A tékozló fiú útja

Kedves testvéreim, a mai igehirdetésben még egy tékozló fiúról szeretnék beszélni. Igen, egy olyan tékozló fiúról, aki nem érkezett haza. Mert Júdás a szomorú típusa annak az embernek, aki tényleg mindent eltékozolt. Nemcsak az egész életét, hanem még annál is többet. A legnagyobbat tékozolta el: Isten bűnbocsátó szeretetét és kegyelmét. Apostolként kezdte és íme, öngyilkosként végezte. Csupa rejtély, ami itt történt. Miért tette, amit tett, miért árulta el Jézust? Mi lett vele a halálban? Elkárhozott végül? Ki tudná ezt megmondani? Köteteket írtak már a Júdás problémáról. Nagyon sokan megpróbálták megfejteni ezt a pszichológiai misztériumot, de még senkinek sem sikerült igazán. Hadd jelentsem be előre, hogy én meg se próbálok megoldást találni reá. Nem akarom az ide vonatkozó sok elméletet még egy újabb elmélettel szaporítani, hanem csak egyszerűen a számunkra is aktuális tanulságokat szeretném levonni és figyelmeztetésül felmutatni ebből a sötét történetből.
Igen, testvérek, ebben a szomorú és sötét történetben mindenekelőtt lelepleződik a bűnnek a rettenetessége. Tehát az, hogy milyen borzalmas valami a bűn. Azért mondom, hogy lelepleződik, mert sajnos ezt az ember előre nem látja, hanem mindig csak utólag látja már, akkor, amikor késő. Júdás is utólag döbben reá arra, hogy milyen szörnyűséget követett el akkor, amikor elárulta Jézust. Így kezdődik a történet: „ Akkor látván Júdás, a ki őt elárulá, hogy elítélték őt…” – Ki hitte volna, hogy ez lesz annak az áruló csóknak a következménye! Milyen szörnyű tragédia! Ó, de sok meggondolatlan csóknak volt már tragikus következménye!
Íme, elítélték Jézust. Sorsa meg van pecsételve. Meg kell halnia. És ez az a pillanat, amikor Júdás a bűnét a maga teljes leplezetlenségében látja. Mert amikor elkövette, akkor még nem látta. Most már látja, de most már késő. Mert testvérek, a bűn, amikor teljességre jut, amikor a maga leplezetlen következményével ott áll az ember előtt, akkor valahogy egészen más képet mutat, mint korábban, amikor még csak csalogató lehetőségként, kísértésként lebegett az ember tekintete előtt, vagy még akkor is, amikor elkövette. Akkor, amikor a kívánság, a gonosz kívánság, a bűnös gondolat megérik és elkövetett cselekedetté válik, akkor hull le a bűnről az álarc, és akkor áll előttünk a maga teljes szörnyűségében és borzalmasságában. Ó, hogyha az ember előre látná, hogy mi lesz a következménye annak a rossznak, amit elkövet! Ha előre látná a saját bűnének ezt a kiteljesedését, talán nem is követné el. Vagy legalábbis nagyon meggondolná, ha előre látná, hogy például egy sértő szóból mennyi fájdalom lesz, és milyen égető sebek támadnak egy lelken. Vagy ha az ember úgy előre látná, hogy egy meggondolatlan félrelépésből micsoda botrány tud kavarodni. Ha előre látná, hogy egy nem tiszta mozdulat mennyi bajt tud csinálni. Vagy egy kis tett, ami nem volt egészen helyes, mivé tud kiérlelődni, akkor talán sose mondta volna ki azt a szót, sose tette volna meg azt a lépést, vagy azt a mozdulatot. Ha az ember előre látná, hogy ugyanaz a bűn, ami előbb olyan nagyon csalogatja, utóbb milyen rettenetes mélységbe fogja majd taszítani; hogyha előre látná, hogy ugyanaz a bűn, ami olyan szépnek látszott előbb, később milyen szörnyűségessé tud válni, és ami annyi örömöt ígért, mennyi fájdalmat fog majd okozni, akkor talán sohase követné el az ember azt a bűnt. De a bűnnek éppen az az átka, hogy elkábít. És az ember ebben a kábulatban nem látja a bűnnek az igazi lényegét, nem látja a borzalmasságát. Sőt, sokszor szinte kívánatosnak látja. És csak akkor nyílik már meg a szeme a bűn lényegének az igazi meglátására, amikor megtörtént, és amikor jóvátehetetlen következményével már vádol kegyetlenül és rettenetesen. S akkor jajdul bele az ember lelkébe a gondolat, hogy: jaj, mit tettem?! Ó, csak soha el ne követtem volna! Júdás is ímé, „akkor látván”, hogy Jézust elítélték... Tehát „látván”. És ez a látvány olyan szörnyű volt, hogy kétségbe esett tőle. A saját bűnének a következménye, látása fölött kétségbeesett Júdás. Ó, de szerencsétlen ember az, akit így becsap a bűn! Figyeljétek csak meg, hogy milyen kevés haszna volt Júdásnak abból, amit tett, és milyen rövid ideig élvezhette. Abban a pillanatban, amikor leszámolták a kezébe egymás után azt a harminc ezüstöt, és a zacskót, ami tele volt a rég óhajtott pénzzel, a kezében tarthatta, és belegyömöszölte valamelyik zsebébe, akkor talán megcsillant egy kis öröm abban a sötét szempárban. Talán akkor áthullámzott a lelkén egy kis jó érzés, hogy: ó, de jó gazdagnak lenni! De azután hamarosan, amikor látta, hogy mi történt, hogy mi lett a következménye ennek a bűnnek, akkor ó, de elkezdte égetni a zsebét, meg a kezét, meg a szívét az a pénz! Ó, de mocskossá vált egyszerre. Ó, de jó lett volna szabadulni tőle, de most már hiába dobja oda még a főpapoknak is, akiktől kapta, nem kell az már azoknak sem...
De borzasztó dolog az, amikor valamit nem lehet többé jóvátenni! Nem lehet többé meg nem történtté varázsolni. Ilyen rettenetes dolog a bűn, minden bűn: se jóvátétellel, se utólagos megbánással, se semmiféle más emberi erővel vagy hatalommal egyszerűen nem lehet megsemmisíteni. Nem tudja eldobni az ember magától, mint valami mocskot. A bűnt egyedül Isten tudja ingyen kegyelemből megbocsátani.
De nemcsak a bűnnek a rettenetességét mutatja ez a történet, hanem a feltámadó lelkiismeretnek a hatalmát is. Mert ebben a kifejezésben, hogy „megbánta dolgát”, az van benne, hogy fölriadt a lelkiismerete. Testvérek, valami egészen csodálatos dolog a lelkiismeret: az a halk, vádoló, elítélő hang, amit nyilván az Isten teremtett belénk. Ami nem hagy el sohase, ami elől nem lehet elfutni, amitől akkor tud az ember legkevésbé szabadulni, amikor pedig a legjobban szeretne. Ki ne ismerné ezt a gyötrő lelkiállapotot, amit lelkiismeret-furdalásnak nevezünk? Talán valamikor régen rosszul bántál valakivel, aki már meghalt. Vagy talán egy régi, titkos bűnnek az emléke nyomja a lelkedet. Talán egy nagyon-nagyon régi magzatgyilkosság. Nem vádol senki érte, nem tudta meg senki, és mégis valami sötét, fenyegető árnyék kísér mindenüvé. Hiába nyugtatod magadat, hiába próbálod bagatellizálni. Valami állandóan rág és emészt belülről. Se önmagad se más nem tudja kibeszélni belőled. Igen, a lelkiismeret az elkövetett bűnnek az árnyéka. És ahogy az árnyékunktól nem tudunk megszabadulni, úgy a lelkiismeretünktől sem. Éppen a lelkiismeretnek a ténye mutatja mindennél jobban, hogy bennünk, emberekben az Isten-tudat kiirthatatlan valóság, és minden más egyebet legyőző hatalmas érzés. Mert a lelkiismeret éppen az a tudat, hogy sohase vagyok egyedül, valaki mindent lát, valaki mindent tud. Azt is, amit csak én tudok, és senki más. Valaki azt is együtt tudja velem, és egyszer felelősségre von, mert megvan hozzá a joga is, meg a hatalma is. Ezt az ítélő, vádló hangot néha el lehet halkítani. Néha egészen el is lehet némítani. De csak egy-egy rövid időre, hogy azután később annál gyötrőbb erővel támadjon. És hogy azután egy ilyen álmából fölriasztott lelkiismeret mit tud művelni az emberben, az szinte kibírhatatlan!
A lelkiismeret testi-lelki kínlódásba, a pokolnak az előcsarnokába, „sírás és fogcsikorgatás” árnyékába űzi az embert: egyeseket álmatlanul gyötrődő éjszakákba, átsírt nappalokba, másokat kétségbeesésbe, vagy a Lipótmező zárt osztályára, Júdást íme, öngyilkosságba. Mert az ember akár akarja, akár nem, Istennel való harmonikus közösségre van teremtve. És az ember sokáig nem bírja ki konfliktusban az Istennel. Az a bűn, ami elválaszt az Istentől, előbb-utóbb megbosszulja magát. A lelkiismeret a bűn bosszúja. Te sem menekülhetsz előle. Szerencsétlen Júdás már előre átéli lélekben a poklot. Mert mi a pokol? Az a gyötrelmes érzés, hogy a bűnbánatnak az emésztő tüzét nem lehet eloltani többé semmivel. Az a szörnyű belső sírás, amelyikben mégsem oldódik a bűnnek a szorítása többé. Tehát az a tudat, hogy már kegyelemért se kiálthatok, mert késő! Az a tudat, hogy bennem marad a bűnöm, nem tudom többé kiadni már magamból. Ez a pokol. Pedig Júdás meg is vallja, őszintén, nyíltan, becsületesen odaáll a főpapok elé és odakiáltja nekik: „Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért!” Tehát nem is hárítja át másra a bűnét. Nem keres kibúvót, magyarázatot, nem vádol, nem okol senkit miatta. Teljes súlyával magára vállal mindent. Vétkeztem! – kiáltja kétségbeesve. Testvérek, ez lenne az a pont, ahol a bűnbánó bűnös emberhez a legközelebb volna a segítség. A kegyelem, a bocsánat – az Isten. Ó, ha akkor ott lett volna egy hívő testvér, és megfogta volna Júdásnak a kezét, és azt mondta volna: Gyere, gyere Júdás, testvérem, gyere, mondjuk el ezt az Istennek! Térdeljünk le oda eléje! Valljunk be neki mindent, és könyörögjünk kegyelemért! – minden másként végződhetett volna. De ott nem testvérek voltak, hanem cinkosok. Ott bűntársak voltak, és ezek cinikusan odakiáltják neki: „Mi közünk hozzá? Te lássad.” Mert a bűntársak, a cinkosok, a haverok mindig magára hagyják az embert, akit a bűnbe belevittek. Nem törődnek aztán már később a bajba jutott emberrel.
Így aztán Júdás egészen magára marad, és az ilyen magány nagyon rossz tanácsadó. Hogyha Júdás ezt a gyötrő bűnbánatát nem a főpapok érzéketlen fülébe kiáltotta volna bele, hanem elmondta volna annak, akivel szemben vétkezett; hogyha nemcsak a szívében égő poklot látta volna, hanem ezt a pokoli szívet odavitte volna az elé a Valaki elé, aki még egyetlen bűnbánó embert sem zavart el maga elől, és még soha senkinek nem mondotta azt, hogy: Mi közöm hozzá, te lássad! Hogyha Júdás nem csak mondta volna, hogy „ártatlan vér”, hanem ennek az ártatlan vérnek az oltalma alá menekült volna; hogyha nemcsak a piszkos pénzét dobta volna oda a főpapok elé, hanem a piszkos lelkét vitte volna oda az egyetlen Főpap, Jézus elé, aki éppen a bűnösökért, még az árulókért is engesztelő áldozatot hozott a Golgotán – minden másként történhetett volna. De látjátok testvérek, Júdásnak ez a legnagyobb bűne. Nem az, hogy elárulta mesterét, azt mi is megtesszük mindennap, többször, mint Júdás. Júdás legnagyobb bűne az, hogy nem találta meg a megtérésnek a helyét. Az, hogy nem tudod hinni Jézus bűnbocsátó szeretetének a nagyságában. Ez a legnagyobb bűn: amikor valaki olyan kicsinek tartja Isten bűnbocsátó kegyelmét a Jézus érdeméért, hogy azt hiszi, az ő bűne nem fér bele ebbe a kegyelembe. Ez a legnagyobb bűn.
És akkor Júdás a kétségbeesés végső lépésével akar menekülni a kétségbeeséstől. Kötelet fon a nyaka köré és felakasztja magát. Micsoda rettenetes önáltatás, testvérek, azt hinni, hogy az életet el lehet dobni magunktól. Hát nem lehet! Ha a halál az életnek a vége volna, akkor még lenne valami értelme az öngyilkosságnak. De a halál nem az életnek a vége! A halál átmenet egy másik életformába. A közvetlen, színről színre való látásnak a formája, az Élő Isten színe elé való lépés, tehát az élet megy tovább! Micsoda önáltatás azt gondolni, hogy az Isten ítélete elől, ami ott égett belül a lelkiismeretében, el lehet menekülni a halálba. Hisz a halálon túl ott van az egész örökkévalóság. Az ember se önmagától, se az Istentől nem tud megszabadulni és megszökni, mert én a halálon túl is én maradok és Isten Isten marad. Hová is lehetne a Mindenhatónak a tekintete elől elbújni? Tehát egyáltalán nem megoldás az, hogyha valaki a problémái elől, a bűnei elől, a meglódult lelkiismerete elől, az összeomlott élete romjai alól, az Isten elől a halálba menekül - sőt még fokozza a problémát vele!
Nincs hát egyáltalán megoldás a kétségbeesett ember számára? De van. Lehet egyáltalán az Isten elől valahova elmenekülni? Lehet. Isten elől csak az Istenhez lehet menekülni. Az igazságosan ítélő Isten elől csak a Jézusban megismert Megváltó Istenhez lehet menekülni. Istennek a sújtó keze elől csak az Ő Jézusban kitárt édesatyai karjai közé lehet menekülni, és oda még egy Júdásnak is szabad menekülni. Mégpedig úgy lehet menekülni, hogy az ember elmond az Istennek mindent. Mindent, amit rejtegetett, amit takargatott, mindent, ami az Isten ellenségévé tette. No, de hát elmondhatok éppen az Istennek mindent, amit Őelőle rejtegettem? Ez a csodálatos, hogy el. Mert testvérek, jegyezzük meg, hogy ha bármi bűnt igaz bűnbánattal odatárunk Őelé, abban a pillanatban máris tudomásul vehetjük, hogy az a csúnya, piszkos valami elfedeztetett, azt az „ártatlan vér” betakarta. És az az adósság, ami a pokolig nyomott le, máris elengedtetett, mert valaki kifizette helyettük ott, a Golgotán. Ami történt, azt nem lehet többé meg nem történtté tenni, csak megbocsátani - és éppen ezt teszi az Isten. Így veszi le rólunk a bűneinknek a terhét.
Így lehet tehát Isten elől Istenhez menekülni, de csak oda. És csak ott nyugszik meg a lelkiismeret, és csak ott válik a mi menekülésünk boldog hazaérkezéssé. Jézusnál van megoldás, mert van bocsánat a legrettenetesebb mélységben vergődő lélek számára is. Jézusnál mindenki számára van bocsánat, aki ezt a bűnbánó kiáltást, hogy: Vétkeztem!, nem a világba, nem a levegőbe kiáltja bele, hanem Jézusnak sóhajtja el, és közben hittel tekint föl a Golgotára.
Hadd fejezzem be azzal, amivel már múltkor is: ha mindent elfelejtetek, amit ezen az órán mondottam, ezt az egyet ne felejtsétek, ezt az egyet jegyezzétek meg: Isten elől csak Istenhez, csak Jézushoz lehet menekülni! És hogyha valaki már odamenekült, akkor a legkétségbeejtőbb mélységből is már énekelje csak bátran, együtt a zsoltáríróval:

Én lelkem, mire csüggedsz el:
Mit kesergesz ennyire?
Bízzál Istenben, s nem hagy el,
Kiben örvendek végre.
Ki nekem szemlátomást
Nyújt kedves szabadulást,
Nyilván megmutatja nékem,
Hogy csak ő az én Istenem.

A 42. zsoltár 7. versével tegyünk erről mindnyájan boldogan vallást.

Ámen.

Dátum: 1968. március 24.

Kedves testvéreim, a múlt vasárnap bejelentettem itt az istentiszteleten, hogy újra a tékozló fiúról szeretnék beszélni. Most, amikor ezt az igét végighallgattátok, azt mondhatnátok: hát mégse a tékozló fiúról lesz szó? De igen, nagyon is a tékozló fiúról lesz szó. Sőt, egyenesen azt mondhatnám, hogy arról az élményről, arról a tapasztalatról, amit a mindenkori tékozló fiú az Atyától elszakadva szerez magának. Annak az útnak a lelki vetületéről, amelyik a tobzódva éléstől a disznók vályújáig vezet. Az ótestamentum nagy tékozló fiának, a híres Salamon királynak a keserves önvallomásából olvastam föl egy részletet, amit hallottatok. Az egész prédikátor könyvében és ebben a most felolvasott részben is azt írja le, amit megfigyelt a saját lelkében akkor, amikor elszakadt az Istentől. Amikor ő maga is azon a távoli vidéken élt, mint az újtestamentumi tékozló fiú.
Bizonyságtétele tulajdonképpen nem is egyéb, mint egy döbbenetes erejű negatív evangelizáció. Mert azt írja le, hogy hová jut az ember „a nap alatt”. Ez a különös kifejezés, hogy „a nap alatt”, igen gyakran előfordul a prédikátor könyvében. Valaki összeszámolta – elhiszem neki –, azt mondja, 29-szer. Arra vonatkozik ez a kifejezés: a nap alatt, hogy amiről ír, az mind csak földi horizontú, tehát a nap alatti mérték szerint történt. Hiányzik belőle „a nap feletti” távlat. Hiányzik belőle a transzcendens, az örökkévaló távlata a dolgoknak. Itt az önmaga világába bezárt, a pusztán e világi perspektívába zárt embernek a tapasztalatairól van szó. Arról, hogy mire jut az ember a maga erejéből, Isten nélkül. Isteni kijelentés nélkül. Pusztán emberi életbölcsesség által, legföljebb egy filozófiai istenfogalommal, vagy egy önmaga által kispekulált vallásossággal. Mire jut a napon? Mire jut? Teljes kiábrándulásba, csömörbe, pesszimizmusba, életundorba, mint amikor valaki olyan keserűen legyint a kezével, és azt mondja, hogy nem érdemes. Nem volt érdemes. Minden hiábavalóság, és minden a léleknek a gyötrelme csak.
Nos, tehát Salamonnak a gazdag élettapasztalatából mostan csak azt a kicsi részt vegyük vizsgálat alá, amit az elébb felolvastam belőle. Miről van itt szó? Elhatározza Salamon – hiszen megvolt hozzá a módja –, hogy megpróbálja egyszer ő is mindazt, amit az emberek általában tesznek „a nap alatt”, amiért úgy lelkesednek, amiért törik magukat. Amiben az életüknek az értelmét találják meg, amiért olyan nagyon ragaszkodnak ehhez a földi élethez. Ő is kipróbálja egyszer! Hadd ismerje meg ezeknek a dolgoknak az igazi értékét, hogy mi a jó ebben? Hogy érdemes-e ezért élni?
Azt mondja: „Mondék az én szívemben: no, megpróbállak téged a vígan való lakásban, hogy lásd meg, mi a jó!” Tehát egyszer beleveti magát azokba az élvezetekbe, amiket ez a földi élet az embernek egyáltalán nyújthat. Tulajdonképpen ezt akarta az újtestamentumi tékozló fiú is. Vígan élni, vidám cimborákkal, barátokkal szórakozni jó társaságban. Sok pénzt költeni, az életet kiélvezni. Mindenféle szerelmi kalandokban tapasztalatokra szert tenni. Dolce vita! – ez volt a jelszava. Addig örüljünk, ameddig még lehet az életnek. Minden órának le kell szakítani a virágát, ez az életnek az értelme. Ezért érdemes élni. Ugye tudjátok, testvérek, hogy nagyon-nagyon sok embernek az életfilozófiája ez ma, és ami a megdöbbentő, hogy nem csak a fiataloknak, akik úgy gondolják, hogy úgyis van még elég idejük megkomolyodni, hanem ugyanúgy az idősebbeknek, akik pedig úgy gondolják, hogy úgy sincs már elég idejük élvezni.
Ezt hajszolja a világ, az élvezeteknek millió és egyre újabb és újabb formáját. A modern ember számára szinte szétválik az élet komoly és vidám oldala egymástól. Mondjuk úgy, hogy a munka és az élvezet. A munka egyre inkább egy elviselhetetlen teherré válik, az élvezet pedig egy egyre inkább szükséges oázis a munkának a sivatagában. Az utóbbi a kellemes része az életnek, az előbbit pedig csak úgy tekintik, mint egy szükséges rosszat, amiből hiányzik minden öröm és minden kedvtelés. Amit itten Salamon így mond, hogy „no, szívem, megpróbállak téged a vígan való lakásban”, ez nagyon-nagyon sok embernek az életében ma olyan bálvánnyá lett, ami a tulajdonképpeni értelmes részét jelenti az életének, a többi pedig mind csak arra való, hogy fedezze ennek a költségeit. De ezután Salamon – hát nem tudom, mennyi idő alatt, de bizonyos idő után – rájött arra, hogy az élvezeteknek éppen az a tragikuma, hogy mindig több kell belőlük. Az általános számtani szabályok az élvezetek világában nem érvényesek. Mindenütt másutt érvényes és igaz az, hogy egy meg egy az kettő. Például egy alma, meg egy alma, az két alma. De az élvezetek világában ez valahogy nem érvényes. Mert például egy pohár bor élvezete, meg még egy pohár bor élvezete, az sohasem annyi, mint az elsőnek a kétszerese. Az első mindig több. Egy meg egy sohasem kettő, hanem mindig kevesebb, mint kettő. És valahogy ilyenformán van ez az élvezetek mindenféle ágával és formájával az élvezeteknek a világában. És ez a gazdagságnak is a szegénysége. Például egy nagyon gazdag ember esetleg tízszer annyi pénzzel mehet nyaralni, mint egy egyszerű szegény diák. És mégis azzal a tízszer annyi pénzzel nem tud magának tízszer annyi élvezetet vásárolni, mint az a szegény diák azzal a kevéssel. Vagy például egy ember, hogyha nagyon gazdag, tízszer annyi összeget bele tud fektetni a nagy lakásának a pazar pompájú berendezésébe, mint egy egyszerű fiatal házaspár, akik most indulnak el az életben, és nagy nehezen tudnak összekuporgatni egy szoba berendezésére valót. De annak a gazdagnak nem lesz tízszer annyi öröme a lakásában, mint ennek a másiknak abban az egy szobában. Dupla pénzzel nagyon sokszor csak a fele örömet lehet elérni. Egy meg egy az élvezetek világában sohasem kettő, hanem mindig kevesebb a kettőnél. Tudjátok, úgy van ez, hogy az élvhajhász embernek mindig erősebb izgalomra van szüksége ahhoz, hogy ugyanazt a mértékét tarthassa fönn az élvezetének. És mivel ez lehetetlen, ezért egyre kielégítetlenebbé válik a lelke. Az élvezet mint bálvány, nem képes az embernek minden igényét kielégíteni. És ezért azután nagyon hamar eljut odáig, hogy azt az élvezetet, amiért úgy törte magát, már nem élvezi. És az a szórakozás, amit úgy hajszolt, már nem szórakoztatja. És az az öröm, amire olyan nagyon vágyott, már nem öröm és már nem boldogság. Csodálatos módon elért mindent, leszakított minden virágot, ami az útjába került, és mégis mit ért el? Semmit. Azt, hogy végül nem tud már örülni a világon semminek. Figyeljétek csak meg azt, testvérek, hogy mit mond egy olyan ember, aki tényleg kipróbálta az élvezeteknek minden lehetőségét és formáját, mert megvolt hozzá a módja. Amikor azt mondja, hogy „No, megpróbállak téged a vígan való lakásban, hogy lásd meg, mi a jó!”, akkor így folytatja: „És ímé, az is hiábavalóság! A nevetésről azt mondom: bolondság! a vígasságról pedig: mit használ az?” – hiábavalóság, bolondság, haszontalanság. Ez a tárgyilagos és tapasztalatból eredő megállapítása ennek a világnak az örömeiről – nem egy olyan embernek, aki az Istenben hívők életútját járja, elítéli ezeket az örömöket, hanem egy olyan világfinak, aki ezt mind kipróbálta és mind megutálta. És nem a hit szempontjából utálta meg, hanem tisztán emberileg. A „nap alatt”, földi horizontban gondolkodó emberi szempontból is megutálta. Tehát itt nem egy hívő ember figyelmeztet, hogy: Emberek vigyázzatok, mert a földi élvezeteknek az útja a disznók vályújához vezet!, hanem itten egy Istentől elszakadt léleknek a jajszava kiált felénk a múltból: Emberek, én tudom, én kipróbáltam, én végigjártam mindent. Nekem elhihetitek: nézzétek, hová vezet, hová jutottam, ott vagyok a disznók vályújánál, céltalanná és üressé vált az egész életem.
Ugyanezt részletezi azután még tovább. Amikor azt írja: „Elvégezém az én szívemben, hogy boritalra adom magamat, ...és előveszem ezt a bolondságot, mígnem meglátom, hogy az emberek fiainak mi volna jó, a mit cselekedjenek az ég alatt, az életök napjainak száma szerint.”

Tehát megint azt keresi, hogy mi a jó benne. Mert az ember a „nap alatt” mindig azt keresi, hogy mi volna neki a jó. Mi volna az, ami igazán örömre hangolná? Mi volna az, amiért úgy érzi, hogy ezért érdemes volna élni? Azt gondolja Salamon magában: hát olyan sokan keresik azt a bizonyos jót a boritalban – pedig Salamon még nem is látta a mai talponállókat, meg a lakásoknak a rafinált bábszekrényeit –, de ha olyan sokan csinálják, gondolja Salamon, hát akkor csak kell benne valami jónak lenni! Ha nem volna jó, akkor nyilván nem csinálnák. No, tehát ő is rágja magát, mint olyan sokan mások. És ő is éppen úgy rájön hamarosan, mint olyan sokan mások, hogy a bortól megvidámodott szív ó, de hamar megérzi a kígyó mérgének a keserűségét, a pohárnak az alján. Tehát ez sem igazán jó. Sőt a legrosszabb benne éppen az, hogy még akkor is kénytelen csinálni, amikor már tudja, hogy nem jó. Sőt amikor már tudja, hogy milyen nagyon rossz – de mégis csinálja. Ezt is besorolja hát, ezt a csalfa örömöt is besorolja a többi hiábavalóság közé. Tehát megint nem egy hívő embernek a szava, ami itt figyelmeztet. Erre szinte azt mondhatom, hogy egy megrögzött alkoholista, mintha az állna elénk, és a józan pillanatában azt mondaná: Emberek, én tudom, hova vezet ez az út: a disznók vályújához. Megutáltam magam. Olyan a szava Salamonnak – szinte érződik rajta a kiábrándultságnak az az undora –, mint amikor az ember odaáll a tükör elé és szeretné szembeköpni magát.
Mi hát a jó ebben a nyomorult életben? Salamon megpróbálja a maga mérhetetlen gazdagságát valami hasznos dologra, valami maradandó dologra fordítani. Ímé, ezt írja a továbbiakban: „Felette nagy dolgokat cselekedtem; építék magamnak házakat; ülteték magamnak szőlőket. Csinálék magamnak kerteket és ékességre való kerteket, és ülteték beléjök mindenféle gyümölcstermő fákat. Csinálék magamnak víztartó tavakat, hogy azokból öntözzem a fáknak sarjadó erdejét.” Senki nem tudott olyan pazarul élni, és olyan csodálatos földi paradicsomot elővarázsolni önmagának, mint éppen Salamon. Tudjátok, valahogy olyanformán lehetne ezt ma a mi viszonyaink között mondani, hogy valaki a szép, előkelő és jól berendezett budapesti lakása mellett, még szerzett magának a Balatonon is egy pazar villát, parti telekkel, gyönyörű parkkal, díszfákkal, cserjékkel, nagyszerű virágokkal, a parkban kis tavakkal, rajta apró hidacskákkal, szökőkutakkal, a legújabb típusú Mercedesszel, a ház mögött jól termő gyümölcsössel... Mi kell még ennél több, hát ez maga a földi paradicsom! De még ez sem minden, mert ímé, így folytatja tovább: „Szerzék szolgákat és szolgálókat, házamnál nevekedett szolgáim is voltak nékem; öreg és apró barmoknak nyájaival is többel bírtam mindazoknál, a kik voltak én előttem Jeruzsálemben. Gyűjték magamnak ezüstöt és aranyat is, és királyok drágaságait és tartományokat; szerzék magamnak éneklő férfiakat és éneklő asszonyokat, és az emberek fiainak gyönyörűségit, asszonyt és asszonyokat. És nagygyá levék és megnevekedém mindazok felett, a kik előttem voltak Jeruzsálemben; az én bölcseségem is helyén volt. Valamit kivánnak vala az én szemeim: meg nem fogtam azoktól, meg sem tartóztattam az én szívemet semmi vígasságtól...” Tehát megvolt ehhez a földi paradicsomhoz a hatalom, megvolt a tekintély, az arany, az ezüst, a nők, a kényelem, a kiszolgálás, a művészetnek mindenféle csínja-bínja, és mindenféle finomsága, és a nagy, előkelő embereknek a jó barátsága és csodáló ámulata. Tehát minden, minden, amit csak kívánt magának, azt kielégíthette. Minthogyha ma valakinek többször egymás után öt találata lenne a lottón. Hányan álmodnak, akár csak egyről is!
Aztán ha megkérdezzük tőle, hogy: No, és Salamon, hát végre boldog voltál? Hiszen ittál az örömnek és a sikernek minden poharából annyit, hogy már nem is fért beléd többé. Na és megelégedett voltál, megtaláltad végre mindebben azt, amiért érdemes küzdeni, amiért érdemes élni, amiért érdemes áldozni?! S olyan döbbenetes az, testvérek, hogy: nem. Még mindig nem. Mindez a gazdagság, fényűzés, nagyszerűség, pompa, ez megint úgy tűnt előtte, mint hiábavalóság, és mint a léleknek a gyötrelme. Nézzétek, az ő csalódott lelkének a kiábrándulását így foglalja szavakba: „És tekinték minden dolgaimra, melyeket cselekedtek vala az én kezeim, és az én munkámra, mit fáradsággal végeztem vala; és ímé, az mind hiábavalóság és a léleknek gyötrelme, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt!” Minthogyha egy öngyilkosjelölt beszélne itten.
Hát még abban sincs tartós öröm és békesség egy emberi szív számára, hogyha mindent elért, amit akart? Hogyha minden sikerül neki, amire vágyik? Íme, itt van valaki, aki elmondhatja magáról, hogy amit a szeme-szája megkívánt, azt nem kellett megvonnia önmagától, mert azt mind kielégíthette, és mégis boldogtalan, határtalanul boldogtalan. Mintha ideállna elénk Salamon – nem a túlvilágról üzenne, hanem ezen a világon –, és mondaná nekünk, hogy: Emberek, nézzétek, nekem elhihetitek: Nincs semmi a nap alatt, se szép ház, se autó, se szerelmi kalandoknak a sokasága, se utazás, se gazdagság, se semmi, ami kielégíthetné az embernek a lelkét. Minden hiábavalóság, és minden a léleknek a gyötrelme, és higgyétek el nekem, nincs értelme az ilyen életnek. Tudjátok, mi ebben a megdöbbentő? Az, hogy több mint háromezer esztendővel ezelőtt írja ezt valaki. Ugyanazt, amit a mai modern regényirodalom és drámairodalom olyan sokféle formában és olyan megdöbbentő valósággal tár oda az olvasók elé: Rettenetes dolog az, amikor minden megvan, csak éppen belülről nincs semmi, illetve helyesebben: belülről a semmi, a nihil van.
Értitek már, hogy miért mondottam, hogy Salamonnak ez a keserves önvallomása tulajdonképpen egy drámai erejű negatív evangelizáció? Azért, mert nem egyéb – éppen úgy, mint a mai modern regényirodalom és drámairodalom –, mint egy fájdalmas, kétségbeesett jajkiáltás az Isten után, a megváltás után. Micsoda igaza van Szent Ágostonnak, aki szintén egy rettentően viharos ifjúság gyönyöreibe belecsömörlve mondotta: Nyugtalan az én lelkem mindaddig, amíg tebenned, Istenem, meg nem nyugszik. S milyen hallatlanul igaza van Jézusnak, amikor azt mondja: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de az ő lelkében kárt vall?”
Íme, egy élet példája, amelyik azt mutatja, hogy minden, minden hiábavalóság addig, amíg csak „a nap alatt” van. Tehát amíg csak földi, csak véges, csak emberi horizontú, amíg csak emberi horizontja van a dolgoknak: a fáradozásnak, a szerelemnek, az örömnek, az élvezetnek, a gazdagságnak, a jólétnek, az egész életnek; amíg csak emberi horizontja van, addig az mind hiábavalóság, és mind a léleknek a gyötrelme. Testvérek, nem tehetünk róla, hát úgy vagyunk teremtve, hogy csak az elégíti ki igazán a lelket, amit az Isten ad, amit az Isten Jézusban ad! És hogyha egy ember mindent megkapott az élettől, amire csak vágyott, de azt nem, amit Isten ad Jézusban, akkor éppen az hiányzik, ami ezt a „mindent” széppé teszi, és érdemessé teszi.
Mintha csak azt mondaná nekünk Salamon, hogy: Higgyétek el nekem: Nem érdemes úgy élni, hogy csak „a nap alatt”, mert ennek a „nap alatti” életnek is csak az ad értelmet, célt és tartalmat, ami a „nap fölött” van – Aki a „nap fölött” van: az Örökkévaló Isten! És hogyha tudom azt, hogy van örökkévalóság, és ha hiszem azt, hogy Jézus halálával és feltámadásával ez az örökkévalóság nyílt rá erre a földi világra, a „nap alá”, akkor egyszerre másképp élek „a nap alatt” is. Akkor egyszerre nemcsak a sikernek, az örömnek és a boldogságnak, hanem még a bánatnak, a kudarcnak és a csalódásnak is van értelme, van célja és van tartalma. És akkor igaz, amit Pál apostol így mond: „A ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.”
Én csak azt tudom mondani, testvérek mindezeknek a láttán, hogy érdemes teljes szívvel Krisztushoz tartozni! Érdemes teljes élettel Jézust követni! Ezt még nem bánta meg soha senki. Ebbe még nem csömörlött bele soha senki, erre még nem mondta soha senki, hogy hiábavalóság és a léleknek a gyötrelme. Én nem tudom, hogy végül mi lett Salamonnal, de azt tudom, hogy mi lehet velünk. Mert tudom, hogy a mi mennyei Atyánk házának és szívének az ajtaja nyitva van. Vár ránk, szeret bennünket. Még mindig vár? Még mindig szeret? Még engem is? -mondhatná egy Salamon. Igen, még mindig. Még téged is – meg még engem is. Nyitva van az ajtó, testvérek. És egyszer Jézus azt mondotta, hogy Ő az ajtó. Tehát két karja mint két ajtószárny, szélesre tárva hívja azokat, akik megfáradtak és megterheltettek: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik a sok hiábavalóságban megfáradtatok és a léleknek a sok gyötrelme alatt megterheltettetek! Nálam nyugalmat találtok. Halljátok? Mintha azon a nyitott ajtón át az angyalok éneke szűrődnék ki most ide, hozzánk:
Vár Atyád szerelme,
Vár rád vigasza.
Jöjj a messzi tájról,
Ó, jöjj haza!
Tudnád-e most velem együtt Jézus előtt, az Ajtó előtt állva igazán, szíved szerint mondani:
Jövök, semmit nem hozva,
Keresztedbe fogódzva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz;
Nem hagy a bűn pihenést:
Mosd le, ó, mert megemészt!
(458. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1968. január 21.

Kedves testvérek, talán emlékeztek reá, hogy a legutolsó alkalommal, amikor így együtt voltunk evangelizációs istentiszteleten, a múlt hónap harmadik vasárnapján, arról a tékozló fiúról beszéltem, aki elveszett és megtaláltatott. De mostan derül ki, illetve hát mostan látjuk, hogy van ennek az édesatyának egy másik fia is. Egy olyan fia, aki soha nem távolodott el olyan messze az atyjától, mint az ifjabb testvér. Tehát aki mindig otthon maradt az édesatyja mellett, de íme, most, amikor az ifjabbik fiú hazatérése fölötti örvendezéstől zeng a ház, most derül ki, hogy tulajdonképpen ez a fiú is elveszett. Ha nem is úgy veszett el, mint ahogyan az ifjabbik testvér, de lényegében véve az atyja számára ő is egy elveszett fiú. Úgyhogy a szegény édesapa nyugodtan rámondhatja erre a másik fiára is, hogy ez az én fiam elveszett.
Pedig ez volt a jobbik fiú. Ez volt a becsületesebb, ez volt a szorgalmasabb, és maga az édesatyja így nyilatkozik róla, hogy „fiam, te mindenkor énvelem vagy”. Tehát ez az a bizonyos jófiú a háznál. Ez az a fiú, aki soha nem csatangolt el távoli, messze idegenbe az atyjától, nem tékozolta el az örökségét. Nem élt tobzódva, nem járt semmiféle rossz társaságokban. Becsületesen és szorgalmasan dolgozott otthon az atyjával együtt. Most is éppen a mezőről jön, ahol nyilván az atyja megbízásából végezte a munkát a gazdaságban. És mostan, amikor onnét hazajön, akkor hallja, hogy micsoda nagy örvendezés folyik a házban.
Ma úgy mondhatnám, hogy ez az a keresztény ember, aki már szinte a gyermekkorától fogva mindig hallott az úgynevezett Jóistenről, és olyan természetes is az, hogy hisz benne. Aki soha nem távolodott el tőle túlságosan messze, nagy, messze idegenségben. Aki nem járt meg olyan mélységeket, és nem élt át olyan bűnöket, mint sokan mások – mint ez a kisebbik testvér is. Tehát ez az a keresztény ember, akit már gyerekkorától fogva úgy neveltek, hogy magától értetődő a számára az, hogy ő az Istenhez tartozik, hogy ő benne van az egyházban, és hogy ő naponként imádkozni szokott, és vasárnaponként el szokott járni a templomba. Úgy mondhatnám, hogy ez az idősebb testvér olyanforma ember lehetett, mint amilyenek éppen mi vagyunk. Hiszen, hogy mennyire nem vagyunk Istentől elrugaszkodott emberek, bizonyság reá az, hogy most is itt ülünk az ő házában, áhítatosan hallgatva az ő igéjét. Sőt mindnyájan valamilyen formában annak is tudatában vagyunk, hogy munkatársai vagyunk a mi Atyánknak. Hiszen mindaz a munkatér, ahol ki-ki dolgozik közülünk – akár egyházban, akár családban, akár gyárban vagy hivatalban –, az végső fokon mind-mind az Isten szántóföldje, az Isten gazdasága. Tehát reánk is azt mondhatná a mi Urunk: fiam, leányom, te mindenkor énvelem vagy, mindenem a tiéd! Micsoda gazdag élet! Képzeljétek csak el, testvérek, hogy micsoda gondtalan, boldog lehetőség Istennel együtt élni, Isten gyermekének lenni, Istenhez tartozni, Istennél otthon lenni, Istennel együtt végezni a munkánkat. Az ő gondviselő szeretetében és oltalmában részesülhetnénk, és amikor elfáradunk, az ő oltalmazó karjai között pihenhetjük ki a fáradtságunkat – micsoda végtelen gazdag lehetőség ez! „Fiam, te mindenkor énvelem vagy, mindenem a tiéd”. Hát tehet még ennél többet értünk az Isten? Adhat nekünk ennél többet a gazdag Isten, a mindenható Isten, mint hogy azt mondja, hogy mindenem a tiéd? Tiétek, akik itt vagytok.
És olyan csodálatos dolog az, hogy ez a történetbeli fiú mégse érzi olyan nagyon boldognak és olyan gazdagnak magát ebben az otthonban. Mintha valami nagyon régóta visszafojtott keserűség törne ki ebben a panaszban, ezekben a szavakban, hogy ennyi és ennyi idő óta szolgálok néked, soha a parancsolatodat át nem hágtam, és nekem soha nem adtál egy kecskefiat sem, hogy az én barátaimmal vigadjak, és amikor ez a te fiad, aki paráznákkal emésztette fel a te vagyonodat, megjött, levágattad neki a hizlalt tulkot... Érzitek? Ez a fiú belül, a lelke mélyén csupa duzzogás, csupa panasz, csupa elégedetlenség az atyja ellen. Ennek a fiúnak az egész élete tulajdonképpen örömtelen. Ez nem tudja értékelni azt, hogy ő az atyjának a jelenlétében élhet, és az ő oltalmában részesülhet. Nem tudja fölmérni, mit jelent hozzátartozni az atyjához, hogy mit jelent otthon lenni.
Hát van olyan, hogy valaki otthon van és mégis távol, hogy fizikailag otthon van, de lelkileg mégis nagyon távol van? Hát van olyan, hogy valaki leél egy akármilyen keresztény életet, vagy ilyen vagy amolyan hívő életet az Istennek a közelében, anélkül hogy a szíve igazán az Istené lenne? Hát van olyan, hogy együtt van valaki az Istennel minden nap, anélkül hogy igazán szeretné őt? Van. Úgy látszik, hogy van. Sőt, nagyon is van. Mert testvérek, más dolog közelségben lenni az Istennel, és megint egészen más dolog közösségben lenni az Istennel. Tehát valaki egy egész életen át lehet nagyon közel az Istenhez – anélkül, hogy valaha igazán lelki közösségben lenne az Istennel. Egyszer, még diákkoromban Hollandiában egy nagyon megrendítő bizonyságtételt hallottam ezzel kapcsolatosan. Egy konferencián egy ősz szakállú és hajú férfi állt föl, remegett a hangja, könnyes volt a szeme, amikor azt mondotta: testvérek, én 38 esztendeje szolgálom az Urat Kínában mint misszionárius. És most jövök rá arra, hogy én mind ez ideig nem ismertem őt igazán. De most kezdem megismerni őt: imádkozzatok érettem! Tehát van olyan, hogy valaki az Istennek a szolgálatában esetleg évtizedeket tölt el, de csak úgy, mint ez az idősebb fiú itten a történetben. Tehát mint szolga, csak bérért, csak a jutalomnak a reményében, amit majd a halála után az örökkévalóságban kap. De nem úgy, mint fiú az Atyával való lelki közösségben. Testvérek, én is kisgyerek koromtól fogva egészen 24 éves koromig közel voltam az Istenhez, sose távolodtam én el őtőle nagyon messzire. Én is mindig az a tipikus jófiú voltam. Míg azután éppen ennek az előbb említett misszionáriusnak a bizonyságtétele nyomán egyszerre rá nem döbbentem arra, hogy micsoda különbség közel lenni és közösségben lenni! Akkor egyszerre a Jézus golgotai áldozatán keresztül beleláttam az Istennek az édesatyai szívébe. És akkor jöttem rá arra, hogy Isten nem mint napszámost, nem mint szolgát akar engem maga mellett tartani, hanem be akar vonni fiúi közösségbe, az ő szeretetébe önmagával.
Érezzétek meg, értsétek meg, hogy lényegbeli különbség az, hogy közel vagyunk Istenhez, vagy közösségben, lelki közösségben élünk Istennel. Létezik olyan viszony az ember és az Isten között, amit talán így lehetne kifejezni, hogy vele és mégis nélküle, hogy együtt és mégis külön, hogy hozzátartozva és mégis árván és elhagyottan és magányosan. Tehát hogy közel és mégis távol, közelségben, de nem közösségben. Valami olyanforma viszonyulás ez, testvérek, mint némely embernek a házassága, ahol a két ember már annyira megszokta egymást, eszük ágában sincs az, hogy elváljanak egymástól, mert hiszen nagyon sok mindenféle szál köti már össze őket, de a lelkük már régen nem egy, és a gondolatuk nem egy, meg az ízlésük, meg a törekvésük, meg az örömük már régen nem egy. Csak együtt laknak, csak egy födél borul reájuk, de mérhetetlen távolságban vannak egymástól. Nagyon sokszor az Istenhez való viszonyunk is ilyen. Ilyen megszokott, ilyen szürke, ilyen unalmas, ilyen eseménytelen, ilyen örömtelen, nincsen benne semmi meglepő. Nincs benne semmi lelkesítő, nincs benne semmi szenvedély, nincs benne tűz. Nem ünnep, sőt nagyon is egyhangú, monoton, unalmas. Ez az a keresztény ember, aki nem tud bizonyságot tenni, mert nincs miről, nincsenek neki lelki élményei. Aki nem tud lelkileg igazán örvendezni, mert úgy érzi, hogy nincs, aminek örüljön. Aki, még hogyha valami szolgálatot végez is Isten gazdaságában, nem tud róla beszélni, mert nem történik semmi érdekes. Olyan magától értetődő az, hogy Isten van, és hogy Isten szeret, és hogy Isten megbocsátja a bűnöket. Olyan rettenetesen magától értetődő az, hogy Jézus meghalt és feltámadt. Hiszen annyiszor hallottuk és olyan sokszor magunk is elmondottuk már a hitvallásban, de semmi csodálatos nincsen benne. Semmi lelkesítő, semmi izgalmas, semmi boldogító, semmi különös. A megszokottságnak és az unalomnak a köde üli meg az egészet, mint a köd a késő őszi vidéket. Testvér, vajon nem ismered fel ebben a tükörben a magad örömtelen, élmények nélküli, eseménytelen, unalmas hívő életét?
Mindezt az unalmat, mindezt az elfojtott keserűséget, mindezt az elégedetlenséget érzem kicsapni ezekből a szavakból, hogy „én annyi idő óta szolgálok neked, parancsolatodat soha át nem hágtam, és nekem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vigadjak”. Sőt, van ebben a kifakadásban, testvérek, még valami más is: van benne irigység. Valami titkos, elfojtott irigység. Az a ki nem mondott gondolat, hogy lám, milyen jó ennek a fiatalabb testvérnek, ő legalább végigélvezte a világnak összes örömeit, aztán mégis milyen szerencsésen megúszta! Mondd, nem lappang benned valahol a lelked mélyén valamilyen titkos irigység a világ fiaival szemben? Hogy milyen jó a világ fiainak, azok belevethetik magukat mindenféle bűnökbe anélkül, hogy a lelkiismeretükkel konfliktusba kerülnének miatta. Az Isten mellett való élet szűk, korlátolt, unalmas, eseménytelen. Igaz, hogy azt mondta Jézus, hogy „az én igám gyönyörűséges”, de nem volna jó ledobni ezt az igát magadról, csak egy kicsit, egy rövid időre, és gyönyörűségeket megkóstolni, a tiltott gyümölcs ízét megkóstolni? Milyen lehet annak a bűnnek az íze, amire Isten azt mondja, hogy ne tedd!? Lám, ez fáj ennek az idősebb testvérnek. Most lelepleződött a titkos vágya, amit a „jófiús” magatartása takar. „Nekem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vigadjak” – milyen jó lenne néha úgy vigadni, úgy örülni, ahogy a világ! Ahogy a filmeken látjuk, ahogy a regényekben olvassuk! De ezt nekem nem lehet, mert én hívő vagyok. Tiltja a Szentírás, meg talál haragudni érte az Isten, el találom veszíteni miatta a túlvilági üdvösségemet! Nem szabad! Így csak titokban vágyik a lélek olyan dolgokra, amiket nyíltan szégyellne, vagy félne elkövetni, és csak képzeletben él ki olyan bűnöket, amiket egyébként kiparancsolna a tudatából. Kárpótlásul aztán hangosan ítélkezik másoknak olyan bűnei felett, amiket maga is szívesen elkövetne titokban. Figyeljétek csak meg, hogy milyen megvetően tudja mondani: „mikor ez a te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat” – ez a tipikus erénycsősz, aki olyan megvetően beszél arról, hogy az a másik milyen. Hogy milyen züllött, korhely, erkölcstelen, hitvány – és közben szinte csorog a nyála, amikor a másiknak a bűnéről beszél. Alig bírja leplezni az irigységét, mert ő is de szívesen tenne titokban egy-két lépést azon az úton, amit olyan rettenetesen elítél.
Úgy érzed, testvér, hogy ez túlzás, hogy neked nincs közöd ahhoz a lelkülethez, amit ez az idősebb testvér példáz? A te számodra tényleg csoda, olyan csoda, hogy nem tudsz napirendre térni fölötte, hogy te a Mindenható Istennek azt mondhatod, hogy Édesatyám? És azt mondhatod, hogy: „én Uram és én Istenem”? Elámultál már fölötte valaha? Izgalomba hozott már ez téged valaha? Neked tényleg elegendő az, amit ez az Atya az idősebb testvérnek így mond: „mindenem a tiéd”? Nem kell neked néha valami más, ami nem az Atyáé, hanem a világé? Nem kellene még? Meg szoktuk mi köszönni, kedves testvérek, egyáltalán azt, hogy szólhatunk az Istenhez? Meg azt, hogy hihetünk benne? Meg azt, amit értünk tett Jézus Krisztusban? Tényleg olyan hihetetlenül nagy csoda a mi számunkra? Meg szoktuk mi azt köszönni, hogy meghallgat, mert azt ígérte? Meg azt mondta, hogy minden gondunkat vessük őrá? És ez tényleg örömet jelent a mi számunkra? Tudjátok, hogy egész keresztyén mivoltunknak a legnagyobb veszedelme micsoda? Az, hogyha az egész olyan megszokottá és olyan unalmassá válik, mint egy régen elhordott ruha.
Akkor érzékeljük talán egy kicsit, hogy milyen rendkívüli ajándék az Istennel való együttlétnek a lehetősége, hogyha megköszönjük. Aki hálát tud adni érte mindennap újra, annak a számára marad csoda Istennek a szeretete. És annak a számára marad friss, új, boldogító és izgalmas az Istennel való együttlétnek a csodája. Ez a fiatalabb testvér már rájött erre, ő már össze tudja hasonlítani, hogy melyik az igazán jó: otthon-e, vagy távol, mert ő már megkóstolta és megutálta azt, amire a másik testvér még csak vágyakozik. Ő már nagyon jól tudja, hogy mennyire ez az igazi gazdagság, amit az atya az idősebb testvérnek mond, hogy „fiam, te mindenkor énvelem vagy és mindenem a tiéd”. Tényleg olyan nagy dolog ez? Gondoljuk csak el: ezt mondja Isten: te mindenkor énvelem vagy! Ez azt jelenti, hogy én mindenkor Istennel együtt lehetek. Testvérek, én egyre jobban kezdek rájönni arra, hogy az egész keresztyén életemnek a titka, hogy ezt elhiggyem és megéljem: hogy ott tudjam magamat az Élő Istennek a közvetlen jelenlétében. Amit így mond nekem Isten, hogy „te mindenkor énvelem vagy”. Tehát Isten engem meg téged így lát, sőt így mondja, hogy „fiam”, mintha külön kihangsúlyozná, hogy ne érezd magad napszámosnak, aki csak a bérét dolgozik és csak az örök üdvösség jutalmára spekulál, és aki csak félelemből akar engedelmeskedni és jófiú lenni. Hát nem szolga vagy! Fiam vagy. Te az én édes fiam vagy. Az én egyszülött Fiamnak, a Názáreti Jézusnak vagy az édes testvére. Én tebenned is a Fiamat látom – ezt mondja Isten. „Fia, te mindenkor énvelem vagy.” Jézus áldozatára való tekintettel így lát bennünket Isten, hogy mi ővele vagyunk. Hát akkor lássad te is így magadat! Az Isten jelenlétében és az Atyával való megbékélt és kiengesztelődött közösségben. De mindig, ne csak alkalmanként, egy áhítatnak a percében, egy templomi istentisztelet ideje alatt, egy úrvacsorázás alkalmával, hanem mindig! Mert ez a titka a gazdag életnek. Az, hogy magamat a láthatatlan Isten jelenlétében tartom. És Istent mint a lelkem előtt állandóan jelenlévőt tudom. Egy nagyon-nagyon régen, a XVI. században élt embernek az írását olvastam egyszer. Ezt írja: Egyetlen törekvésem az, hogy magamat szakadatlan az Ő jelenlétében tartsam, miközben figyelmemet őreá irányítom, szívbéli szeretettel őreá föltekintek és csendes és titkos beszélgetésben ővele foglalkozom, úgy, mintha őt igazán jelenvalónak is látnám. Tehát Isten jelenvalóságának az átélése és a vele való csendes, meghitt együttlét, de mindenkor – ez a keresztyén élet, ez az, ami mérhetetlenül meggazdagítja az ember életét, és ünneppé teszi a hétköznapjait. Ez a titka azoknak a hívőknek, akire olyan csodálkozva néz föl a világ, hogy honnét van ebben az emberben ennyi türelem, erő, jóság, ennyi szeretet, megértés? Arra is kezdek egyre jobban rájönni kedves testvérek, hogy imádkozni is csak ezért érdemes igazán. Mert a mindenféle földi javakért való esengés az nem is imádkozás. Az csak koldulás. Az igazi imádság nem azt jelenti, hogy általa ezt meg azt kérek vagy kapok, hanem azt, hogy általa eljutok az Istenhez, és megélem az ő jelenlétét. Ez volna az igazi imádság lényege. Isten gyermekei nemcsak mindig kapni akarnak Istentől valamit, hanem le akarnak ülni a lábainál, és csendben együtt akarnak lenni vele. Hiszen ha az életnek a forrásáig, Istenig eljutottunk, akkor már miénk az életnek az egésze. Mindaz, ami az életet gazdaggá, teljessé tudja tenni. Sadhu Sundar Singh nevét ismeritek. Az ő írásaiból csak egy mondatot hadd idézzek: „Mikor a börtönben elzárva, éhezve és szomjazva feküdtem, nem könyörögtem ételért és italért vagy szabadulásért, hanem magáért az Élő Istenért, felajánlva néki magamat, és le nem írható békesség fogott el.” És ezért kiáltja oda Sundar Singh minden imádkozó embernek az azóta már szinte szállóigévé lett mondást, hogy Istentől a legnagyobbat, magát Istent kérjétek! Úgy, ahogyan Isten adja önmagát az ő Szentlelke által, az Igéjében, Jézus Krisztus által. Azt hiszitek, hogy ez misztika? Nem. Vagy ha misztika, akkor ez olyan egészséges misztika, aminek a legjobb hatásai a gyakorlati életben mutatkoznak meg. Mert testvérek, nincs a világon semmi, ami annyi ösztönzést, irányítást és erőt adna a szeretetnek a gyakorlására, és a jóságra és tisztaságra és türelemre, azaz a keresztyén életnek a gyakorlati megélésére, mint Isten jelenvalóságának a tudata az élet minden területén. Próbáljátok meg – meg fogjátok tapasztalni. Meggazdagodik az életünk általa.
Íme, két fiúról szól az a történet, amit Jézus elmondott ebben a példázatban. Mindkettő elveszett, az egyik megtaláltatott. Hogy mi lett a másikkal, éppen a jófiúval, a jobbikkal, a becsületessel? Nem tudjuk. Az apa minden esetre őeléje is kiment, őt is kérlelte, előtte is megnyitotta az ünneplő otthonnak az ajtaját, de Jézus befejezetlenül hagyta a példázatot, nyilván szándékosan. Bizonyára azért, hogy ki-ki fejezze be a maga életével, a maga válaszával. Mindenesetre lássuk meg azt az Atyát, aki Jézus személyében maga jön elénk az ő megbocsájtásával, szeretetével és kiengesztelődésével. Mert Jézusnak a személye, kínszenvedése, halála és feltámadása nem egyéb mint Isten előlegezett szeretete irántad és irántam. Mint az Édesatya karjának kitárása mindnyájunk felé. Tehát otthon maradt, és mégis olyan nagyon távol lévő fiak és leányok: titeket is így vár Isten egy gazdag életre. A vele való közösségbe itt a földön és majd az örökkévalóságban.

Ámen.

Dátum: 1967. november 19.

Kedves testvéreim! Többször és többféle formában volt már szó itt, ebben a templomban is közöttünk a Bibliának erről a ragyogó gyöngyszeméről, a tékozló fiúnak erről a csodálatos, nagyszerű történetéről. Annyira, hogy alig-alig lehet már valami újat mondani ezzel kapcsolatban. Amikor most mégis ennek az alapján szeretném hirdetni az igét közöttetek, talán én sem mondok újat. De újra szeretném elmondani Istennek azt az üzenetét, amit most újra kaptam belőle. Négy kérdéscsoport köré szeretném összeállítani a mondanivalómat. Ez a négy kérdés ez: Miért akart elmenni ez a fiú hazulról; azután: hová jutott? Majd pedig, hogy mi késztette újra a hazamenetelre? És végül, hogy milyen fogadtatásra talált?
Tehát miért akart elmenni ez a fiú hazulról? Az ám! Hát miért? Hát nem volt neki jó otthon? Hát nem jó az, amikor valakinek otthona van? Nem jó az, amikor valakinek édesatyja van, akihez tartozik, aki szeretettel viseli a gondját és körülveszi, tanácsaival igazgatja, aki mindennel ellátja, amire szüksége van? Hát nem jó az, amikor valakinek testvérei vannak, akikkel egy lelki levegőt szívhat? Hát nem jó gyermeknek lenni, egy gazdag, jóságos édesatya gyermekének lenni? Hát nem jó együtt munkálkodni a mi édesatyánkkal? Magunkon érezni az ő tekintetét? Belerejtőzni az ő szeretetébe, kikérni a tanácsát, feltárni előtte a szívünket, meghitt együttlétben megbeszélni vele mindenféle ügyes-bajos dolgainkat? Hát ez nem jó?! Dehogynem jó! Ez a legjobb dolog a világon, ami csak létezik. Odüsszeusszal, az alvilág nagy bolyongó vándorával mondatta Homérosz: Nincs ezen a világon nagyszerűbb valami, édesebb valami, mint egy szerető otthon, szerető szülőkkel.
S valóban, testvérek, hogyha még földi viszonylatban is így van ez, mennyivel inkább így van ez abban a viszonylatban, amiről az ige beszél nékünk. Nincs a világon nagyszerűbb dolog, mint az, hogy nekünk, embereknek van egy Édesatyánk a mennyben. Nincsen felségesebb kiváltság annál, mint hogy mi, emberek, nyomorúságos, hitvány férgek, azt mondhatjuk, hogy mi Atyánk, ki vagy a mennyben… Nagyszerű dolog. De hát akkor miért nem érezzük jól magunkat mellette és vele? Miért akarunk mindig újra és újra megszabadulni tőle, őtőle, aki pedig mindig csak jót akar nekünk, a legjobbat akarja nekünk? Micsoda különös menekülési ösztön az az embernek a szívében, amelyik mindig, újra és újra elsodorja az Atyának a közeléből?! Valami messzi vidékre eltávolít bennünket az Istentől. Hogyan lehetséges az, testvérek, hogy mi, emberek néha szántszándékkal rohanunk a magunk vesztébe, és hogy nem bírjuk ki sokáig az Istennel való együttlétnek a békességét és az örömét, hanem mindig jobban vonz bennünket az a távoli vidék, az az ismeretlen messzeség, és annak a teljes bizonytalansága? Hát nem természetellenes valami ez? Nézzétek, a fecskepárnak szinte úgy kell kilökni a fiókáit a fészekből, amikor elérkezik a repülésnek az ideje, mi emberek pedig alig várjuk azt a pillanatot, hogy hátat fordíthassunk az Istennek, és a magunk útjain járjunk, és a magunk feje szerint cselekedjünk mindent. De hát miért? Hát nem természetellenes valami ez?
Talán azért, amiért ez a tékozló fiú, aki nyűgnek illeszti magán az Atyának a gyámkodását, nagykorúsítani akarta magát? Föl akart szabadulni azoktól a törvényektől, szabályoktól, rendelkezésektől, amiket az atyja adott ki néki, és amelyikkel kapcsolatban úgy érezte, hogy ezeket bénítják őt szabad mozgásában, az ő szabad akaratának a teljesítésében. Valahogy azt gondolta magában, hogy ne szabjon nekem senki más törvényt, tudom én magamtól, hogy mi a jó és mi a rossz. Elég fölnőtt vagyok én már ahhoz, benőtt már az én fejem lágya, meg tudok én állni a magam lábán is. Nem éreztétek még sohasem azt, testvérek, hogy néha olyan nehézzé, olyan szűkké teszik az életet azok a korlátok, amelyeket az Isten szab elénk? Amikor mindig, újra és újra azt mondja, hogy ezt ne tedd, azt nem szabad! Ne tűrd meg magadban azt a gondolatot, ne nézz a más asszonyára vágyakozó kívánsággal! Bocsáss meg annak, aki ellened vétett! Szeresd még a rosszakaródat is! Vedd föl a keresztedet, és úgy kövess engem, tagadd meg magadat, állj ellene a kísértésnek, és így tovább... Csupa olyan korlátok ezek, amelyek mind-mind gátolják az embert abban, hogy azt tegye, ami végre jól esik. Ezeken a korlátokon kívül, igen, ott, a korlátokon kívül, ott az ismeretlen örömöknek az igézete vonz. Ott, a korlátokon kívül, ott van valahol az a szabad élet, amire vágyakozik az ember. Ott végre a magam ura lehetek. Azt cselekszem, ami jólesik, kiélhetem magam gátlástalanul. Terhes néha az a morális függőség. Hát miért hagyjam, hogy az ösztöneim és a vágyai mindig újra és újra beleütközzenek az Isten parancsolataiba, az Isten törvényeibe és tilalmaiba? Igen, testvérek, én azt hiszem, nagyon sok ilyen gyermeke van az Istennek, aki fél attól, hogy nem fogja tudni kiélvezni az életet, hogyha ott marad mindig az Istennek, az Atyának a közelségében, hogy kimarad valamiből, amit ez az élet örömökben nyújthatna még néki, és ezért azután függetleníteni szeretné magát. Ezért ment el a tékozló fiú.
De hogy hová jutott! Testvérek, nincs a világon nagyobb balgaság, mint az a hiedelem, hogy ha függetlenítem magamat az Istennek a parancsolataitól és az Isten törvényétől, akkor szabaddá válok, akkor fölszabadulok. Ennek pontosan az ellenkezője szokott történni. Nézzétek, így folytatódik a történet a 14. és a 15. versben: „Minek utána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni. Akkor elmenvén hozzászegődnék annak a vidéknek egyik polgárához, és az elküldé őt az ő mezeire, disznókat legeltetni...” Az Istentől való elszakadásnak ez a tragikomikuma. Ez a fiú elmegy, mert föl akar szabadulni az atyjának a gyámkodása alól, és hamarosan másvalakinek az uralma alá kerül. Otthon szabad lehetett volna, szabadon lehetett volna fiú, édes gyermek, de ez nem kellett néki, és az idegenben pedig szolga lesz. És ez mindig így történik. Tehát nem válik szabaddá, csak egyszerűen urat cserélt és rossz cserét hajtott végre, mert az ember mindig tartozik valakihez, vagy az Istenhez, vagy pedig ha nem az Istenhez, akkor annak az Istentől távoli vidéknek valamelyik polgárához. És az teljesen mindegy, hogy azután azt a polgárt minek hívják: italnak, pénznek, szexuális ösztönnek, karriernek, sikernek, betegségtől való félelemnek, holnapi napnak... Mindegy, akkor annak szolgál, mert nincs semleges állapot, amiben az ember teljesen csak a maga ura lehetne, és azt tehetné, ami jólesik. Van egy német közmondás, amelyik azt mondja, ha az ember kiűzi az Istent az ajtón, rögtön beözönlenek a pót-istenek az ablakon. És ez mindig így van. Hogyha valamelyik ösztönömet, például valamelyik vágyamat függetleníteni akarom az Istentől, és ha szabadon akarom kiélni végre, gátlástalanul, akkor az az ösztönöm, vagy az a vágyam egyszerre fölibem nő, zsarnokká lesz, eluralkodik rajtam, istenné válik – pót-istenné persze. Mert minden istenné válik fölöttünk, amit nem állítunk be az egy igaz Istennek a szolgálatába. Mindig az történik, hogy amikor valaki függetleníti magát az Istentől, akkor elszegődik annak a vidéknek valamelyik polgárához. Persze szolgának. S rövid ideig tartó tobzódás után szolgaság lesz belőle. Szegény tékozló fiú!
Nem látják ezek a tékozló fiak, és nem tudják észrevenni, és belátni, hogy azok a tilalmak és azok a parancsok, amelyeket az Isten állít elénk, éppen nem arra valók, hogy meggátoljanak bennünket a szabadságunkban, hanem ellenkezőleg: arra valók, hogy biztosítsák számunkra a szabadságot. Tehát, hogy szabad maradhasson az ember a meggátló és a megkötöző erőktől. Aki Istentől távoli vidékre emigrál, az elvágja a gyökereit. A gyökerek persze jelentenek bizonyos megkötöttséget, de ugyanakkor kapcsolatot is az élet erőivel. És aki ettől megszabadítja önmagát, az rövid időn belül elhervad. Szegény tékozló fiúk ki akarják tombolni magukat. Minthogyha azzal, hogy hátat fordítanak az Istennek, valami új és valami jó jönne bele az életükbe. Minthogyha azzal, hogy valaki az otthonát, a lelki otthonát, meg az Isten iránti hűségét, meg az istenfélő életet, meg a fegyelmet, meg a hálát elhagyja, akkor egyszerre boldogabbá válnék, felszabadultabbá válnék. Testvérek, hogyha ilyen nagyon könnyen válna az ember boldoggá, akkor ez a mai emberiség már valami kimondhatatlan boldogságnak a tengerén úszkálhatna kedvére! Hiszen ma már egész tömegek vannak, akik az atyai házat és annak a szokásait és a gyermeki hitet eldobták maguktól – és vajon boldogabbakká váltak? Nem. Mennél tovább haladtak ezen az úton, annál nagyobb zűrzavarba kerültek. Annál gondtalanabbakká váltak. Keserves ennek az útnak a vége. Íme, így olvassuk ebben az igében, hogy „az elküldé őt az ő mezejére disznókat legeltetni, és kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, amit a disznók ettek és senki sem ád vala néki”. Testvérek, a pót-istenek mindig így fizetnek, amikor valaki függetleníti magát az egy igaz Istentől. Ezt nyeri az ember, lealjasodás, meg moslék, meg éhség, meg háború, meg családi tragédiák, meg boldogtalan élet, meg elrontott sorsok – földi pokol. Ide jut a tékozló fiú, és minden tékozló fiú idejut.
De azért, tudjátok, mégis jó ez a mélység valamire. Mert íme, így folytatódik a történet: „Amikor azután magába szállott, monda: az én Atyámnak mily sok bérese bővelkedik kenyérben, én pedig éhen halok meg. Fölkelvén elmegyek az én Atyámhoz és ezt mondom néki Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened”. Mi késztette ezt a fiút arra, hogy mégis hazagondoljon és elinduljon hazafelé? Az éhség, a szükség, a nyomorúság. Nem arról van szó, hogy megbánta volna azt, hogy otthagyta szeretetlenül az atyját. Szó sincs arról, hogy ő látni akarta újra azt az édesatyát, aki olyan szomorúan búcsúzott el tőle, és nézett utána, amikor eltávolodott, dehogy! Enni akart, mert üres volt a gyomra. Korgott a gyomra. Nem volt ebben bűnbánat. Bajba jutott. Hát igazán nem valami magasztos motívum! A legprimitívebb életszükséglet hajtja hazafelé. Persze kitalált hozzá egy tetszetős magyarázatot, indokot, s magában így fogalmazta, hogy „vétkeztem az ég ellen és teellened”, de ez csak mellébeszélés, nem igaz ebből egy szó sem. Nem komolyan gondolja ő ezt. Nem volt őbenne bűnbánat, igazi bűnbánat, dehogy... Csak enni akart, mert már senki nem adott néki, és most megpróbálja otthon, és akár béres is lesz inkább, csak kapjon valamit enni, csak kipihenhesse magát egy kicsit a sok nélkülözés után. Hitvány ember ez a tékozló fiú a lelke legmélyéig! Hát csak ezért kell néki az atya? Hát csak arra való egy édesatya, hogy ha baj van, akkor segítsen?!
De testvérek, vigyázzunk egy kicsit, mielőtt túlságosan szigorúan ítélkeznénk fölötte. Nem úgy van-e ma is mindig, hogy mi is akkor keressük igazán vágyakozó szívvel az Istennek a közelségét, akkor forrósodnak át igazában az imádságaink, amikor valami baj van? Amikor a saját erőinknek a végére jutottunk, amikor valahol zsákutcába került az életünk? Nincs a világon még valami, ami annyira odafordítaná az embernek a tekintetét Isten felé, mint éppen a baj. A testi vagy a lelki szenvedés. Hogy micsoda hitványság ez bennünk, testvérek! Hogy amíg jól megy a sorunk, addig nem is igazán életszükséglet a számunkra Isten. Vannak az életünknek olyan szakaszai, amikor szinte közömbös az, hogy van-e Isten. Amikor egyenesen nélkülözhető a számunkra Isten. De hogyha azután jön az éhség, vagy jön valami betegség, vagy fenyeget a halál, vagy szorongat valami félelem, akkor egyszerre eszünkbe jut Isten, és fölkiáltunk, hogy jaj, Istenem, most segíts!
Itt értem meg, hogy miért engedte el ez az édesapa ezt a fiút, amikor el akart menni. Miért nem csapott az asztalra? Miért nem tartotta vissza akár erőszakkal is? Azért, mert bizonyára tudta, hogy majd a szükség úgyis hazahajtja ezt a gyermeket, majd amikor megcsömörlik az élettől, és attól, amit ottan, azon a messze vidéken tapasztalt, távol az atyától, majd akkor eszébe jut néki, hogy milyen jó volt otthon. Vajon nem tesz-e Isten jót az emberrel, amikor engedi csődbe kerülni, amikor engedi a bajba belemerülni, hogy összetörjön a büszkesége, és eljusson az ember végre odáig, hogy kell az Isten, kell, mert nem megy nélküle?! Igen, amikor az ember bajban van, akkor nagyon sok mindenre képes. Ez a tékozló fiú is olyat tesz, ami különben eszébe se jutott volna neki. Én igazán nem csodálnám, hogyha ez az atya a kutyákkal zavartatná el a háza felé közeledő fiút mindenféle kitalált bűnbánatával együtt - így mormolja magában, hogy „vétkeztem az ég ellen, és te ellened…”. Dehogy érzi, hogy vétkezett! Mesebeszéd, hazudsz, éhes vagy, s nem ad senki... Bajban vagy, csődbe jutottál, és most megpróbálod otthon. Nem az atyád kell neked, hanem csak a gazdagsága, amiből meg tudsz élni, amiből meg tudod tölteni a gyomrodat újra. Sőt, egy kis rosszmájúsággal még azt is mondhatná valaki, hogy ha újból jóllakott, és egy kicsit kipihente magát, akkor ez a gyerek úgyis megint hátat fog fordítani mindennek. Megint elmegy messze idegenbe.
Mert ez így szokott lenni az ilyen emberekkel. Csak addig szoktak ott maradni az Isten mellett, amíg tart a baj. És amikor egyszer kiderül az ég fölöttük, akkor rögtön lelohad az a nagy istenkeresési vágy. Hol vannak azok az emberek, akik annak idején – emlékeztek rá – a bunkerekben úgy fogadkoztak, és ígéreteket tettek, hogy csak most segítsem meg az Isten! Hol vannak azok a szülők, akik annak idején itt, ennél az asztalnál olyan nagy, áhítatos arccal kereszteltették meg a gyermekeiket? Hol vannak azok a betegek, akik egy-egy súlyos operáció előtt olyan sürgősen hívták a lelkészt, hogy hozzon nekik úrvacsorát? Hol vannak azok az emberek, akik az élet egy-egy kritikus pillanatában olyan nagyon fájdalmasan ostromolták az eget? Gyanús dolog az, kedves testvérek, mindig gyanús az, amikor valakit a szükség hajt oda, hogy keresse Istennek az oltalmát és Istennek a segítségét.
De micsoda szeretet az, amelyik így is elfogad! Íme, ezt olvassuk: „felkelvén elméne az ő atyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, megesék rajta a szíve, és odafutván a nyakába esék, és megcsókolgatá őt”. Tudjátok, én valahogy úgy vagyok ezzel, hogy szinte szeretném odakiáltani ennek az édesatyának, hogy: Te édesatya, hát mit csinálsz? Ne hamarkodd el a dolgot! Hát nem látod, hogy ez a te fiad, ez csak enni jön haza, mert üres a hasa? Hát ez csak egy kicsit pihenni jön haza, mert kimerült az idegenben, és elpazarolta az életerőit. Azután, majd hogyha kipihente magát, akkor újra faképnél hagy. Nem igaz ennek az embernek a bűnbánata! Csak egy kicsit meg van szeppenve. Hát nem téged keres ez, édesatya, hanem csak azt, amit adsz neki, amit majd kaphat tőled, ne siesd el, túl jóhiszemű vagy a fiaddal szemben! Hát ez a gyerek nem szeret téged igazán. Ne higgy neki!
Te édes Atya, túl jóhiszemű vagy ezzel a világgal szemben. Túl jóhiszemű vagy, te édes Atya velünk szemben, akik most idejöttünk, ebbe a templomba. Igen, édes Atya, hát te nem tudod, hogy miért vagyunk itt? Hát azért vagyunk itt, mert félünk a jövőtől, vagy félünk egy rákbetegségtől! Vagy félünk a holnapi naptól, vagy mert kilátástalan az élet. Vagy mert valami gyász összeszorította a szívünket, mert valahol zsákutcába jutott az életünk, és nem tudjuk, hogy merre van a kiút, hát ezért vagyunk itt! Hát te édes Atya, ne hidd azt, hogy velünk, templomba járó emberekkel minden olyan szépen rendben van, dehogy van rendben! Ne hidd azt, hogy mi olyan igazi bűnbánó bűnösök vagyunk – dehogy vagyunk! Meg vagyunk szeppenve néha, és akkor keresünk téged. Ne hidd azt, hogy mi mindannyian jól vasalt hívők vagyunk – csak annak látszunk!

Te édes Atya, mi nem akarunk megtérni! Nem akarunk igazán megtérni, mi csak egy kis melegséget keresünk, mert kint a világban úgy didereg a lelkünk. Hát mi nem akarunk mindig otthon maradó, veled közösségben élő, kedves gyermekeid lenni, dehogy akarunk! Mi csak egy kis védelmet kérünk tőled, mert olyan nehéz az élet. Mi csak egy parányi jóságért esedezünk, mert olyan rosszak az emberek, mi csak egy-egy órára jövünk ide megpihenni, és egy kicsit más levegőt szívni, mint odakint, mert az odakinti levegő fojtogat és szükségünk van néha a te levegődre. Mi nem akarunk megtérni, mi csak egy kis alkalmi segítséget kérünk, mert bajba jutottunk. Hát ez az igazság, Atyánk, ez az igazság. Ne higgy nekünk, csalók vagyunk, becsapunk, és minden más egyéb kegyes szavunk csak látszat és hazugság.
Ó de távol vagyunk mi attól, hogy olyan igazi bűnbánattal haza akarnánk jönni a mi édesatyánkhoz! És nézzétek, akármilyen távol vagyunk mi ettől, a mi Atyánk már meglátott bennünket. Már megesett rajtunk a szíve, már kitárta felénk a karját, már fut elénk, és megölel és megcsókol. Ilyen fogadtatásra aztán igazán egyetlen tékozló fiú sem lehet elkészülve! Hát bennünket ennyire szeretnek? Hát bennünket ennyire várnak? Hát az Isten ennyire komolyan veszi azt, hogy mi, akiket csak a szükség hajt oda néha-néha hozzá, mi igazán őhozzá akarunk menni? Mi igazán haza akarunk menni? Nézd, meg se kérdi, hogy miért jöttél, hanem egyszerűen csak örül annak, hogy jöttél, hogy itt vagy, örül az Isten annak, hogy itt vagy, akármiért jöttél. Egyáltalán nem hányja a szemedre azt, hogy na ugye, most aztán kellek neked, mert bajban vagy, és most aztán tudsz rimánkodni, hogy segítsek! Egy szót nem szól erről, hanem egyszerűen elfogad úgy, ahogyan vagy. Sőt, nemcsak hogy elfogad, hanem teljességgel visszafogad. Mint hogyha soha nem is távoztál volna el tőle, és sokkal-sokkal többet akar adni, mint amennyit vártál tőle. Nemcsak egy kis felüdülést, nemcsak egy-egy vigasztaló szót, nemcsak egy alkalmi segítséget a bajban, hanem teljes fiúi méltóságodba akar visszahelyezni. Nézzétek, az Isten hisz nekünk, az Isten megbízik bennünk, az ő teljes szeretetét, édesatyai szeretetét akarja megosztani velünk, meghív ide az asztalához. Odaültet maga mellé, a főhelyre. Kitüntet a bizalmával és a szeretetével, és a saját kezével nyújtja feléd, mondván, hogy ez az én testem, egyed. Ez az én vérem, tiérettetek ontatott ki, igyatok belőle mindnyájan.
Nézd, hogy örül az Isten! Hogy örül neked, aki pedig olyan félszívvel jöttél ide hozzá. Íme, ennyire örül, hogy az Atya pedig azt mondja szolgáinak: hozzátok ki a legszebb ruhát. Adjátok fel reá, húzzatok gyűrűt a kezére, sarut a lábaira, és előhozván a hízott tulkot, vágjátok le – még tulok is lesz! Vágjátok le, és együnk és vigadjunk!
Így örül neked, meg nekem, a mi Édesatyánk. Ne akarjad elrontani az örömét. Ne élj vissza a bizalmával. Örülj te is, együtt Ővele! Örülj annak, hogy ha te elvesztél is Isten számára, Isten nem veszett el a te számodra. Ezen a történeten keresztül lásd meg azt az Édesatyát, aki kitárt karral siet eléd. Aki még a mennyből is utánad jött erre a földre, olyan valóságosan és véresen, mint ahogyan a megfeszített és a feltámadott Jézusban látható. Igen, őreá néz, Jézusra, mert ezt a történetet ő mondotta el. Az a valaki, aki azt mondta, hogy „én és az Atya egy vagyunk”, és „aki engem látott, az az Atyát látta”. Tehát Jézus az Isten édesatyai szívének a hangja, amint kiáltja feléd, hogy „aki énhozzám jő, semmiképpen ki nem vetem”, tehát jöhetsz bátran te is. Így is jöhetsz, ahogyan vagy. Elfogad az Isten, nyitva van előtted minden ajtó, vár, nyitott ajtókkal vár az Isten. Bizonyság reá az a megtöretett kenyér és az a kiontatott bor, amit ennél az asztalnál a te kezedbe is odatesz a mi Atyánk. Ne akard, hogy csalódjon benned az Isten! Ő úgy fogad, mint aki igazán, őszintén, teljesen őhozzá akarsz visszajönni. Próbáljunk így jönni. És így mondani, hogy:
Jövök, semmit nem hozva,
Keresztedbe fogódzva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz;
Nem hagy a bűnpihenést:
Mosd le, ó, mert megemészt!

Ámen.

Dátum: 1967. október 22.

Ezt a mai evangélizációs istentiszteletet “A tékozló fiú útja” címen hirdettük meg. És mégsem a tékozló fiú útját olvastam fel a Bibliából. Miért? Szándékosan. Azért, mert a Bibliában nem csak egy tékozló fiú útja van leírva, hanem többé is. Ez a Manassé király is, akiről itt szó van, ilyen tékozló fiú volt. Jó néha Istennek ugyanazt a mondanivalóját, amit az újtestámentumi tékozló fiú történetén át akar tudtul adni, egy-egy ótestámentumi tékozló fiú történetének a szemszögéből is meghallani. Itt is egy egész emberi élet van előttünk, születéstől a halálig. Egy embernek az élete, mégpedig úgy, ahogyan Isten látja. Tehát ez a leírás nem a történetíró szemszögéből, hanem Isten szemszögéből ismerteti meg velünk Manassé király életét. És azért jó vele foglalkozunk, mert Isten mindnyájunk életét látja! A te életedet is, meg az én életemet is: látja! De valahogy másként látja az életünket, mint ahogyan mi látjuk a magunkét vagy egymásét. És az a döntő, az a lényeges, hogy Ő hogyan lát, milyennek lát bennünket. Egymást tudjuk áltatni a látszattal, meg önmagunkat is sokszor, de Őt nem! Próbáljuk meg hát magunkat most Isten szemével látni.

Milyen ember volt ez a Manassé? - Nos, ha a származását nézzük, azt, hogy milyen családból való, akkor máris kedvező előítélettel lehetnénk iránta. Mert édesapja az Ótestamentum egyik legistenfélőbb embere volt. Annak az Ezékiás nevű királynak volt a fia, aki kb. olyan lehetett az ótestamentumi nép életében, mint Kálvin vagy Luther a keresztyénség életében. Nagy vallási reformot hajtott végre akkor, amikor az ősök istenhite már egészen összekeveredett a környező pogányság istenhitével. Emberileg szólva, talán neki köszönhető Mózes öt könyvének fennmaradása. Tehát Isten ügyének bátor harcosa volt a mélyen hívő édesapa. Bizonyára fiát is a Szent Írások ismeretében és Isten félelmében neveltette. Később azonban kiderült, hogy a kegyesség, az istenfélelem nem olyan valami, amit örökölni lehetne, mint más egyéb javait az életnek. Pedig de sokan hivatkoznak az őseikre! “Sok pap volt a családunkban” - mondta egyszer valaki nem kis büszkeséggel. Vagy: “Az egyik ősöm egyike volt a gályaraboknak...” - mondta egyszer valaki. Mintha az ősök hite olyan alapítvány lenne, aminek a kamatából a késő utódok is megélhetnének! Láttam én már nagyon hívő szülők és nagyszülők gyermekét nagyon messzire sodródni Isten közelségéből! Ilyen volt Manassé is: atyja még igazán mélyen hívő ember volt, a fiú pedig már - hogy is mondja az Írás: “Gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt a pogányok utálatosságai szerint.” (2Kir 21,2) Alig hunyta le szemeit az istenfélő édesapa, a fiú máris letért arról az útról, amelyen az apja elindította. Nem tudott ellenállni a környező pogányság fölszívó hatásának, az egy igaz Isten helyett bálványok oltárainál áldozott, a tiszta istenfélelem helyett praktikákat űzött, aki az érdekeit, vagy a hiúságát sértette, azon kíméletlenül keresztülgázolt. Élete példája hatással volt mindazokra, akik fölnéztek rá vagy függöttek tőle. Istenfélő apjának az egész életművét lassan tönkretette.

Milyen fájdalmas az, hogy még egy olyan ember is, akinek a születését annak idején imádságban kérték Istentől hívő szülők, és akit Isten félelmében neveltek, így hátat tud fordítani Istennek! Hiába volt a vallásos tradíció, meg a legjobb nevelés: Manassé hitetlen emberré vált! És most ne arra a hitetlenségre gondoljunk, amit a szájával vall meg valaki, hanem arra, amit a cselekedeteivel! Az életével! Mert nem a szájjal vallott hitvallás, hanem az élet beszéde leplezi le a hitet vagy a hitetlenséget! Lehet, hogy Manassé is, ha megkérdezték volna tőle, hogy hisz-e Istenben, azt mondta volna, hogy persze, hogy hiszek, hiszen az ótestamentumi Kálvinnak vagyok a fia! De a cselekedetei csupa olyan tettek voltak, amelyek utálatosak voltak Isten előtt! Ezt olvassuk róla a leírásban: “Gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt”. Szomorú bizonyítvány! - De vajon mit gondoltok: melyikünk kapna jobb minősítést az Úr szemei előtt? Persze az emberek szemei előtt nem nehéz jól cselekedni! El tudom képzelni, hogy Manassé is ügyes diplomata volt, tanult, tehetséges ember, művészlélek, vagy életművész, aki jól megállta a helyét az élet különböző problémáiban - de Isten szemében megbukott! És végül is ez számít igazán!

És a te életedben is ez számít igazán! Pedig ezzel törődünk a legkevesebbet! Lehet, hogy a magad szemében nagyon kiváló ember vagy, kifogástalan, feddhetetlen, áldozatos, jószívű, igazságot kereső - lehet, hogy valóban vannak jó tulajdonságaid, ami miatt mások is rendes embernek tartanak, dicsérnek, kedvelnek, megbecsülnek -, de Isten szeme előtt más a mérték! Én is sokáig úgy éltem, hogy nagyon meg voltam elégedve önmagammal és meg voltam győződve róla, hogy ha minden ember olyan lenne, mint én vagyok, semmi baj nem lenne ebben a világban! De próbáld csak meg egyszer úgy látni magadat, ahogyan Isten lát: Isten szemei előtt! Próbáld csak meg egyszer úgy látni magadat, hogy az életed állandó vizsga Isten előtt! Minden pillanatban vizsgázunk, otthon, reggel, este, utcán, villamoson, munkahelyünkön, amikor egyedül vagyunk egy szobában vagy erdőben, meg amikor emberekkel vagyunk körülvéve: vizsgázunk! Ilyen tantárgyak vannak, mint: jóság, türelem, hűség, békesség, szelídség, szeretet - egyszóval: keresztyénség! Krisztusi indulat és élet. Nem vetted még észre, hogy mindig újra megbuksz valamelyik tantárgyból? Én már nagyon sokszor észrevettem!

Megdöbbentő, hogy a szívek mélyét vizsgáló Istennek milyen lesújtó az általános véleménye az emberről. Így fogalmazta meg Pál: “Amint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is; Nincs, aki megértse, nincs, aki keresse az Istent. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.” (Róm 3,10-12) Íme, így látja Isten a te életedet is. Akárki vagy és akármi vagy: Isten előtt megbuktál! Olyan ember vagy, aki “gonoszul cselekedik az Úr szemei előtt”! És most nézzétek csak: ha Isten emberi módon gondolkoznék, talán nem ezt mondta volna, amikor Manassét látta: Ez a Manassé nemcsak nehéz eset, hanem egyenesen reménytelen. Hiszen nem úgy vétkezik, mint egy őserdőbeli kannibál, aki sohasem hallott még Isten akaratáról, hanem mint olyan ember, aki gyermekkorától fogva ismeri a Szentírást. Még súlyosabb tehát a felelőssége. Nem vak, aki nem tehet róla, hogy lelépett a helyes útról, hanem lázadó, aki tudná, mit kellene cselekednie, hogyan kellene viselkednie, és mégsem teszi! Betelt a mérték! Hadd menjen hát a vesztébe. Nem érdemes vele törődni többé! Igen, ezt érdemelné minden Manassé! És mégsem ez történik. Hanem micsoda? Valami egészen megható dolog, amit így ad tudtul a leírás: “És noha megszólította az Úr Manassét és az ő népét, de nem figyelmezének rá”! Tehát megszólította az Úr Manassét! Figyelmeztette!

Istennek mindig ez a legelső mentő kísérlete egy emberrel szemben, hogy megszólítja! Utána kiált! Van-e valaki közöttetek, akit Isten még soha, semmiféle módon nem szólított meg? Aligha! Talán te a tekinteted sem merted fölemelni, mert úgy érezted, mások is szinte tudják, hogy most egészen csak rólad volt szó - de másképpen is szólít Isten, sokféleképpen. Bálám figyelmeztetésére egy szamarat használt föl egyszer; Luther Mártont azzal szólította meg megrázó módon, hogy egy villámcsapás a mellette haladó barátját sújtotta agyon; egy barátomat a háborúban azzal a revolvergolyóval, ami nem találta el; egy asszonyt azzal, hogy kiderült egy titkos bűne. Nagyon sokféle formában szólít meg Isten, például úgy is, hogy a múlt héten fölhívott valaki otthon és elhívott ma este az istentiszteletre. Mert Isten nem nyugszik bele, hogy Manassé olyan mélyre süllyedjen, olyan messzire szakadjon Tőle - Isten küzd a Manassékért! Csak egyetlen pillantást vess a Golgotára, ahol Jézus olyan nyomorultul szenvedett a keresztfán, ahol az a szent vér alácsordult a föld porába: lásd, ilyen véres küzdelmet vívott Isten a te életedért is, ennyire azt akarja, hogy éljél, boldogan, tisztán, gyermeki módon - még egy Manassé is éljen, örökké éljen! Így küzd érted Isten! Ezért szólongat mindenféle módon. Ebben a most hangzó igehirdetésnek a szavaiban is Ő szólít meg. Ez a mai istentisztelet is egy része annak a küzdelemnek, amit Isten folytat értünk!

Tehát: “megszólította az Úr Manassét”. És olyan mindegy, hogy milyen eszközt használ Isten, amikor az eltávolodott Manassékat keresi! De az már nem mindegy, hogy azok a Manassék hogyan reagálnak erre a megszólításra. Itt azt olvassuk, hogy “de nem figyelmezének rá”. Ez az egyik legszomorúbb, legtragikusabb kijelentése az egész Bibliának - tehát az, hogy Isten szól, és az ember nem figyel föl reá, nem veszi komolyan! Figyelemre sem méltatja Isten szavát! - Óh de sokszor és sokféleképpen szólt már hozzánk is, és mi mégis úgy élünk tovább, mintha nem figyelmeztetett volna. Hát hiába szól Isten? Nem! Isten sosem szól hiába! Mert az az isteni szó, az a figyelmeztetés, amit hallunk ugyan, de eleresztünk a lelkünk mellett, ítéletté válik rajtunk! Ímé, Manassé története így folytatódik: “Reájok hozá azért az Úr az Assiriabeli király seregének vezéreit, akik Manassét megfogták és vasba vervén megkötözék őt két lánccal, és Babilóniába vivék.” - Ímé, betelt a mérték! Isten szavát figyelembe nem venni büntetlenül nem lehet! Manasséra rászakadt a csapás. Vasra verve ül valami idegen tömlöcben. Úgy néz ki a helyzet, hogy szinte ki lehetne írni a tömlöce ajtaja fölé, hogy: Ez az a Manassé, akit engedetlensége miatt Isten elvetett és elátkozott! És én, a Bibliával a kezemben mégis azt mondom: éppen az ellenkezőjét lehetne kiírni tömlöce ajtaja fölé: Ez az a Manassé, akit Isten kiválasztott, és szeret!

No de ez már igazán bolondság, túlzás! - mondhatná valaki. Hát ez valóban bolondság, de nem túlzás! Tudniillik éppen ez a keresztről való beszéd bolondsága. És ez az a bolondság, amiért én személy szerint örökké áldani és magasztalni fogom az én kegyelmes Atyámat. Hiszen a keresztnek éppen ebben a bolondságában ismertem meg Isten megváltó kegyelmét, új életre támasztó szeretetének az erejét. Mert miről van itt szó? Arról, hogy Jézus volt az, aki úgy függött ott a keresztfára szegezve, mint elvetett és elátkozott gonosztevő. És őt éppen Manassé bűnéért, Manassé helyett, én helyettem és tehelyetted vetette el és átkozta el Isten. És ezért igaz - akármilyen képtelenségnek látszik is -, hogy Manassét kiválasztotta és szereti Isten! Ezért gondolhatsz önmagadra úgy, akárki vagy, akármilyen messze sodródtál is Isten közeléből, akármilyen gonoszul cselekedtél is Isten szemei előtt, hogy Isten kiválasztott és szeret téged! Mert Isten így látta Manassét is, így lát téged is, Jézus helyettes engesztelő áldozatán keresztül! Ezért kegyelem még az ítélet is! Amikor Isten sújtó keze nehezedik valakire, az éppen nem annak a jele, hogy ímé elvetette Isten, hanem annak, hogy ímé, ennyire keresi Isten! Ennyire hívja! Nem volt elég a megszólítás, a halk és szelíd szó, nos, akkor rád kiált, megráz, életre ijeszt!

Istennek minden ítélete mentő szándékú, minden csapás, ami egy emberi életet ér, nagy mementó: Isten semmiképpen nem akar elveszíteni, kegyelmet akar gyakorolni, magához akar ölelni! A fájdalom, szenvedések, csapások az életünkben éppen arra valók, hogy fölerősítsék, mint a hangszóró, Jézus máskor oly halk hívását: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” (Mt 11,28) A mindenféle bajok szövevénye olyan, mint a háló, Isten mentő kegyelmének a hálója, amit kivet értünk a világba. Az a bot, aminek a sújtása néha olyan fájdalmasan vág végig az életünkön, valójában pásztorbot, a jó Pásztor botja, amellyel betereli az övéit a biztos karámba. Isten néha azt a földi fészket, amelyben gyermekei elkényelmesednek, ellustulnak, fölbolygatja, engedi, hogy akár a Sátán megrázza, de csak azért, hogy kénytelenek legyenek a benne lakók a hit és az imádság szárnyait kitárni és jobban használni. Sokan lesznek a mennyben olyanok, akik sohasem kerültek volna oda, ha Isten nem bocsátott volna rájuk viharokat. Nem tesz-e jót Isten valakivel, amikor megtöri a büszkeségét, az ellenállását, amikor térdre kényszerít egy embert Önmaga előtt? Sokszor tapasztaltam már, hogy Isten képes mindent megtenni az ő végtelen szeretetéből kifolyólag azért, hogy csak el ne vesszenek azok, akikért Jézust halálra adta.

De az, hogy Isten ítélete a szabadulás és megtérés áldott eszköze lesz-e valakinek az életében, vagy tragédia, az attól függ, hogy az ember hogyan reagál rá! Manassé börtönében győzött Isten kegyelme! Éppen ott, a reá szakadó csapások súlya alatt szakadt föl a lelkéből az az imádság, amit Isten mindig meghallgat: a bűnbánat és a bocsánatkérés könyörgése: “Mikor pedig nagy nyomorúságban volt, fohászkodék az Úrhoz az ő Istenéhez, és teljesen megalázta magát az ő atyáinak Istene előtt.” Tehát megalázta magát Isten előtt - és itt kezdődik minden Manassé számára egy egészen új élet lehetősége! Ez az ember ott, az Isten előtti alázatban megtalálta önmagát és jóvátett mindent, amit elrontott, és áldott, gondos, szerető, istenfélő uralkodója, pásztora lett népének! Ki hitte volna? Lám, ez a kegyelem csodája!

Ugyanezt a kegyelmet kínálja Isten ma is nekünk! Mindenkinek szabad részesülnie benne. Te se félj attól, hogy elutasításban lesz részed a múltad miatt! Isten nem azt kérdi, ki voltál. Sem előnyöd, sem hátrányod nincs az őseid miatt! Nem fontos, hogy ki voltál, csak az, hogy ki vagy most. Ha olyan ember vagy, aki most megalázza magát Isten előtt, tehát a bűn tudatával és a bűnbocsánat igényével jössz Istenhez: elfogad és bocsánatot ad. Ennek a történetnek az a nagy örömhíre a számunkra, hogy még Manassénak is lehet újra kezdeni, együtt a kegyelmes Istennel! És akkor minden megváltozik, kiderül, jó lesz! Mert Isten nem ismer lehetetlenséget.

Óriási lehetőség az újrakezdés! Már itt a földön is, hát még az örökkévalóság szempontjából! Isten kétezer évvel ezelőtt a te bűnödet is, meg az enyémet is, mind-mind Jézus kereszthalálának az égő fájdalmába tartotta bele mindaddig, amíg minden bűnünk, adósságunk utolsó maradványa is elhamvadt. Ezért jöhetünk mindnyájan vissza Istenhez! Ezért van a számunkra is új élet! - De megalázkodni nekünk kell, igazat adni Istennek nekünk kell, rálépni a hazavezető útra nekünk kell. Isten adja az utat hazafelé, az ő uralma és gondoskodása alá, Isten adja a kitárt ajtót Jézusban, de nekünk kell belépnünk rajta, és nekünk kell elindulnunk rajta!

Ebben a pillanatban Isten szeme rajtad van. Angyalok néznek rád és várják a döntésedet, hogy átadod-e magad Jézusnak a bűnbocsánat és az újrakezdés kegyelmében való részeltetésre? Ha igen, tégy bizonyságot róla itt, most, mindnyájunk füle hallatára ezzel az énekverssel:

Megtörve és üresen
Adom magam neki,
Hogy újjá ő teremtsen,
Az űrt ő töltse ki.
Minden gondom, keservem
Az Úrnak átadom,
Ő hordja minden terhem,
Eltörli bánatom,
Eltörli bánatom.

(459. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1967. szeptember 17. (este).