Illés prófétáról és tanítványáról, Elizeusról szól az a történet, amelyikből most ezt a kis részletet felolvastam. Ott álltak a Jordán folyó partján. Sehol egy híd, sehol egy rév, amin átkelhettek volna. Nem volt messze a túlsó part, át lehetett látni, de közbül volt mégis a folyó, és ők az innenső parton voltak. – A nagy kérdés tehát az volt számukra: hogyan jutnak át a túlsó partra? Ez volt tehát a helyzet, amiben Illés és Elizeus voltak.
Olyan szituáció ez, amit valamilyen formában mindnyájan ismerünk a magunk életéből is. Hadd világítsam meg néhány olyan képpel, ami innen, a mi gyülekezetünk életéből való:
Özvegyen maradt egy asszony. Senkije nem volt a férjén kívül. Nagyon-nagyon boldogok voltak együtt. A férfi hirtelen halt meg. Nem régen temettük a Farkasréti temetőben. Az asszony úgy érzi, mintha a lelke felét veszítette volna el, alig-alig bír még most is magához térni a kábultságból. Szinte erőszakkal mondogatja magában: szedd össze magad, az élet megy tovább, át kell vészelni valahogyan ezt a csapást is... Most már újra bejár a gyárba, de a seb még olyan friss, úgy sajog! Sokszor úgy érzi, nem bírja tovább! Át kell vergődni valahogy a túlsó partra, ahol újra van tovább! De még nem tart ott, még ott tépelődik, ahol Illés, az innenső parton... Hogy lehet innen átjutni a túlsó partra?
Van egy másik kép: Komoly, meglett férfi... Templomba is jár. Isten szavára is figyel, éppen ezért viaskodik azzal a titkos bűnével, ami egyre jobban elhatalmasodik rajta. Tudja, érzi, hogy lejtőre jutott, meg kellene állni, vissza kellene fordulni, de nem bír! Mindent megpróbált már, hiába. Pedig nem volt messze a szabadulás, tudja, hogy feléje is nyúl egy mentő isteni kéz, ami megtarthatná, de közbül ott hömpölyög a „Jordán”, a szenvedély sodró áradata, át kellene jutni rajta a túlsó partra – de hogyan? Nem mer nekivágni, hisz olyan sokszor elsodorta már... Hogyan lehet átjutni a túlsó partra?
Megint másik kép: Egy asszony elmulasztott valamit, fölidegesítette vele a férjét, az szokatlanul kemény hangon kritizálta a feleségét, mire az asszony fölhánytorgatta a férj mulasztásait, ami a férjet még jobban felizgatta, kiabálni kezdett, az asszony csapkodott, a férfi elrohant hazulról... Talán nem is először fordult elő ez a jelent közöttük. Lassan mindketten úgy kezdték érezni, hogy elszakadt köztük valami, ami pedig olyan szép volt valamikor. Eltávolodtak egymástól, szakadék támadt közöttük, amelyet a sok bántás, mulasztás, idegesség emléke töltött meg, és most ott hullámzik köztük mint egy folyó, amelyen nincs híd innen oda, vagy onnan ide... Egyik sem meri elkezdeni a közeledést, hiszen olyan jéghideg tud lenni a víz egy ilyen beszélgetésnél, amiben a másikat megpróbálja megkeresni újra az egyik; de olyan csúnya örvények vannak egy ilyen beszélgetésnek a Jordánjában! – Hogyan lehet itt átjutni a túlsó partra? Lehetetlen!
Még egy kép: Idős asszony ül az ablaknál. Elmúlt már 80 éves. Még kedvesen mosolyog, ha szólnak hozzá, de mikor kinéz az ablakon, lelki szemeivel mintha egyre jobban látná azt a sötét függönyt, ami mögött egyszer – talán nem is sokára már – el kell tűnnie. De hová? Olyan rövid már az út odáig, jön a búcsú, jön a halál, a nagy talány! Már nincsen messze a túlsó part... Néha mégis fáj a kérdés: Igen, de hogy jutok oda? Átjutok egyáltalán? Most még itt vagyok, az innenső parton, hogyan lesz majd az átkelés a halál folyamán, a „Jordánon”?
Lehetne folytatni a példákat a végtelenségig, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy megértsük azt a helyzetet, amiben Illés és Elizeus voltak ott, a Jordán előtt. Előttünk sem ismeretlen ez az állapot. Arról van szó, hogy vannak az életben legyőzhetetlennek látszó akadályok, áthatolhatatlan mélységek. Vannak olyan problémák, amikre nem találni megoldást. Vannak olyan kérdések, amikkel sehogyan sem boldogulunk. Vannak olyan nehézségek, amelyek szinte agyonnyomnak. Vannak olyan gondok, amiktől nem tudunk szabadulni. Mindig újra előadódnak olyan helyzetek, amelyekben csak sóhajtozni, panaszkodni tudunk, amikből nincs kiút, nincs menekvés, nincs remény. Az élet útján mindig előadódnak olyan szakaszok, ahol az ember tehetetlenül topog, úgy érzi: nincs tovább, vagy nincs már erő, lehetőség tovább... Nos, itt vagyunk együtt Illéssel: az innenső partján a Jordánnak. Neki is a túlsó parton kellett volna lennie, mint ahogyan nekünk is mindig át kell mennünk a túlsó partra, oda, ahol a megoldás van, a szabadulás, a győzelem,
az öröm, a boldogság – a „tovább” van!
És nézzétek, mit tesz most, ebben a teljesen lehetetlen szituációban Illés: Első látásra valami nagyon különöset. Íme, azt olvassuk, hogy fogta a palástját, „és összehajtva azt, megüté azzal a vizet; és az kétfele válék, úgy, hogy mind a ketten szárazon menének át rajta”. – Tudom, sokan azt mondják rá, hogy ez csak olyan legenda. Persze Illés nagyszerű ember volt. Rendíthetetlenül bátor, mélyen hívő egyéniség, de hogy a palástjának ilyen varázsereje lett volna, hogy egyszerűen utat tudott volna vágni magának vele egy folyó medrébe – hát ez csak olyan legenda! Mások azt mondják: Igaznak kell lenni, mert a Szentírásban így van leírva, tehát ezt így kell elfogadni. Mi hát az igazság? Legenda vagy való történés? – Nos, atyámfiai, én a két vélemény között állok. Hiszek a Biblia isteni kijelentés jellegében, de komolyan veszem a bibliakritikát is, és azt mondom: egyáltalán nem számít számomra, hogy legenda-e vagy nem, ha benne van a Bibliában, akkor ezen a részen át is Isten szól hozzám. Mégpedig valami igen-igen bátorító, fölszabadító, biztató szót mond Isten ezeken a mondatokon át nekünk. Tehát akár legenda, akár nem – arra figyeljünk, amit Isten rajta keresztül mondani akar!
Tehát: azt a palástot Isten terítette Illés vállára, amikor jó néhány évvel ezelőtt elhívta őt a prófétai szolgálatra. És most hadd érzékeltessem annak a palástnak a jelentőségét ezzel a palásttal, ami rajtam van. Ezt a palástot is Isten terítette a vállamra, mintegy 32 esztendővel ezelőtt, amikor az Ő igéjének a hirdetésére kiküldött a teológiáról. Olyan ruhadarab ez, amelyhez azóta rengeteg emlék tapad. Mindig egy bizonyos belső remegéssel veszem magamra ezt a palástot, mielőtt ide a szószékre lépek. Megremegtet az a feladat, ami vele jár: Isten szavát tolmácsolni az embereknek. De azután Isten mintha ezen a paláston keresztül ezt mondaná: de hiszen ÉN küldelek most is, mint 32 év óta mindig! – És valóban, még sohasem hagyott egyedül, soha nem hagyott cserben. Emlékeztet ez a palást arra az ígéretre, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek Jézus nevében, Ő maga is ott van közöttük. És akkor eszembe jut a betlehemi jászol, ahol közénk jött az Isten; eszembe jut a húsvéti nyitott sír, ahol minden bűn és halál fölött győzött az Isten! Mindezt a nagyszerű isteni tényt én magam is hirdettem olyan sokszor ebben a palástban. Es akkor is mindig itt volt Isten! – Talán ez volt Illés palástjának is az értéke. Az a prófétai palást Isten jelenvalóságának a jele lehetett számára: annak az Istennek, aki a betlehemi Gyermekben, a golgotai Szenvedőben egészen lejött hozzánk; aki Mózes által olyan csodálatos szabadulást szerzett az Ő népének annak idején... És amikor ott állt a folyó innenső partján Illés, és tudta, hogy neki most ezen át kell mennie, ránézett a palástjára, eszébe jutott róla mindaz a sok csodálatos szolgálat, amit ebben a palástban végzett már mint az Isten embere – megerősödve a már olyan sokszor megtapasztalt isteni segítség emlékeivel, az Isten most is jelenvalóságának a tudatával –, rágondolt arra a csodálatos szabadulásra ott, a Vörös tengeren át, még jobban megerősödve az Isten hűségének és kimond hatatlan szeretetének az emlékeivel, fogta a palástját és ezt kiáltotta: Igen, Jordán! – Igen, fájdalom! Igen, gondok! Igen, eluralkodott szenvedély! Igen, megoldhatatlan problémák! Igen, családi konfliktus! Igen, szívet tépő gyász fájdalma! Igen, halál sötétsége! - Mégis: az Isten nevében eredj odább, nyílj szét, Jordán vize! Én nekivágok, és az Isten nevében át is jutok a túlsó partra! Valahogy így történt – és sikerült!
Valahogy így csinálta az a másik özvegyasszony is (nem az, akiről az előbb beszéltem), aki négy apró gyermekkel maradt itt a férje halála után, és aki azt sem tudta, hogy mihez kezd most, hogyan neveli fel a négy kis árvát. Neki is rossz a szíve, kímélnie kellene magát, de munkába kellett menni, a fájdalmat is alig bírta elviselni, de aztán azt mondta szívében: Van Isten! Itt van Isten, bizonyság rá az a jászol, az a kereszt, az a nyitott sír! Ő nem hagyja cserben azt, aki reá számít! Ennek az Istennek a nevében: gyerünk tovább! Nekivágott a lehetetlennek, és átjutott a túlsó partra. És mindennap újra ezt teszi: Isten nevében vág neki a Jordánnak, és csodálatos módon a víz kétfelé válik, és ő a kicsinyeivel együtt megint száraz lábbal megy át rajta…
Próbáld meg te is, te másik özvegyasszony! Neked is sikerül! Meg te is, aki a titkos bűnöddel viaskodsz, és eddig mindig alulmaradtál, próbálj most Isten nevében nekivágni a szenvedélyed sodró áradatának: nem hagy cserben az Isten! És te is, aki már reménytelennek látod a házassági boldogságodat, így próbálj átmenni a túlsó partra, a magára maradt házastársadhoz. Ne add fel a reményt, ne hidd, hogy itt már csak a válás segít rajtatok! Hű az Isten! Hatalmas az Isten! Itt van az Isten! Kezdd újra – és egyszer majd örömmel tapasztalod, hogy érdemes volt, hogy sikerült!
Sohase torpanjatok meg egy-egy „Jordán” innenső partján, ahonnét át kellene jutni a túlsó partra! Nem baj, ha nincs híd, nincs rév: van Isten! És Ő is azt akarja, hogy átjussatok. Az Ő szavának, az Ő Lelkének az ereje, hatalma átsegít a legörvénylőbb „Jordánon” is!
Látjátok, mennyire nem fontos az, hogy ez a történet legenda-e vagy valóság?! Nem is érdemes vitázni róla! Azt halljátok meg, amit Isten mond, amire Isten biztat ezen a régi történeten keresztül is. És ha legenda támadt is Illés palástja körül, ez is csak azért lehetett, mert Illésről van szó, olyan emberről, akinek ilyen erős volt a hite Istenben, aki így mert cselekedni Isten nevében. És ugyanezt a hitet és bátorságot akarja adni Isten most neked is az életed mindenféle nehézségével szemben.
Hallottátok az előbb az igét: „Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek, sőt, a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek”!
Ne féljetek, higgyetek csak, átjuttok a „Jordánon”! Eléritek a túlsó partot, a bűn fölötti győzelemnek is a túlsó partját, meg a vigasztalásnak, a kibékülésnek, meg a probléma megoldásának a túlsó partját is, meg a halál-folyónak a túlsó partját is! Az Isten nevében! A Jézus születésében, halálában, feltámadásában közénk jött Isten nevében! Átjutunk a „Jordánon”, akármilyen formában áll is útjában az életünknek!
Ámen.
Jézusom, ki árva lelkem megváltottad véreddel,
Kárhozattól óvtál engem, bűnös szívem, ó, vedd el!
Add, hogy néked megháláljam,
Hogy nem hagytál a halálban,
Megmutattad: bármit adj,
Én oltalmam csak te vagy.
(295. ének 1. vers)
Dátum: 1965. február 14.