Joó Sándor Dr.

Ezen a mai vasárnapon, amikor az országban mindenütt, de szerte a világon is, nagyon sokfelé a munka ünnepét tartják, emlékezzünk mi is a mi mindennapi munkánkra úgy, ahogy az Isten igéje tanít rá bennünket. Olyan kérdésről lesz tehát szó, amivel az életünk túlnyomó részét töltjük. Minden kinek meg kell dolgozni azért, hogy egyáltalán megélhessen. Szinte az egész életünk egyetlen szakadatlan, sokszor bizony fáradságos munka. Hogyan lássuk hát az Isten igéjének fényében a magunk mindennap megújuló munkáját? Erről szeretnék most beszélni.

Mindenekelőtt egy általános félreértést szeretnék tisztázni, nem először már ezen a szószéken: Sokan azt gondolják, hogy a Biblia úgy beszél a munkáról, mint valami alacsonyabb rendű dologról. Úgy akarják elképzelni azt a bizonyos Paradicsomot, mint valami mesebeli országot, ahol a sült galamb egyszerűen a szájába repül a pihenő embernek. Pedig a Bibliában nem ilyen leírás van a Paradicsomról – amit természetesen szintén jelképes értelemben kell venni. A Paradicsom az ember ősi teremtettségi rendjét jelképezi. Azt az állapotot, amit Isten szabott az ember számára, amire Isten teremtette az embert. Az Isten ősakaratát az emberi életforma számára. Nos, a paradicsomi, vagyis az általános emberi örök hivatás így hangzik a bibliai leírásban: azért helyezte oda Isten az embert, hogy „mívelje és őrizze” az Éden kertjét. Vagyis Isten az embert eredetileg munkálkodó emberré teremtette. A munkátlan lustálkodás már az ún. Paradicsomban „az ördög párnája” volt. És ma is az!

Azután a másik félreértés az, hogy a bűneset után, amikor Isten kiűzi Ádámot és Évát a Paradicsomból, mintegy „megátkozza” a munkát! Mintha a munka isteni átok következménye lenne az emberen! Megint nem ezt mondja Isten igéje, hanem azt, hogy „fáradságos munkával élj meg a földből, amelyik magától csak bogáncskórót és tövist terem a számodra”. Mintha azt mondaná: teremts magadnak ezen a földön kultúrát, ami nem fog könnyen menni, hanem sok fáradsággal és nehéz munkával jár majd. Ez pedig igaz. Így van! Mindenki tudja, aki akár csak egy virágoskertet akar létesíteni a háza körül. – Tehát a munka éppen az a valami, amit az ember még a Paradicsomból hozott magával, ami az ember ősi, Isten által elgondolt teremtési rendjéhez tartozó életforma. Isten rendelése pedig mindig ajándék, sohasem átok!

A munka tehát Istentől kapott ajándék: olyan ajándéka Istennek, ami a bűnbe esett ember számára is megmaradt. Hogy milyen nagy ajándék, az tudja csak, aki már nem tud munkálkodni. A múltkor hallottam éppen valakitől ezt a jó mondást: Van egészségem és a munkát bírom – ez a kettő magában véve olyan ajándék, ami sok embert boldoggá tenne. – A munka egyenesen az a valami, amiben visszatükröződik egy halvány sugár az embernek az Isten képére való teremtettségéből. Istenről azt mondja Jézus: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik és én is munkálkodom!” Ez is egyike azoknak a vonásoknak tehát, amiben az embernek az Istennel való rokonsága fejeződik ki. Éppen a munkában maradt meg valami az ember eredeti nemességéből, méltóságából. Olyan kegyelmi ajándék, amivel Isten még a tőle elfordult embert is megáldotta.

Elvileg tehát így van, ezt tanítja a Biblia a munkáról. – Más azonban a gyakorlat. Isten ajándékai az ember kezén bizony sokszor megromlanak, elkopnak, sőt veszedelmes eszközzé válhatnak. Ez történhetik a munkával is. Nem a munkán van az átok, hanem a bűnön – és mivel az ember bűnös, így a munka is keserves, idegtépő, életet emésztő hatalommá tud válni fölötte. És ezért van olyan kevés igazi munkakedv az emberekben. Legyünk őszinték: bizony nem sok van ebből a fajta örömből – a munka öröméből – a földön! Mert persze dolgoznak az emberek, hiszen valamiből meg kell élni, de vajon mennyi örömük van abban, amit csinálnak? Mennyi öröme lehet valakinek olyan munkában, amiről mindig csak azt érzi, hogy nem erre való, többre volna hivatott. Nem ehhez volna kedve, de meg kell tenni. Vagy mennyi öröme lehet valakinek egy futószalag mellett, ahol nyolc órán át mindig ugyanazt az egy mozdulatot végzi maga is, mint egy gép, lélek nélkül? Vagy egy poros, sötét hivatalban, unalmas akták között? Vagy vége-hossza nélküli számadatok összeadásában? Vagy egy autóbuszon, ideges utasokkal való vesződés közben? Vagy állandóan mások szennyesének kimosásában? Vagy hatalmas gyárban, ahol maga az ember is egy nagy apparátusnak szinte élettelen alkatrészévé válik? Minden munkának megvan a nehéz és unalmas oldala, de van olyan munka is, aminek csak nehéz és unalmas oldala van! Lehet azt akkor kedvvel és öröm melvégezni? – Nem úgy van-e inkább, hogy akkor kezd igazán megjönni a kedve az embernek, amikor letelik a munkaidő és kilép belőle az ember? Megpróbálják olykor kellemesebbé tenni az egyhangú munkát, például zenével, egészségügyi berendezésekkel, kedves eszpresszókkal a munkahelyen, jutalmazással, bérjavítással – és mindez helyes; és ezen a téren rengeteg történt a múlthoz képest, de vajon több lett-e általa a munkakedv? Akinek csak a pénz, a jutalom, vagy a kellemes környezet csinál valamelyest kedvet a végzendő munkájához, annak még nem sok a kedve – bármennyire fontos is egyébként a pénz, meg a kellemes környezet!

Itt nyer igazán nagy jelentőséget az az ige, amit felolvastam. Hadd olvassam fel ezek után még egyszer, hallgassátok meg figyelmesen, hiszen szinte nem is kellene magyarázat hozzá: „Ti szolgák engedelmesek legyetek a ti test szerint való uraitoknak félelemmel és rettegéssel, szíveteknek egyenességében, mint a Krisztusnak. Nem a szemnek szolgálván, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem mint Krisztus szolgái, cselekedvén az Istennek akaratát lélekből, jó akarattal, mint akik az Úrnak szolgálnak és nem embereknek!” Itt a fő mondanivaló ebben van: mint a Krisztus szolgái; meg ebben: mint akik az Úrnak szolgálnak. Mit jelent ez? Egy másik helyén az igének ezt olvassuk: „Mindent az Úr Jézus nevében cselekedjetek.” Az Úr Jézus nevében: Tehát, ahol te a mindennapi munkádat végzed, nemcsak a magad nevében vagy ott, hanem elsősorban az Úr Jézusnak a nevében. Ez pedig ugyanaz, mintha ezt mondanám: érezd magad úgy ott, mintha általad maga Jézus lenne jelen. Igen, ott! Mintha a te kezeddel Ő végezné azt a rutinos mozdulatot azon a rettentő futószalagon, vagy Ő mosná fel a padlót, Ő kezelné azt a zúgó-zakatoló gépet, Ő emelné fel ezerszer azt az idegesítő telefont; mintha a te száddal Ő mondaná, hogy „tessék kérem a jegyeket megváltani”, mintha Ő mosolyogna rá a vevőre és kérdezné: „hány dekát adhatok ebből...?” Egyszerű dolog, de próbáld – mintha... Igen, mintha te Ő lennél, mintha Ő lenne a te helyedben! Lehetetlen? Dehát nem azért vagyunk keresztyének? Nem mondott ilyet egyszer Pál apostol: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”?! Hát nem ez lenne a keresztyén életünk egész lényege, hogy Krisztus él bennünk?! Hát Ő is ezt akarja – s ha te is megpróbálod ugyanezt akarni, majd meglátod, hogy így van: sikerül!

Itt, a János-kórházban van egy fiatalember. Kitűnően érettségizett, orvosi egyetemre készül, de majd csak jövőre veszik fel. Addig a laboratóriumban a legalantasabb munkát végzi. Reggelenként összeszedi az osztályokról a legkevésbé gusztusos dolgokat, a betegek vizsgálati anyagát. Egész nap küldik, szalasztják – és ő jókedvűen megy, mindenkire rámosolyog, mindenütt örülnek neki, ha megjelenik, szeretik, megbecsülik... Hívő fiatalember, az Úrnak szolgál. Jézus nevében van ott!
Ha te is az Úr Jézusnak a nevében fogod végezni azt a munkát, amit végezned kell, egyszer rájössz néhány nagy, örvendetes igazságra: Az egyik az, hogy egyszerre megváltozik a munka értéke. Mert nem attól függ egy munka értéke, hogy milyen munkát végez az ember: azt-e, amihez kedve van – ilyenek általában kevesen vannak –, se attól, mennyit fizetnek érte, attól sem, hogy nagyvonalú, vezető állásban lévő munka-e az, vagy egészen leszűkített részlet, apró, pepecselő valami, hanem a hozzáállástól. Attól függ minden munka, ki hogyan áll hozzá, ki hogyan viszonyul a munkájához.

Azt szokták mondani, kétféle munka van: szellemi és fizikai. Hadd mondjak egy harmadik szót: lelki! Ez nem egy harmadik fajta munkát jelent, hanem a munka minőségét. Akár a szellemi, akár a fizikai munkát lehet lelki módon végezni: lélekkel – és mind a kettőt lélek nélkül is. Lélekkel, vagyis azzal a lélekkel, hogy Jézus nevében végzem. Az ige így mondja: „Szívetek egyenességében!” – meg így: „cselekedvén Isten akaratát lélekből”. Mert ez a nagyszerű éppen, hogy aki igazán a Krisztus szolgája – ahogy Igénk mondja –, az felszabadult ember. Nemcsak a bűn alól, hanem a munka lélekölő, robot-jellege alól is felszabadul. Pál rabszolgáknak írja ezt a részt, amit hallottunk. A rabszolga Krisztusban lelkileg felszabadult. A munka rabszolgája is Krisztusban felszabadul. Nem érzi magát rabszolgának, hiszen ő ott is, ahol a gépek zúgnak, vagy ahol ideges emberek várnak rá: Krisztus szolgája. Jézus szolgájának lenni a legnagyobb méltóság. A legfőbb Úrnak szolgál. Minden munkája: szolgálat, Krisztusnak való szolgálat, vagyis istentisztelet. Mindennapok istentisztelete... Lehet azzal a lélekkel végezni, mint amivel itt ülsz és imádkozol, vagy amivel én az úrvacsorát osztom. Isten dicsőségére való, mint ahogyan a jól végzett munka mindig Isten dicsőségére való. Hát végezd tudatosan Isten dicsőségére: szívesen, lélekkel! Meglelkesedik kezed alatt még a lélektelen gép is. Próbáld meg! Mássá lesz a munkád. Megváltozik az értéke.

De megváltozik a munka egész értelme is. Értelmet nyer a végzett munka, akármilyen értelmetlennek látszik is talán. Gondold meg: az Úrnak szolgálsz! Ez pedig a gyakorlatban azt jelenti, hogy az embereknek. Aki az Úrnak szolgál, az meglátja maga körül az embereket. Megint nemcsak számokat, robotosokat, hanem az embereket. Azokat az embereket, akiknek szükségük van reá. Meglátja a munkája mögött a családját: egy mosolygó gyermek arcát, egy hűséges, kedves asszonyt, kinek kenyér lesz abból a munkából; és meglátja a munkája mögött Istent, aki szüntelenül dolgozik, hogy ezt a világot a bűn teljes diadalától, a káosztól megmentse, megváltsa – és akinek te a magad kicsi vagy nagy helyén munkatársa vagy ebben a munkában! Hadd mondjak el egy kis történetet, amit már talán hallottatok is: Egyszer öt ember dolgozott valamiféle épületen. Mind az öttől megkérdezték: mit csinálsz? Az egyik így szólt: köveket faragok. A másik így: dolgozom, mint egy rabszolga. A harmadik: filléreket keresek... A negyedik: dolgozom a családomért. Végül az ötödik ezt válaszolta, mintegy ünnepélyes muzsikával a hangjában: katedrálist építünk!

Nos, hogyan látjuk a munkánkat? Csak a lélekölő, fárasztó robotot látjuk benne? Vagy olyan szárazan anyagiasak vagyunk, akik csak a filléreket, a forintokat látjuk mögötte, mammon-szolgák, eltompult pénzimádók? Meg tudjuk-e látni mögötte a másik embert is, akiért dolgozunk, sőt, ami a legfontosabb: egynek tudjuk-e látni magunkat mind a többi emberekkel körülöttünk, a főnöktől a szolgáig, és hisszük-e, hogy akármilyen jelentéktelen részletmunkát végzünk, Isten munkatársai vagyunk egy olyan világban, amelyik könyörög egy kis szeretetért, igazságért, békességért, becsületességért? Katedrálist építünk! Igen! Isten eljövendő országának a tégláit rakjuk, rakosgatjuk abban a tudatban, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban! Van értelme. Az Úrnak szolgálunk.

És végül ez a tudat mássá teszi a munka végzésének az egész módját. Azt mondtam az előbb: lelki munkát végzünk. Most is hadd mondjam ugyanezt: lelkiismeretesen végezzük azt a munkát, amit végzünk! Így mondja, ilyen szemléletesen az apostol: „Nem a szemnek szolgálván, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem mint akik az Úrnak szolgálnak!” – Nem szemre! Az Úrnak! Bennünket az Úr szeme ellenőriz, nem a főnöké. Lelkiismeretesen: abban a tudatban, hogy Valaki mindent lát és tud, velem együtt lát és velem együtt tud. Jézusnak tartozol felelősséggel! Nem jobban akkor, ha borravalóval serkentenek, ha külön megfizetnek érte – hiszen tőlünk Jézus kéri számon, mit és hogyan dolgoztunk!

Íme tehát, a mi mindennapi munkánk valóban áldás lehet. Öröm! Amit Jézus nevében, Jézusnak szolgálva végezhet a Jézusban hívő ember. Éppen ez az a pont, ahol valami újat és igazán jót vihetünk bele ebbe a világba.

Így énekeljük hát el most:

Úrnak szolgái mindnyájan,
Áldjátok az Urat vígan,
Kik az ő házában éjjel
Vigyázván, vagytok hűséggel.

(134. zsoltár 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1966. május 1.

Ezen a mai vasárnapon ismét ünnepi istentiszteletre, kedves családi ünnepségre gyűltünk össze: íme, ezek a fiatalok, ez alkalommal 33 ifjú és leány tesz ma vallást a hitéről, és fogadalmat Jézus iránti hűségéről. Szeretetünk és imádságunk most őket fogja körül elsősorban, és ugyanazzal a kívánsággal van tele irántuk a szívünk, mint amit a felolvasott igében a tanítványok kértek Jézustól: hogy bár növelné meg az Úr az ő hitüket! Hiszen a konfirmáció szó is ezt jelenti: hitben való megerősödés, vagy megerősítés. Annyival is inkább kívánjuk ezt nekik, mert mi magunk, öregebb hívők is jól tudjuk, hogy milyen szükségünk van minden nap újra annak a kis pislákoló, botladozó hitnek, ami bennünk van, a megerősítésére. Szinte minden valamirevaló hívő ember örök vágyát fejezi ki ez a kérés: Uram, növeljed a mi hitünket! Álljunk hát mi is most mindnyájan ezzel az igénnyel, ezzel a kéréssel a közöttünk láthatatlanul, de valóságosan jelenlévő Urunk elé.

Jobban megértjük ennek a kérésnek az indokát, ha először azt nézzük, mi indította a tanítványokat erre a kérésre. Előzőleg Jézus arról beszélt nekik, hogy ha naponként hétszer vétkezik ellened a te atyádfia, és egy napon hétszer tehozzád tér és azt mondja: megbántam, bocsáss meg neki. Ilyen magas erkölcsi követelményeket hallottak mindig a tanítványok Jézustól, és egyre világosabbá vált előttük, hogy erejüket meghaladó teljesítményt kíván tőlük. Hiszen már az is nagy dolog, ha valakinek, aki csúnyán megbántott, megsértett bennünket, megbocsátunk; és ha még újra megismétli a bántást, ki tud másodszor is rögtön, szíve szerint megbocsátani neki? De Jézus nem azt mondja, hogy először vagy másodszor is bocsáss meg neki, hanem ugyanazon a napon ötödször, hatodszor, hetedszer is légy készen a megbocsátásra, és a következő napon kezdd újra, megint! Egyszer-kétszer még csak nehezen sikerül valahogy, de azután ágaskodik az emberben az önérzet, elfogy az ember türelme és visszavág. Hát mi vagyok én, hogy engem csak úgy büntetlenül lehet sértegetni...?! Az engesztelhetetlenség úgy bele van gyökerezve a lelkünkbe, mint egy fa a talajba. Ki képes mindig, újra és újra elnézni a megbántást, és megbocsátani? Ilyenformán gondolkodhattak a tanítványok is, amikor Jézus megbocsátást sürgető szavaira mintegy kitört belőlük a kérés: Uram, növeljed a mi hitünket! Mintha csak azt mondták volna: Uram, ez a megbocsátási készség, amit Te kívánsz tőlünk, nincs meg bennünk, nem vagyunk rá képesek. Ilyen magas erkölcsi színvonal elérése lehetetlen a mi számunkra!
Pedig ez csak egy példa a sokféle erkölcsi követelményre, ami elé Jézus állítja az Ő követőit. Akárhol nyitjuk ki a Bibliát, mindenütt úgy találjuk, hogy Jézus parancsait emberileg lehetetlen megvalósítani. Amikor pl. ezt mondja: Ne aggodalmaskodjatok, vagy: Ne féljetek! – ki képes nem aggodalmaskodni egy aggasztó helyzetben, vagy nem félni az élet oly sok veszedelme között? Vagy amikor például azt kívánja tőlünk, hogy még a tekintetünket, meg a gondolatainkat is őrizzük meg tisztán, bűnös vágytól mentesen; vagy hogy még az ellenségeinket is szeressük és jót tegyünk velük; vagy hogy tagadjuk meg magunkat és a másik ember érdekeit előbbre valónak tartsuk a saját érdekeinknél; vagy hogy mint az irgalmas samaritánus, legyünk készek mindig segíteni az utunkba akadt embereken, meg hogy mindenféle haragnak, felgerjedésnek még a gyökerét is irtsuk ki a szívünkből; vagy Isten kezéből békés szívvel fogadjuk a csapást: csupa olyan követelmény, amire a legjobb szándékú ember is azt mondhatja, hogy képtelenség! Nem tudom megtenni! Aki igazán komolyan akarná megvalósítani a keresztyén életet, a krisztusi életformát, kénytelen belátni, hogy ez éppen olyan lehetetlen a számára, mint azt mondani az eperfának, hogy szakadjon ki tövestől és plántáltassék a tengerbe!

Krisztust követő módon élni emberi erőt meghaladó feladat. Pláne egy egész életen át kitartani Jézus mellett – amire éppen most tesznek fogadalmat ezek a fiatalok itt – olyan vállalkozás, amire az ember valóban csak azt tudja mondani: ehhez az én hitem nem elég, túl kevés! Egy igazán Krisztust követő élet megvalósítására sokkal több, sokkal nagyobb hitre volna szükségem! „Uram, növeljed a mi hitünket!” Erre mondja Jézus: „Ha annyi hitetek volna is, mint a mustármag..." Ezzel a különös kijelentéssel Jézus elsősorban a hitről való egész felfogásunkat korrigálja. Mi tudniillik hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy egy ember annyi teljesítményre képes, annyi feladatot képes megoldani, amennyi ereje van hozzá. A lelki vagy fizikai erejét meghaladó terhek alatt összeomlik, a teljesítményét meghaladó feladatokba belebukik. Ha ezt a felfogást a hitre alkalmazzuk, bizony nagyon hamar csődbe kerül egész keresztyén mivoltunk. Mert ha valaki azt mondja: Hát igen, ha több, ha erősebb hitem volna, én is meg tudnék bocsátani hétszer is, én is meg tudnám őrizni a szívem tisztaságát egy életen át – akkor ebből az következik, hogy: De nincs több hitem, sajnos nincs akkora hitem, tehát nem tudom megvalósítani, amit Jézus kér tőlem! Innen már csak egy lépés az, hogy az ember megállapítsa önmagáról: sajnos, ilyen vagyok, nem tehetek róla! És megalkuszik, és lesz belőle egy félig keresztyén – félig pogány, olyan se igazán hívő, se igazán hitetlen…

Nos hát, azt mondja Jézus: Nem kell több hit, nem kell nagyobb hit, ha annyi hited van is, mint egy mustármag, az is elég! Tehát sohase ahhoz mérjed magad, vagy a megvalósítandó feladatot, hogy mekkora a hited, hanem hogy mekkora az Isten! Nem baj, ha a hited kicsi, ha azzal a kis hittel hiszed, hogy az Isten nagy! Nem baj, ha úgy érzed, hogy a hited gyenge, ha azzal a gyenge hittel, ami van, hiszed, hogy Isten erős! Nem az számít, hogy a te hited milyen kevésre képes, hanem csak az, hogy Jézus mire képes! Sohase a te hitedben higgy, hanem Jézusban! Abban a Jézusban, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön! Mert a hitnek éppen ez a lényege, hogy az ember általa önmagától elfordulva Jézusra tekint és vele kapcsolódik össze. A hit éppen arra való, hogy általa közted és Jézus között létrejöjjön a kontaktus. A hit mint villanydrót vezeti a mennyei „áramot”. Nem termeli, hanem vezeti. Az energia-centrálé [erőmű] Jézus, akibe az ember a hite által bekapcsolódik. És ugye a villanydrótnál se az a lényeg, hogy vékony vagy vastag, hanem hogy jó vezető-e. Ne a magad hitének az erejében bízzál tehát, hanem Jézus erejében! A hitedtől semmit se várhatsz – de Jézustól mindent!

Egyszer egy fiatalember jött be hozzám, és megvallotta szomorúan, hogy egy bűnös szenvedély megkötözöttségében él és akarata ellenére mindig újra elragadják a gonosz vágyai. Azt mondtam neki: Vajon akkor is elragadnának a vágyaid, ha például én ott lennék mindig melletted? – Nem, akkor biztosan nem! – mondta. Nos hát, ha egy embernek a jelenléte képes arra, hogy valakit visszatartson a bűnétől, Jézus jelenléte nem sokkal inkább képes ugyanerre? Tehát azzal a mustármagnyi hiteddel sohase önmagadra nézz, aki olyan gyarló vagy, se a bűnöd nagyságára, amit le kell győznöd, se azokra az erkölcsi követelményekre, amiket túl magasnak érzel, még csak ne is a hitedre, amit kevésnek tartasz hozzá – hanem egyedül és mindig Jézusra, aki ott van melletted és így biztat: Ne félj, én képes vagyok arra is, amire te nem, én megadom az erőt neked ahhoz, amit tőled kívánok! – És akkor – még ha úgy bele is gyökeresedett és elburjánzott valakinek az életében valami olyan rossz tulajdonság, szenvedély, vágy, gondolat, mint egy nagy ágas-bogas eperfa a földbe – mondja ki bátran: Szakadj ki tövestől és vettessél bele az Isten bűnbocsátó kegyelmének a tengerébe! És majd meglátja, hogy enged neki! Mert engednie kell – Jézusnak!

Igen, ha annyi hited volna, mint a mustármag. Nem véletlenül mondott Jézus éppen mustármagot. Ha csak a kicsinységét akarta volna kifejezni, mondhatott volna porszemet is – de magot mondott! Egy növénynek a magja élő valami. A nagyságnak vagy a kicsinységnek a kérdése elenyészően jelentéktelen akkor, ha élő, eleven dologról van szó. A magban csíraképesség van, a magban mozgás, cselekvés van. A mag a vékony, gyenge gyökérszálait lebocsátja a talajba és onnan szívja magába az életerőt, azután kicsírázik és láthatóvá válik a növényben, ami kikel belőle. – A mustármag-hit olyan hit, amelyik lebocsátja gyökereit a Biblia mélységei felé és onnan szedi állandóan a táplálékot; amelyik megmozdul és láthatóvá válik, mert magát egészen kicsiny dologban megmutatni képes: Elkezdi cselekedni azt, amit Jézus mond, ténylegesen is hozzáfog Jézus parancsai, akarata megvalósításához.

A hitünket használni is kell, gyakorolni, nemcsak hordozni magunkban, mint valamiféle lelkiélmény-szerűséget. Különösen jó példa erre a Bibliában egy bizonyos száraz kezű embernek a meggyógyítása. Ennek az embernek béna volt a karja, nem tudta fölemelni, megmozdítani. Jézus odaállította maga elé és rászólt: Nyújtsd ki a kezedet! – Képtelen parancs! Hiszen éppen ezt nem tudja megtenni! Az ember csak nézett Jézusra, aztán megpróbált engedelmeskedni a parancsnak... és egyszerre azon vette észre magát, hogy már meg is tette, amit Jézus mondott: kinyújtotta a kezét! Mégis sikerült, amire magától képtelen volt, és a keze meggyógyult, olyan éppé lett, mint a másik. Ő is mondhatta volna, hogy: Ddehát Uram, nekem nincs akkora hitem, hogy én ezt meg tudnám tenni! – de nem mondta, hanem egyszerűen engedelmeskedett a parancsnak, és eközben tapasztalta meg Jézus erejét. Mi azt szeretnénk, ha valami lelki tölcséren keresztül töltene Jézus hitet, több hitet belénk, és akkor többre lennénk képesek. Jézus pedig azt várja tőlünk, hogy fogjunk hozzá azzal a kevéssel, ami van – és majd akkor meg látjuk, hogy mire vagyunk képesek! Mert miközben engedelmeskedünk Jézus szavának, azonközben kapjuk meg hozzá Jézus erejét. A kezünket nekünk kell fölemelni, a szívünkkel nekünk kell szeretni, a szánkkal nekünk kell bizonyságot tenni, bátorítani, vigasztalni embereket – az eperfát nekünk kell kiszakítani a talajból! cselekedni nekünk kell, de éppen azzal a mustármag-hittel, amelyik sohase a maga erejével, hanem Jézus hatalmával számol!

Tudjátok, milyen kicsiny egy mustármag? Kisebb a búzaszemnél. És Jézus szerint ez is elég. Ennyi ugye neked is van?! Csak nézz Jézusra mindig annyi hittel, amennyi van, és kezdj el cselekedni, engedelmeskedni annyi hittel, amennyi van! A többit bízzad Jézusra! Így próbáljuk hát megélni a keresztyén, a krisztusi életet, mert így megélhetjük a krisztusi életet!

Drága testvérek, fiatalok és idősebbek! Jézus most is itt van, láthatatlanul bár, de személy szerint és valóságosan. Forduljunk hát most oda Őfelé egészen és kérjük:

Vezess, Jézusunk,
Véled indulunk.
Küzdelemre hív az élet,
Hadd kövessünk benne téged;
Fogjad a kezünk,
Míg megérkezünk.

Adj erős szívet,
Hogy legyünk hívek.
És ha terhet kell viselnünk,
Panaszt mégsem ejt a nyelvünk;
Rögös bár utunk,
Hozzád így jutunk.

Sebzett szívünk majd
Mikor felsóhajt,
Vagy ha másért bánat éget,
Adj türelmet, békességet,
Reménnyel teli
Rád tekinteni.

Kísérd lépteink
Éltünk végéig,
És ha roskadozva járunk,
Benned támaszt hadd találunk,
Míg elfogy az út,
S mennyben nyitsz kaput.

(434. ének 1-4. vers)

Dátum: 1969. április 27. Konfirmáció

Ebből a felolvasott igerészből egyetlen szó ragadott meg annyira, hogy most kénytelen vagyok erről beszélni, mégpedig ez a szó: nem hiábavaló! Sok merész kijelentése van a Szentírásnak, de az, amit Pál apostol itt mond, a legmerészebbek közé tartozik. Különösen ma érezzük ennek a kijelentésnek a merészségét, amikor sokan igen keserves tapasztalatokat szereztek arról, hogy mennyi minden hiábavaló az életünkben. Például, ha az volt valakinek a törekvése, hogy gyűjtsön valami anyagi értéket, földet, pénzt, értékpapírt, amivel aztán biztosíthatja magának a kényelmes, gondtalan öregkort, vagy amit majd halála után örökségképpen hagyhat gyermekeire; mindent ennek a törekvésnek a szolgálatába állított: takarékoskodott, fáradt, dolgozott, megvonta még a saját szájától is a falatot, azután jött a háború, és elvitt mindent. Kár volt a fáradságért, nem volt érdemes annyit küzdeni érte – íme, hiábavaló volt, amit csinált! Olyan sok minden van ebben az életben, amiről később derül ki, hogy ez is hiábavaló volt! Az ember az élete folyamán sokszor lelkesedik valamiért, sokszor örül valaminek, sokszor áldoz valamire, azután később rájön, hogy nem volt érdemes. Sokszor tesz olyasmit, amit később megbán és azt mondja rá: bár sohase tettem volna, kár volt – időnek, erőnek, életnek az elvesztegetése volt! Egyszer egy 56 éves ember mondta, amikor megismerte Jézusban az élet teljességét, hogy mindaz, amit eddig élt, az egész elmúlt 56 esztendeje egyetlen nagy hiábavalóság volt! Rettenetes, amikor valaki életének egy szakaszáról számadást készít, vagy bármi dolgát leméri, és azt kénytelen megállapítani róla, hogy hiábavaló volt!

Ma az egész világon élő emberiség lelkületében ott borong ez a szorongás, hogy hátha hiábavaló minden, atomjaira hullhat szét az egész élet! Az „úgyse érdemes” lelkület, a „kár a fáradságért” lelkület, a hiábavalóság sejtése demoralizálja az egész világot, kivált a fiatalságot. Elveszi a bátorságot attól, hogy terveket csináljunk, nagyobb távlatokban gondolkozzunk; olyan emberré tesz, akinek már nincsenek ideáljai, akit már úgy igazán semmi nem érdekel – ahogy mondani szokták: nem mozgat. Aki nem bánja, akármi van, úgy veszi az életet, ahogy éppen van; aki eszik-alszik, él és mozog, aki se nem különösen rossz, se nem különösen jó; nem árt a légynek sem és nem tesz jót senkivel... A hiábavalóság érzete közömbössé, reménytelenné tesz és az életet egyik napról a másikra átmentővé zsugorítja. Egyetlen ambíciója marad az embernek: Carpe diem! – kiélvezni a mát: Együnk-igyunk, holnap úgyis meghalunk!

Pál apostol korában is volt ilyen lelkület, hiszen ez utóbbi idézetet éppen az ő egyik levelében találjuk meg. Ő beszél ilyen emberekről, akiknek minden hiábavaló. És éppen ezért olyan fontos ez az állítása: a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban! Tehát az apostol tud olyan munkáról és emberéletről, amelyikről teljes bizonyossággal meri állítani, hogy ez pedig nem hiábavaló. Van tehát olyan munka, amelyet sohase bán meg az ember, amire soha nem fogja sajnálni a ráfordított időt, áldozatot, fáradságot, amit igazán érdemes csinálni. Mégpedig, Pál szavai szerint: buzgólkodván az Úrnak dolgában! Mi ez az „Úrnak dolga”? Nyilván azt érti alatta az apostol, hogy az Úrnak való engedelmességben, a néki való szolgálatban, az Ő akaratának a teljesítésében buzgólkodjanak az övéi. Általánosságban úgy mondhatnám, hogy mindazt érdemes csinálni, mindazért érdemes fáradozni, munkálkodni, amivel Jézus úr-voltát teszem nyilvánvalóvá a világ előtt. Nem hiábavaló tehát az olyan szó és olyan tett, ami hitelesen megerősíti azt a tényt, hogy Jézus Krisztus az emberi élet minden területén Úr! Legfőbb Úr, egyetlen igazi Úr! Ez még mindig csak elvi megállapítás, de hogyan néz ez ki a gyakorlatban?

Elsősorban is: érdemes mindent elkövetnem azért, hogy a magam életében, a gondolkozásomban és cselekedeteimben minél teljesebbé tegyem Krisztus uralmát. Igazán személyes tapasztalatból mondhatom: azt az időt, amit Jézus megismerésére és a vele való közösségem elmélyítésére fordítottam, még sohase éreztem hiábavalónak. Még sohasem bántam meg az imádságot, amit elmondtam; sohasem láttam kárát annak a bibliai igének, amit igazán komolyan vettem. Sohasem éreztem, hogy fölöslegesen, hiábavaló módon adtam ki azt a pénzt, amit az ő dicsőségére fordítottam valami módon. Sohasem éreztem, hogy kár volt azért a fáradságért, amit az Őneki való szolgálatra fordítottam. Viszont megfordítva: már nagyon sokszor megbántam és hiábavalónak éreztem sok olyan időt, áldozatot, beszédet, amit Őtőle megvonva, Őrajta megspórolva más egyébre fordítottam: a magam dicsőségére, kényelmére, kedvtelésére. – Azután még tovább: sohase sajnáltam azt a bűnt, amit nem követtem el! Sohase éreztem, hogy kár volt ki nem használni a kínálkozó alkalmat pl. a tiltott öröm ízének a megkóstolására, vagy a nem egyenes úton való nagyobb pénzszerzésre, vagy egy ember velem szemben elkövetett hitványságának a megtorlására, vagy bármi kisebb vagy nagyobb bűn elkövetésére. Viszont ennek az ellenkezőjére vonatkozóan már gyakran rájöttem, hogy hiábavaló volt. Kár volt! Nem volt érdemes. – Azt mondta valaki a múltkor: Kérem, mindenki lop, csak én ne lopjak? Azt mondják rám, hogy bolond vagyok! – Azt mondta egy diák: Mindenki csal a dolgozatírásnál, én legyek csak becsületes? Azt mondják rám, hogy stréber vagyok! – Szabadság alatt az üdülőben mindenki átlépi egy kicsit a házassági hűség korlátait, én tartóztassam csak meg magam? Azt mondják rám, hogy balek vagyok! Érdemes? Igen: érdemes! Sőt csakis az Isten akaratát érdemes cselekedni.

Tehát igenis mindent érdemes elkövetni azért, minden áldozatot megér az, hogy a magam életében minél teljesebbé tegyem Krisztus uralmát. Erről sohase fog kiderülni, hogy hiábavaló volt! Sohase hiábavaló, ha valahol, valamilyen konkrét helyzetben azt csinálom, amit Jézus mond. Nemcsak befelé, magamban, hanem kifelé, a másik ember felé is. Az a forgalmas élet, amelyben mindnyájan a mindennapi munkátokat végzitek, igen nagy jelentőségű alkalom és hely: mégpedig az Élő Krisztusnak a világgal való találkozási helye és alkalma. Igen, ott, ahol élsz és dolgozol, ott találkozik a világ Jézussal, éspedig a te szeretetednek és szolgálatkészségednek apró, szerény tetteiben. Az Úrnak dolgát végezni az emberek között gyakorlatilag azt jelenti, hogy úgy tekinteni minden embert, mint akiben maga Jézus kéri és várja a néki való szolgálatomat. Jézus a mellettem élő, dolgozó emberben azt mond ja: szeress, segíts, szolgálj nekem! Így, itt, most! És értsük ezt nagy, egyetemes vonatkozásban éppen úgy, mint személyes viszonylatokban. Minden Krisztusnak engedelmeskedni akaró ember felelősséggel tartozik az egész emberi társadalom életért és jólétéért. Mindnyájan a magunk keretei és lehetőségei között Isten előtt felelősséggel tartozunk minden olyan politikai és szociális törekvésért, amelyik minden ember számára igazságot, szabadságot és békét akar teremteni. Mert Isten, aki ezt a világot – ezt a Krisztus vérével megpecsételt világot – megtartotta, és életben tartja azokat is, akik pedig ellene fordulnak, azt akarja, hogy rend, igazság és szabadság uralkodjék az emberek között. Az Ő akaratának való engedelmesség azt követeli tőlünk, hogy tegyünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy az emberek egymás mellett élése minél emberhez méltóbb legyen, minél igazságosabb és méltányosabb legyen; igyekezzünk korunk gazdasági, szociális és politikai problémáit minél jobban megérteni és imádságunkkal és szolgálatunkkal a megoldás felé segíteni. Igen: ez mind-mind az „Úrnak dolga”, ez mind benne van ebben a parancsban: „buzgólkodjatok az Úrnak dolgában mindenkor" – ami nem hiábavaló, amit érdemes csinálni…

De még tovább: az Úr dolgában való buzgólkodás elvezeti a hívő embert a világ minden fájdalmának, szenvedésének, küszködésének közepébe. Aki így imádkozik: legyen meg a Te akaratod, és közben nem kész a szíve és a keze valóságosan is megsegíteni azokat, akik éheznek vagy fáznak, foglyok vagy betegek – az hazug imádságot mond! Minden nyomorúságban élő ember segélykiáltását úgy kell a keresztyén embernek hallania, mint Krisztus hívását. Mi arra vagyunk elhívva, hogy felebarátjává legyünk mindazoknak, akikre olyan súlyos anyagi vagy lelki terhek nehezednek, hogy egyedül nem bírják hordozni. Azt mondja Pál apostol egy alkalommal: „Ki beteg, hogy én is az ne lennék?” A világ nyomorúságaival való találkozás a keresztyén emberre nézve fájdalmat és szenvedést jelent. Krisztus mindenkiévé tesz bennünket, és így a másik ember fájdalma a mi fájdalmunk is. Ha valakit gyaláznak, mi szisszenünk fel; ha valaki árván marad, mi is elhagyatottnak érezzük magunkat; ha valakit igazságtalanság ér, mi is megalázottnak érezzük magunkat; ha valaki rongyos, mi is fázunk mindaddig, míg föl nem ruháztuk a másikat, és ha valaki hontalan, mi se érezzük jól magunkat a lakásunkban, míg meg nem osztottuk vele. Ha valakit baj ér, mi sem tudunk vidámak lenni; ha valakit bántanak, a mi arcunk és szívünk is fáj tőle. A világ bűnével való találkozás így szenvedést jelent a mi számunkra, de hadd mondjam az ige szavaival: ez a szenvedés nem hiábavaló az Úrban! Érdemes! Nem kár érte! Ezt sose fogod megbánni!

És még tovább: ez a mi nyugtalan, elmechanizált társadalmunk a maga ideges feszültségével és mozgalmasságával nem nagyon kedvez az egész életre szóló, tiszta szeretet-viszonyulásnak az emberek között: a házasságban sem, a barátságban sem, a gyülekezetben sem. Nekünk, keresztyéneknek azt kellene megmutatnunk a világnak, hogy milyen szép és milyen jó az emberi szeretet, amelyik a Krisztus szeretetéből merít mindig újra, és mindent el kell követnünk, hogy az emberek között újra fölragyoghasson az igazi szeretet szépsége és valósága. Egy csalódott asszony mondta a múltkor: „Én már annyiszor megocsátottam! Hiába volt minden. Érdemes még tovább tűrni és szeretni az embert?” Azt mondtam neki: Ha ezt mind az Úrban teszi, mint az Úr dolgát cselekszi, akkor érdemes, mert akkor igaz, amit Pál mond: A ti munkátok nem hiábavaló az Úrban!
Igen, minden olyan cselekedet, szó, szenvedés, ami megerősíti azt a tényt, hogy Jézus Krisztus Úr az emberi élet minden területén, az nem hiábavaló. Annak örökéletű jelentősége és értelme van. Hiszen tudjuk, hogy végül Jézus Krisztus urasága marad egyedül és válik egyetemessé a világmindenségben. Végül Isten akarata teljesül és az Ő országa jön el, valósul meg a maga teljességében. Ez bizonyos! Sőt, ez az egyetlen bizonyosság! Minden egyéb elmúlik: semmi földi katasztrófa vagy hatalmasság nem akadályozhatja meg Isten terve valóraválását, Krisztus uralma kiteljesedését, Isten országa eljövetelét.

Az a bibliai vers, amiről most beszélek, a Szentírás egyik leghosszabb fejezetének az utolsó verse. Előtte hosszú fejtegetés van. Abból következik, amit az előtte való versek írnak le. Ott pedig a világ leghatalmasabb győzelme van leírva: Jézusnak a halál fölötti diadala! Az, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem a feltámadott és élő Jézus Krisztusé, a mi Urunké! Isten kezdte el a jót ebben a világban, tehát diadalra is viszi egészen bizonyosan. Tehát egy pohár víz, amit Jézus nevében adtál, egy kórházi látogatás, amit Jézus nevében végeztél, minden apró dolog, amit az Úrnak engedelmeskedve tettél – mind-mind egy téglája az épülő Isten országának: megmarad örökre, benne lesz, része lesz az eljövendő dicsőségének! Ha a hét folyamán alkalmad van bármi jót tenni valakivel, békességet munkálni, segíteni, megbocsátani, jusson eszedbe: Igen, ez az amit érdemes megtenni, ami nem hiábavaló!

Egy plakáton olvastam egy új filmnek a címét: Mégis szép az élet! – Nem tudom, miről szól a film, de azt tudom, hogy aki az élő Jézussal való közösségben erősen áll, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván az ő munkája nem hiábavaló az Úrban – az valóban meg fogja tapasztalni, hogy mindenféle helyzetben és körülmények között mégis szép az élet!

Igazán úgy van, ahogyan a zsoltáríró vallja:

Boldog a nép, amely tenéked örvendez,
Minden dolgát, Uram, ez viszi jó véghez.
Fényes orcád előtt ezek járnak merészen,
És a te nevedben örvendeznek szüntelen,
Mert nagy dicsőségre őket felmagasztalod,
És jótéteményed rajtuk megszaporítod.

(89. zsoltár 7. vers)

Dátum: 1958. április 20.

A felolvasott ige nyomán most olyan valamiről szeretnék beszélni, amiről nem régen a bibliaórákon már szó volt, ti. a Bibliában lévő csodák problémájáról. Arról, hogy a mai hívő ember hogyan tekintse és értékelje azokat a csodás eseményeket, amelyekkel tele van a Szentírás. Érdekes, hogy régebben, évszázadokkal ezelőtt éppen azokat a csodákat, amiket Jézus tett, tekintették az Ő isteni mivolta bizonyságának. Ma azonban alaposan megváltozott az egész szellemi klíma: ma alig akadna ember, aki azért hinne Jézus istenségében, mert csodálatos módon született, és mert sok csodálatos dolgot művelt. Ma ezek a csodák már nem támasztóoszlopai a hitnek, hanem éppen botránykövei. Sokan éppen ebben ütköznek meg, sokak számára éppen ez a kritikus pont: a csoda! Tehát éppen az, hogy Jézus személyével kapcsolatosan mindig újra ilyesmit olvasunk a Bibliában, hogy a vakok szemeik világát veszik, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak... Ez az, ami a természettudományos fejlettség mai fokán lévő gondolkodó ember számára olyan nehézzé teszi a hitet! – Hogyan viszonyuljunk hát az ilyen csodás elbeszélésekhez, bibliai csodákhoz?

Vannak, akik egyszerűen intézik el ezt a kérdést, mondván: Ezek csak olyan mondák, a történelmi hitelességre számot nem is tartó regék, mint pl. a csodaszarvas legendája a magyar múltból. Vagy: Ezek csak szimbolikus jelentőségű elbeszélések, nem az a lényegük, hogy valóban megtörténtek, hanem valami igazságot jelképeznek, mint Aesopus állatmeséi. Van, aki még egy szerűbben intézi el a csodákat és azt mondja: Csak az akkori ember primitív világszemlélete látott azokban az eseményekben csodákat, ma azonban már, amikor a csillagászat, meg a biológia, meg a kémia, meg a pszichológia sok mindent megmagyarázott, ilyen ismereteknek a birtokában már nem lenne csoda az, ami régen csodának hatott. Mint ahogyan pl. egy modern technikáról semmit sem tudó ember ha meglátna és meghallana egy zsebrádiót, elámulva szemlélné az érthetetlen csodát, de a kellő ismeretek birtokában már nem csoda a zsebrádió, hanem nagyon is érthető. Tehát a természettudományos ismeretek tágulásával egyre szűkül a csoda lehetősége – mondják. De valóban így van? Valóban csak bizonytalan hitelű legendák, vagy ma már tudományosan is megmagyarázható jelenségek azok a csodák, amikről a Bibliában olvasunk? Valóban ilyen egyszerűen elintézhető az a sok csoda, ami az isteni kijelentésnek szinte egyenesen a jellegét adja meg? Nos hát, nem így van, atyámfiai. Hogy van hát?

Ha már természettudományos szempontból szemléljük a Bibliában leírt csodás eseményeket, akkor általában két csoportba oszthatjuk ezeket: az egyik csoportba azok a csodák tartoznak, amelyek természettudományos úton valóban megmagyarázhatók, amelyek tehát nincsenek ellentétben a tudomány által eddig fölismert természeti törvényekkel. Isten a dolgok természetes folyását, tehát magukat a természeti törvényeket használja fel úgy, hogy abból valaki számára csodás segítség lesz. Isten mintegy a természeti törvények által dolgozik, és a természeti törvények által hajtja végre a maga akaratát. – Elmondtam már itt egyszer azt a történetet, ami pár évvel ezelőtt történt a gyülekezetünk két tagjával. Egy nagyon komoly hívő, magányos, idős asszony esti imádságát végezte; egyszerre egy szintén idős és magányos barátnőjére gondolt és úgy érezte, hogy azt neki most fel kell hívni telefonon. Rögtön meg is tette. Tárcsázott, és a másik lakásban megszólalt a telefon csengője. Kiderült, hogy az a barátnő nagy elhagyatottságában és keserűségében éppen abban a pillanatban akarta végrehajtani a régen tervezett öngyilkosságot, amikor megszólalt a telefon csengője. Úgy érezte, mintha egy láthatatlan erő lefogta volna a kezét az utolsó pillanatban. S amikor elkezdtek beszélgetni, az öngyilkosjelölt lassan egészen megvigasztalódott, lecsendesedett – ma is él még. Mi történt? Csoda? Olyan értelemben nem, hogy valami természeti törvénnyel ellenkező dolog történt volna; mert az nem természetfölötti, hogy valakinek eszébe jut egy másik valaki; az sem, hogy berregni kezd egy telefoncsengő, mert ha a drótokba belekerül az áram, ami a tárcsázás következtében általában meg kell hogy történjék, akkor a hívott szám csengője berregni kezd. Ez fizikai törvény. Tehát semmi természetfölötti dolog nem történt – és mégis csoda történt, mert mindezek által a természetes jelenségek által Isten egy embert megmentett az öngyilkosságtól. Mert nem az a csoda, hogy annak az asszonynak eszébe jutott a barátnője, hanem az, hogy éppen akkor jutott eszébe. És nem az a csoda, hogy a telefon megszólalt, hanem hogy éppen akkor szólalt meg. És ez az „éppen akkor” – ez a csoda! Mert emögött az Isten cselekedett, természeti törvények keretei között mozgó események által; ez volt a csoda. Így lett belőle csodálatos szabadulás egy ember számára.

Így a Bibliának nagyon sok csodája „megmagyarázható”, már amennyire ez magyarázatot jelent. Csak kettőt hadd említsek példának: Egyik a Vörös-tenger szétválása a zsidók előtt. Nagyon elképzelhető, hogy a természeti törvényekkel egyáltalában nem ellenkező, meteorológiailag ismert jelenség történt itt. Talán egy rendkívülien nagy apály, párosulva egy erősen szárító déli széllel tette lehetővé a menekülőknek, hogy a Vörös-tengernek a jelenlegi Szuezi-csatorna felé eső nyúlványán száraz lábbal átkelhettek. Utánuk pedig egy erős dagály és szélfordulat visszazúdította a vizeket az üldöző egyiptomiak nyakára. Az egyik csapat megmenekült, a másik ottveszett. Természettudományos szempontból tehát semmi csoda, az ismert természeti törvényekkel ellenkező dolog nem történt; de a csoda az, hogy éppen akkor jött az apály, és éppen akkor jött az a dagály, amikor egy szorongatott nép Istenhez kiáltott segítségért. És itt megint az, hogy éppen akkor jött az apály, és éppen akkor jött a dagály, amikor erre a segítség szempontjából szükség volt: ez a csoda!
A másik példa: Péter apostolnak a jeruzsálemi fogságból való szabadulása. Le van írva, hogy a három ajtóval lezárt börtönben éjszaka álmából riasztotta fel Pétert az angyal, majd átvezette három őrségen és három kapun, ki egészen az utcáig – s eltűnt mellőle. Péter pedig mehetett szabadon, ahova akart. Megint semmi természetfeletti értelemben vett csoda nem történt az én véleményem szerint. Sokkal inkább az a valószínű, hogy az az „angyal” – ami szó szerint angelosz, magyarul küldöttet jelent – egy titokban Krisztus-hívő tagja volt az őrségnek. Ma úgy mondanánk: be volt építve egy hívő a börtönőrök közé, és ez ment titokban Péter segítségére. Kivárta, míg álomba merülnek az őrség többi tagjai, akkor csendben kinyitotta az ajtókat és kivezette Pétert, majd amikor már kívül volt, megmondta neki, hogy most iparkodjék eltűnni erről a környékről... Tehát nagyon valószínű, hogy nem egy égből leszálló angyal természetfölötti erőmegnyilvánulása történt itt, hanem nagyon is érthető, utánanyomozható emberi cselekvés – amiben a csoda mégis az, hogy éppen akkor és éppen ott volt az őrség tagjai között egy olyan ember, akire Istennek szüksége volt, hogy Péter számára szabaddá tegye az utat a börtönből. Véletlenül volt ott éppen egy hívő ember? Dehogy! Isten rendezte így a dolgokat – tehát valóban csoda történt.

De nemcsak ilyen csodák vannak a Bibliában, amelyek mintegy bele vannak ágyazva a természeti törvényekbe, hanem olyanok is – és ez a másik csoport –, amelyekben valóban a természeti törvények áttörése történik. Például amikor Jézus azt mondja a gutaütöttnek, hogy „Kelj fel, vedd a nyoszolyádat és eredj haza”, és a bénulás abban a pillanatban megszűnik: ez olyan eset, amit nem lehet természetes úton létrejött gyógyulásnak nevezni. Vagy mikor Lázárnak, a négy napja halottnak így kiált a sírba: „Lázár jöjj ki!” – és a halott megéledt, ezt nem lehet semmiféle ismert természeti törvénnyel összhangba hozni. Itt teljesen megmagyarázhatatlan, természetfölötti értelemben vett csoda történt. Ez az, amire a természettudomány azt mondja: ilyen nincs, ilyen nem lehet, nem történhetik meg! Lehetetlen. Ellentétben áll minden természeti törvényszerűséggel. Itt azután igazán a hitünk legalapvetőbb kérdéséről van szó. Arról, hogy olyan Istenben hiszünk-e, aki ezt a világot minden természeti törvényszerűségével együtt teremtette, vagy olyanban, akit a mi képzeletünk teremtett bele ebbe a világba? A Biblia arról beszél, hogy Isten a Teremtő. Ismeritek azt az olcsó érvet, amit egy régi csillagász egyszer igy mondott: Átkutattam távcsömmel a világmindenséget, de Istent benne sehol sem találtam. Hát persze hogy nem! Hiszen nem is úgy áll a dolog, hogy Isten valahol benne van ebben a világban, hanem úgy, hogy ez a világ van benne az Istenben, Isten tenyerén, Isten szeretetében. A hitünk tehát igenis számol egy olyan Hatalommal, egy olyan Intelligenciával, egy olyan Szeretettel és Bölcsességgel, élő Valakivel, aki fölötte áll az általa teremtett világnak, és e világba általa beleteremtett természeti törvényszerűségeknek. Van hatalma belenyúlni az okozatiság, vagy a gravitáció, vagy a pszichikai törvényszerűség által megszabott folyama tokba és változtatni rajtuk.

Csak egy példával hadd illusztráljam ezt. Nézzétek: mi történik, amikor így felemelem a karomat? A nehézségi erő a karom molekuláit lefelé húzza, s ennek ellenére ezek a molekulák felfelé emelkednek. Ez a felfelé való mozgása a molekuláknak természettudományos szempontból tekintve láthatatlan okok következménye, mert hiszen az akaratom, amelyik itt működik, láthatatlan. Ez is mondható tehát csodának, hiszen az a dimenzió, ahonnét ez a testrész mozgatódik, a fizika és kémia számára ismeretlen. Persze senki sem tartja csodának, mert hozzá vagyunk szokva, hogy ilyen mozgás mögött valakinek az akarati ereje van. Tehát tulajdonképpen nem az történik, hogy felfüggesztetik egy természeti törvény, hanem az, hogy az okoknak az egészében valahol egy olyan ok működik, amelyik egy másik dimenzióból való: nem fizikai, hanem szellemi világból való – és mégis hatással van az anyagi világra. Nos tehát: Isten egy számunkra ismeretlen dimenzióból ne tudna belehatni a természeti világba, akár anélkül is, hogy megsértse a természeti törvényeket? Hiszen ha erre nem volna hatalma Istennek, ha az életünk minden eseménye előre megállapított törvényszerűségek szerint folyna le, mint ahogy lepereg egy film, amin változtatni már nem lehet: akkor semmi értelme nem lenne az imádságnak!

De egyébként is, a mai természettudomány már sokkal óvatosabb, sem hogy kategorikusan kijelentené valamiről, hogy ez pedig lehetetlen! Mióta az anyagi világ legkisebb részét, az atom szerkezetét is ismerjük, mióta az anyagban fölszabadították az energiát, és mióta tudjuk, hogy az anyag nem „van”, hanem „történik”, és mióta tudjuk, hogy a természeti történés nem mechanikus oksági törvények által megszabott folyamat – mint régen képzelték –, hanem olyan titokzatos energetikus történés, ami sokkal inkább egy akarati működéshez hasonlít, azóta a csodák lehetőségével újra számol a tudomány is – azóta a bibliai csodák újra elképzelhetők a mai fizikában is. Elképzelhetők: ez nem azt jelenti, hogy megmagyarázhatók, mert amit Isten cselekszik, az mindig titok marad.

Nem is itt van a csodák problémájának a megoldása számunkra. Hanem ott, hogy tulajdonképpen egyetlen egy csoda van: Jézus maga! Nem az Ő cselekedetei elsősorban, nem a gyógyítások, halott-támasztások, hanem az Ő személye. Az inkarnáció. Az, hogy Isten megjelent testben. A Jézusban közénk jött Isten, a Jézusban teremtménnyé lett Teremtő, a Jézusban természeti törvényeknek magát alávető természetfölötti Hatalom, a Jézusban emberi bűnt magára vevő isteni Szentség, a Jézusban halált elszenvedő örök Élet: ez a csoda! Aki ez előtt az igazán minden értelmet fölülhaladó csoda előtt meghódol, annak a számára nem problematikus már a többi csodája sem a Bibliának, illetve Istennek! Hiszen az, aki a Krisztus csodája előtt meghódol, ezentúl önmagán tapasztalja a csodát, a saját szívén, indulatain, természetén. Isten legszívesebben nem az atomok és molekulák világába nyúl bele a maga csodatevő hatalmával, hanem az emberi szívbe. Van-e nagyobb csoda annál, mint egy ember életének a megváltozása? A bűn és halál lefelé húzó nehézségi erőitől való megszabadulása, föltisztulása az embernek? Ki tudná megmagyarázni azt a csodát, hogy egy embernek az indulati és gondolati reflexei, amelyek beidegződtek már a gyűlöletre, a rosszindulatra, az irigységre – egyszerre egészen másként kezdenek működni, és az idegpályákon a szeretet, jóság, békesség melege áramlik... Pedig valóban ilyen csoda történik bennem, amikor a Csodával: Jézussal összekapcsolódik a lelkem! Hiszen Jézussal Isten világa tört be ebbe a világba. A bibliai csodák is annak a jelei, hogy elkezdődött a világ megváltása a bűn és halál hatalmából. Itt a Megváltó!

Egy kórházi beteggel beszélgettem múltkor. Orvosilag reménytelen eset. Ő is tudja. Azt mondta: én mégis hiszek a csodában. Azt mondtam neki: ne a csodában higgyen, hanem Jézusban! És most nektek is ezt hadd mondjam: ne ilyen vagy amolyan csoda lehetőségében higgyetek, hanem higgyetek Jézus Krisztusban! És akkor egyszerre azt látjátok majd, hogy megtelik körülöttetek a világ, az egész élet – sok drága csodával! Isten érthetetlen, nagy szeretetének a jeleivel!

Ámen.

Dátum: 1961. április 16.

Ez a tóparti jelenet, amiről a felolvasott ige tudósít, éppen olyan problémákra derít világosságot, amelyek a mai hívő embert, a modern embert a feltámadott Krisztus személyével kapcsolatban a legjobban foglalkoztatják. Azt olvassuk, hogy Jézus megjelentette magát a tanítványoknak. És ezt kétszer is külön kihangsúlyozza János apostol, amivel nyilván azt akarja mondani, hogy Jézus maga bizonyítja meg a maga feltámadott, élő valóságát az embereknek. Az Ő feltámadásának a dicsősége nem úgy ragyog, hogy fényét mindenütt és mindenki egyformán megláthatja, ha akarja, ha nem! Sőt, még legközvetlenebb hozzátartozói sem ismerik föl azonnal, hogy Ő az. Például ott állt közvetlenül Mária Magdaléna előtt a kertben, és először ő sem ismerte fel. Két óra hosszán át ment együtt az úton az emmausi tanítványokkal, és úgy beszéltek vele, mint egy idegennel. Itt is megjelenik a tó partján, és a tanítványok nem ismerik meg, hogy Ő van ott. Tehát ahhoz, hogy a húsvét dicsősége és öröme beragyogja az övéi életét, ehhez az kell, amit János apostol így ír le: „Megjelentette magát Jézus!” – Hogyan történik ez? Nos hát, éppen ennek a részleteit tárja elénk a felolvasott ige. Kövessük hát a történetét, hiszen lényegében véve ma is így jelenti meg magát Jézus az Ő tanítványainak.

Mi történik itt, a tó partján? Jézus azt üzente nekik, hogy menjenek előre Galileába, ott majd meglátják Őt. És ők elmentek a megadott helyre – de Jézus nem jött utánuk. Telik egyik nap a másik után, és Jézus még mindig sehol! Csak várnak, várnak, egyre csüggedtebben, szorongó szívvel, míg végre belefáradnak. Talán nem is jön már többé! És ez a reménytelen várakozás elszomorítja Pétert. „Elmegyek halászni!” – mondja a többieknek, mintha azt mondaná, hogy csalódtam, nem várok tovább, visszatérek a régi életembe. Íme, volt húsvét, Urunk föltámadott – és mégsem történt semmi. Maradt minden a régiben, Jézus eltűnt a szemünk elől, rendezkedjünk be most már Őnélküle az életünk hátralévő részére. Én elmegyek halászni! – Csüggedten mennek vele a többiek is, mint akiknek már minden mindegy, hiszen elfeledkezett róluk az Úr! De a halászat se sikerül. Egész éjszaka nem fogtak semmit. És még valaki a partról utánuk kiált és megkérdi, van-e valami ennivalójuk. Dehogy van! Nincs nekik semmijük a világon, se Mesterük, se hivatásuk, se reményük – csak bánatuk és csalódásuk. Nincsen! – kiáltják vissza a reggeli tó fölött, és ebben a rövid, barátságtalan kiáltásban benne van az elhagyatottság és tehetetlenség érzése. Az apostolságból sem lett semmi, régi mesterségük is cserben hagyja őket – és Jézus nem törődik velük!

Pedig Jézus ott áll a parton, alig egy kőhajításnyira tőlük, a távolságot, ami köztük van, átéri a hang, – csak ők nem ismerik fel Urukat a hajnali derengésben, a rájuk boruló kishitűség és csüggedés ködén át. Tudjátok, mi a szomorú ebben a jelenetben? Éppen az, hogy valóban volt húsvét – és nem történt semmi a tanítványok lelkében; a húsvéti esemény boldog csodája után is ugyanolyan kételkedő, kishitű, bátortalan és reménytelen emberek maradtak, mint voltak azelőtt. Tudják, hogy a Mesterük feltámadt a halálból, nála vannak a pokolnak és a halálnak a kulcsai, néki adatott minden hatalom mennyen és földön – ők pedig továbbra is megmaradnak gyenge, félénk, ingadozó, hivatástudat nélküli tanítványoknak. Micsoda fájdalmas ellentét: a bűnön-poklon-halálon diadalmaskodó Krisztus – és a bizonytalankodó tanítványok, akik a húsvét boldog napja után is olyan hamar elcsüggednek, ha Jézus egy kicsit várat magára!

Szomorú kép valóban. De azért igazán szomorú, mert egészen a mai keresztyénség képét tükrözi. A mienket! Oh, milyen hamar össze tud törni a hitünk, amint egy kicsit jobban rá akarunk támaszkodni! Pedig éppen akkor volna rá igazán szükség, amikor Jézus várat magára: amikor úgy áll ott a parton, hogy nem ismerjük fel élő valóságát. Amikor egy testén-lelkén eluralkodó bűne ellen viaskodik valaki és nem kap feletet az imádságára, hiába minden, nem oldódnak meg a bilincsek! Vagy amikor éjszakákat virraszt valaki gondterhelt szívvel, és a reggel se hoz enyhülést a számára. Vagy amikor az élet viharos tengerének a hullámai csapnak föl magasan valaki körül, anélkül hogy Isten lecsendesítené a vihart. Amikor a fölzaklatott lélek kiveti az imádság hálóját békességért, vigasztalásért, erőért – és mindig újra csak üresen húzza vissza: Nincs benne semmi! Amikor a félelem szorítja össze az ember szívét, és úgy érzi, nincs sehol Isten megnyugtató közelsége... Hol van Jézus, aki valamikor lecsendesítette a tengert, meggyógyította a betegeket, akinek egyetlen szava életet teremtett a halálban – aki maga is föltámadott a halálból? Valóban néki adatott minden hatalom mennyen és földön? Hol marad hát az Ő megbékéltető, vigasztaló erejével, kegyelmével?! És ilyenkor úgy üli meg a keserű csalódás a lelket, mint a hideg köd a téli tájat. Oh, micsoda fájdalmas ellentét: a föltámadott Krisztus, aki legyőzte a halált – tanítványainak pedig üres a hálójuk, üres a szívük, üres az életük. Jézus, a Megváltó él, feltámadott – tanítványai pedig csüggedten, tétován élnek, ahogyan tudnak...

Dehát csakugyan él Jézus? Lát bennünket? Törődik velünk? Nos, Testvérek, nagyon alázatosan, de nagyon boldog hálával hadd tegyek bizonyságot róla, hogy: IGEN! Ha természeti szemünk elől elrejtve is, de élő valóságában most is ott áll a parton, annyira közel hozzánk, hogy elér a szavával. Az egyetlen bizonyos valóság, amire számítani lehet ebben a bizonytalan földi életben, éppen az, hogy Jézus él! Az Ő közvetlen velünk-léte, közelléte, jelenléte akkor is valóság, ha a kétségbeeséstől, szomorúságtól, tépelődéstől, félelemtől nem látjuk, nem érzékeljük, nem hisszük. De nem is a mi látásunk, érzékelésünk vagy hitünk teszi valósággá, igazzá az Ő jelenlétét, hanem az Ő feltámadása. Az Ő feltámadása éppen azt jelenti, hogy Jézus most már abba a láthatatlan világba tartozik, amelyik ezt a látható világot körülveszi, át- meg áthatja. Tehát Jézus egy földi érzékszervekkel megfoghatatlan dimenziójú életformából mindig, mindenkihez egyformán közel van. Merjed hát hinni, ha nem látod is, hogy míg te itt vesződsz a csónakkal, meg a hálóval, a kenyérgondokkal, meg a megélhetéssel, a kísértésekkel meg a bűneiddel: Valaki lát mindent, vigyáz rád, törődik veled, annyira, hogy Ő irányít mindent: azt is, ami aggaszt, elcsüggeszt, megfélemlít; azt is, hogy üres maradjon a háló, hogy majd azután annál jobban telerakhassa az ő ajándékaival. Merjed hinni, hogy a földi életnek ezt a nyugtalan vizét minden oldalról az örökkévalóság békés partja veszi körül – és a parton ott áll, ott vigyáz Jézus!

Hiszen élő Megváltónk van, aki legyőzte a halál minden hatalmát! Aki diadalmaskodott minden sötétség és szenvedés fölött. Aki életével fizette meg minden adósságunkat: elhagyhatna-e egyet is azok közül, akiket szent vérének a drága árán vásárolt meg magának? Az, hogy az Ő élő valósága elrejtett, láthatatlan valóság: jelenthetné-e azt, hogy akár csak egy pillanatra is elfeledkezett az övéiről, megvonta szeretetét és kegyelmét azoktól, akikért a poklokra szállott alá? Ugye nem?! Nos hát, a hívő ember merje csak bátran mondani: ha nem látom, nem érzem és nem tapasztalom – sőt, ha éppen az ellenkezőjét látom, érzem és tapasztalom, akkor is tudom, hogy az én Meg váltóm él, annak a láthatatlan világnak a partjáról látja az életemet, irányítja a sorsomat, szeret!

Dehát hogyan lehet meggyőződni ennek a felséges hitbeli ténynek a bizonyosságáról? Az Ő élő valóságának a biztató fénye sohase tör át jobban abból a láthatatlan világból ebbe a láthatóba? De igen! Mégpedig most ugyanúgy, mint akkor, ott, a tó partján. Ott, akkor az történt, hogy Jézus a partról átkiáltott a tanítványoknak: ,,Vessétek a hálót a hajó jobb oldala felé és találtok!” És a fáradt, csüggedt emberek ott a hajóban nem okoskodtak, nem ellenkeztek, nem vitatkoztak vele, hanem egyszerűen engedelmeskedtek a kapott utasításnak. És egyszerre megtapasztalták, hogy annak a parton álló Valakinek az ígérete nem üres szó volt – Ő valóban az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Ímé, a háló annyira tele lett, hogy kivonni már nem is bírták azt a halaknak a sokasága miatt. Mi történt itt? Egyszerű, fáradt, csődbe jutott emberek engedelmeskedtek Jézus szavának, és rájuk ragyogott a feltámadott Krisztus dicsőségének a fénye. Most is ugyanazt tették, amit egész éjszaka hiába csináltak – de most Jézus utasítása szerint, és az engedelmességük tényében Jézus szinte kilép az elrejtettségből, úgy, hogy egymásnak súgják, mondják, kiáltják tovább a boldog felismerést: Az Úr van ott!

Ma is ugyanígy jelenti meg a maga élő valóságát Jézus: vagyis a neki való konkrét engedelmességben. Úgy, hogy beleszól írott vagy hirdetett igéje által abba, amit csinálsz, és ha meg mered tenni, ha úgy mersz cselekedni, ahogyan Ő mondja: meglátod benne az Ő dicsőségét. Tudjátok, hogyan lehet megbizonyosodni Jézus feltámadott, élő valóságáról, jelenlétéről, hatalmáról? Nem a világtól elforduló, csendes elmélkedésben, nem a misztikusok elrévedt elragadtatásában, sem nem az érthetetlen titkokra észszerű magyarázatot kereső kutatásokban. A modern ember már régen nem racionalista, túl van már azon, hogy csak azt fogadja el valóságnak, amit az értelmével meg tud érteni. Rájött, hogy a valóságok világa sokkal nagyobb, mint amennyi belefér az eszébe. A mai embert a gyakorlati valóság érdekli, és így a Jézusban való hitét is nem befolyásolja az, hogy meg tudja-e magyarázni magának Jézus születését, feltámadását, csodáit – hanem csak az, hogy lehet-e vele kapcsolatba kerülni? A modern hívő ember nem megérteni akarja Jézust, hanem találkozni akar vele; meggyőződést keres arra vonatkozóan, hogy valóban az-e hát, akinek az egyház, vagy a Biblia hirdeti? Lehet-e élni vele, belőle, általa?

Nos hát, ez a történet is, az egész Biblia is, sok-sok hívő ember boldog tapasztalata is mind-mind azt hirdeti, hogy lehet! Próbáld meg! Majd meg látod, hogy meggazdagítja az életedet. Nem megérteni kell a Krisztus feltámadásának titkát, mert azt nem lehet – hanem megélni kell, mert azt lehet! Megélni úgy, hogy merjünk engedelmeskedni neki, merjük megtenni az Ő szavára azt is, ami kilátástalannak, észszerűtlennek látszik: például elkezdeni szeretni azt, aki ellenségnek tekint, megbocsátani annak, aki megbántott; vigasztalást vinni oda, ahol szomorúság van, bizonyságot tenni ott, ahol azt gondolod, legkevesebb visszhangja támad; tiszta szemmel belenézni a tisztátalan környezetbe, nem aggódni a mindennapok gondjai között, igazat mondani minden helyzetben, derűs bizalommal nézni a holnap elé! Éş miközben ezt teszed: a néki való engedelmességben átragyog valami az Ő feltámadott, élő valóságának a fényéből, és te ámuló hódolattal bizonyosodsz meg róla, hogy az Úr van ott! Az élő Megváltó, aki vezet, aki erőt ad a győzelemre, aki megtölti gazdag áldásaival, örömével, békességével, szeretetével a hálókat – aki él és éltet!

Így jelenti meg magát Jézus az ő tanítványainak! De az ő teljes mennyei dicsőségének a megjelentése még hátra van. Azt ma még eltakarja előlünk az égi szentély kárpitja. De egyszer meg fogjuk Őt látni úgy, amint a mennyekben van! Mert az örökkévalóság partján, amelyen a mulandóság, az időbeliség tengere megtörik, ott áll a megdicsőült Krisztus és várja az övéit a nagy menyegzői lakomára. Ott majd színről-színre látjuk az Ő dicsőségét. Majd ha a halál sötét árnyéka ráterül az életünkre, úgy, hogy már nem látunk semmi mást, akkor ujjong föl igazán a lélek: Íme, valóban az Úr van ott, Ő vár ott, a túlsó parton!

Ámen.

Dátum: 1957. április 21. Húsvét

Haldoklók utolsó szavait különösen sokáig meg szokták őrizni hozzátartozóik az emlékezetükben. A haldoklásnak mindig valami különös szentsége és méltósága van. Az ilyenkor mondott szavak mindig ünnepélyesek, csendesek, őszinték, igazak. – Jézus hétszer szólalt meg, miközben iszonyú kínok között haldoklott a keresztfán. Mind a hét mondása egészen rövid, pár szó csupán. Nem is lehetne más olyan kibírhatatlan testi és lelki szenvedésben. Ilyenkor nem lehet szónokolni, csak a legszükségesebbet mondani. De ha akármilyen rövid is egy-egy mondása, rendkívül súlyos, mert benne van megváltó szenvedésének szinte az egész értelme. Ebben a legelső mondásában, amit az előbb felolvastam, mennyi szeretet, milyen túláradó kegyelem, mekkora hatalom és erő árad a szavaiból! A közeledő halál fojtogató ölelésében kínlódva is, még mindig Isten bűnbocsátó kegyelméért könyörög a gyilkosai számára: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek!” A haldokló Jézusnak ez az utolsó imádsága az emberekért két nagy igazságot leplez le a számunkra: egyfelől egy nagyon lesújtó, másfelől egy nagyon felemelő igazságot.

Végtelenül lesújtó benne az, amit így mond: „Nem tudják, mit cselekesznek!” Pedig ez első hallásra úgy hangzik, mintha mentő körülmény lenne azoknak az embereknek a bűne számára, akik Jézust csúfolják, megalázzák, megkínozzák, testileg-lelkileg agyongyötrik, akik az életét kioltják. De az én szívemben mégis sokkal inkább vádként hangzik. Szinte beleborzadtam, amikor végiggondoltam, mit is jelent valójában az, hogy „nem tudják, mit cselekesznek”! Rádöbbentem, hogy mi, emberek, tényleg nem tudjuk, mi is valójában a bűn, amivel pedig annyira tele van az életünk. Nem tudjuk, fogalmunk sincs róla, mit cselekszünk, milyen rettenetes dolgot művelünk, amikor akármilyen aprónak látszó bűnös dolgot művelünk. Pl. csak egy gúnyos megjegyzést tesz valaki valakire, csak egy kis pletykát mond tovább, talán nem is rosszindulatúan, de meggondolatlanul megbánt valakit, és nem is tudja, milyen sebet ütött a lelkén.
Egyszer régen, valamelyik iskolában az egyik tanár egy vézna kis gyereknek, aki ott sürgölődött körülötte, csak ennyit mondott: Hát te mit akarsz itt, te kis töpörtyű? Hosszú évek múlva öngyilkos lett egy búskomor fiatalember. Búcsúlevelében csak ennyi volt: Mit akar ebben az életben egy ilyen kis töpörtyű?! – Az a tanár nem tudta, amikor kimondott egy gúnyos szót, hogy mit cselekedett. Nem tudta, hogy meg fog ölni vele egy embert! Hát tudjuk mi azt, hogy ilyen rettenetes, ilyen halálos méreg a bűn?! Talán csak egy szó, amit te már régen el is felejtettél, de valaki úgy hordja a szívében, mint egy tüskét; és mint a tüske, ez is el tud gennyedni, olyan bajt tud okozni, amit talán nem is akartál!

Pár évvel ezelőtt történt, hogy itt a gyülekezetben egy kis pletyka indult valaki ellen. Ma már senki se beszél róla. Elmúlt, nem érdekes többé. De azt a valakit a pletyka örökre kiűzte ebből a templomból, és minden más templomból is! Nem lehetett azóta visszavezetni többé! Aki elindította akkor azt a pletykát, meg aki csámcsogott rajta, nem is tudta, mit cselekedett. Talán most azt mondaná, amit olyan sokan mondtak már: Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, dehogy tettem volna! De sokszor kesergett már így valaki: Oh, ha tudtam volna, hogy az öreg szülémmel szemben való szeretetlenségemet így visszakapom a gyerekeimtől...; hogy a fiatalkori bűnömet így látom viszont az unokámban, jobban vigyáztam volna... Oh, de fájdalmasan igaz, amit Jézus mond itt a keresztfán: Nem tudják, mit cselekesznek!

Itt, a Golgotán, még ennél is sokkal súlyosabb dologról van szó. Ezek az emberek, akik itt Jézust bevádolják, elítélik, meggyalázzák, halálra kínozzák: valójában nem tudják, hogy kicsoda ez a Jézus, akivel mindezt a gonoszságot művelik. Ha tudnák, hogy az a valaki, akinek az arcába köpnek, akit korbáccsal vernek, akinek a fejét töviskoronával szúrják véresre, akinek a kezét-lábát odaszögezik a keresztfára, akinek a hóhéraivá válnak; ha tudnák, hogy ez a nyomorult valaki tényleg az Isten Fia, a láthatatlan Isten földi képmása, talán visszarémülnének a saját gonoszságuktól. Istenre talán mégsem mernének kezet emelni. Isten szívét talán mégse mernék megtaposni! Hiszen ennek a Jézusnak a meggyilkolása a legszörnyűbb gonosztett, amit emberek valaha elkövethettek a földön. Hiszen itt istengyilkosság történik! Ha tudták volna!... De nem tudták. Se a tanítványok, amikor magára hagyták Jézust, se a főpapok, amikor halálát követelték, se Pilátus, amikor kimondta a halálos ítéletet fölötte, se a tömeg, amikor gúnyolódott a kereszt körül, se azok a római katonák, akik az ítéletet végrehajtották – senki! Nem tudták, mit cselekesznek! Rettentő gonoszságot cselekedtek, de hogy valójában, igazán mekkora volt az a gonoszság, azt nem tudták!

És itt lepleződik le a bűn a maga szörnyűségében, mert ugye nem is tudjuk, hogy tulajdonképpen minden bűn – a legkisebbtől a legnagyobbig – végeredményében istengyilkosság! Az előbb énekeltünk egy nagypénteki éneket; vajon melyikünk szíve remegett meg ezeknek a szavaknak a kimondásakor: Mind ami kín s ütés ért, magam hoztam reád; Uram, e szenvedésért lelkemben ég a vád... – mert így van ám ez, szó szerint! Minden bűn, amit teszünk: Jézus arculcsapása; minden olyan viselkedés, ami elidegeníti az embereket Istentől: Jézus kigúnyolása. Minden megbántás, amit valakinek okozunk: sebet ütés Jézus lelkén; minden durvaság, harag, gyűlölet bárkivel szemben: mind megannyi korbácsütés Jézus testén. Minden hazugság egy-egy szög a kezében. Minden krisztusi szeretet megtagadása valakitől: Jézusnak újra meg újra való megfeszítése. Hiszen emlékeztek, azt mondta Jézus: Amit megcselekedtetek az emberekkel, velem cselekedtétek. Bizony, így van: azt a Jézust, aki a szívünkkel szeretni, a kezünkkel segíteni, a szavunkkal vigasztalni akarna valakit, hányszor megkötözzük, elnémítjuk, eltemetjük, kiiktatjuk a mindennapi életből! Nézz csak a kezedre – én is nézem a kezemet: ez a kéz ütött Jézus arcába, ez a kéz verte kezébe-lábába a szögeket, ez a kéz bántja Jézust, az Isten szívét, és hiába mossuk a kezünket, mint Pilátus – ez a kéz véres Jézus vérétől! Ez az, amit nem tudunk, amikor valami hitványságot cselekszünk. Pedig még egy világi költő is megérezte ezt: az Élet és irodalom legújabb számában megjelent versében ezt mondja: „Rejtelem, amit mi és csak mi értünk: mi voltunk képesek Istent kínozni, ölni, Sírjára követ hengeríteni Annak, aki mindig és újra meghal értünk!” – Nos hát, ha eddig nem tudtuk volna, tudjuk meg, hogy minden bűn, amit elkövetünk: lényegében véve istengyilkosság! A legszörnyűbb gonosztett! És az, hogy nem tudjuk, mit cselekszünk, nem mentség, hanem súlyosbító körülmény, mert azt jelenti, hogy annyira megromlott a látásunk, hogy fogalmunk sincs, milyen rettenetes valami a bűn. Itt lepleződik le a Golgotán.

Sőt még van valami, amire Jézus ezt mondja: „Nem tudják, mit cselekesznek!” Senki emberfia nem tudja, egyedül Jézus tudja – de Ő azután igazán tudja –, mit jelent bűnhődni azért a bűnért, mit jelent Isten haragjának az ítéletét végigszenvedni azért a hitványságért, amit az ember egy életen át cselekszik. Mi bagatellizáljuk a bűnt, és nem vesszük komolyan Isten büntető ítéletét. Nos hát, itt Jézus pokoli szenvedésében és halálában próbáld meglátni, mivel sújtja Isten azt a kis hazugságot, azt a kis önzést, azt a kis hitványságot, gyűlöletet, tisztátalanságot – a bűnt, amivel tele van a te életed is, meg az enyém is! Jézus a mi bűnünket vette magára és a mi nevünkben vergődött ott a kereszten – mintegy vádlottként Isten ítélőszéke előtt –, a mi bűneinknek a büntetése szakadt reá abban a gyötrelmes halálban. Mihelyettünk vállalta a kárhozatot, azt a kínt, ami a ki nem engesztelődött bűnös számára vár a halál után, kiszolgáltatva a sötétség hatalma minden gyötrelmének. Itt, a Golgotán, nem egy általános kivégzés történt, amilyen már nagyon sok volt ezen a földön, hanem itt valaki a poklot járta végig ebben a megfeszítésben. Itt Jézus másokért, mások helyett vette át magára a büntetést, másokról vette le az ítéletet. Azokról, akik mikor elkövetnek valami bűnt, nem tudják mit cselekesznek. Fogalmuk sincs, milyen végzetes következménye van az Isten ítélőszéke előtt annak, amit cselekesznek!

Ha átéreztünk most valamit abból a porig sújtó igazságból, amit Jézus imádságának a második része jelent: „Nem tudják, mit cselekesznek” – akkor tudunk igazán ámulni azon, hogy Jézus mégis így könyörög: „Atyám, bocsásd meg nékik!” – Hát meg lehet ezt bocsátani? Hiszen éppen most láttuk, hogy a golgotai kereszten érte el a világ minden bűne a tetőpontját úgy, hogy egyenesen Isten arcába vágott! Ha ezt meg lehet bocsátani, akkor mindent meg lehet bocsátani! A bűn megbocsátása az Isten legistenibb cselekedete. A bűnök megbocsátása az Isten legnagyobb csodája. Valóban olyan csoda, mint a teremtés, mert ott arról van szó, hogy létrehozni valamit, ami nincs. A bűnbocsánatban pedig arról, hogy eltörölni, megsemmisíteni valamit, ami van. És ezért a csodáért könyörög Jézus. Ez nem csak egy színpadias fölkiáltás, nem is csak kegyes sóhajtás, hanem már maga is ígéret, a teljes, a korlátlan isteni bűnbocsánat záloga. Maga is már meg nem érdemelt, felemelő, vigasztaló bűnbocsánat, hiszen az a Jézus kérte a számunkra, aki megszenvedett érte.

Bocsásd meg nékik... nem mondja, hogy mit. Tehát benne van minden: az ellene, tehát az Isten és ember ellen elkövetett gonoszságoknak, bűnöknek minden változata, teljes összessége, minden idők minden vétke. – Bocsásd meg nékik... nem mondja, hogy kiknek: nékik. Tehát benne van mindenki: a főpapok, a katonák, a zsidók, a rómaiak, a bámészkodók, a gúnyolódók – mindenki. Mindenki, aki valaha Istent és embert megsértett. És ha te most azok között, akik nem tudják, mit cselekesznek, bűnbánattal magadra ismertél, akkor most ebbe a „nekik” szóba értsd bele a saját nevedet és fogadd el a te bűneidnek is a bocsánatát! Jézus teérted is könyörgött ott a keresztfán. Én is ezért, csak ezért tudom őszinte, hálás szívvel elmondani a Hiszekegyben: Hiszem – igen, hiszem – bűneim bocsánatát!

A Szentföldre, ahol a megváltás fizikai eseményei történtek, máig is sok turista és zarándok látogat el. Morton írja le kitűnő könyvében, hogy az ún. Szentsír-kápolnában, ahol a hagyomány szerint Jézus holtteste feküdt, látta, hogy egy öreg, görnyedt hátú bolgár paraszt térdel toprongyos ruhában, nehéz óriási nemezcipőben. Zarándokhajóval jött, és talán egész életében takarékoskodott erre az útra. Ott térdelt a márványlap előtt és újra meg újra megcsókolta, miközben könnyek folytak végig az arca mély ráncain és lecsurogtak a kőre. Nagy, durva két keze, töredezett fekete körme lágyan, simogató mozdulattal ért a márványhoz, azután összekulcsolta imára a kezét és keresztet vetett. Hangosan imádkozott, remegő hangon. Soha életemben nem láttam még ilyen boldogságot – írja Morton –, soha életemben nem láttam ilyen békét, ilyen megelégedettséget tisztán olvasható fénnyel emberi arcon. Az öreg újra térdre omlott, és a sírhoz fordult. Nem kívánt elmenni. Azt sem tudta, mit tegyen hitében, odaadásában. Nagy, fekete, tönkredolgozott kezeivel olyan gyöngéden simogatta a márványt, mintha kisgyermek selymes hajához nyúlna…

Elgondolkoztam. Még ma is, majdnem kétezer esztendő múlva is ilyen könnyes áhítattal zarándokol valaki arra a helyre, ahol Jézus meghalt? Micsoda erő lehet ebben a halálban! Azt mondhatná rá valaki: beteges rajongás. De a csodálatos az, hogy ha valaki ma is lélekben – tehát nem fizikailag, mint ez a bolgár paraszt, hanem igazán hittel – zarándokol oda a Golgotára, az is megtapasztalja ezt a boldogító, felemelő isteni erőt. Mert a megfeszített Jézus: a feltámadott Jézus! Akinek a közelségében megnyugszik a szív, fölszabadul a bűnei alól, megérzi az Isten átölelő szeretetét. Ott, a keresztnél csoda történik az emberrel: meghal benne valami – legalábbis halálos sebet kap benne az a régi én, amelyiknek a tudatlanságban elkövetett bűneiért itt valaki elszenvedte a büntetést –, és megszületik benne egy új én, új élet, amelyik most már kezdi tudni, hogy mit cselekszik, és megpróbál – a megváltás ereje által – másképpen cselekedni.

Bár ne turistaként jöttél volna most ide, a nagypénteki istentiszteletre, aki csak nézelődik, hogy elmondhassa majd, hogy ő is ott járt – hanem zarándokként, aki részesül is annak áldásaiban, ami ott, a Golgotán történt!

Ámen.

Dátum: 1969. április 3. Nagypéntek

Ma szerte az egész országban, templomokban és templomokon kívül. amerre csak összegyűlnek az emberek, egyetlen téma foglalkoztat mindnyájunkat: az, ami április 4-ét örökre emlékezetessé teszi népünk életében. Hálás szívvel gondolunk vissza arra a nagy jelentőségű tényre, hogy kilenc esztendővel ezelőtt sok pusztulás, szenvedés, szorongás után végre ezen a napon hallgattak el az ágyúk, nem riasztottak a szirénák. Az egész ország területe fölszabadulhatott a háború démonikus hatalma alól, és megkezdődhetett egy romokban heverő ország újjáépítésének a hősies munkája. Ez a nap azóta történelmi nevezetességű dátum lett, mert ezeresztendős történelmünk egy új szakaszának a kezdetét jelképezi. Sokszor méltatták már, bizonyára a mai ünnepségeken is méltatják majd ennek a napnak egész népünk életére való jelentőségét. Mi most próbáljuk meg Isten igéjének a világosságában meglátni, mit jelent ez a nagy történelmi sorsforduló a mi református egyházunk számára.

Hálátlanok és vakok lennénk, ha nem látnánk meg benne elsősorban Istennek az ítéletét. Mi valljuk, hogy a történelem nem Istentől független szabad erők önkényes játéka, nem véletlen sorsfordulatok egymásutánja, hanem Isten dicsőséges uralkodásának a tere, az Ő üdvterve kiteljesedésének az eszköze, amiben az eseményeket az általa elérendő cél felé mozgatja. A kilenc évvel ezelőtti nagy sorsfordulót is az élő és hatalmas Isten kezéből fogadjuk el, mint olyan eseményt, amivel mindenekelőtt megítélte Isten a maga népét, egyházát. Azzal a ténnyel, hogy lezárta egyházunk történelmének egy szakaszát, és beleállított egy merőben új helyzetbe, eddig teljesen ismeretlen és szokatlan társadalmi berendezkedésbe – olyanba, amelyik becsületes nyíltsággal a materializmus alapján áll –, ezzel a ténnyel Isten bennünket hibáink és bűneink felismerésére és megbánására vezetett. Ezt jó újra felidézni, mert még mindig nem lett egyetemessé és igazzá ez a felismerés, még kevésbé a bűnbánat! Soha annyi teológus nem foglalkozott az egyház lényegének és feladatának a problémájával, mint az elmúlt kilenc-tíz esztendő alatt; egyre jobban, egyre világosabban kifejeződik a teológiai irodalomban az a fölismerés, hogy az egyházat – bennünket – rettentő mulasztások terhelnek. Krisztus egy házának Ura megbízásából az lenne a feladata, hogy a szegényeknek az evangéliumot, az örömhírt hirdesse, a szegényekért legyen, a társadalmi jogfosztottságban szenvedőkkel vállaljon szolidaritást, a Krisztus könyörülő szeretetét vigye bele a szenvedők világába. És éppen a szegények nem találták meg az egyháznál az evangélium vigasztalását, segítségét, éppen ezek nem találtak az egyháznál megértést és végül nem is keresték már többé. Éppen az elnyomottak, a fenyegetettek szakadtak el majdnem teljesen az egyháztól, tehát azok, akiknek otthonukká kellett volna hogy váljék az egyház. Éppen ezeket nem érte el és nem is akarta már elérni az egyház a rábízott isteni üzenettel, hanem hagyta, hogy hozzákötődjék élete bizonyos társadalmi rétegekhez.

A 17. és 18. századi Európában az arisztokrácia egyházává lett az egyház, majd pedig a feltörő polgársághoz kötötte magát, és később, mikor a polgárság és az értelmiség felsőbb rétege hátat fordított neki, a polgári középosztály egyházává lett. A 19. században az elnyomott néprétegek jogos önvédelmét és szociális igazságosságért való harcát merényletnek tekintette az elismert polgári rend ellen. Az egyház tehát a szociális fejlődés egy bizonyos szakaszában megállt, megrekedt, és azokat a nagy problémákat, amiket a modern iparosodás, a munkáskérdés és a tömegek gondja fölvetett, nem tekintette a saját személyes kérdésének. Kitért az ilyen kérdések útjából. Nem hirdettük a világnak Krisztus mindenekfölött való Úr voltát, egyházi mivoltunkkal nem képviseltük e világban Krisztusnak az emberi élet minden területére kiterjedő uralmát, az eltömegesedő emberiségnek nem tudtunk utat mutatni az igazi közösség felé – mert magunk sem voltunk és vagyunk a szó valódi értelmében vett gyülekezeti közösség.

Mindemellett belülről is egyre jobban elvilágiasodott az egyház. A hozzá való tartozás nem személyes döntés alapján, hanem apáról fiúra szálló, egyre színtelenedő örökség szerint történt. Református volt mindenki, aki annak született, akár ismerte és vallotta az isteni kijelentés üdv-igazságait, akár nem. Egyáltalán nem csoda a nagy tömegek fokozódó idegenkedése és növekvő közömbössége a hivatalos egyház iránt. Isten megláttatta velünk, hogy az egyházat nem akkor fenyegeti veszedelem, ha kívülről indítanak ellene támadást. Az egyház fenyegetettsége nem a más világnézeten lévőktől van, hanem egyház-voltának megtagadásából származik! Az egyházat a legsúlyosabb, halálos veszedelem akkor fenyegeti, amikor engedetlenségével eljátssza létjogosultságát, amikor sava megízetlenedik, és ezért nem alkalmas másra, mint hogy kivettessék!
Mindezt nyilvánvalóvá tette Isten előttünk abban az ítéletben. És nézzétek, milyen kegyelmes volt Istennek ez az ítélete: Nem az történt, ami érdemünk szerint történhetett volna, hogy a megízetlenült só kivettessék és az emberek eltapossák – pedig ez se lett volna igazságtalanság Isten részéről. Isten nem vette el a templomainkat, nem szórta szét gyülekezeteinket, nem vonta vissza igéjét, nem némította el ajkunkon a zsoltárt – pedig mindezt megtehette volna. Megrázott, hogy felébredjünk, megmetszett, mint tavasszal a szőlőt, hogy több gyümölcsöt teremjünk. Megengedte, hogy ebben a merőben új helyzetben is állami törvények biztosítsák a vallás szabadságát – tehát új életlehetőséget adott az Ő egyházának.

Hadd idézzem itt a holland református egyház zsinatának a következő megállapítását: „Isten az egyházat az események által felszólította, hogy adjanak számot működésükről a múltban és a jelenben. Ha az egyházak megpróbálnának nyugodtan élni tovább, mintha mi sem történt volna, vagy a saját biztonságukat akarnák legfőbb értéknek tekinteni, ezzel azt bizonyítanák be, hogy az isteni fölhívással szemben süketek. Keresztyén szempontból el sem lehetne képzelni végzetesebb magatartást, mint azt, hogy az egyház ezeket az időket átéli anélkül, hogy gyökeresen meg ne változzék.” – Tehát, ha egyházunk a megváltozott helyzet ellenére is tovább akarja játszani régi szerepét, és az apologetika, meg a rábeszélő művészet minden eszközével fönn akarja tartani önmagát, akkor máris csődöt mondott. Ha védekezik és önmagát biztosítani akarja, akkor kerül bele abba a veszedelembe, amit alapigénk így mond: meg akarja tartani a maga életét és ezzel elveszíti azt. Tehát, ha az egyház továbbra is görcsösen ragaszkodik elvesztett pozíciójához, megszokott életkereteihez, egy bizonyos külső formájához és munkamódszereihez, tehát egész megítélt múltjához – elveszíti a maga életét. „Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt. Aki pedig elveszíti az ő életét Krisztusért, megtartja azt!”

És íme, ebben az ítéletben éppen az a legnagyobb kegyelem, hogy Isten maga segít elveszíteni az embernek és az egyháznak a maga életét. Segít az által, hogy összetöri a régi formákat, megalázza az osztálygőgöt, csődbe juttatja az egyház nem-egyházi törekvéseit, megszabadít társadalmi előítéletektől, megkötözöttségektől, a mammon bűvköréből, egy bizonyos társadalmi renddel való összeszövődésből – egy csomó olyan megszokáshoz való kötöttségből, amiben az egyház évszázadokon át a maga életét élte, és amit a maga erejéből nem tudott volna elveszíteni, ami miatt tehát igazi önmagát nem tudta megtalálni. Isten egy egész világot változtatott meg körülöttünk, hogy megkönnyítse számunkra a Krisztusért és Krisztusba való „beleveszítést”: „Mert aki elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt!”

Mit jelent ez a gyakorlatban? Jézus a maga életén példázza, mutatja meg. Ezt mondja: „Bizony, bizony mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Jn 12,24) A búzaszemben élet van összeraktározva apró, csöpp helyen. De ahhoz, hogy ez az élet a maga teljes gazdagságában kibontakozzék, a búzaszemnek el kell vettetnie a földbe, ott elrothad, „elhal”, és a magnak ebből a halálából lesz a termés. Éppen azáltal diadalmaskodik, győz, hogy hajlandó elhalni. Krisztus vetette a földre az Ő isteni életének egy darabját, és itt, a földön egészen bele a földbe, a sírba vetette bele a magot. Ott feküdt a földben, a sírban mint búzaszem a barázdában, a rögök alatt. S az örökkévalóság magjának ebből az elhalásából támadt az igazi, a teljes élet. Krisztus élete éppen az elhalás által millió és millió ember életében sokasodhatik meg. – Amikor ezt a példázatot mondja Jézus, rögtön így folytatja: „Aki nékem szolgál, engem kövessen.” Tehát, veszítse el az ő életét énérettem, hogy megtartsa azt.
A Krisztusban való hit nem ideológia és nem világnézet, hanem Krisztus-követés. Az hisz a Krisztusban, aki vele és benne vállalja a búzaszem sorsát; aki meri beleadni magát Krisztus halálába, hogy azután az Ő élete is nyilvánvaló legyen a cselekedeteiben. Ránk, keresztyénekre az a hatalmas misszió vár, hogy azoknak az embereknek a javára, akikkel együtt élünk, kiábrázoljuk a Krisztus életét, miközben a felelősséget a nyomorúságokért, betegségekért, bűneinkért – de reménységeinkért és a jövőt építő terveinkért is – magunkra vesszük.

Könnyű és kényelmes dolog a világot megítélni, de leírhatatlanul nehezebb szeretetben és áldozatkészségben szolgálni a világnak. És ha akármekkorát fordult is a világ körülöttünk, akármilyen ideológiával épül is egy új társadalmi rend, nekünk csak egy feladatunk van: Krisztusban való hitünk igaz bizonyságtételével azt vinni bele az új társadalomba, ami szerintünk nélkülözhetetlen. Tehát, ahol gyűlölet tombol, oda szeretetet vinni, ahol a bűn uralkodik, oda megbocsátással menni, ahol a viszály szertehúz, oda bizalmat vinni, ahol a szomorúság fojtogat, oda örömet. Másokat vigasztalni inkább, mint magamnak vigasztalódni, másokat megérteni inkább, mint megértetni akarni, másokat szeretni inkább, mint magam szerettetni; mert az áldás tesz gazdaggá, a magam elfeledésében van a béke, a megbocsátásban a bocsánat, a halálban a feltámadás – az életnek a Krisztusért való elveszítésében az igazi élet megtalálása. Mi, az Ő népe, az Ő egyháza, így lehetünk az Ő békességének az eszközévé a világban.

El tudjuk-e fogadni Istennek azt a kegyelmét, amit történelmünknek ebben a kilenc évvel ezelőtti nagy sorsfordulatában adott? Jertek, tegyünk együtt vallást arról, hogy

Jó és igaz az Úr Isten
Mind örökkön-örökké,
A bűnösöket térítvén
Ő igaz ösvényire;
És a nyomorultakat
Életükben igazgatja,
Nagy kegyesen azokat
Az ő útjában megtartja.

(25. zsoltár 4. vers)

Dátum: 1954. április 4.

Nincs nagyobb erőforrás a keresztyén ember számára, mint elmélyedni Krisztus megváltó szenvedése és halála misztériumába, mint bizalommal fölnézni arra, Aki az előtte lévő öröm helyett, nem törődve a gyalázattal, keresztet szenvedett és az Isten királyi székének jobbjára ült. Ezért áldott alkalom ez a most kezdődő nagyhét, amikor minden nap a Fájdalmak Férfiának egy-egy örök vonása rajzolódik elénk az igehirdetésben.

Íme, most arról szól az ige, hogy ott áll Jézus legfőbb földi bírája előtt, aki az utolsó szót mondja ki majd a perben: Pilátus ítélőszéke előtt. Ott áll, fájdalomtól megtörve, töviskoronával a fején, rongyos bíborpalást a vállán, megkorbácsolt testéből szivárog a vér; ott áll mint akit kicsúfoltak, halálra gúnyoltak, mint akit kivetettek mindenünnen; ott áll magányosan, egy érzéketlen szívű bíró előtt, aki folytatni akarja tovább a kínos kihallgatást, mig lelkileg is megtörik végre ez a makacs vádlott. De Jézus egy szót sem felel a meg-megújuló kérdésekre. Nincs már mit mondania – mindent elmondott már! Pilátus végre türelme fogytán rákiált: „Nékem nem szólsz-e? Nem tudod, hogy hatalmam van..." – És ekkor újra megszólal Jézus. Ez az utolsó szava földi bírái előtt, szinte az utolsó szó jogán mond még valamit; nem úgy szól, mint általában a többi rabok szoktak: nem panaszkodik a korbácsolás miatt, nem könyörög az életért, irgalomért, nem fellebbez magasabb fórumokhoz, nem mond szörnyű átkot kínzóira; hallatlan nyugalommal és méltóságteljesen mond valamit, amitől Pilátust kileli a hideg: „Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha..." Éz Jézus utolsó szava földi bírái előtt. Lesz még majd szava a kereszt körül állókhoz, a megfeszített latorhoz, Máriához, Jánoshoz, sóhaja Istenhez, de azoktól, akik az ítéletet mondták ki fölötte, ezekkel a szavakkal vesz búcsút. És ebben a szinte utolsó szó jogán mondott kijelentésében felfedi az Ő szenvedése és halála titkát.

Ezzel a kijelentésével Jézus arról tesz bizonyságot, hogy Ő mindazt, ami történik, egy sokkal magasabb szemszögből tekinti: a láthatókon túl a láthatatlanokra néz, és mintegy a menny távlatából szemléli és értékeli a saját szenvedését, elítéltetését, a töviskoronát, a keresztet, Pilátus hatalmát – mindent! Egészen más összefüggései vannak így a dolgoknak, felülről nézve, mint csak alulról. És azt hiszem, nem is lehet másképpen eligazodni ebben a földi útvesztőben, csak akkor, ha mi is megtanuljuk felülről nézni a dolgokat, az életet: felülről, Isten oldaláról, a menny szemszögéből.

Milyen más így Pilátus egész hatalma! Jézus ezt is úgy látja, mint ami „felülről” adatott neki. Akkor pedig nem lehet veszélyes! Akármilyen nagy és félelmetes hatalom birtokosa is ez a Pilátus, aki a római császár nevében, a világ ura nevében mond ítéletet: nem önmagától van néki ez a hatalma, - felülről adatott néki is, mint a színésznek a szerep, amit el kell játszania... Pár évvel később Pál apostol igy mondta ki ezt a tételt: a földi hatalmasság mind Istentől van, mind Isten szolgája. – Jézus itt, egy nagy hatalmú úr előtt, egy még nagyobb hatalmú Úrról beszél, annak a Valakinek a mindenhatóságáról, akinek a kegyelméből uralkodnak a királyok, helytartók, hatóságok mint az Ő szolgái, akaratának teljesítői. Jézus itt szinte mindenféle földi hatalmasságot viselőnek mondja: tudd meg és úgy élj a hatalommal, hogy nem volna hatalmad, ha nem felülről adatott volna néked! Jézus ezt annyira komolyan mondja, hogy Ő maga meg is hajol Pilátus hatalma előtt, elismeri Pilátus hatalmát. Bár Pilátus római ember, és bár Róma ellensége az Ő népének, leigázta az Ő országát, Jézus mégis elismeri önmaga fölött Pilátus ítélő hatalmát, hivatalos tekintélyét, úgy tekinti, mint ami felülről adatott neki. Ugy engedelmeskedik itt Jézus a római törvényszéknek mint Isten szolgájának. Íme, amikor Őt magát igazságtalanság éri a hatóság részéről, ebben a helyzetben is megadja a császárnak, ami a császáré, mert megadja Istennek is, ami az Istené. Elismeri, hogy ez a hatóság nem hiába viseli a kardot, még ha vele szemben használja is azt. Ezzel Jézus örökre megtanította övéit arra, hogy a földi hatósággal szemben való erőszakos ellenállás, forradalmi szembehelyezkedés nem az Ő szelleméhez illő, nem a hívő emberek módszere és eszköze.

Milyen más így, fölülről nézve a saját szenvedése is! Íme, ez a szenvedés, ez az égre kiáltó igazságtalanság nem esetleges, nem emberi önkényeskedés eredménye: felülről adatott ez is, és abban a pillanatban, amikor a végső ítélet elhangzik, Jézus túlnéz a földi bírón az Atyához, és a borzalmas döntést az Ő kezéből veszi el. Ám képzelje Pilátus, hogy az ő jótetszésétől függ Jézus élete vagy halála, hogy az ő kezében van Jézus sorsa – a valóság mégis az, hogy Pilátus is Isten kezében van. Heródes, meg Poncius Pilátus, a dühöngő főpapok, meg a megtévesztett nép, a zsidók, meg a pogányok, mind-mind azt teszik, azt viszik véghez, amikről Isten az örökkévalóságban eleve elvégezte, hogy megtörténjenek. (Apcsel 4,28) A félelmes, hatalmas Róma nem is tudta, hogy valójában milyen kicsi, hogy mennyire csak eszköz, és hogy csak egy igazán nagy hatalom van a világon: Isten!

Jézus ezzel a kijelentésével már mintegy előre váltsághalálnak jelentette ki az Ő halálát. Íme: mielőtt még felfeszítik a keresztre, Ő maga helyes megvilá gításba helyezi azt a keresztet. Mert ha felülről adatott Pilátusnak az a hatalom, melynél fogva törvényt ül Jézus felett, felülről határoztatott el az örökkévalóságtól fogva, hogy Jézusnak meg kell halnia; felülről adatott a töviskorona, a bíborpalást, a kereszt, a halál: akkor itt valóban nemcsak egy kegyetlen, igazságtalan kivégzés történik, hanem itt valóban az történik, hogy Jézus kezességet vállalt értünk, és hogy Isten a mi bűneinket, adósságunkat tulajdonította Jézusnak. Egy isteni igazságszolgáltatás hajtatik végre – helyettünk – Őrajta. Isten igazságos ítélete sújtja – helyettünk – a mi kezesünket. Igen, ha ez a szenvedés és halál valóban felülről adatott reá, akkor itt valóban az történt, amiről Ézsaiás jövendölt, mondván: „Mindnyájan mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útjára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté.” (Ézs 53,6) „És Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.” (Ézs 53,5) Pilátus, meg az összes többiek akaratlanul és tudatlanul is: isteni ítéletet hajtanak végre valakin, Aki ártatlan – Isten pedig ártatlant nem büntet, hacsak nem más bűnösök helyett! Más bűnösök nevében! Ezt jelenti az, hogy felülről adatik!

És ez viszont azt is jelenti, hogy akkor van szabadulás a világ számára, van megtartatás, menekülés a bűnös ember számára. Ha Jézust csak emberi ítélet sújtotta volna, nem lenne számunkra megváltás, mert akkor az Ő szenvedése és halála nem az Isten igazságának való elégtétel lett volna, hanem egy gonosztett a sok egyéb között; de mivel Ő maga mondja, hogy az Ő elítéltetése és elkárhoztatása felülről való, a legfelsőbb fokú ítéletet deklarálja Pilátus: ezért lehet békességünk Istennel, aki Jézusban, íme, megbékéltette magával a világot. Az Atya nem kímélte a Fiút, halálra adta helyettünk. Igen: Jézus felülről adatott halálra egy vétkes és kárhozatra méltó emberiségért – értünk, érted! Íme, Ő maga mondja, hidd el neki!

Jézusnak ez a kijelentése nagyon vigasztaló és megnyugtató fényt vet a mi szenvedésünk titkára is. Nem arról van szó, mintha a mi szenvedésünk bármi tekintetben összehasonlítható lenne az Ő szenvedésével – az a szenvedés páratlan, egyedülálló, mert megváltó szenvedés volt –, hanem arról van szó, hogy Jézusnak a kijelentéséből tanulhatunk valamit: hogyan járhatjuk a szenvedések útját az ő ereje által, nagy-nagy türelemmel és békességgel. Miként Jézus tette, úgy nekünk is szabad a saját szenvedésünkből egy nagy ívet húznunk a mennybe, és a kettőt: a mennyet és a szenvedésünket egymással összekötve látnunk. Igen: szabad hinnünk, hogy a mi keresztünk és megpróbáltatásunk is felülről adatott reánk. Mi is mondhatjuk Jézussal való közösségünkben: Életem terhe, fájdalmas sorsom, nem lenne hatalmad fölöttem, ha nem fölülről adatott volna; gyász, fájdalom nem sebezhetnéd a lelkemet, ha nem fölülről adattál volna reám; történelmi viharok, nem emészthetnétek az életünket, ha nem felülről irányíttatnátok... Az a bizonyosság, hogy felülről adatott a hatalom esetleg betegségnek, halálnak, Sátánnak, embereknek, mindennek: ez a bizonyosság mintegy felülről való biztató fénysugarat vetít a legsötétebb útszakaszokra is. Krisztussal való közösségünkben bizalommal és hittel tekinthetek föl mindig az égre: amíg Vele vagyok, addig egészen bizonyos, hogy az én mindenféle keresztem is felülről adatott reám, és mindenféle szenvedés között is megcsendesedik a lelkem abban a hitben, hogy az Úr adta!

Van azonban Jézus e kijelentésének egy egészen másik oldala is. Nemcsak azt jelenti, hogy szenvedését és halálát Isten kezéből valónak tekinti, hanem ugyanakkor úgy is látja a keresztet mint az emberek borzalmas bűnének a következményét. Nemcsak Istent látja, Aki emberek által hajtatja végre eleve elvégzett rendelését, hanem ugyanakkor látja azokat az embereket is, akik Isten akaratának a végrehajtó eszközei. Amikor ezt mondja Pilátusnak: „Semmi hatalmad sem lenne rajtam, ha felülről nem adatott volna néked”, ugyanakkor így folytatja: „nagyobb bűne van azért annak, aki a te kezedbe adott engem!” Nyíltan megmondja Jézus bírái szemébe, hogy bűnösök, gonoszok, hitványak, gyilkosok. És itt van valami föloldhatatlan, összeegyeztethetetlen párhuzam: egyfelől igaz, hogy Jézus Isten rendeléséből adatott halálra, másfelől az is igaz, hogy iszonyú bűn terheli azokat, akik elítélték és az ítéletet végrehajtották. Teljességgel úgy van, hogy Jézusnak Isten akaratából kellett meghalnia, mégis jaj Pilátusnak és jaj Kajafásnak, és jaj minden gyilkosának! Isten tanácsvégzése és akarata, rendelése és tette nem zárja ki a mi felelősségünket, nem ment föl az alól, hogy a bűn: bűn, és a bűnt Isten büntetése sújtja! Pilátus és Kajafás bár eszközök voltak abban, amit csináltak – de számot adnak egyszer arról, amit csináltak! Amit eszközként csináltak. Azt a két vonalat: Isten akaratát és az ember felelősségét nem lehet kijátszani egymás ellen, nem lehet összezavarni, vagy összeegyeztetni a mi logikánk korlátai között; olyan két párhuzamos ez, ami csak a végtelenben: az örökkévalóságban találkozik!

Tehát a bűn akkor is bűn marad, ha eszköz volt Isten megváltó gondolata megvalósulásában. De a bűnben is van különbség. Íme ezt mondja Jézus: „Nagyobb bűne van azért annak, aki a te kezedbe adott engem”. Kajafás és a zsidó tanács adta Pilátus kezébe Jézust. Mindkettő bűnös Krisztus halálában: Kajafásék is, Pilátus is. De ha mérlegen lehetne lemérni mindkettő bűnét, Kajafáséké súlyosabb lenne. Egy igen kellemetlen igazságot fejez itt ki Jézus: azt, hogy ha az egyház követ el bűnt, ha az egyház kerül szembe a saját hivatásával, ez a bűn sokkal súlyosabb, mintha a világi felsőség hibázik. A világ se kerüli el Isten igazságos büntetését, de aki tudta volna az utat és mégsem azon járt, az kétszeresen bűnhődik. Sok embertelenség történik a világon, de ha az egyházban történik, az nagyobb, mintha ugyanaz a világban történik. Sok hazugság van a világon, de ha az egyházban történik hazugság, az sokkal nagyobb bűn, mint a világban. Rengeteg gyűlölet és viszály feszül a földön, de ha az egyház nem küzd ellene minden erejével, sokkal nagyobb bűn, mintha a világ szítja. Azt mondta egyszer Jézus: Sodomának és Gomorrának könnyebb lesz a sorsa az utolsó ítéleten, mint Kapernaumnak és Korazinnak, amelynek lakói látták az Ő dicsőségének az erejét... És a mindenféle Pilátusoknak és a gúnyolódó római katonáknak könnyebb lesz a sorsuk az ítéleten, mint nektek... Mint nekünk, akik a Krisztus gyülekezetében az Ő evangéliumát, óh, de sokat hallottuk – de nem cselekedtük!

Érzitek, hogy hívők és hitetlenek, egyház és világ – nincs mit egymás szemére vetnünk?! Jézus ott, abban a nyilatkozatában mindnyájunkat vétkesnek jelentett ki. Mindnyájan bűnösök vagyunk az Ő halálában, mindnyájunkat kárhoztat a kereszt! Bennünket még jobban, mint a világot. És az egyetlen Igaz hagyta magát megfeszíteni a nem igazakért, az egyetlen ártatlan a vétkesekért, az egyetlen Szent a bűnösökért. Ő az egyetlen áldozati Bárány, akin a mi bűneinket torolta meg Isten. Az a kereszt vagy megítél, vagy felment. Aki vállalja az ítéletet, azt felmenti – aki önmagát kárhoztatja, annak kegyelmet jelent. Tőled függ, hogy számodra ítéletté, vagy kegyelemmé válik-e a Krisztus halála!

Bár tudnánk őszintén, szívből elmondani:

Az Úr szent Bárányára
Letészem bűnöm én,
És lelkem béke várja
Ott a kereszt tövén.
A szívem mindenestül
Az Úr elé viszem,
Megtisztul minden szennytül
A Jézus vériben,
A Jézus vériben.

(459. ének 1. vers)

Dátum: 1958. március 30. Virágvasárnap