Kedves testvéreim, a mai igehirdetésben még egy tékozló fiúról szeretnék beszélni. Igen, egy olyan tékozló fiúról, aki nem érkezett haza. Mert Júdás a szomorú típusa annak az embernek, aki tényleg mindent eltékozolt. Nemcsak az egész életét, hanem még annál is többet. A legnagyobbat tékozolta el: Isten bűnbocsátó szeretetét és kegyelmét. Apostolként kezdte és íme, öngyilkosként végezte. Csupa rejtély, ami itt történt. Miért tette, amit tett, miért árulta el Jézust? Mi lett vele a halálban? Elkárhozott végül? Ki tudná ezt megmondani? Köteteket írtak már a Júdás problémáról. Nagyon sokan megpróbálták megfejteni ezt a pszichológiai misztériumot, de még senkinek sem sikerült igazán. Hadd jelentsem be előre, hogy én meg se próbálok megoldást találni reá. Nem akarom az ide vonatkozó sok elméletet még egy újabb elmélettel szaporítani, hanem csak egyszerűen a számunkra is aktuális tanulságokat szeretném levonni és figyelmeztetésül felmutatni ebből a sötét történetből.
Igen, testvérek, ebben a szomorú és sötét történetben mindenekelőtt lelepleződik a bűnnek a rettenetessége. Tehát az, hogy milyen borzalmas valami a bűn. Azért mondom, hogy lelepleződik, mert sajnos ezt az ember előre nem látja, hanem mindig csak utólag látja már, akkor, amikor késő. Júdás is utólag döbben reá arra, hogy milyen szörnyűséget követett el akkor, amikor elárulta Jézust. Így kezdődik a történet: „ Akkor látván Júdás, a ki őt elárulá, hogy elítélték őt…” – Ki hitte volna, hogy ez lesz annak az áruló csóknak a következménye! Milyen szörnyű tragédia! Ó, de sok meggondolatlan csóknak volt már tragikus következménye!
Íme, elítélték Jézust. Sorsa meg van pecsételve. Meg kell halnia. És ez az a pillanat, amikor Júdás a bűnét a maga teljes leplezetlenségében látja. Mert amikor elkövette, akkor még nem látta. Most már látja, de most már késő. Mert testvérek, a bűn, amikor teljességre jut, amikor a maga leplezetlen következményével ott áll az ember előtt, akkor valahogy egészen más képet mutat, mint korábban, amikor még csak csalogató lehetőségként, kísértésként lebegett az ember tekintete előtt, vagy még akkor is, amikor elkövette. Akkor, amikor a kívánság, a gonosz kívánság, a bűnös gondolat megérik és elkövetett cselekedetté válik, akkor hull le a bűnről az álarc, és akkor áll előttünk a maga teljes szörnyűségében és borzalmasságában. Ó, hogyha az ember előre látná, hogy mi lesz a következménye annak a rossznak, amit elkövet! Ha előre látná a saját bűnének ezt a kiteljesedését, talán nem is követné el. Vagy legalábbis nagyon meggondolná, ha előre látná, hogy például egy sértő szóból mennyi fájdalom lesz, és milyen égető sebek támadnak egy lelken. Vagy ha az ember úgy előre látná, hogy egy meggondolatlan félrelépésből micsoda botrány tud kavarodni. Ha előre látná, hogy egy nem tiszta mozdulat mennyi bajt tud csinálni. Vagy egy kis tett, ami nem volt egészen helyes, mivé tud kiérlelődni, akkor talán sose mondta volna ki azt a szót, sose tette volna meg azt a lépést, vagy azt a mozdulatot. Ha az ember előre látná, hogy ugyanaz a bűn, ami előbb olyan nagyon csalogatja, utóbb milyen rettenetes mélységbe fogja majd taszítani; hogyha előre látná, hogy ugyanaz a bűn, ami olyan szépnek látszott előbb, később milyen szörnyűségessé tud válni, és ami annyi örömöt ígért, mennyi fájdalmat fog majd okozni, akkor talán sohase követné el az ember azt a bűnt. De a bűnnek éppen az az átka, hogy elkábít. És az ember ebben a kábulatban nem látja a bűnnek az igazi lényegét, nem látja a borzalmasságát. Sőt, sokszor szinte kívánatosnak látja. És csak akkor nyílik már meg a szeme a bűn lényegének az igazi meglátására, amikor megtörtént, és amikor jóvátehetetlen következményével már vádol kegyetlenül és rettenetesen. S akkor jajdul bele az ember lelkébe a gondolat, hogy: jaj, mit tettem?! Ó, csak soha el ne követtem volna! Júdás is ímé, „akkor látván”, hogy Jézust elítélték... Tehát „látván”. És ez a látvány olyan szörnyű volt, hogy kétségbe esett tőle. A saját bűnének a következménye, látása fölött kétségbeesett Júdás. Ó, de szerencsétlen ember az, akit így becsap a bűn! Figyeljétek csak meg, hogy milyen kevés haszna volt Júdásnak abból, amit tett, és milyen rövid ideig élvezhette. Abban a pillanatban, amikor leszámolták a kezébe egymás után azt a harminc ezüstöt, és a zacskót, ami tele volt a rég óhajtott pénzzel, a kezében tarthatta, és belegyömöszölte valamelyik zsebébe, akkor talán megcsillant egy kis öröm abban a sötét szempárban. Talán akkor áthullámzott a lelkén egy kis jó érzés, hogy: ó, de jó gazdagnak lenni! De azután hamarosan, amikor látta, hogy mi történt, hogy mi lett a következménye ennek a bűnnek, akkor ó, de elkezdte égetni a zsebét, meg a kezét, meg a szívét az a pénz! Ó, de mocskossá vált egyszerre. Ó, de jó lett volna szabadulni tőle, de most már hiába dobja oda még a főpapoknak is, akiktől kapta, nem kell az már azoknak sem...
De borzasztó dolog az, amikor valamit nem lehet többé jóvátenni! Nem lehet többé meg nem történtté varázsolni. Ilyen rettenetes dolog a bűn, minden bűn: se jóvátétellel, se utólagos megbánással, se semmiféle más emberi erővel vagy hatalommal egyszerűen nem lehet megsemmisíteni. Nem tudja eldobni az ember magától, mint valami mocskot. A bűnt egyedül Isten tudja ingyen kegyelemből megbocsátani.
De nemcsak a bűnnek a rettenetességét mutatja ez a történet, hanem a feltámadó lelkiismeretnek a hatalmát is. Mert ebben a kifejezésben, hogy „megbánta dolgát”, az van benne, hogy fölriadt a lelkiismerete. Testvérek, valami egészen csodálatos dolog a lelkiismeret: az a halk, vádoló, elítélő hang, amit nyilván az Isten teremtett belénk. Ami nem hagy el sohase, ami elől nem lehet elfutni, amitől akkor tud az ember legkevésbé szabadulni, amikor pedig a legjobban szeretne. Ki ne ismerné ezt a gyötrő lelkiállapotot, amit lelkiismeret-furdalásnak nevezünk? Talán valamikor régen rosszul bántál valakivel, aki már meghalt. Vagy talán egy régi, titkos bűnnek az emléke nyomja a lelkedet. Talán egy nagyon-nagyon régi magzatgyilkosság. Nem vádol senki érte, nem tudta meg senki, és mégis valami sötét, fenyegető árnyék kísér mindenüvé. Hiába nyugtatod magadat, hiába próbálod bagatellizálni. Valami állandóan rág és emészt belülről. Se önmagad se más nem tudja kibeszélni belőled. Igen, a lelkiismeret az elkövetett bűnnek az árnyéka. És ahogy az árnyékunktól nem tudunk megszabadulni, úgy a lelkiismeretünktől sem. Éppen a lelkiismeretnek a ténye mutatja mindennél jobban, hogy bennünk, emberekben az Isten-tudat kiirthatatlan valóság, és minden más egyebet legyőző hatalmas érzés. Mert a lelkiismeret éppen az a tudat, hogy sohase vagyok egyedül, valaki mindent lát, valaki mindent tud. Azt is, amit csak én tudok, és senki más. Valaki azt is együtt tudja velem, és egyszer felelősségre von, mert megvan hozzá a joga is, meg a hatalma is. Ezt az ítélő, vádló hangot néha el lehet halkítani. Néha egészen el is lehet némítani. De csak egy-egy rövid időre, hogy azután később annál gyötrőbb erővel támadjon. És hogy azután egy ilyen álmából fölriasztott lelkiismeret mit tud művelni az emberben, az szinte kibírhatatlan!
A lelkiismeret testi-lelki kínlódásba, a pokolnak az előcsarnokába, „sírás és fogcsikorgatás” árnyékába űzi az embert: egyeseket álmatlanul gyötrődő éjszakákba, átsírt nappalokba, másokat kétségbeesésbe, vagy a Lipótmező zárt osztályára, Júdást íme, öngyilkosságba. Mert az ember akár akarja, akár nem, Istennel való harmonikus közösségre van teremtve. És az ember sokáig nem bírja ki konfliktusban az Istennel. Az a bűn, ami elválaszt az Istentől, előbb-utóbb megbosszulja magát. A lelkiismeret a bűn bosszúja. Te sem menekülhetsz előle. Szerencsétlen Júdás már előre átéli lélekben a poklot. Mert mi a pokol? Az a gyötrelmes érzés, hogy a bűnbánatnak az emésztő tüzét nem lehet eloltani többé semmivel. Az a szörnyű belső sírás, amelyikben mégsem oldódik a bűnnek a szorítása többé. Tehát az a tudat, hogy már kegyelemért se kiálthatok, mert késő! Az a tudat, hogy bennem marad a bűnöm, nem tudom többé kiadni már magamból. Ez a pokol. Pedig Júdás meg is vallja, őszintén, nyíltan, becsületesen odaáll a főpapok elé és odakiáltja nekik: „Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért!” Tehát nem is hárítja át másra a bűnét. Nem keres kibúvót, magyarázatot, nem vádol, nem okol senkit miatta. Teljes súlyával magára vállal mindent. Vétkeztem! – kiáltja kétségbeesve. Testvérek, ez lenne az a pont, ahol a bűnbánó bűnös emberhez a legközelebb volna a segítség. A kegyelem, a bocsánat – az Isten. Ó, ha akkor ott lett volna egy hívő testvér, és megfogta volna Júdásnak a kezét, és azt mondta volna: Gyere, gyere Júdás, testvérem, gyere, mondjuk el ezt az Istennek! Térdeljünk le oda eléje! Valljunk be neki mindent, és könyörögjünk kegyelemért! – minden másként végződhetett volna. De ott nem testvérek voltak, hanem cinkosok. Ott bűntársak voltak, és ezek cinikusan odakiáltják neki: „Mi közünk hozzá? Te lássad.” Mert a bűntársak, a cinkosok, a haverok mindig magára hagyják az embert, akit a bűnbe belevittek. Nem törődnek aztán már később a bajba jutott emberrel.
Így aztán Júdás egészen magára marad, és az ilyen magány nagyon rossz tanácsadó. Hogyha Júdás ezt a gyötrő bűnbánatát nem a főpapok érzéketlen fülébe kiáltotta volna bele, hanem elmondta volna annak, akivel szemben vétkezett; hogyha nemcsak a szívében égő poklot látta volna, hanem ezt a pokoli szívet odavitte volna az elé a Valaki elé, aki még egyetlen bűnbánó embert sem zavart el maga elől, és még soha senkinek nem mondotta azt, hogy: Mi közöm hozzá, te lássad! Hogyha Júdás nem csak mondta volna, hogy „ártatlan vér”, hanem ennek az ártatlan vérnek az oltalma alá menekült volna; hogyha nemcsak a piszkos pénzét dobta volna oda a főpapok elé, hanem a piszkos lelkét vitte volna oda az egyetlen Főpap, Jézus elé, aki éppen a bűnösökért, még az árulókért is engesztelő áldozatot hozott a Golgotán – minden másként történhetett volna. De látjátok testvérek, Júdásnak ez a legnagyobb bűne. Nem az, hogy elárulta mesterét, azt mi is megtesszük mindennap, többször, mint Júdás. Júdás legnagyobb bűne az, hogy nem találta meg a megtérésnek a helyét. Az, hogy nem tudod hinni Jézus bűnbocsátó szeretetének a nagyságában. Ez a legnagyobb bűn: amikor valaki olyan kicsinek tartja Isten bűnbocsátó kegyelmét a Jézus érdeméért, hogy azt hiszi, az ő bűne nem fér bele ebbe a kegyelembe. Ez a legnagyobb bűn.
És akkor Júdás a kétségbeesés végső lépésével akar menekülni a kétségbeeséstől. Kötelet fon a nyaka köré és felakasztja magát. Micsoda rettenetes önáltatás, testvérek, azt hinni, hogy az életet el lehet dobni magunktól. Hát nem lehet! Ha a halál az életnek a vége volna, akkor még lenne valami értelme az öngyilkosságnak. De a halál nem az életnek a vége! A halál átmenet egy másik életformába. A közvetlen, színről színre való látásnak a formája, az Élő Isten színe elé való lépés, tehát az élet megy tovább! Micsoda önáltatás azt gondolni, hogy az Isten ítélete elől, ami ott égett belül a lelkiismeretében, el lehet menekülni a halálba. Hisz a halálon túl ott van az egész örökkévalóság. Az ember se önmagától, se az Istentől nem tud megszabadulni és megszökni, mert én a halálon túl is én maradok és Isten Isten marad. Hová is lehetne a Mindenhatónak a tekintete elől elbújni? Tehát egyáltalán nem megoldás az, hogyha valaki a problémái elől, a bűnei elől, a meglódult lelkiismerete elől, az összeomlott élete romjai alól, az Isten elől a halálba menekül - sőt még fokozza a problémát vele!
Nincs hát egyáltalán megoldás a kétségbeesett ember számára? De van. Lehet egyáltalán az Isten elől valahova elmenekülni? Lehet. Isten elől csak az Istenhez lehet menekülni. Az igazságosan ítélő Isten elől csak a Jézusban megismert Megváltó Istenhez lehet menekülni. Istennek a sújtó keze elől csak az Ő Jézusban kitárt édesatyai karjai közé lehet menekülni, és oda még egy Júdásnak is szabad menekülni. Mégpedig úgy lehet menekülni, hogy az ember elmond az Istennek mindent. Mindent, amit rejtegetett, amit takargatott, mindent, ami az Isten ellenségévé tette. No, de hát elmondhatok éppen az Istennek mindent, amit Őelőle rejtegettem? Ez a csodálatos, hogy el. Mert testvérek, jegyezzük meg, hogy ha bármi bűnt igaz bűnbánattal odatárunk Őelé, abban a pillanatban máris tudomásul vehetjük, hogy az a csúnya, piszkos valami elfedeztetett, azt az „ártatlan vér” betakarta. És az az adósság, ami a pokolig nyomott le, máris elengedtetett, mert valaki kifizette helyettük ott, a Golgotán. Ami történt, azt nem lehet többé meg nem történtté tenni, csak megbocsátani - és éppen ezt teszi az Isten. Így veszi le rólunk a bűneinknek a terhét.
Így lehet tehát Isten elől Istenhez menekülni, de csak oda. És csak ott nyugszik meg a lelkiismeret, és csak ott válik a mi menekülésünk boldog hazaérkezéssé. Jézusnál van megoldás, mert van bocsánat a legrettenetesebb mélységben vergődő lélek számára is. Jézusnál mindenki számára van bocsánat, aki ezt a bűnbánó kiáltást, hogy: Vétkeztem!, nem a világba, nem a levegőbe kiáltja bele, hanem Jézusnak sóhajtja el, és közben hittel tekint föl a Golgotára.
Hadd fejezzem be azzal, amivel már múltkor is: ha mindent elfelejtetek, amit ezen az órán mondottam, ezt az egyet ne felejtsétek, ezt az egyet jegyezzétek meg: Isten elől csak Istenhez, csak Jézushoz lehet menekülni! És hogyha valaki már odamenekült, akkor a legkétségbeejtőbb mélységből is már énekelje csak bátran, együtt a zsoltáríróval:
Én lelkem, mire csüggedsz el:
Mit kesergesz ennyire?
Bízzál Istenben, s nem hagy el,
Kiben örvendek végre.
Ki nekem szemlátomást
Nyújt kedves szabadulást,
Nyilván megmutatja nékem,
Hogy csak ő az én Istenem.
A 42. zsoltár 7. versével tegyünk erről mindnyájan boldogan vallást.
Ámen.
Dátum: 1968. március 24.