Úgy érzem, hogy most, amikor az egyházközségünkben lefolyt ünnepségek után vagyunk, Salamonnak ez a nagyszerű imádsága volna leginkább illő a szánkba, vagy még inkább a szívünkbe. Hiszen nem megérkeztünk valahová, valami magaslatra, valami célba, ahonnét most már csak visszafelé kellene tekintenünk és elgyönyörködnünk egy áldásokkal teli úton, hanem mindaz, ami eddig volt, az egész mögöttünk levő húsz esztendő, egy nagy biztatás és sürgetés a továbbhaladásra, ahogy egyik igehirdetőnk mondta: a második mérföld felé. Ne úgy érezzük hát magunkat, mint akik egy jól végzett munka után megpihennek, hanem mint akik egy még sokkal nagyobb megbízatás előtt fölkészülnek. – Ezért érzem most olyan időszerűnek Salamon imádságát. Ő is egy igen nagy, felelősségteljes jövendő feladat előtt állva fordult Istenhez a maga könyörgésével. Azt olvassuk a 10. versben, hogy „tetszék..." – már csak ezért is érdemes ezzel az imádsággal behatóbban foglalkozni, mert olyan imádság, ami az Úrnak tetszik. Én nem merném rámondani minden könyörgésemre, hogy lám ez helyes, Istennek tetsző imádság. Gondolj csak te is talán éppen a ma reggeli könyörgésedre: vajon mit gondolsz, tetszett-e igazán az Úrnak, amit kértél? – Nos hát, itt meglátjuk, milyen az az imádság, ami az Úrnak tetszik, amiben Ő kedvét leli.
Hogy milyen nagy kiváltság az imádság, azt bizonyára mindnyájan tudjuk. Micsoda felségesen nagy dolog, amikor Isten azt mondja valakinek: „Kérj amit akarsz, hogy adjak néked!” Ezt a hallatlan kiváltságot, amiben Isten itt egy királyt részesít, Jézus minden rendű és rangú követőjére kiterjesztette, amikor azt mondta: „Ha valamit kértek az én nevemben az Atyától, megadatik néktek.” Tehát nekünk mindnyájunknak olyan kiváltságos helyzetünk van, mint ennek a keleti királynak, akit odavont Isten maga elé és így szólt hozzá: Kérj! Mit adjak néked? Tudunk mi erről a kiváltságról? Merünk mi élni ezzel a nagy kiváltsággal? Elhisszük mi egyáltalán azt, hogy Isten itt van velünk szemközt, tele van a keze mindennel, és azt mondja: Kérj, amit akarsz, hogy adjak néked! Mernénk mi úgy igazán szaván fogni az Istent? Hinni – én azt hiszem, nem egyéb, mint merni szaván fogni az Urat, merni rátenni az életet, mindent arra, amit Ő mondott. Ez a roppant királyi kiváltság ma itt most újból fölkínáltatik nekünk: Kérj, amit akarsz, hogy adjak néked! De talán zavarba is jönnénk, ha igazán elhinnénk: Mi is lenne a legszükségesebb? Mit is kérjünk? Tudjuk-e egyáltalán, hogy mire volna szükségünk? – Ezért fontos itt ennek az imádságnak a tartalma. Érdekes lenne elbeszélgetnünk arról is, hogy a mi imáink mivel foglalkoznak, hogy mivel foglalkoztatjuk imádságainkban Istent, mibe vonjuk be Őt. De most sokkal tanulságosabb, ha azt nézzük meg, milyen volt Salamon imája. Mi volt benne az, ami tetszett az Úrnak?
Ennek az imádságnak van egy bevezető része, mégpedig elég hosszú. A tulajdonképpeni kérés azután már egész rövid. Olyanforma ez a bevezető rész, mintha nekirugaszkodás lenne, mint a nekifutás a távolugrásnál. Ez a nekifutás sokkal hosszabb, mint maga az ugrás, de fontos és szükséges. Itt sem fölösleges szószaporítás az, amit Salamon művel. Mindenekelőtt azt mondja el, amit Isten cselekedett. Megköszöni azt a kegyelmet, amit Isten atyjával, Dáviddal tett, és köszöni, hogy ezért ülhet most ő maga a trónon. Az ilyen visszaemlékezés az Isten irgalmasságára mindig fölbátorítja az embert a további könyörgésre. Szárnyat ad az imádságnak. Ha nincs kedved vagy bátorságod kérni valamit Istentől: gondolj előbb az Ő hatalmas tetteire, amiket veled cselekedett már eddig a múltban. Kezdd el Krisztus születésénél és kereszthalálánál – hiszen ezt is veled cselekedte; vagy kezdd el annál a pontnál, ahol először hallottad Jézus hívását a szívedben, és folytasd ezt a vissza emlékezést, a múltnak ezt a fölidézését egészen addig, amíg hálával tudod elébe tárni a jelen helyzetedet. Magam is tapasztaltam már, hogy Isten irántam való hűségére és életemet irányító cselekedeteire való hálás emlékezés mintegy újra bevon az Ő kegyelmének az áramába, az Ő történelmének a folyamába. Fölemel, visz tovább, és elveszi a lélek fásultságát. – Salamon imádságában annak a bizonyos „nekifutásnak" tehát ez volt az egyik része: a hálás visszaemlékezés azokra az eseményekre, amelyekben nyilvánvalóvá lett az Isten irgalmassága.
De van egy másik része is ennek a készülődésnek, nekifutásnak. Ebben pedig azokra az óriási feladatokra gondol Salamon, amelyek várják őt mint királyt, majd az Isten népe között. Nemcsak nagy ez a nép, amelyet kormányoznia kell majd, hanem Isten népe, az Úr választottja, tehát bizonyára különleges terve is van vele. Salamon megijed az előtte álló feladat nagyságától és a saját személyének egy ilyen feladat elvégzésére való teljes alkalmatlanságától. Óh, hiszen azt sem tudja, miként fogjon hozzá ilyen roppant feladathoz! Ez kényszeríti arra, hogy könyörögjön.
Aki itt most közöttünk is igazán helyesen látja a maga feladatát, amit az emberek között neki mint Isten gyermekének el kell végeznie, annak se marad más hátra, mint a nagyon alázatos könyörgés. Mert Isten mindnyájunk számára elgondolt valamilyen konkrét feladatot az emberek között, mindnyájunkra bízott valamilyen egészen sajátságos munkát – és bizony sokszor még magunkkal se tudunk mit kezdeni, nemhogy a feladatunkkal! És most képzeljétek: Isten fölajánlja: kérjünk, amit akarunk, hogy adjon nékünk. Lehet-e kihasználatlanul hagyni egy ilyen ajánlatot?
Tehát még egyszer: Salamon imádságának bevezető része, a nekifutás abban áll, hogy egyfelől megemlékezik Isten tetteiről, és másfelől megemlékezik az Istentől kapott megbízatásáról. Aki egyszer úgy igazán kezd imádkozni, az önmagát mindig ebben a kettős beállításban látja: mint akit egyfelől nagy hatalommal és szeretettel vesz körül Isten, és mint akit másfelől mindig újabb és újabb szolgálatokra akar eszközként felhasználni. Nem így látjuk-e gyülekezetünk életét is az elmúlt húsz esztendő végén: Kegyelmes voltál hozzánk, Istenünk, a múltban – sokkal többet vársz tőlünk, Istenünk, a jövőben! Az egyik, a visszatekintés, fölbátorít arra, hogy merjünk nagyot kérni Istentől; a másik, az előretekintés a jövőbe – kényszerít arra, hogy merjünk nagyot kérni az Istentől. Az egyik biztat, hogy szabad kérni, a másik sürget, hogy kell kérni! És ebbe hangzik bele az Úrnak az ajánlata: Kérj! Mit adjak néked? Látjátok, hogy milyen jó, hogy amit kell – azt szabad?!
És a hosszú előkészület, nekifutás után most jön a tulajdonképpeni kérés, az egészen rövid egyetlen kérés. Így hangzik: „Adj a te szolgádnak értelmes szívet!” Ennyi az egész kérés. Értelmes szívet kér! Mit jelent ez? Az itt használt héber szó szinonimái közelebb visznek a megértéshez. Az egyik így hangzik: halló szív. Tehát olyan szív, amelyik hallja az Isten beszédét. Salamon nemcsak a fülével akarja meghallani, amit Isten mond, hanem a szívével is. Óriási különbség ám ez! Csak füllel – vagy szívvel is hallani. Milyen rengeteg prédikációt hallottál már itt, ebben a templomban! A kiállításon láttuk, hogy az elmúlt húsz esztendő alatt 208 lelkész hirdette az igét, 208 féle hangszerelésben, hangsúlyozással, modorban, lelken átszűrődve hangzott ugyanaz az ige. Mennyit hallottál meg ebből a szíveddel? Annyit, amennyi életté vált benned! Valaki azt mondta a múltkor: háromféle keresztyén van. Száj-keresztyén, aki csak beszél róla; fej-keresztyén, aki csak elmélkedik róla; és szív-keresztyén, akinek a szívverése, egész életének a motorja, éltetője, lüktetője a Krisztus! Nos, valami ilyesfélét kért Salamon. A szívével akarja hallani Istent és levonni belőle a következtetést. A másik szinonima: engedelmes. Tehát éppen arról van szó, hogy olyan szívet kér, amelyik egészen Isten beszédére van beállítva, és amelyik teljesen kiszolgáltatja magát Istennek, alárendeli magát Isten terveinek és szándékainak. Azért akar „hallani” ez a szív, hogy tudja, mit kell cselekednie. Ugye nem is kért kis dolgot Salamon?
Ha valaki egészen Isten gyermekévé akar válni és az is akar maradni, akkor valóban erre van szüksége: értelmes szívre, halló szívre, engedelmes szívre! Enélkül agyonnyomja az embert a kötelességlista, a mások elvárásai, az óriási feladat, amit Isten rak ránk! Agyonnyom a félelem a saját gyengeségünk, alkalmatlanságunk miatt. Csak a halló szív, az engedelmes szív, az értelmes szív ment meg ebből a rettentő szorításból. Bár lenne nekünk is ilyen értelmes szívünk! De nincsen. Viszont elkérhetjük Istentől mi is! Hiszen, nézzétek: ez az a kérés éppen, ami Istennek tetszik. És én azt hiszem, addig nem is jutunk tovább egy tapodtat sem, csak topogunk egy helyben, amíg igazán nem ez lesz a legfőbb kérésünk Istentől: Adj énnekem is, Uram, értelmes szívet!
Az tetszett Istennek, hogy nem kért Salamon hosszú életet. Nagyon modernül hangzana pl. ez az imádság: adj nékem több időt! Mert általában a mai ember mindig időszűkében van. Nincs ideje arra, amire igazán kellene. Időt adjatok! – ez a modern ember segélykiáltása. Pedig nem erre van szükségünk, hanem igazán arra, amit Salamon kért: értelmes szívre, halló szívre, olyanra, amelyik a napokat és az órákat Istennek való engedelmességben tölti el. Isten sohasem ad egyszerre kétféle megbízatást valakinek: minden órára csak egy bizonyos feladatot bíz ránk. A halló szív tehát nem kapkod, nem tépi szét magát, nem hajszolódik egy értelmetlen rohanásban: nyugodtan engedelmeskedik. Azért nincs időnk, mert nincs értelmes szívünk! Isten olyan emberekre vár, akik megszabadulva az időhajszából, vele tartanak tudatos kapcsolatot.
Aztán az is tetszett Istennek Salamon imádságában, hogy nem kért gazdagságot. Pedig az a kérés is roppant modernül hangzanék, amelyik nagyobb anyagi lehetőségért könyörögne. Sokszor azt hisszük, azért nem tudunk alkalmas eszközei lenni, mert nincs biztos anyagi bázisunk hozzá. Mennyivel többet tudnék adni, ha több pénzem lenne!... Pedig én itt is azt hiszem, nem az anyagi egzisztenciánk nagyobb biztonságára van szükség, hanem igen: értelmes szívre, amelyik a meglévő lehetőségeket hálásan használja fel. Sohasem a magasabb életszínvonal hiánya miatt szenved az ember – ez külsőség –, hanem belülről, a meglévő életszínvonalához való hozzáállásától függ, hogy szenved-e tőle, vagy boldog vele. Múltkor olyan szépen mondta valaki egy csendes esti beszélgetésben, hogy mióta ő megtanult befelé élni, azóta boldog igazán. Mert befelé éppen olyan végtelen a világ, és éppen olyan szép, mint kifelé, sőt szebb és végtelenebb. Nem igaz, hogy csak a Riviéra szép, és boldogtalan, aki nem jut el oda. Istennek a szegény Lázárral nem kevésbé volt terve, mint a gazdaggal És ha a mi szívünk hallja Istent, akkor a kevésbé jó módban sem szerencsétlen az ember, hanem kiteljesedik az élete. Isten ma olyan emberekre vár, akik megszabadulva a Mammon bűvöletétől, az Ő igéjét és a vele való életközösséget tartják a legnagyobb gazdagságuknak.
És az tetszett Istennek, hogy Salamon nem kért győzelmet az ellenségei fölött. Pedig ez is igen modernül hangzanék, ha nagyobb képességekért, a többi emberek fölé való kerekedésért könyörögne valaki. Nem erre van szükségünk, hanem olyan halló szívre, amelyik az Istentől kijelölt helyet engedelmességben tölti be. Nem nagyobb hatalomra és befolyásra van neked szükséged az emberek között, hanem Istennek való mélyebb engedelmességre. Isten ma olyan emberekre vár, akik leszállva a gőg magaslatáról, és megszabadulva a kisebbrendűségi érzés mélységéből úgy adják magukat eszközül néki, ahogy vannak.
Tehát egészen röviden összefoglalva, Salamon kérése ez: Uram, adj nekem olyan értelmes szívet, amelyik felismeri a Te akaratod szerinti feladatát embertársaival szemben, és azt végre is hajtja! Én is ezt kérem a magam számára minden nap. Nektek is ezt ajánlom! Az ilyen imádságra – ha őszinte – mindig válaszol az Úr. Salamonnak is, nekünk is. Maga az Úr gondoskodik arról, hogy egy igazán halló szív minden nap értsen valamit Isten konkrét akaratából, kapjon valamit. Persze a halló szívért való könyörgés a nyitott Biblia fölött való könyörgés lehet csak. Akkor igazi a halló szívért való könyörgés, ha várja is Isten megszólalását.
Még valamit: Salamon, amikor befejezi imádságát, két dolgot tesz: hálaáldozatot mutat be Istennek, és nagy lakomát szerez minden szolgáinak. Minden igazi imádság, amelyik Isten válaszát meghallotta, ezt a kettős dolgot eredményezi: megújuló hálát és megújuló szeretetet. A mi hálaáldozatunk az, hogy lerakjuk a terheinket, bűneinket, félelmeinket, és megtisztulva, nyomás, indulat, szenvedés alól felszabadulva indulunk az emberek felé. Aki éppen most jött az imádságból, annak az embernek a környezetében jó lenni! Mert az az ember még hoz valamit magán és magában abból az atmoszférából, amit imájában belehelt; abból a fényből, abból az Isten-közelségből, amibe imája révén bekapcsolódott. Most jön az Istentől. Aki igazán imádkozott, abból több szeretet árad az emberek felé, az megértőbb, az türelmesebb, szolgálatkészebb – krisztusibb, azaz emberibb! Aki igazán imádkozik, annak az ámen után az élete imádkozik tovább a cselekedeteiben.
Bár Isten Szentlelke tenné Salamon imádságát mindnyájunk naponkénti személyes imádságává!
Ámen.
Dátum: 1958. február 16.