Ennek a mai igehirdetésnek ezt a címet adtam: Gazdag élet, mert képzeljük csak el, micsoda jólétet, gondtalanságot, örömet, boldogságot, gazdagságot fejez ki ez a mondat: “Fiam, te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd!” Ezzel a történetbeli édesapával, akinek az a két fia volt, Jézus a mennyei Édesatyát példázza. Tehát a mennyei Édesatya mondja ezt mindazoknak a fiainak és leányainak, akik valami módon Vele vannak, akik körülötte élnek, akik hozzátartoznak: “Fiam, te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd!” Mondjátok meg őszintén, lehet ennél gazdagabb életet elképzelni, mint ha komolyan veszi valaki a mennyei Atyának ezt a kijelentését: “Mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd!” Tehet többet ennél a mi mennyei Atyánk értünk és velünk, adhat még többet ennél? Mit tegyen még, mit adjon még, hogy mi, dacos, elégedetlen, önző gyermekei igazán vigadni és örülni tudjunk?
Tudniillik ez a történet éppen arról szól, hogy hiába biztosítja a mi mennyei Atyánk ezt a kimondhatatlan gazdag életet, az Ő fiai és leányai mégsem örülnek neki. A történetbeli édesatyának a kisebbik fia egyenesen elmegy hazulról, mert nem bírja ki otthon, azt hiszi, jobb lesz majd valahol az ismeretlen messzeségben. Csalogatja, vonja a kalandvágy, a messzeség és nem tud ellenállni neki. De a nagyobbik se érzi magát jól otthon. Egyszer régen prédikáltam erről az Igéről, és akkor azt a címet adtam néki: Otthon és mégis távol. Igen: ez az idősebb fiú otthon van testileg, de távol lelkileg. Típusa annak a léleknek, aki leél egy életet az Atya közelében anélkül, hogy igazán az Övé lenne a szíve. Aki együtt van az Istennel, anélkül, hogy igazán szeretné Őt. Egyszer nagyon komoly fölfedezésre vezetett ez az Ige: “Keressétek az Urat, a míg megtalálható, hívjátok őt segítségül, a míg közel van.” (Ézs 55,6) Vagyis: más dolog közel lenni az Úrhoz és más dolog megtalálni az Urat. Tehát egy egész életen át közel lehet valaki az Úrhoz anélkül, hogy a szíve szerint megtalálta volna Őt. Kisgyermek koromtól fogva egészen 24 éves koromig voltam én is közel az Úrhoz, de ez egészen más volt, mint az az együttlét, amikor már megtaláltam Őt! Tehát létezik olyan viszony Isten és az ember között, amit így lehetne kifejezni, hogy Vele és mégis nélküle. Együtt és mégis külön, közösségben és mégis egyedül, magányosan, Istenhez tartozva és mégis Tőle elkülönítve, szóval: közel és mégis nagyon távol! Vagy így: közel, de nem igazi közösségben.
Olyan ez a viszony, mint az a házasság, amelyben a házasfelek összetartoznak, az elválásra még csak nem is gondolnak, de nem egy a gondolatuk, a tervük, a céljuk, az ízlésük, az örömük, csak egymás mellett élnek, de nem közösségben, s nem lelki közösségben egymással. Az Úr Istennel való kapcsolata is lehet ilyen a keresztyén embernek, sőt nagyon sokaknak éppen ilyen: tudniillik megszokott, szürke, unalmas, eseménytelen, örömtelen. Ezért történhet meg az, ami éppen pár nappal ezelőtt történt egy kis csoportban, olyan egyházi munkások csoportjában, akik most végeztek jó néhány házi látogatást. A vezető megkérte őket, számoljanak be arról a látogatásról, amelyikről úgy érzik, hogy jó volt, jól sikerült, amelyik örömet jelentett a számukra. És mi lett a vége? Nagy hallgatás! Az Úr szolgálatában végeztek munkát és nem volt miről beszélniök! Odatartoznak az Úrhoz, szolgálatában állnak, de unalmas, hétköznapi, szürke, eseménytelen ez a szolgálat, nincs mit mondani róla. Ez a történetbeli fiú azt a keresztyén embert példázza, aki nem tud bizonyságot tenni, mert nincs miről. Nem tud örülni, mert nincs minek, és még ha végez is valami szolgálatot az Úrnak, nincs mit beszélni róla, mert nem történt semmi érdekes. Igen: mindez az unalom, egykedvűség, megszokottság csendül ki a fiúnak ebből a panaszából: “Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak!” (Lk 15,29)
Sőt, ebben a kifakadásban az is benne van, hogy ez az idősebb fiú titokban irigykedik az öccsére! Milyen jó neki: ő végigélvezte a világ örömeit! Sok hívő ember lelke mélyén ott lappang az a titkos irigység: milyen jó a világ fiainak, nyugodtan belevethetik magukat a világi örömökbe anélkül, hogy ezért lelkiismeretükkel konfliktusba kerülnének. Az Istennek szolgáló élet, az Isten akarata szerint való élet nagyon szűk, korlátolt, egyhangú, unalmas. Hiába mondja Jézus, hogy “az én igám gyönyörűséges” (Mt 11,30), jó volna néha ledobni egy rövid időre ezt az igát és más gyönyörűségeket élvezni, a tiltott gyümölcs gyönyöreibe belekóstolni. Vajon milyen lehet annak a bűnnek az íze, amire ezt mondja Isten: Ne! Látjátok, ez fáj ennek az idősebb testvérnek! Most kibújt a titkos vágya, amit a jó-fiú magatartás eltakart: “Nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak!” Tehát: Hogy néha egy kicsit én is úgy élhessek, mint a világ fiai! Azt mondja az atya: “Mindenem a tiéd!” Igen, ez helyes, de nekem mégis az kellene inkább, ami a világé. Már nagyon megszoktam azt, ami a tiéd, szeretnék egy kicsit belekóstolni már abba, ami a világé. Szeretnék úgy vigadni és örülni, mint a világ, de ezt nekem nem lehet, mert én hívő vagyok, mert tiltja a Szentírás, mert meg talál haragudni miatta az Atya és el találom veszíteni miatta az örökségemet. Nem szabad! És csak titokban vágyakozik olyan bűnökre a lélek, amiket szégyellne elkövetni, félne megcselekedni, s csak álomban éli ki azokat a vágyakat, amiket ébrenlétében kiparancsol a tudatából. Kárpótlásul hangosan ítélkezik és botránkozgat másoknak olyan bűne fölött, amiket óh, de szívesen elkövetne egyszer titokban ő is. Ímé, a történetbeli fiú is milyen megvetően mondja: “Mikor pedig ez a te fiad megjött, a ki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat, levágattad néki a hízott tulkot!” (Lk 15,30) Ez az a tipikus erénycsősz, aki megvetően beszél arról, hogy az a másik paráznákkal emésztette föl az atyja vagyonát - de kiérződik szavaiból, hogy szinte a nyála csurog, miközben erre gondol, alig tudja leplezni az irigységét, csak egyszer ő tehetne néhány lépést ezen az úton!
Úgy érzed, hogy ez túlzás? Hogy neked nincs közöd ahhoz a lélekhez, amit ez az idősebb fiú példáz? Hogy neked tényleg tökéletesen elég az, amit Ő ad és nem vágyol azonkívül még arra is, amit a világ tud adni? Így gondolod? Bár igaz lenne! De vajon tényleg így van?
Az embernek van egy különös képessége: tud igazat hazudni. Például, amikor ezzel az Igével kapcsolatban, hogy: “Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd!”, azt mondom, hogy ez az igazi gazdag élet, akkor ez igaz. De ha ezalatt azt érteném, hogy ez engem kielégít, akkor hazudnék. Ismerjük azt az Igét, amit Pálnak mondott egyszer az Úr: “Elég néked az én kegyelmem!” (2Kor 12,9) Ez igaz, mert Isten mondja. Csak éppen az nem igaz, hogy ez nekem elég! Mert jó nékem az Isten kegyelme, jó tudnom, hogy Isten kegyelmes hozzám, megbocsát, szeret, üdvösségemről gondoskodik - mert ugye ezt jelenti az Isten kegyelme -, de ha csak ez volna, ha nem volna például élelmem, ruházatom, ha fogoly volnék, beteg volnék, ha földhöz ragadt szegény lennék, ha betevő falatom nem lenne: akkor is tudnám vajon azt mondani: Nem baj, elég nekem az Isten kegyelme, - ha semmi más ajándéka nincs is, nekem az Ő kegyelme is elég, én ezzel is éppen olyan boldog vagyok, mintha sok minden más egyéb áldásával is elhalmozott volna?! Vajon nem éreznénk magunkat nagyon szerencsétlennek, kisemmizettnek, mostohának, ha csak a kegyelmét adná nekünk az Úr Isten és semmi mást? Nem panaszkodnánk, ahogy csak kifér a szánkon, hogy miért bánik velünk így az Isten? Hát igazán olyan nagyon gazdag élet az, amikor csak az jut osztályrészül valakinek, amit Isten így mond neki: “Fiam, te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd!” Igen: Isten annak szánta, gazdag életnek, amivel örömet akart szerezni nekünk!
A fiatalabbik testvér már rájött, mert megtapasztalta azt, amit a világ tud adni. Ő már tapasztalatból tudja összehasonlítani, hogy melyik a jobb, melyik a gazdagabb: otthon-e vagy távol? Ő már megkóstolta és megutálta azt, amire a másik titokban vágyik. Ő már tudja, hogy az az igazán jó, amit az atyja a nagyobbik fiúnak mond: “Mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd! Vígadnod és örülnöd kellene hát!” Óh igen, ez az igazi, ez a boldog, ez a gazdag élet!
Próbáljuk csak részletezni: “Te mindenkor én velem vagy!” Egyre jobban kezdek rájönni, hogy az egész keresztyén élet titka az, hogy ezt elhiggyem, hogy ezt megvalósítsam, hogy magamat ott lássam az Ő jelenlétében. Hogy valóságként éljem meg azt, amit itt mond: “Te mindenkor énvelem vagy!” Tudniillik Ő így lát engem. Mert Ő minden akadályt elhárított közülünk, mindent, ami elválasztott, ami ezt az együttlétet zavarhatná: Jézus magára vette, elvitte, elintézte, kifizette. Ezért Isten a Jézus halálára való tekintettel valóban így lát téged is, engem is: “Te mindenkor én velem vagy!” Semmi akadálya nincs hát annak, hogy te is így lássad magadat. De te is mindenkor így lásd magad, az élő Isten jelenlétében, Vele való megbékélt, kiengesztelődött közösségben. Mindenkor, vagyis nemcsak alkalmanként, az áhítat perceiben, vagy itt a templomban, hanem mindenkor! Ez a titka a keresztyén életnek: magunkat Isten szent jelenlétében tartani és Őt mindenkor mint lelkünk előtt jelenvalót tekinteni. Régi-régi atyánkfiának, egy 16. századbeli hívőnek, egy Lorenz nevű embernek az írása került múltkor a kezembe. Ebben olvastam, hogy az ő különös tulajdonsága az Isten állandó jelenvalóságának az átélése volt, a csendes, meghitt együttlét az Istennel. Ezt írja önmagáról: “Egyetlen törekvésem az, hogy magamat szakadatlanul az Ő szent jelenlétében tartsam, miközben figyelmemet Őreá irányítom, szívbeli szeretettel Őreá föltekintek és csendes és titkos belső beszélgetésben Ővele foglalkozom úgy, mintha Őt igazán jelenvalónak is látnám!” Ez az, amit ez az Ige mint lehetőséget elénk tár: “Fiam, te mindenkor énvelem vagy!”
Testvérek, aki ezt megéli, az tudja, hogy ez az élet értelme. Erről vall a zsoltáros is: “De én mindenkor veled vagyok, te fogod az én jobb kezemet. Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután dicsőségbe fogadsz be engem.” (Zsolt 73,23-24) Egyre jobban rájövök arra is, hogy ezért érdemes igazán imádkozni is. A földi javakért való esengés nem is imádkozás, hanem csak koldulás. Az igazi imádság nem az, hogy Istentől sok mindent kérjünk, hanem hogy általa Őt, ki minden életnek Ura, megismerjük, Hozzá eljussunk, jelenlétét megéljük. Igazi gyermekei azok, akik nem mindig csak kapni akarnak Tőle valamit, hanem lábainál akarnak ülni, Vele közösségbe lépni. Persze az imádságból a kérés nincs kizárva, de annak igazi tárgya maga az Úr legyen! Ha az élet forrásáig eljutottunk, mienk az élet egésze és mindaz, ami az életet teljessé teszi! “Te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd!” Ezért mondja Sundar Singh: “Mikor a börtönben elzárva, éhezve és szomjúhozva feküdtem, nem könyörögtem ételért és italért, hanem magáért az élő Istenért, felajánlva magamat Néki, és le nem írható béke fogott el!”
Testvérek: Istentől magát Istent kérjétek! Úgy ahogyan Ő adja önmagát Szentlelke által, Igéjén keresztül, a Jézus Krisztusban! Senki ne féljen attól, hogy ez nem elég gyakorlati dolog, nem elég életrevaló. Semmi nincs a világon, ami annyira éppen a gyakorlati életre való volna, mint a Jézussal való állandó együttlét, az Istennel való közösség megélése a hétköznapi élet mindenféle helyzetében. Testvér, az Úr Jézus éretted is meghalt, halála a te bűneidet is elvette az útból, az Istennel való személyes közösség megélésének az útjából. Fogadd el hit által, hogy Isten most neked mondja: “Fiam, te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd!”
Aki ezt igazán el akarja fogadni, jöjjön velem együtt, álljon oda az Úr elé, mondja meg Néki:
Lelkem siet hozzád menni,
Ámbár gyenge ereje,
Kíván asztalodról enni,
Ó, életnek kútfeje!
Hogy megelégülhessen
S benned része lehessen.
Kedveld, Uram, kegyességét
A te szegény szolgádnak,
Éreztessed édességét
Elkészült vacsorádnak,
Hogy véled egyesüljön
S lelke benned örüljön.
(435. ének 2-3. vers)
Ámen
Dátum: 1951. november 11.