Joó Sándor Dr.

Általában az a tapasztalatom, ahogy az igehirdetésekről szóló könyveket, az igehirdető irodalmat tanulmányozom, meg ahogy a magam több évtizedes szolgálatára visszatekintek, hogy erről az igéről aránylag ritkán hangzik el tanítás a szószéken. Én magam is csak azért szeretnék erről beszélni, mert Jézusnak egy példázatát szoktam így az utolsó vasárnapok alkalmával magyarázni, és most ez következik soron.

A mi emberi kíváncsiságunk azt remélné, hogy Jézusnak ebből a példázatából végre választ fogunk kapni egy izgalmas kérdésre: honnan van ezen a világon a rossz, a gonosz? Erre a kérdésre nem kapunk választ, mert ez így elméleti kérdés. Egyébként is a teoretikus, spekulatív kérdésekre a Biblia nem szokott választ adni, mindig csak a gyakorlati kérdésekre. Itt csak arról van szó, hogy a rossz – van. Jézus is csak annyit mond magyarázatul, mikor azt kérdezik, honnét van, hogy éjszaka, miközben az emberek aludtak, eljött az ellenség és konkolyt vetett. De hogy honnét jött, hogy kicsoda, hogy hova tűnt el, arról egy szót sem hallunk itt, sem a bibliai példázat későbbi magyarázata során, Mégis mond annyit, hogy ez az ellenség az ördög. De hogy az micsoda, hogy néz ki, honnan keletkezett, és miért létezhet ezen a világon – megint elméleti kérdések –, ezekre nézve hiába keresünk feleletet. Tény az, hogy van egy olyan szellemi erőmegnyilvánulás, amelyik ellensége minden jónak, veszélyezteti a jót, a tisztát – különösen a legjobbat, a legigazabbat, a legtisztábbat –, és amelyik szakadatlanul hinti a konkolyt.

Nincs olyan szántóföld a világon, nincs olyan virágoskert, amelyben csak tiszta búza, csak virágok teremnek, hanem mindig ott van közötte a konkoly is. Jó és rossz, igaz és hamis: mindig, mindenütt együtt növekednek, egymással összekeveredve mindenféle „szántóföldjén” ennek a világnak. Ezért van az, hogy a legjobb szándékú emberi törekvések mellett is, amelyek arra törekednek, hogy megnemesítsék az emberi életet, hogy magasabb nívóra emeljék, mindig felbukkannak olyan törekvések is, kitörnek olyan konfliktusok, amelyek veszélyeztetik az emberi életet, jólétet. Ezért van, hogy bár kétezer esztendő óta hullanak bele Isten szeretetének evangéliumi magvai a világ szántóföldjébe, mégis olyan sok, rengeteg gyűlölség, rosszindulat, engedetlenség, háborúskodás van úgy az egyes keresztyén emberek lelkében, mint a keresztyénség egész történelmének nagy szántóföldjében.

Vagy talán nézz bele a saját magad lelkének a kicsi világába: nem ugyanazt látod-e ott, hogy a konkoly és a tiszta búza együtt növekednek, a jó meg a rossz el van keverve?! Te, aki Bibliát olvasol naponként, vagy hallgatod az igét, részesülsz a legtisztább isteni magvetés áldásaiban, nem rémültél el még soha azon, hogy tebenned, a bibliás, imádkozó emberben annyi gőg, nagyképűség, harag, tisztátalan indulat van? Szinte sírnivaló az, hogyan csúfítja el Isten gyönyörű magvetését az a másik magvetés; hogyan tudja befészkelni magát mindenféle bűnös gondolat, indulat a legalázatosabb hívő ember életébe is – hogyan fér meg a konkoly és a búza egymás mellett.

Tanúja ennek minden édesapa és édesanya. Milyen buzgón igyekszik nevelni a kisgyermeket, hogy tiszta légkört szívjon magába. A kis ágyacskája mellett esténként imádkozik, talán bibliai történeteket is elmond. Vetik a szülők a jó magot, és mégis valami egészen más is elkezd növekedni annak a kis léleknek a talajában – épp az ellenkező, mint amit a szülők vetettek. Olyan indulatok, gondolatok, szándékok, érzések, amelyek szinte ijesztőek. Honnét van az a csúf konkoly abban a kis lélekben? Honnét? Hát olyan hatásokból, amelyekkel szemben a szülők is tehetetlenül állnak. És erről a valóságról, helyzetről Jézus azt mondja: „Amíg az emberek alusznak, eljő az ellenség és elhinti a konkolyt a tiszta búza közé.” Ilyenkor sok szülő csodálkozva mondja: Én nem tudom, mi történt ezzel a gyermekkel, mintha az ördög bújt volna bele... Tudom, ez csak olyan szólásmondás, de sokat mond: kifejezi azt a valóságot, amiről Jézus szól, beszél itt.

Tudjátok-e, hogy ebben a pillanatban, miközben innét a szószékről hangzik az ige, tehát hullik a jó mag, a tiszta mag, ebben a pillanatban is szórja az a másik sötét hatalom a maga mérgező magvait a ti, és az én lelkembe is! Ebben a másodpercben is kettős magvetés történik. Egy példát hadd mondjak: A prédikációban Isten kegyelméről lenne szó. Azért választom ezt a példázatot, mert a legjobban megérthető ebből, hogy ahol a bűn megnövekedik, a kegyelem annál jobban, annál inkább bővelkedik. Tehát arról van szó, hogy Isten elfogad bennünket úgy, ahogy vagyunk – mint a tékozló fiút, azon sárosan, nyomorultul, ahogy megérkezett. Tehát, hogy Isten bűnbocsátó kegyelmének immár semmi akadálya nincs, mert Jézus elszenvedte Isten haragját minden bűnért. Tehát ez, a legtisztább evangéliumi magvetés történik. De az ellenség sem tétlen, elszór egy-egy magocskát. Abból kikel egy gondolat; egy olyan gondolat, hogy hát ha Isten ilyen kegyelmes, akkor nem számít, hogy eggyel kevesebb vagy több bűn nyomja a lelkemet, majd megbocsát, hiszen úgyis olyan jó! Hát akkor nem veszem olyan nagyon komolyan, szigorúan, megfér ez vagy az a bűn, bele fog férni abba a nagy kegyelembe!... Érzitek, hogy valahogy így válik a legdrágább, legszebb dolog: Istennek a kegyelme a gonoszság palástjává? – ahogy Péter apostol mondja. A legszebb valami: Isten kegyelme, ingyen való kegyelme válik mocskos szatócskodássá! Csak egy kis gondolat virágzik ki benned, és íme, máris elroncsolja, megcsúfítja a gyönyörű magvetést a konkolyt hintő hatalom...

Jézus úgy beszél a konkolyról és a búzáról, mint két különböző embertípusról. Egyenesen azt mondja, hogy a keresztyén gyülekezetek keretén belül, itt, ebben a templomban is együtt van, egymással elkeverve a konkoly és a búza. Itt is vannak Júdások és igazi tanítványok, vannak valódi Krisztus-követők és vannak papiros-keresztyének. Vannak szentek és álszentek. Itt, miközöttünk is vannak farizeusok és komolyan megtért bűnösök. Itt is vannak olyanok, akik azért jöttek ide, mert tényleg őszintén, komolyan vágyakozik a lelkük Isten igéje után, és vannak olyanok, akik azért jöttek ide, mert istentisztelet után jó pletykatéma lehet valakivel egy másiknak az öltözete, az arca, a tekintete. Konkoly és búza egymás mellett. Szándékosan nem úgy mondtam, hogy itt vannak hívők és hitetlenek. Jézus sem mondta így. Nem azt mondta: a búza a hívőket jelenti, a konkoly pedig a hitetleneket, hanem azt mondta, hogy a búza Isten országának a fiai, a konkoly pedig a gonosznak a fiai. Ez nem ugyanaz, mintha azt mondanám, hogy hívők és hitetlenek. Sajnos köztudott tény, hogy sokszor egy nem hívő a maga emberségével, emberszeretetével, becsületes megbízhatóságával sokkal inkább volna sorolható Isten országának a fiai közé, mint egy olyan hívő, akinek az ajkáról szakadatlanul csepeg az áhítat, de a cselekedetei olyanok, hogy egyszerűen kibírhatatlan a környezete számára.

Megdöbbentő, hogy Jézus a „gonosz” szóval milyen embereket illet. Sohasem a hitetleneket, vagy istentagadókat, hanem mindig a hívőket: azokat, akiknek csak a szájuk jár, akik állandóan azt mondogatják, hogy „Uram, Uram", meg akik arra hivatkoznak, hogy ördögöket űztek, betegeket gyógyítottak az Ő nevében, de Jézus azt mondja: Sohasem ismertelek titeket, Atyám akaratát nem cselekedtétek. Azt fogja mondani: Távozzatok tőlem, ti gonosztevők, mert nem ismerlek titeket. Ugyanazzal a szóval van kifejezve görögben is, magyarban is, mikor a gonoszság fiairól beszél. Vigyázzunk ezzel a megkülönböztetéssel, hogy „hívők”, meg hogy „nem hívők”! Nem minden hívő tartozik az Isten országának a fiai közé, ó de mennyire nem! Vannak ott az Isten országa fiai között nem hívők is szép számmal; és nem minden nem hívő tartozik a gonosz fiai közé, de mennyire nem! Vannak ott bőséggel hívők is...

Ugye, így már egészen érthető, hogy Jézus miért nem engedi, hogy az Ő szolgái kiszaggassák a konkolyt a búza közül? Arról hallottunk a példázatban, hogy az ilyen tisztogató, konkolyt gyomlálni akaró túlbuzgóságból tudjátok, mik fakadtak a történelem folyamán: Ebből fakadtak a keresztes hadjáratok, a vallásháborúk, az eretneküldözések, az inkvizíciók, – csupa olyan dolog, melyről, hogy mennyire ellenkezik Jézus akaratával, sajnos csak akkor jött rá a keresztyénség, mikor már csak szégyenkezni kellett a világ előtt. De ugyanúgy ellenkezik Jézus szellemével, akaratával, ha valakit ki akarnak nézni gyülekezetből, ha meg akarják tisztítani a Jézus körül kialakult társaságot, és azt mondják: Hogyan mer ilyen idejárulni az Úr asztalához?! Nem szégyelli magát az ilyen vagy amolyan? Mikor könnyelműen ítélkezünk elevenek és holtak felett, a konkoly és a búza felett, azt mondja Jézus: Hagyjátok, nem a ti dolgotok, majd kiderül, hogy ki volt a búza és ki a konkoly; addig pedig hadd nőjön az aratásig mindkettő – a többit elvégzik az angyalok.

Mondjátok egész komolyan: ahogy itt ülünk, ki merné eldönteni, hogy ki a konkoly és ki a búza?. Mert lehet, hogy te úgy ismersz valakit, hogy nyugodt lelkiismerettel azt mernéd mondani, hogy az konkoly, és az illető pedig tereád mondaná ugyanazt. És tebenned, aki a másikban kifogásolod a konkolyt, legalább annyi magvetése kelt ki a Sátánnak, mint a másikban. Ebből a szempontból tehát, hogy ki a konkoly – ki a búza, légy egyszer önző, vagyis ne törődj a másikkal, ebből a szempontból csak magaddal törődj és önmagadra nézz. Igen, döntsd el nagyon hamar, hogy te melyik vagy; mert nagyon nagy meglepetések fognak ám várni bennünket az aratáskor! Egy híres ember mondta – nem tudom, ki –, hogy három dolgon fog csodálkozni ott a mennyben: az egyik az, hogy ott lesznek olyanok, akikről soha nem gondoltam volna, hogy ott legyenek; a másik az, hogy nem lesznek ott olyanok, akikről mindig azt gondoltam, hogy ott lesznek; a harmadik, amin a legjobban fogok csodálkozni: az, ha én magam ott leszek!

Számítsunk reá, hogy óriási meglepetések fognak bennünket várni az aratás napján. Képzeljétek el, hogyha ki akarnánk tisztítani innen a konkolyt és az elit-hívők egy kis magját akarnánk megtartani – ki maradna itt? Te meg én? Biztosan megfosztanánk egy csomó embert a tiszta magvetés áldásában való részesüléstől. Ismeritek István vértanú történetét, akit megköveztek gonosz gyilkosok. Hát ezekért a hitvány fráterekért nem lett volna kár, ha villámmal agyonsújtotta volna őket Isten! – így gondolkodunk az emberi gonoszság láttán. De milyen nagy kár lett volna! Hiszen a gonosz gyilkosok között ott volt a későbbi Pál apostol is, és akkor ő is kitépődött volna a többiekkel együtt. – Tudja azt az Úr, hogy miért tűri a gonoszokat az igazak mellett ezen a földön! Mit szóltál volna te, aki öt-tíz esztendővel ezelőtt tértél meg, ha régebben, mikor még javában virult a Sátán magvetése benned, akkor irtott volna ki; vagy ha Isten ma végezné el a rostálást, tisztogatná a konkolyt, nem engedne semennyi időt a növekedésre... Nem fogunk-e könyörögni, hogy Uram, ne még, hagyj még egy kis időt, hadd bizonyítsam be, hogy nem konkoly vagyok, hanem a Te magvetésed eredménye! Ha idő előtt ki akarna gyomlálni, tele lenne a pokol zsenge búzaszálakkal, jó termést ígérő vetéssel – akkor te, meg én is, minden valószínűség szerint most ott lennénk és nem itt.

Egyébként is, az írásmagyarázók azt mondják, hogy a Szentföldön a konkoly, meg a búza olyan nagyon hasonlít egymásra, hogy csak akkor lehet megkülönböztetni, mikor elkezd beérni. Tehát sohase mondd senkire, hogy konkoly – hátha csak egy elkésett búzaszál: ha késve is, de meg fogja hozni a maga termését! Sohase mondj le senkiről, mert Isten sem mond le. Ne felejtsük, hogy nemcsak az éjszakai titokzatos magvető hinti a konkolyt, hanem a másik, a nagy Magvető is, aki a jó magot veti! Sohase úgy lásd az embert, amilyen – hanem amilyenné Isten akarja és tudja tenni. Tehát reménységben és szeretetben, amelyik hagyja együtt nőni a konkolyt és a tiszta búzát az aratásig. Majd ott nagy meglepetés lesz, nagy válogatás. Egészen másként fog történni, mint ahogy mi el tudtuk volna képzelni, mert Isten sokkal kegyelmesebb máshoz és szigorúbb énhozzám. Mindig így gondold el: ha másra gondolsz, Isten kegyelmére gondolj, és ha magadra gondolsz, akkor Isten szigorúságára gondolj! Az igazi, végső nagy tisztázást Ő végzi el, és akkor kiderül még az az olyan örvendetes tény is, hogy az éjszakai ellenség megzavarhatta ugyan, de meghiúsítani nem tudta Isten vetését. És akkor az igazak fénylenek majd Atyjuk országában. Addig pedig igyekezzünk, és segítsük egymást abban, hogy ott legyünk mindnyájan az igazak között!

Ámen.

Dátum: 1968. február 25.

Úgy érzem, hogy most, amikor az egyházközségünkben lefolyt ünnepségek után vagyunk, Salamonnak ez a nagyszerű imádsága volna leginkább illő a szánkba, vagy még inkább a szívünkbe. Hiszen nem megérkeztünk valahová, valami magaslatra, valami célba, ahonnét most már csak visszafelé kellene tekintenünk és elgyönyörködnünk egy áldásokkal teli úton, hanem mindaz, ami eddig volt, az egész mögöttünk levő húsz esztendő, egy nagy biztatás és sürgetés a továbbhaladásra, ahogy egyik igehirdetőnk mondta: a második mérföld felé. Ne úgy érezzük hát magunkat, mint akik egy jól végzett munka után megpihennek, hanem mint akik egy még sokkal nagyobb megbízatás előtt fölkészülnek. – Ezért érzem most olyan időszerűnek Salamon imádságát. Ő is egy igen nagy, felelősségteljes jövendő feladat előtt állva fordult Istenhez a maga könyörgésével. Azt olvassuk a 10. versben, hogy „tetszék..." – már csak ezért is érdemes ezzel az imádsággal behatóbban foglalkozni, mert olyan imádság, ami az Úrnak tetszik. Én nem merném rámondani minden könyörgésemre, hogy lám ez helyes, Istennek tetsző imádság. Gondolj csak te is talán éppen a ma reggeli könyörgésedre: vajon mit gondolsz, tetszett-e igazán az Úrnak, amit kértél? – Nos hát, itt meglátjuk, milyen az az imádság, ami az Úrnak tetszik, amiben Ő kedvét leli.

Hogy milyen nagy kiváltság az imádság, azt bizonyára mindnyájan tudjuk. Micsoda felségesen nagy dolog, amikor Isten azt mondja valakinek: „Kérj amit akarsz, hogy adjak néked!” Ezt a hallatlan kiváltságot, amiben Isten itt egy királyt részesít, Jézus minden rendű és rangú követőjére kiterjesztette, amikor azt mondta: „Ha valamit kértek az én nevemben az Atyától, megadatik néktek.” Tehát nekünk mindnyájunknak olyan kiváltságos helyzetünk van, mint ennek a keleti királynak, akit odavont Isten maga elé és így szólt hozzá: Kérj! Mit adjak néked? Tudunk mi erről a kiváltságról? Merünk mi élni ezzel a nagy kiváltsággal? Elhisszük mi egyáltalán azt, hogy Isten itt van velünk szemközt, tele van a keze mindennel, és azt mondja: Kérj, amit akarsz, hogy adjak néked! Mernénk mi úgy igazán szaván fogni az Istent? Hinni – én azt hiszem, nem egyéb, mint merni szaván fogni az Urat, merni rátenni az életet, mindent arra, amit Ő mondott. Ez a roppant királyi kiváltság ma itt most újból fölkínáltatik nekünk: Kérj, amit akarsz, hogy adjak néked! De talán zavarba is jönnénk, ha igazán elhinnénk: Mi is lenne a legszükségesebb? Mit is kérjünk? Tudjuk-e egyáltalán, hogy mire volna szükségünk? – Ezért fontos itt ennek az imádságnak a tartalma. Érdekes lenne elbeszélgetnünk arról is, hogy a mi imáink mivel foglalkoznak, hogy mivel foglalkoztatjuk imádságainkban Istent, mibe vonjuk be Őt. De most sokkal tanulságosabb, ha azt nézzük meg, milyen volt Salamon imája. Mi volt benne az, ami tetszett az Úrnak?

Ennek az imádságnak van egy bevezető része, mégpedig elég hosszú. A tulajdonképpeni kérés azután már egész rövid. Olyanforma ez a bevezető rész, mintha nekirugaszkodás lenne, mint a nekifutás a távolugrásnál. Ez a nekifutás sokkal hosszabb, mint maga az ugrás, de fontos és szükséges. Itt sem fölösleges szószaporítás az, amit Salamon művel. Mindenekelőtt azt mondja el, amit Isten cselekedett. Megköszöni azt a kegyelmet, amit Isten atyjával, Dáviddal tett, és köszöni, hogy ezért ülhet most ő maga a trónon. Az ilyen visszaemlékezés az Isten irgalmasságára mindig fölbátorítja az embert a további könyörgésre. Szárnyat ad az imádságnak. Ha nincs kedved vagy bátorságod kérni valamit Istentől: gondolj előbb az Ő hatalmas tetteire, amiket veled cselekedett már eddig a múltban. Kezdd el Krisztus születésénél és kereszthalálánál – hiszen ezt is veled cselekedte; vagy kezdd el annál a pontnál, ahol először hallottad Jézus hívását a szívedben, és folytasd ezt a vissza emlékezést, a múltnak ezt a fölidézését egészen addig, amíg hálával tudod elébe tárni a jelen helyzetedet. Magam is tapasztaltam már, hogy Isten irántam való hűségére és életemet irányító cselekedeteire való hálás emlékezés mintegy újra bevon az Ő kegyelmének az áramába, az Ő történelmének a folyamába. Fölemel, visz tovább, és elveszi a lélek fásultságát. – Salamon imádságában annak a bizonyos „nekifutásnak" tehát ez volt az egyik része: a hálás visszaemlékezés azokra az eseményekre, amelyekben nyilvánvalóvá lett az Isten irgalmassága.
De van egy másik része is ennek a készülődésnek, nekifutásnak. Ebben pedig azokra az óriási feladatokra gondol Salamon, amelyek várják őt mint királyt, majd az Isten népe között. Nemcsak nagy ez a nép, amelyet kormányoznia kell majd, hanem Isten népe, az Úr választottja, tehát bizonyára különleges terve is van vele. Salamon megijed az előtte álló feladat nagyságától és a saját személyének egy ilyen feladat elvégzésére való teljes alkalmatlanságától. Óh, hiszen azt sem tudja, miként fogjon hozzá ilyen roppant feladathoz! Ez kényszeríti arra, hogy könyörögjön.

Aki itt most közöttünk is igazán helyesen látja a maga feladatát, amit az emberek között neki mint Isten gyermekének el kell végeznie, annak se marad más hátra, mint a nagyon alázatos könyörgés. Mert Isten mindnyájunk számára elgondolt valamilyen konkrét feladatot az emberek között, mindnyájunkra bízott valamilyen egészen sajátságos munkát – és bizony sokszor még magunkkal se tudunk mit kezdeni, nemhogy a feladatunkkal! És most képzeljétek: Isten fölajánlja: kérjünk, amit akarunk, hogy adjon nékünk. Lehet-e kihasználatlanul hagyni egy ilyen ajánlatot?

Tehát még egyszer: Salamon imádságának bevezető része, a nekifutás abban áll, hogy egyfelől megemlékezik Isten tetteiről, és másfelől megemlékezik az Istentől kapott megbízatásáról. Aki egyszer úgy igazán kezd imádkozni, az önmagát mindig ebben a kettős beállításban látja: mint akit egyfelől nagy hatalommal és szeretettel vesz körül Isten, és mint akit másfelől mindig újabb és újabb szolgálatokra akar eszközként felhasználni. Nem így látjuk-e gyülekezetünk életét is az elmúlt húsz esztendő végén: Kegyelmes voltál hozzánk, Istenünk, a múltban – sokkal többet vársz tőlünk, Istenünk, a jövőben! Az egyik, a visszatekintés, fölbátorít arra, hogy merjünk nagyot kérni Istentől; a másik, az előretekintés a jövőbe – kényszerít arra, hogy merjünk nagyot kérni az Istentől. Az egyik biztat, hogy szabad kérni, a másik sürget, hogy kell kérni! És ebbe hangzik bele az Úrnak az ajánlata: Kérj! Mit adjak néked? Látjátok, hogy milyen jó, hogy amit kell – azt szabad?!

És a hosszú előkészület, nekifutás után most jön a tulajdonképpeni kérés, az egészen rövid egyetlen kérés. Így hangzik: „Adj a te szolgádnak értelmes szívet!” Ennyi az egész kérés. Értelmes szívet kér! Mit jelent ez? Az itt használt héber szó szinonimái közelebb visznek a megértéshez. Az egyik így hangzik: halló szív. Tehát olyan szív, amelyik hallja az Isten beszédét. Salamon nemcsak a fülével akarja meghallani, amit Isten mond, hanem a szívével is. Óriási különbség ám ez! Csak füllel – vagy szívvel is hallani. Milyen rengeteg prédikációt hallottál már itt, ebben a templomban! A kiállításon láttuk, hogy az elmúlt húsz esztendő alatt 208 lelkész hirdette az igét, 208 féle hangszerelésben, hangsúlyozással, modorban, lelken átszűrődve hangzott ugyanaz az ige. Mennyit hallottál meg ebből a szíveddel? Annyit, amennyi életté vált benned! Valaki azt mondta a múltkor: háromféle keresztyén van. Száj-keresztyén, aki csak beszél róla; fej-keresztyén, aki csak elmélkedik róla; és szív-keresztyén, akinek a szívverése, egész életének a motorja, éltetője, lüktetője a Krisztus! Nos, valami ilyesfélét kért Salamon. A szívével akarja hallani Istent és levonni belőle a következtetést. A másik szinonima: engedelmes. Tehát éppen arról van szó, hogy olyan szívet kér, amelyik egészen Isten beszédére van beállítva, és amelyik teljesen kiszolgáltatja magát Istennek, alárendeli magát Isten terveinek és szándékainak. Azért akar „hallani” ez a szív, hogy tudja, mit kell cselekednie. Ugye nem is kért kis dolgot Salamon?

Ha valaki egészen Isten gyermekévé akar válni és az is akar maradni, akkor valóban erre van szüksége: értelmes szívre, halló szívre, engedelmes szívre! Enélkül agyonnyomja az embert a kötelességlista, a mások elvárásai, az óriási feladat, amit Isten rak ránk! Agyonnyom a félelem a saját gyengeségünk, alkalmatlanságunk miatt. Csak a halló szív, az engedelmes szív, az értelmes szív ment meg ebből a rettentő szorításból. Bár lenne nekünk is ilyen értelmes szívünk! De nincsen. Viszont elkérhetjük Istentől mi is! Hiszen, nézzétek: ez az a kérés éppen, ami Istennek tetszik. És én azt hiszem, addig nem is jutunk tovább egy tapodtat sem, csak topogunk egy helyben, amíg igazán nem ez lesz a legfőbb kérésünk Istentől: Adj énnekem is, Uram, értelmes szívet!

Az tetszett Istennek, hogy nem kért Salamon hosszú életet. Nagyon modernül hangzana pl. ez az imádság: adj nékem több időt! Mert általában a mai ember mindig időszűkében van. Nincs ideje arra, amire igazán kellene. Időt adjatok! – ez a modern ember segélykiáltása. Pedig nem erre van szükségünk, hanem igazán arra, amit Salamon kért: értelmes szívre, halló szívre, olyanra, amelyik a napokat és az órákat Istennek való engedelmességben tölti el. Isten sohasem ad egyszerre kétféle megbízatást valakinek: minden órára csak egy bizonyos feladatot bíz ránk. A halló szív tehát nem kapkod, nem tépi szét magát, nem hajszolódik egy értelmetlen rohanásban: nyugodtan engedelmeskedik. Azért nincs időnk, mert nincs értelmes szívünk! Isten olyan emberekre vár, akik megszabadulva az időhajszából, vele tartanak tudatos kapcsolatot.

Aztán az is tetszett Istennek Salamon imádságában, hogy nem kért gazdagságot. Pedig az a kérés is roppant modernül hangzanék, amelyik nagyobb anyagi lehetőségért könyörögne. Sokszor azt hisszük, azért nem tudunk alkalmas eszközei lenni, mert nincs biztos anyagi bázisunk hozzá. Mennyivel többet tudnék adni, ha több pénzem lenne!... Pedig én itt is azt hiszem, nem az anyagi egzisztenciánk nagyobb biztonságára van szükség, hanem igen: értelmes szívre, amelyik a meglévő lehetőségeket hálásan használja fel. Sohasem a magasabb életszínvonal hiánya miatt szenved az ember – ez külsőség –, hanem belülről, a meglévő életszínvonalához való hozzáállásától függ, hogy szenved-e tőle, vagy boldog vele. Múltkor olyan szépen mondta valaki egy csendes esti beszélgetésben, hogy mióta ő megtanult befelé élni, azóta boldog igazán. Mert befelé éppen olyan végtelen a világ, és éppen olyan szép, mint kifelé, sőt szebb és végtelenebb. Nem igaz, hogy csak a Riviéra szép, és boldogtalan, aki nem jut el oda. Istennek a szegény Lázárral nem kevésbé volt terve, mint a gazdaggal És ha a mi szívünk hallja Istent, akkor a kevésbé jó módban sem szerencsétlen az ember, hanem kiteljesedik az élete. Isten ma olyan emberekre vár, akik megszabadulva a Mammon bűvöletétől, az Ő igéjét és a vele való életközösséget tartják a legnagyobb gazdagságuknak.

És az tetszett Istennek, hogy Salamon nem kért győzelmet az ellenségei fölött. Pedig ez is igen modernül hangzanék, ha nagyobb képességekért, a többi emberek fölé való kerekedésért könyörögne valaki. Nem erre van szükségünk, hanem olyan halló szívre, amelyik az Istentől kijelölt helyet engedelmességben tölti be. Nem nagyobb hatalomra és befolyásra van neked szükséged az emberek között, hanem Istennek való mélyebb engedelmességre. Isten ma olyan emberekre vár, akik leszállva a gőg magaslatáról, és megszabadulva a kisebbrendűségi érzés mélységéből úgy adják magukat eszközül néki, ahogy vannak.

Tehát egészen röviden összefoglalva, Salamon kérése ez: Uram, adj nekem olyan értelmes szívet, amelyik felismeri a Te akaratod szerinti feladatát embertársaival szemben, és azt végre is hajtja! Én is ezt kérem a magam számára minden nap. Nektek is ezt ajánlom! Az ilyen imádságra – ha őszinte – mindig válaszol az Úr. Salamonnak is, nekünk is. Maga az Úr gondoskodik arról, hogy egy igazán halló szív minden nap értsen valamit Isten konkrét akaratából, kapjon valamit. Persze a halló szívért való könyörgés a nyitott Biblia fölött való könyörgés lehet csak. Akkor igazi a halló szívért való könyörgés, ha várja is Isten megszólalását.

Még valamit: Salamon, amikor befejezi imádságát, két dolgot tesz: hálaáldozatot mutat be Istennek, és nagy lakomát szerez minden szolgáinak. Minden igazi imádság, amelyik Isten válaszát meghallotta, ezt a kettős dolgot eredményezi: megújuló hálát és megújuló szeretetet. A mi hálaáldozatunk az, hogy lerakjuk a terheinket, bűneinket, félelmeinket, és megtisztulva, nyomás, indulat, szenvedés alól felszabadulva indulunk az emberek felé. Aki éppen most jött az imádságból, annak az embernek a környezetében jó lenni! Mert az az ember még hoz valamit magán és magában abból az atmoszférából, amit imájában belehelt; abból a fényből, abból az Isten-közelségből, amibe imája révén bekapcsolódott. Most jön az Istentől. Aki igazán imádkozott, abból több szeretet árad az emberek felé, az megértőbb, az türelmesebb, szolgálatkészebb – krisztusibb, azaz emberibb! Aki igazán imádkozik, annak az ámen után az élete imádkozik tovább a cselekedeteiben.

Bár Isten Szentlelke tenné Salamon imádságát mindnyájunk naponkénti személyes imádságává!

Ámen.

Dátum: 1958. február 16.

Valóban, valami egészen csodálatos könyv ez a Biblia! Tényleg az életnek a könyve. A világon minden megtalálható benne, ami ebben az életben előfordul és megtalálható. Íme, még egy szellemidézés is. Szinte azt mondhatnám, hogy egy egészen szabályszerű spiritiszta szeánsz történt itt, a felolvasott részben. Ugyanúgy, ahogyan szokott. Tehát félhomályban, transzba esett asszonnyal, túlvilágról megidézett lélekkel, annak a léleknek a megjelenésével, a jövendő pontos beteljesedésével – egészen szabályszerű spiritiszta szeánsz. Nem csodálom, hogy a spiritizmus hívei különösen erre a bibliai részre szoktak hivatkozni a saját maguk igazolására, mondván, hogy lám, a Bibliában is van példa a szellemidézésre, a halottidézésre. Hát kétség kívül, láthatjuk, hogy van. De éppen nem követendő példa, hanem nagyon is elrettentő! Éppen nem biztatás, hogy lám lehet, hát emberek így csináljátok! – hanem éppen ellenkezőleg, egy nagy-nagy figyelmeztetés, hogy emberek vigyázzatok, nehogy a Sátánnak a tőrébe essetek, mint ahogyan ez a szerencsétlen Saul király is. Meg vagyok győződve, hogy azért van ilyen nagy részletességgel leírva ez az egész endori eset, hogy mintegy lelepleződjék az, hogy aki ilyen okkult praktikával akar behatolni akár a földi, akár a túlvilági jövendőnek a titkaiba, az vegye tudomásul, hogy a pokol kapuján kopogtat. Annak a gonosznak a rontó erőit idézi, szabadítja rá magára, amelyik ellen így tanított Jézus imádkozni: „Szabadíts meg minket a gonosztól!" Kiderül ez a részletekből. Lássuk hát a részleteket:

Mindenekelőtt már az is figyelemre méltó, hogy milyen lelkiállapotban szánta rá magát Saul, hogy ehhez az endori asszonyhoz vagy spiritiszta médiumhoz forduljon segítségért. Az előbbi részekből, de ebből a részből is nagyon jól látszik, hogy Saul király körül egyre jobban összekuszálódtak az események szálai. Egyre nagyobb útvesztőbe jutott, egyre jobban kicsúszott a talaj a lába alól. Egyre jobban a kétségbeesés határára jutott ez a szegény ember. Olyan állapotban volt tehát, amikor a józan észnek a kontrollját megállítja az emberben valami nagy megrázkódtatás. Itt, Saul esetében a megrendített királyi hatalomnak a minden áron való görcsös megtartása, az ahhoz való ragaszkodás. Persze, lehet ez más egyéb is. Okozhat ilyen lelki meg rázkódtatást egy nagy-nagy csalódás is az életben. És okozhat különösen egy szívet tépő gyászeset. Emlékszem rá, hogy egyszer elmondta nekem egy asszony, hogy amikor gyászolta a kisfiát, és meglátszott az arcán, hogy valami nagy szomorúsága van, gyászruhában járt, akkor teljesen idegenül valaki megszólította az utcán és azt mondta: Asszonyom, látom, hogy friss gyásza van, jöjjön velem, én elvezetem önt olyan helyre, ahol újra találkozhat a halottjával, ahol beszélgethet vele. Hallani fogja a hangját, és meg fog majd vigasztalódni. Szomorú lelkű, gyászoló szívű emberek mindig voltak és lesznek, és íme így leselkedik rájuk akár az utcasarkon is a legnagyobb veszedelem, a legmeghatóbb és leggyöngédebb részvétnek a formájában. Tehát nagyon hangsúlyos ebben a történetben, hogy a lelki egyensúlyában megrendült ember keres valamiféle támasztékot magának ehhez hasonló spiritiszta vagy okkult mesterkedésben, vagy más egyéb babonában és megkötözöttségben. Az egészséges, ép lelkű ember nem, mert annak nincs erre szüksége.

Azután Saul lelkivilágára még egy másik dolog is nagyon jellemző. Ez is kiderül a felolvasott történetből. Már egy idő óta – azt mondhatnám, már elég régen – perben van az Istennel. Sehogyan sem akarta Saul tudomásul venni, amit pedig Sámuel próféta, amíg élt, olyan sokszor mondott neki, hogy elvétetik tőle sok mindenféle bűne miatt a királyság, és az ő riválisának, Dávidnak fog adatni. Semmiképpen nem akarta tudomásul venni az Isten akaratát, és nem akart meghajolni Isten ítélete előtt. S amikor azután szorult helyzetében mégis az Úrhoz fordult segítségért, persze hogy nem válaszolt neki az Isten, mert Istent nem lehet csak úgy egyszerűen előrángatni, amikor szorul a hurok. Különösen olyan valakinek, aki azelőtt egyáltalán nem is hederített arra, hogy mit mond az Úr. Ezért van itt ez a leírás, hogy amikor Saul az Úrhoz fordult segítségért, az Úr nem válaszolt neki sem álomlátás által, sem az úrim (a szent sorsvetés egyik eszköze) által, sem pedig a próféták által. Tehát nagyon fontos itt az – ezt alá kell húzni –,, hogy amikor ez az eset történt, akkor Saul nem volt megbékélt közösségben Istennel, nem volt a lelke harmóniában Istennel. Ebből az következik, hogy mindig az Istennel beszédes viszonyban nem álló, az Istennel diszharmóniában élő ember keres magának támaszt ehhez hasonló okkult praktikában. Az Istennel igazán harmóniában élő ember sohasem, mert nincsen szüksége rá. Olyan gyakran előfordul az ma is, hogy az élő Istenben való hitnek a helyét nagyon sok embernek a lelkében elfoglalja mindenféle babonás megkötözöttség, el egészen az autó szélvédőjén fityegő amulettig és a zsebben olyan gondosan és féltve őrzött talizmánig. Figyeljétek meg a nyugati magazinokat: minden egyes számban megtalálható a heti horoszkóp. Mert az Istentől elidegenedett, elvilágiasodott tömegeknek a százezrei a horoszkóp útmutatásaihoz igazodnak és aszerint rendezik be az életüket. Nem kell hát nekünk szégyenkeznünk az élő Istenben való hitünk miatt! Nagyon sokan, akik nincsenek élő közösségben az Istennel, ehhez hasonló pót-istenekben hisznek. Én akkor már mindenféle ilyen szellemidézés, meg más egyéb babonaság helyett megmaradok az Úristen mellett!

Azután még más egyéb is mutatja, hogy nincs egészen rendben ez az ügy, amit itt Saul csinál. Hogy nem egészen tiszta dologról van szó. Az, ami a 8. versben így van leírva: „Másnak tetteté azért Saul magát, és más ruhákat vevén magára, elméne ő és vele két férfi; és elmenének éjjel az asszonyhoz..." Az éjszakának a sötétsége már magában véve is szinte szimbolizálja azt, hogy itt a sötétségnek a hatalma lép akcióba, s az ilyen szellemidézéseknél szokásos esti félhomály magában véve is mutatja, hogy itt valami sötét dologról van szó, ami nem szereti a világosságot. Saul éjjel ment, más ruhában ment ehhez a szellemidézőhöz. Tehát mintha maga is szégyellte volna ezt az ügyet, mintha maga is azt érezte volna, hogy ennek a lépésének titokban kell maradnia. Soha nem jó az, ha valami nem bírja el a nyilvánosságot; sohasem helyes út az, amelyen csak a sötétség leple alatt, bujkálva lehet járni, és mindig gyanús az, ha valaminek titokban kell maradni. Ez az éjszakai sötétség nagyon illik a sötétségnek a hatalmához, mert valahogy összetartoznak. A Bibliában ilyet olvashatunk: „Az Isten világosság és nincsen benne semmi sötétség”. Jézus önmagáról ilyet mondott: „Én világosságul jöttem a világra, hogy senki ne maradjon a sötétségben, aki engem követ”. Azután ezt is mondta Jézus: „Én a világ világossága vagyok, aki engem követ nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága”! – Ez már magában véve is éppen elég figyelmeztetés. De azt mondhatná most valaki, hogy a megidézett Sámuelnek a szelleme mégis megjelenik. És ez a szellem mégis ad bizonyos közléseket, és amit mond, az majd pár nap múlva – ezt már nem olvastam el, a 29. fejezetben van leírva – szóról szóra beteljesedik, valósággá lesz. Hogyan értelmezhető ez? Nos, az ilyen szeánszokon kétségtelenül történnek megdöbbentő események. Titokzatos kopogások, alig érintett tárgyaknak a mozgása, felemelkedése, sőt komolyabb esetben olyasmi is, hogy a médium transzba esik és elkezd beszélni, kérdésekre válaszol. Az ilyen jelenségekből sokan arra következtetnek, hogy ilyenkor tényleg az elhaltaknak a lelkeivel kerülnek az emberek kapcsolatba, a túlvilágnak az erői és jelenségei hatnak valahogyan az emberekre. Egyszer azt mondta nekem egy asszony: kérem, én meg vagyok győződve száz százalékosan, hogy azon az összejövetelen, ahol én voltam, tényleg az elhalt férjemnek a szelleme jelent meg, mert olyan dolgokról beszélt nekem, amikről senki más nem tudott, csak ő meg én. – Tehát akkor tényleg meg lehet idézni az elhaltaknak a lelkeit? Ezek a jelenségek pszichológiailag is magyarázhatók. Ha nem is olyan egyszerűen, de mindenesetre mindenféle túlvilági behatástól függetlenül is, teljesen pszichológiai jelenségek is közrejátszanak ezeknél a jelenségeknél.

Mindenekelőtt hadd jelentsem ki a leghatározottabban, és állítom Isten előtti felelősségem teljes tudatában, hogy nem Sámuelnek a szelleme jelent ott meg. Nem! Istennek az egész Szentírásban adott kijelentése tiltakozik az ellen, hogy valakit a túlvilágról bármiféle varázslattal vissza lehetne hívni, meg lehetne idézni erre a földre. Isten színe elől jelenésre lehetne hívni és arra lehetne kényszeríteni, hogy valljon, mondjon el titkokat e világi vagy túlvilági dolgokról a jövendőt illetően. Nincs ilyesmi, ez nem lehetséges! Az igazi Sámuel maga tiltakozott volna legjobban az ilyesmi ellen, a varázslásnak ilyen hatalma ellen. Nincs a világon olyan emberi médium, akinek ilyen hatalma lenne. Nos, az asszony mégis látott valakit. Jól figyeljük meg: az asszony látott! Saul nem látta. Hogy az asszony mégis látott valakit, akiben a leírás után Saul a nem régen elhunyt Sámuel prófétát véli felismerni, annak a magyarázata egészen egyszerű: Saulnak a felzaklatott lelkében nagyon elevenen él Sámuel prófétának a képe, mégpedig úgy, ahogy Sámuelt élete utolsó idejében látta, tehát mint vénembert – ahogy olvastam –, a jellegzetes prófétai palásttal a vállán. Saul lelkéből vetítődött ki ez a kép, és ezt a képet látta az asszony. Ma már kísérleteznek – mégpedig eredményesen –, hogy az emberi agyban lévő gondolatképek és elektromos hullámrezgések elindulnak, és ezeket egy képernyőn fel lehet fogni, ezek láthatóvá is válnak, szinte le lehet mérni az embernek a gondolatait. Tehát Saul a leadó és az asszony a felvevő készülék. Mert vannak olyan érzékeny idegrendszerű emberek, akik – transzállapotban különösen – olyan kontaktusba kerülnek egy másik embernek a lelkivilágával, pláne a tudatalatti lelkivilágával, hogy mintegy látják azokat a gondolatképeket, amelyek abban a másik emberben vannak. Az asszony mintegy „kilátja” Saulnak a lelkéből Sámuel prófétának az alakját. A pszichológiában ilyen címszavak alatt ismeretesek ezek a jelenségek, mint gondolatolvasás, távolbalátás, telepátia, röntgenszeműség. Vannak ilyen pszichológiai jelenségek. Egyik embernél nagyobb, másiknál kisebb, némelyeknél egészen meg döbbentő. Tehát nem jelent meg Sámuel szelleme ezen a szeánszon, csak az asszony lát valakit, és amikor elmondja Saulnak, hogy kit lát, akkor Saul, aki nem látja, az elmondás alapján Sámuelt véli felfedezni benne.

De még mindig mondhatna valaki egy ellenvetést, hogy az, amit ennek a megidézett szellemnek az alapján az asszony mond, minden kétséget kizáróan tényleg Sámuel prófétára vall. De figyeljük csak meg, hogy mit mond a médium révén a szellem: Pontosan ugyanazt, amit Sámuel próféta még életében nem egyszer elmondott már Saulnak, tehát ami akkor is olyan nagyon foglalkoztatta Saulnak a fölzaklatott lelkét. Az asszony mintegy látja a Saul lelkét foglalkoztató és rémítő gondolatokat, beleérezve magát teljesen Saulnak a lelkivilágába, és ezeknek a gondolatoknak ad a transzba merült asszony kifejezést szavakban. Ezeket fogalmazza meg úgy, mintha azt a megidézett szellem közölné. Tehát ez is egészen általános pszichológiai jelenség. De még mindig mondhatna valaki valami ellenvetést: Az hogyan magyarázható meg, hogy amit megjósolt ez az állítólagos szellem, az a következő napon szóról-szóra bekövetkezik? Hadd mondjam meg, hogy ez sem bizonyít semmit a spiritizmusnak a tanításai mellett. Köztudomású dolog az, hogy az idő relatív, nincs is tulajdonképpen, csak mi érzékeljük a dolgokat idői egymásutánban lefolyó, történő létnek. Van, aki másképpen értékeli. Van, aki egyben látja a múltat, a jelent és a jövőt. Azt, amit mi szakaszokban élünk át, egyben látja. Volt egy nagyon kedves barátom, neves író – semmi köze nem volt a spiritizmushoz –, akivel nemegyszer előfordult, hogy reggel ágyban fekve, még félálomban nagyon határozottan és nagyon élesen megélt valamit. Pl. olyasmit, hogy én elmentem hozzá látogatóba, még azt is megélte, hogy miről beszélgettünk. És a következő napok valamelyikén szóról-szóra beteljesedett mindaz, amit ő azelőtt félálomban megélt. Az is, hogy elmentem hozzá, és az is, hogy miről beszélgettünk, pontosan úgy. Tehát egy ilyen jövendőmondásnak a valóra válása, beteljesedése egyáltalán nem bizonyít semmit a spiritizmusnak az igazsága mellett.

Ez idáig még rendben volna, nincs is ebben még eddig semmi veszedelem, mert hiszen valójában a lélek titokzatos mélységeiről, pszichikai jelenségekről van szó. A baj az egész dologban ott van, hogy a lélek mélyén lejátszódó ilyen jelenségeket, titkokat megnyergeli a Sátán, és a saját, rontó és ártó szellemvilágát kapcsolja rá. (A szellemvilágnak a létezését tudományellenes dolog lenne tagadni.) És az ilyen szellemidéző praktikával a démonikus, ártó világ előtt nyit ajtót a hiszékeny lélek. Tehát szellemidézés történt itt, igen – de nem halottidézés! És ez nagy különbség. Nem az elhalt Sámuelnek a lelke vagy szelleme jelent meg, de igenis szellemi hatás történt, mégpedig démonikus szellemi hatás, ártó szellemi hatás történt, amit jelképez a leírásban is, hogy az asszony ezt a szellemi jelenséget mintegy a földből, az alvilágból látja följönni. Ezért van a Bibliában olyan sokszor megismételt, határozott tiltás az ilyen dolgokkal való foglalkozásra. A nagyon sok közül csak a legmeggyőzőbbet hadd idézzem Mózes 5. könyvéből: „Ne találtassék közötted senki, aki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló; se bűbájos, se ördöngősöktől tudakozó, se titokfejtő, se halottidéző, mert mind utálja az Úr, aki ezeket míveli...” (5 Mózes 18,10-12) Ilyen rettenetes szó az egész Bibliában nincs! Arról sokszor van szó, hogy az Úr utálja a bűnt, de hogy a bűnöst utálná, az csak egyedül itt fordul elő, és csak egyedül ezzel a praktikával szemben.

És hogy valóban mennyire ördögi mesterkedésről van itt szó, az is bizonyítja, amit ez a megidézett szellem mond: csupa vád, régi bűnöknek a felemlegetése. Szinte mintha arról lenne szó, hogy az egyébként is fölzaklatott lelket a végső kétségbeesésbe sodorja bele. Szó sincs itt arról, hogy Saul még megbánhatja a bűnét, szó sincs arról, hogy Istennek az ítéletében kegyelem is lehetséges. Nincs ebben semmi evangélium, csak fenyegetés, csak a kérlelhetetlen végzetnek a beteljesedése, csak a reménytelen jövendőnek az ecsetelése, semmi más! Az igazi Sámuel – ha az lett volna –, Istennek a szolgája mást is mondott volna. Az még valami ilyesmit is mondott volna: Saul, térj meg, alázd meg magad az Isten előtt, és akkor meglátod, hogy az Ő ítélete kegyelemmé változhat a te számodra! De éppen ezt nem akarja a Sátán, a bűnbánatot, mert nagyon jól tudja, hogy akkor már el is veszítette azt a lelket, akiben bűnbánat van. Az ördögnek mindig ez a módszere, hogy akit előbb elcsábít, azt később halálra gyötri. És ezt tette Saullal is – mutatja az eredmény. Ez a bizonyos túlvilági közlés nem segít rajta, sőt inkább még tovább löki a szerencsétlen lelket a lejtőn. Mert ezek a megidézett szellemek sohasem adnak igazi vigasztalást, sőt kétségbeesésbe, idegösszeomlásba, sötétségbe taszítják a lelket. Saul végül – a következő résznek a tanúsága szerint – önkezével vet véget életének. Ide vezet a sötétségnek ez az útja.

Testvérek, én nem győzök eléggé hálát adni az Úristennek azért, hogy nem vagyunk rászorulva ilyen közlésekre, ilyen segítségre, ilyen tanácsokra és ilyen útmutatásokra. Nem győzök eléggé hálát adni az Úristennek, hogy nekünk nincs szükségünk semmiféle emberi médiumra. Én a magam részéről – azt hiszem, veletek együtt – egyetlen médiumot ismerek el hitelesnek. Médium annyit tesz, mint aki közbül van, közvetítő. Egyetlen médiumnak, egyedül az Ő túlvilági közlésének hiszek. De annak azután igen. Arra azután teljes hittel és teljes bizalommal rá merem tenni az életemet itt a földön és az örökké valóságban is. Ugye tudjátok, hogy ki az az egyetlen médium? Az, Aki ilyeneket mert mondani önmagáról: „Igaz az, aki engem küldött. Akit ti nem ismertek, de én ismerem őt, mert őtőle vagyok és ő küldött engem”. Meg aki ilyet mert mondani: „Én vagyok az életnek kenyere, amely a mennyből szállt alá, hogy ki-ki egyék abból, hogy meg ne haljon”! Meg aki ilyet mondott: „Az pedig annak akarata, aki elküldött engem, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz őbenne, örök élete legyen és én feltámasztom azt az utolsó napon"! Igen, testvérek, neki, ennek az egyetlen médiumnak, Jézusnak, hihetünk, de azután egyedül csak őneki, mert Ő valóban onnét jött erre a világra, és erről a világról oda ment vissza. E egyedül Ő tudja hitelesen elmondani, hogy mi van ott, és mi hogyan és mi módon juthatunk oda.

Tehát médium kell valakinek? Van! Jézus! Olyan könnyen eltévelyedünk, és néha nem is tudjuk, csak kíváncsiságból, vagy néha egészen komoly szándékkal, hogy milyen veszedelemmel játszik a mi lelkünk! Ó, bocsásd meg Urunk, hogy a titkaidba erőszakkal akarunk behatolni néha, és úgy akarunk szólásra bírni téged, olyan lélekkel, amelyik pedig engedetlen neked! És még csodálkozunk azon, hogy Te nem válaszolsz, amikor rá sem hederítünk arra, amit pedig már olyan sokszor mondtál nékünk!

Ámen.

Dátum: 1970. február 15. (Evangélizáció)

Illés prófétáról és tanítványáról, Elizeusról szól az a történet, amelyikből most ezt a kis részletet felolvastam. Ott álltak a Jordán folyó partján. Sehol egy híd, sehol egy rév, amin átkelhettek volna. Nem volt messze a túlsó part, át lehetett látni, de közbül volt mégis a folyó, és ők az innenső parton voltak. – A nagy kérdés tehát az volt számukra: hogyan jutnak át a túlsó partra? Ez volt tehát a helyzet, amiben Illés és Elizeus voltak.

Olyan szituáció ez, amit valamilyen formában mindnyájan ismerünk a magunk életéből is. Hadd világítsam meg néhány olyan képpel, ami innen, a mi gyülekezetünk életéből való:
Özvegyen maradt egy asszony. Senkije nem volt a férjén kívül. Nagyon-nagyon boldogok voltak együtt. A férfi hirtelen halt meg. Nem régen temettük a Farkasréti temetőben. Az asszony úgy érzi, mintha a lelke felét veszítette volna el, alig-alig bír még most is magához térni a kábultságból. Szinte erőszakkal mondogatja magában: szedd össze magad, az élet megy tovább, át kell vészelni valahogyan ezt a csapást is... Most már újra bejár a gyárba, de a seb még olyan friss, úgy sajog! Sokszor úgy érzi, nem bírja tovább! Át kell vergődni valahogy a túlsó partra, ahol újra van tovább! De még nem tart ott, még ott tépelődik, ahol Illés, az innenső parton... Hogy lehet innen átjutni a túlsó partra?
Van egy másik kép: Komoly, meglett férfi... Templomba is jár. Isten szavára is figyel, éppen ezért viaskodik azzal a titkos bűnével, ami egyre jobban elhatalmasodik rajta. Tudja, érzi, hogy lejtőre jutott, meg kellene állni, vissza kellene fordulni, de nem bír! Mindent megpróbált már, hiába. Pedig nem volt messze a szabadulás, tudja, hogy feléje is nyúl egy mentő isteni kéz, ami megtarthatná, de közbül ott hömpölyög a „Jordán”, a szenvedély sodró áradata, át kellene jutni rajta a túlsó partra – de hogyan? Nem mer nekivágni, hisz olyan sokszor elsodorta már... Hogyan lehet átjutni a túlsó partra?
Megint másik kép: Egy asszony elmulasztott valamit, fölidegesítette vele a férjét, az szokatlanul kemény hangon kritizálta a feleségét, mire az asszony fölhánytorgatta a férj mulasztásait, ami a férjet még jobban felizgatta, kiabálni kezdett, az asszony csapkodott, a férfi elrohant hazulról... Talán nem is először fordult elő ez a jelent közöttük. Lassan mindketten úgy kezdték érezni, hogy elszakadt köztük valami, ami pedig olyan szép volt valamikor. Eltávolodtak egymástól, szakadék támadt közöttük, amelyet a sok bántás, mulasztás, idegesség emléke töltött meg, és most ott hullámzik köztük mint egy folyó, amelyen nincs híd innen oda, vagy onnan ide... Egyik sem meri elkezdeni a közeledést, hiszen olyan jéghideg tud lenni a víz egy ilyen beszélgetésnél, amiben a másikat megpróbálja megkeresni újra az egyik; de olyan csúnya örvények vannak egy ilyen beszélgetésnek a Jordánjában! – Hogyan lehet itt átjutni a túlsó partra? Lehetetlen!
Még egy kép: Idős asszony ül az ablaknál. Elmúlt már 80 éves. Még kedvesen mosolyog, ha szólnak hozzá, de mikor kinéz az ablakon, lelki szemeivel mintha egyre jobban látná azt a sötét függönyt, ami mögött egyszer – talán nem is sokára már – el kell tűnnie. De hová? Olyan rövid már az út odáig, jön a búcsú, jön a halál, a nagy talány! Már nincsen messze a túlsó part... Néha mégis fáj a kérdés: Igen, de hogy jutok oda? Átjutok egyáltalán? Most még itt vagyok, az innenső parton, hogyan lesz majd az átkelés a halál folyamán, a „Jordánon”?

Lehetne folytatni a példákat a végtelenségig, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy megértsük azt a helyzetet, amiben Illés és Elizeus voltak ott, a Jordán előtt. Előttünk sem ismeretlen ez az állapot. Arról van szó, hogy vannak az életben legyőzhetetlennek látszó akadályok, áthatolhatatlan mélységek. Vannak olyan problémák, amikre nem találni megoldást. Vannak olyan kérdések, amikkel sehogyan sem boldogulunk. Vannak olyan nehézségek, amelyek szinte agyonnyomnak. Vannak olyan gondok, amiktől nem tudunk szabadulni. Mindig újra előadódnak olyan helyzetek, amelyekben csak sóhajtozni, panaszkodni tudunk, amikből nincs kiút, nincs menekvés, nincs remény. Az élet útján mindig előadódnak olyan szakaszok, ahol az ember tehetetlenül topog, úgy érzi: nincs tovább, vagy nincs már erő, lehetőség tovább... Nos, itt vagyunk együtt Illéssel: az innenső partján a Jordánnak. Neki is a túlsó parton kellett volna lennie, mint ahogyan nekünk is mindig át kell mennünk a túlsó partra, oda, ahol a megoldás van, a szabadulás, a győzelem,
az öröm, a boldogság – a „tovább” van!

És nézzétek, mit tesz most, ebben a teljesen lehetetlen szituációban Illés: Első látásra valami nagyon különöset. Íme, azt olvassuk, hogy fogta a palástját, „és összehajtva azt, megüté azzal a vizet; és az kétfele válék, úgy, hogy mind a ketten szárazon menének át rajta”. – Tudom, sokan azt mondják rá, hogy ez csak olyan legenda. Persze Illés nagyszerű ember volt. Rendíthetetlenül bátor, mélyen hívő egyéniség, de hogy a palástjának ilyen varázsereje lett volna, hogy egyszerűen utat tudott volna vágni magának vele egy folyó medrébe – hát ez csak olyan legenda! Mások azt mondják: Igaznak kell lenni, mert a Szentírásban így van leírva, tehát ezt így kell elfogadni. Mi hát az igazság? Legenda vagy való történés? – Nos, atyámfiai, én a két vélemény között állok. Hiszek a Biblia isteni kijelentés jellegében, de komolyan veszem a bibliakritikát is, és azt mondom: egyáltalán nem számít számomra, hogy legenda-e vagy nem, ha benne van a Bibliában, akkor ezen a részen át is Isten szól hozzám. Mégpedig valami igen-igen bátorító, fölszabadító, biztató szót mond Isten ezeken a mondatokon át nekünk. Tehát akár legenda, akár nem – arra figyeljünk, amit Isten rajta keresztül mondani akar!

Tehát: azt a palástot Isten terítette Illés vállára, amikor jó néhány évvel ezelőtt elhívta őt a prófétai szolgálatra. És most hadd érzékeltessem annak a palástnak a jelentőségét ezzel a palásttal, ami rajtam van. Ezt a palástot is Isten terítette a vállamra, mintegy 32 esztendővel ezelőtt, amikor az Ő igéjének a hirdetésére kiküldött a teológiáról. Olyan ruhadarab ez, amelyhez azóta rengeteg emlék tapad. Mindig egy bizonyos belső remegéssel veszem magamra ezt a palástot, mielőtt ide a szószékre lépek. Megremegtet az a feladat, ami vele jár: Isten szavát tolmácsolni az embereknek. De azután Isten mintha ezen a paláston keresztül ezt mondaná: de hiszen ÉN küldelek most is, mint 32 év óta mindig! – És valóban, még sohasem hagyott egyedül, soha nem hagyott cserben. Emlékeztet ez a palást arra az ígéretre, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek Jézus nevében, Ő maga is ott van közöttük. És akkor eszembe jut a betlehemi jászol, ahol közénk jött az Isten; eszembe jut a húsvéti nyitott sír, ahol minden bűn és halál fölött győzött az Isten! Mindezt a nagyszerű isteni tényt én magam is hirdettem olyan sokszor ebben a palástban. Es akkor is mindig itt volt Isten! – Talán ez volt Illés palástjának is az értéke. Az a prófétai palást Isten jelenvalóságának a jele lehetett számára: annak az Istennek, aki a betlehemi Gyermekben, a golgotai Szenvedőben egészen lejött hozzánk; aki Mózes által olyan csodálatos szabadulást szerzett az Ő népének annak idején... És amikor ott állt a folyó innenső partján Illés, és tudta, hogy neki most ezen át kell mennie, ránézett a palástjára, eszébe jutott róla mindaz a sok csodálatos szolgálat, amit ebben a palástban végzett már mint az Isten embere – megerősödve a már olyan sokszor megtapasztalt isteni segítség emlékeivel, az Isten most is jelenvalóságának a tudatával –, rágondolt arra a csodálatos szabadulásra ott, a Vörös tengeren át, még jobban megerősödve az Isten hűségének és kimond hatatlan szeretetének az emlékeivel, fogta a palástját és ezt kiáltotta: Igen, Jordán! – Igen, fájdalom! Igen, gondok! Igen, eluralkodott szenvedély! Igen, megoldhatatlan problémák! Igen, családi konfliktus! Igen, szívet tépő gyász fájdalma! Igen, halál sötétsége! - Mégis: az Isten nevében eredj odább, nyílj szét, Jordán vize! Én nekivágok, és az Isten nevében át is jutok a túlsó partra! Valahogy így történt – és sikerült!

Valahogy így csinálta az a másik özvegyasszony is (nem az, akiről az előbb beszéltem), aki négy apró gyermekkel maradt itt a férje halála után, és aki azt sem tudta, hogy mihez kezd most, hogyan neveli fel a négy kis árvát. Neki is rossz a szíve, kímélnie kellene magát, de munkába kellett menni, a fájdalmat is alig bírta elviselni, de aztán azt mondta szívében: Van Isten! Itt van Isten, bizonyság rá az a jászol, az a kereszt, az a nyitott sír! Ő nem hagyja cserben azt, aki reá számít! Ennek az Istennek a nevében: gyerünk tovább! Nekivágott a lehetetlennek, és átjutott a túlsó partra. És mindennap újra ezt teszi: Isten nevében vág neki a Jordánnak, és csodálatos módon a víz kétfelé válik, és ő a kicsinyeivel együtt megint száraz lábbal megy át rajta…

Próbáld meg te is, te másik özvegyasszony! Neked is sikerül! Meg te is, aki a titkos bűnöddel viaskodsz, és eddig mindig alulmaradtál, próbálj most Isten nevében nekivágni a szenvedélyed sodró áradatának: nem hagy cserben az Isten! És te is, aki már reménytelennek látod a házassági boldogságodat, így próbálj átmenni a túlsó partra, a magára maradt házastársadhoz. Ne add fel a reményt, ne hidd, hogy itt már csak a válás segít rajtatok! Hű az Isten! Hatalmas az Isten! Itt van az Isten! Kezdd újra – és egyszer majd örömmel tapasztalod, hogy érdemes volt, hogy sikerült!
Sohase torpanjatok meg egy-egy „Jordán” innenső partján, ahonnét át kellene jutni a túlsó partra! Nem baj, ha nincs híd, nincs rév: van Isten! És Ő is azt akarja, hogy átjussatok. Az Ő szavának, az Ő Lelkének az ereje, hatalma átsegít a legörvénylőbb „Jordánon” is!

Látjátok, mennyire nem fontos az, hogy ez a történet legenda-e vagy valóság?! Nem is érdemes vitázni róla! Azt halljátok meg, amit Isten mond, amire Isten biztat ezen a régi történeten keresztül is. És ha legenda támadt is Illés palástja körül, ez is csak azért lehetett, mert Illésről van szó, olyan emberről, akinek ilyen erős volt a hite Istenben, aki így mert cselekedni Isten nevében. És ugyanezt a hitet és bátorságot akarja adni Isten most neked is az életed mindenféle nehézségével szemben.
Hallottátok az előbb az igét: „Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek, sőt, a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek”!

Ne féljetek, higgyetek csak, átjuttok a „Jordánon”! Eléritek a túlsó partot, a bűn fölötti győzelemnek is a túlsó partját, meg a vigasztalásnak, a kibékülésnek, meg a probléma megoldásának a túlsó partját is, meg a halál-folyónak a túlsó partját is! Az Isten nevében! A Jézus születésében, halálában, feltámadásában közénk jött Isten nevében! Átjutunk a „Jordánon”, akármilyen formában áll is útjában az életünknek!

Ámen.

Jézusom, ki árva lelkem megváltottad véreddel,
Kárhozattól óvtál engem, bűnös szívem, ó, vedd el!
Add, hogy néked megháláljam,
Hogy nem hagytál a halálban,
Megmutattad: bármit adj,
Én oltalmam csak te vagy.

(295. ének 1. vers)

Dátum: 1965. február 14.

Bizonyára sokan tudjátok, hogy bibliaolvasó vezérfonalunk szerint most az ótestamentumi részben Jób könyve van soron. Pár nappal ezelőtt panaszolta valaki a gyülekezetből, hogy ő is olvassa Jóbot, de mennél tovább olvassa, annál jobban elszomorodik, sőt elkeseredik, annál kétségbeejtőbbnek találja az egész könyv mondanivalóját. Pedig Isten Lelke ezt a könyvet éppen nem elkeserítésül, hanem vigasztalásul szánta az élet különböző helyzeteiben hánykolódó hívő embereknek. Jó lenne hát, ha most néhány vasárnapon át itt a templomban is a Jób könyvével foglalkoznánk, és megkeresnénk benne a bátorítást, vigasztalást, erősítést, amit Isten a mai gyermekeinek ad benne. Amit ma felolvastam, arról tudósít, hogy miként viselkedik egy igazán istenfélő ember az élet különböző helyzeteiben. Lássuk hát közelebbről!

Ahogyan a leírást olvassuk, ez a Jób, aki valahol a Jordánon túl, keletre lakott, szinte olyan volt, mint egy kis fejedelem: mesés vagyon fölött uralkodott, boldog, szép családi életnek örvendezett. Szerencsés ember volt. Mély vallásossága, igaz kegyessége közismert volt mindenfelé az emberek között. Ő maga a földi jólétnek ezeket a bizonyságait úgy tekintette, mint áldást, amit nagy alázatos hálával fogadott el Isten kezéből. Az Ige leírásán át bepillantást nyerünk Jób családi életébe is, és ott egy boldog ember boldog, vidám családi életét látjuk. Gyermekei már nagyok voltak, a felnőtt fiúk, meg a szülői ház között igen szép, bensőséges szeretetviszony alakult ki. A testvérek meghívták egymást születésnapi lakomájukra, együtt örvendeztek, együtt szórakoztak, kikerülve a szülői házból is összetartottak. Hány mai szülő örülne, ha látná, hogy felnőtt gyermekei így szeretik egymást! Jób bizonyára nem félt attól, hogy ha egy szép napon lehunyja a szemét, gyermekei összemarakodnak az örökségen. Az igazán istenfélő otthonban felnőtt gyermekek kivitték magukkal az életbe is a szülői ház áldott lelkületét, szeretetét.

De Jób sem tekintette úgy a saját szárnyukra bocsátott fiait, meg leányait, mint akikkel szemben most már minden szülői kötelességét “letudta”, elintézte. Nagyon figyelemreméltó, amit csinál: a kora reggeli órákban odaáll Isten színe elé, áldozatot mutat be gyermekeiért, kiönti lelkét, gyermekei felől való gondolatait, aggodalmait az Úr elé, elkiáltja gyermekei nevét Isten trónja előtt. Igen, egy igazán istenfélő édesapa, aki nem elégszik meg azzal, hogy gyermekei szerencsésen felnőnek, jól elhelyezkednek a világban, megnősülnek, férjhez mennek, boldogulnak, hanem még most is úgy tekinti őket, mint akikért Isten előtt felelős. Olyan megható, amit ez az apa csinál! Úgy vallja meg Istennek gyermekei esetleges bűneit, mintha sajátját vallaná. “Hátha vétkeztek az én fiaim és gonoszt gondoltak Isten ellen az ő szívükben” - mondja magában aggódva és égőáldozatot gyújt mindenikért külön. Mindent megtesz azért, hogy gyermekei dolga Isten felé rendben legyen, mert tudja, ez a legfőbb jó, a legegzisztenciálisabb ügye az embernek! Óh, mi édesapák és édesanyák, mit teszünk azért, hogy gyermekeink minden bűne odakerüljön arra az oltárra, ahol Istennek ama Báránya magára veszi és kiengeszteli azt?! Jób ezért kelt fel kora hajnalban, hogy ezt megtehesse a gyermekeiért - mégpedig nemcsak olykor, egy-egy ünnepélyes felbuzdulásban, hanem “minden napon”- ahogy az Igében olvassuk. Ímé, röviden: ilyen ember volt ez a Jób, nem száll fejébe a dicsőség, így viselkedik az élet napsugaras oldalán. Egy igazán istenfélő embert nem tesz elbizakodottá a jólét, nem fordítja el szívét Istentől a gazdagság, nem gőgös, nem hiú, beképzelt, nagyképű, nem henceg a jól sikerült gyermekeivel: tud bővölködni - ahogyan egyszer Pál mondja önmagáról. (Fil 4,12) Nem csoda, ha ilyen apának a gyerekei is derék emberekké lettek - örülhetett nekik! Boldog ember volt Jób, igazán Isten-áldotta élet! Talán sokan irigyelték is ezt a szerencsés embert, akit ímé, ilyen gazdagon megáldott az Isten!

De azután egyszer csak valami nagy-nagy fordulat jön Jób életében is! Beborul az ég és olyan időszak köszönt a boldog emberre, amelyikben nyilvánvalóvá kell lennie annak, hogy Isten áldása nem annyi, mint az élet napsugaras oldalának külső jóléte és sikere. Egymás után szakadnak a legborzasztóbb csapások Jóbra. Gyászos hírnökök hozzák a szomorú hírt, hogy ellenséges csapatok támadtak a nyájra és megsemmisítették azt - amit az emberek meghagytak, azt villámcsapás pusztította el - ott vesztek a szolgák is mind! A dúsgazdag ember egyik pillanatról a másikra koldusszegénnyé lett! És még mindig nincs vége a csapásoknak. Jön a negyedik hírnök, és hozza a legszörnyűbb hírt: gyermekei, amikor éppen mind együtt ünnepeltek, váratlan szerencsétlenség következtében mind egy szálig meghaltak! Elvesztett hát Jób mindent, mindent, ami miatt szerencsésnek, hatalmasnak, boldognak, áldottnak mondhatták az emberek! Egyik óráról a másikra koldusszegény, szerencsétlen, magányos, szomorú emberré vált. Hogyan fogja elviselni ezt a változást? Vajon összetörik, összeomlik alatta? Láttunk már ilyet! Mi, akik átéltük a II. világháborút, nagyon is jól tudjuk, milyen elkeseredésbe, milyen reménytelenségbe, milyen életundorba tudják sodorni az embert az ilyen katasztrófák! Van úgy, hogy egy életre megnyomorodik egy-egy lélek az átélt veszteségek, gyászok, katasztrófák súlya alatt! A jóbi sors, amikor ilyen kegyetlenül sújt valakit az élet, amikor ilyen érthetetlenül zuhannak a csapások valakire: nem teszi-e az ember elméjét zavarodottá, kibírhatja-e ezt egy ember józan ésszel és ép hittel, nem nyomják-e agyon ezek a súlyok a hitét? Nem volna-e természetes, ha Jób ezek után fölmondaná a hűséget mennyei Oltalmazójának, mert ímé, csúnyán cserben hagyta!? Hát azok a szép, kegyes családi gyakorlatok, szokások, áldozatok, imádságok: mind-mind hiábavalók voltak?! Érthetetlen, ami itt történik!

De hiszen Isten nem is azt várja, hogy az ember megértse Őt, hanem azt, hogy bízzon Benne! Jóbtól is csak azt várja, hogy meghajoljon előtte és elismerje, hogy Isten akkor is igazságos, ha égrekiáltó igazságtalanságnak látszik, ami történik a földön. Most kell megmutatkoznia annak, hogy Jób hite valóságos hit volt-e a jólét napjaiban, vagy csak azért igyekezett Isten kedvében járni, hogy az isteni áldás jobban olajozza élete szekerének kerekét? Mert van olyan kegyesség, amelyik csak arra való, hogy bebiztosítsa az ember a szerencsét, a jólétet, az életlehetőséget magának és családjának Istentől. Az istentagadók egyenesen azt állítják, hogy mindenféle Isten-hit mögött ilyen önző érdek rejlik. Senki sem hívő “potyára”, hiába, hanem valamiért! Senki sem szereti Istent magáért Istenért, hanem csak azért, amit Tőle remél! - Nos: Jób esetében nem így van! Most látszik, hogy eddigi életében az Istenben való hit nemcsak érdek volt, hanem őszinte Isten kezében élés! Keleti jelképes mozdulatokkal ad kifejezést borzalmas fájdalmának: megszaggatva ruháit földre borul és - imádkozik! Nem szitkozódik, nem káromkodik, nem jajveszékel, nem átkozódik: imádkozik. Sőt, imádja az Istent! Azt hiszem, a történet e részletének itt van a csúcspontja, ezért történt minden, itt van az értelme az egésznek: ott, hogy a megtépett, megalázott, kifosztott ember Isten elé borul! Olvastam valahol, hogy a cirkuszi artistákat mindenekelőtt elesni tanítják meg: ott kezdődik a művészet, hogy valaki úgy tudjon esni, elvágódni, hogy ne üsse meg magát. A hívő embernek is van ilyen titka: úgy tud esni, hogy nem üti meg magát. Ha egy istenfélő ember a térdeire esik: akkor akármilyen nagyot esett, nem ütötte meg magát. Jób igen magasról zuhant igen mélyre, de a térdeire esett és ezért bírta ki! És ha egy ember, egyház, nép, a rája nehezedő teher alatt térdre esik: nem volt értelmetlen a szenvedése.

Nézzétek: a szerencsétlen Jób imádkozik! És nem úgy, mint egy kétségbeesett, eszét majdnem elvesztett ember, aki mintegy idegen, ellenséges hatalommal állva szemben megpróbál kikönyörögni mégis valamit, visszarimánkodni valamit, hanem úgy, mint akkor, amikor szerencsés volt: imádva, magasztalva borul Isten elé a földre! Így viselkedik ez az istenfélő ember, aki hozzá van szokva, hogy élete Isten kezében van, sorsát Isten irányítja, hordozza, alakítja. Hátborzongatóan nagyszerű, amint mondja: “Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” Az égő szenvedés órájában, a csapások kellős közepette csak az tud így beszélni, aki már előbb is igazán hitben élt! Aki nem most tapogat, nem most keresgél isteni támaszték után, hanem aki eddig is Istentől való függésben élt. Nem most tanulta meg, hanem már a jó napokban is tudta, hogy javai és gyermekei nem saját tulajdonai, hanem Istenéi, Tőle kapta sáfárságra, Isten az Úr fölötte! Mivel azelőtt is már hitben tudta elmondani, hogy “Az Úr adta,... áldott legyen az Úrnak neve!” - ezért volt képes most szintén hitben elmondani: “Az Úr vette el, áldott legyen az Úrnak neve”. És ez több, mint kénytelen-kelletlen beletörődés a változhatatlanba, több, mint rezignált megadás. - Ez azt jelenti, hogy az ember leveretve is győzött, lesújtva is magasabbra emelkedett, - ez annak a diadalmas hitnek a bizonyossága, hogy Őtőle, Őáltala és Őreá nézve vannak mindenek, Övé a dicsőség mindenben! Így viselkedik egy igazán istenfélő ember földi élete nehéz óráiban és napjaiban. Milyen másképpen éri a szerencsétlenség azt az embert, aki csak magában áll, Isten nélkül, e látható világon túli reménység nélkül! Akinek számára csak a látható világ dolgai léteznek! Az ilyen embert a Jóbéhoz hasonló élmény tökéletesen lesújtja, még ha igyekezett is azelőtt kedvébe járni az úgynevezett “Jóistennek”. Nincs támasza, nincs reménye, tartása, nincs semmi, amibe az események hullámzásában hányt-vetett élet horgonyát belevesse.

Örök emberi törekvés, hogy az ember mindenképpen szeretné bebiztosítani szerencséjét, a boldogulását - egész biztosító intézetek, társaságok működnek közre ebben -, nos: Isten többet akar ennél: az életünket akarja bebiztosítani! Isten nemcsak szerencsétlenség és halál esetére biztosít, hanem magától a szerencsétlenségtől és haláltól akarja biztosítani az életünket! Különös dolog ez! Nem kerül semmibe, nem kell érte fizetni se, ingyen ajánlja föl mindenkinek az Úr! Benne vagy te is ebben az életbiztosításban, ha igazán hiszel Jézus Krisztusban mint Megváltó Uradban. Ha igazán hiszed azt, hogy bűnös vagy, annyira, hogy csak büntetést érdemelnél Istentől, de Jézus kezességet vállalt érted, adósságodat kifizette, büntetésedet elszenvedte, kitöltötte helyetted. Aki Jézus halálára és feltámadására, Isten megváltó szeretetére úgy rá meri tenni az életét, mint például Pál apostol, az ugyanúgy mondhatja is, mint Pál apostol: “Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek sem hatalmasságok, sem jelenvalók sem következendők, Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban!” (Róm 8,38-39)

Tehát: “meg vagyok győződve”, azaz bizonyos vagyok, be vagyok biztosítva arra, hogy semmi el nem szakíthat Istentől! Sem a jólét, sem a balsors! Az ilyen élet igazán örökre be van biztosítva még a síron túlra is! Hiszen Jézus mondta: “Ha valaki hisz énbennem, ha meghal is, él az!” (Jn 11,25) - Ez az egyetlen igazi biztosítás, ami valóban bizonyosságot, tartást, erőt ad ebben a forgandó szerencséjű világban. Olyan biztonságérzetet, amit nem lehet megtörni, amit nem lehet megingatni.

Sok minden teher és szenvedés szakadt még ezután Jóbra, de az első próbát megállotta a hite. Jöhet még bármi a hívő emberre: de ne féljen semmitől, ha igazán őszinte hittel tud így fohászkodni:

Jézus, benned bízva-bízom,
Elpusztulnom ó, ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron
Egyedüli győztes vagy:

Gyönge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram,
Mindörökké boldogan.

(295. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1958. augusztus 10. (szerk: A Jób sorozat többi igehirdetéséből következtetve.)

Az ünnepek miatt tett kitérő után térjünk most vissza Ábrahám-sorozatunkhoz, amelynek most már lassan a végére érkezünk. Olyan ponthoz jutottunk itt Ábrahám életének a történetében, amelyet a teológusok régtől fogva általában Ábrahám legnagyobb hitélményének, hitbeli élete csúcsának szoktak nevezni. És jellemző, hogy Ábrahám hite erre a legmagasabb csúcsra éppen egy rettenetes megpróbáltatás útján jutott fel. Nem akkor virult ki a hite a maga legragyogóbb pompájában, amikor zavartalan nyugalomban, a régen várt ígéret beteljesedésének az örömében élt. Nem akkor volt hitében legerősebb ez az ember, amikor Isten áldásainak a bősége körülvette, amikor jól ment minden, hanem akkor, amikor Isten a legnagyobb áldozatot kívánta tőle, amikor az elképzelhető legnagyobb fájdalom kétségei szorongatták a szívét! Valóban: a hitéletnek olyan szédítő magasságába vagy mélységébe jutott el Ábrahám ezen az úton, hogy nem is mernék róla beszélni - mint ahogyan még eddig életemben soha nem is mertem róla beszélni -, most is csak azért, mert sorozatunkban ez a rész következik. Ilyen élményben nekem még nem volt részem és nem is tudom, fog-e valaha is ilyesmire méltatni az Úr, és ezért most szeretnék én is veletek együtt hallgatója lenni az Igének és nagyon alázatosan hallgatni, amit Isten mond el rajta keresztül a hit próbájáról.

Így kezdődik a tudósítás: "És lőn ezeknek utána, az Isten megkísérté Ábrahámot!" (1Móz 22,1) Fontos itt az a kitétel, hogy "ezeknek utána"! Miknek utána? Mi már tudjuk, hogy miken ment keresztül eddig Ábrahám, hiszen végigkísértük élete történetét. Igazán nem mondható nyugalmas, zavartalan, sima és napfényes utakon haladó életnek! Rettentő sok küzdelemmel, külső és belső nehézségekkel, megpróbáltatásokkal teli élet volt ez eddig is. Különösen mióta az Úr vezetése alá került. Milyen sok bajon, nehézségen ment már át ez az ember! El kellett szakadnia régi hazájától - emlékeztek még rá? Ott kellett hagynia otthonát, rokonságát és elindulni egy teljesen ismeretlen jövendő felé, azt sem tudván, hol fog majd kikötni. Aki nem tudja, hogy Isten vezette őt hite által, méltán azt gondolhatta volna róla, hogy úgy sodródik ez az ember, mint a pehely, amikor fölkapja a szél. Végre megérkezve egy teljesen idegen, pogány környezetbe, alighogy letelepedik, egy rettentő éhínség elől továbbmenekül Egyiptomba. Ott bajba jut. Feleségét elszakítják tőle, majd megszégyenülten, pirulva, mint egy erkölcsi hajótörött tér vissza a csak ígéretben bírt földre. Ott újabb harcok, küzdelmek a saját szívével és pogány fejedelmekkel, saját feleségével és Hágártól született fiával. Soha nincs megállás, pihenés, mindig újabb akadályok tornyosulnak elé, melyekkel meg kell küzdenie hitének. És egyetlenegyszer sem olvassuk róla, hogy panaszkodott volna, hogy a kedvét veszítette volna, hogy megbánta volna, amiért Istennek adta át sorsa irányítását. Isten gyereket ígér neki, de ő már 80 éves, felesége meddő, valóban úgy néz ki minden, mintha a drága ígéret, ami tartja benne a lelket, csak tréfa lenne. 100 éves korára beteljesedik végre a régen várt ígéret, megszületik Izsák, de most meg elsőszülött fiát, Izmáelt kell elkergetnie a háztól. Nem lehet zavartalan öröme Izsákban sem. Igazán kész csoda, hogy mindezek után még mindig olyan szilárdan tart ki a hitben.

És mindezen nehézségek után, végre nem derűs öregkor következik, nem egy olyan idő, amikor a fáradt harcos végre megpihenhet kissé, amikor egy hosszú élet sok küzdelmét derekasan végigharcolt katona szabadságot vagy obsitot kaphatna már - nem! Hanem: "És lőn ezeknek utána, az Isten megkísérté Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok. És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondándok néked." (1Móz 22,1-2) Tehát mindezek után egy minden eddigit fölülmúló, nagy megpróbáltatás következik még! Ám mindez nem azért íratott meg, hogy csodálkozva szemléljük, milyen óriási terheket bír el Ábrahám hite, hanem hogy megértsük belőle, hogy ilyen, igen ilyen az a bizonyos keskeny út, amelyről Jézus azt mondja, hogy az életre visz! Íme, itt van előttünk egy hosszú emberélet, igazán Isten vezetése alatt álló hívő élet, Isten választottjának, Isten barátjának az élete, és ennek dacára mennyi szenvedés és megpróbáltatás éri! Ennek dacára? Nem! Hanem éppen ezért! Éppen ez a sok baj és küzdelem a bizonysága annak, hogy mennyire kézbe vette Isten, mennyire formálja, alakítja, mennyire törődik vele, milyen különös mértékben gondja van rá!

Hát így bánik Isten az Ő legkedvesebb gyermekeivel? - kérdezné a kishitű ember. Félelemmel és rettegéssel mondom: hát így! Igen így! És éppen a legkedvesebbeket, éppen azokat, akiket nagyra hívott el! Akiket nagyon ki akar tüntetni a kegyelmével! Azért figyelmeztet az Úr bennünket, hogy ne legyünk túl érzékenyek, ne sokalljuk a terheket, amiket ránk rakott, és ha úgy látja jónak, hogy sorozatosan mindig újra megpróbáljon, próbáljuk meg csendes alázattal azt mondani rá, amit Ábrahám: Ímhol vagyok, Uram! Ne tartsuk valami hallatlan dolognak, elképesztő szörnyűségnek, hogy Isten megint újra megpróbál, miután már egy harcot megharcoltunk! Ne igényeljük, hogy bocsásson már végre egy kis szabadságra a szolgálatból, hagyjon már békén, hiszen belefáradtunk már a küzdelembe, lazítsa már a régóta szorosra fogott gyeplőt, hadd térjünk már kissé magunkhoz, mert éppen ezáltal akar magunkhoz téríteni, megerősíteni, hogy még nehezebb próbára teszi a hitünket!

Szinte azt merném mondani, hogy mennél előbbre halad valaki a hit útján, annál súlyosabb próbáknak van kitéve! Hiszen az öreg katona is többet bír el, mint az újonc, aki még nem is nagyon tudja, mi mindennel jár a szolgálat! Tehát amikor Isten tovább akar vezetni, a hitnek nagyobb magaslataira, amikor minden eddiginél súlyosabb megpróbáltatást bocsát ránk, olyan áldozatot kíván, amibe úgy érezzük mint Ábrahám, hogy beleszakad a szívünk, ne mondjuk, még csak ne is gondoljuk méltatlankodva, hogy: hát nem volt még elég, mit akar még tőlem az Isten? Mert Ő tudja, hogy mit akar, még ha ilyen hallatlan szörnyűségnek látszó dolgot mond is, hogy: "Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el... és áldozd meg... " (2. vers)

Ábrahám, amikor elindult, még nem tudta, mi célja lehet Istennek ezzel a rettenetes kívánságával, de a végén megtudta! És mi már arra a kínzó kérdésre, ami a megpróbáltatás közben emészti az embert: a miért-re, a szenvedés céljára, már előre kapunk feleletet. Amikor a hívők atyja végigjárta ezt a háromnapos borzalmas utat, az út legvégén kiderült minden titok Istennek ebben a kijelentésében: "Most már tudom, hogy istenfélő vagy és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenednek én érettem!" (12. vers) Ezért volt hát minden. A szívét tette próbára az Úr.

Valaki egyszer azt mondta, hogy a legmegtisztelőbb helyzet, amibe egy lélek kerülhet, az, ha maga az Úr próbálja meg. Mert másféle próba is van: a Sátán is megpróbálhat valakit, a külső körülmények is eredményezhetnek próbákat, bűneink, engedetlenségünk sokféle következménye is nehéz próbák elé állíthatnak, de a legmagasabb fokú próbatétel az, amelyik közvetlenül Isten kezéből jön, amikor gyermekét olvasztókemencébe viszi, hogy hite valódiságát kipróbálja. Isten nem elégedik meg azzal, hogy azt mondjuk neki: Uram, Uram - hanem ki akarja próbálni, mit jelent ez a gyakorlatban. Nem mintha Neki lenne erre szűksége, hiszen ő a szívek és vesék vizsgálója, hanem a mi szemünk elé akarja állítani, ami egyébként rejtve és titkolva húzódik meg a szívünk mélyén. Ilyen próbák alatt derül ki, mennyi bizalmatlanság, önzés, kishitűség, félelem, képmutatás van bent, a szívünk fenekén.

A Példabeszédek könyvében mondja Isten "Adjad fiam a te szívedet nékem!" (Péld 23,26) Tehát nem azt mondja, hogy add nekem a fejedet, az érzelmedet, a tehetségedet, a pénzedet - hanem a szívedet. Az a teljes odaadás, amikor a szívét adja valaki az Úrnak. És bizony könnyű azt mondani, hogy itt van minden, neked adom Uram - de az Úr kipróbálja ennek az odaadásnak az őszinteségét is azáltal, hogy olyan valamire teszi rá a kezét, ami a szívünkhöz a legközelebb áll! "Vedd a... te egyetlenegyedet, akit szeretsz... és áldozd meg..." (1Móz 22,2) Isten a bizonyságát kéri annak, hogy igaz-e a szeretetünk Őiránta. Tudjuk-e Őt szeretni akkor is, amikor kér, áldozatot kér, és nemcsak akkor, amikor ad? Könnyű az Isten iránti szeretetünket mutatni akkor, amikor semmi áldozatba nem kerül - de amikor azt mondja Isten valakinek, tedd föl az én oltáromra a te egyetlenegyedet, akit vagy amit szeretsz, onnét a szíved legközepéből: az otthonodat, vagy a gyermekedet, vagy a boldogságodat, a dédelgetett reménységedet, az egész szívedet! Ne az áldásaimhoz, ne az ajándékaimhoz ragaszkodj, hanem énhozzám! Ne abba vessed a reménységedet, amit vagy akit már eddig adtam néked, hanem énbelém! Más dolog az Isten áldásában megnyugodni és más dolog magában az Istenben megnyugodni.

Tudsz-e bízni Őbenne akkor is, amikor minden más, ami a bizalmat alátámaszthatná, semmivé válik, amikor igazán csak Isten marad, a láthatatlan, a megfoghatatlan Valóság? Elég szilárd pont-e számodra Ő maga, megmarad-e számodra a legfőbb Valóságnak, ha mindent elvesz is, amit adott!? Igen: ezt láttatják meg velünk a próbák! Igen: azt, hogy szeretjük-e Őt igazán, úgy, ahogy Jézus mondta: teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből? Tehát, hogy nem hazugság-e a hitvallásunk, nem illúzió-e a hitünk, nem önámítás-e, amit olyan sokszor kimondunk: Bízom az Istenben!?

Ábrahám most is engedelmeskedett. Bizonyára nem könnyű szívvel és mosolyogva. Nem hiszem, hogy lett volna még halandó embernek fájdalmasabb, szívet marcangolóbb útja, mint néki a Mórija hegyéig. Mert itt nemcsak arról volt szó, hogy Isten elveszi tőle a fiát, akit szeret, sem nem arról, hogy ő hagyja el, akit olyan nagyon szeret, hanem neki magának kell a saját fiát égő áldozatul megáldozni, neki kell saját kezével az édes fia nyakára tenni a kést, neki magának kell megölnie azt, akit a legjobban szeret, az egyetlenegyet, az ígéret gyermekét. Olyan rettenetes ez, hogy még beszélni is rossz róla. Hogyan kívánhat ilyet Isten egy édesatyától? Képzeljük bele magunkat ebbe a szörnyűséges helyzetbe. Saját kezűleg kiontani a vérét annak, akit szeretünk! Itt azután igazán lehetett volna tiltakozni, panaszkodni, sírni, könyörögni, hogy: de hát Uram, miért?!

És Ábrahám szó nélkül elindult. De képzeljük el, milyen nehéz szívvel! Mennyi könnye folyhatott befelé, milyen irtózatos harcot vívhatott önmagával. Ott halad mellette gyanútlanul a drága kis fiú, hátára van kötve a rőzse, ami mindjárt máglyája lesz neki, saját kezében a kés, ami mindjárt a legdrágább életet fogja kiontani! És a kisgyerek megszólal: Atyám! Hogy meg nem repedt az édesatyai szív erre a hangra a fájdalomtól? És ezután mennek megint ketten együtt. Ábrahám még mindig nem fordul vissza, még meg sem áll! Megy tovább! Az ember szinte beleremeg, amint látja, milyen messzire el tud menni Isten egy ember szívének a megpróbálásában, és lám: mégsem kell félni. Való igaz, hogy sohasem próbál az Úr senkit erején felül. Lépésről lépésre adja meg mindig a szükséges erőt hozzá. És csak amint végigment rajta, ott a legvégén látta meg, hogy Isten szeretetének, gondoskodásának soha ezelőtt nem látott, nem ismert ragyogása fogadja. Így van ez minden hitben vállalt sötét és fájdalmas útnak a végén. Engedelmeskedve, hitben vállalva a megpróbáltatást egyszer csak megtapasztalja, hogy Isten dicsőségének a ragyogása áttöri a sötétséget! Nem kell hát félnünk az ilyen úttól, hiszen dicsőséges, kegyelmes, szerető Urunk van, aki éppen akkor gyakorolja rajtunk a legnagyobb könyörületet, amikor a legkönyörtelenebbnek látszik! Ott a legkegyelmesebb, ahol a legkegyetlenebbnek mutatja magát. Nem úgy volt-e mindig, hogy a megpróbáltatások vittek igazán közel az Ő atyai szívéhez? Igaza van az Igének, amikor ezt mondja: "Boldog ember az, a ki a kísértésekben kitart." (Jak 1,12), aki nem retten vissza, aki végigjárja az utat hitben!

És mennyivel könnyebb nekünk, mint Ábrahámnak, végigmenni egy ilyen keserves úton! Hiszen mi már tudjuk, hogy attól a fájdalomtól, amitől Ábrahám atyai szívét végül is megkímélte, nem kímélte meg a saját szívét! Mi már tudjuk, hogy volt egy másik hegy, a Golgota, ahová Atya és Fiú együtt mentek, nagy, fájdalmas, véres áldozatot bemutatni a bűnért! Ott is a Fiú vitte azt a fát, amire azután felszögezték! Mit érezhetett az Atya? A pokol kínjai között vergődő Fiú is felsóhajtott, azt mondta: Atyám! És az Atya hagyta! Nem oldozta le, maga adta saját Fiát a halálba! "A ki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta!" (Róm 8,32) Feláldozta Egyszülött Fiát a Golgotán. Egészen! Értünk! Hogy legyen erőnk megjárni a mi Mórija-hegyi utunkat! Hogy merjük hinni, hogy az út végén igazán az Ő minden értelmet felülhaladó szeretete és dicsősége ragyog!

Hogy igaz legyen ajkunkon a bizonyságtétel:

Lelkem, teljes üdv a részed,
Hagyd a bút s a gondot el;
Légy vidám, ha meg-megérzed:
Tenni kell még, s tűrni kell.
Gondold el: ki Lelke éltet,
Milyen Atya mosolya;
Megváltód meghalt teérted:
Mit bánkódnál, menny-fia?

(426. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1953. január 11.

Kedves Testvérek!
Ezek az önkényesen kiválogatott igerészletek, amelyeket mostan a Bibliából felolvastam, annak a híres Dávid királynak az életéből villantanak fel előttünk egy-egy szakaszt, akinek a nagyszerű zsoltárait Szenczi Molnár Albert fordításában mind a mai napig énekelni szoktuk a református templomokban. És azért tettem így egymás mellé ezeket a különböző igerészleteket, mert így szinte egészen plasztikussá válik előttünk az, hogy miként viselkedik ugyanaz az ember - természetesen hívő ember - az élet különböző helyzeteiben. Dávid életének ez a két egymással egészen ellentétes szituációja, helyzete, amit felolvastam, szinte illusztrációja annak a hívő életbölcsességnek, amit Pál apostol a fillipibeliekhez így írt meg egyszer: "Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít." (Fil 4,12-13) És ez azért nagyon fontos, kedves testvérek, mert egyáltalán nem is olyan könnyű ám ezt a kettőt tudni. Akár egyszerre, akár külön-külön tudni, mert rendszerint úgy szokott az lenni, hogy, aki az egyiket tudja, az a másikat nem szokta tudni. Ismertem például valakit, aki igazán nagyon keresztyénül tudott szűkölködni, és a szűkölködésnek az ideje alatt valóban olyan kedves, olyan jóságos, olyan alázatos és olyan bizakodó volt a lelke, amilyen csak egy igazán hívő ember lehet. Azután elkezdett emelkedni, és elkezdett növekedni, ahogy azt az előbb Dávidnak az életéből is olvastam. És amilyen mértékben emelkedett a közéletben és növekedett a jólétben, olyan mértékben gyarapodott a gőgben, a magabiztosságban, az önigazultságban, és a többi emberekhez való barátságtalanságban. Nem is olyan veszélytelen dolog az, amikor valaki elkezd emelkedni és elkezd növekedni. Mert gyakran előfordul, hogy beleszédül, nincs szokva a magaslathoz, a magassághoz, szédíti a magasság és fejébe száll a dicsőség. Mélyből magasra emelkedni nagy művészet. Nagy lelki finomság kell hozzá. Valóban élő hit kell hozzá. Természetesen fordítva is pontosan ugyanígy van. Nagyon gyakran láttunk már olyat, hogy valaki magasan volt és a magasból került le a mélységbe. És a magasságot jól viselte, hívő módon viselte, alázatos lélekkel viselte, és amikor azután lekerült a mélybe, akkor egyszerre összeomlott benne a hit és csupa lázadozássá vált az egész lénye. Tehát nem is olyan könnyű dolog ám tudni bővölködni is és szűkölködni is. Pál apostol tudott. Dávid király is tudott. Mi volt ennek a tudásnak a titka? Ezt próbáljuk most egy kicsit közelebbről megvizsgálni, a felolvasott igék nyomán.

Tehát, ugye először azt olvastuk, hogy Dávid igen nagy szorultságba jutott, mert a nép arról beszélt, hogy megkövezi őt és a népnek a lelke egészen elkeseredett ellene, és Dávid a szűkölködésnek és az életveszedelemnek ebben a nagy mélységébe igen nagy magasságból juta, ahogyan mondja az ige. Hiszen már-már úgy ünnepelte a nép őt, mint jövendő királyát. Sok nyilvános hőstette miatt ő volt az országnak a legnépszerűbb embere. Azután egyszerre fordult a kerék, vagy fordult a kocka, ahogy szokták mondani, és megváltozott minden körülötte. Legközelebbi hozzátartozói súlyos, kemény fogságba, kilátástalan fogságba estek. A népnek a lelke föllázadt ellene, meg akarták kövezni, mindenki elveszítette a bizalmát, olyan helyzetbe jutott, ahol mindenféle emberi lehetőség csődöt mondott. Mit lehet itt tenni egyáltalán? Olyan sötétség veszi körül, amelyen a reménységnek egyetlen halvány sugara sem tud már áttörni. Ez az a mélypont az ember életében, ahol a kétségbeesés szokott elkezdődni. Ez az az állapot, ahol a szűkölködés beáll, ahol szűk, szorít az élet. És nyomasztóvá válik az egész helyzet. Szinte agyonnyomja az embert az élete, körülményei. Ez az a mélypont, ahonnét semerre nincs kiút. Nincs belőle semerre kilátás. Tényleg semerre? De van! Egyetlen irányban van! És ebben az egyetlen irányban mindig nyitva marad az út: fölfelé! Az Isten felé!

Imé ezt tette Dávid is, erről van szó itten, ebben az igében is, hogy amikor ebbe a nagyon nagy szorultságba jutott, és amikor a nép már arról beszélt, hogy megkövezi, és elkeseredett a nép lelke őellene, akkor azt mondja, "Dávid azonban megerősíté magát az ÚRban, az ő Istenében." (1Sám 30,6b) Én valószínűnek tartom,- testvérek, hogy éppen ekkor, ebből a rettentő mélységből szakadt föl a lelkéből a 130. zsoltárnak az a gyönyörű mondása, hogy a "Mélységből kiáltok hozzád URam!" (Zsolt 130,1) Bizonyára megtapasztaltátok már ti is, hogy éppen az életnek a legnyomasztóbb mélységeiből hangzik föl a legbiztosabban a kiáltás az Isten kéklő magasságához. Ha már semmi mást nem lehet tenni, kiáltani még mindig lehet és azt mindig szabad. És az a kiáltás már magában véve is kapcsolat azzal a valakivel, akihez kiált az ember. És az a tudat, egyáltalán, hogy kiálthatok, már magában véve is azt jelenti, hogy nem vagyok egyedül, van valaki, aki hallja a kiáltásomat legalább. Azt olvassuk, hogy megerősítette magát az ÚRban. Nem azt jelenti ez, hogy most már megoldódott ez a kényes helyzet, amibe ő került, egyáltalán nem azt jelenti, hogy most már engedett a szorultság, és most mát kisütött a feje fölött a Nap, és elmúlt minden veszedelem. Ó, dehogy! Egyáltalán nem azt jelenti! Dávid még ott van benne a legnagyobb slamasztikában, a legrettenetesebb mélységében az életének, de már nincs benne szorongás. De már lecsendesül benne a Lélek. Most már nem zuhan bele a kétségbeesésbe. Megnyugszik lelkileg, és valami hallatlan nagy békesség árad szét a szívében. Most már felemelt fővel tud szembenézni az eseményekkel és föl tudja venni bátor szívvel a küzdelmet. Nem bénítja tovább a tétovaság, és nem veri le a lábáról az a vihar, ami körülötte dúl, sőt, éppen ellenkezőleg: megerősíti, fölemeli, hőssé teszi! Valami ilyesmit jelenthet az, hogy "megerősíti magát Dávid az ÚRban". Hogyan tette? én nem tudnám pontosan megmondani, hogy mit csinált, de nyilván valahogy úgy, hogy még szorosabban tartotta a kapcsolatot, vagy realizálta a kapcsolatát az ő URával, Istenével. Igen, ott a mélységben. Nyilván, valahogy olyanformán történhetett, hogy elmondotta az ő URának, hogy milyen kényes szituációba jutott. Bizonyára valahogy úgy történt, hogy kiöntötte előtte az ő fájdalmát, és elsírta az ÚRnak az ő minden bánatát, és megbeszélte vele, mint egy kedves, jó baráttal életének az ügyes-bajos dolgait. És ami a legfontosabb, belekapaszkodott azokba az ígéretekbe, amelyeket már korábban hallott az ÚRtól. Mert ez mindig így történik, kedves testvérek. Az ÚRban való megerősödése egy embernek mindig úgy történik, hogy az ember kiönt mindent az ÚR elé, ami a lelkét nyomja, és azután belefogódzik azokba az igékbe, amiket valaha az ÚRtól hallott. Mert tudjátok, Istennek a karja, amivel lenyúl hozzánk, Istennek a keze, amivel megsegít bennünket, amivel megragad bennünket: az az Ő szava. Az Ő szava olyan, mint egy kinyújtott kéz, amit meg lehet fogni, amibe bele lehet kapaszkodni, meg lehet támaszkodni, rá lehet építeni mindent.

Ó de nagyon sok boldog tapasztalatot tudnék ezzel kapcsolatban elmondani! Nagyon emlékszem, ismertem valakit, aki életének igazán valami rettenetes, kilátástalan szorultságába jutott, de úgy, hogy még az életben maradása felől sem volt semmi kilátása, olyan borzasztó módon beszűkült körülötte minden, és akkor állandóan erre az egyetlen igére gondolt, "Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban." (Fil 4,6-7) És ez a "minden értelmet felülhaladó békesség" úgy eláradt ennek az embernek a szívében - és csodálatos, békés szívvel viselte az életét rettenetesen rázó vihart. Próbáljátok meg! Lehet!

Vagy például egyszer egy nagyon kedves, hívő testvérünknek akartam úrvacsorát vinni és vittem is, aki éppen a harmadik rákos agyműtét előtt állott akkor. És egész úton, amíg odáig mentem, folyton azon töprengtem, hogy most micsoda vigasztaló szavakat tudok mondani ennek a szerencsétlen léleknek? És nem jutott eszembe egyáltalán semmi. És emlékszem reá, mélységesen megrendült lélekkel léptem be a kórterembe, ahol feküdt, ő pedig mosolyogva fogadott. És valami csodálatos derű áradt az arcán keresztül, persze a lelkéből. Egészen meglepődtem, és ő is észrevette rajtam, hogy meglepődtem ettől a nem várt látványtól, és rögtön magyarázatát is adta, és elmondotta, hogy állandóan Jézusnak ez a biztatása cseng a fülébe "Elég néked az én kegyelmem!" (2Kor 12a) És azt mondta, ő ezt annyira elhiszi, hogy neki elég az ÚRnak a kegyelme, akár arra, hogy életben maradjon, akár arra, hogy meghaljon. Mindenképpen elég! És akkor ámultam el valóságban azon, hogy hogy meg tud erősödni egy ember, hogy mi mindenre lehet egy embernek ereje a Krisztusban, hogyha igazán belekapaszkodik akár csak egyetlen egy szavába is.

Azután valaki, innét a gyülekezetből, a múlt hetekben és a múlt hónapokban jutott egyre nagyobb mélységbe. Nincsen nagyobb fájdalom annál, testvérek, mint amikor valaki kénytelen tehetetlenül végignézni a számára legkedvesebbjének a szenvedését, a kínlódását. És amikor már-már egészen a mélypontra jutott, csodálatos módon éppen az aznapi lózung ige mentette meg a kétségbeeséstől. Az aznapi lózung ige így szólt: "Mert te, URam, megáldod az igazat, körülveszed kegyelmeddel, mint pajzzsal." (Zsolt 5,13) S elmondotta nekem mosolyogva - amikor pedig minden oka meglett volna, hogy zokogjon és sírjon, mosolyogva mondta -, hogy szinte érezte maga körül az ÚRnak a jóvoltát, az ÚR jóvoltának az erejét, mintha láthatatlan, ölelő, védő karok fognák, tartanák hogy össze ne omoljon. És nem omlott össze! Pedig emberileg szólva minden oka meg lett volna reá és egyáltalán nem lett volna csoda.

Egy másik valaki a bűnei miatt került szorultságba. Rettenetesen szorongatták régi bűnei, régi bűneinek az emlékei. És csak akkor tudott megbékülni a saját lelkiismeretével, amikor meg tudta ragadni végre ezt az igét, hogy "Jézus Krisztusnak a vére megtisztít minket minden bűntől". (v.ö. 1Jn 1,7b)

Nos, hát valahogy így erősítheti meg magát valaki az ÚRban. De az ÚRban ! Tehát nem azzal a bizonyos módszerrel, amelyik azt tanácsolja, hogy az ember úgy szuggerálja be önmagába szinte az erőt, hogy hússzor-harmincszor ismételgetve mondja el önmagának minden nap újra: "Ma jobban érzem magam, mint tegnap, ma jobban érzem magam, mint tegnap", és ezt hússzor-harmincszor ismételje el magában, amíg végül beszuggerálja magának, hogy ma tényleg jobban érzi magát, mint tegnap. És nem úgy, ahogyan mi emberek szoktuk biztatni a csüggedő embertársunkat, hogy: Ne hagyd el magad! Szedd össze magad! - és így tovább. Bölcs tanácsok ezek! Mit ér az ilyesmi? - Hanem, éppen ahogy Pál apostol mondja egy másik alkalommal "Legyetek erősek az ÚRban és a Ő hatalmas erejében" (Ef 6,10) Tehát más dolog az, amikor én magam felajzom a maradék erőmet, a tartalék erőmet, mert lehet azt felkurblizni valamilyen módon, és megint egészen más dolog az, amikor realizálom a hatalmas ÚRral, az erős ÚRral való személyes kapcsolatomat. Igen! Mondogassam magamban! Ott, a mélységben mindig újra és újra ismételve mondogassam csak magamban és ezt szuggeráljam be magamnak, hogy: hiszen nekem olyan URam van, aki legyőzte a világot! Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön! Akiről biztos tudom, hogy szeret és megbocsát, és mindent a javamra tud és akar fordítani! Mondogassam magamban, és mondogassam mindig újra és újra magamban, amit az egyik szép énekünk így fejez ki: Ó maradj itt Mesterem, őrizz, adj erőt! Szeress! Véled állom a vihart! (v.ö. 300. dicséret 2. vers) Mondogasd magadban: véled, URam, állom a vihart! Akárhogy ráz is az a vihar, de az URral együtt állod, mert állni kell! És állni lehet! Mindig megerősödik az emberben a Lélek, amikor megerősíti magát abban a hitben és abban a bizonyosságban, hogy nem vagyok egyedül! Velem van az ÚR, és én Ővele! Tehát valahogy ilyenformán lehetett az, hogy Dávid megerősítette magát az ÚRban.

De testvérek, nemcsak a szorultság és a mélység lehet probléma, hanem ennek a fordítottja is. Éppen ilyen nagy probléma lehet a magasság és a gondtalan jólét is. Dávid életében megint fordult a kocka, és ímé, azt olvastuk, hogy Dávid pedig egyszerre elkezdett emelkedni és növekedni. Híre, neve, dicsősége, befolyása, hatalma, népszerűsége egyre jobban nőtt - szinte azt lehet mondani, hogy eljutott életének a tetőpontjára. Volt már a mélyponton is, de most a tetőpontján van az ő életének. Isten megszabadította minden ellenségétől, és ígéreteit, amiket valaha tett néki, azt mind beváltotta, valóra váltotta, azután trónra emelte. Ez az a pillanat, amikor valaki megnő, mások fölé emelkedik és hódolók és tisztelők serege veszi körül, és nagy reverenciával néznek föl reá az emberek. Drága, ritka pillanatok az ember életében - ez a napfényes oldal. A magaslat. Az örömnek, a boldogságnak időszaka. De higgyétek el, testvérek, nem kevésbé veszélyes, mint a mélység.

Egyszer egy nagyon komoly hívő embertől, akit sorozatos csapások értek rövid idő alatt, megkérdezte valaki: hogy képes egyáltalán ilyen veszteségek elhordozására? És akkor ez a komoly hívő ember azt mondotta: Milyen különös, olyan sokan kérdik tőlem, képes vagyok-e ilyen veszteségek elhordozására - de azt még soha nem kérdezte tőlem senki, hogy képes vagyok-e az örömeim elhordozására? - És milyen igaza volt, mert a gondtalan jólét, az élet magaslatainak az elhordozására nem kisebb lelkierő és fölkészültség, hitbeli fölkészültség szükséges, mint a mélységnek az elviselésére. A próbák között és a szenvedésben, és a nyomorúságban, és a mélységben könnyebben tud az emberi lélek az ÚRhoz kapcsolódni - persze, mert ott már nem marad neki más, csak az ÚR. Viszont az öröm és a jólét nagyon hamar elfelejteti az emberrel azt, hogy ez is mind csak kegyelem. A mi gyarlóságunk, a mi emberi gyarlóságunk olyan határtalan, testvérek, hogy amint kezd az életünknek az útja egy kicsit felfelé ívelni, felfelé kanyarodni, amint kezdjük látni azt, hogy a munkánk nyomán sikerek és eredmények mutatkoznak, amint kezd kiderülni a fejünk fölött a nap, egyszerre hajlandók vagyunk mindezt a saját magunk érdemének és kiválóságának tulajdonítani, és egy kicsit olyan lelki vállveregetéssel gondolni magunkra, hogy: nohát, hát azért én mégis csak vagyok valaki! Ugye? Jézusnak is van egy szava, amelyiket én mindig úgy érzek, minthogyha Ő is egy kicsit megveregetné az ilyen embernek a vállát, amikor azt mondja "Ember mid van, amit nem kaptál volna?" (1Kor 4,7b) Mintha azt mondaná, hogy: vigyázz ember, ne bízd el magad! A magasságban, az életnek a magaslatain sokkal könnyebb elfeledkezni az ÚRról, mint a mélységben, mert az ember lelke könnyen azt hiszi, hogy nincs is már szüksége az ÚRnak a segítségére, hiszen minden úgyis olyan jól megy, zökkenőmentesen, baj nélkül.

Én ezért tartom olyan nagyon jelentős dolognak azt, ami Dávidról meg van írva, hogy amikor elkezdett emelkedni, amikor elkezdett nőni, akkor belátta, hogy az ÚR erősítette meg őt, hogy az ÚR magasztalta fel őt, hogy az ÚRnak köszönhet mindent, és minden jóért egyedül az ÚRé minden dicséret, minden dicsőség, tisztesség és hálaadás. Most van az életének a tetőpontján, amikor mindenki ünnepli, amikor mindenki őt magasztalja, ő pedig nem győz csodálkozni azon. Figyeljétek: "Bemenvén azért Dávid király leborul az ÚR előtt és monda: Micsoda vagyok én URam, Isten! és micsoda az én házam népe, hogy engem ennyire elővittél?" - hogy engem, hogy ennyi jót pazaroltál rám, hát mi vagyok én, URam? Hát hogy jövök én ahhoz? Mert egyáltalán nem olyan magától értetődő ám az, hogyha valaki fölött kisüt a nap, és egyáltalán nem olyan természetes dolog az, hogy valakinek jól megy esetleg a sorsa. Ez nem olyan valami, ami jár neki, amit megérdemelt végre, vagy megszolgált végre, vagy megszenvedett végre érette. Ó, dehogy, testvérek! Ez is mind-mind egyedül kegyelem!

Én nem tudom, hogy a te szívedből fölszállt-e már, de az enyémből nagyon sokszor fölszállt ez az ámuló hálaadás, hogy hát micsoda vagyok én URam, hogy így záporozott rám a Te jó voltod? Hát hogy jövök én egyáltalán ahhoz, hogy például egészséges lehetek, vagy hogy rendezett életkörülmények között élhetek, vagy hogy örülhetek valaminek, vagy valakinek, vagy hogy boldog órák is lehetnek az életemben, vagy egyáltalán, hogy élhetek? Ó de jó az Isten! De rengeteg áldást pazarolt szakadatlanul reánk. És úgy van ám az, testvérek, a mélyponton is olyan rengeteg ajándéka van, amiért nem győzhet az ember eléggé hálát adni az ÚRnak. Képzeljétek el, mi lenne velünk, hogyha úgy irányítaná az életünknek a sorsát, ahogy azt megérdemeljük?! Hála Istennek, nem úgy irányítja!

Fent és lent, örömben és bánatban, viharban és napsugárban, ó de kegyelmes az Isten! Kegyelmes, mert Istennek minden egyes lélekkel egy ugyanazon célja van, mégpedig ránevelni azt a lelket az Ő kegyelmének a felismerésére és elfogadására. Arra, hogy a Jézus áldozatáért megbocsát, kitárja édesatyai szívét, és a szeretetébe fogad. Veled is ez a célja, meg velem is. Ezért alakítja úgy a sorsunkat, ahogyan az Ő édesatyai bölcsessége szerint szükségesnek látja az utat ennek a célnak az elérésére. Minden jó és balszerencse által is, mindig újra és újra arra ösztökél, hogy fogadjuk el végre az Ő kegyelmét, ismerjük meg az Ő szeretetét, érezzük meg az Ő szeretetét, és érezzük meg azt, hogy Ő csak még szorosabbra akarja vonni a kapcsolatot Önmaga és miközöttünk. Még jobban magához akar ölelni bennünket jóban-rosszban. Ó, de boldog az az ember, aki ezt megértette! És de nagyon nehéz ezt megérteni!

Tehát, akár mélységben, akár magasságban, mindenképpen csak hálával lehet dicsőíteni azt az URat, akinek minden gondja az, hogy az életünket tisztogassa, nevelje, fölemelje magához: tehát, hogy igazán boldoggá tegye. Buzdítsuk fel mi is a mi lelkünket erre a hálaadásra!

Áldjad Őt, mert az ÚR mindent oly szépen intézett!
Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett.
Nagy irgalmát naponként tölti ki rád: Áldását mindenben érzed.

Áldjad Őt, mert csodaképpen megalkotott téged,
Elkísér utadon, tőle van testi épséged.
Sok baj között, erőd volt és örömöd: Szárnyával takarva védett.

(264. ének 2. és 3. vers)

Ámen

Dátum: 1970. március 22.

Kedves testvéreim, a mai igehirdetésben még egy tékozló fiúról szeretnék beszélni. Igen, egy olyan tékozló fiúról, aki nem érkezett haza. Mert Júdás a szomorú típusa annak az embernek, aki tényleg mindent eltékozolt. Nemcsak az egész életét, hanem még annál is többet. A legnagyobbat tékozolta el: Isten bűnbocsátó szeretetét és kegyelmét. Apostolként kezdte és íme, öngyilkosként végezte. Csupa rejtély, ami itt történt. Miért tette, amit tett, miért árulta el Jézust? Mi lett vele a halálban? Elkárhozott végül? Ki tudná ezt megmondani? Köteteket írtak már a Júdás problémáról. Nagyon sokan megpróbálták megfejteni ezt a pszichológiai misztériumot, de még senkinek sem sikerült igazán. Hadd jelentsem be előre, hogy én meg se próbálok megoldást találni reá. Nem akarom az ide vonatkozó sok elméletet még egy újabb elmélettel szaporítani, hanem csak egyszerűen a számunkra is aktuális tanulságokat szeretném levonni és figyelmeztetésül felmutatni ebből a sötét történetből.
Igen, testvérek, ebben a szomorú és sötét történetben mindenekelőtt lelepleződik a bűnnek a rettenetessége. Tehát az, hogy milyen borzalmas valami a bűn. Azért mondom, hogy lelepleződik, mert sajnos ezt az ember előre nem látja, hanem mindig csak utólag látja már, akkor, amikor késő. Júdás is utólag döbben reá arra, hogy milyen szörnyűséget követett el akkor, amikor elárulta Jézust. Így kezdődik a történet: „ Akkor látván Júdás, a ki őt elárulá, hogy elítélték őt…” – Ki hitte volna, hogy ez lesz annak az áruló csóknak a következménye! Milyen szörnyű tragédia! Ó, de sok meggondolatlan csóknak volt már tragikus következménye!
Íme, elítélték Jézust. Sorsa meg van pecsételve. Meg kell halnia. És ez az a pillanat, amikor Júdás a bűnét a maga teljes leplezetlenségében látja. Mert amikor elkövette, akkor még nem látta. Most már látja, de most már késő. Mert testvérek, a bűn, amikor teljességre jut, amikor a maga leplezetlen következményével ott áll az ember előtt, akkor valahogy egészen más képet mutat, mint korábban, amikor még csak csalogató lehetőségként, kísértésként lebegett az ember tekintete előtt, vagy még akkor is, amikor elkövette. Akkor, amikor a kívánság, a gonosz kívánság, a bűnös gondolat megérik és elkövetett cselekedetté válik, akkor hull le a bűnről az álarc, és akkor áll előttünk a maga teljes szörnyűségében és borzalmasságában. Ó, hogyha az ember előre látná, hogy mi lesz a következménye annak a rossznak, amit elkövet! Ha előre látná a saját bűnének ezt a kiteljesedését, talán nem is követné el. Vagy legalábbis nagyon meggondolná, ha előre látná, hogy például egy sértő szóból mennyi fájdalom lesz, és milyen égető sebek támadnak egy lelken. Vagy ha az ember úgy előre látná, hogy egy meggondolatlan félrelépésből micsoda botrány tud kavarodni. Ha előre látná, hogy egy nem tiszta mozdulat mennyi bajt tud csinálni. Vagy egy kis tett, ami nem volt egészen helyes, mivé tud kiérlelődni, akkor talán sose mondta volna ki azt a szót, sose tette volna meg azt a lépést, vagy azt a mozdulatot. Ha az ember előre látná, hogy ugyanaz a bűn, ami előbb olyan nagyon csalogatja, utóbb milyen rettenetes mélységbe fogja majd taszítani; hogyha előre látná, hogy ugyanaz a bűn, ami olyan szépnek látszott előbb, később milyen szörnyűségessé tud válni, és ami annyi örömöt ígért, mennyi fájdalmat fog majd okozni, akkor talán sohase követné el az ember azt a bűnt. De a bűnnek éppen az az átka, hogy elkábít. És az ember ebben a kábulatban nem látja a bűnnek az igazi lényegét, nem látja a borzalmasságát. Sőt, sokszor szinte kívánatosnak látja. És csak akkor nyílik már meg a szeme a bűn lényegének az igazi meglátására, amikor megtörtént, és amikor jóvátehetetlen következményével már vádol kegyetlenül és rettenetesen. S akkor jajdul bele az ember lelkébe a gondolat, hogy: jaj, mit tettem?! Ó, csak soha el ne követtem volna! Júdás is ímé, „akkor látván”, hogy Jézust elítélték... Tehát „látván”. És ez a látvány olyan szörnyű volt, hogy kétségbe esett tőle. A saját bűnének a következménye, látása fölött kétségbeesett Júdás. Ó, de szerencsétlen ember az, akit így becsap a bűn! Figyeljétek csak meg, hogy milyen kevés haszna volt Júdásnak abból, amit tett, és milyen rövid ideig élvezhette. Abban a pillanatban, amikor leszámolták a kezébe egymás után azt a harminc ezüstöt, és a zacskót, ami tele volt a rég óhajtott pénzzel, a kezében tarthatta, és belegyömöszölte valamelyik zsebébe, akkor talán megcsillant egy kis öröm abban a sötét szempárban. Talán akkor áthullámzott a lelkén egy kis jó érzés, hogy: ó, de jó gazdagnak lenni! De azután hamarosan, amikor látta, hogy mi történt, hogy mi lett a következménye ennek a bűnnek, akkor ó, de elkezdte égetni a zsebét, meg a kezét, meg a szívét az a pénz! Ó, de mocskossá vált egyszerre. Ó, de jó lett volna szabadulni tőle, de most már hiába dobja oda még a főpapoknak is, akiktől kapta, nem kell az már azoknak sem...
De borzasztó dolog az, amikor valamit nem lehet többé jóvátenni! Nem lehet többé meg nem történtté varázsolni. Ilyen rettenetes dolog a bűn, minden bűn: se jóvátétellel, se utólagos megbánással, se semmiféle más emberi erővel vagy hatalommal egyszerűen nem lehet megsemmisíteni. Nem tudja eldobni az ember magától, mint valami mocskot. A bűnt egyedül Isten tudja ingyen kegyelemből megbocsátani.
De nemcsak a bűnnek a rettenetességét mutatja ez a történet, hanem a feltámadó lelkiismeretnek a hatalmát is. Mert ebben a kifejezésben, hogy „megbánta dolgát”, az van benne, hogy fölriadt a lelkiismerete. Testvérek, valami egészen csodálatos dolog a lelkiismeret: az a halk, vádoló, elítélő hang, amit nyilván az Isten teremtett belénk. Ami nem hagy el sohase, ami elől nem lehet elfutni, amitől akkor tud az ember legkevésbé szabadulni, amikor pedig a legjobban szeretne. Ki ne ismerné ezt a gyötrő lelkiállapotot, amit lelkiismeret-furdalásnak nevezünk? Talán valamikor régen rosszul bántál valakivel, aki már meghalt. Vagy talán egy régi, titkos bűnnek az emléke nyomja a lelkedet. Talán egy nagyon-nagyon régi magzatgyilkosság. Nem vádol senki érte, nem tudta meg senki, és mégis valami sötét, fenyegető árnyék kísér mindenüvé. Hiába nyugtatod magadat, hiába próbálod bagatellizálni. Valami állandóan rág és emészt belülről. Se önmagad se más nem tudja kibeszélni belőled. Igen, a lelkiismeret az elkövetett bűnnek az árnyéka. És ahogy az árnyékunktól nem tudunk megszabadulni, úgy a lelkiismeretünktől sem. Éppen a lelkiismeretnek a ténye mutatja mindennél jobban, hogy bennünk, emberekben az Isten-tudat kiirthatatlan valóság, és minden más egyebet legyőző hatalmas érzés. Mert a lelkiismeret éppen az a tudat, hogy sohase vagyok egyedül, valaki mindent lát, valaki mindent tud. Azt is, amit csak én tudok, és senki más. Valaki azt is együtt tudja velem, és egyszer felelősségre von, mert megvan hozzá a joga is, meg a hatalma is. Ezt az ítélő, vádló hangot néha el lehet halkítani. Néha egészen el is lehet némítani. De csak egy-egy rövid időre, hogy azután később annál gyötrőbb erővel támadjon. És hogy azután egy ilyen álmából fölriasztott lelkiismeret mit tud művelni az emberben, az szinte kibírhatatlan!
A lelkiismeret testi-lelki kínlódásba, a pokolnak az előcsarnokába, „sírás és fogcsikorgatás” árnyékába űzi az embert: egyeseket álmatlanul gyötrődő éjszakákba, átsírt nappalokba, másokat kétségbeesésbe, vagy a Lipótmező zárt osztályára, Júdást íme, öngyilkosságba. Mert az ember akár akarja, akár nem, Istennel való harmonikus közösségre van teremtve. És az ember sokáig nem bírja ki konfliktusban az Istennel. Az a bűn, ami elválaszt az Istentől, előbb-utóbb megbosszulja magát. A lelkiismeret a bűn bosszúja. Te sem menekülhetsz előle. Szerencsétlen Júdás már előre átéli lélekben a poklot. Mert mi a pokol? Az a gyötrelmes érzés, hogy a bűnbánatnak az emésztő tüzét nem lehet eloltani többé semmivel. Az a szörnyű belső sírás, amelyikben mégsem oldódik a bűnnek a szorítása többé. Tehát az a tudat, hogy már kegyelemért se kiálthatok, mert késő! Az a tudat, hogy bennem marad a bűnöm, nem tudom többé kiadni már magamból. Ez a pokol. Pedig Júdás meg is vallja, őszintén, nyíltan, becsületesen odaáll a főpapok elé és odakiáltja nekik: „Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért!” Tehát nem is hárítja át másra a bűnét. Nem keres kibúvót, magyarázatot, nem vádol, nem okol senkit miatta. Teljes súlyával magára vállal mindent. Vétkeztem! – kiáltja kétségbeesve. Testvérek, ez lenne az a pont, ahol a bűnbánó bűnös emberhez a legközelebb volna a segítség. A kegyelem, a bocsánat – az Isten. Ó, ha akkor ott lett volna egy hívő testvér, és megfogta volna Júdásnak a kezét, és azt mondta volna: Gyere, gyere Júdás, testvérem, gyere, mondjuk el ezt az Istennek! Térdeljünk le oda eléje! Valljunk be neki mindent, és könyörögjünk kegyelemért! – minden másként végződhetett volna. De ott nem testvérek voltak, hanem cinkosok. Ott bűntársak voltak, és ezek cinikusan odakiáltják neki: „Mi közünk hozzá? Te lássad.” Mert a bűntársak, a cinkosok, a haverok mindig magára hagyják az embert, akit a bűnbe belevittek. Nem törődnek aztán már később a bajba jutott emberrel.
Így aztán Júdás egészen magára marad, és az ilyen magány nagyon rossz tanácsadó. Hogyha Júdás ezt a gyötrő bűnbánatát nem a főpapok érzéketlen fülébe kiáltotta volna bele, hanem elmondta volna annak, akivel szemben vétkezett; hogyha nemcsak a szívében égő poklot látta volna, hanem ezt a pokoli szívet odavitte volna az elé a Valaki elé, aki még egyetlen bűnbánó embert sem zavart el maga elől, és még soha senkinek nem mondotta azt, hogy: Mi közöm hozzá, te lássad! Hogyha Júdás nem csak mondta volna, hogy „ártatlan vér”, hanem ennek az ártatlan vérnek az oltalma alá menekült volna; hogyha nemcsak a piszkos pénzét dobta volna oda a főpapok elé, hanem a piszkos lelkét vitte volna oda az egyetlen Főpap, Jézus elé, aki éppen a bűnösökért, még az árulókért is engesztelő áldozatot hozott a Golgotán – minden másként történhetett volna. De látjátok testvérek, Júdásnak ez a legnagyobb bűne. Nem az, hogy elárulta mesterét, azt mi is megtesszük mindennap, többször, mint Júdás. Júdás legnagyobb bűne az, hogy nem találta meg a megtérésnek a helyét. Az, hogy nem tudod hinni Jézus bűnbocsátó szeretetének a nagyságában. Ez a legnagyobb bűn: amikor valaki olyan kicsinek tartja Isten bűnbocsátó kegyelmét a Jézus érdeméért, hogy azt hiszi, az ő bűne nem fér bele ebbe a kegyelembe. Ez a legnagyobb bűn.
És akkor Júdás a kétségbeesés végső lépésével akar menekülni a kétségbeeséstől. Kötelet fon a nyaka köré és felakasztja magát. Micsoda rettenetes önáltatás, testvérek, azt hinni, hogy az életet el lehet dobni magunktól. Hát nem lehet! Ha a halál az életnek a vége volna, akkor még lenne valami értelme az öngyilkosságnak. De a halál nem az életnek a vége! A halál átmenet egy másik életformába. A közvetlen, színről színre való látásnak a formája, az Élő Isten színe elé való lépés, tehát az élet megy tovább! Micsoda önáltatás azt gondolni, hogy az Isten ítélete elől, ami ott égett belül a lelkiismeretében, el lehet menekülni a halálba. Hisz a halálon túl ott van az egész örökkévalóság. Az ember se önmagától, se az Istentől nem tud megszabadulni és megszökni, mert én a halálon túl is én maradok és Isten Isten marad. Hová is lehetne a Mindenhatónak a tekintete elől elbújni? Tehát egyáltalán nem megoldás az, hogyha valaki a problémái elől, a bűnei elől, a meglódult lelkiismerete elől, az összeomlott élete romjai alól, az Isten elől a halálba menekül - sőt még fokozza a problémát vele!
Nincs hát egyáltalán megoldás a kétségbeesett ember számára? De van. Lehet egyáltalán az Isten elől valahova elmenekülni? Lehet. Isten elől csak az Istenhez lehet menekülni. Az igazságosan ítélő Isten elől csak a Jézusban megismert Megváltó Istenhez lehet menekülni. Istennek a sújtó keze elől csak az Ő Jézusban kitárt édesatyai karjai közé lehet menekülni, és oda még egy Júdásnak is szabad menekülni. Mégpedig úgy lehet menekülni, hogy az ember elmond az Istennek mindent. Mindent, amit rejtegetett, amit takargatott, mindent, ami az Isten ellenségévé tette. No, de hát elmondhatok éppen az Istennek mindent, amit Őelőle rejtegettem? Ez a csodálatos, hogy el. Mert testvérek, jegyezzük meg, hogy ha bármi bűnt igaz bűnbánattal odatárunk Őelé, abban a pillanatban máris tudomásul vehetjük, hogy az a csúnya, piszkos valami elfedeztetett, azt az „ártatlan vér” betakarta. És az az adósság, ami a pokolig nyomott le, máris elengedtetett, mert valaki kifizette helyettük ott, a Golgotán. Ami történt, azt nem lehet többé meg nem történtté tenni, csak megbocsátani - és éppen ezt teszi az Isten. Így veszi le rólunk a bűneinknek a terhét.
Így lehet tehát Isten elől Istenhez menekülni, de csak oda. És csak ott nyugszik meg a lelkiismeret, és csak ott válik a mi menekülésünk boldog hazaérkezéssé. Jézusnál van megoldás, mert van bocsánat a legrettenetesebb mélységben vergődő lélek számára is. Jézusnál mindenki számára van bocsánat, aki ezt a bűnbánó kiáltást, hogy: Vétkeztem!, nem a világba, nem a levegőbe kiáltja bele, hanem Jézusnak sóhajtja el, és közben hittel tekint föl a Golgotára.
Hadd fejezzem be azzal, amivel már múltkor is: ha mindent elfelejtetek, amit ezen az órán mondottam, ezt az egyet ne felejtsétek, ezt az egyet jegyezzétek meg: Isten elől csak Istenhez, csak Jézushoz lehet menekülni! És hogyha valaki már odamenekült, akkor a legkétségbeejtőbb mélységből is már énekelje csak bátran, együtt a zsoltáríróval:

Én lelkem, mire csüggedsz el:
Mit kesergesz ennyire?
Bízzál Istenben, s nem hagy el,
Kiben örvendek végre.
Ki nekem szemlátomást
Nyújt kedves szabadulást,
Nyilván megmutatja nékem,
Hogy csak ő az én Istenem.

A 42. zsoltár 7. versével tegyünk erről mindnyájan boldogan vallást.

Ámen.

Dátum: 1968. március 24.

Kedves testvéreim, a múlt vasárnap bejelentettem itt az istentiszteleten, hogy újra a tékozló fiúról szeretnék beszélni. Most, amikor ezt az igét végighallgattátok, azt mondhatnátok: hát mégse a tékozló fiúról lesz szó? De igen, nagyon is a tékozló fiúról lesz szó. Sőt, egyenesen azt mondhatnám, hogy arról az élményről, arról a tapasztalatról, amit a mindenkori tékozló fiú az Atyától elszakadva szerez magának. Annak az útnak a lelki vetületéről, amelyik a tobzódva éléstől a disznók vályújáig vezet. Az ótestamentum nagy tékozló fiának, a híres Salamon királynak a keserves önvallomásából olvastam föl egy részletet, amit hallottatok. Az egész prédikátor könyvében és ebben a most felolvasott részben is azt írja le, amit megfigyelt a saját lelkében akkor, amikor elszakadt az Istentől. Amikor ő maga is azon a távoli vidéken élt, mint az újtestamentumi tékozló fiú.
Bizonyságtétele tulajdonképpen nem is egyéb, mint egy döbbenetes erejű negatív evangelizáció. Mert azt írja le, hogy hová jut az ember „a nap alatt”. Ez a különös kifejezés, hogy „a nap alatt”, igen gyakran előfordul a prédikátor könyvében. Valaki összeszámolta – elhiszem neki –, azt mondja, 29-szer. Arra vonatkozik ez a kifejezés: a nap alatt, hogy amiről ír, az mind csak földi horizontú, tehát a nap alatti mérték szerint történt. Hiányzik belőle „a nap feletti” távlat. Hiányzik belőle a transzcendens, az örökkévaló távlata a dolgoknak. Itt az önmaga világába bezárt, a pusztán e világi perspektívába zárt embernek a tapasztalatairól van szó. Arról, hogy mire jut az ember a maga erejéből, Isten nélkül. Isteni kijelentés nélkül. Pusztán emberi életbölcsesség által, legföljebb egy filozófiai istenfogalommal, vagy egy önmaga által kispekulált vallásossággal. Mire jut a napon? Mire jut? Teljes kiábrándulásba, csömörbe, pesszimizmusba, életundorba, mint amikor valaki olyan keserűen legyint a kezével, és azt mondja, hogy nem érdemes. Nem volt érdemes. Minden hiábavalóság, és minden a léleknek a gyötrelme csak.
Nos, tehát Salamonnak a gazdag élettapasztalatából mostan csak azt a kicsi részt vegyük vizsgálat alá, amit az elébb felolvastam belőle. Miről van itt szó? Elhatározza Salamon – hiszen megvolt hozzá a módja –, hogy megpróbálja egyszer ő is mindazt, amit az emberek általában tesznek „a nap alatt”, amiért úgy lelkesednek, amiért törik magukat. Amiben az életüknek az értelmét találják meg, amiért olyan nagyon ragaszkodnak ehhez a földi élethez. Ő is kipróbálja egyszer! Hadd ismerje meg ezeknek a dolgoknak az igazi értékét, hogy mi a jó ebben? Hogy érdemes-e ezért élni?
Azt mondja: „Mondék az én szívemben: no, megpróbállak téged a vígan való lakásban, hogy lásd meg, mi a jó!” Tehát egyszer beleveti magát azokba az élvezetekbe, amiket ez a földi élet az embernek egyáltalán nyújthat. Tulajdonképpen ezt akarta az újtestamentumi tékozló fiú is. Vígan élni, vidám cimborákkal, barátokkal szórakozni jó társaságban. Sok pénzt költeni, az életet kiélvezni. Mindenféle szerelmi kalandokban tapasztalatokra szert tenni. Dolce vita! – ez volt a jelszava. Addig örüljünk, ameddig még lehet az életnek. Minden órának le kell szakítani a virágát, ez az életnek az értelme. Ezért érdemes élni. Ugye tudjátok, testvérek, hogy nagyon-nagyon sok embernek az életfilozófiája ez ma, és ami a megdöbbentő, hogy nem csak a fiataloknak, akik úgy gondolják, hogy úgyis van még elég idejük megkomolyodni, hanem ugyanúgy az idősebbeknek, akik pedig úgy gondolják, hogy úgy sincs már elég idejük élvezni.
Ezt hajszolja a világ, az élvezeteknek millió és egyre újabb és újabb formáját. A modern ember számára szinte szétválik az élet komoly és vidám oldala egymástól. Mondjuk úgy, hogy a munka és az élvezet. A munka egyre inkább egy elviselhetetlen teherré válik, az élvezet pedig egy egyre inkább szükséges oázis a munkának a sivatagában. Az utóbbi a kellemes része az életnek, az előbbit pedig csak úgy tekintik, mint egy szükséges rosszat, amiből hiányzik minden öröm és minden kedvtelés. Amit itten Salamon így mond, hogy „no, szívem, megpróbállak téged a vígan való lakásban”, ez nagyon-nagyon sok embernek az életében ma olyan bálvánnyá lett, ami a tulajdonképpeni értelmes részét jelenti az életének, a többi pedig mind csak arra való, hogy fedezze ennek a költségeit. De ezután Salamon – hát nem tudom, mennyi idő alatt, de bizonyos idő után – rájött arra, hogy az élvezeteknek éppen az a tragikuma, hogy mindig több kell belőlük. Az általános számtani szabályok az élvezetek világában nem érvényesek. Mindenütt másutt érvényes és igaz az, hogy egy meg egy az kettő. Például egy alma, meg egy alma, az két alma. De az élvezetek világában ez valahogy nem érvényes. Mert például egy pohár bor élvezete, meg még egy pohár bor élvezete, az sohasem annyi, mint az elsőnek a kétszerese. Az első mindig több. Egy meg egy sohasem kettő, hanem mindig kevesebb, mint kettő. És valahogy ilyenformán van ez az élvezetek mindenféle ágával és formájával az élvezeteknek a világában. És ez a gazdagságnak is a szegénysége. Például egy nagyon gazdag ember esetleg tízszer annyi pénzzel mehet nyaralni, mint egy egyszerű szegény diák. És mégis azzal a tízszer annyi pénzzel nem tud magának tízszer annyi élvezetet vásárolni, mint az a szegény diák azzal a kevéssel. Vagy például egy ember, hogyha nagyon gazdag, tízszer annyi összeget bele tud fektetni a nagy lakásának a pazar pompájú berendezésébe, mint egy egyszerű fiatal házaspár, akik most indulnak el az életben, és nagy nehezen tudnak összekuporgatni egy szoba berendezésére valót. De annak a gazdagnak nem lesz tízszer annyi öröme a lakásában, mint ennek a másiknak abban az egy szobában. Dupla pénzzel nagyon sokszor csak a fele örömet lehet elérni. Egy meg egy az élvezetek világában sohasem kettő, hanem mindig kevesebb a kettőnél. Tudjátok, úgy van ez, hogy az élvhajhász embernek mindig erősebb izgalomra van szüksége ahhoz, hogy ugyanazt a mértékét tarthassa fönn az élvezetének. És mivel ez lehetetlen, ezért egyre kielégítetlenebbé válik a lelke. Az élvezet mint bálvány, nem képes az embernek minden igényét kielégíteni. És ezért azután nagyon hamar eljut odáig, hogy azt az élvezetet, amiért úgy törte magát, már nem élvezi. És az a szórakozás, amit úgy hajszolt, már nem szórakoztatja. És az az öröm, amire olyan nagyon vágyott, már nem öröm és már nem boldogság. Csodálatos módon elért mindent, leszakított minden virágot, ami az útjába került, és mégis mit ért el? Semmit. Azt, hogy végül nem tud már örülni a világon semminek. Figyeljétek csak meg azt, testvérek, hogy mit mond egy olyan ember, aki tényleg kipróbálta az élvezeteknek minden lehetőségét és formáját, mert megvolt hozzá a módja. Amikor azt mondja, hogy „No, megpróbállak téged a vígan való lakásban, hogy lásd meg, mi a jó!”, akkor így folytatja: „És ímé, az is hiábavalóság! A nevetésről azt mondom: bolondság! a vígasságról pedig: mit használ az?” – hiábavalóság, bolondság, haszontalanság. Ez a tárgyilagos és tapasztalatból eredő megállapítása ennek a világnak az örömeiről – nem egy olyan embernek, aki az Istenben hívők életútját járja, elítéli ezeket az örömöket, hanem egy olyan világfinak, aki ezt mind kipróbálta és mind megutálta. És nem a hit szempontjából utálta meg, hanem tisztán emberileg. A „nap alatt”, földi horizontban gondolkodó emberi szempontból is megutálta. Tehát itt nem egy hívő ember figyelmeztet, hogy: Emberek vigyázzatok, mert a földi élvezeteknek az útja a disznók vályújához vezet!, hanem itten egy Istentől elszakadt léleknek a jajszava kiált felénk a múltból: Emberek, én tudom, én kipróbáltam, én végigjártam mindent. Nekem elhihetitek: nézzétek, hová vezet, hová jutottam, ott vagyok a disznók vályújánál, céltalanná és üressé vált az egész életem.
Ugyanezt részletezi azután még tovább. Amikor azt írja: „Elvégezém az én szívemben, hogy boritalra adom magamat, ...és előveszem ezt a bolondságot, mígnem meglátom, hogy az emberek fiainak mi volna jó, a mit cselekedjenek az ég alatt, az életök napjainak száma szerint.”

Tehát megint azt keresi, hogy mi a jó benne. Mert az ember a „nap alatt” mindig azt keresi, hogy mi volna neki a jó. Mi volna az, ami igazán örömre hangolná? Mi volna az, amiért úgy érzi, hogy ezért érdemes volna élni? Azt gondolja Salamon magában: hát olyan sokan keresik azt a bizonyos jót a boritalban – pedig Salamon még nem is látta a mai talponállókat, meg a lakásoknak a rafinált bábszekrényeit –, de ha olyan sokan csinálják, gondolja Salamon, hát akkor csak kell benne valami jónak lenni! Ha nem volna jó, akkor nyilván nem csinálnák. No, tehát ő is rágja magát, mint olyan sokan mások. És ő is éppen úgy rájön hamarosan, mint olyan sokan mások, hogy a bortól megvidámodott szív ó, de hamar megérzi a kígyó mérgének a keserűségét, a pohárnak az alján. Tehát ez sem igazán jó. Sőt a legrosszabb benne éppen az, hogy még akkor is kénytelen csinálni, amikor már tudja, hogy nem jó. Sőt amikor már tudja, hogy milyen nagyon rossz – de mégis csinálja. Ezt is besorolja hát, ezt a csalfa örömöt is besorolja a többi hiábavalóság közé. Tehát megint nem egy hívő embernek a szava, ami itt figyelmeztet. Erre szinte azt mondhatom, hogy egy megrögzött alkoholista, mintha az állna elénk, és a józan pillanatában azt mondaná: Emberek, én tudom, hova vezet ez az út: a disznók vályújához. Megutáltam magam. Olyan a szava Salamonnak – szinte érződik rajta a kiábrándultságnak az az undora –, mint amikor az ember odaáll a tükör elé és szeretné szembeköpni magát.
Mi hát a jó ebben a nyomorult életben? Salamon megpróbálja a maga mérhetetlen gazdagságát valami hasznos dologra, valami maradandó dologra fordítani. Ímé, ezt írja a továbbiakban: „Felette nagy dolgokat cselekedtem; építék magamnak házakat; ülteték magamnak szőlőket. Csinálék magamnak kerteket és ékességre való kerteket, és ülteték beléjök mindenféle gyümölcstermő fákat. Csinálék magamnak víztartó tavakat, hogy azokból öntözzem a fáknak sarjadó erdejét.” Senki nem tudott olyan pazarul élni, és olyan csodálatos földi paradicsomot elővarázsolni önmagának, mint éppen Salamon. Tudjátok, valahogy olyanformán lehetne ezt ma a mi viszonyaink között mondani, hogy valaki a szép, előkelő és jól berendezett budapesti lakása mellett, még szerzett magának a Balatonon is egy pazar villát, parti telekkel, gyönyörű parkkal, díszfákkal, cserjékkel, nagyszerű virágokkal, a parkban kis tavakkal, rajta apró hidacskákkal, szökőkutakkal, a legújabb típusú Mercedesszel, a ház mögött jól termő gyümölcsössel... Mi kell még ennél több, hát ez maga a földi paradicsom! De még ez sem minden, mert ímé, így folytatja tovább: „Szerzék szolgákat és szolgálókat, házamnál nevekedett szolgáim is voltak nékem; öreg és apró barmoknak nyájaival is többel bírtam mindazoknál, a kik voltak én előttem Jeruzsálemben. Gyűjték magamnak ezüstöt és aranyat is, és királyok drágaságait és tartományokat; szerzék magamnak éneklő férfiakat és éneklő asszonyokat, és az emberek fiainak gyönyörűségit, asszonyt és asszonyokat. És nagygyá levék és megnevekedém mindazok felett, a kik előttem voltak Jeruzsálemben; az én bölcseségem is helyén volt. Valamit kivánnak vala az én szemeim: meg nem fogtam azoktól, meg sem tartóztattam az én szívemet semmi vígasságtól...” Tehát megvolt ehhez a földi paradicsomhoz a hatalom, megvolt a tekintély, az arany, az ezüst, a nők, a kényelem, a kiszolgálás, a művészetnek mindenféle csínja-bínja, és mindenféle finomsága, és a nagy, előkelő embereknek a jó barátsága és csodáló ámulata. Tehát minden, minden, amit csak kívánt magának, azt kielégíthette. Minthogyha ma valakinek többször egymás után öt találata lenne a lottón. Hányan álmodnak, akár csak egyről is!
Aztán ha megkérdezzük tőle, hogy: No, és Salamon, hát végre boldog voltál? Hiszen ittál az örömnek és a sikernek minden poharából annyit, hogy már nem is fért beléd többé. Na és megelégedett voltál, megtaláltad végre mindebben azt, amiért érdemes küzdeni, amiért érdemes élni, amiért érdemes áldozni?! S olyan döbbenetes az, testvérek, hogy: nem. Még mindig nem. Mindez a gazdagság, fényűzés, nagyszerűség, pompa, ez megint úgy tűnt előtte, mint hiábavalóság, és mint a léleknek a gyötrelme. Nézzétek, az ő csalódott lelkének a kiábrándulását így foglalja szavakba: „És tekinték minden dolgaimra, melyeket cselekedtek vala az én kezeim, és az én munkámra, mit fáradsággal végeztem vala; és ímé, az mind hiábavalóság és a léleknek gyötrelme, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt!” Minthogyha egy öngyilkosjelölt beszélne itten.
Hát még abban sincs tartós öröm és békesség egy emberi szív számára, hogyha mindent elért, amit akart? Hogyha minden sikerül neki, amire vágyik? Íme, itt van valaki, aki elmondhatja magáról, hogy amit a szeme-szája megkívánt, azt nem kellett megvonnia önmagától, mert azt mind kielégíthette, és mégis boldogtalan, határtalanul boldogtalan. Mintha ideállna elénk Salamon – nem a túlvilágról üzenne, hanem ezen a világon –, és mondaná nekünk, hogy: Emberek, nézzétek, nekem elhihetitek: Nincs semmi a nap alatt, se szép ház, se autó, se szerelmi kalandoknak a sokasága, se utazás, se gazdagság, se semmi, ami kielégíthetné az embernek a lelkét. Minden hiábavalóság, és minden a léleknek a gyötrelme, és higgyétek el nekem, nincs értelme az ilyen életnek. Tudjátok, mi ebben a megdöbbentő? Az, hogy több mint háromezer esztendővel ezelőtt írja ezt valaki. Ugyanazt, amit a mai modern regényirodalom és drámairodalom olyan sokféle formában és olyan megdöbbentő valósággal tár oda az olvasók elé: Rettenetes dolog az, amikor minden megvan, csak éppen belülről nincs semmi, illetve helyesebben: belülről a semmi, a nihil van.
Értitek már, hogy miért mondottam, hogy Salamonnak ez a keserves önvallomása tulajdonképpen egy drámai erejű negatív evangelizáció? Azért, mert nem egyéb – éppen úgy, mint a mai modern regényirodalom és drámairodalom –, mint egy fájdalmas, kétségbeesett jajkiáltás az Isten után, a megváltás után. Micsoda igaza van Szent Ágostonnak, aki szintén egy rettentően viharos ifjúság gyönyöreibe belecsömörlve mondotta: Nyugtalan az én lelkem mindaddig, amíg tebenned, Istenem, meg nem nyugszik. S milyen hallatlanul igaza van Jézusnak, amikor azt mondja: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de az ő lelkében kárt vall?”
Íme, egy élet példája, amelyik azt mutatja, hogy minden, minden hiábavalóság addig, amíg csak „a nap alatt” van. Tehát amíg csak földi, csak véges, csak emberi horizontú, amíg csak emberi horizontja van a dolgoknak: a fáradozásnak, a szerelemnek, az örömnek, az élvezetnek, a gazdagságnak, a jólétnek, az egész életnek; amíg csak emberi horizontja van, addig az mind hiábavalóság, és mind a léleknek a gyötrelme. Testvérek, nem tehetünk róla, hát úgy vagyunk teremtve, hogy csak az elégíti ki igazán a lelket, amit az Isten ad, amit az Isten Jézusban ad! És hogyha egy ember mindent megkapott az élettől, amire csak vágyott, de azt nem, amit Isten ad Jézusban, akkor éppen az hiányzik, ami ezt a „mindent” széppé teszi, és érdemessé teszi.
Mintha csak azt mondaná nekünk Salamon, hogy: Higgyétek el nekem: Nem érdemes úgy élni, hogy csak „a nap alatt”, mert ennek a „nap alatti” életnek is csak az ad értelmet, célt és tartalmat, ami a „nap fölött” van – Aki a „nap fölött” van: az Örökkévaló Isten! És hogyha tudom azt, hogy van örökkévalóság, és ha hiszem azt, hogy Jézus halálával és feltámadásával ez az örökkévalóság nyílt rá erre a földi világra, a „nap alá”, akkor egyszerre másképp élek „a nap alatt” is. Akkor egyszerre nemcsak a sikernek, az örömnek és a boldogságnak, hanem még a bánatnak, a kudarcnak és a csalódásnak is van értelme, van célja és van tartalma. És akkor igaz, amit Pál apostol így mond: „A ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.”
Én csak azt tudom mondani, testvérek mindezeknek a láttán, hogy érdemes teljes szívvel Krisztushoz tartozni! Érdemes teljes élettel Jézust követni! Ezt még nem bánta meg soha senki. Ebbe még nem csömörlött bele soha senki, erre még nem mondta soha senki, hogy hiábavalóság és a léleknek a gyötrelme. Én nem tudom, hogy végül mi lett Salamonnal, de azt tudom, hogy mi lehet velünk. Mert tudom, hogy a mi mennyei Atyánk házának és szívének az ajtaja nyitva van. Vár ránk, szeret bennünket. Még mindig vár? Még mindig szeret? Még engem is? -mondhatná egy Salamon. Igen, még mindig. Még téged is – meg még engem is. Nyitva van az ajtó, testvérek. És egyszer Jézus azt mondotta, hogy Ő az ajtó. Tehát két karja mint két ajtószárny, szélesre tárva hívja azokat, akik megfáradtak és megterheltettek: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik a sok hiábavalóságban megfáradtatok és a léleknek a sok gyötrelme alatt megterheltettetek! Nálam nyugalmat találtok. Halljátok? Mintha azon a nyitott ajtón át az angyalok éneke szűrődnék ki most ide, hozzánk:
Vár Atyád szerelme,
Vár rád vigasza.
Jöjj a messzi tájról,
Ó, jöjj haza!
Tudnád-e most velem együtt Jézus előtt, az Ajtó előtt állva igazán, szíved szerint mondani:
Jövök, semmit nem hozva,
Keresztedbe fogódzva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz;
Nem hagy a bűn pihenést:
Mosd le, ó, mert megemészt!
(458. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1968. január 21.

Kedves Testvéreim! Ezen a mai napon szerte az egész földkerekségen Boldog újévet kívánnak az emberek egymásnak. Érdemes volna végiggondolni, mi is hát igazán a tartalma ennek a kívánságnak, milyen vágy van kifejezve ebben a kívánságban, hogy „Boldog újévet!”. Valószínűleg olyanforma ez a kívánság, mint amit a szép régi magyar köszöntés fejez ki: „Adjon Isten bort, búzát, békességet bőségesen!” Igen, mert a mi emberi értékelésünk szerint értékeli az esztendőt, hogy siker, jólét, nyugodt élet tartozik hozzá. Kétségtelenül nagy dolog, ha mindez megvan, de ha nem váltja valóra az ilyen kívánságainkat, megint boldogtalanok vagyunk, mint amilyenek voltunk egyébként is. Úgy gondolom, hogy valahogy több kellene nekünk ahhoz, hogy igazán boldogabb legyen a mi új évünk. Abban látom a boldogságot, hogy az ember mindenféle helyzetben igent tudjon mondani az életre, el tudja fogadni az életét úgy, ahogy Isten adja. Boldognak lenni valahogy azt jelenti, hogy az életet a maga magasságaival, örömeivel és bánataival, fényével és árnyékával, mindenestől úgy, ahogy van – vállalom, szeretem, áldást mondok rá, áldást találok benne. Tehát ez a boldogság azt jelenti, hogy nem kívül boldog valaki, hanem belülről boldog – egy belső rendbenlétet jelent, talán így is mondhatnám: összhangban lenni az örök renddel, Isten örök akaratával. Ezért én most úgy kívánok mindnyájatoknak, akik itt vagytok nagyon boldog új esztendőt, hogy szeretnék a szívetekbe vésni és az ajkatokra adni egy nagyon egyszerű, rövid kis imádságot, azt amit épp az előbb olvastam fel a Bibliából. Lehetne-e boldogabb új esztendőt váró óhaj, mint épp ez a könyörgés, hogy „Uram, mutasd meg nekünk, a földön botladozó, botorkáló vándoroknak a Te utadat, hogy el ne vesszünk, el ne tévelyedjünk a ködbevesző új esztendő ezerfelé elágazó útvesztőiben!”
Tudjátok, hasznos kis imádság ez, ha komolyan vesszük. Próbáljuk komolyan venni! De ha komolyan vesszük, vegyük szó szerint is, úgy, ahogy Isten igéje adja az ajkunkra. Mert nem én formáltam meg – Isten igéjében van benne, ott pedig így van: „Utaidat Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem. Vezess engem a te igazságodban és taníts engem..." Érzitek, miről van szó? Nem arról, hogy az én utamat mutasd meg – nem a magam feje szerint választott módokról, lehetőségekről van szó –, hanem Isten útjairól, ösvényeiről. Szeretném nagyon kihangsúlyozni, milyen makacsok vagyunk a mi életünk útjainak a megválasztásánál: Bár sokszor megtapasztaltuk már, hogy bajba jutottunk, mégis a legközelebbi újrakezdésnél megint csak a magunk feje szerinti utat választjuk. Megint zsákutcába megyünk, elkeseredésünkben még Istent is okoljuk érte, szemrehányással illetjük, hogy „lám, ide jutottunk". Pedig az útnak a kezdeténél eszünkbe sem jutott kikérni a tanácsát, nem kerestük az útjait. Akinek igazán szívbéli óhajtása, hogy el ne tévedjen, mindenekelőtt számolnia kell a nagy igazsággal: azzal, hogy Isten útjai nagyon sokszor mások, mint a mi útjaink. Isten útjai nagyon sokszor nem azonosak a mi gondolatunkkal. Ne próbáljuk találgatni, hogy mi lesz, hogy mit hoz ez az új esztendő. Ne feszegessünk olyan titkot, ne aggódjunk előre olyan dolgokért, amelyeket az Úristen úgyis önmagának tart fenn. Különösen ne várjuk Istentől azt, hogy Ő majd végiggondolja szépen kitervezett útjaink minden részletét, majd hozzáigazítja az Ő hatalmát, segítségét ahhoz, amit a mi szívünk vágya elképzelt, óhajt. Hanem igen, számoljunk előre azzal, hogy ebben az új esztendőben nem lesz minden úgy, ahogy mi szeretnénk. Isten már előre figyelmeztet, hogy ő esetleg keresztülhúzza az álmainkat, óhajtásainkat, a szívünk vágyát. Képzeljétek el: ha a mi gondolataink szerint kedvezne nekünk Isten, akkor mi a széles úton hamarosan besétálnánk a pokolba – vagy a földi pokolba, vagy pedig a kárhozat poklába. Mert a mi szívünk nagyon-nagyon romlott jószág, bizony igen sok bajba tudja vinni azt, aki gátlás nélkül enged neki. Isten valami jobbat, sokkal többet akar nekünk adni annál, mint amit a szívünk kíván. Tehát elsősorban ezt jegyezzük meg nagyon jól, hogy ebben a kis imádságban nem arról van szó, hogy „az én útjaimat mutasd meg nekem, és segíts engem ezen előre jutni”, hanem kifejezetten ,,a Te útjaidat, ösvényeidet mutasd meg nekem, azokon vezess, mert az új esztendőben azokon akarok járni”.
Engedelmes meghajlás ez a hatalmas Isten előtt, ami talán a legnehezebb az ember számára. Pedig itt kezdődik az egész hívő élet, a készséggel való elfogadása annak az Istennek, aki jobban tudja, mint én, hogy ne úgy tegye, amint én akarom, hanem amint Ő. Azt is nagyon világosan kell látnunk, hogy Isten az ő útjait nem szokta előre teljes távlatában, hosszában felfedni előttünk, mindig csak apró részletekben. Azt tudtul adja, hogy az az út, amelyen vezetni akar, hova visz, hogy mi a végcél: az örökkévaló dicsőség. De ennek az útnak egyes szakaszai szinte csak lépésről lépésre világosodnak meg előttünk. Valahogy olyanformán, mint ahogy a sötétben a keskeny ösvényen haladva, aki jól ismeri az utat, előttem megy, jól világít a lámpással, odavilágít a lábam elé. Ez arra nagyon jó, hogy az ember érezze, észrevegye a szakadékot, ki tudja kerülni a dolgokat, amikben megbotlanék, a félrelépéssel járó veszedelmeket, és tudja biztosan, hogy halad előre a cél felé. De annak az útnak minden egyes kanyarulata csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor odaér az ember. Az életünk lapjai le vannak pecsételve, csak időről időre bontja fel Isten ezeket a pecséteket. Titok előttünk még a következő óra is, nem hogy egy egész jövendő esztendő. Hiába szeretnénk róla fellebbenteni a fátylat, nem tudjuk meglesni, hogy karácsonyfát vagy temetői fejfát készít-e valamelyikünk számára; nagyon nagy örömmel vagy nagyon nagy bánattal, nyomorúsággal akar-e meglátogatni valamelyikünket. De mennyi szeretet van ebben a jövendő eltakarásában! Mert képzeljétek el, ha már most előre látnánk az 1968. esztendő minden útját: volnának olyanok, akik a rémülettől az öngyilkosságba menekülnének, és talán volnának olyanok, akik látván a sikereket, a jólétet ami reájuk vár, még nagyobb semmittevésbe süllyednének. Így tart alázatban bennünket az Isten, és így érezzük igazán azt minden pillanatban, hogy mennyire rá vagyunk utalva az Ő kegyelmére. Ezért mondotta Jézus: „Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől, a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja." Aki már ma a holnap felől aggódik, a ma terhéhez a holnap és holnapután terhét is magára veszi, ne csodálkozzék, ha összeroskad alatta.
Isten mindig mindenkinek az egynapi teher hordozására adja az erőt. De ha megadja, rá mered-e hát bízni magadat egészen az ő vezetésére, lépésről lépésre az ő útjain? Mert ha igen, ne félj a titoktól, ne ijedj meg a sötétségtől, nem fogsz eltévedni, mindig fogod tudni – ha mást nem – a következő lépést. És nem elég-e ennyi egy hazafelé tartó fáradt vándornak?
így szól ez a kis imádság: „Vezess engem a Te igazságodban, mert Te vagy az én szabadító Istenem, mindennap várlak téged!” Vezess, taníts! Erre a vezetésre, erre a tanításra már csak azért is szüksége van minden hívő embernek, hogy az élet legkülönbözőbb helyzeteiben úgy tudjon viselkedni, ahogy egy hívő embernek – Isten gyermekének – kell, és Isten kegyelméhez méltó. Mert valóban felülről való vezetés kell ám ahhoz, hogy valaki az élet nehéz helyzeteiben, roskasztó terhei alatt, kísértések között, szorongató szükségben megtalálja mindig a megfelelő magatartást, tudjon úgy viselkedni, amint kell. Felülről való vezetés, isteni tanítás kell ahhoz, hogy valaki barátok, ellenségek között azt tudja mondani mindig, ami szükséges. És az élet ezer apróbb és nagyobb döntéseiben helyesen tudjon mérlegelni, határozni, és mindig megtalálja a megfelelő kiutat abból a rengeteg útvesztőből, amibe belebonyolódik, és egy bizonyos magasabb szemszögből – szinte Isten szemszögéből – tudja látni, értékelni azokat a mélységeket, magasságokat, amelyeken keresztülvisz az útja. Tehát olyan vezetésre, olyan tanításra van szükségünk, ami nemcsak mutatja mindig a következő lépést, hanem erőt is ad hozzá, hogy azt a lépést meg tudjuk tenni. Ezért „vezess Uram, taníts Uram mindig újra és újra!”. Sóhajts fel: „Vezess Uram, taníts Uram!" És hallgass a vezetésre, a tanításra, és meg fogod kapni, és úgy találod meg mindig azt a lehetőséget, amit az élet legkülönbözőbb helyzeteiben Jézus halála és feltámadása által kivívott győzelem jelent a számunkra. Vezess, taníts! Benne van ebben az is, hogy magunktól képtelenek vagyunk járni az Úrnak útjain. Hallottátok, amit felolvastam a Római levél 12. részéből, hogy milyen legyen a szeretet, meg az egymáshoz való viszonyulás, milyen tűrők, örvendezők, szelídek legyünk stb. – Képtelenek vagyunk erre. Hiába tapasztalt valaki sokat, hiába okult a maga és mások példája árán, látott sokat ebből az életből – mind nem elég enélkül a vezetés nélkül, mindig újra eltéved. Nem vettétek észre, milyen bizonytalanok tudunk lenni sokszor, hányszor melléfogunk, hányszor elhibázzuk a dolgot, milyen értetlenül, tanácstalanul tudunk állni a magunk és a mások élete sebei felett? Hányszor mondjuk – vagy ha szégyelljük is bevallani, hányszor érezzük: „Jaj, most nem így kellett volna szólni!” Vagy amikor egy ilyen vagy amolyan helyzetben megszégyenülünk, alulmaradunk és kétségbeesünk – pedig hát nem kellene ennek így lennie! Hiszen Jézus halála, feltámadása épp azt jelenti, hogy Isten bele akar szólni, nyúlni az életünkbe, át akar formálni bennünket, más emberekké akar tenni, új életet akar adni. Csak azt ne higgyük, hogy az egész megváltás csak arra való, hogy az életünk végén mindazt jóvátegye, amit elrontottunk. Mint a mesében, ahol a végén jóra fordul minden. Jézus nemcsak azért halt meg és támadt fel, hogy egyszer majd mi is boldogan meghalhassunk, hanem azért, hogy boldogan élhessünk, boldogan, összhangban az örök renddel, Isten örök akaratával. Merj tehát nyugodtan, bátran, mindig újra és újra könyörögni! Aki csinálja, az tudhatja – én is ezt szoktam tenni – és ezt mondja: Uram, itt vagyok, belebonyolódtam az élet útvesztőjébe, azt sem tudom, mitévő legyek, nem látok kiutat, nem akarok a magam feje után menni, a magam feje szerint dönteni – vezess Te! Vezess Te, taníts!
Hiszen abban nincs semmi szégyellnivaló sem, hogyha valaki Isten előtt bevallja elégtelenségét, tanácstalanságát, sötétben tapogatózását. Sőt, bár annyira meg tudnánk alázkodni mindnyájan, hogy egy ilyen kudarc után igazi könyörgésre tudnánk fogni a dolgot, hogy „Vezess Uram, taníts!” Sokféle úton járat bennünket Isten ebben az új esztendőben. Lehet, hogy valaki itt közülünk a siker, a jólét, a felemelkedés – földi értelemben véve a boldogság – útját kapja, lehet, de nagyon vigyázzon, mert ezen az úton lehet a leghamarabb eltévedni, a legészrevétlenebbül letérni az Úr útjáról! Ha ide vezet az út, itt kérje igazán, hogy „Vezess és taníts engem, Uram!” Mert láttam valakit: csak úgy zúdult a szerencse feléje, minden sikerült neki – nem tudott mit kezdeni a boldogságával, nagyravágyó lett, elégedetlenség, telhetetlenség töltötte el, az egész világot meg akarta nyerni. Észre sem vette, hogy elveszítette a saját lelkét, boldogtalan volt a nagy boldogságban. Boldogabb az a szenvedő, aki megtalálta a szenvedésnek az értelmét, mint az a boldog, aki nem tudja, mire való a boldogság. Valóban isteni vezetés kell, meg isteni tanítás, hogy valaki előtt megvilágosodjék a saját szerencséjének, boldogságának az értelme: hogy az küldetés a boldogtalanok boldogítására! Lehet, hogy valakinek az útjára az elkövetkezendő esztendőben nehéz szenvedések árnyéka borul, de ha úgy tudja – úgy tudod – elfogadni, hogy ez most Isten útja számodra, a legsötétebb árnyékokra is fény derül, nem veszteség lesz többé, hanem csodálatos módon nyereség, lelki meggazdagodás és felemelkedés.
A terhek alatt roskadozva sohase azt kérdezd, hogy: Miért Uram? – ha nem mindig azt mondd: Vezess Uram! Taníts Uram! És akkor nem fogsz összeroskadni, és annál hamarabb megtudod, hogy Isten minden szenvedésbe, minden nyomorúságba valami nagy áldást, ajándékot rejtett el számodra. A jövő szürke ködében lehet, hogy valamelyikünk életének az útja a halál sötét völgyébe tér majd be. Nagyon valószínű, hogy itt tévednénk el legjobban, itt jutnánk a legnagyobb bajba, ha nem lenne valaki, aki vezet, mutatja az utat a halálon át, be az örökkévalóságba. Így pedig a legfélelmetesebb útvesztő a legboldogabb út lehet: megérkezés az örökkévalóságba. Hiszen Jézusnak a halála és feltámadása éppen ezt az utat világítja be, ez a legtündöklőbb, amelyik a földről a mennybe vezet.
Azt mondja Jézus: „Én vagyok az út..." Ő jár előttünk, az a Jézus, aki ennek a földi életnek minden zegét-zugát bejárta, és aki ebben a földi útvesztőben egyedül ismeri igazán az Úr útjait. És az a kis lámpás, amivel a lábunk elé világít, az az Ő hozzánk szóló szava, szent beszéde, az éltető ige, amellyel vezet, tanít, mutatja az utat, és ezzel ad erőt. Tanulmányozd tehát buzgóbban, odaadóbban, hogy ebben az esztendőben az életed igazán összhangba tudjon kerülni az örök renddel: az Isten akaratával. Legyen ez az új esztendő mindnyájunk számára a sokkal komolyabb, alaposabb igeolvasás és tanulmányozás áldott éve!
Induljatok hát bátran neki ennek az esztendőnek ezzel a kis imádsággal, hogy „Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg, vezess a Te igazságodban és taníts, mert Te vagy az én szabadító Istenem, mindennap várlak Téged!”
Igen, mindennap! Aki igazán mindennap így várja az Urat, és az ő útmutatását, annak a számára egészen bizonyosan áldott és boldog lesz ez az új esztendő!
Ámen.

„Csak vezess Uram végig és fog kezem,
Míg boldogan a célhoz elérkezem,
Mert nélküled az én erőm oly kevés,
De hol Te jársz előttem, nincs rettegés.

Szent irgalmaddal szívemet födjed bé,
Tedd örömben és bánatban csöndessé,
Hogy hadd pihenjen lábadnál gyermeked,
Ki szemlehunyva téged híven követ.

Ha gyarlóságom meg nem is érzené:
A vak homályból te mutatsz ég felé;
Csak vezess, Uram, végig és fogd kezem,
Míg boldogan a célhoz elérkezem.”

(462. ének)

Dátum: 1968. január 1. Újév