a “vesztőhelyre” mehessen helyetted! Nézz Reá, és megérted magadra nézve is, és a világra nézve ezt az isteni jajkiáltást: “El ne vesszen!”

Én úgy örülök, hogy éppen Jézus szájából hallom ezt a drága, nagy igazságot, amit a Biblia egyéb helyein olyan sokszor ismétel! És íme, Jézus, hogy még érthetőbbé tegye számunkra az Ő helyettes engesztelő áldozatának a titkát, erejét: Izrael történelmének egy jól ismert történetére emlékeztet. Arra, hogy a pusztai vándorlás alatt egyszer kígyók lepték el a zúgolódó, engedetlen népet. Rettentő pusztítást végeztek a táborban a mérges kígyók. Rakásra haltak meg az emberek. Itt történt, hogy Mózes, Isten parancsára, egy rézkígyót csinált, azt póznára tűzve odaállította a tábor közepére, és tudtára adta a népnek Isten mentő cselekedetét, amely abban áll, hogy mindenki, aki föltekint a rézkígyóra, megmenekül a halálos marástól, életben marad. Rettenetes volt az ítélet, biztos halált hozó volt a kígyómarás, és hallatlanul egyszerű volt a szabadulás: szó nélkül föltekinteni, ránézni a póznára tűzött kígyóra. Ennyi ereje a haldoklónak is van, csak hinnie kell, hogy igaz az Úr ígérete.

Érthetetlenül egyszerű az Úr evangéliuma: Amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az Ember Fiának is felemeltetnie (a keresztfára, és még tovább: a dicsőségbe), hogy valaki, hiszen Ő benne (Reá tekint), el ne vesszen, hanem örök élete legyen! (v.ö. Jn 3,14-15 vers) Azt mondja Kálvin: Ha kínoznak gondolataink, mint kígyók, és ha a bűnbánat és önvád gondolatai is fojtogatnak: tekintsünk a keresztre, amelyet Isten ebben a világban fölállított. A keresztre feszített és megdicsőült Krisztus biztosítja számunkra a megtartatást, a megmenekülést, a gyógyulást, a békességet, az üdvösséget, a győzelmet. Csak egy tekintet a keresztre: ez mindenkitől kitelik! Nem kell többet tenni, mást csinálni - csak elhinni, hogy igaz az Isten Igéje: Ő nem akarja, hogy elvesszen a világ, ezért adta egyszülött Fiát! “A kik ő reá néznek, azok felvidulnak és arczuk meg nem pirul” - mondja a zsoltáríró. (Zsolt 34,6)

Próbáld csak meg, amikor bajok vesznek körül: vess egy belső, lelki pillantást Jézusra, a felemeltetettre! Egyszerre valami sajátságos dolog történik benned: lecsendesedik a háborúság, s az Ő békessége árad szét benned. Ha a lelkiismereted kínoz, nem hagy nyugtot: megint csak egy tekintet Jézusra, megcsendesedsz újra! Ha életed körülményeivel nem tudsz megbékélni: nézz Reá és felvidulsz, amint az Ige mondja. Ha Őt látod, ha Reá emeled a tekintetedet, egyszerre minden jó, még ha minden ugyanúgy maradt is, ahogyan volt. Igen: “A kik ő reá néznek, azok felvidulnak és arczuk meg nem pirul!” Így tekinteni Reá: más szóval ugyanaz, mint hinni Benne! Mindenki, aki hisz Őbenne, el ne vesszen!

Sőt, nemcsak el ne vesszen, hanem még sokkal többet akar az Úr: azt, hogy éljen, mégpedig örök életet éljen! Tehát Isten azt akarja, hogy éljünk! És ez alatt sokkal többet ért, mint a földön, és az időben való rövid tartózkodást. Azt akarja, örökké éljünk! És az örök élet távlatából érthető igazán, mit jelentene az, ha elvesznénk! Például elgondolható az, hogy valaki élvezi ezt a földi életet, és mégis elvész. És megfordítva: szintén elképzelhető, hogy tudniillik valaki kileheli magából ezt a földi életet, és mégis azokhoz tartozik, akik nem vesznek el. Tehát, nem a meghalás a legrosszabb a mi gyermekinknek, öregeinknek, magunknak, ami érheti őket - hanem igenis az a legrosszabb, a legrettenetesebb, ha valakinek nincs örök élete, ha akár életében, akár halálában hiányzik az örök élete. Pedig csak akkor, és csak akkor nem veszünk el, ha van örök életünk! És ez az örök élet nem csak egyszerű meghosszabbítása a földi életnek az időben, az örökkévalóság irányában, hanem részesedés Isten életében, illetve Krisztus életében, aki maga az Élet, és ugyanúgy részesedés a Krisztus dicsőségében. - Lám: ilyen nagyon “szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy mindenki, aki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!”

De rögtön itt van a nagy kérdés: hogyan juthat valaki ennek az örök életnek a birtokába? Hogyan lehetséges azt megszerezni, ha nincs meg valakinek? A legelső felelet erre a kérdésre, ami alapigénkből adódik, az, hogy ezt az örök életet senki sem tudja magának megadni, senki nem tud ahhoz a maga erejéből hozzájutni. Ahogyan annak idején ezt a földi, mulandó földi életet sem magunk adtuk magunknak, ugyanúgy az örök életet sem magunk adjuk magunknak. Ahogyan ezt a földi életet is két szülőn keresztül Isten kezéből kellett kapnunk, ugyanígy az örök életet is ajándékba kapjuk valakitől. Miként beleszületünk ebbe a mulandó életbe, ugyanúgy kell beleszületnünk az örök életbe is. Tehát az örök élethez is születés révén jut hozzá az ember. Ezért mondja Jézus: “Szükség néktek újonnan születnetek.” (Jn 3,7b) Szükség néktek újra, még egyszer születnetek, mert az örök életbe nem lehet beletökéletesedni, belenőni, föltornázni az embernek magát, hanem egy második születés által lehet belehelyeztetni. Az a görög szó, amit a magyar Biblia újonnan születésnek fordít, többértelmű. Így is lehet fordítani, hogy: felülről születés. Tehát nem olyan újjászületésről van szó, ami az életérzetnek mintegy a felfrissülése lenne (mint ahogyan mondani szokták egy jó fürdő után, hogy szinte újjászülettem), hanem mintegy felülről születni, Istentől születni, Tőle nyerni életet, Isten gyermekévé lenni a Jézus Krisztus befogadása által. A felülről születés tehát egy Istentől ajándékba nyert, és lényünket gyökeresen megújító, teljesen új életformát jelent!

Nem csoda, ha Nikodémus ámulva kérdezte: “Mimódon születhetik az ember, ha vén? Vajjon bemehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é?” (Jn 3,4)
És itt azt hiszem, Nikodémus nem is testi születésre gondolt, hanem megértette ő azt nagyon jól, hogy Jézus lelki dolgokról szólt neki. Talán azt akarta itt mondani, hogy lelkileg is csak úgy válhatna mássá az ember, ha a szó szoros értelmében még egyszer újra kezdhetné az egész életet. Mert bizony: lehetetlenségnek látszik levetni az esztendők és évtizedek rárakódott nyomait, megszabadulni a múlt nyomaitól, hatalmától, melyeket magunk kötöztünk magunkra, és úgy kezdeni új életet, mintha most kezdenénk mindent, mintha tiszta lapra írnánk rá a jövőnket. Lehetetlen, persze hogy az. Nekünk magunknak lehetetlenség! De éppen ez a lehetetlenség történik bennünk Isten Szentlelkének munkája nyomán! Nem lehet ezt megérteni, én sem akarom megmagyarázni - nem is tudom -, de az újjászületést nem is megérteni kell, hanem: elnyerni! Ajándékba kapni!

A Szentlélekre utal Jézus, mint az újjászületés művének a titkára: “Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.” (Jn 3,5) Víztől születni - mondja Jézus. Vizet ajánl Jézus az öreg Nikodémusnak, mégpedig nem inni való vizet, hanem mosdóvizet. Ez az a víz, amivel Keresztelő János keresztelt: a bűnbánat és a megtérés fürdője, a bűnbocsánat keresztvize. És milyen szemléletes, hogy ezt éppen Nikodémusnak mondja az Úr, annak az embernek, aki egy hosszú életet töltött az Ótestamentum Igéjének a tanulmányozásával, aki az Úr szolgája volt, zsidó ember, a kiválasztott nép főembere, aki a legteljesebb tiszteletben és megbecsülésben őszült meg. Ennek a Nikodémusnak mondja Jézus, hogy szükséges neki megmosatnia, bűnbánatot tartania, bűnbocsánatban részesülnie. Igen, Nikodémus olyan valaki, akinek szüksége van megtisztulásra, ő is a halál fia, ha meg nem tisztul a Krisztus vérét jelentő keresztvíz által. Ő is halott, és soha nem látja meg a mennyeknek országát, ha bűneinek bocsánata által újjá nem születik.

“Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől” - igen, víztől, és ez még mindig nem elég, hanem: Lélektől is. Tudjátok, mit jelent Lélektől születni? Tegyük föl, hogy mindazt, amit elmondtam, tudja, ismeri már valaki, maga is el tudná ugyanígy mondani. Sőt, igent is mond már rá, tudja miért halt meg és támadott fel Krisztus: s mi ennek a következménye? Tud mindent, de éppen csak tud, azaz minden csak a fejében van, minden csak elméleti igazság a számára, de ha akármit csinál is, ebből az elméleti igazságból soha nem lesz képes valóságos élményt, személyes hittapasztalatot csinálni magának. Ez az, ami már nem tőlem függ, amit már nem tudok én megtenni, hanem amit Isten végez el bennem, és rajtam az Ő Szentlelke által. Azt jelenti ez, hogy mindaz, amit már ezelőtt is ismertem, tudtam Jézusról, bűnbocsánatról, örök életről: egyszerre megelevenedik bennem, élni kezd, hatni kezd bennem. Tehát: ha valaki nem születik így víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába!

És itt megint ismételjük meg az előbb mondottakat: Nézz Jézusra! Fölfelé, a keresztre, még följebb a dicsőségben feltámadott és felemeltetett Krisztusra. Ott, a kereszt titkában, a feltámadás és a mennybemenetel titkában, ott keressük az újjászületésünket az örök életre. Onnét, felülről születünk újjá. Oda, felfelé nézz, ne magadra! Ha magadra nézel, nem is tehetsz egyebet, mint mindig, újra kételkedni az örök életben. Tehát: nézz arra, akit Isten azért adott, hogy, ha “valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!”

Bár ne csak az ajkadról, hanem a szívedből szállna föl az ének:

Rád tekint már hitem, Megváltóm, Istenem a Golgotán;
Halld könyörgésemet, És vedd el vétkemet;
Mostantól hadd legyek Tied csupán.

466. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1950. október 15.

János evangéliumának az ún. prológusában azt olvastuk, hogy: “a világosság a sötétségben fénylik”. (Jn 1,5) Íme: a kánai menyegzőn történt dolog bemutatja, hogy ez mit jelent a gyakorlatban, hogyan néz ki az élet egy bizonyos helyzetben, amikor a világosság fényleni kezd a sötétségben. Azt is olvastuk a prológusban, hogy: “az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét)...” (Jn 1,14) Íme: a kánai menyegző leírásával kezdődik annak elbeszélése, hogyan nyilatkoztatta ki Krisztus a világban az Ő isteni dicsőségét.

Meg is jegyzi az evangélista, hogy: “Ezt az első jelt a galileai Kánában tevé Jézus, és megmutatá az ő dicsőségét” (Jn 2,11) Jel volt tehát a víznek ott a menyegzőn borrá történő változtatása. Jeladás arról, hogy elkezdődött valami. Valami nagy dolog. Jel, tehát olyan cselekedet, amelyben a villám felvillanásához hasonlóan egy-egy pillanatra felszakad a Jézust körülvevő titok sűrű felhője, és nyilvánvalóvá válik: kicsoda Jézus. Íme, nem más, mint az életet adó Krisztus, Aki megújítja a világot!

Maga a történet jól ismert, kedves részleteivel együtt annyi drága tanítást tartalmaz, hogy legjobb lenne szinte versről-versre végigmenni rajta, mintegy aláhúzva benne egyes szavakat. Meg kell állnunk rögtön a második versnél: “Jézus is meghivaték az ő tanítványaival együtt a menyegzőbe.” (Jn 2,2) Arról van itt szó, hogy Jézus az Ő szentséges jelenlétével kitüntette, megszentelte a menyegzőt. Kálvin azt a tanulságot vonja le ebből, hogy bizony nagy dísze a házasságnak, hogy Jézus egy menyegzői lakomát nemcsak a maga jelenlétével méltatott, hanem első csodája véghezvitelével is felékesítette. A Biblia elejétől a végéig mindig nagy tisztelettel beszél a házasságról, nagy méltóságra és tisztességre méltatja azt. Maga Isten rendelte ezt az életformát, még a Paradicsomban. És bizonyára nem véletlen, hogy az Úr Jézus is éppen egy házasságkötési ünnepség alkalmával látta elérkezettnek az időt arra, hogy mintegy első jelét adja az Ő dicsőségének. Nem véletlen az, hogy éppen egy családi ügyben, szinte háztartási kérdésben, egy zavarba jött háztartás megsegítésében mutatja meg Jézus először azt, hogy Ő valóban olyan kapcsolatban van a mennyel, hogy annak erőit képes leárasztani a földre. Tehát Jézus az első nyilvános fellépésében mintegy megszenteli a házasságot, azt az életformát, amit az Atya teremtett az Édenben. Éppen ezért a házasságkötés ma is, és mindig olyan ügy, amiből nem jó kihagyni Jézust. Tehát hívassék meg minden menyegzőre az Úr Jézus ugyanúgy, mint akkor ott, abban a kánaiban. Hívő fiatalember vagy leány soha nem mehet bele olyan házassági közösségbe, amelyikbe nem illik bele Jézus jelenléte, és amelyre nem várható és remélhető az Ő áldása!

Azután azt is gondoljuk meg, hogy menyegző, tehát vidám alkalom volt az, amelyen Jézus részt vett. Dicsősége kinyilatkozását az emberi boldogság és örvendezés egyik jellegzetes megnyilatkozási alkalmán kezdette el. Az is benne van ebben az Igében, hogy Jézus nemcsak az élet szomorú óráiban, nemcsak a megpróbáltatások idején barátja a hívő embernek, hanem az öröm és boldogság alkalmaiban is. Ne csak a sötétség ijesztő árnyai között szolgáljon mintegy világító lámpásul a Krisztusban való hit, hanem használjuk akkor is, éljünk vele akkor is, ha olyan verőfényben ragyog körülöttünk minden, mint egy menyegzőn! A hívő embernek nemcsak a baja és a bánata tartozik Krisztusra, hanem az öröme és a vidámsága is! A mi Urunk nem botránkozik meg a tiszta emberi örömökön. Ne féljetek hát meghívni Jézust a szórakozásotokba, ne féljünk azért könyörögni, hogy hadd tölthessük vele a szabadnapot, a pihenés óráit, a kikapcsolódás idejét. Ha úgy érzed, hogy nem hívhatod meg Őt oda, ahová menni akarsz, akkor inkább te se menj oda! Akkor ott valami nincs rendben, akkor az a hely, vagy az az öröm, amibe nem tudod meghívni Jézust, az nem tiszta. Ha nem Neki való, akkor egészen bizonyosan neked sem való! Sokszor fölvetik a kérdést: Mit szabad egy hívő embernek a földi élet örömeiből? Ahol jelen van Jézus, működik, áldásait osztja, ahol az Ő igazi tanítványai is jelen vannak, oda neked is el szabad menned! Örülni és szórakozni is, együtt Jézussal!

Így folytatódik a történet: “És elfogyván a bor, a Jézus anyja monda néki: Nincs boruk.” (Jn 2,3) Nagy baj! Most mi lesz? Micsoda szégyen, milyen kudarc, mekkora kellemetlenség! Javában folyik a menyegző, és egyszerre csak kiderül, hogy nincs több bor! - Így van a világ minden örömével, mint a kánai menyegző borával, hogy tudniillik egyszer elfogy. Nincs belőle annyi, amennyi végig kitartana az egész menyegző idejére, az egész életre! Gondolj arra, hogy mi mindennek tudtál örülni már az életben, mennyi mindenféle örömöd volt: Hová lettek, mi lett velük, tartanak-e még, mi maradt belőlük? Nem csak az ún. bűnös örömökkel van ez így, hanem az élet drága, tiszta örömeivel is. Még az emberi szeretet édessége is olyan öröm, ami elfogy egyszer, nem tart örökké. Az öröm, ami ma tölti meg a szívünket, holnapra de könnyen válhat szomorúságra! Egy minden tekintetben boldog házasság örömének a tiszta bora is elfogyhat, hiszen addig tart, amit az eskü is kifejez: Holtomiglan vagy holtáiglan. Két jó barát közül is az egyik hamarabb elérkezik útja végéhez, és a másiknak egyedül kell vándorolnia tovább. Az élet és a szeretet legjobb bora is elfogy egyszer, és ha nem létezne valami jobb ennél ezen a világon, bizony nagyon szomorú lenne az élet. De íme: Jézus jön és cselekszik, s amikor a földi bor elfogy, adja az Ő mennyei borát, hogy kitöltse vele az ürességet.

Milyen szép ez a kép itt: Elfogy a bor, és Jézus közbelép, hatalommal, kipótolva minden hiányt, kielégítve minden szükséget! Ezt cselekszi Ő mindig. Amikor elfogy az emberi öröm, a földi bor, újat ad helyette: jobbat, igazabbat, többet és olyant, ami nem fogy el többé! Milyen szomorú lehet azoknak a szíve, akik nem hívták meg Jézust az életükbe, és akiknek, ha elfogyott a földi boruk, nem marad egyebük, csak üres poharuk, csak valami nagy, rémítő üresség, nihil, amit nem tölt meg senki semmivel! De ahol ott van Jézus, ott csoda történik! Csendben, észrevétlenül intézkedik: “Töltsétek meg a vedreket vízzel. És megtölték azokat színig. És monda nékik: Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak. És vittek.” (Jn 2,7-8) És közben máris megtörtént a csoda: borrá lett a víz! Nem bűvészmutatvány történt, nem varázsló az Úr, nem semmiből, nem az üres kancsóból öntött bort a pohárba, hanem felhasználta azt, ami volt, a vizet, és azt változtatta át borrá. Olyan változás történt, ami semmiképpen nem magyarázható természetileg, ami fölötte van minden természeti, vegyi úton létrejött átalakulásnak, ami tehát csak egy módon érthető: úgy, hogy Jézus Úr a természet, jelen esetben a víz fölött! Hihetetlen? Nem! Sőt, csakis hihető, azaz hit által megragadható valóság! És én nem is kételkedem benne egy pillanatig sem, hogy Jézus ott, akkor a vizet borrá változtatta, mégpedig azért nem, mert már sok hasonló csodát láttam a magam életében és mások életében. Meggyőződtem róla, hogy az a Jézus, aki Kánában a vizet borrá változtatta, más egyebet is meg tud változtatni. Például: egy embert is meg tud változtatni! Aki olyan abszolút Úr a víz fölött, ugyanilyen abszolút Úr egy másik folyadék fölött is: a vér fölött! Hatalmasabb, tüzesebb, veszedelmesebb valami a vér, mint a víz - de nem éppen arról van-e szó az Igében, hogy ahol Jézus jelen van, ott olyan változás történik, ami semmiképpen nem magyarázható természetileg?! Hiszen maga az evangélista is megjegyzi, hogy: “Ezt az első jelt a galileai Kánában tevé Jézus” (Jn 2,11a), tehát hogy ez csak első jel volt; attól kezdve soron következett a második, a harmadik, az ezredik, a többi, mindmáig, és ugyanezt a jelt akarja tenni a budapesti Házmán utcában, a Pasaréti úton, vagy Torockó téren! A víznek borrá való átváltoztatása csak jelképe annak, amit Jézus mindig, mindenütt végezni akar ebben a világban!

Azt olvassuk, hogy hat kőveder volt ott, abban a kánai házban. Jézus nélkül csak víz van benne, Ő azonban mind a hatban borrá változtatta a vizet. Például: a természetes szeretetet átváltoztatja a házban igazi lelki kapcsolattá. Talán vannak itt, akik megértik, ha így mondom, hogy a filiát, ami elfogy, agapévá, ami soha el nem fogy! A ház örömeit mennyei örömsugarakká, a ház gondjait hívő imádságokká, a ház szenvedéseit és veszteségeit mennyei nyereséggé. Nagy buzdítás, bátorítás, erősítés van ebben az Igében, mintha azt mondaná általa Isten, hogy buzduljatok föl emberek új hitre, erősödjön meg a bizalmatok és reményetek, hiszen olyan Megváltótok van, aki Úr a természet fölött, aki Úr a ti természetetek fölött is! Azt mondja itt Jézus, hogy nem szükséges a te életedben sem az, hogy minden a régiben maradjon. Sok minden megváltozhat a te életedben is. Te is lehetsz tisztább, szentebb, igazabb, szívélyesebb, szolgálatkészebb, bátrabb, örvendezőbb, keresztyénibb, Krisztusibb. Te is győzhetsz a bűneid fölött, te is szeretheted az ellenségedet; ha elbuktál, te is fölkelhetsz újra - és mindezt nem azért, mert ki tudja, milyen kiváló, nemes és erős ember lennél, hanem azért, mert Krisztus él, az a Krisztus, akinek van hatalma borrá változtatni a vizet!

És itt most megint szeretnék visszatérni a házasságra, hiszen menyegzői lakomán történt ez az első jel, amelyen “megmutatá az ő dicsőségét”! Olyan gyakran előfordul az, hogy házastársak kedvetlenül és egymásban való hit nélkül élnek egymás mellett! Sőt, hívő házastársak is, akik egymásban már régen elvesztették a bizalmukat, és akik sóhajtozva törődnek bele a helyzetbe, mert már nem hisznek abban, hogy ez valaha másképpen is lehetne, megváltozhatna. Ha vannak itt ilyenek, hadd kiáltsa most oda nekik ez az Ige: tartsatok ki, ne hagyjátok el egymást, ne ejtsétek el egymást! Ne menjetek ügyvédhez! Ne forduljatok a bírósághoz! Menjetek Ahhoz, aki egészen bizonyosan nem véletlenül, éppen egy esküvőn borrá változtatta a vizet, és ezzel új erőt akar a csüggedt szívekbe önteni! Bízzatok, nincs veszve minden! Van segítség! Krisztus föl tud emelni a legrémesebb mélységből, elesettségből is, téged is, a másikat is! Krisztus Úr a legrettenetesebb természet fölött is!

“Ezt az első jelt a galileai Kánában tevé Jézus, és megmutatá az ő dicsőségét” (Jn 2,11) Hat kővedren mutatta meg Krisztus itt az Ő dicsőségét. Mennyivel inkább megmutathatja az Ő dicsőségét azon, ami több, mint a kőveder: az emberen! Hagyjad! Rajtad! Rajtam! Várjad! Kérjed! Higgyed!

Ámen

Dátum: 1950. október 1.

Két alkalommal is beszéltünk már János evangéliuma ún. prológusáról és még mindig van benne valami, helyesebben valaki, akiről még nem volt szó, pedig igen jellegzetes alakja az evangéliumi történeteknek. Keresztelő János ez a valaki, akiről a prológus annyit mond, hogy “Istentől küldött ember” volt, és hogy “tanúbizonyságul” jött. A most fölolvasott versekben Keresztelő Jánosnak ezt a tanúbizonyság-tételét tárja elénk az evangélista, mintegy részletezve azt, amit a prológusban mondott róla. Lássuk hát most, mit üzen az Ő személyén és bizonyságtételén át nekünk az Isten!

Már a legelső mondatnál, ami Jánosnál fel van jegyezve, meg kell állnunk: “Vala egy Istentől küldött ember”. (Jn 1,6a) Tehát valami megbízatása volt néki, magától az Úr Istentől. Úgy jött ebbe a világba, mint Isten követe, mint Isten ügyeivel, Isten dolgával megbízott ember. De nemcsak ő, hanem mindenki, tehát itt most közülünk is kivétel nélkül mindenki úgy jött a világba, mint “Istentől küldött ember”. Tehát te is, akinek talán rajtad kívül itt közöttünk senki sem tudja még a nevét sem. Te is “Istentől küldött ember” vagy! És ha minket is Isten küldött ebbe a világba (tehát ebbe a világba és nem egy másik világba, nem a múlt századba, vagy a jövő évezredbe, hanem ebbe a világba), akkor egészen bizonyosan valami meghatározott feladattal és céllal küldött mindenkit. Istennek megvan a maga terve és szándéka minden egyes élettel. Egyetlen emberi lélek sem jött véletlenül ebbe a világba, tehát egyetlen egy sem jött küldetés nélkül.

Jó, ha sokszor gondolunk arra, hogy nem véletlenségből vagyunk! Hajlandók vagyunk olykor azt gondolni, hogy olyan emberek, mint Pál apostol, vagy Mózes, vagy Keresztelő János ritka kivételek voltak. Azoknak tényleg megvolt a maguk különös küldetése, őket igazán nagyon speciális feladat elvégzésére küldötte Isten. De bennünket, átlagembereket, közönséges lelkeket bizonyára nem ugyanilyen módon küld az Isten. Hiszen mi sohase láttuk az Urat égő csipkebokorban, mint Mózes, sem nem vettük megbízatásunkat közvetlenül az Úr szájából, mint Ezékiel. Angyal sem jelent meg születésünk előtt, hogy tudtul adja szüleinknek, kik leszünk és mi lesz a feladatunk. Nem volt olyan vakító élményünk a Krisztus dicsősége megjelenéséről, mint Pál apostolnak. És mégis: Istentől küldött emberek vagyunk, mindnyájan! Te is, én is, és éppen úgy meghatározott feladat van ránk bízva, mint Mózesre, Ezékielre, Pálra, vagy Jánosra. Csak az a kérdés, hogy mit élünk meg Istennek abból a gondolatából, amit felőlünk elgondolt akkor, amikor megteremtett bennünket és ideküldött? Meg az a nagy kérdés, hogy tényleg azt tesszük-e ebben a világban, amit Ő akar elvégeztetni velünk?

Olyan kérdések ezek, amiket nagyon becsületesen meg kellene egyszer válaszolnunk, mert utunk végén be kell számolnunk majd Istennek arról, hogy miként teljesítettük a missziónkat, a küldetésünket. Minden élet elrontott életté válik, amelyik nem igyekszik belehelyezkedni, belealkalmazkodni ebbe a küldetésbe, amelyiket Isten szabott meg a számára, aminek az elvégzésére Isten küldötte e világba. Te megtaláltad-e már a te speciális missziódat? Tudod, hogyan lehet megtalálni kinek-kinek az Istentől eléje szabott munkát és misszióját? Az Istennek való minél teljesebb engedelmesség által és önmagamnak az Úrral szemben való minél teljesebb alárendelése által. Engedelmesség és alárendelés: ez a kettő vezet téged is a te speciális missziód felismerésére és megélésére. “Vala egy Istentől küldött ember” - tehát ne felejtsd el: te vagy az az Istentől küldött ember!

Azt most persze nagyon nehéz volna felsorolni, hogy mi mindenféle speciális misszióval küld az Úr emberi lelkeket a világba, hiszen ahány ember, annyiféle misszió. De nagy általánosságban mégis egységes a mi missziónk: ugyanaz, ami Keresztelő Jánosé volt. A papok és léviták küldötteinek a kérdésére, hogy “Kicsoda vagy te?”, a faggatásra, szinte igazoltatásra, hogy “Mit mondasz magadról?”, így jelöli meg küldetése lényegét: “Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját...”. (Jn 1,23) Alig lehetne szebben és találóbban az Istentől küldött ember missziójának a lényegét kifejezni. De mit jelent ez? Egy kiáltott szó a pusztában, a pusztába belekiáltott hang: ez akar lenni János. Semmi egyéb! Egy nagy kiáltás, egy nagy figyelmeztetés, egy nagy jeladás. Harsona, Isten hangja, Isten orgánuma. Olyan valaki, aki azért van, amiért él, hogy megszólalhasson rajta keresztül az Isten. - És: kiáltó szó, tehát nem suttogó hang, nem bizonytalan zengésű, nem érthetetlen zümmögés, hanem félreérthetetlen, hangos, tiszta kiáltás, messzire elhangzó, felrázó, ébresztő, eszméltető hang! - Ez a hivatása minden hívő embernek, hogy ilyen kiáltó szó legyen a pusztában, tehát hogy belekiáltsa a világba az Úr Jézus Krisztust!

De ebben a nagy kiáltásban a legkevesebb szerepe legyen a nyelvének és a szájának, és annál jobban kiáltsa Jézus nevét a két keze munkája, a világban végzett szolgálata, a cselekedete, az élete! A hívő ember életében mindennek Krisztusról kell beszélnie, úgy, ahogyan az Ige is mondja: “Akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek” (1Kor 10,31), az mind-mind Jézusra hívja fel mások figyelmét, az mind-mind Jézust juttassa mások eszébe. Kiáltó szónak lenni a pusztában azt jelentse most a számunkra, hogy “életnek beszédét” tartani oda a világ elé. Tehát nem szép szavaknak beszédét, hanem a Krisztusi életnek beszédét hirdetve, amit a legfélreérthetetlenebbül meg lehet érteni. Péter apostol egyszer az asszonyokra mondja, hogy: “engedelmeskedjenek az ő férjöknek, hogy ha némelyek nem engedelmeskednének is az ígének, feleségük magaviselete által íge nélkül is megnyeressenek; Szemlélvén a ti félelemben való feddhetetlen életeteket.” (1Pt 3,1-2) Így értem most a kiáltó szó lényegét, hogy a magaviselete a hívő embernek, ahogyan magát az élet különböző helyzeteiben viseli, mindaz, amit megél, az legyen hangos kiáltás, Jézus Krisztusról szóló határozott bizonyságtétel.

És ebben nem akadályozhatja meg a Krisztusban hívő embert senki. Minden egyebet meg lehet tiltani, meg lehet akadályozni, el lehet némítani, csak az élet beszédét nem! Juthatsz olyan körülmények közé, hogy nem beszélhetsz Krisztusról, de soha senki meg nem akadályozhat abban, hogy Krisztusi életet élj! Hogy éljed Krisztust! Nem lehet megtiltani például azt, hogy megbocsáss, hogy örvendező és hosszútűrő légy, hogy másokkal szívességet gyakorolj, hogy mások terhét hordozzad! Vagy például: nem lehet elnémítani a szeretet hangját, hiába vagy körülvéve csupa szeretetlen emberrel - akár ellenséggel is -, csak annál nagyszerűbb alkalmad van arra, hogy végre egyszer megtanulhasd és megmutathassad a világnak is, amit Jézus mondott a Hegyi beszédben: “Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket!” (Mt 5,44) Igen: az a küldetése minden hívő embernek, hogy ilyen értelemben legyen Krisztust hirdető hang, kiáltó szó a pusztában.

Az sem véletlen, hogy “a pusztában”! Tehát nem a templomban, ahol az ilyen szóhoz már nagyon hozzá vannak szokva a fülek, hanem éppen a templomon kívül, a pusztában. Olyan helyen, ahol bizony sokszor elvész az elkiáltott szó, elhal a hang, nem jön rá esetleg sohasem visszhang, legföljebb sakálok vagy farkasok hangja, vagy elkapja a szél. Olyan helyen, ahol egészen reménytelennek látszik minden kiáltás, mert hiszen kit érdekel, ki hallja meg, mi lesz az eredménye?! És mindez nem fontos, nem számít az, hogy mi lesz a sorsa és eredménye az elkiáltott szónak, hiszen a kiáltó szó leszámolt azzal, hogy a pusztában hangzik el - ez a lényege, hogy pusztába kiáltó szó.

Még tovább magyarázom a kiáltó szó lényegét és ezzel János hivatását, ezt a felhívását: “Egyengessétek az Úrnak útját!” (23b vers) Ez a kifejezés arra a régi szokásra utal, hogy amikor egy keleti király valahová ment, bevonulását herold, hírnök készítette elő. Az előtte járt, mindenütt, harsány kiáltással tudtára adva a lakosságnak a nagy eseményt: jön a király, készüljenek föl a fogadtatásra, készítsék el, egyengessék el lábai előtt az utat, hogy hozzá méltó, díszes, pompás és könnyű legyen számára a bevonulás.

Ezért is nevezik Keresztelő Jánost útegyengetőnek, útkészítőnek. Lehet-e nagyszerűbb feladata a hívő embernek, mint az, hogy egyengeti, készítgeti más szívek felé a Krisztus útját? Jézus jön, Jézus itt van és most az Ő heroldjai a pusztában egyengetik előtte az utat, hogy bevonulhasson sok-sok emberi szívbe. Tudod, mivel egyengeted legjobban Krisztus útját mások felé? Azzal, amiről az előbb beszéltünk: hogy életnek beszédét tárod eléjük. Tehát nem a szavaid, hanem a te megtért, újjászületett, bűnbocsánatot nyert és Krisztus vérében megtisztult életed, mert az a leghathatósabb útegyengetés. És ilyen úton ellenállhatatlan erővel vonul tovább Krisztus meghódítani más lelkeket. Gondolj most a gyermekeidre, a hitvestársad szívére! Vagy hívő gyermekek: gondoljatok most a szüleitekre! Mindaz, amit tesztek, ahogyan éltek, ahogyan otthon viselkedtek, útegyengetés-e Krisztus számára feléjük, vagy éppen ellenkezőleg: az út elzárása, eltorlaszolása? Mert ilyen is van ám! Hogy tudniillik a hívő ember elállja a Krisztus útját mások szíve felé! Egyszer egy nagyon komoly hívő lelkipásztor szájából hallottam, mikor így szólt: Rájöttem, hogy én vagyok feleségem megtérésének a legnagyobb akadálya!

Hát te? Útegyengető vagy, vagy út eltorlaszoló, akadályozó?! Hiszen úgyis annyi mindenféle akadály emelkedik azon az úton, amelyiken Krisztus elér egy szívet, ne légy még te is akadályozó! És tudod-e, hogy azok a torlaszok, azok a gátak, amelyeket a világ emel Krisztus útjába, azok a védőfalak, amelyekkel a világ akarja kizárni az ember életéből Krisztust, mik azokhoz az akadályhoz képest, amelyeket egy hívő ember - hívőhöz nem méltó - élete gördít oda a Krisztus útjába? Tudod, ez az, amikor nyíltan a szemedbe vágja - vagy titkon a lelke mélyén elraktározza - valaki a rólad levont konzekvenciát. Azt, hogy: Ha ilyen a megtért, a hívő élet, mint a tied, akkor nekem nem kell! Tartsd meg magadnak!
Útegyengetők! Vigyázzatok! Több földrészen az útegyengetők ilyen bűne miatt lett hitelét vesztett az egész keresztyénség!

Milyen jó, hogy az Istentől küldött ember rámutathat Krisztusra, és azt mondhatja: “Ímé, az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!” (29. vers) Elveszi a világ bűneit, tehát az útegyengetőét is és azokét is, akik felé kellene az utat egyengetniök. Óh, micsoda lealázó és lekötelező dolog az: Isten elveszi a bűnt. De hogyan? Elvehette volna a bűnt azáltal, hogy elveszi a bűnöst, kitörli a világból, ahogyan megtette ezt egyszer a régi világ bűneivel az özönvíz által. De nem ezt teszi, hanem Isten olyan módot talált, hogy igenis megsemmisíti a bűnt, elveszi a bűnt, de mégis megmenti a bűnöst!

Íme, az Ige testté lett! Ő, az Isten egyszülött Fia, az Isten ama Báránya, Aki magára veszi a világ bűneit, elveszi és elviszi. Úgy, ahogy az ótestamentumi nagy engesztelési napon a főpap rátette kezét egy bakra, megvallván fölötte a nép bűnét, mintegy rárakva a nép minden bűnét. (3Móz 16,21-22) És ahogyan az a bak elvitte magán a nép bűneit a pusztába, ugyanúgy az Isten Báránya is, Akire az Úr mindnyájunk bűnét rávetette, a nagy engesztelési napon, az Ő golgotai megáldozásának a napján elvitte a világ bűneit oda, ahová a bűn való: a kárhozatba. Hiszen átokká lett érettünk, pokolra szállt alá miattunk, elkárhozott helyettünk! Íme, az Istennek ama Báránya így vette el a világ bűneit, a te bűneidet, az én bűneimet. Ezért van újrakezdés a hűtlen útegyengetők számára és ezért válhat kiáltó szóvá és útegyengetővé az is, aki eddig nem volt az! Azért lehetsz te is “egy Istentől küldött ember”, mert íme, Istennek ama Báránya elvette a te bűnödet is. Ha igazán elfogadod, amit érted tett: megint lesz és mindig újra lesz mit belekiáltanod a világba!

Ámen

Dátum: 1950. szeptember 17.

Ma egy hete kezdettük el János evangéliumának a magyarázatát, és akkor arról beszéltünk, hogy az Úr Jézus ugyanaz az Örök Ige, Logosz, Aki kezdetben volt. Kezdetben, amikor Isten a világot teremtette, már megvolt, tehát öröktől fogva való, és örökkévaló Isten. Ugyanaz az Ige, Aki által Isten kezdetben a világot teremtette, amikor így szólt: “Legyen!”, Istennek ez a teremtő szava, Örök Igéje testesült meg a Názáreti Jézus földi személyében. Jézus földi, emberi alakjában tehát az az Örök Ige lakozott közöttünk, Aki már kezdetben is volt, Aki az Istennél volt, Aki maga az Isten volt, és van és lesz örökkön örökké!

Most erről az Igéről újabb titkokat mond el János apostol. Azt mondja: “Ő benne, (tehát ebben az Igében, aki a Krisztusban lett testté) volt az élet, és ez az élet volt az emberek világossága.” (Ján1,4). Majd tovább, a 9. versben azt mondja: “Az igazi világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert.” Jézus titokzatos, örök isteni személyének titkából sokat leplez le az a kijelentés, hogy Ő a világosság! Tudjuk, hogy a világosság nem marad meg önmagában, hanem éppen az a lényege, hogy kisugárzik. Így kezdődik el az örökkévaló Isten szívében egy ilyen kisugárzás, egy ilyen áldó közelség, szakadatlan jövetele felénk, az emberek felé! Isten lényének ez a felénk sugárzása: ez Jézus Krisztus. Isten mennyei világosságának ez a földre vetítődő sugara: ez a Jézus Krisztus!

Így mondja János: “az igazi” világosság! Tehát Jézus az egyetlen igazi, valódi világosság a világon, ami arra utal, hogy vannak más fények is, vannak más ragyogások is, amelyek megpróbálnak világítani - például milyen csodálatos fénye van az aranynak: hány embert vakított már el az! Vagy az élet milyen sok sötét területére derít fényt a tudomány, ami ámulatba ejtette már az emberiséget! A világ tarka örömei is csillognak, mint a lidércfény - a kilőtt ágyúgolyó nyomán is fény villan a csőből, kísérteties világosság! Van tehát ebben a világban más egyéb világosság is. Sok csábító és rémítő fény villan föl, de egyik sem az igazi világosság, egyikre sem lehet azt mondani, hogy ez az élet világossága. Sőt, a végén mindegyikről kiderül, hogy a halál világossága, ha ugyan van ilyen, vagyis hamis világosság, álvilágosság, mert csak egyetlen igazi , valódi, megbízható világosság van ebben a sötétségbe merült világban: az Ige, Jézus Krisztus! Krisztuson kívül nincs más igazi világosság, csak hamis fény, csalóka ragyogás! Vegyük nagyon komolyan, amit az Ige mond: “Az igazi világosság eljött volt már a világba.” (Ján1,9). Gyakorlatilag azt jelenti ez, hogy emberi életünk fényei, szépségei is magukban véve csalóka fények és szépségek, ha be nem ragyogja őket az igazi világosság. Például ott van a szülői szeretet, drága fény az, amelynek áldó melege is van, de csak akkor lesz az is életet adó világosság, ha átjárja az igazi világosság fénye! Vagy a családi tűzhely lángja: milyen csalóka fény az addig, amíg nem a Krisztusból árad ki a világosság?! Kétes értékű fény a hazaszeretet is, amíg bele nem kerül az igazi világosság sugarába. És így vagyunk mindenféle fénnyel a földön! Krisztus az igazi világosság és Rajta kívül minden: sötétség!

Hogy mi a világosság, azt mindenki tudja, nem kell bővebben magyarázni, hiszen emberi életünknek egyik alapvető feltétele. A világosság teszi lehetővé, hogy lássunk, és hogy a világban tájékozódjunk, vagy legalább tájékozódni próbáljunk. Sötétben csak tapogatódzunk, de megismerni a dolgokat csak világosságban tudjuk. És ez áll a fizikai világosságra éppen úgy, mint a világosságra átvitt értelemben. Élet és világosság éppen olyan elválaszthatatlanul összetartoznak, mint halál és sötétség.

Jézusban ragyogott föl ez a világosság közöttünk! Úgy érzem, a 18. vers magyarázza meg nékünk a Krisztusban megjelent világosság lényegét: “Az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki Őt.” (Ján1,18). Vagy más szóval: egyedül Jézus az, Aki megvilágosítja számunkra azt, hogy kicsoda Isten és mi az Ő akarata. Hiszen Ő az egyetlen, Aki látta az Atyát. Néki aztán tudni kell, hogy kicsoda az Isten, és hogy néz ki a mennyország! Ő az egyetlen ún. “szakértő” ebben a kényes kérdésben ezen a veszélyes területen. Mint az egyetlen szemtanú, beszélt arról, Aki odaát van, és mindarról, ami odaát van! A sokkal kevésbé fontos kérdésekben gyakran fordulunk szakértőkhöz és megfogadjuk tanácsukat, meghallgatjuk véleményüket. Ha templomunkban elromlik az orgona, nem a hentesmestert hívjuk el hozzá, ha tejre van szükségünk, nem a fodrászhoz megyünk, a cipőt a cipészhez visszük el talpaltatni. Miért ne fordulnánk hát éppen az örökkévalóság kérdésében a szakértőhöz? Amit Ő mond el Istenről, az megbízható! Ahogyan Ő látja az ember és a világ életét, rendeltetését, célját, az az igaz. Amiként Ő fedi fel az élet és halál kérdését, az a helyes. Amit Ő kijelent, az az igazi világosság. Tudod már, mi a világosság? Jézusnak a szavai a világosság, Jézus cselekedetei a világosság, Jézusnak a keresztfán véghezvitt áldozata a világosság, és az Ő húsvéti feltámadása a világosság! Jézusnak az egész személyisége a világosság. Hiszen Ő maga, ahogyan itt járt közöttünk: a testté lett Ige, Isten megtestesült örök szava, Isten beszéde. Őbenne világosodnak meg emberi életünk alapvető kérdései, hogy: ki vagyok, honnan jöttem, hova megyek, mi a bűn, mi a kegyelem, mi az örökkévalóság, miért van szenvedés? - Őbenne világosodik meg még a legsötétebb valóság is: a halál! Így: “a világosság a sötétségben fénylik”.(Ján1,5). Így deríti fel Krisztus a sötétséget.

Vegyük csak ezt nagyon komolyan! Ez a világosság, amely a világba jött, hogy megvilágosítsa a világ sötétségét, ez az Isten Igéje. Ugyanaz az Ige, Aki testté lett Jézus Krisztusban, de ugyanaz az Ige, Akinek írásba adott okmánya itt van a Bibliánkban! Tehát Isten Igéje, úgy, ahogy a Bibliából ma megszólít minket: ez a Világosság, Amelyik a világra jött, hogy megvilágosítson minden embert. (Ján1,9) Ez pedig azt jelenti, hogy számodra is elérhető, illetve, hogy téged is elér. Ahogyan egyik énekünkben mondjuk is: “Uram, a te Igéd nekem A sötétben szövétnekem!” (231. dics. 1. vers) Persze, aki nem használja ezt a szövétneket, az ne csodálkozzék, ha sötétben marad. “És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt....Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt.” (Ján1,5-11) Tehát ilyen is van! El is lehet zárkózni a világosság elől. Napfényben is van sötét szoba.

Amikor valaki nem lát valamit elég világosan - például amikor lámpafénynél sem látjuk jól a betűt -, mit csinálunk? Közelebb visszük a könyvet a világossághoz. Ezt tedd a hétköznapi életed minden megnyilvánulásával is! Vidd közelebb Isten Igéjéhez a bűneidet, a gondjaidat, a szenvedéseidet, a családi életedet, mindent, ami bánt, nyom, fáj, mindent, ami zűrzavaros, érthetetlen, problematikus! Vidd közelebb az Igéhez - állítsd oda az igazi világosság fénye alá -, hidd el, ami itt meg van írva, hogy az Ige az emberek világossága, és ez a világosság fénylik a sötétségben, tehát benned, vagy körülötted is tud világosságot teremteni.

“Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az Ő nevében hisznek.” (Ján1,12) Aki bezárja az ajtaját Krisztus előtt, aki Őt nem fogadja be, az nagy áldásokat zár ki Vele az életéből. Aki pedig megnyitja előtte magát, a menny minden örömét és boldogságát engedi be az életébe. Vannak vallásos emberek, akik azt mondják, hogy nem számít az semmit, elfogadja-e valaki Krisztust vagy nem, ők hisznek Isten szeretetében és jóságában, nem értik tehát, miért volna szükségük Krisztus elfogadására, vagy befogadására. Nos, ez a bibliai vers nagyon világossá teszi, hogy Isten kegyelmét és szeretetét csak egyetlen módon lehet elfogadni: Krisztus elfogadása által. Azok, de csak azok, akik befogadták Őt, válnak Isten fiává. Jézus az egyetlen út Istenhez, az egyetlen ajtó az atyai házon. Aki elveti Jézust, az az Isten családjába való fölvételt, befogadtatást veti el. Isten fiát kell befogadnunk ahhoz, hogy Isten fiaivá legyünk. Az isten-fiúság, amiről itt ez a vers beszél, több és más, mint az, hogy az ember hisz Istenben, Tőle származtatja a létét, Vele rokonnak érzi magát és elismeri a Tőle való függését. Az isten-fiúság nem az Isten által teremtettségünk természetes adottsága, és nem is olyan lehetőség, amit a bennünk szunnyadó tehetségnek kifejlesztése által érhetünk el. Az isten-fiúság a megváltott állapotot jelenti, az Isten családjába való adoptálást. Isten fiai adoptálás révén öröklik mindazt, amiért az Isten egyszülött Fia meghalt. Tehát: akik befogadták Őt, az Isten egyszülött Fiát, csak azokat hatalmazza föl arra, hogy Isten fiává legyenek, azokat, akik az Ő nevében hisznek.

Az is benne van ebben a versben, hogy semmi mást nem kell tenni, mint csak befogadni. Íme: jön felénk Krisztus, mint Isten fia, a testté lett Ige, Isten mennyei világosságának kiáradó fénysugara, és nekünk csak be kell ereszteni, csak el kell fogadni a szívünkkel, és csak rá kell bíznunk magunkat. De mi van az újjászületéssel, olyan titok ez, amit sehogyan sem értek - mondhatná most valaki. Nos, neked semmi tennivalód sincs az újjászületéssel! Hát nem azt mondja-e a vers, hogy akik befogadják Krisztust, azok Isten fiaivá lesznek? Ugyanez a mondat a továbbiak során így folytatódik, hogy azok, akik így elfogadták Krisztust, azok újjászülettek. De azt is megmondja kifejezetten, hogy ez a változás sem a saját tettünk műve, sem valaki más ember munkája eredménye, hanem egyedül Isten hatalma által volt lehetséges: “Istentől születtek.” (Ján1,13d vers) Rajtunk tehát semmi más nem áll, mint az, hogy befogadjuk Krisztust. Nekünk semmi tennivalónk nincs az újjászületés titkával. Ez Isten munkája, és Ő képes ezt terajtad is véghezvinni. A mi részünk: Krisztus elfogadása! Isten majd aztán megváltoztatja a szívünket. Ha befogadod Isten Fiát, egyszerre új élet árad bele a szívedbe: Isten örökkévaló fiává leszel.

Egyszer egy asszony hallgatta a prédikációt. Hallgatta a szavakat, ahogyan egy prédikációban hangzani szoktak ősidők óta. Egyszer csak megrendült. Villanásszerűen vette körül a világosság, mint egykor Pált a damaszkuszi úton. “Eltűnt az igehirdető - mondta el később nagy élményét -, csak az Ige maradt meg. A sokszor hallott szó Igévé, világossággá változott. Nem a szószékről jött már, hanem valahonnét fentről és belülről! Valami megrezdült, megmozdult bennem - ne tessék haragudni, de olyan volt, mint fiatalasszony koromban, amikor megtudtam, hogy új élet van bennem. Öröm volt és döbbenet egyszerre, titok és kijelentés ugyanakkor! Azóta hordozok magamban valamit, ami eddig nem volt!” Azt élte át ez az asszony, amit János így írt le: “Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az ő nevében hisznek; A kik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek!” (Ján1,12-13)

Lássuk most ismét az egész prológust úgy, ahogyan Isten Szent Lelke János apostollal megíratta, mai magyar fordításban:

“Kezdetben volt az Ige, és az Ige az Istennél volt, és az Isten volt az Ige. Ez volt kezdetben az Istennél. Minden általa lett, és nélküle nem lett semmi, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága, és a világosság a sötétségben világít, és a sötétség nem fogadta be. Lett egy ember, aki elküldetett Istentől, a neve János. Ez eljött bizonyságtételre, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem bizonyságot kellett tennie a világosságról. Az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert, eljött a világba. A világban volt, és a világ általa lett, és a világ nem ismerte meg őt: a magáéba jött, és az övéi nem fogadták be. Akik pedig befogadták, azoknak megadta a hatalmat, hogy Isten gyermekeivé legyenek: azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem test akaratából, sem férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és lakozott közöttünk, és láttuk a dicsőségét, mint amilyen az egyszülött dicsősége atyjától, telve kegyelemmel és igazsággal. János tett róla bizonyságot, és így kiáltott: Ez volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jött előttem van, mert előbb volt, mint én. Mert mi valamennyien az ő teljességéből kaptunk, mégpedig kegyelmet kegyelemre. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által lett. Istent senki nem látta soha: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az adott kijelentést.” (próbafordítás)(Ján1,1-18)

Ámen

Dátum: 1950. szeptember 10.