Kedves testvéreim, a múlt vasárnap bejelentettem itt az istentiszteleten, hogy újra a tékozló fiúról szeretnék beszélni. Most, amikor ezt az igét végighallgattátok, azt mondhatnátok: hát mégse a tékozló fiúról lesz szó? De igen, nagyon is a tékozló fiúról lesz szó. Sőt, egyenesen azt mondhatnám, hogy arról az élményről, arról a tapasztalatról, amit a mindenkori tékozló fiú az Atyától elszakadva szerez magának. Annak az útnak a lelki vetületéről, amelyik a tobzódva éléstől a disznók vályújáig vezet. Az ótestamentum nagy tékozló fiának, a híres Salamon királynak a keserves önvallomásából olvastam föl egy részletet, amit hallottatok. Az egész prédikátor könyvében és ebben a most felolvasott részben is azt írja le, amit megfigyelt a saját lelkében akkor, amikor elszakadt az Istentől. Amikor ő maga is azon a távoli vidéken élt, mint az újtestamentumi tékozló fiú.
Bizonyságtétele tulajdonképpen nem is egyéb, mint egy döbbenetes erejű negatív evangelizáció. Mert azt írja le, hogy hová jut az ember „a nap alatt”. Ez a különös kifejezés, hogy „a nap alatt”, igen gyakran előfordul a prédikátor könyvében. Valaki összeszámolta – elhiszem neki –, azt mondja, 29-szer. Arra vonatkozik ez a kifejezés: a nap alatt, hogy amiről ír, az mind csak földi horizontú, tehát a nap alatti mérték szerint történt. Hiányzik belőle „a nap feletti” távlat. Hiányzik belőle a transzcendens, az örökkévaló távlata a dolgoknak. Itt az önmaga világába bezárt, a pusztán e világi perspektívába zárt embernek a tapasztalatairól van szó. Arról, hogy mire jut az ember a maga erejéből, Isten nélkül. Isteni kijelentés nélkül. Pusztán emberi életbölcsesség által, legföljebb egy filozófiai istenfogalommal, vagy egy önmaga által kispekulált vallásossággal. Mire jut a napon? Mire jut? Teljes kiábrándulásba, csömörbe, pesszimizmusba, életundorba, mint amikor valaki olyan keserűen legyint a kezével, és azt mondja, hogy nem érdemes. Nem volt érdemes. Minden hiábavalóság, és minden a léleknek a gyötrelme csak.
Nos, tehát Salamonnak a gazdag élettapasztalatából mostan csak azt a kicsi részt vegyük vizsgálat alá, amit az elébb felolvastam belőle. Miről van itt szó? Elhatározza Salamon – hiszen megvolt hozzá a módja –, hogy megpróbálja egyszer ő is mindazt, amit az emberek általában tesznek „a nap alatt”, amiért úgy lelkesednek, amiért törik magukat. Amiben az életüknek az értelmét találják meg, amiért olyan nagyon ragaszkodnak ehhez a földi élethez. Ő is kipróbálja egyszer! Hadd ismerje meg ezeknek a dolgoknak az igazi értékét, hogy mi a jó ebben? Hogy érdemes-e ezért élni?
Azt mondja: „Mondék az én szívemben: no, megpróbállak téged a vígan való lakásban, hogy lásd meg, mi a jó!” Tehát egyszer beleveti magát azokba az élvezetekbe, amiket ez a földi élet az embernek egyáltalán nyújthat. Tulajdonképpen ezt akarta az újtestamentumi tékozló fiú is. Vígan élni, vidám cimborákkal, barátokkal szórakozni jó társaságban. Sok pénzt költeni, az életet kiélvezni. Mindenféle szerelmi kalandokban tapasztalatokra szert tenni. Dolce vita! – ez volt a jelszava. Addig örüljünk, ameddig még lehet az életnek. Minden órának le kell szakítani a virágát, ez az életnek az értelme. Ezért érdemes élni. Ugye tudjátok, testvérek, hogy nagyon-nagyon sok embernek az életfilozófiája ez ma, és ami a megdöbbentő, hogy nem csak a fiataloknak, akik úgy gondolják, hogy úgyis van még elég idejük megkomolyodni, hanem ugyanúgy az idősebbeknek, akik pedig úgy gondolják, hogy úgy sincs már elég idejük élvezni.
Ezt hajszolja a világ, az élvezeteknek millió és egyre újabb és újabb formáját. A modern ember számára szinte szétválik az élet komoly és vidám oldala egymástól. Mondjuk úgy, hogy a munka és az élvezet. A munka egyre inkább egy elviselhetetlen teherré válik, az élvezet pedig egy egyre inkább szükséges oázis a munkának a sivatagában. Az utóbbi a kellemes része az életnek, az előbbit pedig csak úgy tekintik, mint egy szükséges rosszat, amiből hiányzik minden öröm és minden kedvtelés. Amit itten Salamon így mond, hogy „no, szívem, megpróbállak téged a vígan való lakásban”, ez nagyon-nagyon sok embernek az életében ma olyan bálvánnyá lett, ami a tulajdonképpeni értelmes részét jelenti az életének, a többi pedig mind csak arra való, hogy fedezze ennek a költségeit. De ezután Salamon – hát nem tudom, mennyi idő alatt, de bizonyos idő után – rájött arra, hogy az élvezeteknek éppen az a tragikuma, hogy mindig több kell belőlük. Az általános számtani szabályok az élvezetek világában nem érvényesek. Mindenütt másutt érvényes és igaz az, hogy egy meg egy az kettő. Például egy alma, meg egy alma, az két alma. De az élvezetek világában ez valahogy nem érvényes. Mert például egy pohár bor élvezete, meg még egy pohár bor élvezete, az sohasem annyi, mint az elsőnek a kétszerese. Az első mindig több. Egy meg egy sohasem kettő, hanem mindig kevesebb, mint kettő. És valahogy ilyenformán van ez az élvezetek mindenféle ágával és formájával az élvezeteknek a világában. És ez a gazdagságnak is a szegénysége. Például egy nagyon gazdag ember esetleg tízszer annyi pénzzel mehet nyaralni, mint egy egyszerű szegény diák. És mégis azzal a tízszer annyi pénzzel nem tud magának tízszer annyi élvezetet vásárolni, mint az a szegény diák azzal a kevéssel. Vagy például egy ember, hogyha nagyon gazdag, tízszer annyi összeget bele tud fektetni a nagy lakásának a pazar pompájú berendezésébe, mint egy egyszerű fiatal házaspár, akik most indulnak el az életben, és nagy nehezen tudnak összekuporgatni egy szoba berendezésére valót. De annak a gazdagnak nem lesz tízszer annyi öröme a lakásában, mint ennek a másiknak abban az egy szobában. Dupla pénzzel nagyon sokszor csak a fele örömet lehet elérni. Egy meg egy az élvezetek világában sohasem kettő, hanem mindig kevesebb a kettőnél. Tudjátok, úgy van ez, hogy az élvhajhász embernek mindig erősebb izgalomra van szüksége ahhoz, hogy ugyanazt a mértékét tarthassa fönn az élvezetének. És mivel ez lehetetlen, ezért egyre kielégítetlenebbé válik a lelke. Az élvezet mint bálvány, nem képes az embernek minden igényét kielégíteni. És ezért azután nagyon hamar eljut odáig, hogy azt az élvezetet, amiért úgy törte magát, már nem élvezi. És az a szórakozás, amit úgy hajszolt, már nem szórakoztatja. És az az öröm, amire olyan nagyon vágyott, már nem öröm és már nem boldogság. Csodálatos módon elért mindent, leszakított minden virágot, ami az útjába került, és mégis mit ért el? Semmit. Azt, hogy végül nem tud már örülni a világon semminek. Figyeljétek csak meg azt, testvérek, hogy mit mond egy olyan ember, aki tényleg kipróbálta az élvezeteknek minden lehetőségét és formáját, mert megvolt hozzá a módja. Amikor azt mondja, hogy „No, megpróbállak téged a vígan való lakásban, hogy lásd meg, mi a jó!”, akkor így folytatja: „És ímé, az is hiábavalóság! A nevetésről azt mondom: bolondság! a vígasságról pedig: mit használ az?” – hiábavalóság, bolondság, haszontalanság. Ez a tárgyilagos és tapasztalatból eredő megállapítása ennek a világnak az örömeiről – nem egy olyan embernek, aki az Istenben hívők életútját járja, elítéli ezeket az örömöket, hanem egy olyan világfinak, aki ezt mind kipróbálta és mind megutálta. És nem a hit szempontjából utálta meg, hanem tisztán emberileg. A „nap alatt”, földi horizontban gondolkodó emberi szempontból is megutálta. Tehát itt nem egy hívő ember figyelmeztet, hogy: Emberek vigyázzatok, mert a földi élvezeteknek az útja a disznók vályújához vezet!, hanem itten egy Istentől elszakadt léleknek a jajszava kiált felénk a múltból: Emberek, én tudom, én kipróbáltam, én végigjártam mindent. Nekem elhihetitek: nézzétek, hová vezet, hová jutottam, ott vagyok a disznók vályújánál, céltalanná és üressé vált az egész életem.
Ugyanezt részletezi azután még tovább. Amikor azt írja: „Elvégezém az én szívemben, hogy boritalra adom magamat, ...és előveszem ezt a bolondságot, mígnem meglátom, hogy az emberek fiainak mi volna jó, a mit cselekedjenek az ég alatt, az életök napjainak száma szerint.”
Tehát megint azt keresi, hogy mi a jó benne. Mert az ember a „nap alatt” mindig azt keresi, hogy mi volna neki a jó. Mi volna az, ami igazán örömre hangolná? Mi volna az, amiért úgy érzi, hogy ezért érdemes volna élni? Azt gondolja Salamon magában: hát olyan sokan keresik azt a bizonyos jót a boritalban – pedig Salamon még nem is látta a mai talponállókat, meg a lakásoknak a rafinált bábszekrényeit –, de ha olyan sokan csinálják, gondolja Salamon, hát akkor csak kell benne valami jónak lenni! Ha nem volna jó, akkor nyilván nem csinálnák. No, tehát ő is rágja magát, mint olyan sokan mások. És ő is éppen úgy rájön hamarosan, mint olyan sokan mások, hogy a bortól megvidámodott szív ó, de hamar megérzi a kígyó mérgének a keserűségét, a pohárnak az alján. Tehát ez sem igazán jó. Sőt a legrosszabb benne éppen az, hogy még akkor is kénytelen csinálni, amikor már tudja, hogy nem jó. Sőt amikor már tudja, hogy milyen nagyon rossz – de mégis csinálja. Ezt is besorolja hát, ezt a csalfa örömöt is besorolja a többi hiábavalóság közé. Tehát megint nem egy hívő embernek a szava, ami itt figyelmeztet. Erre szinte azt mondhatom, hogy egy megrögzött alkoholista, mintha az állna elénk, és a józan pillanatában azt mondaná: Emberek, én tudom, hova vezet ez az út: a disznók vályújához. Megutáltam magam. Olyan a szava Salamonnak – szinte érződik rajta a kiábrándultságnak az az undora –, mint amikor az ember odaáll a tükör elé és szeretné szembeköpni magát.
Mi hát a jó ebben a nyomorult életben? Salamon megpróbálja a maga mérhetetlen gazdagságát valami hasznos dologra, valami maradandó dologra fordítani. Ímé, ezt írja a továbbiakban: „Felette nagy dolgokat cselekedtem; építék magamnak házakat; ülteték magamnak szőlőket. Csinálék magamnak kerteket és ékességre való kerteket, és ülteték beléjök mindenféle gyümölcstermő fákat. Csinálék magamnak víztartó tavakat, hogy azokból öntözzem a fáknak sarjadó erdejét.” Senki nem tudott olyan pazarul élni, és olyan csodálatos földi paradicsomot elővarázsolni önmagának, mint éppen Salamon. Tudjátok, valahogy olyanformán lehetne ezt ma a mi viszonyaink között mondani, hogy valaki a szép, előkelő és jól berendezett budapesti lakása mellett, még szerzett magának a Balatonon is egy pazar villát, parti telekkel, gyönyörű parkkal, díszfákkal, cserjékkel, nagyszerű virágokkal, a parkban kis tavakkal, rajta apró hidacskákkal, szökőkutakkal, a legújabb típusú Mercedesszel, a ház mögött jól termő gyümölcsössel... Mi kell még ennél több, hát ez maga a földi paradicsom! De még ez sem minden, mert ímé, így folytatja tovább: „Szerzék szolgákat és szolgálókat, házamnál nevekedett szolgáim is voltak nékem; öreg és apró barmoknak nyájaival is többel bírtam mindazoknál, a kik voltak én előttem Jeruzsálemben. Gyűjték magamnak ezüstöt és aranyat is, és királyok drágaságait és tartományokat; szerzék magamnak éneklő férfiakat és éneklő asszonyokat, és az emberek fiainak gyönyörűségit, asszonyt és asszonyokat. És nagygyá levék és megnevekedém mindazok felett, a kik előttem voltak Jeruzsálemben; az én bölcseségem is helyén volt. Valamit kivánnak vala az én szemeim: meg nem fogtam azoktól, meg sem tartóztattam az én szívemet semmi vígasságtól...” Tehát megvolt ehhez a földi paradicsomhoz a hatalom, megvolt a tekintély, az arany, az ezüst, a nők, a kényelem, a kiszolgálás, a művészetnek mindenféle csínja-bínja, és mindenféle finomsága, és a nagy, előkelő embereknek a jó barátsága és csodáló ámulata. Tehát minden, minden, amit csak kívánt magának, azt kielégíthette. Minthogyha ma valakinek többször egymás után öt találata lenne a lottón. Hányan álmodnak, akár csak egyről is!
Aztán ha megkérdezzük tőle, hogy: No, és Salamon, hát végre boldog voltál? Hiszen ittál az örömnek és a sikernek minden poharából annyit, hogy már nem is fért beléd többé. Na és megelégedett voltál, megtaláltad végre mindebben azt, amiért érdemes küzdeni, amiért érdemes élni, amiért érdemes áldozni?! S olyan döbbenetes az, testvérek, hogy: nem. Még mindig nem. Mindez a gazdagság, fényűzés, nagyszerűség, pompa, ez megint úgy tűnt előtte, mint hiábavalóság, és mint a léleknek a gyötrelme. Nézzétek, az ő csalódott lelkének a kiábrándulását így foglalja szavakba: „És tekinték minden dolgaimra, melyeket cselekedtek vala az én kezeim, és az én munkámra, mit fáradsággal végeztem vala; és ímé, az mind hiábavalóság és a léleknek gyötrelme, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt!” Minthogyha egy öngyilkosjelölt beszélne itten.
Hát még abban sincs tartós öröm és békesség egy emberi szív számára, hogyha mindent elért, amit akart? Hogyha minden sikerül neki, amire vágyik? Íme, itt van valaki, aki elmondhatja magáról, hogy amit a szeme-szája megkívánt, azt nem kellett megvonnia önmagától, mert azt mind kielégíthette, és mégis boldogtalan, határtalanul boldogtalan. Mintha ideállna elénk Salamon – nem a túlvilágról üzenne, hanem ezen a világon –, és mondaná nekünk, hogy: Emberek, nézzétek, nekem elhihetitek: Nincs semmi a nap alatt, se szép ház, se autó, se szerelmi kalandoknak a sokasága, se utazás, se gazdagság, se semmi, ami kielégíthetné az embernek a lelkét. Minden hiábavalóság, és minden a léleknek a gyötrelme, és higgyétek el nekem, nincs értelme az ilyen életnek. Tudjátok, mi ebben a megdöbbentő? Az, hogy több mint háromezer esztendővel ezelőtt írja ezt valaki. Ugyanazt, amit a mai modern regényirodalom és drámairodalom olyan sokféle formában és olyan megdöbbentő valósággal tár oda az olvasók elé: Rettenetes dolog az, amikor minden megvan, csak éppen belülről nincs semmi, illetve helyesebben: belülről a semmi, a nihil van.
Értitek már, hogy miért mondottam, hogy Salamonnak ez a keserves önvallomása tulajdonképpen egy drámai erejű negatív evangelizáció? Azért, mert nem egyéb – éppen úgy, mint a mai modern regényirodalom és drámairodalom –, mint egy fájdalmas, kétségbeesett jajkiáltás az Isten után, a megváltás után. Micsoda igaza van Szent Ágostonnak, aki szintén egy rettentően viharos ifjúság gyönyöreibe belecsömörlve mondotta: Nyugtalan az én lelkem mindaddig, amíg tebenned, Istenem, meg nem nyugszik. S milyen hallatlanul igaza van Jézusnak, amikor azt mondja: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de az ő lelkében kárt vall?”
Íme, egy élet példája, amelyik azt mutatja, hogy minden, minden hiábavalóság addig, amíg csak „a nap alatt” van. Tehát amíg csak földi, csak véges, csak emberi horizontú, amíg csak emberi horizontja van a dolgoknak: a fáradozásnak, a szerelemnek, az örömnek, az élvezetnek, a gazdagságnak, a jólétnek, az egész életnek; amíg csak emberi horizontja van, addig az mind hiábavalóság, és mind a léleknek a gyötrelme. Testvérek, nem tehetünk róla, hát úgy vagyunk teremtve, hogy csak az elégíti ki igazán a lelket, amit az Isten ad, amit az Isten Jézusban ad! És hogyha egy ember mindent megkapott az élettől, amire csak vágyott, de azt nem, amit Isten ad Jézusban, akkor éppen az hiányzik, ami ezt a „mindent” széppé teszi, és érdemessé teszi.
Mintha csak azt mondaná nekünk Salamon, hogy: Higgyétek el nekem: Nem érdemes úgy élni, hogy csak „a nap alatt”, mert ennek a „nap alatti” életnek is csak az ad értelmet, célt és tartalmat, ami a „nap fölött” van – Aki a „nap fölött” van: az Örökkévaló Isten! És hogyha tudom azt, hogy van örökkévalóság, és ha hiszem azt, hogy Jézus halálával és feltámadásával ez az örökkévalóság nyílt rá erre a földi világra, a „nap alá”, akkor egyszerre másképp élek „a nap alatt” is. Akkor egyszerre nemcsak a sikernek, az örömnek és a boldogságnak, hanem még a bánatnak, a kudarcnak és a csalódásnak is van értelme, van célja és van tartalma. És akkor igaz, amit Pál apostol így mond: „A ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.”
Én csak azt tudom mondani, testvérek mindezeknek a láttán, hogy érdemes teljes szívvel Krisztushoz tartozni! Érdemes teljes élettel Jézust követni! Ezt még nem bánta meg soha senki. Ebbe még nem csömörlött bele soha senki, erre még nem mondta soha senki, hogy hiábavalóság és a léleknek a gyötrelme. Én nem tudom, hogy végül mi lett Salamonnal, de azt tudom, hogy mi lehet velünk. Mert tudom, hogy a mi mennyei Atyánk házának és szívének az ajtaja nyitva van. Vár ránk, szeret bennünket. Még mindig vár? Még mindig szeret? Még engem is? -mondhatná egy Salamon. Igen, még mindig. Még téged is – meg még engem is. Nyitva van az ajtó, testvérek. És egyszer Jézus azt mondotta, hogy Ő az ajtó. Tehát két karja mint két ajtószárny, szélesre tárva hívja azokat, akik megfáradtak és megterheltettek: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik a sok hiábavalóságban megfáradtatok és a léleknek a sok gyötrelme alatt megterheltettetek! Nálam nyugalmat találtok. Halljátok? Mintha azon a nyitott ajtón át az angyalok éneke szűrődnék ki most ide, hozzánk:
Vár Atyád szerelme,
Vár rád vigasza.
Jöjj a messzi tájról,
Ó, jöjj haza!
Tudnád-e most velem együtt Jézus előtt, az Ajtó előtt állva igazán, szíved szerint mondani:
Jövök, semmit nem hozva,
Keresztedbe fogódzva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz;
Nem hagy a bűn pihenést:
Mosd le, ó, mert megemészt!
(458. ének 3. vers)
Ámen
Dátum: 1968. január 21.