Jób

Bizonyára sokan tudjátok, hogy bibliaolvasó vezérfonalunk szerint most az ótestamentumi részben Jób könyve van soron. Pár nappal ezelőtt panaszolta valaki a gyülekezetből, hogy ő is olvassa Jóbot, de mennél tovább olvassa, annál jobban elszomorodik, sőt elkeseredik, annál kétségbeejtőbbnek találja az egész könyv mondanivalóját. Pedig Isten Lelke ezt a könyvet éppen nem elkeserítésül, hanem vigasztalásul szánta az élet különböző helyzeteiben hánykolódó hívő embereknek. Jó lenne hát, ha most néhány vasárnapon át itt a templomban is a Jób könyvével foglalkoznánk, és megkeresnénk benne a bátorítást, vigasztalást, erősítést, amit Isten a mai gyermekeinek ad benne. Amit ma felolvastam, arról tudósít, hogy miként viselkedik egy igazán istenfélő ember az élet különböző helyzeteiben. Lássuk hát közelebbről!

Ahogyan a leírást olvassuk, ez a Jób, aki valahol a Jordánon túl, keletre lakott, szinte olyan volt, mint egy kis fejedelem: mesés vagyon fölött uralkodott, boldog, szép családi életnek örvendezett. Szerencsés ember volt. Mély vallásossága, igaz kegyessége közismert volt mindenfelé az emberek között. Ő maga a földi jólétnek ezeket a bizonyságait úgy tekintette, mint áldást, amit nagy alázatos hálával fogadott el Isten kezéből. Az Ige leírásán át bepillantást nyerünk Jób családi életébe is, és ott egy boldog ember boldog, vidám családi életét látjuk. Gyermekei már nagyok voltak, a felnőtt fiúk, meg a szülői ház között igen szép, bensőséges szeretetviszony alakult ki. A testvérek meghívták egymást születésnapi lakomájukra, együtt örvendeztek, együtt szórakoztak, kikerülve a szülői házból is összetartottak. Hány mai szülő örülne, ha látná, hogy felnőtt gyermekei így szeretik egymást! Jób bizonyára nem félt attól, hogy ha egy szép napon lehunyja a szemét, gyermekei összemarakodnak az örökségen. Az igazán istenfélő otthonban felnőtt gyermekek kivitték magukkal az életbe is a szülői ház áldott lelkületét, szeretetét.

De Jób sem tekintette úgy a saját szárnyukra bocsátott fiait, meg leányait, mint akikkel szemben most már minden szülői kötelességét “letudta”, elintézte. Nagyon figyelemreméltó, amit csinál: a kora reggeli órákban odaáll Isten színe elé, áldozatot mutat be gyermekeiért, kiönti lelkét, gyermekei felől való gondolatait, aggodalmait az Úr elé, elkiáltja gyermekei nevét Isten trónja előtt. Igen, egy igazán istenfélő édesapa, aki nem elégszik meg azzal, hogy gyermekei szerencsésen felnőnek, jól elhelyezkednek a világban, megnősülnek, férjhez mennek, boldogulnak, hanem még most is úgy tekinti őket, mint akikért Isten előtt felelős. Olyan megható, amit ez az apa csinál! Úgy vallja meg Istennek gyermekei esetleges bűneit, mintha sajátját vallaná. “Hátha vétkeztek az én fiaim és gonoszt gondoltak Isten ellen az ő szívükben” - mondja magában aggódva és égőáldozatot gyújt mindenikért külön. Mindent megtesz azért, hogy gyermekei dolga Isten felé rendben legyen, mert tudja, ez a legfőbb jó, a legegzisztenciálisabb ügye az embernek! Óh, mi édesapák és édesanyák, mit teszünk azért, hogy gyermekeink minden bűne odakerüljön arra az oltárra, ahol Istennek ama Báránya magára veszi és kiengeszteli azt?! Jób ezért kelt fel kora hajnalban, hogy ezt megtehesse a gyermekeiért - mégpedig nemcsak olykor, egy-egy ünnepélyes felbuzdulásban, hanem “minden napon”- ahogy az Igében olvassuk. Ímé, röviden: ilyen ember volt ez a Jób, nem száll fejébe a dicsőség, így viselkedik az élet napsugaras oldalán. Egy igazán istenfélő embert nem tesz elbizakodottá a jólét, nem fordítja el szívét Istentől a gazdagság, nem gőgös, nem hiú, beképzelt, nagyképű, nem henceg a jól sikerült gyermekeivel: tud bővölködni - ahogyan egyszer Pál mondja önmagáról. (Fil 4,12) Nem csoda, ha ilyen apának a gyerekei is derék emberekké lettek - örülhetett nekik! Boldog ember volt Jób, igazán Isten-áldotta élet! Talán sokan irigyelték is ezt a szerencsés embert, akit ímé, ilyen gazdagon megáldott az Isten!

De azután egyszer csak valami nagy-nagy fordulat jön Jób életében is! Beborul az ég és olyan időszak köszönt a boldog emberre, amelyikben nyilvánvalóvá kell lennie annak, hogy Isten áldása nem annyi, mint az élet napsugaras oldalának külső jóléte és sikere. Egymás után szakadnak a legborzasztóbb csapások Jóbra. Gyászos hírnökök hozzák a szomorú hírt, hogy ellenséges csapatok támadtak a nyájra és megsemmisítették azt - amit az emberek meghagytak, azt villámcsapás pusztította el - ott vesztek a szolgák is mind! A dúsgazdag ember egyik pillanatról a másikra koldusszegénnyé lett! És még mindig nincs vége a csapásoknak. Jön a negyedik hírnök, és hozza a legszörnyűbb hírt: gyermekei, amikor éppen mind együtt ünnepeltek, váratlan szerencsétlenség következtében mind egy szálig meghaltak! Elvesztett hát Jób mindent, mindent, ami miatt szerencsésnek, hatalmasnak, boldognak, áldottnak mondhatták az emberek! Egyik óráról a másikra koldusszegény, szerencsétlen, magányos, szomorú emberré vált. Hogyan fogja elviselni ezt a változást? Vajon összetörik, összeomlik alatta? Láttunk már ilyet! Mi, akik átéltük a II. világháborút, nagyon is jól tudjuk, milyen elkeseredésbe, milyen reménytelenségbe, milyen életundorba tudják sodorni az embert az ilyen katasztrófák! Van úgy, hogy egy életre megnyomorodik egy-egy lélek az átélt veszteségek, gyászok, katasztrófák súlya alatt! A jóbi sors, amikor ilyen kegyetlenül sújt valakit az élet, amikor ilyen érthetetlenül zuhannak a csapások valakire: nem teszi-e az ember elméjét zavarodottá, kibírhatja-e ezt egy ember józan ésszel és ép hittel, nem nyomják-e agyon ezek a súlyok a hitét? Nem volna-e természetes, ha Jób ezek után fölmondaná a hűséget mennyei Oltalmazójának, mert ímé, csúnyán cserben hagyta!? Hát azok a szép, kegyes családi gyakorlatok, szokások, áldozatok, imádságok: mind-mind hiábavalók voltak?! Érthetetlen, ami itt történik!

De hiszen Isten nem is azt várja, hogy az ember megértse Őt, hanem azt, hogy bízzon Benne! Jóbtól is csak azt várja, hogy meghajoljon előtte és elismerje, hogy Isten akkor is igazságos, ha égrekiáltó igazságtalanságnak látszik, ami történik a földön. Most kell megmutatkoznia annak, hogy Jób hite valóságos hit volt-e a jólét napjaiban, vagy csak azért igyekezett Isten kedvében járni, hogy az isteni áldás jobban olajozza élete szekerének kerekét? Mert van olyan kegyesség, amelyik csak arra való, hogy bebiztosítsa az ember a szerencsét, a jólétet, az életlehetőséget magának és családjának Istentől. Az istentagadók egyenesen azt állítják, hogy mindenféle Isten-hit mögött ilyen önző érdek rejlik. Senki sem hívő “potyára”, hiába, hanem valamiért! Senki sem szereti Istent magáért Istenért, hanem csak azért, amit Tőle remél! - Nos: Jób esetében nem így van! Most látszik, hogy eddigi életében az Istenben való hit nemcsak érdek volt, hanem őszinte Isten kezében élés! Keleti jelképes mozdulatokkal ad kifejezést borzalmas fájdalmának: megszaggatva ruháit földre borul és - imádkozik! Nem szitkozódik, nem káromkodik, nem jajveszékel, nem átkozódik: imádkozik. Sőt, imádja az Istent! Azt hiszem, a történet e részletének itt van a csúcspontja, ezért történt minden, itt van az értelme az egésznek: ott, hogy a megtépett, megalázott, kifosztott ember Isten elé borul! Olvastam valahol, hogy a cirkuszi artistákat mindenekelőtt elesni tanítják meg: ott kezdődik a művészet, hogy valaki úgy tudjon esni, elvágódni, hogy ne üsse meg magát. A hívő embernek is van ilyen titka: úgy tud esni, hogy nem üti meg magát. Ha egy istenfélő ember a térdeire esik: akkor akármilyen nagyot esett, nem ütötte meg magát. Jób igen magasról zuhant igen mélyre, de a térdeire esett és ezért bírta ki! És ha egy ember, egyház, nép, a rája nehezedő teher alatt térdre esik: nem volt értelmetlen a szenvedése.

Nézzétek: a szerencsétlen Jób imádkozik! És nem úgy, mint egy kétségbeesett, eszét majdnem elvesztett ember, aki mintegy idegen, ellenséges hatalommal állva szemben megpróbál kikönyörögni mégis valamit, visszarimánkodni valamit, hanem úgy, mint akkor, amikor szerencsés volt: imádva, magasztalva borul Isten elé a földre! Így viselkedik ez az istenfélő ember, aki hozzá van szokva, hogy élete Isten kezében van, sorsát Isten irányítja, hordozza, alakítja. Hátborzongatóan nagyszerű, amint mondja: “Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” Az égő szenvedés órájában, a csapások kellős közepette csak az tud így beszélni, aki már előbb is igazán hitben élt! Aki nem most tapogat, nem most keresgél isteni támaszték után, hanem aki eddig is Istentől való függésben élt. Nem most tanulta meg, hanem már a jó napokban is tudta, hogy javai és gyermekei nem saját tulajdonai, hanem Istenéi, Tőle kapta sáfárságra, Isten az Úr fölötte! Mivel azelőtt is már hitben tudta elmondani, hogy “Az Úr adta,... áldott legyen az Úrnak neve!” - ezért volt képes most szintén hitben elmondani: “Az Úr vette el, áldott legyen az Úrnak neve”. És ez több, mint kénytelen-kelletlen beletörődés a változhatatlanba, több, mint rezignált megadás. - Ez azt jelenti, hogy az ember leveretve is győzött, lesújtva is magasabbra emelkedett, - ez annak a diadalmas hitnek a bizonyossága, hogy Őtőle, Őáltala és Őreá nézve vannak mindenek, Övé a dicsőség mindenben! Így viselkedik egy igazán istenfélő ember földi élete nehéz óráiban és napjaiban. Milyen másképpen éri a szerencsétlenség azt az embert, aki csak magában áll, Isten nélkül, e látható világon túli reménység nélkül! Akinek számára csak a látható világ dolgai léteznek! Az ilyen embert a Jóbéhoz hasonló élmény tökéletesen lesújtja, még ha igyekezett is azelőtt kedvébe járni az úgynevezett “Jóistennek”. Nincs támasza, nincs reménye, tartása, nincs semmi, amibe az események hullámzásában hányt-vetett élet horgonyát belevesse.

Örök emberi törekvés, hogy az ember mindenképpen szeretné bebiztosítani szerencséjét, a boldogulását - egész biztosító intézetek, társaságok működnek közre ebben -, nos: Isten többet akar ennél: az életünket akarja bebiztosítani! Isten nemcsak szerencsétlenség és halál esetére biztosít, hanem magától a szerencsétlenségtől és haláltól akarja biztosítani az életünket! Különös dolog ez! Nem kerül semmibe, nem kell érte fizetni se, ingyen ajánlja föl mindenkinek az Úr! Benne vagy te is ebben az életbiztosításban, ha igazán hiszel Jézus Krisztusban mint Megváltó Uradban. Ha igazán hiszed azt, hogy bűnös vagy, annyira, hogy csak büntetést érdemelnél Istentől, de Jézus kezességet vállalt érted, adósságodat kifizette, büntetésedet elszenvedte, kitöltötte helyetted. Aki Jézus halálára és feltámadására, Isten megváltó szeretetére úgy rá meri tenni az életét, mint például Pál apostol, az ugyanúgy mondhatja is, mint Pál apostol: “Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek sem hatalmasságok, sem jelenvalók sem következendők, Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban!” (Róm 8,38-39)

Tehát: “meg vagyok győződve”, azaz bizonyos vagyok, be vagyok biztosítva arra, hogy semmi el nem szakíthat Istentől! Sem a jólét, sem a balsors! Az ilyen élet igazán örökre be van biztosítva még a síron túlra is! Hiszen Jézus mondta: “Ha valaki hisz énbennem, ha meghal is, él az!” (Jn 11,25) - Ez az egyetlen igazi biztosítás, ami valóban bizonyosságot, tartást, erőt ad ebben a forgandó szerencséjű világban. Olyan biztonságérzetet, amit nem lehet megtörni, amit nem lehet megingatni.

Sok minden teher és szenvedés szakadt még ezután Jóbra, de az első próbát megállotta a hite. Jöhet még bármi a hívő emberre: de ne féljen semmitől, ha igazán őszinte hittel tud így fohászkodni:

Jézus, benned bízva-bízom,
Elpusztulnom ó, ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron
Egyedüli győztes vagy:

Gyönge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram,
Mindörökké boldogan.

(295. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1958. augusztus 10. (szerk: A Jób sorozat többi igehirdetéséből következtetve.)

Jó néhány vasárnapon át végigkísértük Jóbot életének azon a szomorú, keserves útszakaszán, amelyet, mint egy borzalmas mélységet meg kellett járnia. Láttuk a szenvedését és gyötrődését, a tűrését és türelmetlenségét, hallottuk az imádságát és az átkozódását, hallottuk, amint magát magasztalja és amint vádolja Istent, beleláttunk a mélységekbe és magasságokba, amelyek között hányódott a hite. És íme, végre elérkezett a várva-várt pillanat, az, hogy “eltávolítá Isten Jóbról a csapást” (10. vers) Vagy az eredeti héber szöveg pontosabb fordítása szerint: megnyitá Isten Jób börtönét, megfordította élete szekerének a rúdját, változtatott a sorsán, levette róla a terheket! - Hosszú volt az út nagyon, de végül ennek is vége szakadt. Elérkezett Jób egy fájdalmas útnak a végére, kiderült fölötte újra az ég, Isten kegyelmének az éltető napsugarában pihenhet végre a fáradt vándor! Nemcsak egyszerű happyend ez, mint az operettek utolsó felvonásában. Próbáljunk megragadni ebből a megoldásból annyit, amennyit megláthatunk és megérthetünk belőle!

1) Én elsősorban azt látom belőle, hogy a szenvedések útját előbb mindig végig, a legvégéig kell megjárni, mert az isteni megoldás mindig a végén derül ki. Onnan, a végéről visszafelé tekintve világosodik meg az egész útszakasz, minden, ami olyan ijesztően, fájdalmasan sötét volt. Egy hegy tetejéről visszafelé nézve egészen más perspektívában látjuk a megtett utat, mint lentről felfelé nézve. A szakadékok, meredélyek, csendes tisztások, amiken áthaladtunk, most mind sokkal szebbek és megnyugtatóbbak, mint akkor voltak, amikor bennük jártunk. Íme, itt is: milyen más ez a történet így, a végéről nézve, milyen más megvilágításba kerülnek a közbülső részletek, egészen más arányai vannak azoknak a csapásoknak, küzdelmeknek, amelyek akkor, amikor érték Jóbot, amikor éppen benne volt a szenvedő ember, kétségbeejtőnek látszottak. Innét, a végéről visszafelé nézve: nem is olyan tragikus ez a történet, nem is olyan érthetetlen, nincs is benne olyan sok kérdőjel. Most, hogy tudjuk a végét: azt is megtudjuk, hogy közbül ami történt, miért történt. Szinte csodálkozva kiáltunk föl: hát ide kellett kilyukadni, hát ezt akarta elérni Isten?! Hiszen akkor jó! Így már egészen más, így nem is olyan leverő az a gyász, meg az az anyagi veszteség, meg az a betegség! Ha ide vezetett ez az út, ha ez volt a célja az Úrnak, ha ez a vég ilyen derűs, napfényes, boldog vég: akkor megérte!

El tudom képzelni, hogy valahogy így nézett vissza Jób is a közvetlen mögötte sötétlő útszakaszra. - És így van ez mindig. Az ember szinte elámul, mert nyilvánvaló módon a Sátán zavarta össze a dolgokat, rengeteg gonosz erő működött közben, és mégis valami jó kerekedik ki a sok rosszból. A szenvedések útjának az Úrtól való vége mindig ilyen! Tudniillik jó! És itt azután igazán érvényes az, amit mondani szoktak: ha a vége jó, minden jó! Mert minden, ami rossz volt, ami fájt is, ami igazságtalan volt is, amiben a Sátán keze volt is benne: valami jót szolgált! Az Úr nem akar rosszat senkivel sem, az Úr mindenkivel jót akar, sőt: a legjobbat akarja!

A szenvedés problémájának az isteni megoldásához tehát elsősorban az tartozik hozzá, hogy várd ki a végét: Isten vezet általa valahová, ahonnan majd, ha megérkezel és visszatekintesz: föloldódnak a mostani kérdőjelek, megfejtődnek a miértek; ahol ámulva kiáltasz fel majd: “Hát ezért volt minden? Most már értem!”

2) Azt mondhatná most valaki: nem csoda, ha Jób megvigasztalódott, hiszen ugyancsak nagy kárpótlást kapott az út végén. Azt olvassuk, hogy betegségéből meggyógyul, anyagi helyzetében is újra nagy fellendülés következik be, háza megint megtelik gyermekkacagással. “Kétszeresen visszaadá az Úr Jóbnak mindazt, amije volt.” Tehát minden-minden jóra fordult! Annyira, hogy “Az Úr jobban megáldá a Jób életének végét, mint kezdetét.” És ezután még hosszú évtizedekig élt Jób örömben és jólétben, gazdagságban és békességben, míg végre jó vénségében, betelve az élettel tért meg az örökkévalóságba.

Hát bizony, ha úgy előre tudnánk, hogy ilyen jó kimenetele lesz egy-egy nehéz útszakasznak, akkor könnyebb szívvel várnánk a végét. De nem mindig történik az úgy, mint itt Jób esetében, hogy az ember még itt a földi életében teljes kárpótlást kap az Úrtól! Néha annak az útszakasznak az Úrtól való vége, ami a megoldást hozza, nem a halál vonalán innen van, mint Jóbnál, hanem azon túl! Jób történetében azért kellett még a halálon innen, e földi életben bemutatni a szenvedés isteni megoldását, a kárpótlást, a jóvátételt, mert az Ótestamentum világában még nem nyílt olyan határozott és tiszta látás a halálon túlra, az örökkévalóság világába, mint az Újtestamentumban. De Jézus már határozottan megmondta, hogy az Atya házában sok lakóhely van az Övéi számára, és Ő maga előrement, hogy helyet készítsen ott nékünk. Nem hagyott kétséget a tekintetben, hogy akik már most Vele élnek, azok a halál után is Vele maradnak és örökké élnek. És mindezt az ígéretet mintegy megpecsételte a halálból való feltámadásával. Tehát nemcsak a kilátást nyitotta meg Jézus újra előttünk az elveszett Paradicsom felé, hanem az utat is! Az ajtót is! Mi már megtehetjük azt, hogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert tudjuk, hogy minden utunknak az Úrtól való legvége ott van, abban a láthatatlan világban, a halál vonalán túl. És majd onnan visszatekintve oldódnak meg igazán azok a problémáink, amelyek itt olyan megoldhatatlanoknak látszottak; zsugorodnak össze a terhek, amik alatt majdnem összeroskadtunk; majd onnét visszatekintve fogunk mosolyogni azok fölött a bajok fölött, amelyek között itten majdnem kétségbe estünk; majd ott fogunk nagyon boldog hálát mondani azokért az eseményekért, amik miatt itt panaszkodtunk...

Nos, higgyük hát igazán, amit hiszünk! Merjük hinni, amit hiszünk! Tehát: egyszer Istennek minden szenvedő gyermeke megtapasztalja azt, amit Jób. Azt, hogy “az Úr eltávolítja a csapást. Kétszeresen visszaad mindent és jobban megáld, mint valaha.” Ne féljetek hát, nem marad az Úr adósa senkinek se, aki türelemmel, azaz Benne bízó szívvel várja ki az út végét. Ha pedig ez így van, akkor nekünk valahogy másként kellene járnunk már most az életünk útjait, különösen a nehéz és sötét szakaszokat. Másként! Hogyan? - Hitben! Isten Igéje figyelmeztet is rá egy helyen, hogy most hitben járunk, nem látásban. Azt jelenti ez, hogy már most megpróbáljuk úgy nézni, látni, értékelni mindazt, ami most van, utunk jelenlegi szakaszát, hogy ezt mind egy kicsit már most onnét túlról nézzük, a végéről, már most szinte visszafelé tekintve rá, az isteni megoldás bizonyosságának szemszögéből, perspektívájából látjuk. Ezt jelenti hitben járni! Meg azt is jelenti, hogy elfogadom azt, ami van: azt a sorsot, amiben vagyok, azt a helyzetet, azt a környezetet, azt a családot, világot, amelyikbe beleszülettem, azokat az embereket, akikkel együtt kell élnem. Vannak az életünknek bizonyos adottságai, amelyek ellen harcolni, küzdeni: erőpazarlás, amelyeket tehát el kell fogadni. Fogadjuk el, hogy az adottságaink: valóban adottságok! Vagyis kaptuk őket Istentől, mint Jób a betegségét, meg a gyászát, meg az anyagi tönkremenetelét. Hogy is mondja Isten Igéje: “Mid van, amit nem kaptál volna”. Nincs olyan örömünk vagy bánatunk, jó vagy balsorsunk, amit nem kaptunk volna, amiről Isten ne tudna, ami nem illene bele valamiképpen Isten tervébe. Én nagyon jól tudom azt, hogy sok embernek nem úgy sikerült az élete, ahogyan szerette volna, ahogyan elképzelte valamikor. Egyiknek a családi élete nyomorodott meg, másiknak az egészségi állapotában, vagy az anyagi helyzetében következett be valami nem várt tragikus romlás, harmadiknak a világban való érvényesülése ütközik mindig áthatolhatatlan akadályokba, a negyedikkel nyilvánvaló igazságtalanság történt az életben, és így tovább!

Nos, hát hitben járni azt jelenti: higgyük el, hogy Istennek minden ilyen, életünkre rakott teherrel célja van! Valaki egyszer azt kérdezte tőlem: miért van az, hogy éppen Isten gyermekeinek jut rendszerint nehezebb élet ebben a világban? Azt mondtam: a mérnök is azon a hídon végez teherpróbát, amelyiket ő csinált, és azért végzi rajta a teherpróbát, hogy megtudja, megfelel-e annak a célnak, amire készült? Nos, Isten is azért végez teherpróbákat éppen elsősorban az Ő gyermekein, hogy kiderüljön: vajon megfelelnek-e majd annak a célnak, amire szánta, kiszemelte, amire megváltotta őket. Hiszen nemcsak itt, a földön van hivatásunk, hanem abban a világban is, amit most még nem látunk. És ez a földi élet csak előkészület amarra. Semmi igazságtalanság nem történik Isten gyermekeivel, ha nagy terhek nehezednek rájuk itten: szükséges ez a teherpróba: most válik el, milyen szolgálatra, hivatás betöltésére leszel alkalmas majd az örökkévalóságban. Mi azt szoktuk mondani a Hiszekegyben: Hiszem testünknek feltámadását és az örök életet. Higgyük hát igazán, amit hiszünk! Merjük hinni, amit hiszünk! Merjünk hitben járni! - Sőt, még egyet jelent hitben járni: azt is, hogy azok a terhek, amelyek ránk nehezednek: nem akadályoznak, hanem segítenek a lelki növekedésben! Nem letörünk, hanem éppen növekedünk általuk! Amikor Beethoven süketülőfélben ezt mondta: “Torkon ragadom a sorsot...!” - ezt komolyan gondolta és meg is tette. És éppen ezáltal az akadály által növekedett! Akkor született a IX. szimfónia.

Csak egy példát hadd említsek: valaki csalódott, mert nem találta meg azt az élettársat, akit feltalálni remélt. Pártában maradt. Egy ilyen csalódásból lehet teljes elkeseredés, besavanyodás - de új életcél is: tudomásul veszi, hogy arra van elhíva, hogy a világ szomorúságaival, szenvedéseivel, tudatlanságával jegyezze el magát - tehát növekedik a csalódása által. A bajok, csapások, szenvedések, ha hitben járunk alattuk: a lelki növekedés eszközévé is válhatnak. Talán új vállalkozásokra indítanak, kizökkentenek a régi kerékvágásból, elmélyítik az érzelmeinket, jobb embert faragnak belőlünk! A hitben járás azt jelenti, hogy gyümölcsözővé tesszük azokat az eseményeket is, amelyek pedig meg akarnák hiúsítani bennünk Isten munkáját.

És azért lehet nekünk hitben járva haladni tovább az utunkon, mert Valaki itt is előttünk járt: Jézus Krisztus! Az Ő útja is Betlehemtől a Golgotáig a látás nélküli hitnek az útja volt. Mérhető-e Jób, vagy bárki más küzdelme, sóhaja, jajszava ahhoz a szenvedéshez, amelyik végül így kiáltott föl a mennyre: “Én Istenem, miért hagytál el engemet?” Hitben vállalta, hogy Ő az Istennek ama Báránya, ott a Golgotán, Aki elveszi a világ bűneit. Hitben lehelte ki úgy a lelkét, mint Aki a mi büntetésünket vette magára; hitte, hogy azért válik átokká, hogy bennünket a törvény átkától megváltson; hitte, hogy halálával halálos ütést mér a kígyó fejére! Ez a fölkiáltás: “Elvégeztetett!” - a legvakmerőbb hit győzelmi kiáltása volt abban az órában, amikor a látás szerint minden összeomlott és reménytelenül befejeződött! Igen: Jézus Krisztus hitben vállalta az egész emberi sorsot, megváltó szenvedést és halált. Ő is hitben járt közöttünk egészen a keresztfáig - nem látásban! És csak útja legvégén, halála után a harmadik napon derült ki, hogy Neki volt igaza! Csak akkor látta meg maga is azt, amit addig hitt: hogy Ő győzött!

Nos hát, Jézus Krisztus a mi számunkra a hitben való járásra nemcsak példa, hanem erő is! Erő arra, hogy beletegyünk mindent az Ő kezébe, bízzunk Benne, megkapaszkodjunk az Ő szavában - hogy türelemmel várjuk ki utunknak az Úrtól való jó végét! Jób könyve végül arra tanít bennünket, hogy menjünk csak bátran tovább, annak az ígéretnek a bizonyosságában, hogy “Boldogok, akik nem látnak és hisznek!”

Ámen

Dátum: 1958. november 23.

Láttuk Jób története vizsgálata során, hogy ez az ember a reá hulló csapások sorozata alatt hovatovább csupa szemrehányássá vált Istennel szemben, megkeseredett, mint aki nagyot csalódott: nem úgy képzelte el Istent, mint amilyennek megtapasztalta. Egészen odáig sodródott, hogy szinte már igazságtalannak, kegyetlennek vélte Istent, olyan szívtelen kényúrnak, aki játszik a néki védtelenül kiszolgáltatott gyermekeivel. Jób még ekkor sem veszítette el a hitét, de hite most csupa kérdés. Isten felé meredő fájdalmas nagy "miért", és a legborzasztóbb számára az, hogy Isten nem felel a kérdésére, a miértre. Jób és barátai kínlódva boncolgatják a nagy titkot, és Isten hallgat, mintha az egész ügy nem is érdekelné!

Most azután végre megszólal Isten! Így kezdődik a leírás: “Majd felele az Úr Jóbnak a forgószélből és monda...”. Nyilván valami vihar tombolt végig azon a helyen, ahol Jób és barátai vitáztak, érveltek, igyekeztek meggyőzni egymást, persze, hiába... És most Jób szívén a szél zúgásában, az elemek tombolásában, a cikázó villámok dübörgésében átrezdült valami Isten szavából. Nincs ebben semmi különös, ha egy hívő ember a természeti tünemények nagyszerűségében, fenségében is Istentől kap valami üzenetet. Hiszen a hívő embernek minden az Úrról beszél, minden az Úr dicsőségét hirdeti!

Emlékezem rá, amikor életemben először láttam tengert. Az Alföld homoktengerén nőtt magyar szívemet annyira lenyűgözte a 180 fok szélességben hullámzó, végtelen víztükör és annyira Isten hatalmának és fenségének a borzongásával töltött meg, hogy a szó szoros értelmében majdnem térdre rogytam. Vagy itt van körülöttünk az ősz fenséges látványa: néha olyan mozdulatlan csend tudja megülni az egész természetet és a tompa napsugárban olyan nagyszerű ünnepélyesség tud ráborulni a világra, hogy az ember akaratlanul is halkabban kezd beszélni és Isten fenségének a hatása alá került, mintha egy roppant templomban, az angyalok között járna! Máskor meg az elhaló aranysárga leveleken olyan vidáman tud átmosolyogni a napsugár, mintha csak azt hirdetné, hogy a lombok őszi elhalását ne vegyük túlságosan a szívünkre, mert még ez a halál is tele van ígérettel és mert van Isten, élő Isten, Aki majd mindent megint új tavaszra hív... - Nos, hát valahogy ilyenformán remegett bele a beteg Jób Istennek a viharban megszólaló jelenlétébe. Az a megdöbbentő, hogy semmi olyat nem mond neki az Úr, amit azelőtt is ne tudott volna, sőt maga is ne vallott és hirdetett volna. De talán nem tudta elég jól, talán csak a fejével tudta, talán egy holt ismeret volt a számára, belső erő nélkül és saját szenvedéseire való alkalmazás nélkül. Sokszor van ez így velünk is. Talán csak egy másoktól tanult ismeret volt, olyan, amit az atyáitól örökölt, de most egyszerre élővé válik a szívében, egyszerre megtelik tartalommal, egyszerre Isten maga mondja neki közvetlenül és így most egészen más, mint eddig volt. Pedig olyan egyszerű, minden gyermek tudja: annyi az egész, amit most a viharban megszólaló Isten szavából a szívével tanul meg, hogy milyen hatalmas az Isten és milyen kicsiny az ember! Hihetetlen nagy lecke ez, néha nagyon sokat kell szenvedni valakinek, amíg igazán megtanulja! Néha egy egész élet szenvedése csak arra való, hogy az ember megismerje általa Isten nagyságát és a maga kicsinységét...

Tehát a viharban Jób Isten szavát hallja. Mennyi szelíd, de mégis ellenállhatatlan humor van azokban a szavakban, amelyekkel Isten az Ellene lázadó, panaszkodó, Benne kételkedő embert, Jóbot odaidézi, állítja Maga elé. Milyen megsemmisítő humorral kérdezi: “Ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel?” (Jób 38,2) Mert bizony semmi egyéb, csak valami szánalmas tudatlan beszéd lesz abból, ha az ember arra vetemedik, arra merészkedik, hogy Isten tetteibe beletekintsen és azokat a saját emberi mértékével próbálja mérni és megítélni. Az a beszéd, amelyik Isten dicsőségét, Isten örök rendjét próbálja elhomályosítani, az mindig tudatlan beszéd, értelmetlen beszéd. De ha az ember mégis azt gondolja, hogy tud valamit, hát próbáljon csak megfelelni az Úr kérdéseire. “Nosza övezd fel, mint férfiú derekadat, én majd kérdezlek, te meg taníts engem!” - mondja az Úr Jóbnak. (Jób 38,3) És most egymás után jönnek a kérdések, amelyek alatt Jób egyre összébb zsugorodik, mind jobban tudatára ébred a maga semmiségének és Isten mindenhatóságának. - Pedig csak olyan kérdésekről van szó, amelyek a bennünket minden napon körülvevő természeti élet egyszerű valóságaira vonatkoznak, s amelyek mégis tele vannak titkokkal és csodákkal... “Hol voltál te apró ember - kérdi az Úr -, amikor én a földnek alapot vetettem? Mondd meg, ha tudsz valami okosat!” - Már ennek a hatalmas Én-nek és szánalmas te-nek így egymás mellett való említése is érzékelteti az ember valóságos, tényleges helyzetét Isten előtt. Én: azaz minden dolgok teremtője, minden tér és idő Ura, - és te: azaz időhöz kötött és csak földi horizontot ismerő teremtmény, akit még hozzá megrontott a bűn... Hát tudsz-e nagyobb távolságot, nagyobb különbséget mondani ennél, mint az isteni Én és az emberi te? És te akarsz megérteni, te akarsz megbírálni, tanítani engem?! Hát nézz körül: itt van a föld előállásának és mind a mai napig való fönnmaradásának a titka, a zúgó tengerek csodája, a felkelő nap pompája, a tengerfenék és a halál éjjelének a rejtélye, a világosság útja, a hó és jégeső törvénye, a mennydörgő villám futása, a szél és eső járása, a harmat különös keletkezése, a forrás és patak földalatti útja: mind-mind olyan csoda, amit nem tudsz kikutatni vagy létrehozni! Hát vajon te csinálod, vagy akár csak meg tudod akadályozni? - kérdi Isten ezeket. És vajon ura vagy-e a csillagos ég törvényének, ahol az Orion, meg a Kaszás csillag, meg a nagy Göncölszekér ragyog és ahol a Hold járja évmilliók óta megszokott útját? Képes vagy-e elővezetni a felhőket és megszabni a villámok útját?

Így sorakoznak egymás után a kérdések anélkül, hogy akár csak egyre is képes lenne válaszolni Jób. És Isten kérlelhetetlenül tovább kérdez - nem sorolom fel a többi kérdéseket, hiszen ennyi is elég; vajon mi ma tudnánk-e kielégítőbb feleletet adni rájuk? Aligha, pedig mi már óriás távcsővel, elektron-mikroszkóppal és rakétaűrhajóval kutatjuk a mindenséget és mégis mennél mélyebben hatol be a legmodernebb természettudomány a nagyvilág vagy az atomok kis világának a titkaiba, csak annál jobban elámul ezek fölött a titkok fölött, amelyek lépésről lépésre elmélyülnek előtte. Hol voltál, ember, vagy akár modern emberi tudomány - kérdi Isten -, amikor a földnek alapot vetettem? Bizony, egyikőnk sem volt ott, és egyikőnk sem tud a világmindenségnek új törvényeket előírni, akármennyire halad is a technikai fejlődés. Mert az kétségtelen, hogy a mai tudomány sokkal többre képes, mint Jób idejében volt. Az időjárási viszonyok vizsgálata, sőt bizonyos értelemben való befolyásolása a technika eszközeivel odáig fejlődött, hogy gyakorlatilag is hasznát lehet venni. De mégis ez a befolyásolás nem egyéb, mint csak tapogatózás a hatalmas természeti erők legszélén, de azoknak az erőknek a középpontja valahol túl van az emberi elérhetőség határán. A csillagvilágról is ezerszer többet tudunk ma, mint akkor. Azóta már a csillagászat fényévekkel méri azokat a távolságokat, amelyeket Jób korában a “kaszás csillag kötelei”-nek neveztek, de szétoldani ma sem tudja ezeket a köteleket; azóta már olyan dolgokat, titkokat tudunk, hogy például az Andromeda köd 2-3 milliárd napból áll és olyan messze van, hogy 800.000 év kell, míg onnan a fény ideér, és hogy több millió ilyen tejútrendszer van, millió fényévekre egymástól... De ma is épp úgy képtelenek vagyunk akár egyetlen csillagot is a sok milliárd közül kitéríteni útjából, mint Jób idejében. Mindennek a roppant világnak ma is épp úgy Isten az Ura, mint régen. Az emberi tudomány és technika fejlődésével csak nőtt Isten dicsősége, fensége, hatalma előttünk, mert többet láttunk meg az Ő világából, mélyebben láttunk bele az Ő teremtményeinek a titkába. - Íme, csak egy pillantás a teremtett mindenség csodáiba, csak egy pillanatnyi elgondolkodó megállás az előtt, ami bennünket a természet világában körülvesz: máris olyan valószerűvé válik, amit Pál apostol mond: “Most tükör által, homályosan látunk...” - azaz, a tükörben a dolgoknak, a valóságoknak a képét, de a visszáját és csak egy kis cikkelyét látjuk. És azt is csak homályosan. Tehát nem látjuk az összefüggéseket, nem látjuk az értelmét, a jelentését a dolgoknak. Nagyon sokszor érthetetlen, zűrzavaros a világ és a történelem ábrázata előttünk, mert csak a visszájáról szemléljük. Íme, a Teremtőnek még az alkotásait sem tudjuk pontosan kikutatni, megragadni, megérteni: hát még magát a Teremtőt!

Nincs nevetségesebb és szánalmasabb valami, mint az emberi gőg, és abban a sok miért-kérdésben, ami annyit gyötör: nem az a gőg ágaskodik-e, amelyik mégis feszegeti Isten titkait, mégis be akar hatolni Isten gondolataiba, mégis érteni akarja Istent? És amikor “pert kezdünk a Mindenhatóval”, vagyis Isten ellen lázadunk, akaratával szembeszállunk, útaival elégedetlenek vagyunk, jóságában kételkedünk, cselekedetét számon kérjük, amikor Vele szemben egyáltalán kishitűek vagyunk? Nem olyan, szinte őrültséggel határos gőg-e az, mintha azt képzelném be magamnak, hogy én vagyok a világmindenség középpontja, éntőlem, énáltalam és énrám nézve vannak mindenek? Még Isten is?!

Jób most a viharban megszólaló Isten előtt állva rájött arra, hogy valami egészen képtelen viszonyba sodorta őt a szenvedése Istennel szemben. Azt hitte, követelhet, számon kérhet valamit az Úrtól, pedig kérdése csak az Úrnak lehet őhozzá. És amikor Isten kezdi föltenni a maga kérdéseit az embernek, akkor a mi kérdéseink egyre jobban elnémulnak, mert - nem tudunk válaszolni! Amikor igazán fölmagasodik Jób előtt Isten, akkor egyszerre lecsendesedik benne a háborgás, megszelídül a lázadó szív és alig hallhatóan megszólal a szenvedő lélek: “Íme, én parányi vagyok, mit feleljek néked. Kezemet szájamra teszem, már nem szólok többé. Hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban.” Amikor egy ember így beszél: az angyalok már örülnek a mennyben. Itt is mintha máris kezdene eltűnni a megpróbáltatás sötét borulata, szűnik már az éjszaka, a harc, a fájdalom. Szinte érezzük, hogy Jób szívében már új fénysugár gyullad ki. - Mi történt? - Külső helyzetében semmi sem változott. Barátai most is épp olyan értetlenül és tehetetlenül állnak körülötte, mint előbb. Ő maga még most is ott ül a hamuban, fekélyekkel tele, koldusszegényen, gyermektelenül, feleségétől is elhagyatva. Még csak egy halvány ígéretet sem kapott arra nézve, hogy hamarosan meggyógyul, megváltozik a helyzete, jobbra fordul a sorsa... Mégis a szívében már teljes a béke! Hogyan lehet ez? Úgy, hogy helyrebillent az egyensúlyi helyzet közte és az élő Isten között; úgy, hogy amikor már elég nagy az Isten és elég kicsi az ember: akkor már mindig virrad, derül, még ha semmit nem változott is a külső helyzete valakinek.

Van egy hely ezen a világon, ahol az Isten mérhetetlen nagysága és az ember szánalmas kicsinysége a legjobban látható. Jobban, mint a tengeren, vagy a hegycsúcsokon, vagy a viharban, vagy az atom szerkezetében. Ez a hely: a Golgota. Az a hely, ahol Jézus Krisztus keresztje áll. Itt legnagyobb az Isten és legkisebb az ember! És csak egyedül itt billen helyre mindig újra az egyensúly Isten és ember között. Mert amikor már elég nagy az Isten és elég kicsi vagyok én, akkor ugyancsak itt, a Golgotán hidalódik át ez a távolság közöttünk. Itt hajol le hozzám a végtelen hatalmú Úr - de nem azért, hogy eltiporjon, mint egy férget, hanem hogy bizonyossá tegyen arról, hogy törődik velem, gondja van rám, hogy szeret! Ott, a Krisztus keresztjénél vagyok a legsemmibb Isten előtt és mégis legdrágább Isten számára. Ott tudom, hogy bár por és hamu vagyok, akit egy szél is elfújhat, de akkor is Istené vagyok, az Atya szeretett gyermeke. Akkor pedig nincs baj többé, semmi sem baj többé, akkor már minden csak jó lehet! Hiszen azt, ami bennem az Isten gyermeke, éppúgy nem fogja sem betegség, sem semmi más nyomorúság, mint ahogyan nem fogja a puskagolyó a napsugarat. Itt van jelen számomra Isten úgy, hogy a jelenlétével el is némít, de le is csendesít, boldoggá tesz. Ide kell mindig újra eljutnunk, hogy bírjuk tovább békés szívvel, bizonyos reménységgel, akkor is, ha a megoldás még láthatatlan. - De ide csak úgy lehet eljutni, ahogyan Jób: megalázkodva, bánkódva...

Van Balatonfüreden egy gyógyforrás. Évezredek óta csörgedezik, mindenki számára hozzáférhető. De aki meríteni akar belőle, annak lépcsőkön kell lemennie a forráshoz, lehajolni érte, mert csak nagyon mélyen hajolva, derekat és térdet is meghajtva lehet csak hozzáférni. - Ilyen hely a Golgota is. Mindenki számára hozzáférhető, de csak nagyon mélyre hajolva, térdet hajtva lehet odaférni. De úgy mindenki odajut, te is, most is! Menjünk hát mindnyájan, könyörögve ekképpen:

Ölelgess szent szerelmeddel,
Örök szövetségedből,
Takargass be védelmeddel,
Adj részt örökségedből:
Nézz régi irgalmadra
S egyetlen egy Fiadra.

Ó egyetlenegy segítőm,
Uram Jézus, irgalmazz!
Légy vélem, én Idvezítőm,
A gonosztól oltalmazz;
Hiszen te értem jöttél,
S értem is vért öntöttél.

(210. ének 3-4. vers)

Ámen

Dátum: 1958. november 2.

Minden szenvedő ember örök vigasztalása csendül meg ezekben a szavakban. Én is gyakran vigasztaltam már ezzel az Igével szomorú embereket. A magam számára is merítettem már belőle vigasztalást. Mert valóban: amikor minden emberi vigasztalás csődöt mond, amikor minden emberi erő, hatalom, tudomány, bölcsesség elérkezik a legvégső határához, akkor már igazán nem marad más, mint az a bizonyosság: “Tudom, hogy az én Megváltóm él!” - De amíg az ember eljut idáig...! Az néha nagyon hosszú és keserves út. Jób is nagyon messziről indult és nagyon tántorogva, botladozva érkezett fel idáig! És most a hitnek erről a tántorgásáról, botladozásáról szeretnék beszélni. A múlt alkalommal azokról a beszédekről volt szó, amelyekkel Jób barátai igyekeztek vigasztalni szenvedő barátjukat, összefoglalva ezekben a hosszadalmas beszédekben azokat a főbb gondolatokat, amelyek az érvelésükben mindig újra visszatérnek, most pedig Jób válaszaiból, amiket a barátok érveléseire adott, szeretném összefoglalni a főbb gondolatokat.

1) Megdöbbentően hangzanak egy ember szájából az ilyen szavak: “Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehelet, és az én szemem nem lát többé jót. Nem lát engem szem, amely rám néz; te rám veted szemed, de már nem vagyok! A felhő eltűnik és elmegy, így aki leszáll a sírba, nem jő fel többé. Nem tér vissza többé az ő hajlékába és az ő helye nem ismeri őt többé”. (Jób 7,7-10) Azért megdöbbentő, mert az az ember, aki ezt mondja: hisz Istenben, és nem hisz a halál utáni élet valóságában. Minden gondolata, reménysége, lehetősége, terve csak a halálig terjed, azon túl valami sötét, ködös mélység van a számára... Nem tud átlátni a halál sötétségén, a halálon túlra. Jellegzetesen ótestamentumi hit ez, amelyiknek nincs határozott túlvilági reménysége. - Nos: mi már tudjuk, hogy van túlvilág, hogy Jézus Krisztus nemcsak meghalt, hanem fel is támadott és megnyitotta előttünk is a halálon át az utat az örök életbe - és mégsem hisszük igazán, mégis olyan reménytelenek vagyunk a halállal szemben, mintha túl rajta már semmi sem lenne. Mégis mennyire ragaszkodunk ehhez a földi élethez, mintha ez lenne a minden! Hát gyakorlatilag nem arra való-e a mi vallásosságunk, Isten-hitünk is, hogy földi dolgainkat rendbe hozza, megsegítse Isten?! Hogy azután mi lesz a halál után? Azt majd meglátjuk akkor! Ami biztos, biztos. Vagyis ez a földi élet, ez van, kétségtelenül mert benne élünk, mozgunk, kínlódunk, küszködünk, nos, hát itt jöjjön Isten a maga hatalmával és segítsen! A halál utáni élet nem biztos, sohasem jött még onnan vissza senki! Tehát, amit adhat Isten, itt adja, mert csak itt van értéke. Ami szépség, öröm létezik, itt kell kiélvezni, mert csak egyszer élünk: a betegségből föltétlenül gyógyítson meg Isten, a veszedelemből föltétlenül szabadítson ki, mert ha nem, akkor a halállal mindennek vége!

Gyakorlatilag miben különbözik a mi hitünk az ótestamentumbeli Jóbétól, aki kínjában így siránkozott: “Mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza: a sötétségnek és a halál árnyékának földébe; az éjféli homálynak földébe, amely olyan, mint a halál árnyékának sűrű sötétsége; hol nincs rend, és a világosság olyan, mint a sűrű sötétség.” (Jób 10,21-22) Nem így látjuk-e mi is sokszor a halált, úgy, mint ami egyszer visszavonhatatlanul véget vet mindennek, ami szép volt, kedves volt, jó volt. Ha igazán hisszük, hogy az örök élet olyan nagy, boldog állapot, mint az Írás mondja, miért tartjuk hát olyan tragédiának azt, ha valaki meghal? A halál számunkra is gyakorlatilag nem egyéb, mint a szörnyűséges vége az életnek, olyan éjszaka, amelyikre nem virrad többé a reggel; a nagy csend, a nagy semmi! Az a mód, ahogyan szeretteinket gyászoljuk; az a mód, ahogyan egy beteget mindenképpen erre a földi életre akarunk visszarimánkodni Istentől; az a mód, ahogyan egész életfilozófiánk, életszemléletünk csak a sírig terjed: gyakorlati cáfolata annak, hogy állítólag hiszünk a test feltámadásában és az örök életben! Nem tudjuk elhinni igazán, hogy Isten többet is adhat, mint ezt a földi életet (Quo Vadis). Igaza van Pálnak: hacsak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk! Túlvilági reménység nélkül olyan a hitünk, mint egy híd, amelyiknek nincs pillére a túlsó parton, nem vezet sehová, a semmibe ível! Óh, de sokszor botladozik a mi hitünk is úgy, mint Jóbé, hogy hiszünk Istenben, Jézus Krisztusban, de nem hiszünk abban, hogy a halál után is Ő az Úr, s mi ott is az Övéi maradunk! Hiszünk Istenben túlvilági reménység nélkül!

2) A másik tévedése, botlása Jób hitének az, hogy hisz Isten hatalmában Isten szeretete nélkül. Hiszi, hogy Isten mindenható Úr, de nem tudja elhinni, hogy ez a végtelen hatalmú Úr szeretni is tudja az apró embert! Rettenetes szavak ezek, amiket szinte fogcsikorgatva mond kínjában: “Íme, ha elragad valamit, ki akadályozza meg? Ki mondhatja néki: mit cselekszel? Ha az Isten el nem fordítja az Ő haragját, alatta meghajolnak Ráháb cinkosai is. Hogyan felelhetnék hát én meg Ő néki, és lelhetnék vele szemben szavakat? Aki, ha szinte igazam volna, sem felelhetnék néki; kegyelemért könyörögnék ítélő bírámhoz. Ha segítségül hívnám és felelne is nékem, mégsem hinném, hogy szavamat fülébe vevé; Aki forgószélben rohan meg engem és ok nélkül megsokasítja sebeimet... Ha ostorával hirtelen megöl, neveti a bűntelenek megpróbáltatását.” (Jób 9,12-17, 23)

Borzalmas kísértés az, amikor az ember úgy érzi, hogy mint egy kiszolgáltatott semmi áll a hatalmas Istennel szemben. Mit is akarhat az a csöpp ember az óriás Istennel? Egy ilyen egyenlőtlen küzdelemben föltétlenül az ember marad alul. Az isteni harag hatalma alapjaiban rendíti meg a földet és a firmamentumot [égboltot]: hogyan állhatna meg Előtte egy emberparány, aki még hozzá olyan elesett és nyomorult, mint Jób?! Panaszkodhat-e a féreg, és hát ugyan kinek panaszkodhatna, ha eltapossák a földön?! Mi mást tehet a halandó ember, mint meghajlik a nagyobb akarat előtt?! De ebben a meghajlásban nem a hívő ember bizalma és hódolata jut kifejezésre, hanem az a kétségbeesett lemondás, hogy nincs segítség, nincs apelláta, Isten a sokkal-sokkal hatalmasabb! Isten hatalma végtelen, gátlástalan, nem köti semmi, nem tartozik elszámolással senkinek azzal, amit csinál! - És itt Jób hite nagyon veszedelmes lejtőre jut, mert ha nem mondja is ki, de mindenesetre azt érzi és azt hiszi, hogy Isten: kegyetlen Isten! Irgalmatlan Isten! Szívtelen Isten! Hiába rimánkodik neki a nyomorult ember: nem tudja meghatni! Jób végső kétségbeesésében már szinte valami szadista kényúrnak látja az Istent, Aki játszik a Néki kiszolgáltatott emberrel, gyönyörködik az eltaposott teremtménye kínlódásában! “Ha ostorával hirtelen megöl, neveti a bűntelenek megpróbáltatását.” (Jób 9,23)

Atyámfiai! Ha még Jób is ide jutott a szenvedések tüzében, ne ítéljétek el azokat, akiknek a szívét szintén megkísértette az a gondolat, hogy Isten kegyetlen kényúr. Én fájlalom, és megértem, ha embereknek, akik borzalmakon mentek keresztül, akik a gázkamrákban haltak meg, akik áldozataivá lettek a történelem viharainak, vagy akik gyógyíthatatlan betegségben szenvednek, vagy koporsó mellett állnak, vagy akikre valami más módon nehezedett rá Isten hatalmas keze, megértem, ha az ilyen embernek megrendül a hite az Isten szeretetében! És ha nem fogalmazzák is meg, mint Jób, de ugyanaz a rettentő sejtelem él a szívükben, hogy tudniillik Isten - kegyetlen Isten. Elveszi azt, akit szeretek, nem adja meg azt, amit kérek és tehetetlenül ki vagyok szolgáltatva Neki. Amikor valaki idáig eljut, akkor már egyáltalán nem az igaz Istent látja, hanem olyan valakit, aki saját keserves sorsából emelkedik fenyegetően eléje, akit a saját szenvedése szült, mint képzelt Isten-alakot. Sokszor van az, hogy egy ilyen haragvó rémalak, akit a kétségek között hányódó lélek önmagából vetít ki, odatolul az ember hite és az élő Isten közé, eltakarja előle a szerető, a valóságos Isten arcát. Innen már csak egy lépés vezet tovább a teljes istentagadásig! Vigyázzatok hát, nagyon veszedelmes meredély legszélén jár az, aki kegyetlennek érzi Istent, aki hisz Isten hatalmában az Ő szeretete nélkül!

De hiszen - mondhatná most valaki - az Újtestamentumban is előfordul ugyanez a gondolat, mint amit Jób itten mond: az isteni önkény gondolata. Hiszen meg van írva: könyörülök, akin könyörülök és irgalmazok, akinek irgalmazok. - Nos hát: Ez éppen az ellenkezőjét jelenti annak, mint amit szoktak érteni rajta. Nem azt mondja itt az Úr, hogy ha könyörülök valakin, kinek mi köze hozzá, hanem azt, hogy: ha én egyszer megkönyörülök valakin, azon aztán megkönyörültem ám, és ha én egyszer irgalmazok valakinek, annak meg van bocsátva! - És én Isten hatalmát éppen abban látom, hogy meg tud könyörülni, hogy így tud irgalmazni. Olyan hatalmas az Isten, hogy még a saját személye ellen való sértést, felségsértést is meg tudja bocsátani, hogy még az olyan kis lázadó, bizalmatlankodó emberkéket is, mint Jób, mint az, aki Őt kegyetlennek tartja: tudja szeretni! - Hogyan lehet hinni Isten hatalmában az Ő szeretete nélkül? Hiszen éppen a szeretete a legmeggyőzőbb bizonysága az Ő hatalmának!

3) Megint egy másik botlása a hitnek az az eset, amit úgy nevezhetnénk, hogy hisz Isten erejében az Ő dicsősége nélkül, amire Jób a barátaival való vitatkozás közben mutat rá, amikor az olyan emberről beszél, aki “kezében hordja Istenét”. (Jób 12,6) Nagyon találó kifejezés ez, amelyik azt a fajta Isten-hitet jelzi, amelyik azt gondolja, hogy rendelkezhet Istennel és az Ő erejével, eszközül használhatja föl Istent a saját gondolatai és tervei végrehajtására. A mesékben fordul elő olyan szellem, amelyik a maga emberfeletti erejét gazdája szolgálatában fejti ki; amelyiket valami varázs-szavakkal hatalmában tart egy szerencsés ember és mindent, amire az emberi erő nem elegendő, vele végeztet el! Az Istennel való viszonyát is ilyenformán szeretné elképzelni az ember, hogy mindazokat a problémákat, amiknek megoldására az emberi erő nem elegendő, az imádság varázsszavával Istennel végeztesse el. Itt a játszótéren sokszor hallom, amikor egy-egy megbántott gyerek kiabál: “Várj csak, majd megmondom a bátyámnak és majd ő megver!” Istent is erre szeretnék felhasználni: hogy teljesítse a saját kívánságunkat, vágyunkat az Ő nagyobb erejével. Hányszor előfordul bibliaolvasó emberekkel, hogy a saját vágyukat, a saját szívük gondolatát akarják igazolva látni az Isten Igéjéből. Azt a teendőt olvassák ki belőle, amire a szívük vágyik, amit nem Isten Igéje mond, hanem a szívük vágya. Tudok olyan valakiről, aki évek óta jár ide mind a mai napig ebbe a templomba, és arra vár, hogy Isten Igéje egyszer igazolja azt a bűnt, amit melenget az életében. Egyszer olyat akar hallani Isten üzeneteképpen, ami fölszabadítja a lelkiismeretét, amivel megnyugtathatja magát, hogy na lám, mégiscsak nekem van igazam!... Nos, hát az ilyen ember az, “aki kezében hordja Istenét”. Jézus tanítványainak is támadt ilyen kísértése egyszer, amikor egy samáriai faluban, amelyik nem fogadta be éjszakai szállásra Jézus Krisztust, így szóltak: “Akarod-e, hogy kérjük Istent, hogy bocsásson tüzet az égből és eméssze meg ezt a falut?” - Tehát: mi haragszunk a samáriaikra: büntesse meg őket az Isten! Nos, hát ez az az eset, amikor valaki hisz az Isten erejében az Ő dicsősége nélkül, amiről Jób beszél, hogy “kezében hordja Istenét”. Vagy azt hiszi, beképzeli magának, vagy legalább is úgy tesz, mintha... - pedig az ugye képtelenség: Isten az ember kezében! Nem lehet, atyámfiai! Csak megfordítva, úgy, hogy az ember van az Isten kezében! És ha ezt az ember vállalja, és maga is teljes bizalommal teszi le sorsát, testét-lelkét, szenvedését, gyötrelmét, fájdalmát, betegségét, küzdelmét az Isten hatalmas kezébe, akkor boldog tapasztalatává lesz egyszer Jézus Krisztusnak ez az ígérete: “Senki ki nem ragadja őket az én kezemből”.

4) Így botladozott, tántorgott Jób hite ide-oda: mint az űzött vad, amelyik hol a hajtók felé, hol megint a vadász felé akar kitörni a körből, úgy küzdött Jób hol a barátai, hol megint Isten ellen, míg végül azt teszi, amit csak a végső kétségbeesés, vagy a hit tehet: beleveti magát annak a karjaiba, aki veri. Beleveti magát Ura karjaiba ezzel a váratlan fölkiáltással, hitvallással: “Én tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll!” Ha semmit sem tudok is, azt az egyet tudom és az elég, hogy Ő, a Megváltó Isten: Él! Ő mindent túlél, a halál utánra is rábízhatom az ügyemet, utoljára Ő dönt, az utolsó ítéletet Ő mondja ki majd. Ilyen a hit küzdelme sokszor: keserű fájdalmában vádolja Istent és mégsem tud elszakadni tőle. Ellenséget lát benne, mégis belekapaszkodik. Összeroskad a csapásai alatt, mégis Nála keresi a menedéket. Fél Tőle, mégis Hozzá menekül. Panasza van Isten ellen, mégis Néki panaszolja el azt is. Nem látja szeretetét, mégis arra számít. Tudja, hogy büntetést érdemel, mégis kegyelmet vár. Ítélőbírája előtt remeg, mégis Őt kéri ügye védelmére. Fáj neki Isten akarata, mégis arra akar ráhagyatkozni. A halál örök sötétsége tátong előtte, mégis az örök élet útján járva megy át rajta.

Ez az igazi hit: ez a szent mágia, ez a bátorság, amelyik egyedül az Úr szavára támaszkodva, Jézus halála és feltámadása hírére számítva ellent mer mondani a látszatnak, a saját szíve érzelmeinek, a saját értelme józanságának, annak, amit lát, érez, amire vágyik, amit akar. Akkor lassan lecsitul a sok égő "miért", és teljes győzelemre jut ez a boldog mágia. - Amikor ide eljut Jób, vagy akár egy mai Jób: újra megtalálja a lelki egyensúlyát.

Ugyanaz a hit ez, amelyik a zsoltárban így énekel: “Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem Te vagy, oh Isten, mindörökké!” (Zsolt 73,26)

Ámen

Dátum: 1958. október 12.

Ott hagytuk el pár héttel ezelőtt Jób történetének a vizsgálását, ahol az történik, hogy Jób a reá zúduló szenvedések súlya alatt már nem bírja tovább, kikel magából, iszonyú panaszra, szinte átokra nyílik a szája, megátkozza azt a napot, amelyen a világra kellett jönnie. Erre a három jó barát is, akik addig a borzasztó szenvedés látásától némán ültek Jób ágya mellett, most megszólalnak, és megpróbálják vigasztalni kínban fetrengő barátjukat. Előveszik mindazokat az érveket, amelyekkel abban a korban igyekeztek a vallásos emberek magyarázni a szenvedés értelmét. Hosszadalmasan, 23 részen át folyik a vita Jób és barátai között, sokszor elmondják ugyanazt, amit már előbb is mondottak. Beszédükben sok igaz és sok téves nézet váltakozik egymással, hol nekik van igazuk, hol megint Jóbnak. Mind a három barát háromszor ragadja meg a beszéd fonalát és mindenikre külön-külön válaszol Jób. Szóval: benne van ebben a most következő 23 részben az örök emberi viaskodás az örök problémával, a szenvedéssel.

Én most nem veszem külön-külön az egyes beszédeket, amiket Jób három barátja elmond, mert akkor nagyon hosszúra nyúlnék az egész könyv magyarázata, hanem inkább azt próbálom meg, hogy a mai prédikációban összefoglalom azokat az alapgondolatokat, amelyek a barátok okfejtésében mindig újra visszatérnek; azokat az alapgondolatokat, amelyeket mind a hárman mindig újra különböző érveléssel fejtegetnek.

1) Az első alaptétel ez: Isten igazságos. Az emberi boldogságot és boldogtalanságot nem önkényesen osztogatja, hanem úgy, hogy megáldja a kegyeseket és megbünteti a gonoszokat. Ímé, mondja Elifás: “Emlékezzél kérlek, ki az, aki elveszett ártatlanul és hol törültettek el az igazak? Amint én láttam, akik hamisságot szántanak, és gonoszságot vetnek, ugyanazt aratnak.” Tehát Elifás arra az általános emberi tapasztalatra hivatkozik, hogy aki valami gonosz dolgot művel, végül mindig ő maga vallja kárát. Aki másokkal szemben irgalom nélküli, kegyetlen, önző, irigy volt: hamarosan maga is másoknak ugyanilyen indulatai miatt fog szenvedni. Van egy bizonyos isteni természeti törvény, amit az Újtestamentum is így fogalmazott meg pontosan, ahogyan itt Jób barátja: Amit vet az ember, azt aratándja is! Azt jelenti ez, hogy a bűnt, amit elkövetett az ember, nem lehet csak egyszerűen elfelejteni, mert az egyszer visszatér és irgalmatlanul visszaüt!

Egy férfi panaszolta el a múltkor, hogy milyen borzasztóan szenved lelkileg a felesége miatt, iszonyú fájdalom számára az a fölismerés, hogy az asszony hűtlen lett hozzá, mást szeret, egy harmadik közbelépett és felborította az egész családi életüket, ami pedig olyan harmonikus, olyan boldog volt! Hát mit vétettem én, hogy így büntet az Isten?! - kiáltott fel a férfi gyötrő fájdalmában. Azután a beszélgetés folyamán kiderült, hogy évtizedekkel ezelőtt ő ugyanezt tette: ő volt az, aki harmadikként közbelépett illetéktelenül két ember boldog házaséletébe, őmiatta borult föl annak idején egy családi élet, őmiatta kellett akkor két embernek elválni egymástól és így vette ő feleségül akkor azt, aki most őhozzá lett hűtlen. Amikor ez így szépen kiderült, a férfi csendesen lehajtotta a fejét és csak ennyit mondott: visszakaptam, amit 20 évvel ezelőtt én okoztam egy másik férfinak. - Isten büntetése ez? Így is lehet mondani, de úgy is, hogy utolérték a régi bűnei és irgalmatlanul visszaütöttek rá. Igen: a bűnt nem lehet egyszerűen csak elfelejteni, fátyolt borítani rá, megrázni magát az embernek, mint a kutya a vízből kijőve és tovább menni: a bűn nem marad el tőlem valahol a múltban, ahol elkövettem, hanem egyszer kikel - talán akkor, amikor legkevésbé várnám -, mint az elvetett mag és keserű gyümölcsét annak kell megenni, aki annak idején régen elvetette (lásd József testvéreit!).

Igaza van Elifáznak: akik hamisságot szántanak és gonoszságot vetnek: ugyanazt aratnak! - Tehát a három barátnak az a különös törekvése, hogy a szerencsétlenségben és szenvedésben Isten igazságos büntetését keresik: két szempontból lehet helyes. Egyik ez: amikor az embert valami baj éri, mindig jól teszi, ha megvizsgálja, nincs-e valami rendezetlen dolog az életében, nem lapul-e valahol valami elfelejtett bűn a múltjában vagy a jelenében, amit most Isten elő akar vétetni, amivel le akar számoltatni, amitől meg akar tisztítani?! Jób fejéhez a barátai iszonyú vádakat vagdalnak: “Avagy nem sok-e a te gonoszságod, és nem véghetetlen-e a te hamisságod? Hiszen zálogot vettél a te atyádfiától méltatlanul, és a szegényeket mezítelenekké tetted.” (Jób 22,5-6) És bár nincs igazuk, de mégis jó, ha még egy ilyen torz tükörben is azt vizsgálja az ember, hogy nincs-e mégis valami kicsi igazság benne: nem arról van-e szó, hogy valamit nem értettem meg, míg szelíden és csendesen mondta az Isten, és most azért kell a szenvedések tüzével égetővé, sürgetővé, sürgőssé tennie számomra valami igazságot.

Azután olyan értelemben is helyes lehet Jób barátainak az alaptétele, hogy sohasem ér érdemtelenül a szenvedés. Nincs olyan szenvedés, amit meg ne érdemeltem volna nagy általánosságban is, egyszerűen azért, mert sohasem vagyok ártatlan. - Mindig csodálkozom azon, amikor emberek ilyenformán panaszkodnak: “Miért büntet az Isten, vajon mit vétettem, hogy ide jutottam, nagyon bűnösnek kell lennem, hogy ennyit szenvedek...” - Én ilyenkor mindig azt szoktam mondani, hogy bizony nagyon-nagyon bűnösnek kell lenned kedves atyámfia, sokkal bűnösebbnek még annál is, mint gondolod, annyira, hogy nem is csak olyan büntetést érdemelnél, nem is érdemelsz jobb sorsot, mint egy betegség, vagy állásvesztés, vagy kitelepítés, vagy börtön! - Mindez sokkal kevesebb, mint amit érdemelnél, mert a bűneidnek sokkal nagyobb büntetése van: Jézus Krisztus halála, az Isten Fiának a kivégzése! - Igen, itt van a te bűnödnek is az egyenes arányú büntetése. Az a szerencsétlenség és baj, ami érhet bennünket az életben, talán csak arra szolgál, hogy érezzek meg a saját bőrömön valami kicsit az Istennek abból az igazságosságából, amivel az én bűneimet érdemük szerint Jézuson megbüntette! A szenvedésben mindig megláttat és megéreztet Isten valamit az Ő igazságosságából, és bizonyára azért, hogy bűnné legyen a bűn, kiderüljön, fájjon, égessen - és odaűzzön a kegyelemhez. És ha a fölismert, megbánt és megvallott bűneimmel már ott térdelek Előtte a keresztnél, akkor máris igaz, hogy “Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de meg is gyógyít.” Megsebez az igazságossága, de bekötöz az irgalmassága; összezúz az ítélete, de meggyógyít a kegyelme. Sőt azt hiszem, sokszor egyenesen azért sebez meg és zúz össze, hogy bekötözhessen és meggyógyíthasson, vagy képek nélkül: hogy beleessünk a kegyelembe, vagy még mélyebben essünk bele az Ő kegyelmébe.

Hallottam egyszer egy lelkipásztorról, aki így tett bizonyságot: “A hitvalló egyház lelkésze voltam, sokszor prédikáltam és tanítottam az Írás ismeretére. De amikor Jézusról beszéltem, Aki azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azokat, akik elvesztek, akkor mindig úgy belehasított a szívembe, hogy én ezt személyesen sohasem éltem át! Persze tudtam, hogy az én életemben is vannak bűnök és örültem is a bűnbocsánat szónak. De hát ezért kellett volna az Isten Fiának olyan véresen nyomorúságosan kereszthalált halnia?! Ennyire elveszett én sohasem voltam. És így én abban az időben hűséges közvetítője voltam egy helyes bibliai igazságnak, de nem voltam bizonyságtevője az elveszett és megtalált állapotnak! Míg azután egyszer Isten engem is elveszett emberré tett! Olyanná, akinek minden talaj kicsúszott a lába alól. És aki most már csak a megmentő Jézus átszögezett, véres kezébe kapaszkodhat bele a megtartatásáért. Most már én is tapasztalatból tudom, mit jelent: elveszettnek lenni és megtaláltatni!

Azt hiszem, Isten végül mindig odaűz az Ő igazságának a megéreztetésével, hogy kénytelen legyen a szenvedő ember odamenekülni a kegyelemhez, a bűnbocsánathoz, a megváltás valóságához, Jézus Krisztushoz! És ott mindig felujjong a lélek: az Úr valóban megsebez, de be is kötöz, összezúz, de meg is gyógyít! És igazat ad Jób barátjának, hogy valóban boldog ember az, akit Isten megdorgál. Azért a Mindenhatónak büntetését meg ne utáljad!

2) Tehát van valami igazság Jób barátainak ebben az alapgondolatában: Isten igazságos, a boldogságot és boldogtalanságot nem önkényesen osztogatja, hanem úgy, hogy megáldja a kegyeseket és megbünteti a gonoszokat. De abban, ami a második alapvető gondolat az érvelésükben, már nincs igazuk: hogy Jób szerencsétlensége tehát ezt bizonyítja, hogy Jób valami konkrét, nagy bűnnel bántotta meg Istent, Isten most Jóbnak valami titkos bűnéért sújtott oda a vesszejével, mint a tanító bácsi az iskolában a nádpálcával. Ha Isten igazságos - mondják egyértelműen a barátok -, és ha Jóbot ilyen sok súlyos csapás érte, akkor ez csak úgy érthető, hogy Jób vétkezett valamivel, csak nem akarja bevallani, és ez a szerencsétlenség egyenes arányú büntetése vétkének. Az ilyen különlegesen nagy szerencsétlenség, mint ami Jóbot érte, különlegesen nagy bűnösségre utal. Meg is mondják neki nyíltan: “Az eltikkadtnak vizet sem adtál inni, és az éhezőtől megtagadtad a kenyered. Aki hatalmas volt, azé vala az ország, és aki nagytekintélyű volt, az lakik vala rajta. Az özvegyeket üres kézzel bocsátottad el és az árváknak karjai eltörettek. Azért vett téged körül a veszedelem és rettegtet téged hirtelen való rettegés.” (Jób 22,7-10)

Nem olyan egyszerű a szenvedés problémája, ahogyan ezek a barátok gondolják, hogy tudniillik Jób sokat vétkezett, tehát sokat kell szenvednie! Ennek a tételnek például én magam személy szerint vagyok az élő cáfolata: ha aszerint kellene testi és lelki kínokat szenvednem, amilyen mértékben vétkeztem az Úr ellen és embertársaim ellen, akkor most nem tudnék itt szólni hozzátok, mert a kínoktól fetrengenék valahol elhagyatottságban, nyomorúságban, gyalázatban. Ha Isten érdemem szerint bánna velem, a bűneim nagyságához mérné a jólétemet vagy balsorsomat: ordítanom kellene a szenvedéstől, ha ugyan még egyáltalán élnék. Tehát nem úgy van az, hogy a szenvedés, a balsors annak a jele, hogy az illető istentelen, gonosz ember! Ennek nagyon sokszor éppen az ellenkezőjét látjuk a gyakorlatban: hogy valakinek nincs semmi olyan konkrét bűn az életében, amire egyenes ítéletképpen kapná a szenvedést, a bajt. Néha a legáldottabb, leginkább istenfélő, legjobban megtisztult lelkeknek jut osztályrészül a legszörnyűbb szenvedés. Láttunk már mindnyájan olyat, hogy valaki, akinek az élete csupa szeretet, csupa önfeláldozás, csupa gyermeki hit, bizalom, jóság: a szemünk láttára sorvad hónapokon keresztül valami iszonyú betegségben, napról-napra egyre jobban megy tönkre, kínlódik, csillapíthatatlan fájdalmai vannak; vagy valamiféle más szerencsétlenség, baj, lelki fájdalom, anyagi veszteség keseríti az életét, úgy, hogy önkénytelenül felsóhajtunk: miért kell egy ilyen igazán áldott, jó léleknek ennyit szenvedni, éppen neki, aki mindig ilyen, meg olyan jó volt...?!

Igen: vannak ilyen titkok, ilyen érthetetlen dolgok! És ilyenkor az a legborzasztóbb, amit Jób barátai művelnek: az, hogy mindenáron meg akarják magyarázni ennek a szenvedésnek az isteni értelmét. Mindenképpen meg akarják érteni és értetni a logikáját a dolgoknak. - Itt el kellene némulni és azt tenni, amit Elifáz tanácsol Jóbnak: “Azért én a Mindenhatóhoz folyamodnám, az Istenre bíznám ügyemet, Aki nagy, végéremehetetlen dolgokat művel és csudákat, amiknek száma nincsen.” (Jób 5,8-9) Igen: ez az egyetlen segítség, vigasztalás, megoldás: az Úrhoz, a Mindenhatóhoz folyamodni, a szív minden fájdalmát Őelőtte kiönteni, a nyomorúság teljes mélységét Őnéki elpanaszolni - szabad! A hívő embernek szabad panaszkodni is, de mindig csak az Úr előtt, az Úrnak! Ha nem szerteszét potyogtatod el a panaszodat, hanem az Úr előtt öntöd ki: akkor jó! Azt lehet. Azt jól teszed! Hiszen az Úr a kevélyeknek ellene áll, de az alázatosaknak kegyelmet ád. A megrepedt nádat nem töri el és a füstölgő gyertyabelet nem oltja ki. Tehát csak bátran: a Mindenhatóhoz folyamodni, és rábízni ügyemet, aki nagy, végéremehetetlen.

Egyszer már mondtam, hogy Isten nem azt várja, hogy megértsük Őt és az Ő cselekedeteit, hanem azt, hogy bízzunk Benne! Mit akarsz te megérteni abból, hogy Isten mit miért csinál?! Ki tudná megmondani, hogy Isten gondolata szerint miért szenved az igaz ember?! Ki merné arrogálni [jogtalanul követleni] magának azt, hogy megértse Isten elgondolását és szándékait?! Olyan képtelenség, olyan gőgös beképzelés lenne az, mintha egy katicabogár, amelyik a maga féregnyi életén át megmászta az Országház egyik tornyának a felét, most az itt szerzett tapasztalatai alapján fogalmat akarna alkotni magának Ybl Miklós lángelméjéről, vagy a modern építészet technikai problémáiról. Hol van a katicabogár értelme az ember értelmétől - pedig mind a kettő teremtmény! Hát még az ember értelme az Isten értelmétől: a teremtmény a Teremtőtől! Nem jobb-e, ha minden magyarázgatási próbálgatás helyett megnémul az ember és leborul a Mindenható előtt, “Aki nagy, végéremehetetlen dolgokat művel és csudákat, amiknek száma nincsen.” (Jób 5,9) - Igen: bízzad rá ügyedet, hiszen ez a megközelíthetetlen és fölfoghatatlan Isten a számunkra Jézus Krisztus emberi személyében testvérünkké és megváltónkká lett és most Jézus Krisztus ismeretében még inkább bizonyosak lehetünk abban, hogy Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de meg is gyógyít! - Néha még itt a földön, esetleg hosszú évtizedek múlva is, de kiderül az, hogy miért volt a szenvedés, ami nem büntetésként nehezedett annak idején az életére valakinek (Bükki Zsigmond). De van úgy is, hogy csak majd odaát - amikor már a színről-színre látás megkezdődik -, értjük meg, miért kellett szenvedni! (Misszionárius.) Mi, akik a legmélyebb és legérthetetlenebb emberi szenvedés alatt is még sokkal mélyebben ott látjuk a Jézus Krisztus szenvedését és halálát, és akik a legvigasztalanabb halál fölött is ott látjuk Krisztus feltámadását: nagy alázatos hittel bár, de mégis vallhatjuk: “Ímé boldog ember az, akit Isten megdorgál; azért a Mindenhatónak büntetését meg ne utáljad! Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak.” (Jób 5,17-18)

Bükki Zsigmond, egy lelkipásztor mondta el, hogy kisgyermekkorában édesanyja meghalt. Kicsi gyermekszívében hónapokon, sőt éveken át nem tudott a nagy fájdalomba beletörődni. A temetőben sokszor ráborult a sírra, átölelte a fejfát és görcsös zokogással szinte számon-kérte Istentől, hogy miért vette el tőle az édesanyját. Később azután, felnőtt ember korában már kezdett megérteni a nagy "miért"-ből valamit: Nehéz életkörülmények között élt, az árvaság mostoha sorsában edződött hozzá a későbbi terhek hordozásához. Keményebb, szilárdabb, megértőbb, gyöngédebb férfi lett belőle, mint sok más társa, akiket az élet ütéseitől megvédett az édesanyai gondoskodás. Ímé, a gyermekkorban összetört lelket a felnőttkorban gyógyította meg az Úr.

Egy misszionáriustól olvastam, aki hosszú, hűséges szolgálata ideje alatt egyetlen egyszer sem tapasztalhatta meg azt a nagy örömet, hogy valaki megtért és a keresztség fölvételére jelentkezett volna. Nagyon el volt keseredve emiatt. Úgy is halt meg, hogy senkit sem részesített keresztségben. - Utóda, amint elfoglalta az üresen maradt missziói állást, egyszerre csodálkozva látta, hogy tömegesen jelentkeznek az emberek megtérésre, keresztelésre. Meg is kérdezte, hogyan lehetséges ez, hiszen előde olyan hűséges munkát végzett, mégse volt semmi eredménye. Ő pedig alighogy megjelenik, máris ilyen sok gyümölcse van. - Megmondták neki: Előbb látni akartuk, hogyan hal meg. Vajon a halála igazolja-e mindazt, amit életében hirdetett? És mivel láttuk, hogy valóban úgy is halt meg, ahogyan tanította, most már hiszünk neki, és követni akarjuk azt a Jézus-t, Akit ő hirdetett közöttünk! Íme, a földön megsebzett lelket a mennyben kötözte be az Úr.

Ebben a bizonyosságban énekeljük el:

Jézus, benned bízva-bízom,
Elpusztulnom, ó, ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron
Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram,
Mindörökké boldogan.

(295. ének 2. vers)

Dátum: 1958. október 5.

Talán emlékeztek még reá, hogy a legelső alkalommal, amikor Jób könyvével kezdtünk foglalkozni, arról beszéltünk, hogy miként él egy igazán istenfélő ember? Úgy beszéltünk Jóbról, Istennek erről a kedves gyermekéről, mint egy igazán istenfélő emberről. Most pedig, amikor itt, a harmadik részben olvassuk az ő fájdalmas kitörését, szinte átkozódását: csodálkozva kérdezzük: hát ilyen is tud egy igazán istenfélő ember lenni? Bizony tud! És én éppen ebben látom, hogy a Biblia mennyire igazán az élet könyve. Nem idealizálja azokat az embereket sem, akiket például állít elénk, úgy mutatja be őket, ahogyan vannak, a maguk gyengéivel, hibáival együtt. A Biblia szentjei, hősei, mint például egy Mózes, Jeremiás, Péter apostol és a többiek: nem vértelen szentek, hanem húsból és vérből való emberek, pontosan olyanok, mint mi is vagyunk. Nekik is vannak gyenge pillanataik, bukásaik, hitbeli csődjük is. Jóbnak, ennek az igazán istenfélő embernek is volt ilyen ideje, és ha nem lett volna, akkor nem is lett volna igazi ember, hanem valami idealizált, költött személy. Íme, a felolvasott részben olyan rettenetes szavakkal ömlik ki belőle az átok határán mozgó keserűség, hogy az már szinte nem való a szószékre! Azt a mélységet, amibe itt belekerült Jób, talán így lehetne tételesen kifejezni: a hívő ember lázadása a sorsa ellen, vagy Isten ellen! Erről szeretnék most beszélni.

Először is azt vizsgáljuk meg, hogyan jutott el idáig Jób? Utolsó szavai, amiket még a múltkor hallottunk szájából: a csendes megadásnak, a hívő belenyugvásnak a bizonyságtétele volt. Most pedig éppen ellenkezőleg: hangos jajkiáltással, a kétségbeesett fájdalomnak vulkanikus kitörésével átkozza meg azt a napot, amelyen erre a nyomorult világra jött! Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az emberi teherbíró képességnek is van határa, és ha erre a határra elérkezik, azon túl már a legkisebb teher is elég arra, hogy leroskassza az embert. Itt is: ugyanaz az ember, aki a vagyonát és a gyermekeit úgy tudta elveszíteni, hogy közben magasztalta Istent, ugyanaz a szív, amelyik a gyógyíthatatlan betegséget alázatosan elfogadta Isten kezéből, egyszerre valami vad, kétségbeesett fájdalomban tör ki, amint azt a bizonyos határt elérte. A boldog, alázatos, engedelmes Isten-gyermeke, aki a szenvedések éjszakáján is képes volt magasztalni még Istent, most egyszerre föllázad a reá mért kereszt ellen. A lelki feszültség a belső kétségbeesésnek valami iszonyú kirobbanásában oldódik föl.

Emberileg nagyon érthető ez, és lélektanilag könnyen magyarázható. Így szokott ez lenni ma is, amikor valakire váratlanul szakad rá valami csapás. Hányszor láthattuk már, hogy eleinte szinte nem is tudja valaki fölfogni például annak a gyásznak az igazi jelentőségét, ami érte. Bizonyos kábulatban jár-kel a lelkét ért ütéstől. És csak később eszmél rá lassan-lassan, hogy micsoda szenvedés, micsoda fájdalom van abban a gyászban, amit hordoz. Az álomszerű kábulatból csak később tér magához és akkor ébred rá a szomorú valóságra, hogy valaki örökre odavan! Nemcsak a gyásznál, minden megpróbáltatásnál úgy van, hogy az addig túlfeszített idegek meglazulnak és a lélek tiltakozni kezd a reá nehezedő teher ellen. Úgy szoktuk ezt mondani egyszerűen, hogy az ember kiborul magából. Érzékenyebb idegzetű emberek ilyenkor kapnak idegösszeomlást, a magas vérnyomásúak pedig agyvérzést. Az emberi lélekben van egy határ, amelyen túl fölszakad a gát és kiömlik a visszatartott keserűség, tulajdonképpen lelepleződik az emberi gyengeség, az, amit egy ideig takart, vagy megfékezett az önfegyelem, vagy a hit ereje!

Mert bizony a hívő embernél is van ilyen kiborulás! - Épp a múlt héten mondta egy hívő testvérünk, akire igen súlyos kereszt nehezedik: “Tudod, sokszor az az érzésem, hogy nem bírom tovább! Összeroskadok, kétségbeesem! Vagy kirúgok a hámból és olyan valamit teszek, amit előre tudom, hogy megbánok.” Ilyenkor látszik meg, hogy a hívő ember is milyen nyavalyás, milyen tehetetlen, mennyire a menny és a föld, az angyal és az állat, a szellem és az anyag feszültségében élő lény. A legalázatosabb szentnek is vannak olyan pillanatai, amiket nagyon szégyellhet - amikor az óembere újra előtör és fölforgat mindent!

Az is nagyon világosan látszik Jób történetéből, hogy hol van az emberi teherbíró képességnek ez a határa és mikor lendül át rajta túlra az ember. Olvastuk, hogy Jób barátai, megdermedve a borzalomtól, némán vették körül a szenvedő embert, az érthetetlen szenvedés láttán nem bírtak szólni egy szót sem. Jób lelkében pedig a barátok látása fölidézte a fájó emlékeket, a boldogságot, amit a jó napokban együtt éltek át. Az ő néma tekintetük tükrében látta meg Jób, hogy milyen boldog volt ő akkor és milyen nyomorúságosan szerencsétlen most! Hogy milyen nagy a különbség az egykor és a most között. Hogy mekkorát zuhant! Szinte a barátai szemével, tehát az emberi részvét tehetetlenségével látja a saját nyomorúságát és annak teljes kilátástalanságát. És ekkor billen föl a lelki egyensúlya. Gyászoló könnyei elerednek az újabb kondoleáló megjelenésekor. Jób a reá meredő néma tekintetekben csak az elvesztett szerencséjét és jelen nyomorúságát látja, vagyis: nem az Urat látja most már, nem Őreá néz, akinek az akaratában megnyugodott eddig, nem az Úrba kapaszkodik a tekintetével: persze, hogy összeomlik! Hiszen eddig sem önmagában volt tartása a lelkének, hanem az Úrban volt az ereje. Péter is akkor kezdett elmerülni a hullámokban, amikor egy pillanatra az Úr hatalma helyett a veszély nagyságára fordította tekintetét. Az egyik Zsoltárban van megírva: “Akik az Úrra néznek, azok felvidulnak és arcuk meg nem pirul.” (Zsolt 34,6) Nos: az emberi teherbíró képesség addig tart, amíg az Úrra nézek és azonnal ott a határa, amint magamra, az életemet fenyegető veszedelmekre, a betegségemre, a bajaimra kezdek nézni, amint a problémámat az emberi tehetetlenség szemszögéből kezdem látni. Ezen a ponton a legnagyobb “hithősnek” is végződik a lelki ereje és fölborul a lelki békessége, éppen úgy, mint Jóbnak!

Íme, így olvassuk a szomorú tudósítást: “Vesszen el az a nap, amelyen születtem, és az az éjszaka, amelyen azt mondták: fiú fogantatott.” (Jób 3,3) Megátkozza a saját születésnapját! Az órát, amelyben elkezdődött élete a földön. És ez azért olyan borzalmas, mert az életet általában úgy tekintjük mint a legfőbb javunkat, mint Isten legdrágább ajándékát. Minden áldozatra hajlandók volnánk, hogy az életünket védjük, életünket fenntartsuk vagy megmentsük. Ezért szoktuk mindig újra meg is ünnepelni azt a napot, amelyen életünk elkezdődött a földön. Az örvendező ünnepélyesség, amely a születésnapot áthatja, mintegy magában véve is kifejezi már, hogy az életet, minden új napot és minden új esztendőt hálával fogadunk el Isten kezéből, mint drága ajándékot! Mint kegyelmi időt és nagy alkalmat arra, hogy Néki élhetünk, Néki szolgálhatunk!

Jób azonban nem tud örömmel, hálával gondolni a saját születése napjára. Azt kívánja, hogy bár kitörültetnék az a nap a kalendáriumból: “Az a nap legyen sötétség, ne törődjék azzal az Isten onnét felül és világosság ne fényljék azon.” “Bár soha meg ne születtem volna” - sóhajtja keserűen! De hát hiába minden, mert megszületett! Megszületett és most mintegy elviselhetetlen terhet hordozza, vonszolja magával az életét! És ha már így van: hát akkor legalább “Miért is ki nem múltam, mihelyt megszülettem!?” “Miért vettek fel, miért, az emlőkre, miért is ad Isten a nyomorultnak világosságot, miért ad életet a keseredett szívűeknek!” Miért, miért? MIÉRT?!! Néha az egész élet nem egyéb, mint egy csomó érthetetlen kérdésnek, egymásután fölbukkanó miérteknek a fájó sorozata! Óh, az élet, ez a nagy ajándék, de borzasztó nagy teherré tud lenni! Úgy összezavarodhat, hogy az ember végül is nem tud mit kezdeni vele! Ilyenkor derül ki azután, hogy az élet mindig, a jó napokban is tulajdonképpen egy nagy talány: mire való, miért van egyáltalán, mi a célja?! Hiszen a végén mindig ott van a halál! Miért élünk akkor egyáltalán? Mi értelme van akkor ennek a sötét, titokzatos, veszedelmekkel teli kalandnak, az életnek, amelyik egy szomorú napon mindenképpen a halál éjszakájába torkollik bele? Micsoda az ember? Mi vagyok én, mi az én feladatom, mi a sorsom?

Íme, ennyire el tudja veszíteni egy ember a tájékozódását, ennyire bizonytalanná válik körülötte és benne egyszerre minden, amint leveszi tekintetét az Úrról és a saját tehetetlenségét, nyomorúságát látja csupán! Mindig így van, ha Istentől elszakadva, Isten kezéből mintegy kiesve látjuk az életet, vagy annak valamilyen problémáját, akár a magunk egyéni sorsát illetően, akár a világ egyetemes problémáit illetően! Isten nélkül valóban borzalmas zűrzavar, nyomorult kaland, értelmetlen játék az egész élet! Ezt érezte meg Jób! A veszedelmek, a szenvedések előtte meredő hegyétől nem látta Istent, azt hitte, hogy elfeledkezett róla, elhagyta őt, sőt elvetette őt az Úr! Azt pedig mint hívő ember tudja, hogy Isten nélkül, Istentől elhagyatva és eltaszítva nem lehet és nem érdemes élni!

Jóbnak igaza van abban, hogy jobb soha meg nem születni, mint Istentől elvettetve élni! Jóbnak igaza van abban, hogy egy Isten nélkül való életnél még a halál is jobb! Mindig akkor válik elviselhetetlen teherré, kibírhatatlanná, nyomasztóvá az élet, vagy annak egy szakasza, amikor nem látom benne Istent, amikor azt látom, hogy elhagyott az Isten! Akkor azután mit kezdek az Ő ajándékával: az élettel?! Nem ér az már akkor semmit! - Igen, ebben igaza volt Jóbnak, csak abban nem volt igaza, hogy azt hitte, eltaszította magától az Úr, elfeledkezett róla, hogy azt hitte: Isten nincs benne az ő életének ebben a borzalmasan összekuszálódott szakaszában, a szenvedésben.

Ebben nem volt igaza Jóbnak! - De hát Jób még nem úgy ismerte az Istent, mint Aki maga is alászállt a szenvedésbe, a megaláztatásba, a gyalázatba, a kínhalálba, a kárhozatba! Jób még nem ismerte Jézust és nem tudta, hogy az emberi gyötrelem minden miértje benne rezdült abban az isteni miértben, amely Jézus ajkáról szakadt föl a Golgotán, így: “Én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt 27,46b) Mióta Isten maga, Jézus személyében a legmélyebb emberi nyomorúságba szállt le, azóta tudjuk, hogy nincs olyan helyzet, nincs olyan mélység, értelmetlen szituáció, gyötrelmes miért, amelyben ne volna benne az Isten, amelyben ne melegíthetne az isteni szeretet és kegyelem napsugara. Életem mélypontjain sohasem az volt az igazi vigasztalásom, hogy majd csak kiszabadít innen az Úr, hanem az, hogy itt is jelen van az Isten, itt is velem van Jézus! Itt is Ő az Úr!

Pál apostol már így ismerte az Istent! Ezért arra a kérdésre, hogy miért élünk, mi értelme van ennek az egész különös kalandnak, így válaszolt: “Mert közülünk senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának: mert ha élünk az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úréi vagyunk. Mert azért halt meg és támadott fel és elevenedett meg Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék.”

Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy add föl az ellene való küzdelmet! Úgy, ahogyan egy hívő testvérünk tette most, aki sehogy sem akart belenyugodni abba a betegségbe, ami láthatólag elemészti lassan az életét. Küzdött ellene, éjszakákon át tusakodott imádságban, majd megpróbálta kiűzni magából Krisztus nevével a betegség lelkét, míg végül rájött, hogy nincs kiút, őt is ugyanúgy, mint Jóbot “bekerítette Isten köröskörül”. Megadta magát! És akkor egyszerre fölszabadult! Valami nagy-nagy fölszabadulást érzett. Tudomásul vette, hogy ha életben marad, az Úrnak él, ha meg kell halnia, az Úrnak hal meg. Mindkettőt ugyanannak az Úrnak a dicsősége, szeretete, élete ragyogja be.

Egyszer egy jószívű ember az országúton, ahol nehéz autók száguldottak végig, megpillantott egy békát. Odament hozzá, fölvette a tenyerébe, ki akarta vinni az országút szélére, ahol nem gázolják el a kerekek. A kis béka megrémült, ijedten tekintett megmentőjére és minden igyekezetével azon volt, hogy kimeneküljön a meleg, puha tenyérből. Az ember kénytelen volt a kis ostoba jószágot erősebben megmarkolni, úgy hogy ijedt szíve lüktetését ott érezte az ujjai között és így vinni félre, ki a veszélyből, az országút szélére, a fűbe.

Óh, testvérek, miért nem merünk belesimulni Isten mentő kezébe?! Hiszen azért fáj a szorítása, mert talán rugódozunk Ellene! Add meg magad, add föl az Ellene való küzdelmet! És: vállald Vele az életet. Ha az ember fönt és lent, jó és rossz napokban egyaránt azzal a kérdéssel éli az életét: “Mit akar Isten itt most tőlem, velem, általam?” - akkor az élet sohasem lesz értelmetlen. Ha az Úrnak élünk, akkor még úgy is van értelme az életemnek, ha belepusztulok! Hiszen akkor is az Úrnak halok meg! Az Úrnak, Aki maga az ÉLET! - Mert azért halt meg és támadott fel és elevenedett meg a Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék!

Ámen

Dátum: 1958. szeptember 14.

Amint tudjátok, Jób könyvének eddigi magyarázata során kihagytam azokat a részeket, amelyeket most fölolvastam, tehát a Sátánnak az Isten trónusa előtt való megjelenését és az ezzel kapcsolatos problémákat. Most viszont kifejezetten csak Jób történetének ezzel a szellemi hátterével szeretnék foglalkozni, amint be is jelentettem a múlt vasárnap. Tekintettel arra, hogy itt olyan titkokat leplez le előttünk az Isten Igéje, amelyekkel kapcsolatban nagyon messzire elszaladhat az emberi fantázia és amelyekről talán éppen ezért az egyházakban nem is nagyon szoktak beszélni, inkább csak a szekták körében: igyekeznünk kell nagyon szorosan tartanunk magunkat az Igéhez. Szeretnék erről a problémáról nem többet mondani, mint amennyit Isten ebben az Igében kijelentett. És amit kijelentett, nem azért tette, hogy emberi kíváncsiságunkat elégítse ki vele, hanem hogy vigasztaljon és figyelmeztessen általa! Így fogadjuk hát azt a néhány egyszerű megállapítást, amit ebből az Igéből most megpróbálok összegezni.

1) Legelőször is az válik nyilvánvalóvá ebből a különös leírásból, hogy a földi dolgoknak mennyei háttere van - a látható események mögött láthatatlan erők működnek. Emberi sorsok alakulása és a szellemi hatalmak mozgása között titokzatos összefüggés van. Csakis így lehet valamilyen megnyugtató megoldást találni arra a gyötrő kérdésre is, hogy honnét van annyi rossz a földön? Ha csak azt látjuk, ami a szemünk előtt játszódik le: az sokszor értelmetlen, zűrzavaros, kétségbeejtő! Éppen az ellenkezője annak, amit jogosnak és méltányosnak érezne az ember. Néha úgy látszik, mintha igazságtalanul alakulna emberek, népek sorsa. A jó elbukik, a gyengét eltapossák, az erőszak pedig diadalmaskodik. Az egész világtörténelem egy nagy kaotikus eseménysorozat, amelyben nincs semmi határozott vonal, vagy cél! Így van az egyes emberi sors is.

Ímé, itt van például Jób esete: igazán tragikus történet, ahogyan a hívő, kegyes, gazdag, boldog Jóbot egyik csapás a másik után éri, és még hozzá milyen csapásoknak a sorozata éri, míg teljesen össze nem roskad alatta. Miért?! Mi értelme van ennek? Mi szükség van erre? Hogyan lehetséges ez? Ő maga is ezen ámuldozik, barátai is megnémult borzalommal veszik körül az érthetetlen titkot! De ímé, Isten egy gyönyörű költői képben leleplez valamit az egyébként magában véve érthetetlen sorsnak a láthatatlan hátteréből, és szabaddá válik hitünk számára egy pillantás a kárpit mögé, ahonnét földi események szálai szövődnek. Lám, míg Jóbbal ezek a dolgok történnek: a láthatatlan világban olyan események játszódnak le, amelyek megadják a kulcsát a látható történések megértésének, és amelyekből megláthatjuk, hogy minden földi eseménynek a mennybe nyúlnak vissza a végső gyökerei és legmélyebb alapjai.

Ha a magunk életének, vagy korunk történelmének a láthatatlan szellemi hátterébe is úgy tudnánk bepillantani, mint itt most Jób esetében: sokkal érthetőbb lenne számunkra is nagyon sok fájó miért. De azt nem szokta így előre leleplezni Isten. Jób sem látott be a saját sorsának a kárpitja mögé, meg kellett járnia a keserves utat egészen végig, meg kellett harcolnia a hitnek azt a gyötrelmes harcát egészen az utolsó győzelemig: míg kiderült végre az egész út magasabb rendű értelme! Mi már tudjuk előre, honnét ered és mi célból való Jób egész tragédiája, és így azt is tudjuk, hogy megvan mindennek az értelme, hogy azért történt minden, mert valaminek, valami magasabb rendű igazságnak ki kell derülnie.

Egyelőre elég annyi tehát, hogy a földi dolgoknak mennyei háttere van, a látható események mögött láthatatlan erők működnek.

2) A második dolog, amit ebből az Igéből látunk, az, hogy abban a mennyei háttérben, azok között a láthatatlan szellemi erők között olyan hatalom is működik, amelyik éppen ellentéte az Istennek, a jónak, az igaznak, a szeretet és kegyelem hatalmának. És hogy ennek a gonosz hatalomnak igen nagy szerepe van a földi nyomorúságok előidézésében. Érdekes dolog, hogy a világ a mai modern korban egyre jobban kezdi sejteni, hogy valóban működik az események hátterében valami titokzatos démonikus hatalom. Ma korunk egyik legmeglepőbb jelensége éppen a megújuló érdeklődés a démonikus erők iránt. És ez azért meglepő, mert régebben, például a múlt században, amikor az ember azt hitte, hogy átkutatta a mindenséget és most már majdnem mindent tud, azt is tudni vélte, hogy démonok nincsenek. Azt hitte, hogy a fejlett tudomány örökre leszámolt a démonokkal. A gonosz mint személyes hatalom, nem illett bele a racionálisan felvilágosult és optimista világba. Az emberek hitéből - még hívőkéből is - egészen eltűnt az ördög, létezése nem is volt kérdés többé. A modern ember azt hitte, hogy a régi idők boszorkányaival együtt az ördög valóságától is búcsút vehet. De a legmodernebb embert mégis most gondolkodóba ejtette valami: a világban lévő gonoszság elképzelhetetlen méretei. A mai embernek újra problémájává lett a gonosz! Általános tapasztalata ugyanis az egész világnak, hogy a gonoszság az utóbbi évtizedekben olyan rafinált, olyan megtévesztő és kérlelhetetlen formát vett föl, hogy az már túllépi az emberi képesség határait! Az utolsó világháború tapasztalatai, az embertelenség, az iszonyat, a kegyetlenség, a sok rémtett, az antiszemitizmus, a koncentrációs táborok, a hazugság-áradat: mind-mind olyan jelenségek, amelyek mögött talán már nem is az emberi, hanem az ördögi gonoszság van. Olyan dinamikus hatalom, amely életünket és világunkat - dacára a sokat dicsért haladásnak, meg humanizmusnak - szinte a tönk szélére, szinte a teljes megsemmisülés kilátástalanságába juttatta!

Ma egyre többet beszélnek a világ, a művészet, a társadalom az egyház démonizálódásáról... Lassan oda jutunk, hogy kénytelenek leszünk megállapítani, hogy a Bibliának mégis igaza van, amikor a Sátánról beszél! Hát igen: Isten nem fél attól, hogy kinevetik érte, vagy tudománytalannak tartják miatta: Isten az Ő Igéjében határozottan azt állítja, hogy Sátán pedig: VAN! Mégpedig a Biblia szerint a Sátán személyes hatalom. Az Újtestamentumban rengeteg néven találjuk, mint például: Sátán, ördög, a gonosz, az ellenség, kísértő, a világ fejedelme, levegőbeli hatalmasság; - alávetettjei, kiszolgálói: a démonok, a gonoszság lelkei, az élet sötétségének világbírói, melyek a magasságban, azaz a bennünket körülvevő láthatatlan szellemi világban vannak. A Sátán és seregei képviselik a láthatatlan háttérben azt a hatalmat, amelyik Isten és ember között meg akarja rontani a viszonyt és amelyik meg akarja hiúsítani Isten csodálatos üdvtervét.

Ímé, itt, Jób történetében is, a reá zúduló tragédiák sorozatában, a szenvedésben, Jób anyagi veszteségében, gyászában, betegségében, testi és lelki kínjaiban igen-igen nagy szerepe van a Sátánnak. Egyenesen így olvassuk: “Kiméne a Sátán az Úr elől és lőn pedig egy napon...” - és akkor történtek egymás után a szomorú események! - Majd ezt olvassuk: “Kiméne a Sátán az Úr elől és megveré Jóbot undok fekélyekkel...” Tehát amikor egy ember életében összezavarodnak a dolgok, amikor rablók támadnak rá a békésen élőkre - mint a szabeusok Jób nyájaira -, vagy amikor fölborul egy békés, boldog családi élet, vagy amikor az emberi gonoszság diadalt arat, vagy amikor váratlan szerencsétlenség következtében gyászba borul egy ház, mint a Jób háza: olyankor a Sátánnak, a nagy méregkeverőnek mindig valami módon köze van a dolgokhoz.

Jellemző, hogy a Sátán újtestamentumi neve: diabolosz abból a diaballein szóból származik, amelyik magyarul azt jelenti: összezavarni, szétdobálni, szétkuszálni. Tehát mindig, amikor a rend, az igei rend fölborul, például házastársak között, vagy szülők és gyermekek között, vagy egymás mellett élő népek között, vagy egy gyülekezetnek a tagjai között: ott valami módon a Sátán keze, a diabolosz kavarja a dolgokat... Jó tehát, ha tudomásul vesszük és számolunk vele, hogy Sátán van, és igen nagy szerepet játszik a földi nyomorúságok előidézésében. Hogy honnan, miért van, mi a lényege a Sátánnak: mindezt a Biblia nem részletezi. A Szentírás nem magyarázza a Sátán valóságát, hanem figyelmeztet rá, mint egy konkrét veszedelemre...

3) Azt is megtudjuk Jób történetéből, illetve annak ebből a szellemi hátteréből, hogy mi a szándéka a Sátánnak. Szép költői képben mondja el a Sátánnak Isten előtt való megjelenését, aminek a lényege az, hogy nem tudja elképzelni, hogy létezzék a világon önzetlen szeretet Isten iránt. “Avagy ok nélkül féli-e Jób az Istent?” - mondja gúnyosan. Mintha azt mondaná, hogy igazán nem nagy dolog istenfélőnek lenni, ha az ember többet nyer általa, mint veszít. Tiszta üzlet az egész: Jób szolgálja Istent, Isten pedig gondoskodik Jób jólétéről. “De verd meg csak egyszer azt a Jóbot, majd lássad meg akkor, mint csinál Veled!” - mondja a Sátán Istennek. Tehát Jóbnak az Istenben való hite ellen megy a sátáni támadás. Nem Jób vagyonára irigykedik a Sátán, nem az fáj neki, hogy Jób gazdag, szerencsés, boldog, hanem az, hogy hívő. Hogy mindazzal, amije van neki, Istennek ad dicsőséget. A Sátánnak nem az a célja, hogy egy ember elveszítse a vagyonát, meg a gyermekeit, meg az egészségét, ez mind csak eszköz. A cél az, hogy az ember elveszítse a bizalmát Istenben! A Sátán nem anyagilag akar tönkretenni, hanem elszakítani akar Istentől. És ezt azért jó tudni, mert mi rendszerint mást szoktunk félteni, mint amit a Sátán támad és mint amit Isten védelmez. Mert például a Sátán nem gyermekünk életét támadja, amikor mondjuk megveri azt betegséggel, vagy halálos szerencsétlenséget zúdít rá, hanem a hitünket! Ezzel is, ez által is a hitünket. Nem Jób szerencséjének, hanem Jób istenfélelmének a halálos ellensége a Sátán, ennek a megrendítése az ő fő törekvése. Ezért van minden támadása. Azt akarja beigazolni ebben a világban, hogy nincs őszinte, spontán, önzetlen Isten-hit az emberek szívében; hogy Isten szeretete nem képes emberi szíveket tiszta viszont-szeretetben magához vonni és szabad, hálás odaadásra indítani, tehát Istennek tulajdonképpen nincsenek is barátai és gyermekei, hanem csak szolgái és lakájai. Végső fokon Isten dicsősége ellen támad a Sátán. Tehát végeredményben egy sátáni gondolat győzelme vagy kudarca fordul meg Jób szenvedésén. Roppant nagy jelentőségű dologról van itt szó: nemcsak egy ember hite van próbára téve, hanem azon keresztül el kell dőlnie, hogy igaza van-e a Sátánnak, vagy nincs?! Ezért történik minden, anyagi veszteség, gyász, betegség, lelki kínlódás, hogy végül felragyogjon Isten dicsősége, és nyilvánvalóvá legyen a Sátán hazugsága. Óh, ha ilyen magasabb rendű érdekek összefüggésében tudnánk látni földi problémáinkat, tragédiánkat, helyzeteinket: kevesebb gyötrelemmel és több céltudatossággal járhatnánk az utunkat!

4) Mindaz, amit elmondottam, minden, amit a Biblia a Sátánról mond, nem egyéb, mint egy nagy sürgető fölhívás a döntésre! Ha másként beszélünk a Sátán problémájáról, az merő filozofálás csak! És ez az egész prédikáció is csak fölösleges bölcselkedés, ha nem sürget bennünket a saját személyes döntésünk komolyan vételére, tehát arra, amit Pál mond: “ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek; hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint a kik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek.” (Róm 6,13) Vagyis: kinek adod magad eszközül, ki mellett foglalsz állást, kinek az ügyét, kinek az igazát képviseled, ki mellé állasz oda? Ki használ föl téged fegyverül a másik ellen: a szeretet hatalma a gyűlölet hatalma ellen, a világosság, a tisztaság, Isten-e a Sátán ellen, vagy fordítva?!

Ugye milyen szédületes jelentősége van annak, hogy például az atomerő, ez az óriási lehetőség kinek a kezében van: egy felelőtlen őrültnek-e, vagy felelőssége tudatában lévő embernek? Hát még annak milyen nagy jelentősége van, hogy egy egyébként is démonizált világban egy emberi élet kinek az uralma alatt él és cselekszik, kinek szánja oda magát eszközül, kinek a hatásai áradnak tovább általa a világban, kinek a dicsősége ragyog föl a szenvedésében, milyen erők és gondolatok jutnak diadalra rajta keresztül...?! Igen: ezért “szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek!” (Róm 6,13) Ha akármilyen ijesztő is sokszor a világon a diabolosz uralma, győzelme: ugye tudjátok, hogy a Sátán minden seregével együtt már megvert ellenség ebben a világban!? Éppen akkor szenvedte el a döntő csapást, amikor látszólag a legnagyobb diadalt aratta: a Golgotán, ahol az isteni Jó esett áldozatul a sátáni gonosznak! Csakhogy ez a kereszt, amelyen a sötétség fejedelme megölte a Világosság Királyát, benne volt Isten mindent átfogó üdvtervében, és éppen azon a kereszten tört meg a Sátán hatalma, épp az a kereszt vált a kegyelem helyévé, Isten szeretet-uralmának a diadalává! Az által a kereszt által győzhetsz te is, bármennyire rettent is a Sátán! Hiszen a keresztre nézve tudjuk, hogy bármit tesz a Sátán, mindig Isten üdvtervén belül marad a működése, Isten mintegy beleszámította, fölvette és fölhasználja a sátáni erőket is a maga céljai diadalra juttatására, a maga dicsősége növelésére! Senki sem szabad prédája a Sátánnak, csak aki önként adja magát neki. Jóbbal sem tehette, amit akart, hanem amit Isten engedett neki. Végső fokon, végeredményben a gonosz is Isten kezében van, Őtőle függ, Őt szolgálja! Az Ő eszköze. És a nagy harcban, ami a látható dolgok és történések mögött a láthatatlan világban, a szellemi hatalmak között folyik: Ő, az Úr marad a győztes!

Ebben a bizonyos tudatban sürgető a felhívás: döntsd el már, majd végül egészen, hogy hová tartozol? Ugye ahhoz, Aki már győzött és Aki majd végül egészen győz?! Nos, akkor pedig: “Szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek!” (Róm 6,13)

Ámen

Dátum: 1958. augusztus 24.

Szeretném rögtön az elején megmondani, hogy miként a múlt vasárnap az első részből is kihagytam, most itt, a második részből is ki fogom hagyni azt a jelenetet, ami a mennyben történik, a Sátánnak Isten trónja előtt való megjelenését és az egész ezzel kapcsolatos problémát. A Jób-történetnek ezzel a láthatatlan, szellemi hátterével - Isten segítségével - majd a jövő vasárnap külön szeretnék foglalkozni. Most tehát csak egyetlen kérdés köré próbáljuk csoportosítani az Ige mondanivalóját. Ezt a kérdést Jób felesége fogalmazta meg, s értelme az, hogy érdemes-e hinni Istenben? Nem egyszer teszi föl a világ ezt a kérdést nekünk, hívő embereknek - de nem egyszer teszi föl a saját szívünk is ezt a kérdést saját magunknak. Lássuk hát, milyen feleletet találunk reá az Igében, Jób történetének ebben a most elővett szakaszában.

Láttuk a múlt vasárnap, hogy szinte a derült égből hogyan szakadt Jób életére egymásután a csapások sorozata. Egyik pillanatról a másikra vesztette el vagyonát, szolgáit, nyájait - sőt végül a gyermekeit is, mind a tízet. A boldog, szerencsés ember egyszerre szerencsétlenné, szánandóan nyomorulttá lett. És mégse roskadt össze! Rendületlenül állt a viharban, mert Istenhez ragaszkodott és nem Isten adományaihoz, ajándékaihoz. Isten több és drágább volt a számára, mint az, amit Tőle kaphat! És ha az Istennel való közössége megmaradhat: ez olyan legfőbb jó, ami minden más fájdalmas veszteséget pótol! - Jób tehát rendületlen hittel állta a szörnyű csapásoknak ezt az első sorozatát. - Azt gondolná az ember, hogy ennél több szenvedést, még további csapásokat már nem bírna el egy ember, de nem is volna méltányos! Eleget szenvedett, elég teher van rajta, megérdemelné végre, hogy jobb napokat lásson! Pedig még nincs vége a megpróbáltatásnak. Még mindig nincs a mélyponton. Igénk még további két nagyon súlyos csapásról értesít! Úgy szokták ezt mondani népiesen, hogy a baj nem jár egyedül. A teljes anyagi veszteségéhez, meg a lesújtó gyászhoz most még egy nagyon fájdalmas betegség is jön. Eddig legalább az megvolt, hogy az egészséges szervezet segítségére volt a nagy megrendülésben, most azonban erre sem támaszkodhatott többé. Titokzatos betegség lepte meg az amúgy is súlyosan megpróbált embert, olyan fekélyekkel lett tele az egész teste, amelyek ellen nincs orvosság. Nem tudjuk pontosan, mi volt annak a betegségnek a lényege, de minden valószínűség szerint a legborzalmasabb: a bélpoklosság, a lepra, amiből egyetlen kilátás csak a lassú, de biztos halál felé nyílik. Orvost sem hívhat - miből fizetné -, de mit is tudna segíteni rajta az orvosi tudomány? Hamuban ülve cserépdarabokkal vakargatja a gennyes fekélyeket.

Jó néha egészséges állapotunkban gondolnunk arra, hogy a szenvedésnek milyen iszonyatos tengere hullámzik körülöttünk kórházakban, betegszobákban, hogy rettenetesen rá tud nehezedni Isten keze egy ember életére. Halljuk meg a szenvedő Jób néhány fájdalmas jajkiáltását, amint ott fetreng a kínok között: “Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? De hosszú az estve, és betelek a hánykolódással reggeli szürkületig. Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával, bőröm összehúzódik és megernyed... Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam: akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem.” - panaszolja. (Jób 7,4-5,13,14) Ilyen kínok is vannak! És ha ilyenre gondolunk, vagy ilyent látunk, ugye egyszerre eltörpülnek azok a problémák, amiket olyan nagynak láttunk azelőtt, egyszerre elszégyelljük magunkat azért, hogy tulajdonképpen olyan apró-cseprő dolgok miatt tudtunk panaszkodni, elégedetlenkedni, veszekedni. Az igazi nagy megpróbáltatások alatt szenvedő emberi élet látására megcsendesedik bennünk is a lázadó szív: Hát mi az én terhem X-éhez vagy Y-éhoz képest?! Tudom én jól, hogy az emberi szenvedés puszta látása még nem megoldás a számunkra, de már afelé segíthet. Tehát már csak ezért is jó, ha leülünk egy-egy betegágy mellett, ha meglátogatunk egy-egy úgynevezett “sorsüldözött”, szerencsétlenül járt atyafit, mint Jóbot a három barátja. Aki maga is tudja tapasztalatból, mit jelent a testi szenvedés, milyen terhet rak az emberre a beteg szervezet nyomorúsága minden reggel újra: az tudja igazán, milyen jótétemény, milyen enyhülés a fájdalmak között egy kedves arc megjelenése, egy részvéttel teljes, jó szívű ember meleg, baráti, testvéri kézszorítása, együtt érző tekintete. Ha nem szól is vigasztaló szavakat, mint itt Jób barátai, csak ott van mellette: jelenléte máris napsugarat vihet a sötét betegszobába. Nem tudom megállni, hogy fel ne hívjalak benneteket - bár most ez nem ide tartozik szorosan -, hogyha nincs is öregek-betegek vasárnapja a gyülekezetekben: ne feledkezzetek meg róluk! A feléjük irányuló szeretetnek bármilyen megnyilatkozása: áldás rájuk és áldás rátok!

De térjünk vissza Jóbra: még egy súlyos csapás éri - most a lelkén! Tudniillik a rengeteg sok veszteségben egyetlen támasza maradt még a felesége, élete társa. Most ezt az egyetlen és utolsó támaszt is elveszíti. Az asszony nemhogy enyhítené, sőt súlyosbítja férje rettentő szenvedését azzal, amit ebben a tragikus órában mond: “...erősen állasz-e még mindig a te feddhetetlenségedben? Átkozd meg az Istent és halj meg!” (Jób 7,9) Borzasztó fájdalmas lehet az, amikor egy embert olyan valaki részéről éri a kísértés, aki a legközelebb áll hozzá, legdrágább neki, onnét jön a támadás, ahonnét legkevésbé várja. Ádámot is Éva kísértette meg, Jézust Péter! Jób felesége szinte a Sátán támaszpontjává, hídfőállásává lesz Jób hite ellen. Úgyis roskadozik már ez a túlterhelt hitélet, segíteni, támogatni kellene, s íme az, aki ezt elsősorban megtehetné: gúnyolja, csúfolja, aláássa, gyöngíti Jób hitét. Hívő ember számára legnagyobb ajándék ebben a földi életben, amit kaphat Istentől, az, ha az élettársa egyúttal hitben is társa, imatársa, gyónó társa, Isten ügyében szolgatársa. És a legnagyobb szomorúság, ha nem az! Hiszen az élettárs az ember életének a másik fele. Ketten lesznek a házasságban egy testté, egy egésszé. Ha az egyik nem úgy hisz, nem úgy remél, nem úgy szolgál, nem úgy viszonyul Istenhez, mint a másik, akkor a másiknak is a hitélete esetleg olyan vergődéssé válik, mint annak a madárnak, amelyik fél szárnnyal próbál repülni. Jóbnál nem így van. Bár a legtöbb magyarázó ezt a helyzetet tartja Jób legsúlyosabb keresztjének, Jób hite még ezt is elbírja.

Jób felesége azért volt súlyos kereszt Jób számára, mert megfogalmazott egy olyan kísértő gondolatot, ami ha befészkelődik a szívbe: mint a termeszhangyák a házat, úgy őrlik meg belülről az ember egész hitéletét. Nézzük csak közelebbről, mit mond: Hallatlan modern ennek a 3000 évvel ezelőtt élt asszonynak a vallásról, Istenről való felfogása. Ma ezt így fogalmaznák meg az emberek: “Hát még mindig olyan szilárdan ragaszkodsz a vallásodhoz, hogy semmi sem tud kiábrándítani? Kigyógyítani? Hát mi hasznod van belőle? Mit érsz el vele? Hát mit ér az egész ügy, ha ahelyett, hogy jutalmazna Isten a szolgálataidért, a tiszteletadásodért, a Benne való hitedért, a Hozzá való hűségedért: éppen ellenkezőleg - ostoroz! Bánt! Nem véd meg a bajtól, hagyja, hogy elbánjon veled az emberek rosszakarata, a betegség hatalma. Mi okot szolgáltattál te minderre? Érdemes ez az Isten a hitre, a szeretetre? Hát meghallgatta, megadta, amit kértél Tőle? Létezik egyáltalán az az Isten, Akiben te hiszel? Hát te még mindig hiszel?” Ugye ismeritek ezeket a hangokat, ugye hallottátok már, talán nem is kívülről, hanem a saját szívetekből! Vagy így talán: “Olyan gyatra emberek a hívők, olyan sok aljasságot műveltek már a papok, meg a templomba járók: hát te még nem ábrándultál ki ebből a gyenge társaságból, te még sohasem csalódtál a keresztyénségben? Mit ért vele az emberiség, hogy sok-sok millió ember 2000 esztendőn keresztül hitt Istenben? Érdemes volt annyit költeni Reá, áldozni Érte, harcolni Érte? Jobbá lett a világ?” Nincs-e igazuk az ateistáknak, akik azt mondják, hogy nem kell ide semmiféle vallás, meg Istenben való hit, úgysem megyünk vele semmire! Lám Jób is hiába strapálta magát, kár volt! Épp úgy utolérték a bajok, mint bárki mást, sőt tán még jobban is! - Ezért mondta a felesége: “Átkozd meg az Istent és halj meg!” Ne törődj többet Istennel, ne higgy többé benne, ne imádkozz többé hozzá, hagyd ott az egész mindenséget, nem érdemes!

Olyan tanács ez, mintha egy meredély szélén lógó embernek, aki alatt sötét szakadék tátong, azt mondanánk, hogy engedje el azt a kötelet, amibe még kapaszkodik! Hiszen ha valaki éppen ilyen helyzetben eltaszítja magától Isten kezét, valóban csak az marad a számára, amit Jób felesége tanácsolt: halj meg! Vagyis az öngyilkosság - vagy az, hogy félrerúgja az ember a lelkiismeret szavát, Isten törvényét, gátlástalanul élvezi ki az élet minden kínálkozó örömét, amíg lehet - ami szintén öngyilkosság, csak más formában. Szinte érzem, amint Jób visszaborzad a sátáni ajánlattól és még jobban belemarkol hite karjával abba a láthatatlan kézbe, amelyik eddig is tartotta. Teljes erejével utasítja vissza a kísértést: “Úgy szólsz, mint szól egy a bolondok közül. Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk-e el? Mindezekben sem vétkezék Jób az ő ajkaival.” (Jób 7,10) Valami egészen megrendítő bizalom nyilatkozik meg ezekben a szavakban. Tehát Jób még mindig bízik. De hát miben? Hogy meggyógyul? Hogy majd jóra fordul minden?! Nem! Nem a szerencse feléje fordulásában bízik, hanem - Istenben! Abban az Istenben, Akit úgy ismert meg, mint Aki igazságos, szerető, jóságos, hatalmas, mindenható - Aki nem tehet rosszat, vagy rosszul valamit. Akinek ő, Jób, most is, így is, nyomorultul is: a gyermeke! Nem változott semmi, mégis mintha földerülne a szenvedő arc, amint mondja: “Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat ne vennénk el?!” Ha olyan sok jót elfogadtunk a test számára, ami jó volt a testnek, ne akarnánk elfogadni valami jót a lélek számára is? Olyan dolgokat, terheket, megpróbáltatásokat, amelyek jók a léleknek, amelyek az arcot talán szomorúbbá, de a lelket jobbá, a testet gyengébbé, de a lelket erősebbé teszik? Itt van a titka Jób hitének: száz százalékosan bízik, hadd mondjam így: megbízik az ő Urában, Istenében! És ha ezt megtehette az ótestamentumi Jób, mennyivel inkább mi, az Újtestamentum népe!

Azt mondtam az előbb, hogy mi az én esetleges szenvedésem Jóbéhoz képest?! Most hadd folytassam: micsoda még Jób szenvedése is Krisztuséhoz képest! Jób legalább a jót is elvette az Úrtól, de Krisztus csak a rosszat! Mégpedig a rossz között is a legrosszabbat: Isten haragjának, büntető ítéletének a teljes súlyát! A kárhozat legmélyebb nyomorúságát! Ha volt valaha érthetetlen, meg nem érdemelt, emberileg igazságtalan szenvedés: a Krisztusé volt az igazán! Egy régi próféta így látta ezt a szenvedést előre: “Azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik, kínoztatik Istentől”. (Ézs 53,4) Érthetetlen volt az a kereszt ott a Golgotán, de nem értelmetlen! Mert értünk történt, a mi megváltásunkért! Emberileg igazságtalan és méltánytalan volt az a szenvedés és kínhalál ott a Golgotán, de mégis Isten szeretetéből történt, mert miattunk és helyettünk történt! Azért vette el Istentől a rosszat, hogy nekünk már minden csak jó legyen, még a rossz is javunkra szolgáljon! Ebben az Istenben, Aki ennyire a javunkat akarja, igazán bízhatunk, megbízhatunk száz százalékig!

Abból indultunk ki, hogy érdemes-e hinni Istenben? Nos hát: úgy nem érdemes, ahogyan Jób felesége hitt, tehát hogy akkor és addig hiszek, amíg az történik, amit én szeretnék, amit én akarok, ahogyan én képzelem el magamnak! Így nem érdemes! De úgy érdemes, ahogyan Jób hitt: teljesen, száz százalékosan, úgy, hogy kerüljön, amibe kerül, akkor is, életre-halálra az Övé vagyok! Mert ebben a hitben erő van! Ez a hit szinte dacolva mondja: azért sem veszítem el a kedvemet, hiszen Isten nem az erőimhez mért megpróbáltatást ad, hanem a megpróbáltatáshoz mért erőt ad - tehát növekedem általa! Ennek a hitnek másokra nézve is haszna van: Jób hite által 3000 esztendő óta rengeteg szenvedő ember kapott már vigasztalást, erősítést az Úrtól! Úgy hitt, hogy még a szenvedésével is szolgált.

Mondtam már egyszer, hogy az az igazán hívő ember, aki másoknak megkönnyíti, hogy higgyenek Istenben. Akinek a hite jótétemény, segítség, szeretetszolgálat, vigasztalás, áldás a mellette élő emberek számára. Így hitt Jób, így hittek az apostolok, a reformátorok, hitvalló őseink - csakis így érdemes hinnünk nekünk is az Úrban, a mi Istenünkben: Jézus Krisztus által! Ezért könyörögjünk:

Rád tekint már hitem,
Megváltóm, Istenem,
a Golgotán:
Halld könyörgésemet,
és vedd el vétkemet;
Mostantól hadd legyek,
Tied csupán.

(466. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1958. augusztus 17.