Joó Sándor Dr.

Kedves testvéreim! Az első adventi vasárnapon, ma két hete, talán emlékeztek reá, hogy Jézus személyének a titkával foglalkoztunk itt az igehirdetésben. Tehát azzal, hogy az ő Szentlélektől való fogantatásában és szűztől való születésében hogyan fejeződik ki az ő kettős természete, egyfelől az isteni természete, másfelől az emberi természete. Az ő személyének ez a csodálatos titka jelent meg előttünk akkor az igehirdetésben. És én most megint Jézus személyével szeretnék foglalkozni. És annyira csak magának Jézusnak a csodálatos személyével, hogy előre hadd mondjam meg: szinte semmiféle gyakorlati következményt nem is fűzök hozzá.
Az apostolok is így prédikáltak valamikor, tehát úgy, hogy egyszerűen csak magáról Jézusról beszéltek. Szakadatlanul azt mondották el, amit Jézusról láttak, amit Jézusról hallottak, amik Jézussal történtek, amiket Jézus cselekedett. Ez volt az apostoli igehirdetésnek a teljes tartalma. Semmiféle gyakorlati következményt nem fűztek hozzá. Mert hiszen Jézusnak a személye jelenti a mi számunkra a megváltást. Jézusnak a személye jelenti a mi számunkra a kegyelmes Istent. A Jézus személyével való személyes kapcsolat, hitbeli kapcsolat jelenti a számunkra a megváltott életnek a lehetőségét, egyáltalán az életet, itt e földön és az örökkévalóságban.
De fölmerülhet egy kérdés a Jézus személyével kapcsolatosan, ami talán nagyon sok embernek a szívében meg se fogalmazódott – bár talán ott él –, amit azonban éppen az egyik atyánkfia az elmúlt hét folyamán szó szerint így fogalmazott meg és így tett föl: Hátha nem is igaz mindaz, amit a Jézus személyéről megírtak! Testvérek, én egyáltalán nem csodálom azt, hogyha ez a gondolat mindig újra és újra megkísérti úgy a hívő embereket, mint a kutató tudósokat. Tehát az a gondolat, hogy hátha csak emberi elképzelés és a vallásos rajongás szüleménye az egész Jézus legenda. Hívő emberek fülében talán egy kicsit botránkoztatóan hangzik ez, de azért megkísért néha még hívő embereket is ilyen gondolat. Hányszor halljuk, hogy a Bibliát is csak emberek írták. És hát Jézussal kapcsolatosan is: Lehet, hogy csak a tanítványoknak a rajongó képzelete adta a színeket az ő alakjának a megfestéséhez…
Nos, kedves testvérek, a Jézus személye körül kialakult sok vitának az okát tényleg maga Jézus személye adja meg. És azok között is különösen ez a kijelentése Jézusnak, amit éppen fölolvastam, hogy ti innét alulról valók vagytok, én pedig onnét felülről való vagyok. Ti e világból valók vagytok, én pedig nem e világból való vagyok. Tehát egy ilyen valakivel kapcsolatosan igazán nem csoda, ha az emberiség nem tud napirendre térni fölötte még máig sem, kétezer esztendő múltán sem. És még mindig folyik a vita pro és kontra az ő személyének a valóságát illetően. Mert tényleg úgy van, hogy Jézusnak az alakja úgy, ahogyan az evangéliumokban előttünk áll, fölülmúlja mindenféle emberi kitalálás és emberi elképzelés lehetőségét. Túlságosan nagy, túlságosan tiszta és túl tökéletes ahhoz, semhogy emberi agyban születhetett volna meg. Tényleg úgy van, ahogyan ő mondja, felülről való itt alant, egy másik világból való itt, ebben a világban. Annyira egészen más, hogy hozzátenni se lehet semmit.
Azt mondják, van olyan fém, amelyik nem oldható, amelyik nem vegyül. Nos hát testvérek, valahogy ilyen forma, egészen más világból való „meteor” Jézusnak a személye. Annyira, hogy minden más egyéb, amit aztán később tettek hozzá, később találtak ki róla, mint például Lagerlöf Zelmának a Krisztus legendái, merőben idegenek az ő személyétől, az ő igazi lényétől. Az ember rögtön érzi rajtuk, hogy ez már tényleg mind csak emberi kitalálás és hozzáadás, de egyáltalán nem illik hozzá, sehogyan sem passzol az ő egészen különleges egyéniségéhez és személyéhez.
Igen, testvérek, van olyan kritikai vélemény, amely szerint Jézusnak az alakját, azt a fenséges, hatalmas, dicsőséges valakit, ahogyan az evangéliumokban előttünk áll, a tanítványoknak a rajongó képzelete és nagy szeretete formálta ki ilyen hatalmassá. Nézzétek, ez a vélemény már csak azért is elképzelhetetlen, mert Jézusnak a tanítványai is hithű zsidók voltak. És a korabeli zsidó vallásosság számára Jézus alakjának a leglényegesebb vonása a botránkoztató jelleg volt. Egy hithű zsidó számára Jézus hallatlan botránkozás volt. Egyenesen botrányos volt sokszor a viselkedése. Az a kor, amelyikben Jézus született, tényleg tele volt messiás-váradalommal. Soha még úgy nem vártak valamit, mint abban a korban az a nép a Messiást. Mind a mai napig fönn is áll ez a szólás-mondás, hogy várja, mint zsidók a Messiást. Nos, várták a Messiást. De a messiás-váradalommal együtt kialakult egy messiás-kép is az embereknek a fantáziájában. Úgy képzelték el, mint egy hatalmas hadvezért, aki a gyűlölt római birodalmat végre megdönti, és régi fényében állítja vissza Dávid király trónjának a hajdani dicsőségét. Tehát egy politikai hatalommal is bíró, sőt, elsősorban politikai hatalmat bíró Messiást várt a nép. Jézusnak a viselkedése pedig annyira nem felelt meg ennek a váradalomnak, hogy éppen a Messiást váró nép semmiképpen nem akarta, nem volt hajlandó elismerni őt a saját Messiásának, saját Messiás-királyának. Sőt emlékeztek reá, hogy milyen dühödten és milyen fölháborodott botránkozással kiabálják a főpap udvarán, hogy feszítsd meg, feszítsd meg őt, nem kell nékünk, nekünk császárunk van, nem ez a mi királyunk! Tehát, hogyha ennyire megbotránkozott benne éppen a Messiást váró nép, hogyan alakíthatta volna ki akkor az alakját a korabeli messiás-váradalom?
De miért látták ennyire botránkoztatónak Jézusnak az alakját, Jézusnak a személyét? Kétféle okból is. Egyik az, hogy sokkal-sokkal nagyobb volt, másfelől pedig sokkal-sokkal kisebb volt Jézus, mint amilyennek akkor a Messiást el tudták képzelni. Tehát egyfelől sokkal nagyobb volt. Túl nagy, túl merész, túl hihetetlen volt Jézusnak az az igénye, hogy ő önmagát az Istennel egyenlőnek vallotta. Az akkori vallásos meggyőződés számára ez már magában véve halálos bűn volt, ennek alapján ítélték halálra is. Izraelben akkor a legerősebb meggyőződés az egyistenhit volt. Már a legelső parancsolat úgy szólt, hogy én az Úr vagyok, a te Istened, ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem. És attól kezdve a próféták szakadatlanul hirdették, hogy „rajtam kívül nincs más isten”. És „halld Izráel, egy az Úr és egy az Isten”. És akkor képzeljétek el, hogy jön valaki, aki azt mondja önmagáról, hogy ő az Isten Fia. Aki önmagáról azt mondja, hogy én és az Atya egy vagyok. Aki engem látott, az az Atyát látta, meg hogy én őtőle jöttem és őhozzá megyek. El se tudjuk ma képzelni azt, hogy milyen halálos botránkozást jelentett ez, milyen istenkáromlást jelentett ez akkor egy hithű zsidónak a fülében.
Azután az is, hogy az akkori vallásos meggyőződés szerint egyedül az Isten bocsáthatja meg a bűnöket. Tehát bűnt megbocsátani, bűnök köteléke alól föloldani valakit, ez teljességgel isteni hatalom, isteni méltóság. És most képzeljétek el, hogy megjelenik valaki, és az úgy gyakorolja a bűnbocsánatot, és úgy hirdeti a bűnöknek a megbocsátását, mintha ő volna az Isten. Igazán nem csoda, hogyha fölháborodva botránkoztak meg rajta. Ha mindezt nem Jézustól magától hallották volna, és nem így látták volna olyan hithű zsidók, mint egy Máté, vagy mint egy János, vagy mint egy Lukács, le se mertek volna ilyen dolgot írni. Egy olyan valakit, aki ilyen istenkáromlásként ható kijelentésekkel botránkoztatja meg a hívő embereket, emberi fantázia el sem tudott volna képzelni. Amikor ezekről a dolgokról írnak az evangélisták, szinte még ma is érződik az a meghökkenő borzongás, ami átjárta őket akkor, amikor leírták ezeket a dolgokat.
Egyfelől tehát Jézus túlságosan nagy dolgokat mondott önmagáról, amelyekkel merőben fölébe emelte magát más embereknek. Másfelől pedig az volt a botránkoztató, hogy olyan nagyon mélyre hajolt le az emberek között való szolgálatban, mint egy igénytelen rabszolga. Ki tudott volna elképzelni egy olyan valakit, aki az Isten előtt felemelt fővel jár, az emberek előtt pedig a porba hajol le a szolgálatnak a mélységében. Ez megint pontosan az ellentéte annak, mint ahogy az ember képzelné. Tehát nemcsak a túlzott nagysága miatt volt botránkoztató Jézus, hanem a túl „alacsonysága” miatt is éppen olyan botránkoztató volt. Semmi nem volt távolabb tőle, mint valamiféle dicsvágy, elismertetés az emberek részéről, vagy érvényesülni akarás. És korának a legegyszerűbb, legszegényebb, legmegvetettebb, legnyomorultabb embereihez húzott mindig a szíve. A gyanús, a megbélyegzett emberek, a legnagyobb bűnösök – ezek voltak az ő barátai. Ezekkel egészen kiváltságos módon bánt. Ezek közé vegyült, ezekkel ült le egy asztalhoz enni. Ezeket gyűjtötte mindig maga köré, ezeket védte. Ezekkel vállalt teljes szolidaritást. Ezeknek a pártjára állott. Ezek voltak az ő testvérei. Tehát a korabeli társadalmi megítélés szerint is olyan mélyre ereszkedett le, hogy ez már magában véve botrányos viselkedésnek számított.
„Odi profanum vulgus et arceo!” [Gyűlölöm a hitvány tömeget és távol tartom magam tőle!] – kiáltja Horatius pár esztendővel Jézus születése előtt a világi bölcsességet. Jézus pedig éppen megfordítva: a megvetett néptömegek felé tárja szélesre a karját, és azt mondja: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és akik meg vagytok terhelve, és én megnyugosztlak titeket. Tanítványait a búcsúvacsorán, amit a tiszteletére rendeztek, úgy várja, mint egy közönséges rabszolga. Kötényt kötve maga elé, térdre ereszkedett egy mosdótál előtt, és tizenkét egyszerű ember poros, izzadt lábát mosogatta benne. Még Péter is megbotránkozott rajta. Egy megváltót, egy Messiás-királyt nem így képzelt el a korabeli nép. Ha Jézus emberi fantázia szüleménye lett volna, semmiképpen nem ilyennek ábrázolták volna, hogy egy emberben ennyire semmi büszkeség ne legyen, ennyire semmi önös érdek, ennyire semmi dicsvágy... Ez egész egyszerűen elképzelhetetlen volt akkor is és elképzelhetetlen ma is.
Botránkoztató volt az emberek számára az a szolgai forma is, amiben élt. Gondoljátok csak el, hogy egyfelől ilyet mondott, hogy „nékem adatott minden hatalom mennyen és földön”, és hogy „én és az Isten egy vagyunk”, és akkor ennek a valakinek nem volt a fejét hová lehajtania, és nem is akarta, hogy legyen? Nemhogy egy házat, vagy egy szobát, de még egy ágyat se mondhatott magáénak. Az egész földkerekségen nem volt egy kutyaól, amire azt mondhatta volna, hogy ez az enyém. A vallásos és a világi gondolkodás se akkor, se ma nem így képzeli el a nagyságot. A nagy embert, a kiváló egyéniséget, a hatalmasat.
Aztán különösen botránkoztató volt az ő szenvedése és halála. Egy olyan Messiást, aki szenved, egy olyan Messiás-királyt, akit meg lehet kötözni, és akit ki lehet végezni, el sem tudott volna képzelni Izrael. Hogyan lehet Messiás-király az, aki végül is veszít, aki végül is alulmarad, akinek az útja vesztőhelyen végződik?! Nem, még a tanítványoknak a hite is megrendült ebben a rettentő csalódásban. Érzitek, hogy milyen rettenetes tévedés lenne azt hinni, hogy a korabeli messiás-váradalom adta a színeket Jézus alakjának a megfestéséhez? Hogyha valaki abban a korban egy Messiásnak az alakját akarta volna megfesteni a saját fantáziájából, akkor semmiképpen nem ilyet festett volna, mint amilyet az apostolok ábrázoltak Jézusról, aki tökéletesen ellentétben van mindazzal, amit egy korabeli ifjú zsidó a Messiástól várt és elvárt.
Izrael számára annyira botránkoztató volt Jézusnak az alakja, hogy tényleg csak el lehet fogadni azt, amit Jézus mondott, hogy ti innét alulról valók vagytok, én pedig onnét felülről való vagyok. Ti e világból valók vagytok, én pedig nem e világból való vagyok.
Testvérek, ezt az arcot, ezt a profilt nem az emberi vágy és nem a vallásos rajongás rajzolta meg, annyira más, mint minden más emberi elképzelés, hogy látva Jézusnak azt az alakját, aki az evangéliumban előttünk áll, valóban csak meghajtani lehet a fejünket előtte, és csak azt lehet mondani, hogy itt valóban az Isten van jelen ebben a Jézusban. Hát azért olyan merőben más, mint minden emberi elképzelés, mert felülről való. Mert nem e világból való. Mert Isten! Mert Isten, az Élő Isten itt, közöttünk!
És hogyha a vallásos gondolkodás számára botránkozást jelentett Jézusnak a személye, akkor a korabeli görög filozófiai gondolkodás számára pedig bolondságot jelentett, ahogy Pál apostol meg is mondja. A korabeli görög-római műveltség nem olyannak ábrázolta a nagy embert, a nagyságot, mint amilyennek az apostolok és az evangélisták Jézust látták. Egyszerűen nem ilyen volt a férfi ideálja. Tudjátok, milyen volt a férfi ideálja? Olyan, amilyennek Szókratész mondja a nagy emberről: barátod fölülmúlni jótéteményben, ellenséged fölülmúlni fájdalom okozásában. És azt is mondta, hogy ha már nem tudja valaki megtorolni a rajta esett sértést, akkor legalább a büszke nők fölényével viselje el – s ma is ez a világnak a bölcsessége: felemelt fővel menni a vérpadra, hogyha már éppen muszáj. Jézus e tekintetben is homlokegyenest ellenkezően viselkedett, mint ahogyan ember azt gondolná, és hogy az ember a másik emberről ezt el tudná képzelni. Hogyha igazán emberi fantázia szüleménye lenne Jézusnak az alakja, akkor gondoljátok el, az ő csodái között okvetlenül szerepelne egy bosszú-csoda. Például éppen akkor, amikor ott kínlódik a keresztfára szögezve, és ottan gúnyolják és unszolják, hogy no, ha Isten fia vagy, most szállj le a keresztről, most mutasd meg, hogy igazán az Isten Fia vagy. Testvérek, az emberi fantázia a szenzációnak ezt a lehetőségét semmiképpen nem hagyta volna ki. Egy költött Jézus okvetlenül egy lélegzetelállító csodával rémítette volna halálra az ellenségeit. De ahogyan Jézus tűrte a sértést, a bántást, a gyalázatot, ez valóban csak az ámuló szemtanúk hiteles tudósítása lehet, mert sehogyan sem illik bele ez a viselkedés kora gondolkodásába és ízlésébe – de a mai kor gondolkodásába és ízlésébe se.
Azután ott van végül az ő hallgatása. Mások is állottak már bíróság előtt, és nagyságuk éppen abban mutatkozott meg, hogy védték magukat hatalmasan, és a védőbeszédük által szinte fölibe kerekedtek a bíráiknak. Szókratész bírái például Szókratésznak a védőbeszéde alatt úgy ültek ott megsemmisülten, mintha ők lettek volna a vádlottak. Jézus pedig hallgat. A főpapok előtt is hallgat. És Pilátus előtt is, Heródes előtt is hallgat, mintha nem lenne neki mentsége. Mintha nem is tudna beszélni. Mintha valóban bűnös lenne, mert hiszen a bűnös ember hallgat a reá zuhanó vádaknak a súlya alatt. A világ ítélete szerint egy hallgató vádlott igazán nem imponáló valaki. Egy költött Jézus odaszólna valamit erősen, keményen, ha már mást nem tud tenni. Vagy legalábbis a megvetés büszkesége lenne benne. De így, ahogy ő viselkedik, ez a világ számára bolondság. Hát nem bolondság az, hogy valaki a saját maga teljes ártatlanságának a tudatában hagyja, hogy kimondják körötte a halálos ítéletet?! Egy kitalált Jézus ezt nem hagyta volna.
Tehát testvérek, az a Jézus kép, amelyik az evangéliumokban kibontakozik előttünk, nem úgy keletkezett, hogy később egy hálás gyülekezet minden szépet, minden jót, minden nemeset, minden nagyszerűt, amit csak ismert abban a korban, ráaggatott erre a személyre, és így kiszínezte, így idealizálta Jézusnak az alakját. Nem, egy idealizált Jézus egészen másképpen nézne ki, és nem teljes ellentétben mindazzal, ami abban a korban a vallásos, vagy pedig a világi ideál volt – tehát ezt a személyt nem költötték. Ez a személy valóságos történeti személy. Az evangélisták hiteles tudósítást írtak egy olyan valakiről, akit ők maguk sem értettek, de ilyennek láttak. Azt írták le, akit láttak, és amit őtőle hallottak. És azt a valakit látták és hallották, aki ezt mondotta: Ti innét alulról valók vagytok, én onnét felülről való vagyok. Ti e világból valók vagytok, én nem vagyok e világból való.
Tehát csak emberi írás a Biblia? Igen, de egy olyan valakiről, aki nem csak ember, egy olyan valakiről, aki ma is éppen olyan valóság, mint akkor volt. Aki az akkori szavával szólít meg ma téged is, engem is; aki az akkori kedvével segít és áld meg bennünket ma is; aki az akkori szeretetével vesz körül bennünket, aki az akkori halálával vált meg ma is bennünket, és az akkori feltámadásával ad ma is győzelmet a mi számunkra is, bűnön, poklon és halálon.
Testvérek, igaz tehát a megváltás, igaz a bűnbocsánat, igaz az örök élet. Igaz az, hogy neked is, nekem is mindenre lehet erőnk a Krisztusban, aki minket megerősít. Mert igaz és hiteles minden szó, amit róla és őtőle hallva megírtak. Hihetünk benne hát bátran, és imádhatjuk őt mint megváltó Urunkat, mert éppen a benne való hit és az imádat révén válik az ő csodálatos személye ma is, a mi számunkra is élő valósággá.
Ámen.

Dátum: 1967. december 17.

Kedves testvéreim, ezen a mai első adventi vasárnapon - mert tudjátok, hogy első adventi vasárnap van, - Jézus személyének a titkával szeretnék foglalkozni. Mert ebben a csodálatosan szép, szinte idillikus történetben, amit felolvastam mostan a Bibliából, Jézus személyének a titkáról van szó. Hogy mennyire titokzatos, mennyire egyedülálló valaki Jézus, az már abból is látszik testvérek, hogy beteljesedett az ő személyében az ősi, ótestamentumi prófécia, amely szerint az ő személye megütközésnek a köve és botránkozásnak a sziklája lesz sokak számára, akiben sokan megütköznek, és akinek sokan ellene mondanak. És Pál apostol is, amikor a Jézus keresztjéről azt mondotta, hogy az a zsidók számára botránkozás, a görögök számára pedig bolondság, nyilván az ő korában már akkor széltében-hosszában elterjedt közvéleménynek adott kifejezést. Mert valóban, akkortól mindmáig nagyon sokan a vallásos lelkületű emberek közül megbotránkoznak Jézus személyében, és a filozófiailag művelt fők pedig egész egyszerűen lemosolyogják Jézusnak a személyét. Íme tehát a születése is nem kevésbé botránkozás és bolondság. Emberileg valóban csak azt lehet mondani reá, amit felolvastam az elébb, hogy egész egyszerűen fizikailag képtelenség az, amit az angyal mond ennek a Mária nevű leánynak, hogy a Szentlélek száll tereád, a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged, és aki születik is Szentnek hívatik, az Isten Fiának. Ezt a rendkívüli csodát, amit ez az angyali üzenet így fejez ki, foglalták össze valamikor nagyon régen az őseink az apostoli hitvallásnak ebben a tételében, hogy „fogantaték Szentlélektől és születék Szűz Máriától”. Ám most, testvérek, nagyon kérlek mindnyájatokat, hogy ne orvosi és ne biológiai szempontból mérlegeljük ezt a kijelentést, mert egyáltalán nem erről van szó. Hanem arról van szó, hogy azt az érthetetlen és hihetetlen nagy csodát, hogy a magasságos Isten leszállt közénk, emberek közé, hogy a láthatatlan Isten egy emberi életben láthatóvá vált és itt járt közöttünk ezen a földön, emberi szavakkal nem lehet érthetően kifejezni, hanem csak ilyen érthetetlenül. Csak ilyen dadogva, csak az emberi szavaknak egy ilyen egészen különös edényébe beleöntve, hogy „fogantaték Szentlélektől és születék Szűz Máriától”. És itt különösen szeretném újra kihangsúlyozni azt, amit én már olyan sokszor hangsúlyoztam ezen a szószéken, hogy ez a bibliai leírás Jézus születéséről, valamint a belőle megfogalmazott hitvallásbeli tétel, egyáltalán nem magyarázat. Ez nem magyarázni akarja Jézus személyének a titkát, hanem csupán rámutat magára a titokra. Tehát ez a fogalmazás és ez a bibliai történet éppen mindenféle emberi magyarázatról való teljes lemondás, és minden olyan okoskodásnak a teljes elutasítása, ami az emberi értelmünk számára érthetőbbé akarná tenni ezt a titkot, Jézus személyének a titkát. Valahogy olyanformán, mint ahogyan egy katicabogár nem tudná megmagyarázni magának egy földi rakétának a szerkezetét. Hát ugyanígy mi, emberek hogyan tudnánk megmagyarázni magunknak e csodálatos „mennyei rakétának”, Jézusnak a földre jövetelét?! Jézus személye csoda. Szinte azt mondhatnám, hogy az egyetlen igazi csoda ezen a világon. És amikor mégis erről a csodáról, erről a titokról szeretnék beszélni, akkor semmi más egyebet nem akarok elérni vele, mint azt, hogy mi is nagy, hálás ámulattal elcsodálkoznánk a csodán.
Testvérek, a bibliai történet, amit felolvastam, és a belőle megfogalmazott hitvallásbeli tétel, amit idéztem, egybehangzóan kétféle tényezőt említ Jézus személyével kapcsolatosan: a Szentlelket és Máriát. Tehát egyfelől egy isteni tényezőt, másfelől pedig egy emberi tényezőt. És ez arra utal, hogy Jézus személyében ez a kétféle természet egyesült egy személyben. Tehát az a Jézus, aki kétezer esztendővel ezelőtt járt itt ezen a földön, az egy olyan csodálatos valaki, aki egészen valóságosan ember és ugyanakkor egészen valóságosan Isten. Gondoljunk egy kicsit jobban bele, hogy mit is jelent ez. Tehát egészen valóságosan ember. Olyan húsból és vérből való emberi lény, mint mi, akik itt ülünk. Ő is éppen úgy anyától születve került bele ebbe a földi világba, mint akármelyikünk. Ő is volt csecsemő, mint ahogyan mi voltunk csecsemők. Azután ő is volt később serdülő fiúcska, mint amilyenek mostani konfirmandus gyermekeink. Aztán később ő is volt olyan fiatalember, mint az egyetemista fiaink, főiskolás gyermekeink. Azután ő is volt olyan felnőtt ember, mint ma egy 30-32-33 éves férfi. Az ő szívében is volt szenvedés. Az ő teste is ismerte a fáradtságot, az éhséget, a szomjúságot, a fájdalmat, éppen úgy, mint akármelyikünknek a teste. Őt is éppen úgy félreismerték és olyan galádul bántották és fúrták, mint ma is nagyon sok embert ezen a földön. Őkörülötte is állandóan ott ólálkodott a nagy kísértő, és őt is éppúgy igyekezett elbuktatni és a pályájáról letéríteni, mint ahogyan téged vagy engem. És ő is végigszenvedte az emberi testnek minden nyomorúságát, egészen addig a pontig, ahol a szív megáll, és ahol a test kihűl és visszatér a porba, amiből vétetett. Születése és halála között egy egész emberi sors van. A Názáreti Jézus nevű embernek a földi emberi sorsa tehát egészen valóságosan emberi volt. De ugyanakkor azt is mondhatnánk, hogy mégis valahogy egészen páratlan, egyedülálló és rendkívüli ember volt. Embernek is olyan ember, amilyen nem volt még rajta kívül ezen a világon.
Egész élete olyan élet volt, olyan fény, aminek nincsen árnyéka. Mennél közelebbről vizsgálja valaki, mennél jobban belemélyed a tanulmányozásába, annál ragyogóbbnak látja. Tehát nem úgy, mint más embernél, akit ha közelről látunk, akkor meglátjuk a hibáit is, hanem Jézust annál ragyogóbbnak látjuk. Olyan csodálatos dolog az, hogy nem lehet benne hibát találni. Akárhogy keressük, nem találunk benne hibát. Sehol nem lehetne azt mondani, hogy na, ezt itt nem jól csinálta, vagy itt nem helyesen válaszolt. Vagy itt nem jó, nem igaz indulat volt benne. Sehol sem ütközik ki belőle valamiféle emberi gyarlóság, mint minden más emberből. Sőt ami még meglepő és szinte egyenesen botránkoztató, ő maga meg volt győződve a saját maga tökéletes bűntelenségéről, abszolút tisztaságáról és ártatlanságáról. És ebben nem volt nagyképű. Ő, aki az egész világot úgy látta, mint amelyik belemerült végzetesen a bűnbe, és abból kell kimenteni, és ő, aki a legnagyobb bűnnek azt tartotta, hogyha valaki a bűnnek a létezését önmagában tagadja, ő mégis saját ítélete szerint mentes volt mindenféle bűntől. Nem volt benne éppen ezért az, amit másoktól megkövetelt: a bűnbánat. Ajka soha nem nyílt meg bűnvallásra. Soha bocsánatot nem kért. Egyáltalán nem érezte azt, hogy rá lenne szorulva az Istennek a kegyelmére. Ő, aki hirdette, hogy ez az egész világ az Isten kegyelméből él, ő ezt soha nem igényelte, sőt teljhatalommal osztogatta.
Tehát Jézusnak a személye nemcsak úgy viszonylagosan emelkedett ki fölöttünk, mint egy nagy ember, mint egy szellemóriás, hanem valahogy úgy, mint aki az egész emberiséggel szemben egy egyedülálló valaki. Annyira, hogy amikor élete végén megfogják és összekötözik és keresztfára szegezik, mindezt a ténykedését az embereknek ő még korábban így jellemezte: Az Embernek Fia az emberek kezébe adatik. Nem azt mondta, hogy a gonosz emberek kezébe, hanem így, hogy az emberek kezébe. Mintha csak azt mondotta volna, hogy az emberiség kezébe adatik az Embernek Fia, mint olyan valaki, akit kivet magából az emberiség. Annyira más volt, annyira lényegileg más volt, mint minden más ember ezen a földön, hogy nem bírta elviselni az emberiség: kivetette maga közül. Ezt a különös, ezt az egészen rendkívüli, ezt az egészen furcsa embert.
Tehát ember volt. Valóságosan, igazán ember, és mégis valahogyan egészen másképpen ember, mint ahogyan mi vagyunk. Ha Jézusnak a személyére azt mondom, hogy ember, tökéletesen igazat mondtam. De ugyanakkor, ha azt mondom Jézusnak a személyére, hogy Isten, akkor is tökéletesen igazat mondtam. Éppen ez a titokzatos az ő személyében. És pontosan ezt a titkot jelzi ez az angyali üzenet, amit felolvastam, hogy „a Szentlélek száll tereád és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged. Úgyhogy, ami születik is szentnek hívatik, Isten Fiának”. Tehát Isten.
És ne csak az ő cselekedeteiből, csodálatos ténykedéséből lássuk meg azt, hogy Isten, hanem például abból is, hogy soha nem mondja Urának az Istent, mint ahogyan a próféták. A próféták mindig így kezdték a próféciájukat, hogy „így szól az Úr”, Jézus pedig azt mondja: „én pedig azt mondom néktek”. Tehát mintegy Isten nevében beszél. Ő mindig úgy beszél az Istenről, vagy önmagáról, mint aki egy az Istennel. Vagy legföljebb így, hogy „én és az Atya”. Főpapi imádságában például ilyet mond: „tanítványaim elismerték, Atyám, hogy én tőled jöttem ki”. Gondoljuk csak bele magunkat ebbe a kijelentésbe: Jézus mint egy Istenből való Isten, Istenből „kiszakadt darab”. Azután, amikor Tamás olyan nagy, hódoló áhítattal térdre borul előtte, és így kiált föl hozzá: „én Uram, és én Istenem!”, ezt az embernek egyáltalán nem járó, sőt halálosan botránkoztató megszólítást nemcsak hogy nem utasítja vissza Jézus, hanem a válaszából szinte az derül ki, mintha azt mondaná: Na végre, Tamás, hát te is rájöttél, hogy ki vagyok én? Most már te is fölismerted bennem az Istent? És amikor a tanítványok azt kérik Jézustól, hogy mutasd meg nékünk az Atyát, akkor Jézus egész egyszerűen önmagára mutat, és azt mondja, hogy aki engem látott, az az Atyát látta. Szinte rossz néven veszi: Hogy kérdezhetnek tőle olyat, hogy mutasd meg nékünk az Atyát, hiszen ő a kiábrázolása, ő a földi megjelenése az Atyának. Ő a látható képe a láthatatlan Istennek itt, ezen a földön, tehát aki őt nem tiszteli, az az Atyát nem tiszteli. És valahogy eltűnik minden határ közte és az Atya között, egybeolvad ez a kettő. Ilyeneket mond, hogy „én és az Atya egy vagyok”, „Én az Atyában és az Atya énbennem van”. Testvérek, aki ilyet mond ember létére, az vagy őrült, vagy valóban Isten!
Igen, Jézus ember, de egy olyan csodálatos ember, akinek a személyében ott van az Isten. Nos tehát, hogyha ilyen titokzatos az ő személye, és ilyen csodás az ő egész lénye, hogyne lenne akkor titokzatos és csodálatos az ő születése is! „A Szentlélek száll tereád és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged, azért, ami születik is szentnek hívatik, Isten Fiának”. Érthetetlen? Hát persze, hogy érthetetlen! Hogy ne lenne érthetetlen. De itt megint hadd hangsúlyozzak olyan valamit, amit én már nagyon sokszor mondtam, de ezzel kapcsolatban újra el kell mondani: Az, ami érthetetlen, az nem mindig értelmetlen. És figyeljétek itt is meg, hogy az ő egész csodálatos személyével, istenember mivoltával milyen magasabb rendű összefüggésben van ez az angyali üzenet, hogy „a Szentlélek száll tereád és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged, azért, ami születik és szentnek hívatik Isten Fiának”. Testvérek, a Jézus személye titkáról ennél többet nem is lehet mondani, hiszen ebben a különös emberben maga az Isten lép a földre. Tehát ő is születik, mint akármelyikünk, de Szentlélektől fogantatva, szűztől – tehát egészen másképpen, mint akármelyikünk.
Istennek a Szentlelke mindig az ő szavában, az ő igéjében árad. Tehát Isten megszólította Máriát, és ezzel a szavával, ezzel az igéjével tette Máriát Jézus anyjává. Istennek a szava, Istennek az igéje lett testté Máriában, lett Jézus testévé. Hogyan lehetséges ez? Mária is ezt kérdezte annak idején. És a mi számunkra is csak egyetlen felelet van, ugyanaz, amit Mária kapott akkor az angyali hírnöktől, hogy az Istennél semmi sem lehetetlen. Ilyen csodálatos valaki az, akit mi Jézus Krisztus néven ismerünk. Igazán nem csoda, hogyha nagyon sok ember számára botránkozás és bolondság, de ugye az se csoda, hogyha a mi számunkra, aki hiszünk benne, Istennek ereje, az Isten megváltó ereje.
Most azt mondhatná nekem valaki itten közületek, hogy mindez nagyon szép és nagyon magasztos teológiai probléma. De hát mindennek mi köze ahhoz a valóságos élethez, amiben nekünk egészen másféle problémákkal van tele a fejünk? Olyan problémákkal, mint az otthonnak a gondja, meg a családi életnek a problémái, meg a készülődés az ünnepekre, meg rohanás a munkába, meg a pénznek a beosztása, meg a vérnek a kísértése, meg a megélhetésnek az ezer gondja, baja – tehát maga az élet. Hiszen az élet, ez a modern élet a maga rohanásával, tülekedésével, zajával olyan nagyon hamar elnyomja bennünk mindazt, amit olyan szépen hallottunk most Jézus személyének a titkáról. Nos, a testvérek azért mondottam el mindezt ilyen részletesen, hogy megértsük, hogy Jézus éppen ebbe a lüktető, ebbe a zajos, ebbe a tülekedő életbe jött bele egészen valóságosan. Mert azáltal, hogy ő igazán ember, egészen ember és egészen Isten, éppen ezáltal van benne egészen a mi mindennapi életünkben, de úgy, hogy egészen fölötte is van a mi mindennapi életünknek. Tehát egyfelől részese ennek a földi életnek és e földi élet problémájának, bajainak, terheinek, de ugyanakkor Ura is e földi életnek, e földi élet problémáinak, bajainak, terheinek. Egyfelől sorstársunk nékünk, másfelől pedig olyan Urunk, aki segít ennek a sorsnak az elhordozásában. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy nem az élet bajai és problémái jelentik a legfőbb hatalmat fölöttünk, tehát nem vagyunk kiszolgáltatva kényre-kedvre a mi sorsunk szeszélyeinek, hanem az ő uralma alatt vagyunk. Igen, a gyárban is, meg a hivatalban is, meg a sorsunk mindenféle alakulása közben is mindig az ő uralma alatt vagyunk. Tehát, hogy minden problémánk éppen úgy, mint a fejünk hajszálai, mind számon vannak tartva őelőtte. Őelőtte, akiben közénk jött az Isten.
És még egy egészen gyakorlati következménye van annak, hogy Jézus valóságos ember és valóságos Isten. Éppen ezáltal viszi bele a mi elesett emberi életünkbe a megváltó isteni erőt és értelmet. Testvérek, minden ember, emberi lélek vagy emberi élet újjászületése is éppen olyanforma csoda, mint Jézusnak a megszületése. Minden igazi újjászületésnél tulajdonképpen az történik, amit itten olvastunk, hogy „a Szentlélek száll terád és a magasságosnak ereje árnyékoz meg téged, ami születik is, szentnek hívatik, Isten fiának”. Tehát az történik, hogy az Isten szól, és az ő szavának az ereje által új élet fogamzik meg valahol bennem, és ez az új élet egyszerűen megszületik és láthatóvá válik a cselekedeteimben. Ez is csoda ám, testvérek! Hát nem isteni csoda az, hogy egy szívben, amely tele volt haraggal, gyűlölséggel, önzéssel, irigységgel egyszerre csak megszületik a szeretet? Nem isteni csoda az, hogy bejött egyszer ide a templomba egy középkorú férfi, tele békétlenséggel, szexuális bűnök megkötözöttségeivel és megoldatlanságaival, és egy óra múlva egészen más emberként ment ki innét, megtisztulva, fölszabadulva, újjászületve?! Megmozdult benne valami, valami új élet, ugyanaz az élet, mint Mária testében. Ugyanaz az élet, és minden keresztény élet így indul el, hogy az Istennek a szavára, a Szentlélek ereje által valami új életcsíra kerül bele az emberbe, és egyszerre láthatóvá, valósággá válik Krisztus annak az embernek az életén keresztül. Ez az újjászületés. Pontosan olyan csoda, mint Jézusnak a születése. Aki az újjászületésnek ezt a csodáját megtapasztalta magán, annak semmi hitbeli problémát nem jelent Jézus születése.
Testvérek, végül éppen azért, mert Jézus valóságos ember és valóságos Isten, egy új, krisztusi élet kezdésére kaphatunk mindnyájan erőt a Jézusban való hit által. Egy olyan új, krisztusi életre, amelyben az ember önmagán tapasztalja minden nap újra és újra ámulva, hogy Istennél valóban semmi sem lehetetlen. Még az sem, hogy ilyen nyavalyás emberek, mint te meg én, ne csak névleges, hanem valóságos keresztyénekké váljunk. Megváltott, megszentelt, áldást jelentő életű emberekké legyünk.
Ámen.

Dátum: 1967. december 3.

Ebben a példázatban Jézus Krisztus a gyümölcsöző keresztyén életről szól. Arról a sokszor háttérbe szoruló gyakorlati tényről, hogy az egész keresztyén hitünkben minden a gyümölcsért van. Isten országát, amiről Jézus olyan sokat beszélt, sokféleképpen meg lehet határozni. Egész dogmatikai tanulmányt lehetne róla írni, hogy mi is az tulajdonképpen, de gyakorlatilag le lehet egyszerűsíteni egészen odáig, ha ezt mondjuk: Isten országa lényegében nem egyéb, mint gyümölcstermő élet.

Jézus azért született meg erre a világra, azért halt meg és támadott fel, hogy a mi nyavalyás, erőtlen életünk olyan gyümölcsöket teremjen, amire mi magunktól nem volnánk képesek. Olyan gyümölcsöket, ami nem telik ki az emberi erőből, hanem csak Isten Lelkének az erejéből. Olyan gyümölcsöket, mint a szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség! Jézus ilyen gyümölcsökre gondolt, amikor arról a jó földbe hullott magról beszélt, amelyik gyümölcsöt terem, harminc-, hatvan-, vagy akár százannyit. Istennek az igéje azért szól, hogy mindaz, amit Jézus az életével és halálával tett, mint mag, belekerüljön az ember életébe, ott kikeljen és ilyen gyümölcsöket teremjen.

Ez a gyümölcs szoros kapcsolatban van az igével, Isten beszédével. Az igéből lesz, abból terem. Tehát nem úgy lesz a gyümölcs, hogy nekibuzdulok, felgyürkőzöm, összeszedem magam és elhatározom, hogy jót akarok, vagy szeretni fogok, vagy szíves, jóságos, szelíd leszek. Nem! A gyümölcs terem! Magától kel ki, úgy, hogy az Isten beszéde, az Isten igéje mint egy mennyei mag, belekerül a fülembe, azon át vagy a szememen át a szívembe, mint a mag a földbe. Ott azután egy ellenőrizhetetlen folyamat indul meg, láthatatlanul, s egyszer csak újra láthatóvá válik a mag, az ige, de most már más formában: egy mozdulatban, egy simogató, vigasztaló szóban, vagy örömben, szelídségben, hűségben. Tehát a gyümölcsben.

Jézus a leghatározottabban megígérte ezt a gyümölcsöt. Ő mondta, hogy a jó földbe vetettek azok, akik gyümölcsöt teremnek, némely harmincannyit, hatvan-, vagy százannyit. Tehát bőséges termést ígért. Azt ígérte, hogy a hirdetett vagy olvasott ige magvaiból igen gazdag gyümölcstermés lesz. Soha ne adjuk föl ezt a reményt! Ha valamit Jézus megígér, az úgy lesz. És Ő azt ígérte, hogy akik a hallott igét tiszta és jó szívvel megtartják, gyümölcsöt teremnek. Mégpedig sokat. Bőségesen.

Valóban teremnek ilyen gyümölcsök az ige hirdetése nyomán? Mert az ige hirdettetik! Az egész világon! Naponta, és különösen vasárnaponként sok százezer lélekbe hullanak bele Isten igéjének a magvai, azok a szent magvak, amelyekből az Isten országának ki kellene virulnia. Kétezer év óta folyik ez a nagyszerű magvetés, hogyan lehet hát, hogy mégis olyan kevés a gyümölcs, olyan kevés szeretet, öröm, békesség, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség van az emberek életében? Mondjuk csak így: a mi életünkben? Hogy lehet az, hogy ilyen megdöbbentően kevés eredménye mutatkozik a Bibliával való foglalkozásnak, az igehirdetési alkalmak látogatásának, általában: a magvetésnek?

Ez a kérdés akkor jogosult igazán, ha személy szerint önmagamnak teszem fel, és te önmagadnak teszed fel: milyen gyakran hallgattam vagy olvastam már az igét, és milyen eredménnyel? Hol vannak az életemből azok a gyümölcsök, amelyeket Jézus ígért? Hát még sincs ilyen nagyszerű gyümölcstermő ereje annak az igének, ami olyan sokszor belehullott már a szívembe?

Nos, testvérek, ezt a kínzó kérdést, még mielőtt megfogalmaztuk volna, Jézus már feltette, sőt válaszolt is rá. Éppen erről van szó a magvető példázatában. Megértjük belőle, hogy még az Isten beszédétől, igéjétől sem várhatunk valami természetellenes csodát, nem úgy működik az a szívben, mint egy felhúzott szerkezet, vagy mint egy elindított gép, hanem úgy, ahogy Jézus mondja: mint a földbe elvetett búzaszem.

Mert a mag termőképességéhez a talaj minősége is hozzátartozik! Amikor Egyiptomban a fáraók több ezer éves sírjait föltárták, találtak ott a hatalmas kősírban olyan búzaszemeket, amelyek évezredeken át ott feküdtek holtan, haszon nélkül, gyümölcstelenül. Lehetett volna ott akár több zsák búza is, senkinek sem lett volna haszna belőle. Amikor azonban ezeket a búzaszemeket a sötét kőfalak közül előhozták, és termékeny, jó földbe elvetették, akkor az évezredes magvakban megmozdult az élet, elindult a csírázás és gyümölcsöt érlelt a kalász.

Az emberi lélek is lehet olyan, mint egy piramisba zárt kősír, amelyben évek óta mind csak halmozódnak az ige-magvak: ott van egy csomó aranymondás a Bibliából, jól ismert rész a Szentírásból, de gyümölcsöt nem terem. És esetleg ugyanaz az ige egy másik lélekben csodálatos eredményekkel gazdagítja Isten dicsőségét.

A magvető példázatának az általános nagy tanulsága az, hogy a gyümölcs nemcsak a magtól, hanem a talajtól is függ. Ha a hallott vagy olvasott ige eredménytelen marad az életedben, nem az igében van a hiba! Az az ige ma is, kétezer év után is, éppen olyan élő mag, mint a kősírban talált búzaszem. Sőt annál is élőbb! Jézus nagyon világosan és érthetően megmondja, hogy mi a gyümölcstelen életnek az igazi oka. Három különböző példával is szemlélteti ezt, ahogy hallottuk a példázatban:

1) Először is azt mondja: a mag néha az útfélre esik, ahol eltapossák, vagy a madarak felkapkodják. Így magyarázza ezt: ezek azok, akik hallják az igét, de eljön az ördög és kikapja a szívükből. Képzeljétek csak el, amint magvetés közben egy mag, vagy akár sok-sok mag is arra a keményre taposott kis ösvényre esik, ami az egyik szántóföldet elválasztja a másiktól. Mi történik vele? Egyszerűen nincs ideje arra, hogy kifejthesse a hatását. Annak a magnak szüksége lenne bizonyos időre, hogy meginduljon benne az élet. De hát nincs idő rá! Nincs idő!

Ez az egyik legnagyobb nyomorúsága a mai embernek. Annyit lót-fut, hogy nem tud naponta egy negyedórára igazi szántóföld lenni, és csendben várni, hogy a lelke nyitott barázdáiba mit akar belevetni Isten. Nincs idő arra, hogy az ember egy kis csendességben elgondolkozzék egy-egy igén, amit olvasott, vagy hallott. Egy kicsit megforgassa a szívében, egy kicsit belehallgasson, hogy mit is jelent ez most az ő számára éppen ezen a napon. Hogy egy kicsit emésztgesse, hogy átitassa vele a gondolatait.

Attól akarsz eredményt várni, hogy mosdás és reggelizés között még futtában megnézed az aznapi Lozung igét, vagy este álmosan az elalvás előtt még gyorsan elolvasol egy részt a Bibliából? Hiszen mire rákerülne a sor, hogy a gyakorlati életben érződjék a hatása, már azt sem tudod, mint olvastál! Nincs már sehol az az ige. Fogalmad sincs róla sokszor, hogy mi volt aznap Isten beszéde hozzád! Hogyan ereszthetne így gyökeret és teremthetne gyümölcsöt? Elkapkodták a madarak!

Azt mondja Jézus: az ördög kikapja az igét a szívükből. Az ördög! Ne gondolj itt valami különleges, ijesztő kinézésű ördögi jelenségre. Az az ördög lehet olyan pici is, mint a cipőfűződ, amit túl szorosra kötöttél meg reggel, és úgy fáj a lábad miatta, hogy teljesen elvonja a figyelmedet az igéről. Vagy egy bosszantó gondolat, hogy miért beszél ez a pap ilyen hangosan, vagy ilyen halkan? Vagy egy bogár, ami mászik a falon, miközben hangzik az igehirdetés. Vagy az a beszédtéma, amit majd egy félóra múlva kezd valaki veled a templomból kimenet. Igen, a templom ajtajában nagyon szeretnek leselkedni a madarak és kísérni az istentiszteletről hazafelé menőket. Az előbb még igét hallgató emberek között folyik a beszélgetés. Elkezdesz egy kis pletykát, amin meg lehet botránkozni. Elhangzik egy jó vicc, amin nevetni lehet, vagy ömlik valakiből a panasz, amin sajnálkozni lehet, és ha egy óra múlva megkérdeznék tőlünk, miről is szólt az igehirdetés, talán már nem is tudnánk elmondani. De hát hogyan is tudnánk, hiszen útközben, míg hazáig értünk, elkapkodták a madarak az összes útszélre hullott magot.

Így vész kárba, és marad eredménytelen a vetés. Ez az útszélre esett mag! Nem lesz belőle gyümölcs.

2) Másodszor azt mondja Jézus: ugyanez az eredmény, ha a köves helyre esik a mag. A kőlap tetején levő vékony humuszrétegben gyorsan kikel, de nem tudja mélyre ereszteni a gyökerét, és az első forróbb napütés kiszárítja. Ezek azok - magyarázza Jézus -, akik örömmel fogadják az igét, de nincsen gyökere bennük. Egy ideig hisznek, de amikor valamit vállalni is kell az igéért, akkor elszakadnak.

Ez az a bizonyos érzelmi keresztyénség, amelyik nagyon tud lelkesedni egy-egy igehirdetésért. Elmondja mindenfelé, milyen nagyszerű volt, milyen áldott volt. Mennyire szíven találta, mintha egyenesen neki beszélt volna a lelkész. Meghatódott áhítatában nagy fölbuzdulások, elhatározások, fogadalmak, szép tervek, sokat ígérő gondolatok születnek benne. Csírázik az ige magva gyönyörűen. Csak azután jönnek a mindennapi élet kísértései. Amikor már valóban szeretni kellene azt a hitvány valakit, aki olyan gorombán és igazságtalanul megbántott téged, vagy valóban béketűréssel kellene elhordozni azt a lehetetlen családi helyzetet, amibe kerültél, vagy amikor most már bele is kellene nyúlni a zsebbe és nem könyöradományt, hanem komoly áldozatot kellene hozni Isten ügyéért vagy másokért, és amikor adott helyzetben most már tényleg komolyan kellene venni azt, hogy “tagadja meg az ember magát”, tagadja meg magában azt a feltörni készülő haragos indulatot, amit jogosnak érez, amit valakinek a brutalitása kiváltana - tehát amikor éppen a gyümölcsre kerülne a sor -, akkor derül ki: az egész keresztyénséged felszínes. Csupán érzelmi hullámzás. Egyáltalán nem gyökerezett mélyen az a mag. Nem bírja el az ilyen apró kísértések, terhek hévségét sem. És ami csírázásnak indult, az elhervad, kilobban, mint a szalmaláng. Az ige csak addig jó számára, amíg simogatja, vigasztalja, igazat ad neki, vagy gyönyörködteti. Amint az elevenébe vág, úgy, hogy az fáj, akkor már nem kell! A lélek igazi mélységeibe ne hatoljon le!

Az ilyen igehallgató minden lelkesedő igehallgatása mellett is ugyanaz az ember marad, aki volt. Nem változik benne semmi. Nem lesz a magból gyümölcs!

3) Jézus arra a bajra mutat rá, ha tövisek közé hullik a mag, és azok megfojtják azt, mielőtt gyümölcsöt teremhetne. Tövisek, Jézus szerint az élet gondjai, a gazdagság csalárdsága vagy a felkínált gyönyörűségek. Ez az, amikor valakinek meg van osztva a szíve. Keresi ő az üdvösséget, de nem akarja elengedni a világi örömöket sem. Szereti ő a maga módján Jézust, de a Sátánnal is játszogat. Vallja Jézus Úr voltát, de nem akar mindent az Ő szolgálatába állítani. Elismeri Isten mindenek felett való hatalmát, de nem tud és nem is akar mindent feláldozni érte. Megkötözöttségek vannak benne, nem tud szabadulni bizonyos dolgoktól, amiket Isten kárnak és bűnnek ítélt az életében. Sohasem döntött még élesen a vagy-vagy kérdésben. Megpróbál középúton maradni Jézus országa és az élet gondjai, gazdagsága, gyönyörűségei között.

Az ige magvaival együtt növekednek benne a tövisek, és miattuk nem tud kifejlődni, beérni a kalász. Nem csoda hát, ha gyümölcstelen marad.

Ezek után ne csodálkozzunk, ha eredménytelen marad olyan sok igehirdetés és Biblia-olvasás. Sőt, az a csoda, ha van egyáltalán olyan talaj, amelybe nem hiába hullanak a magvak. De hát csakugyan: van ilyen talaj? Létezik olyan, hogy valaki a hallott igét tiszta és jó szívvel megtartja és gyümölcsöt terem - ahogy itt Jézus fogalmaz? Létezik! Kell lennie, hiszen Jézus mondja.

Most azt ne gondolja valaki, hogy itt különböző típusú emberekről van szó. Tehát, hogy az egyik embernek ilyen, a másiknak meg olyan a lelki beállítottsága vagy adottsága: nem tehet róla, ilyennek született! Nem erről van szó! Itt nem különböző típusú emberekről beszél a mi Urunk, hanem sokkal inkább arról, hogy mindenki, egyénileg hordja magában ezt a négyfajta szántóföldet. Vannak időszakok az életünkben, alkalmak, helyzetek, amikor hol az egyikhez, hol a másikhoz hasonlítunk. De ez azt is jelenti, hogy letaposott, köves vagy gazos talajú lélekből is lehet a te szíved jó termőfölddé! A repkedő madarakat te magad is elhessegetheted, ha éber vagy és vigyázol!

Milyen jó lenne felújítani azt a régi református szokást, hogy vasárnap délben, otthon a családi körben újra előveszik azt az igét, amiről a templomban hallottak és elbeszélgetnek róla. De nem csak a prédikáció elragadtatott vagy lekicsinylő bírálgatása hangzik el, hanem a hívő lélek Istent kereső alázatával arról számolnak be egymásnak az emberek, hogy nekik mit mondott Isten azon az igén keresztül. Hogy ők miben akarnak változni ezek után, és ebben segítenék egymást. Utána az imádságuk humuszával takarnák be az oda hullott igének a magvait.

Fogadjuk el alázattal, ha Isten a megkövesedett lelkünket néha fölszántja, és megpuhítja valamilyen szenvedésnek az ekéjével. Vagy belehasít valamilyen megpróbáltatással. Nem véletlenül teszi ezt, hanem szeretetéből. Hiszen a frissen szántott földben terem jobban a magvetés. És aztán a mindenféle tövisek benn maradt gyökerét is ki tudja irtani Jézus, ha egészen odáig engedi lejutni valaki az Ő vérének bűntisztító hatását.

Egyszóval: a hallott vagy olvasott igének te is engedelmeskedhetsz, hiszen semmi egyéb, csak az engedelmesség: az azonnali, a feltétlen engedelmesség a gyümölcstermés egyetlen titka. És Jézus itt erre mutat rá. Ő megígérte, hogy akik a hallott igét tiszta és jó szívvel megtartják, azok gyümölcsöt teremnek! Minden lélek jó talajjá válhat tehát: a tied is, az enyém is, amely aztán megtermi a szeretet, az öröm, a békesség, a mértékletesség, és a róla való bizonyságtétel nagyszerű gyümölcseit.

Ő veti az igét. Adja nekünk is gazdagon, naponta. Tőled pedig mindössze ennyit vár el. Kezdd el, még ma!

Ámen.

Dátum: 1967. november 26.

(A prédikáció megegyezik az 1967. november 19-én elhangzottal.)

Kedves testvérek, talán emlékeztek reá, hogy a legutolsó alkalommal, amikor így együtt voltunk evangelizációs istentiszteleten, a múlt hónap harmadik vasárnapján, arról a tékozló fiúról beszéltem, aki elveszett és megtaláltatott. De mostan derül ki, illetve hát mostan látjuk, hogy van ennek az édesatyának egy másik fia is. Egy olyan fia, aki soha nem távolodott el olyan messze az atyjától, mint az ifjabb testvér. Tehát aki mindig otthon maradt az édesatyja mellett, de íme, most, amikor az ifjabbik fiú hazatérése fölötti örvendezéstől zeng a ház, most derül ki, hogy tulajdonképpen ez a fiú is elveszett. Ha nem is úgy veszett el, mint ahogyan az ifjabbik testvér, de lényegében véve az atyja számára ő is egy elveszett fiú. Úgyhogy a szegény édesapa nyugodtan rámondhatja erre a másik fiára is, hogy ez az én fiam elveszett.
Pedig ez volt a jobbik fiú. Ez volt a becsületesebb, ez volt a szorgalmasabb, és maga az édesatyja így nyilatkozik róla, hogy „fiam, te mindenkor énvelem vagy”. Tehát ez az a bizonyos jófiú a háznál. Ez az a fiú, aki soha nem csatangolt el távoli, messze idegenbe az atyjától, nem tékozolta el az örökségét. Nem élt tobzódva, nem járt semmiféle rossz társaságokban. Becsületesen és szorgalmasan dolgozott otthon az atyjával együtt. Most is éppen a mezőről jön, ahol nyilván az atyja megbízásából végezte a munkát a gazdaságban. És mostan, amikor onnét hazajön, akkor hallja, hogy micsoda nagy örvendezés folyik a házban.
Ma úgy mondhatnám, hogy ez az a keresztény ember, aki már szinte a gyermekkorától fogva mindig hallott az úgynevezett Jóistenről, és olyan természetes is az, hogy hisz benne. Aki soha nem távolodott el tőle túlságosan messze, nagy, messze idegenségben. Aki nem járt meg olyan mélységeket, és nem élt át olyan bűnöket, mint sokan mások – mint ez a kisebbik testvér is. Tehát ez az a keresztény ember, akit már gyerekkorától fogva úgy neveltek, hogy magától értetődő a számára az, hogy ő az Istenhez tartozik, hogy ő benne van az egyházban, és hogy ő naponként imádkozni szokott, és vasárnaponként el szokott járni a templomba. Úgy mondhatnám, hogy ez az idősebb testvér olyanforma ember lehetett, mint amilyenek éppen mi vagyunk. Hiszen, hogy mennyire nem vagyunk Istentől elrugaszkodott emberek, bizonyság reá az, hogy most is itt ülünk az ő házában, áhítatosan hallgatva az ő igéjét. Sőt mindnyájan valamilyen formában annak is tudatában vagyunk, hogy munkatársai vagyunk a mi Atyánknak. Hiszen mindaz a munkatér, ahol ki-ki dolgozik közülünk – akár egyházban, akár családban, akár gyárban vagy hivatalban –, az végső fokon mind-mind az Isten szántóföldje, az Isten gazdasága. Tehát reánk is azt mondhatná a mi Urunk: fiam, leányom, te mindenkor énvelem vagy, mindenem a tiéd! Micsoda gazdag élet! Képzeljétek csak el, testvérek, hogy micsoda gondtalan, boldog lehetőség Istennel együtt élni, Isten gyermekének lenni, Istenhez tartozni, Istennél otthon lenni, Istennel együtt végezni a munkánkat. Az ő gondviselő szeretetében és oltalmában részesülhetnénk, és amikor elfáradunk, az ő oltalmazó karjai között pihenhetjük ki a fáradtságunkat – micsoda végtelen gazdag lehetőség ez! „Fiam, te mindenkor énvelem vagy, mindenem a tiéd”. Hát tehet még ennél többet értünk az Isten? Adhat nekünk ennél többet a gazdag Isten, a mindenható Isten, mint hogy azt mondja, hogy mindenem a tiéd? Tiétek, akik itt vagytok.
És olyan csodálatos dolog az, hogy ez a történetbeli fiú mégse érzi olyan nagyon boldognak és olyan gazdagnak magát ebben az otthonban. Mintha valami nagyon régóta visszafojtott keserűség törne ki ebben a panaszban, ezekben a szavakban, hogy ennyi és ennyi idő óta szolgálok néked, soha a parancsolatodat át nem hágtam, és nekem soha nem adtál egy kecskefiat sem, hogy az én barátaimmal vigadjak, és amikor ez a te fiad, aki paráznákkal emésztette fel a te vagyonodat, megjött, levágattad neki a hizlalt tulkot... Érzitek? Ez a fiú belül, a lelke mélyén csupa duzzogás, csupa panasz, csupa elégedetlenség az atyja ellen. Ennek a fiúnak az egész élete tulajdonképpen örömtelen. Ez nem tudja értékelni azt, hogy ő az atyjának a jelenlétében élhet, és az ő oltalmában részesülhet. Nem tudja fölmérni, mit jelent hozzátartozni az atyjához, hogy mit jelent otthon lenni.
Hát van olyan, hogy valaki otthon van és mégis távol, hogy fizikailag otthon van, de lelkileg mégis nagyon távol van? Hát van olyan, hogy valaki leél egy akármilyen keresztény életet, vagy ilyen vagy amolyan hívő életet az Istennek a közelében, anélkül hogy a szíve igazán az Istené lenne? Hát van olyan, hogy együtt van valaki az Istennel minden nap, anélkül hogy igazán szeretné őt? Van. Úgy látszik, hogy van. Sőt, nagyon is van. Mert testvérek, más dolog közelségben lenni az Istennel, és megint egészen más dolog közösségben lenni az Istennel. Tehát valaki egy egész életen át lehet nagyon közel az Istenhez – anélkül, hogy valaha igazán lelki közösségben lenne az Istennel. Egyszer, még diákkoromban Hollandiában egy nagyon megrendítő bizonyságtételt hallottam ezzel kapcsolatosan. Egy konferencián egy ősz szakállú és hajú férfi állt föl, remegett a hangja, könnyes volt a szeme, amikor azt mondotta: testvérek, én 38 esztendeje szolgálom az Urat Kínában mint misszionárius. És most jövök rá arra, hogy én mind ez ideig nem ismertem őt igazán. De most kezdem megismerni őt: imádkozzatok érettem! Tehát van olyan, hogy valaki az Istennek a szolgálatában esetleg évtizedeket tölt el, de csak úgy, mint ez az idősebb fiú itten a történetben. Tehát mint szolga, csak bérért, csak a jutalomnak a reményében, amit majd a halála után az örökkévalóságban kap. De nem úgy, mint fiú az Atyával való lelki közösségben. Testvérek, én is kisgyerek koromtól fogva egészen 24 éves koromig közel voltam az Istenhez, sose távolodtam én el őtőle nagyon messzire. Én is mindig az a tipikus jófiú voltam. Míg azután éppen ennek az előbb említett misszionáriusnak a bizonyságtétele nyomán egyszerre rá nem döbbentem arra, hogy micsoda különbség közel lenni és közösségben lenni! Akkor egyszerre a Jézus golgotai áldozatán keresztül beleláttam az Istennek az édesatyai szívébe. És akkor jöttem rá arra, hogy Isten nem mint napszámost, nem mint szolgát akar engem maga mellett tartani, hanem be akar vonni fiúi közösségbe, az ő szeretetébe önmagával.
Érezzétek meg, értsétek meg, hogy lényegbeli különbség az, hogy közel vagyunk Istenhez, vagy közösségben, lelki közösségben élünk Istennel. Létezik olyan viszony az ember és az Isten között, amit talán így lehetne kifejezni, hogy vele és mégis nélküle, hogy együtt és mégis külön, hogy hozzátartozva és mégis árván és elhagyottan és magányosan. Tehát hogy közel és mégis távol, közelségben, de nem közösségben. Valami olyanforma viszonyulás ez, testvérek, mint némely embernek a házassága, ahol a két ember már annyira megszokta egymást, eszük ágában sincs az, hogy elváljanak egymástól, mert hiszen nagyon sok mindenféle szál köti már össze őket, de a lelkük már régen nem egy, és a gondolatuk nem egy, meg az ízlésük, meg a törekvésük, meg az örömük már régen nem egy. Csak együtt laknak, csak egy födél borul reájuk, de mérhetetlen távolságban vannak egymástól. Nagyon sokszor az Istenhez való viszonyunk is ilyen. Ilyen megszokott, ilyen szürke, ilyen unalmas, ilyen eseménytelen, ilyen örömtelen, nincsen benne semmi meglepő. Nincs benne semmi lelkesítő, nincs benne semmi szenvedély, nincs benne tűz. Nem ünnep, sőt nagyon is egyhangú, monoton, unalmas. Ez az a keresztény ember, aki nem tud bizonyságot tenni, mert nincs miről, nincsenek neki lelki élményei. Aki nem tud lelkileg igazán örvendezni, mert úgy érzi, hogy nincs, aminek örüljön. Aki, még hogyha valami szolgálatot végez is Isten gazdaságában, nem tud róla beszélni, mert nem történik semmi érdekes. Olyan magától értetődő az, hogy Isten van, és hogy Isten szeret, és hogy Isten megbocsátja a bűnöket. Olyan rettenetesen magától értetődő az, hogy Jézus meghalt és feltámadt. Hiszen annyiszor hallottuk és olyan sokszor magunk is elmondottuk már a hitvallásban, de semmi csodálatos nincsen benne. Semmi lelkesítő, semmi izgalmas, semmi boldogító, semmi különös. A megszokottságnak és az unalomnak a köde üli meg az egészet, mint a köd a késő őszi vidéket. Testvér, vajon nem ismered fel ebben a tükörben a magad örömtelen, élmények nélküli, eseménytelen, unalmas hívő életét?
Mindezt az unalmat, mindezt az elfojtott keserűséget, mindezt az elégedetlenséget érzem kicsapni ezekből a szavakból, hogy „én annyi idő óta szolgálok neked, parancsolatodat soha át nem hágtam, és nekem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vigadjak”. Sőt, van ebben a kifakadásban, testvérek, még valami más is: van benne irigység. Valami titkos, elfojtott irigység. Az a ki nem mondott gondolat, hogy lám, milyen jó ennek a fiatalabb testvérnek, ő legalább végigélvezte a világnak összes örömeit, aztán mégis milyen szerencsésen megúszta! Mondd, nem lappang benned valahol a lelked mélyén valamilyen titkos irigység a világ fiaival szemben? Hogy milyen jó a világ fiainak, azok belevethetik magukat mindenféle bűnökbe anélkül, hogy a lelkiismeretükkel konfliktusba kerülnének miatta. Az Isten mellett való élet szűk, korlátolt, unalmas, eseménytelen. Igaz, hogy azt mondta Jézus, hogy „az én igám gyönyörűséges”, de nem volna jó ledobni ezt az igát magadról, csak egy kicsit, egy rövid időre, és gyönyörűségeket megkóstolni, a tiltott gyümölcs ízét megkóstolni? Milyen lehet annak a bűnnek az íze, amire Isten azt mondja, hogy ne tedd!? Lám, ez fáj ennek az idősebb testvérnek. Most lelepleződött a titkos vágya, amit a „jófiús” magatartása takar. „Nekem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vigadjak” – milyen jó lenne néha úgy vigadni, úgy örülni, ahogy a világ! Ahogy a filmeken látjuk, ahogy a regényekben olvassuk! De ezt nekem nem lehet, mert én hívő vagyok. Tiltja a Szentírás, meg talál haragudni érte az Isten, el találom veszíteni miatta a túlvilági üdvösségemet! Nem szabad! Így csak titokban vágyik a lélek olyan dolgokra, amiket nyíltan szégyellne, vagy félne elkövetni, és csak képzeletben él ki olyan bűnöket, amiket egyébként kiparancsolna a tudatából. Kárpótlásul aztán hangosan ítélkezik másoknak olyan bűnei felett, amiket maga is szívesen elkövetne titokban. Figyeljétek csak meg, hogy milyen megvetően tudja mondani: „mikor ez a te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat” – ez a tipikus erénycsősz, aki olyan megvetően beszél arról, hogy az a másik milyen. Hogy milyen züllött, korhely, erkölcstelen, hitvány – és közben szinte csorog a nyála, amikor a másiknak a bűnéről beszél. Alig bírja leplezni az irigységét, mert ő is de szívesen tenne titokban egy-két lépést azon az úton, amit olyan rettenetesen elítél.
Úgy érzed, testvér, hogy ez túlzás, hogy neked nincs közöd ahhoz a lelkülethez, amit ez az idősebb testvér példáz? A te számodra tényleg csoda, olyan csoda, hogy nem tudsz napirendre térni fölötte, hogy te a Mindenható Istennek azt mondhatod, hogy Édesatyám? És azt mondhatod, hogy: „én Uram és én Istenem”? Elámultál már fölötte valaha? Izgalomba hozott már ez téged valaha? Neked tényleg elegendő az, amit ez az Atya az idősebb testvérnek így mond: „mindenem a tiéd”? Nem kell neked néha valami más, ami nem az Atyáé, hanem a világé? Nem kellene még? Meg szoktuk mi köszönni, kedves testvérek, egyáltalán azt, hogy szólhatunk az Istenhez? Meg azt, hogy hihetünk benne? Meg azt, amit értünk tett Jézus Krisztusban? Tényleg olyan hihetetlenül nagy csoda a mi számunkra? Meg szoktuk mi azt köszönni, hogy meghallgat, mert azt ígérte? Meg azt mondta, hogy minden gondunkat vessük őrá? És ez tényleg örömet jelent a mi számunkra? Tudjátok, hogy egész keresztyén mivoltunknak a legnagyobb veszedelme micsoda? Az, hogyha az egész olyan megszokottá és olyan unalmassá válik, mint egy régen elhordott ruha.
Akkor érzékeljük talán egy kicsit, hogy milyen rendkívüli ajándék az Istennel való együttlétnek a lehetősége, hogyha megköszönjük. Aki hálát tud adni érte mindennap újra, annak a számára marad csoda Istennek a szeretete. És annak a számára marad friss, új, boldogító és izgalmas az Istennel való együttlétnek a csodája. Ez a fiatalabb testvér már rájött erre, ő már össze tudja hasonlítani, hogy melyik az igazán jó: otthon-e, vagy távol, mert ő már megkóstolta és megutálta azt, amire a másik testvér még csak vágyakozik. Ő már nagyon jól tudja, hogy mennyire ez az igazi gazdagság, amit az atya az idősebb testvérnek mond, hogy „fiam, te mindenkor énvelem vagy és mindenem a tiéd”. Tényleg olyan nagy dolog ez? Gondoljuk csak el: ezt mondja Isten: te mindenkor énvelem vagy! Ez azt jelenti, hogy én mindenkor Istennel együtt lehetek. Testvérek, én egyre jobban kezdek rájönni arra, hogy az egész keresztyén életemnek a titka, hogy ezt elhiggyem és megéljem: hogy ott tudjam magamat az Élő Istennek a közvetlen jelenlétében. Amit így mond nekem Isten, hogy „te mindenkor énvelem vagy”. Tehát Isten engem meg téged így lát, sőt így mondja, hogy „fiam”, mintha külön kihangsúlyozná, hogy ne érezd magad napszámosnak, aki csak a bérét dolgozik és csak az örök üdvösség jutalmára spekulál, és aki csak félelemből akar engedelmeskedni és jófiú lenni. Hát nem szolga vagy! Fiam vagy. Te az én édes fiam vagy. Az én egyszülött Fiamnak, a Názáreti Jézusnak vagy az édes testvére. Én tebenned is a Fiamat látom – ezt mondja Isten. „Fia, te mindenkor énvelem vagy.” Jézus áldozatára való tekintettel így lát bennünket Isten, hogy mi ővele vagyunk. Hát akkor lássad te is így magadat! Az Isten jelenlétében és az Atyával való megbékélt és kiengesztelődött közösségben. De mindig, ne csak alkalmanként, egy áhítatnak a percében, egy templomi istentisztelet ideje alatt, egy úrvacsorázás alkalmával, hanem mindig! Mert ez a titka a gazdag életnek. Az, hogy magamat a láthatatlan Isten jelenlétében tartom. És Istent mint a lelkem előtt állandóan jelenlévőt tudom. Egy nagyon-nagyon régen, a XVI. században élt embernek az írását olvastam egyszer. Ezt írja: Egyetlen törekvésem az, hogy magamat szakadatlan az Ő jelenlétében tartsam, miközben figyelmemet őreá irányítom, szívbéli szeretettel őreá föltekintek és csendes és titkos beszélgetésben ővele foglalkozom, úgy, mintha őt igazán jelenvalónak is látnám. Tehát Isten jelenvalóságának az átélése és a vele való csendes, meghitt együttlét, de mindenkor – ez a keresztyén élet, ez az, ami mérhetetlenül meggazdagítja az ember életét, és ünneppé teszi a hétköznapjait. Ez a titka azoknak a hívőknek, akire olyan csodálkozva néz föl a világ, hogy honnét van ebben az emberben ennyi türelem, erő, jóság, ennyi szeretet, megértés? Arra is kezdek egyre jobban rájönni kedves testvérek, hogy imádkozni is csak ezért érdemes igazán. Mert a mindenféle földi javakért való esengés az nem is imádkozás. Az csak koldulás. Az igazi imádság nem azt jelenti, hogy általa ezt meg azt kérek vagy kapok, hanem azt, hogy általa eljutok az Istenhez, és megélem az ő jelenlétét. Ez volna az igazi imádság lényege. Isten gyermekei nemcsak mindig kapni akarnak Istentől valamit, hanem le akarnak ülni a lábainál, és csendben együtt akarnak lenni vele. Hiszen ha az életnek a forrásáig, Istenig eljutottunk, akkor már miénk az életnek az egésze. Mindaz, ami az életet gazdaggá, teljessé tudja tenni. Sadhu Sundar Singh nevét ismeritek. Az ő írásaiból csak egy mondatot hadd idézzek: „Mikor a börtönben elzárva, éhezve és szomjazva feküdtem, nem könyörögtem ételért és italért vagy szabadulásért, hanem magáért az Élő Istenért, felajánlva néki magamat, és le nem írható békesség fogott el.” És ezért kiáltja oda Sundar Singh minden imádkozó embernek az azóta már szinte szállóigévé lett mondást, hogy Istentől a legnagyobbat, magát Istent kérjétek! Úgy, ahogyan Isten adja önmagát az ő Szentlelke által, az Igéjében, Jézus Krisztus által. Azt hiszitek, hogy ez misztika? Nem. Vagy ha misztika, akkor ez olyan egészséges misztika, aminek a legjobb hatásai a gyakorlati életben mutatkoznak meg. Mert testvérek, nincs a világon semmi, ami annyi ösztönzést, irányítást és erőt adna a szeretetnek a gyakorlására, és a jóságra és tisztaságra és türelemre, azaz a keresztyén életnek a gyakorlati megélésére, mint Isten jelenvalóságának a tudata az élet minden területén. Próbáljátok meg – meg fogjátok tapasztalni. Meggazdagodik az életünk általa.
Íme, két fiúról szól az a történet, amit Jézus elmondott ebben a példázatban. Mindkettő elveszett, az egyik megtaláltatott. Hogy mi lett a másikkal, éppen a jófiúval, a jobbikkal, a becsületessel? Nem tudjuk. Az apa minden esetre őeléje is kiment, őt is kérlelte, előtte is megnyitotta az ünneplő otthonnak az ajtaját, de Jézus befejezetlenül hagyta a példázatot, nyilván szándékosan. Bizonyára azért, hogy ki-ki fejezze be a maga életével, a maga válaszával. Mindenesetre lássuk meg azt az Atyát, aki Jézus személyében maga jön elénk az ő megbocsájtásával, szeretetével és kiengesztelődésével. Mert Jézusnak a személye, kínszenvedése, halála és feltámadása nem egyéb mint Isten előlegezett szeretete irántad és irántam. Mint az Édesatya karjának kitárása mindnyájunk felé. Tehát otthon maradt, és mégis olyan nagyon távol lévő fiak és leányok: titeket is így vár Isten egy gazdag életre. A vele való közösségbe itt a földön és majd az örökkévalóságban.

Ámen.

Dátum: 1967. november 26.?

Kedves testvérek, talán emlékeztek reá, hogy a legutolsó alkalommal, amikor így együtt voltunk evangelizációs istentiszteleten, a múlt hónap harmadik vasárnapján, arról a tékozló fiúról beszéltem, aki elveszett és megtaláltatott. De mostan derül ki, illetve hát mostan látjuk, hogy van ennek az édesatyának egy másik fia is. Egy olyan fia, aki soha nem távolodott el olyan messze az atyjától, mint az ifjabb testvér. Tehát aki mindig otthon maradt az édesatyja mellett, de íme, most, amikor az ifjabbik fiú hazatérése fölötti örvendezéstől zeng a ház, most derül ki, hogy tulajdonképpen ez a fiú is elveszett. Ha nem is úgy veszett el, mint ahogyan az ifjabbik testvér, de lényegében véve az atyja számára ő is egy elveszett fiú. Úgyhogy a szegény édesapa nyugodtan rámondhatja erre a másik fiára is, hogy ez az én fiam elveszett.
Pedig ez volt a jobbik fiú. Ez volt a becsületesebb, ez volt a szorgalmasabb, és maga az édesatyja így nyilatkozik róla, hogy „fiam, te mindenkor énvelem vagy”. Tehát ez az a bizonyos jófiú a háznál. Ez az a fiú, aki soha nem csatangolt el távoli, messze idegenbe az atyjától, nem tékozolta el az örökségét. Nem élt tobzódva, nem járt semmiféle rossz társaságokban. Becsületesen és szorgalmasan dolgozott otthon az atyjával együtt. Most is éppen a mezőről jön, ahol nyilván az atyja megbízásából végezte a munkát a gazdaságban. És mostan, amikor onnét hazajön, akkor hallja, hogy micsoda nagy örvendezés folyik a házban.
Ma úgy mondhatnám, hogy ez az a keresztény ember, aki már szinte a gyermekkorától fogva mindig hallott az úgynevezett Jóistenről, és olyan természetes is az, hogy hisz benne. Aki soha nem távolodott el tőle túlságosan messze, nagy, messze idegenségben. Aki nem járt meg olyan mélységeket, és nem élt át olyan bűnöket, mint sokan mások – mint ez a kisebbik testvér is. Tehát ez az a keresztény ember, akit már gyerekkorától fogva úgy neveltek, hogy magától értetődő a számára az, hogy ő az Istenhez tartozik, hogy ő benne van az egyházban, és hogy ő naponként imádkozni szokott, és vasárnaponként el szokott járni a templomba. Úgy mondhatnám, hogy ez az idősebb testvér olyanforma ember lehetett, mint amilyenek éppen mi vagyunk. Hiszen, hogy mennyire nem vagyunk Istentől elrugaszkodott emberek, bizonyság reá az, hogy most is itt ülünk az ő házában, áhítatosan hallgatva az ő igéjét. Sőt mindnyájan valamilyen formában annak is tudatában vagyunk, hogy munkatársai vagyunk a mi Atyánknak. Hiszen mindaz a munkatér, ahol ki-ki dolgozik közülünk – akár egyházban, akár családban, akár gyárban vagy hivatalban –, az végső fokon mind-mind az Isten szántóföldje, az Isten gazdasága. Tehát reánk is azt mondhatná a mi Urunk: fiam, leányom, te mindenkor énvelem vagy, mindenem a tiéd! Micsoda gazdag élet! Képzeljétek csak el, testvérek, hogy micsoda gondtalan, boldog lehetőség Istennel együtt élni, Isten gyermekének lenni, Istenhez tartozni, Istennél otthon lenni, Istennel együtt végezni a munkánkat. Az ő gondviselő szeretetében és oltalmában részesülhetnénk, és amikor elfáradunk, az ő oltalmazó karjai között pihenhetjük ki a fáradtságunkat – micsoda végtelen gazdag lehetőség ez! „Fiam, te mindenkor énvelem vagy, mindenem a tiéd”. Hát tehet még ennél többet értünk az Isten? Adhat nekünk ennél többet a gazdag Isten, a mindenható Isten, mint hogy azt mondja, hogy mindenem a tiéd? Tiétek, akik itt vagytok.
És olyan csodálatos dolog az, hogy ez a történetbeli fiú mégse érzi olyan nagyon boldognak és olyan gazdagnak magát ebben az otthonban. Mintha valami nagyon régóta visszafojtott keserűség törne ki ebben a panaszban, ezekben a szavakban, hogy ennyi és ennyi idő óta szolgálok néked, soha a parancsolatodat át nem hágtam, és nekem soha nem adtál egy kecskefiat sem, hogy az én barátaimmal vigadjak, és amikor ez a te fiad, aki paráznákkal emésztette fel a te vagyonodat, megjött, levágattad neki a hizlalt tulkot... Érzitek? Ez a fiú belül, a lelke mélyén csupa duzzogás, csupa panasz, csupa elégedetlenség az atyja ellen. Ennek a fiúnak az egész élete tulajdonképpen örömtelen. Ez nem tudja értékelni azt, hogy ő az atyjának a jelenlétében élhet, és az ő oltalmában részesülhet. Nem tudja fölmérni, mit jelent hozzátartozni az atyjához, hogy mit jelent otthon lenni.
Hát van olyan, hogy valaki otthon van és mégis távol, hogy fizikailag otthon van, de lelkileg mégis nagyon távol van? Hát van olyan, hogy valaki leél egy akármilyen keresztény életet, vagy ilyen vagy amolyan hívő életet az Istennek a közelében, anélkül hogy a szíve igazán az Istené lenne? Hát van olyan, hogy együtt van valaki az Istennel minden nap, anélkül hogy igazán szeretné őt? Van. Úgy látszik, hogy van. Sőt, nagyon is van. Mert testvérek, más dolog közelségben lenni az Istennel, és megint egészen más dolog közösségben lenni az Istennel. Tehát valaki egy egész életen át lehet nagyon közel az Istenhez – anélkül, hogy valaha igazán lelki közösségben lenne az Istennel. Egyszer, még diákkoromban Hollandiában egy nagyon megrendítő bizonyságtételt hallottam ezzel kapcsolatosan. Egy konferencián egy ősz szakállú és hajú férfi állt föl, remegett a hangja, könnyes volt a szeme, amikor azt mondotta: testvérek, én 38 esztendeje szolgálom az Urat Kínában mint misszionárius. És most jövök rá arra, hogy én mind ez ideig nem ismertem őt igazán. De most kezdem megismerni őt: imádkozzatok érettem! Tehát van olyan, hogy valaki az Istennek a szolgálatában esetleg évtizedeket tölt el, de csak úgy, mint ez az idősebb fiú itten a történetben. Tehát mint szolga, csak bérért, csak a jutalomnak a reményében, amit majd a halála után az örökkévalóságban kap. De nem úgy, mint fiú az Atyával való lelki közösségben. Testvérek, én is kisgyerek koromtól fogva egészen 24 éves koromig közel voltam az Istenhez, sose távolodtam én el őtőle nagyon messzire. Én is mindig az a tipikus jófiú voltam. Míg azután éppen ennek az előbb említett misszionáriusnak a bizonyságtétele nyomán egyszerre rá nem döbbentem arra, hogy micsoda különbség közel lenni és közösségben lenni! Akkor egyszerre a Jézus golgotai áldozatán keresztül beleláttam az Istennek az édesatyai szívébe. És akkor jöttem rá arra, hogy Isten nem mint napszámost, nem mint szolgát akar engem maga mellett tartani, hanem be akar vonni fiúi közösségbe, az ő szeretetébe önmagával.
Érezzétek meg, értsétek meg, hogy lényegbeli különbség az, hogy közel vagyunk Istenhez, vagy közösségben, lelki közösségben élünk Istennel. Létezik olyan viszony az ember és az Isten között, amit talán így lehetne kifejezni, hogy vele és mégis nélküle, hogy együtt és mégis külön, hogy hozzátartozva és mégis árván és elhagyottan és magányosan. Tehát hogy közel és mégis távol, közelségben, de nem közösségben. Valami olyanforma viszonyulás ez, testvérek, mint némely embernek a házassága, ahol a két ember már annyira megszokta egymást, eszük ágában sincs az, hogy elváljanak egymástól, mert hiszen nagyon sok mindenféle szál köti már össze őket, de a lelkük már régen nem egy, és a gondolatuk nem egy, meg az ízlésük, meg a törekvésük, meg az örömük már régen nem egy. Csak együtt laknak, csak egy födél borul reájuk, de mérhetetlen távolságban vannak egymástól. Nagyon sokszor az Istenhez való viszonyunk is ilyen. Ilyen megszokott, ilyen szürke, ilyen unalmas, ilyen eseménytelen, ilyen örömtelen, nincsen benne semmi meglepő. Nincs benne semmi lelkesítő, nincs benne semmi szenvedély, nincs benne tűz. Nem ünnep, sőt nagyon is egyhangú, monoton, unalmas. Ez az a keresztény ember, aki nem tud bizonyságot tenni, mert nincs miről, nincsenek neki lelki élményei. Aki nem tud lelkileg igazán örvendezni, mert úgy érzi, hogy nincs, aminek örüljön. Aki, még hogyha valami szolgálatot végez is Isten gazdaságában, nem tud róla beszélni, mert nem történik semmi érdekes. Olyan magától értetődő az, hogy Isten van, és hogy Isten szeret, és hogy Isten megbocsátja a bűnöket. Olyan rettenetesen magától értetődő az, hogy Jézus meghalt és feltámadt. Hiszen annyiszor hallottuk és olyan sokszor magunk is elmondottuk már a hitvallásban, de semmi csodálatos nincsen benne. Semmi lelkesítő, semmi izgalmas, semmi boldogító, semmi különös. A megszokottságnak és az unalomnak a köde üli meg az egészet, mint a köd a késő őszi vidéket. Testvér, vajon nem ismered fel ebben a tükörben a magad örömtelen, élmények nélküli, eseménytelen, unalmas hívő életét?
Mindezt az unalmat, mindezt az elfojtott keserűséget, mindezt az elégedetlenséget érzem kicsapni ezekből a szavakból, hogy „én annyi idő óta szolgálok neked, parancsolatodat soha át nem hágtam, és nekem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vigadjak”. Sőt, van ebben a kifakadásban, testvérek, még valami más is: van benne irigység. Valami titkos, elfojtott irigység. Az a ki nem mondott gondolat, hogy lám, milyen jó ennek a fiatalabb testvérnek, ő legalább végigélvezte a világnak összes örömeit, aztán mégis milyen szerencsésen megúszta! Mondd, nem lappang benned valahol a lelked mélyén valamilyen titkos irigység a világ fiaival szemben? Hogy milyen jó a világ fiainak, azok belevethetik magukat mindenféle bűnökbe anélkül, hogy a lelkiismeretükkel konfliktusba kerülnének miatta. Az Isten mellett való élet szűk, korlátolt, unalmas, eseménytelen. Igaz, hogy azt mondta Jézus, hogy „az én igám gyönyörűséges”, de nem volna jó ledobni ezt az igát magadról, csak egy kicsit, egy rövid időre, és gyönyörűségeket megkóstolni, a tiltott gyümölcs ízét megkóstolni? Milyen lehet annak a bűnnek az íze, amire Isten azt mondja, hogy ne tedd!? Lám, ez fáj ennek az idősebb testvérnek. Most lelepleződött a titkos vágya, amit a „jófiús” magatartása takar. „Nekem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vigadjak” – milyen jó lenne néha úgy vigadni, úgy örülni, ahogy a világ! Ahogy a filmeken látjuk, ahogy a regényekben olvassuk! De ezt nekem nem lehet, mert én hívő vagyok. Tiltja a Szentírás, meg talál haragudni érte az Isten, el találom veszíteni miatta a túlvilági üdvösségemet! Nem szabad! Így csak titokban vágyik a lélek olyan dolgokra, amiket nyíltan szégyellne, vagy félne elkövetni, és csak képzeletben él ki olyan bűnöket, amiket egyébként kiparancsolna a tudatából. Kárpótlásul aztán hangosan ítélkezik másoknak olyan bűnei felett, amiket maga is szívesen elkövetne titokban. Figyeljétek csak meg, hogy milyen megvetően tudja mondani: „mikor ez a te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat” – ez a tipikus erénycsősz, aki olyan megvetően beszél arról, hogy az a másik milyen. Hogy milyen züllött, korhely, erkölcstelen, hitvány – és közben szinte csorog a nyála, amikor a másiknak a bűnéről beszél. Alig bírja leplezni az irigységét, mert ő is de szívesen tenne titokban egy-két lépést azon az úton, amit olyan rettenetesen elítél.
Úgy érzed, testvér, hogy ez túlzás, hogy neked nincs közöd ahhoz a lelkülethez, amit ez az idősebb testvér példáz? A te számodra tényleg csoda, olyan csoda, hogy nem tudsz napirendre térni fölötte, hogy te a Mindenható Istennek azt mondhatod, hogy Édesatyám? És azt mondhatod, hogy: „én Uram és én Istenem”? Elámultál már fölötte valaha? Izgalomba hozott már ez téged valaha? Neked tényleg elegendő az, amit ez az Atya az idősebb testvérnek így mond: „mindenem a tiéd”? Nem kell neked néha valami más, ami nem az Atyáé, hanem a világé? Nem kellene még? Meg szoktuk mi köszönni, kedves testvérek, egyáltalán azt, hogy szólhatunk az Istenhez? Meg azt, hogy hihetünk benne? Meg azt, amit értünk tett Jézus Krisztusban? Tényleg olyan hihetetlenül nagy csoda a mi számunkra? Meg szoktuk mi azt köszönni, hogy meghallgat, mert azt ígérte? Meg azt mondta, hogy minden gondunkat vessük őrá? És ez tényleg örömet jelent a mi számunkra? Tudjátok, hogy egész keresztyén mivoltunknak a legnagyobb veszedelme micsoda? Az, hogyha az egész olyan megszokottá és olyan unalmassá válik, mint egy régen elhordott ruha.
Akkor érzékeljük talán egy kicsit, hogy milyen rendkívüli ajándék az Istennel való együttlétnek a lehetősége, hogyha megköszönjük. Aki hálát tud adni érte mindennap újra, annak a számára marad csoda Istennek a szeretete. És annak a számára marad friss, új, boldogító és izgalmas az Istennel való együttlétnek a csodája. Ez a fiatalabb testvér már rájött erre, ő már össze tudja hasonlítani, hogy melyik az igazán jó: otthon-e, vagy távol, mert ő már megkóstolta és megutálta azt, amire a másik testvér még csak vágyakozik. Ő már nagyon jól tudja, hogy mennyire ez az igazi gazdagság, amit az atya az idősebb testvérnek mond, hogy „fiam, te mindenkor énvelem vagy és mindenem a tiéd”. Tényleg olyan nagy dolog ez? Gondoljuk csak el: ezt mondja Isten: te mindenkor énvelem vagy! Ez azt jelenti, hogy én mindenkor Istennel együtt lehetek. Testvérek, én egyre jobban kezdek rájönni arra, hogy az egész keresztyén életemnek a titka, hogy ezt elhiggyem és megéljem: hogy ott tudjam magamat az Élő Istennek a közvetlen jelenlétében. Amit így mond nekem Isten, hogy „te mindenkor énvelem vagy”. Tehát Isten engem meg téged így lát, sőt így mondja, hogy „fiam”, mintha külön kihangsúlyozná, hogy ne érezd magad napszámosnak, aki csak a bérét dolgozik és csak az örök üdvösség jutalmára spekulál, és aki csak félelemből akar engedelmeskedni és jófiú lenni. Hát nem szolga vagy! Fiam vagy. Te az én édes fiam vagy. Az én egyszülött Fiamnak, a Názáreti Jézusnak vagy az édes testvére. Én tebenned is a Fiamat látom – ezt mondja Isten. „Fia, te mindenkor énvelem vagy.” Jézus áldozatára való tekintettel így lát bennünket Isten, hogy mi ővele vagyunk. Hát akkor lássad te is így magadat! Az Isten jelenlétében és az Atyával való megbékélt és kiengesztelődött közösségben. De mindig, ne csak alkalmanként, egy áhítatnak a percében, egy templomi istentisztelet ideje alatt, egy úrvacsorázás alkalmával, hanem mindig! Mert ez a titka a gazdag életnek. Az, hogy magamat a láthatatlan Isten jelenlétében tartom. És Istent mint a lelkem előtt állandóan jelenlévőt tudom. Egy nagyon-nagyon régen, a XVI. században élt embernek az írását olvastam egyszer. Ezt írja: Egyetlen törekvésem az, hogy magamat szakadatlan az Ő jelenlétében tartsam, miközben figyelmemet őreá irányítom, szívbéli szeretettel őreá föltekintek és csendes és titkos beszélgetésben ővele foglalkozom, úgy, mintha őt igazán jelenvalónak is látnám. Tehát Isten jelenvalóságának az átélése és a vele való csendes, meghitt együttlét, de mindenkor – ez a keresztyén élet, ez az, ami mérhetetlenül meggazdagítja az ember életét, és ünneppé teszi a hétköznapjait. Ez a titka azoknak a hívőknek, akire olyan csodálkozva néz föl a világ, hogy honnét van ebben az emberben ennyi türelem, erő, jóság, ennyi szeretet, megértés? Arra is kezdek egyre jobban rájönni kedves testvérek, hogy imádkozni is csak ezért érdemes igazán. Mert a mindenféle földi javakért való esengés az nem is imádkozás. Az csak koldulás. Az igazi imádság nem azt jelenti, hogy általa ezt meg azt kérek vagy kapok, hanem azt, hogy általa eljutok az Istenhez, és megélem az ő jelenlétét. Ez volna az igazi imádság lényege. Isten gyermekei nemcsak mindig kapni akarnak Istentől valamit, hanem le akarnak ülni a lábainál, és csendben együtt akarnak lenni vele. Hiszen ha az életnek a forrásáig, Istenig eljutottunk, akkor már miénk az életnek az egésze. Mindaz, ami az életet gazdaggá, teljessé tudja tenni. Sadhu Sundar Singh nevét ismeritek. Az ő írásaiból csak egy mondatot hadd idézzek: „Mikor a börtönben elzárva, éhezve és szomjazva feküdtem, nem könyörögtem ételért és italért vagy szabadulásért, hanem magáért az Élő Istenért, felajánlva néki magamat, és le nem írható békesség fogott el.” És ezért kiáltja oda Sundar Singh minden imádkozó embernek az azóta már szinte szállóigévé lett mondást, hogy Istentől a legnagyobbat, magát Istent kérjétek! Úgy, ahogyan Isten adja önmagát az ő Szentlelke által, az Igéjében, Jézus Krisztus által. Azt hiszitek, hogy ez misztika? Nem. Vagy ha misztika, akkor ez olyan egészséges misztika, aminek a legjobb hatásai a gyakorlati életben mutatkoznak meg. Mert testvérek, nincs a világon semmi, ami annyi ösztönzést, irányítást és erőt adna a szeretetnek a gyakorlására, és a jóságra és tisztaságra és türelemre, azaz a keresztyén életnek a gyakorlati megélésére, mint Isten jelenvalóságának a tudata az élet minden területén. Próbáljátok meg – meg fogjátok tapasztalni. Meggazdagodik az életünk általa.
Íme, két fiúról szól az a történet, amit Jézus elmondott ebben a példázatban. Mindkettő elveszett, az egyik megtaláltatott. Hogy mi lett a másikkal, éppen a jófiúval, a jobbikkal, a becsületessel? Nem tudjuk. Az apa minden esetre őeléje is kiment, őt is kérlelte, előtte is megnyitotta az ünneplő otthonnak az ajtaját, de Jézus befejezetlenül hagyta a példázatot, nyilván szándékosan. Bizonyára azért, hogy ki-ki fejezze be a maga életével, a maga válaszával. Mindenesetre lássuk meg azt az Atyát, aki Jézus személyében maga jön elénk az ő megbocsájtásával, szeretetével és kiengesztelődésével. Mert Jézusnak a személye, kínszenvedése, halála és feltámadása nem egyéb mint Isten előlegezett szeretete irántad és irántam. Mint az Édesatya karjának kitárása mindnyájunk felé. Tehát otthon maradt, és mégis olyan nagyon távol lévő fiak és leányok: titeket is így vár Isten egy gazdag életre. A vele való közösségbe itt a földön és majd az örökkévalóságban.

Ámen.

Dátum: 1967. november 19.

Kedves testvéreim, el tudom képzelni, hogy amikor a felolvasott igét meghallottátok, egy kis csalódást éreztetek, mintha nem idevaló volna, a reformáció megünnepléséhez. Amikor a reformációnak a 450 esztendős évfordulóját ünnepeljük szerte az egész földkerekségen, amikor ma is Wittenbergben olyan hatalmas nagy nemzetközi összesereglésben emlékeznek meg erről a dicsőséges múltról: Hogy kerül ez az ige ide? Hadd mondjam meg rögtön a legelején, hogy abban a jelenetben, amit az Isten ótestamentumi népe történelmének egy kicsiny szakaszából fölolvastam, én mégis a mi mai reformációi emlékünnepélyünkre nézve látok szimbolikus tanítást, mégpedig nagyon komoly és nagyon megszívlelendő tanítást. Tudniillik ez az ige egész különös módon összefoglalja azt az egész történetet, amelyikből vétetett. Benne van ebben az igében az Isten népe történetének egész lényege. Talán úgy mondhatnám, hogy az egész értelme. Mert miről is van itten szó? Egy reményteljes jövő felé tekintő nép vonul ki Egyiptom földjéről, és viszi magával egyik régen elhalt ősatyjának, Józsefnek a tetemeit a menetben. Tehát egy élő sokaság, amelyik egy halottat cipel. Egy jövő felé haladó nép, amely egy halottban őrzi az emlékeit. Ez a különös menet, amelyik itten vonul, szinte szimbóluma Izrael népe egész lényegének, Isten mindenkori népének – a mainak is. Két komoly tanítást találunk ebben: Az egyik az, hogy a jövő felé vezető úton csak úgy lehet előrehaladni, ha megbecsüljük a múltat. A másik tanítás pedig az, hogy a múlt emlékei csak úgy maradnak élők a számunkra, hogyha azok előremutatnak a jövő felé. Erről szeretnék mostan beszélni.

Maga a történeti keret, amelyből a felolvasott ige való, azt hiszem, mindnyájunk előtt többé-kevésbé ismerős. Az ótestamentumi nép éppen kivonulóban van Egyiptomból, a szolgálatnak a házából. Történelmében lezárul egy szakasz, az egyiptomi rabságnak, szenvedésnek, kizsákmányolásnak a szakasza. Nagyon sok szenvedésnek és nagyon sok jajszónak és panasznak és kétségbeesésnek az időszaka. Mintegy hatalmas áradat tör ki ez a nép azok közül a korlátok, gátak közül, amelyek közé ott Egyiptomban volt szorítva, hogy egy egészen új és ismeretlen úton elinduljon egy egészen új és ismeretlen jövőnek a halványan derengő tájai felé. Istennek egy régi-régi ígérete élteti őket, és tekintetük előre irányul az ígéret földje felé. És a reményteljesen előrenyomuló embereknek a sokasága között ott cipelik egy régen meghalt embernek a tetemét. A hajdani egyiptomi alkirálynak, a zsidó Józsefnek, a nép egyik ősatyjának a holttestét. Miért van ott ez a halott az élők között? Nem akadályozza őket a továbbhaladásban? Nem jelent a számukra olyan fölösleges terhet, amelyik lefékezi a lábakat és a szekereknek a kerekeit? Nem, testvérek, mert ez a nép sokkal mélyebben össze van kapcsolódva azzal a valakivel, akinek a holttestét ott viszik abban a menetben, mint ahogyan egyáltalán gondolnánk. Ez a nép lelkesítőerőt merít ebből a halottból. Ez a holttest az élő Istennek a hatalmát jelenti a számukra emlékezésben. Mert Józsefnek a neve magában foglalja a számukra Isten hatalmas cselekedeteinek a történelmi emlékét. Hiszen József volt az – emlékeztek reá –, akit az Isten rengeteg megaláztatáson, félreértésen és börtönön keresztül magas méltóságra emelt azért, hogy eszköze legyen az Ő népe csodálatos megszabadításának. József volt az, aki a halálos ágyán már látta előre ennek a népnek a jövendőjét. Az Ábrahámnak, Izsáknak, Jákóbnak tett isteni ígéretek valóra válását. Ő beszélt nékik arról, hogy Isten majd meglátogatja egyszer őket, és akkor majd fölviszi őket erről a földről arra a földre, amelyet az atyáknak, az ősatyáknak ígért. És azt is megmondotta nékik József, hogy akkor majd vigyék magukkal az ő tetemeit is, amikor ők innét kivonulnak, és majd az ígéret földjén temessék el végérvényesen. Mintha azt akarta volna ezzel mondani, hogy ha már az ajkai nem is, hát legalább a holtteste hirdesse tovább azt az üzenetet, amit az Isten ígéreteként, ennek a népnek a jövendőjét illetően ő már meglátott.

Nos, testvérek, valahogy ilyenformán visszük mi is magunkkal, Isten mai vándorló zarándok népe a régen meghalt reformátorainknak az emlékét és bizonyságtételeit. Azért drágák nekünk ezek a régen meghalt emberek: Luther Márton, Kálvin János, Zwingli Ulrich, Melanchton Fülöp, Bullinger Henrik, Béza Tódor, Méliusz Juhász Péter, Szegedi Kis István, Sztárai Mihály – és folytathatnám még tovább a nagyszerű felsorolást –, mert ezek a nevek szinte magukban foglalják a mi számunkra is az Isten hatalmas tetteinek a történelmi emlékét. Ők voltak azok, akiknek a sokszor félreértett, kigúnyolt, és nagyon sokszor üldözött személyén át vezette Isten vissza az Ő népét az évszázadok folyamán már-már majdnem egészen eldugult forráshoz. Istennek Önmagáról a Szentírásban adott élő kijelentéséhez. Az ő hitbeli élményeiket használta fel az Isten arra, hogy sok-sok ember azóta ugyanilyen élményeken keresztül jusson el élő közösségbe az Istennel. Csak illusztrációul hadd idézzek néhány sort, testvérek, Luther Márton saját hitbeli harcairól írott önvallomásából, amikor a következőt írja (úgy figyeljétek, annyira aktuális, mintha a te hitbeli harcaid, vagy az én hitbeli harcaim lennének): „Bizonyos, hogy én minden erőm latba vetésével törekedtem arra, hogy saját jó cselekedeteim révén nyerjem el az Isten előtti igazságot. Ezért nem ettem, nem ittam, nem aludtam. Másoknak nem volt nyugtalan a lelkiismeretük és nem gyötörték magukat ilyen borzalmasan, én azonban rettegtem a haragvó Isten ítéletének a napjától és a kárhozattól. Azért mindenféle segítséget kerestem. Segítségül hívtam Máriát és Szent Kristófot, de minél többet fáradoztam, annál inkább bálványimádóvá lettem, mert Krisztust nem láttam, mert a skolasztikusok arra tanítottak, hogy bűnbocsánatot és üdvösséget egyedül saját jó cselekedeteink révén nyerhetünk az Isten előtt. Eleinte valahányszor olvastam és énekeltem ezt a zsoltári igét, hogy ’igazságoddal szabadíts meg engem’, mindannyiszor megrémültem. Ellensége voltam az ilyen igéknek: Isten igazsága, Isten ítélete, Isten munkája, mert én csak azt tudtam, hogy Isten igazsága az Ő szigorú ítéletét jelenti. És most éppen Ő szabadítson meg engem a saját szigorú ítéletétől? Így örökre elkárhoztam volna. Ez mindaddig tartott, míg végül hosszú napokon és éjszakákon át tépelődvén, Isten kegyelméből az igék belső összefüggésére fordítottam figyelmemet, éspedig különösen erre: Istennek igazsága jelentetik ki abban, amiképpen meg van írva, hogy ’az igaz ember pedig hitből él’. Ekkor Isten igazságát úgy kezdtem értelmezni, mint azt az igazságot, amelyben az igaz ember Isten ajándékozása folytán él, mégpedig a Krisztusban való hit által. Most kezdtem megérteni, hogy ennek az igének: ’az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki”, az az értelme, hogy tudniillik ez az igazság elfogadott igazság, amellyel minket a kegyelmes Isten igazzá tesz a hit által, amint megíratott: ’az igaz ember hitből él”. És ekkor úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna. Mintha tárt kapukon át magába az Édenkertbe léptem volna be.”

Hány ember lépett be azóta ugyanilyen hitbeli élményeken keresztül szinte magába az Édenkertbe! Igen, testvérek, a nagy reformátoroknak az az élménye, hogy Istennek a kegyelmét nem kiérdemelni és nem megszolgálni kell, hanem egyszerűen elfogadni, hit által átvenni. Mert hiszen Isten Jézus érdeméért már a kész kegyelemmel várja mindazokat, akik Őhozzá igazán oda akarnak fordulni. Mondom, a reformátoroknak ez a nagy élménye azóta is rengeteg kereső lelket segített abban, hogy az Istennel való megbékélésnek az útját boldogan megtalálják. Erről a kegyelemről tettek bizonyságot a reformátorok olyan hatalmasan, hogy annak a lelkesítő erejénél fogva a kereszténység, Istennek a népe egy egészen új úton mert elindulni egy egészen új jövendő felét. Az a híres 95 tétel, amit Luther Márton éppen ma 450 esztendővel ezelőtt, a bűnbocsátó cédulák elleni vitairatként a wittenbergi vártemplomnak a kapujára kiszögezett; ez a 95 tétel egy olyan Szentlélek-áradásnak lett az eszköze, amelynek az eredményeképpen mi most itt vagyunk, s amelynek az eredményeképpen van szerte ezen az egész földön az evangéliumi keresztyénség. Látjátok, testvérek, ezért ragaszkodunk mi a mi reformátorainknak az emlékéhez. És ezért visszük magunkkal 450 esztendő múltán is az ő „tetemeiket”: írásaikat, bizonyságtételeiket. Luther kiskátéját és énekeit, amelyeket magunk is énekelünk, és ezen az istentiszteleten is fogunk énekelni. Kálvinnak az Institúcióját, ősi hitvallásainkat, a Heidelbergi Kátét és a Második helvét hitvallást, mert úgy akarunk haladni tovább a jövendő felé vezető úton, hogy nagy, hálás visszaemlékezésben megbecsüljük ezt a nagyszerű múltat, és féltve őrizzük a reformátoroknak a drága örökségét.

Testvérek, ez csak az egyik mondanivalója ennek az igének, mert bármennyire megbecsüljük is ezt a múltat, ez a múlt akkor válik a számunkra igazán értékké, élő értékké, hogyha ez a jövő felé mutat tovább. Nézzétek: Józsefnek a holtteste, amit a vándorló nép magával cipelt a kivonulásban, nem olyan valami volt a számukra, mint egy kegytárgy. Nem olyan valami volt, mint egy bálványozott ősatyának a múmiája, hanem ez a holttest bizonyságtétel volt az Élő Istenről és az Élő Istennek a hatalmáról. Isten múltbeli ígéretei és tettei fonódnak össze általa Isten jelen ígéreteivel és tetteivel, és így mutatják az irányt a jövendő felé. Úgy, hogy a múlt gyökereiből táplálkozva nő és halad tovább az Isten népe a jövendő felé. Elképzelhető lett volna természetesen az is, hogy a József holtteste iránti hamis kegyeletérzet föltartóztatta volna ezt a népet a továbbhaladásban. Elképzelhető lett volna az, hogy József sírját kultikus zarándokhellyé tették volna, ahová mindig, újra és újra visszavándoroltak volna. Mint ahogy nagyon sok olyan síremlék van ezen a földön, ahová régi nagy embereknek az emlékéhez zarándokolnak vissza, leróni a hálát. De ez az, amikor a múltnak a kincsei kultikus érvényűekké válnak és dogmákká merevednek, és így meggátolnak a jövendő felé való továbbfejlődésben. Józsefnek a teteme azonban éppen nem gátlólag, hanem serkentőleg, lelkesítőleg hatottak a továbbhaladásban. Amikor a vándorlás csüggedései között ránéztek, akkor arra gondolhattak, hogy ő még itt van közöttünk, itt visszük magunkkal annak a holttestét, aki már látta azt a jövőt, amely felé mi most útban vagyunk. Gyerünk hát tovább, bátran abba az irányba, amelyikbe ez a holttest a múltból mutat.

A reformáció örökségének is ez az igazi megbecsülése. Úgy vinni magunkkal ezt a múltat, mint amelyik a jövő felé segít tovább, előre. Luther Márton, meg Kálvin János, meg a többiek nem olyan protestáns „glóriás szentek” a mi számunkra, akiknek az emlékéhez időnként vissza-visszazarándokolunk a XVI. századba. Az ő műveik és írásaik nem mumifikált dogmák, amelyek egyszer s mindenkorra megmerevítették a számunkra a végső igazságokat, hanem az egész életművük egy nagy ösztönzés, hogy merjünk bátran haladni tovább az Isten kegyelméből táplálkozó hitéletnek az útján, egy modern világnak megfelelő formában. Merjünk modern protestánsok lenni, merjünk haladó reformátusok és haladó evangélikusok lenni.

Ennek a haladó hitéletnek, amelyik a reformátori múltból meríti az ösztönzést, most csak két olyan módját hadd mutassam be, testvérek, amelyik ebben a mai modern világban a legaktuálisabb és a legsürgetőbb a számunkra: Az egyik annak az ökumenikus jövendőnek a szolgálata, amely felé ma a keresztyénség az egész földkerekségen halad előre. Tehát a mindenféle elnevezésű keresztények és keresztyének nagy testvéri egymásra találásának és nagy lelki egybefonódásának a szolgálata. Azt mondhatná most valaki: De hát ez nem reformációs örökség, hiszen a reformáció éppen az ellentéte volt ennek a nagy lelki egységbefonódásnak! Hiszen éppen a reformáció az addig majdnem egységes keresztyénség megbomlásának és nagyon sok apró ágazatra való szakadozásának a kezdete és a kiváltója volt. Testvérek, azt már kevesen tudják, hogy se Luthernek, se Kálvinnak nem ez volt a célja. Luther azt a híres 95 tételt a maga korában nagyon is szokásos vitairatnak szánta, amelynek az alapján ő, mint a római pápa fanatikusan hű fia, párbeszédet akart elindítani a féltve szeretett római egyháznak a megmentésére és megtisztítására. A nagy reformátorok nem új egyházat akartak, és nem egy másik egyházat akartak, hanem a régit akarták megmenteni és megtisztítani. Nem ők szakadtak ki a régiből, hanem az vetette ki magából őket. És így váltotta ki ez az egyébként nagyon jó szándékú vitairat az elkeseredett ellenállást, és a reformáció az ellenreformációt. És így indult meg egy szomorú, fanatikus harc a kereszténységen belül, amelynek a tüze még az én gyermekkoromban is úgy lángolt, hogy még egy egyszerű községi tanítói állás betöltésénél is az volt az irányadó, hogy ki milyen felekezetű.

Ezen a fázison, ezen a szomorú házison hála Istennek túljutott már a történelem. Ma már a római egyházban is egyre inkább a reformációs törekvések dominálnak. És ma már Rómában nem úgy beszélnek Luther Mártonról, mint az antikrisztus egyik megtestesüléséről, hanem mint prófétai erejű igehirdetőről, mint mélyen vallásos lelkületű hívő emberről. Tehát most volna itten az ideje – nem is volna, van itt az ideje – annak, hogy elkezdődjék végre és folytatódjék tovább az, amit Luther akart elkezdeni. Tehát a párbeszéd a különböző felekezetek között, az ökumenikus útnak a keresése. Az ellentéteknek az összehangolása, az egymástól való tanulásnak a lehetősége. Ezt akarták a reformátorok. Csak még akkor nem volt érett az idő erre. Ma annál inkább. És ugye tudjátok, hogy vannak is már ilyen párbeszédes találkozók legfelsőbb szinten a legkülönbözőbb egyházak között, római és protestáns egyházak között is, ahol nem mélyíteni akarják a szakadékokat, hanem éppen áthidalni. És te a magad részéről nem tudod, mivel járulhatsz ehhez hozzá? Azzal, hogy minden tőled telhető erővel igyekszel minél meghittebb közelségbe jutni Jézushoz, mert így jutsz közelebb a másik felekezetű atyádfiához is, aki ugyanezt akarja: közelebb jutni Jézushoz. Azzal járulhatsz hozzá, hogy te mennél tisztább és mennél öntudatosabb bibliai hitben élsz, mert így kerülsz egyre közelebb ahhoz a másik felekezetű atyádfiához, aki szintén ugyanerre törekszik: mennél tisztább és minél öntudatosabb bibliai hitre. Így jutunk egyre tovább afelé a jövendő felé, ami felé a reformátoraink mutatnak a múltból.

Azután, testvérek, a haladó protestáns hitéletnek egy másik módját Luthernek azzal a mozdulatával tudnám megjelölni, amit így lehetne kifejezni: kolostori cellából ki a világba! Vagy Kálvinnak a sokat hangoztatott jelszavával: „Mindent az Isten dicsőségére!” Azt a nagy felismerést jelenti ez, amiről ma, hála Istennek, szintén egyre többet beszélünk, hogy az egyház nem önmagáért van, nem önmaga építéséért van, hanem az egyház mindenestül a világért van. Azért az embervilágért, amelyikben él. Az is reformátori meglátás és örökség, hogy Isten népe a kolostori jellegű, világtól elforduló, csak túlvilági üdvösségre készülődő kegyességből kilendülve olyan hitéletre van elhívva, amelyik az emberek javára való szolgálatban realizálódik. Ebben a modern korban a Krisztus egyházának olyan formafeladatot kell betöltenie, mint amilyen feladatot egy modern vízierőmű betölt. Ugye tudjátok, annak a feladata az, hogy a víznek az energiáját, a sodrását turbinákon keresztül átalakítja elektromos árammá, és dróthálózaton keresztül mint fényt és meleget széjjel küldi, széjjel viszi a mindennapi életbe. Nos tehát, a Krisztus egyháza mint egy ilyen modern vízi erőmű, Isten igéjének az áramát átalakítja a jóság, a szeretet, a békesség fényévé, melegévé, erejévé, és a hívek szolgálatának és bizonyságtételének a dróthálózatán keresztül szétviszi a mindennapi életbe: a házakba, az otthonokba, a gyárakba, a munkahelyekre, az utcákra, ki a nagyvilágba. Ehhez azonban az kell, hogy öntudatosan megéljük kivétel nélkül mindnyájan azt, amit szintén reformátor őseink olyan nagyon hangsúlyoztak: az egyetemes papság elvét és gyakorlatát. Mert reformátoraink hangsúlyozták először azt, hogy nincs különbség az egyházban a klerikus és a laikus elem között, hanem mindnyájan papok vagyunk. A laikus szónak a történelem folyamán elferdült az értelme. A teológiát tanultakkal és a fölszentelt lelkészekkel szemben a teológiában járatlan, egyszerű híveknek a seregét, tömegét jelentette a laikus szó – pedig nem ez az értelme. A laikus szó a görög „laosz” szóból származik. A laosz szó pedig az Újtestamentumban az Isten kiválasztott népének a speciális megjelölése. A laosz az Úr népe, megkülönböztetésül a többi népektől, akiknek a megjelölésére a Bibliában az „etnosz” szó szerepel. Tehát a laosz az etnoszból Isten lelke által elhívottak, üdvösségre elhívottak és hívők serege, lelki nemzetsége. Krisztus által és Krisztusban vagyunk mindnyájan laosz: az Úr népe. Namármost, a laikus az a valaki, aki ehhez a laoszhoz tartozik. Aki az Isten népéhez tartozik, hit által, a Krisztusban való hit által. Isten gyermekeinek, Isten nemzetségének a tagja. Ha valaki ezt mondja, hogy laikus vagyok, akkor ezzel bizonyságot tett. Bizonyságot tett arról, hogy a Jézus által megváltottak közösségéhez tartozik. Vegyük hát testvérek a laikus szót éppen a reformátorok által megtisztított eredeti értelmében, és legyünk laikusok! – de a szó igaz értelmében. Mert ez megtisztelő cím. Lehet-e nagyobb méltóság, nagyobb megtiszteltetés valaki számára, mint hogy az Isten választott népéhez tartozik?! Istennek csak egy népe van, az Ő egyháza. Ebben pedig semmiféle rangbeli, vagy bármiféle más egyéb különbség nincs a tagok között. Annál többre senki nem viheti – még ha akármilyen tudós teológus vagy felszentelt püspök is az illető –, mint amit ez a szó „laikus” jelent.

A laikusoknak erre a közösségére, az Isten népére utalva mondta Péter apostol azokat a szavakat, amiket az elébb felolvastam a Bibliából. Vegyétek hát tudomásul, hogy ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el benneteket. Tehát hogy hirdessétek, vagyis, hogy úgy legyetek Krisztus követői, hogy haszna legyen belőle a körülöttetek élő embereknek. Ez a jövő egyháza. Mert a jövő egyháza a laikusoknak az egyháza, és efelé a jövő felé mutatnak a mi reformátoraink a múltból.

Vonul az Isten népe, és viszi magával a régen meghalt Józsefnek a tetemét, mintegy jeléül annak, hogy a jövő felé vezető úton csak úgy lehet igazán haladni, ha megbecsüljük a múltat, és a múlt úgy válik élővé a számunkra, ha továbbsegít bennünket előre, a jövendő felé.

Ámen.

Dátum: 1967. október 31.

Arra kértek engem kedves fiúk és lányok, hogy a szórakozásról beszéljek néktek. Méghozzá a helyes szórakozásról, tehát a keresztyén szórakozásról.
Nagyon örülök ennek a címnek, hogy így fogalmazták meg, mert ebben a címben már benne van az is, hogy akik Jézus Krisztust Uruknak és Megváltójuknak tartják, azoknak az egész életmódjuk, tehát a szórakozásuk is valamiféleképpen más. Legalábbis más kellene, hogy legyen, mint azoknak, akik Jézus Krisztust nem tartják Uruknak és Megváltójuknak. Szóval, a mi szórakozásunkon is meg kell látszódni annak, hogy mi Krisztus követői vagyunk, vagy legalábbis azok szeretnénk lenni. Tehát a helyes, a keresztyén szórakozásról szeretnék most beszélni!
Hadd kezdjem azzal, hogy amikor kisgyerekek voltatok, akkor ugye egészen magától értetődő volt az a számotokra, hogy játszottatok. A kisgyermeknek az a foglalkozása, hogy játszik. És egy egészséges gyermek tud is játszani és kell is, hogy játsszon. Mert, ha egy gyermek nem tud játszani, akkor ott már valami baj van. Akkor az nem egészséges, vagy testileg vagy lelkileg valami hiba van annak a gyermeknek az egészségi egyensúlyában. Tehát az a jó, ha egy gyermek minél többet és minél önfeledtebben játszik. Olyan nagyszerű az, amikor egy kis leányka egy kukoricacsövet körülcsavar egy ronggyal és egy gyönyörű szép babát lát benne. Esetleg egyenesen egy királykisasszonyt. És ő hiszi is valóban, hogy az a királykisasszony. Vagy, amikor egy kis fiúcska egy darab deszkát vagy fadarabot az oldalára köt és akkor meg van róla győződve, hogy neki most kardja van. És ezzel a karddal járkál peckesen, mintha tényleg kard lenne az oldalán. Esetleg a következő pillanatban ráül, mint egy lóra és akkor pedig lóvá változik a kard alatta. Mert a gyermeknek a fantáziája kiszínezi a játékot, és ő benne él abban a játékban. És az a jó, ha ez így van. A mai játékok meg azután egyenesen úgy vannak már megalkotva, hogy foglalkoztatják annak a gyermeknek a fantáziáját. Vannak ilyen összerakható játékok, vagy szétszedhető játékok, amivel építeni, szerelni lehet. Tehát ami a gyermeknek a fantáziáját játszva növeli és azután így foglalkoztatja a gyermeket. Tehát mondom, a gyermeknek a foglalkozása a játék.
De valami egészen csodálatos dolog az, hogy ez a játszókedv – legalábbis egészséges körülmények között – megmarad az embernek a későbbi idejében is. Csak talán a formája változik. Bár néha még az sem. Mert pl. van nekem egy sógorom, aki annyi idős mint én, és már nem egyszer rajtakaptam őt azon, hogy a földön hasal és a föld tele van terítve apró sínekkel és ő a váltókat irányítja hol itt, hol ott, és játszik önfeledten, mint egy kisgyermek. Én mindig örülök, amikor látom őt így játszani, mert ebből látom, hogy egészséges kedélyű ember.
Az ember örökre játékos kedvű marad. És az a jó, ha az marad. Van is erre egy latin kifejezés: a homo ludens. Tehát a játszó ember. A felnőttnek a játéka a szórakozás. Talán itt különbözik a gyermeknek a játékától, hogy a gyermeknek a játék a foglalkozása. Így is szokták mondani, hogy a felnőttnek megvan a maga hobbija. A maga kedvtelése, a maga passziója. Pl. Bandinak az édesapja bélyegeket gyűjt. Gyönyörű szép bélyeggyűjteménye van neki és olyan passzióval nézegeti, hogy én mindig irigylem; nem a bélyeggyűjteményt, hanem azt a kedvét irigylem, hogy ő ilyen nagy kedvét tudja találni a bélyeggyűjtésben. Nekem pl. ilyen hobbim – inkább csak volt – a fényképezés. Rettenetesen szerettem fényképezni, magam kidolgozni, nagyítani, albumba rakni, elgyönyörködni benne. Van egy lelkipásztor kollégám, akinek az a hobbija, hogy régi templomokról gyűjti a fényképeket. Bejárta már az egész országot és régi templomokat fényképezett le. Olyan gyűjteménye volt neki, hogy azt talán a Nemzeti Múzeum is szívesen átvenné, olyan csodálatosan, tökéletesen gyűjtötte össze. Vagy pl. az öreg Keresztes bácsi még a halála előtt pár hónappal is hetenként kétszer lement a budai hegyekbe kirándulni, akár esett az eső, akár fújt a szél, vagy hóvihar volt. A kirándulás végeztével beült egy vendéglőbe, megivott egy pohár sört és úgy ment haza. És boldog volt. Arra is emlékszem, már nem is voltam egészen fiatal lelkész, amikor nagyon megkívántam egy olyan játékot, amilyent gyermekkoromban csináltam. Nagy papírlapon repülőgép-alkatrészek voltak, azokat ki kellett vágni, összeragasztani és szép modell alakult ki belőle. Vettem is egy ilyent és egy egész délutánt eltöltöttem azzal, hogy kivágtam, összeillesztettem és megcsináltam magamnak, mert a gyerekeim akkor még olyan kicsik voltak, hogy nem is tudtak volna vele játszani. Vagy ti is láttátok már bizonyosan, amikor nyáron a Balatonban felnőtt emberek, esetleg deresedő hajjal, önfeledten labdáznak a vízben. Szórakoznak. És ez a jó, ha valaki felnőtten is tud játszani. Ez az egészséges kedélynek a jele.
Most már a felnőtt embereknél tartunk. Ezekből, amiket így elmondottam, kitűnik, hogy a szórakozás olyan foglalatosság, amit a szabadidejében csinál az ember. Tehát a szabadidőnek kellemes és hasznos eltöltése. Nehogy azt higgyétek, hogy az olyan egyszerű dolog. Szinte azt mondhatnám, hogy az egyik legnagyobb művészete az életnek a szabadidőt kellemesen és hasznosan eltölteni, vagyis: helyesen szórakozni. Két évvel ezelőtt, amikor utoljára jártam külföldön, Svájcban, Schaffhausenben egy cukrász volt a szállásadóm, és ő mondotta el nekem, hogy a svájci társadalomra nézve szinte egyenesen átkos hatásúvá kezd válni az ötnapos munkahét. Mert mostmár az emberek nem szombat este kezdenek inni, hanem már péntek este. Most már nem másfél napot, hanem két és fél napot isznak át. Mert egészen egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel. Ez is legyen figyelmeztetés arra, hogy nem is olyan egyszerű dolog ám a szabadidőt kellemesen és hasznosan eltölteni!
Talán még közelebb érünk a szórakozásnak a meghatározásához, ha azt mondom, hogy olyan foglalatosság, ami kikapcsolódást jelent az egyéb foglalatosságunkból, a mindennapi élet robotjából, munkájából, és olyan foglalatosság ami üdít, felfrissít, amiben az ember örömét találja, amit a szíve szerint végez az ember, tehát: ami szórakoztat. Persze a munka is lehet ilyen módon szórakozás. Mert hiszen van olyan munka, amit kedvteléssel végez az ember. Emlékszem rá, hogy amikor a doktori disszertációmat írtam, csak a szabadidőmet tudtam felhasználni reá, de azt olyan hallatlan passzióval csináltam, hogy amikor végre kész volt a kézirat és nyomdába adtam, akkor valósággal nem tudtam mit kezdeni a szabadidőmmel. Hiányzott, nem tudtam mihez kezdeni. Hát én annyi örömömet találtam ebben a kéziratban, annak rendezgetésében, javítgatásában! El tudom képzelni, hogy egy igazi tudós is a munkáját szinte szórakozva végzi. Vagy egy esztergályos, egy művészi érzékű esztergályos passzióval végzi azt a munkát, ami éppen a keze ügyébe kerül. De azért mégis a szórakozás lényege az, hogy kikapcsolódást jelent mindezekből a munkákból.
Valahogy olyanformán, mint amikor télen a dohos levegőjű szobát kiszellőztetjük. Egy ilyen pauza a szórakozás. Szoktuk is így mondani, hogy kiszellőztetem a fejemet. Hát igen, a szórakozás erre való. Egy kis friss levegővel szívja tele magát az ember. Vagy talán még másik hasonlattal így mondhatnám, hogy olyan helye van a szórakozásnak az életünkben, mint a benzinkútnak az országúton. Mire való a benzinkút? Nem arra, hogy letelepedjen ott valaki, nem cél a benzinkút, hanem arra való, hogy ott feltöltődjék az a jármű arra, hogy tovább folytathassa az útját. Vagyis a szórakozás, éppen úgy, mint a benzinkút, nem öncél. Nem magáért a szórakozásért szórakozunk. A szórakozás nem önmagáért való foglalatosság. A szórakozás alárendelt foglalatosság egy főfoglalkozás mellett. Tehát feltöltődés. Azért, hogy utána jobban forogjanak a kerekek, jobban guruljon az egész jármű és folytathassa tovább az útját, amerre mennie kell.
Az egyik legnagyobb elfajulása a szórakozásnak ma az, amikor kimondottan öncélúvá válik. Persze arról a szórakoztató intézmények is gondoskodnak. Az emberek viszont hajlandók kiszolgáltatni magukat ezzel a szórakoztató iparral. És egyenesen jelszóvá válik sokszor fiatalok között az, hogy azért kell valami munkát vállalnom, hogy legyen pénzem, hogy szórakozhassam. Pedig talán egyenesen megfordítva kellene lenni: Azért szórakozom, hogy a munkámat azután rendesen el tudjam végezni. Tehát a szórakozás mindig feltöltődés. Nyilván nem helyes a szórakozás akkor, ha olyan, hogy másnapra szinte kimerül bele az ember testileg és lelkileg is. Egy átlumpolt éjszaka, mégha akármennyire jólesett is, egy mértéktelen ivás, vagy halálos fáradságig menő táncmulatság egészen bizonyos, hogy nem helyes szórakozás.
Még egy ismérvét hadd mondjam a szórakozásnak. Ártatlan foglalatosság. Ártatlan, tehát ez azt is jelenti, hogy olyan foglalatosság, amivel az ember nem árt sem önmagának, sem másnak. Sem testileg, sem lelkileg, sőt: amivel használ önmagának és másnak is testileg is, lelkileg is. Tehát ami tényleg szórakoztat.
Mostmár ezekből az alapelvekből kiindulva fel lehetne tenni azt a kérdést, hogy lehet-e pl. a tánc szórakozás? Én őszintén megmondom nektek, hogy lehet! Lehet mindaddig, amíg megfelel a fentebbi ismérveknek. Mert én el tudom képzelni azt, hogy tiszta szívű ember tud tisztán táncolni. Tehát lehet tisztán táncolni. És a fiataloknak egészen természetes és egyik fő szórakozása a tánc. A fiataloknak kell a mozgás, ugrabugrálás, egy kis kecsesség legyen a mozgásukban. Lehet ez egy megnemesítő olyan szórakozás, ami hasznos, ami egyenesen szükséges a fiataloknak. De mindig hangsúlyozom, hogy az előbbi ismérveknek megfelelő módon.
Egy másik kérdés, hogy lehet-e pl. az udvarlás szórakozás? Mi is a szórakozás? Játék. A felnőtt ember játéka, tehát kikapcsolódás. És olyan foglalkozás, ami nem árt sem egyiknek, sem másiknak, és ha a szórakozás tényleg játékszerű foglalatosság, akkor nagyon komolyan szeretném mondani azt, hogy az udvarlás nem lehet szórakozás. Mert az udvarlás nem játék. Az udvarlás végtelenül komoly dolog. És ha játék, akkor az árt. Árt az egyiknek és árt a másiknak is. Árt testileg és lelkileg is. Pusztán szórakozásból bolondítani valakit és szépeket mondani: a legaljasabb felelőtlenség. Pusztán szórakozásból csókolózni: a szórakozásnak a legnagyobb elfajulása. A férfi és a nő közötti viszonyt pusztán szórakozásból elrontani, bolondítani, szépeket tenni, a legaljasabb felelőtlenség.
Nagy elfajulása a szórakozásnak – nem tudom hallottatok-e róla –, amivel a nyugati ifjúságnál találkoznak: a holland újságok egyre többet foglalkoznak az ún. provóknak a problémájával. A provók azt jelenti: provokáló ifjúság. Akik szórakozásból provokálják a járókelőket, szórakozásból leszólítják az embereket az utcán, feldöntenek egy autót, megvernek egy embert, esetleg agyonvernek egy embert. Akik pusztán szórakozásból ellopnak egy autót, nem mert szükségük van rá, hanem csak szórakozni akarnak vele és miután kiszórakozták vele magukat, otthagyják valahol és mennek tovább. Higgyétek el, hogy éppen ilyen üres, semmitmondó szórakozás az, ha valaki azzal szórakoztatja a társaságot, hogy jópofáskodik. Nem méltó ez a Krisztus-követő társasághoz, az ilyen üres, fecsegő beszéd.
Még egyszer tehát: a szórakozás olyan foglalatosság, ami kiemel a megszokottból, ami örömet okoz, megnyugtat, meggazdagít, fölfrissít, erőt ad a további munkára. Ami magamat és mást is szórakoztat. No, így hallgassuk meg most ezt az igét: „Örvendezz a te ifjúságodban és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében. És járj a te szívednek utaiban és szemeidnek látásában, de megtudd, hogy mindezekért az Isten téged ítéletre von!" Arra kérlek benneteket, soha ne feledjétek el azt, hogy Jézus kimondhatatlan kínokat szenvedett azért, hogy a mi ajkunkon és arcunkon mosoly fakadhasson. Végtelenül kínlódott a Gecsemáné kertben és a keresztfán azért, hogy mi jól érezhessük magunkat. Soha ne feledjétek el, hogy a szórakozásunknak ára van, a mi szórakozásunknak az ára az az isteni vér, ami a kereszten kiomlott. Ebből a tudatból ered a szórakozásnak a megbecsülése és a részünkről való megszentelése. Megszentelve szórakozzunk.
Ezzel kapcsolatosan csak egy példát hadd mondjak el. Én két éves voltam, amikor egy 8 esztendős bátyám meghalt. Amikor kezdtem növekedni, láttam, hogy a 8 esztendős bátyám játékai között volt egy régi laterna magica, egy vetítőgép. Rettenetesen vágytam rá, hogy azt megkaphassam. Amikor 8 éves lettem, meg is kaptam. És úgy eszembe jutott mindig, hogy az a vetítőgép azért lehetett az enyém, mert a bátyám meghalt. Tehát annak, hogy én azzal szórakozhatom, játszhatom, tulajdonképpen az én bátyámnak a halála volt az ára. No már most, ez a szép világ, a maga sokféle szépségével, szórakoztató örömével azért lehet a miénk, mert Jézus meghalt. A szórakozás is egy része annak az örökségnek, amit Jézus az ő halálával hagyott reánk. Tehát a szórakozásunkban legyen benne mindig valahogyan az a tudat, hogy ezt Jézustól kaptam, hogy ezt az Isten kezéből veszem el. Tehát: felelősséggel szórakozzunk! Ez az, amit az ige mond, hogy bár örvendezz a te ifjúságodban, de megtudd, hogy mindezekért az Isten téged ítéletre von. Mindenért felelősséggel vagyunk az Isten előtt, a szórakozásunkért is.
És ez az, ami az embert az állattól megkülönbözteti. A felelősségtudat. Az Isten előtt való felelősségnek a tudata. Az, hogy számadással tartozom, az, hogy felelősségre vonatom. Tehát úgy szórakozz és olyan szórakozást válassz magadnak, amiért teljes, tiszta szívből hálát tudsz adni az Istennek, amiről tudod, hogy ezt az Isten kezéből kaptam. Mert a Sátán is tud adni szórakozást, nagyon sokat és nagyon tetszetőset és nagy kívánatosat. De nekünk ez az ige szól:,,Örvendezz a te ifjúságodban, vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodban és járj a te szívednek utaiban és szemeidnek látásaiban, de megtudd, hogy mindezekért az Isten téged ítéletre von.”

Örvendj egész föld az Istennek,
És énekelj szép zengéssel!
Nagy dicsőségét szent nevének
Mindenek dicsérjék széjjel.
Mondjátok ezt az Úr Istennek:
Csudálatosak dolgaid,
Erősséged nagy, hozzád esnek
Hízelkedvén ellenségid.

(66. zsoltár)

Dátum: 1967. október 29. Ifjúsági óra

Kedves testvéreim, ebben a jelenetben, amit most fölolvastam, és amiben Jézusnak és legközelebbi hozzátartozóinak az egymáshoz való viszonyáról van szó, nagyon megszívlelendő tanítást kapunk a család és a gyülekezet lényegéről és egymáshoz való viszonyáról. Erről szeretnék ezen a mai vasárnap délelőttön beszélni.

Család. Elgondolkodtatok már rajta, testvérek, hogy milyen misztikus, milyen rendkívül sokat jelentő szó ez? Mennyi meghitt melegség, oltalom, védettség, összetartozás van ebben a szóban! Istennek egyik legdrágább ajándéka ezen a földön éppen a család. Tehát az, hogy Isten minden embert egy édesapának és egy édesanyának szokott adni. És az, hogy az embernek lehetnek hozzátartozói: szülei, testvérei, élettársa, gyermekei, unokái. Tényleg valami egészen titokzatos ez a kapcsolat. Az úgynevezett „közös vér”, ami az ereinkben csorog, összeköti az embereket egymással egy családon belül. Amikor az első kis unokámat jó fél esztendős korában először megláttam, szinte az volt az érzésem, hogy én ezt a gyermeket már több mint ötven esztendeje ismerem. És még különösebb volt ennél az, hogy ez a kicsiny gyermek, aki addig kizárólag csak a szüleit ismerte, és teljesen csak a szüleihez volt szokva, amikor meglátott engem, szinte olyan magától értetődő természetességgel és bizalommal bújt oda hozzám és hajtotta a kicsiny fejecskéjét a vállamra, mintha ő is már nagyon-nagyon régen ismerne. „A vér szava” – szokták ilyenkor mondani, és ebben van is valami, testvérek. Vagy például családtagok, akik talán hosszú időn keresztül, éveken, évtizedeken át nem látták egymást, és egyszer újra összetalálkoznak, valami olyan mélyről jövő örömmel és boldogsággal tudják ölelni egymást, hogy azt már szinte csak sírva lehet elviselni.

Nos, hát valóban valami egészen különösen drága, nagy ajándéka Istennek a család. Sokszor nem is olyan nagyon tudatos az, hogy mekkora ajándék. Sokszor a család egyenesen nyűg. Egyenesen terhére van az embernek a másiknak a közelsége, vagy talán panaszkodunk egymásra, de hogy mégis milyen nagy ajándék vagyunk családon belül egymás számára, azt akkor kezdjük igazán észrevenni, amikor valaki már hiányzik a családból. Kirkegaard, ez a nagy dán filozófus, költő, lelkipásztor írja le valamelyik könyvében ezt a gondolatot: Az ifjúságunk szépségeinek az észrevételével, a meglátásával valahogy úgy vagyunk, mint amikor vonaton utazunk egy bűbájosan szép vidéken keresztül, de menetiránynak háttal ülünk. Az ember az igazi szépet akkor veszi észre rajta, abban a pillanatban, amikor már éppen kezd eltűnni a szeme elől. Nos, hát valahogy így vagyunk a családdal is. Akkor kezdjük észrevenni az igazán szépet és az igazán jót benne, amikor már kezd megbomlani a családi együttlét, amikor valaki elmegy, amikor valaki már kikerül a házból, vagy amikor éppen meghal. Igen, testvérek, nagyon drága és szent kötelék az, ami egy családon belül összefűzi a lelkeket egymással. Becsüljük meg és örüljünk neki addig, amíg még lehet!

Nézzétek, Jézusnak is volt családja. A felolvasott ige épp erről beszél. Jézusnak is volt édesanyja, nevelőapja, voltak fitestvérei, nőtestvérei, akikkel együtt játszadozott és együtt nevelkedett a názáreti otthonban. Jézusnak az élete nem valahol a mi életünknek a realitásai fölött lebeg, hanem Isten úgy szeretett bennünket, hogy Jézusban, ebben az Ő földi képmásában egészen bejött a mi életünk valóságába, bejött a családi életünkbe is, és soha ne feledjétek el – különösen akkor, hogyha problémák vannak a család életében –, hogy Isten éppen olyan valóságosan jelen van a család életében, mint amilyen valóságosan jelen volt Jézus József és Mária családi életében.

De Jézus körül egy másik családi közösség is kialakul: egy nagy lelki család, az Istennek a családja. Hiszen Jézus a Biblia nagyon szép kifejezése szerint Isten Egyszülött Fia. Egyenesen azért jött, hogy az Ő Atyját a mi Atyánkká is tegye, önmagát a mi testvérünkké tegye, és így bevonjon bennünket is a saját maga családi örökségébe. Tehát akik Jézussal és Jézus által Isten gyermekeivé lettek, azok valóban olyanok, mint egy nagy családnak a tagjai. Egymás között fitestvérek és nőtestvérek, és kedves, meghitt hozzátartozói egymásnak. A Jézus körül kialakult családi közösségben – hívő közösségben – valóban tud úgy viszonyulni egy fiatalabb hívő az öregebb hívőhöz, mintha az az anyja, vagy az atyja lenne. És megfordítva: az öregebb a fiatalabbhoz, mintha az a fia vagy a leánya lenne. Valóban úgy érzünk egymással szemben, mintha édestestvérek lennénk. Nekem is vannak itt, ebben a gyülekezetben ilyen atyáim, anyáim, fitestvéreim, nőtestvéreim, fiaim, leányaim, és azt hiszem, hogy nektek is. És az a jó, hogyha nektek is van. Aki Jézushoz tartozik, az nem lehet egyedül: annak családja van, annak lelki otthona van, annak sok-sok hozzátartozója van az egész föld kerekségén. És itt az összetartó kötelék nem az a bizonyos közös vér, ami az ereinkben csorog, hanem a közös Atya, az egy Úr. És az ereje nem a vér szava, hanem Istennek a szava, az élő ige, Jézus. És az olyan erő, testvérek, amelyik egy nagy családi közösségbe vonja határokon felül és mindenféle nyelvi és faji különbözőségeken felül mindazokat az öregeket és fiatalokat, férfiakat és nőket, szegényeket és gazdagokat, akik az egész föld kerekségén így szólítják meg az Istent, hogy „Mi Atyánk”!

Talán emlékeztek reá, amikor itt volt a nyáron két ízben is holland kiránduló csoport. Nem ismertük őket, se ők minket, nem értettük a nyelvüket, se ők a miénket, és mégis egyszerre úgy éreztük, hogy testvérek, hogy egy nagy családi közösségbe tartozunk egymással és ők is ezzel a boldog érzéssel mentek el ebből a gyülekezetből, hogy családi körben voltak. Testvérek, valóban misztikus testvéri közösség ez. Mégpedig a Jézus teste és vére, Jézus megtöretett testében és kiontatott vérében való részesedés által való testvéri közösség. Egy nagy test, amelyet egy „lelki vérkeringés” éltet. És mostan érezzétek azt, testvérek, minthogyha Jézus ebben a pillanatban felétek nyújtaná ki a kezét és úgy mutatna rátok, mint ahogyan itt a jelenetben kinyújtotta a kezét a körülötte ülők felé, és rájuk mutatott, s azt mondta: Hát ki az én anyám és kik az én testvéreim? Akik az én atyámnak akaratát cselekszik, azok az én fitestvérem és nőtestvérem, és azok az én anyám, ez az én családi közösségem. Hogy mennyire valóság ez a Krisztus körül kialakuló családi közösség, bizonyság reá, hogy sokszor hívő testvérek, a hitben testvérek jobban megértik egymást, mint a vérségi értelemben vett testvérek. Sokszor a hívő testvérek közelebb tudnak kerülni egymáshoz lélekben, mint egy családnak a tagjai. Sokszor szorosabb a kötelék a hívő testvérek között, mint a szülők, gyermekek, testvérek családi közösségében.

És amint látjuk az igében, így volt ez a Jézus családjában is. Éppen arról tudósít bennünket ez a leírás, hogy Jézusnak a legközvetlenebb hozzátartozói nem értettek egyet vele. Az evangéliumok más leírásából tudjuk, hogy egyenesen eszelősnek tartották Jézust. És most is azért mentek oda, hogy valahogy biztonságba helyezzék, hogy ne csináljon már sok olyan dolgot, ami esetleg kellemetlenné válik a család számára. Valahogy idegenek voltak attól a lelkiségtől, amiben Jézus élt, és ami Jézusban élt. Olyan nagyon sokatmondó ez a kijelentés, hogy Jézus anyja és az Ő testvérei megálltak odakint. Odakint. És amikor beüzentek, akkor is az üzenetvivő így adja tudtára Jézusnak, hogy íme a te anyád és a te testvéreid odakint állanak. Odakint: nem borzasztó, hogy idebent együtt van a gyülekezet, a nagy család, és odakint vannak a legközelebbi hozzátartozók? Kívül a lelki közösségen, éppen a családtagok kívülállók, kívül maradnak azokból az áldásokból, amikben mások, idegenek részesülnek. Kívül maradnak abból az atmoszférából, ami másokat, idegeneket Isten nagy családjává fon össze. Akik vérségileg a legközelebb állanának, azok állnak tőle a legmesszebb lelkileg. Szinte olyan messze, mint az ellenségei. És az ellenségei is azt mondották, hogy az ördögök fejedelme, Belzebub által űzi ki az ördögöket, tehát ördöngös, nem egészen normális. Odakünn állnak, odakünn ahelyett, hogy idebent ülnének ők is, együtt a többiekkel. Én el tudom képzelni, hogy nagy szomorúság lehetett ez Jézus számára. Hiszen az a teher a legroskasztóbb, ami az otthonában nehezedik reá az emberre. És az a fájdalom a legfájóbb, ami otthon, és az otthoniaktól éri az embert. El tudom képzelni, hogy milyen jó lehetett volna Jézus számára például együtt imádkozni az édesanyjával, meg a testvéreivel, de hát azok lelkileg valahogy egy egészen más világban éltek. Vagy milyen jó lehetett volna együtt megbeszélniük az Isten országának a dolgait, ami Jézus számára a legfontosabb volt, de hát ez nem volt fontos az Ő családtagjai számára. Milyen jó lett volna lelkileg is összetartozni azokkal, akikkel vérségi kapcsolatok fűzik össze, és éppen az egyre növekvő ellenséges támadások közepette milyen jó lett volna a meghitt családi körben megbékélni, megpihenni, és közös imádságból új erőt meríteni a további küzdelemre – de hát azok inkább az ellenséggel tartanak. Odakint állnak. És amikor ezek az „odakint állók” igényt tartanak Jézusra, beüzennek érte, hogy jöjjön ki, akkor Jézus nem őfeléjük, hanem az odabent ülők felé fordul, és azt mondja: Ezek az én anyám, és ezek az én testvéreim, akik itt vannak, és akik hallgatják az én beszédemet, akik cselekedni akarják az én Atyámnak a dolgait. Jézus ezt a lelki közösséget szinte fölibe helyezte a vérségi kapcsolatnak.

Van ebben valami vigasztalás is, de egy kicsit olyan kesernyés vigasztalás. Tudniillik az, hogy ha még Jézus családjában is lehetett ilyen hasadás a legközvetlenebb hozzátartozók között, mennyivel inkább lehet akkor a miénkben? Óh, nagyon sok példa van arra, testvérek, hogy lelkileg mennyire nem homogén egy-egy családi közösség. Az igazi vegyes vallású család nem az, amelyiknek az egyik tagja ilyen, a másik meg amolyan felekezetű, hanem az igazi vegyes vallású az, amikor az egyik családtag kívül áll, míg valamelyik másik pedig bent ül, Jézus lábainál. Olyan nagyon szomorú dolog az, amikor ilyen kétféle lelkület van egy családnak a keretein belül. És persze, hogy a kívülállók nem értik meg azt a családtagot, aki együtt akar haladni Jézussal. Hát persze, hogy nem értik meg! És nem tudnak lelkesedni azért, és nem tudnak időt, fáradtságot és pénzt áldozni azért, ami amannak a legdrágább. Nem egy úton járnak, nem egy lelki levegőt szívnak, nem ugyanazt akarják, nem ugyanarra törekesznek – szinte két különböző világban élnek.

Persze annak, hogy a családtagok közül valaki megáll odakint, ennek többféle oka is lehet. Titokzatos dolog ez, testvérek. Itt azután igazán érvényes az, ami a Bibliában így van megírva, hogy „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. Néha hívő, igazán komoly hívő szülőknek a gyermeke olyan rettentő messzire el tud bitangolni a hitnek az útjáról, máskor pedig egy-egy valóságos „családi szemétdombon” a hitnek olyan gyönyörű virágai és gyümölcsei teremnek, hogy az ember csak ámulva nézi, hogy hogy lehet ez. Tehát olyan dolog ez, ami végeredményben nem áll az embernek a hatalmában. De azért ne vigasztaljuk magunkat nagyon hamar! Mert testvérek, van, vagy lehet más oka is annak, hogy a család egyik vagy másik tagja „megáll odakint”. Ez pedig talán éppen az, hogy annak az élete és a viselkedése, aki „bent van”, eltaszítja a többit, visszariasztja a többit attól, hogy ő is belépjen, és a többi azt mondja: ha ilyenek azok, akik odabent vannak, akkor én inkább megállok odakint. Éppen pár nappal ezelőtt kaptam egy levelet, amiből néhány sort hadd olvassak föl, testvérek nektek szó szerint. Egy idős édesanya írja: „A hitemet teljesen elvesztettem a hívők irányában – tisztelet a kivételnek –, talán még a református vallásban is; a hívő fiam miatt, aki engem hitetlennek tart. Rossznak. Mert én elvonulok, bezárkózom a szobámba és úgy imádom Istent, nem pedig mindenki figyelmét felhívva, mint a fiam, hogy ő templomba és bibliaórákra járó valaki, s közben pedig rosszabb a pogánynál. Megbotránkoztatja viselkedésével a közelében lévőket.” Egy édesanyának a jajkiáltása ez. És ugyanakkor leírja a nagyon hosszú levélnek a további részében, hogy ez az állítólagosan hívő fia hogyan bánik vele otthon. Az ilyen fiú ne csodálkozzék azon, hogyha az édesanya „megáll odakint”. Sőt, talán föl lehetne még tenni azt a kérdést is, hogy melyik van hát igazán odabent és melyik van valójában odakint?

Én nagyon jól tudom azt, kedves testvérek, hogy minden hívő embernek a legnehezebb megélni a hitét odahaza, a családja körében, mert ugye könnyű nyájasnak, kedvesnek, szeretetreméltónak, türelmesnek látszani azok előtt, akikkel az ember csak olykor-olykor találkozik, és akkor is lehetőleg „lelkileg jól fésülve” és a társadalmi szokásoknak, illemszabályoknak a keretei között. Nagyon könnyű dolog. De ahogy szokták mondani, lakva ismerjük meg igazán egymást, tehát otthon. Otthon, ahol közelről ismernek, ahol közelről látnak bennünket, és épp ezért igazán ismernek. Otthon, ahol az igazi önmagunkat adjuk, ahol azok vagyunk, akik minden tetszetős szerep és álarc nélkül valóban mi magunk vagyunk. És vajon nem azért van-e felemás lelkület a te családi otthonodban is, mert te, aki ide jársz, akiről tudják, hogy Bibliát olvasol és imádkozol, és hogy Krisztussal vagy közösségben, te talán nem elég hitelesen éled meg azt, amiről otthon beszélsz, vagy amit otthon tudnak rólad? Talán nem elég vonzó módon képviseled a hitéletet a családod tagjainak a körében. Nem te miattad maradt-e kívül a fitestvéred, vagy a nőtestvéred, vagy az édesanyád?

Amikor Jézus a lelki kötelékeket fölibe helyezi a vérségi kötelékeknek, akkor ez nem azt jelenti, hogy meg akarja lazítani, vagy pláne fölbontani a családi kötelékeket, hanem éppen megfordítva: el akarja mélyíteni és meg akarja szentelni a családi kötelékeket. Ő pontosan arra utal, hogy a családi kötelék is akkor erős igazán és akkor drága és akkor szent, hogyha az Úrban megszentelt kötelékké válik. Hiszen olyan rettenetes a bűnnek az ereje, testvérek, hogy a családtagok összetartására nem elegendő a közös vér, a közös származás, meg a közös gyermekkor emléke, a közös név, amit hordanak, meg a családi otthonnak az összetartó ereje, hiszen emlékezzetek rá: a legelső gyilkosság ezen a földön testvérgyilkosság volt. Akármilyen erős tehát a vérnek a szava, még sokkal erősebb nála a bűn. Képes meglazítani azokat a legszorosabb életkapcsolatokat, amelyekben elsősorban egymásra volnának utalva az emberek: bent, a családi körben. És képes egymás ellen fordítani és egymástól elidegeníteni apákat, fiakat, hitvestársakat, testvéreket, gyermekeket. Feszültségek támadnak a nyomán, és a feszültségből összekülönbözés lesz, és az összekülönbözésből elkeseredés, és ez az elkeseredés esetleg átcsap gyűlöletbe. Hát nem rettenetes ereje van a bűnnek, hogy képes a Kainoknak az öklét az Ábelekre emelni? És képes azt az egyet, ahol még megmaradhatott volna valami az elvesztett paradicsomi boldogság békéjéből és derűjéből, tehát a családi életet, képes pokollá változtatni?!

Itt azután igazán egyetlen segítség van. És ez az egyetlen segítség valóban csak Jézus. Itt nem használ az, hogy valaki összeszedi minden erejét, előveszi a jobbik énjét, áttanulmányoz egy csomó etikai könyvet, vagy akármicsodát, itt az egyetlen segítség Jézus. Nézzétek, Jézus családjában is az történt – és ez a nagyon vigasztaló az egész dologban –, hogy Jézus végül mégis megnyerte az Ő családjának a tagjait, a legközelebbi hozzátartozóit. A mennybemenetele utáni események leírásánál ezt is olvassuk, hogy „ezek mindnyájan egy szívvel-lélekkel foglalatosak voltak az imádkozásban és könyörgésben, az asszonyokkal és Máriával, Jézusnak anyjával és az Ő atyjafiaival együtt”. Tehát, hogy Jézus anyja és az Ő atyjafiai most már nem kívül állnak, hanem belül ülnek, együtt a többiekkel. A kis család beolvadt a gyülekezetnek a nagy családjába, és ez óriási nagy biztatás mindnyájunk számára, hogy nálunk is lehet ez még másképpen, mint ahogyan van.

De testvérek, itt most azt szeretném nagyon kihangsúlyozni, hogy legyen minden egyes hívő ember számára a legelső missziói terület az otthona. Mégpedig úgy, ahogyan Jézus mondja, amikor a gyertyáról beszél, hogy nem azért gyújtják, hogy véka alá tegyék, hanem hogy a gyertyatartóba, és fényljék mindazoknak… Kiknek? Akik a házban vannak. Akik a házban: otthon. Nem valahol kint, hanem a házban, és azok számára, akikkel együtt ez a „gyertya” a házban él. Tehát annak, hogy te Jézussal jársz, a legelső áldása otthon áradjon szét. És mindenekelőtt otthon derüljenek föl az arcok és oldódjanak föl a feszültségek azoknak az erőknek a hatása alatt, amiket Isten munkál benned az Ő kegyelme által. És mindenekelőtt az otthonunkat töltsük meg azzal a levegővel, amit igében, bibliaolvasásban és -hallgatásban, imádságban és Krisztussal való közösségben magunkba szívunk. Mert testvérek, elsősorban mindnyájan azokért vagyunk felelősek, akik hozzánk vérségileg a legközelebb állnak.

Ha a gyülekezet nem egyéb, mint Jézus körül kialakult nagy család, akkor legyen a család Jézus körül kialakult kis gyülekezet. Tehát olyan közösség, ahol a pusztán vérségi kapcsolatokat megszenteli és elmélyíti a Jézushoz való tartozás lelki köteléke.

A 395. számú énekkel feleljünk az igére.

Isten szívén megpihenve forrjon szívünk egybe hát,
Hitünk karja úgy ölelje édes Megváltónkat át!
Ő fejünk, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei;
Mi cselédek, ő a gazda, Ő miénk, övéi mi.

(395. ének 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1967. október 25.

Kedves testvéreim! Többször és többféle formában volt már szó itt, ebben a templomban is közöttünk a Bibliának erről a ragyogó gyöngyszeméről, a tékozló fiúnak erről a csodálatos, nagyszerű történetéről. Annyira, hogy alig-alig lehet már valami újat mondani ezzel kapcsolatban. Amikor most mégis ennek az alapján szeretném hirdetni az igét közöttetek, talán én sem mondok újat. De újra szeretném elmondani Istennek azt az üzenetét, amit most újra kaptam belőle. Négy kérdéscsoport köré szeretném összeállítani a mondanivalómat. Ez a négy kérdés ez: Miért akart elmenni ez a fiú hazulról; azután: hová jutott? Majd pedig, hogy mi késztette újra a hazamenetelre? És végül, hogy milyen fogadtatásra talált?
Tehát miért akart elmenni ez a fiú hazulról? Az ám! Hát miért? Hát nem volt neki jó otthon? Hát nem jó az, amikor valakinek otthona van? Nem jó az, amikor valakinek édesatyja van, akihez tartozik, aki szeretettel viseli a gondját és körülveszi, tanácsaival igazgatja, aki mindennel ellátja, amire szüksége van? Hát nem jó az, amikor valakinek testvérei vannak, akikkel egy lelki levegőt szívhat? Hát nem jó gyermeknek lenni, egy gazdag, jóságos édesatya gyermekének lenni? Hát nem jó együtt munkálkodni a mi édesatyánkkal? Magunkon érezni az ő tekintetét? Belerejtőzni az ő szeretetébe, kikérni a tanácsát, feltárni előtte a szívünket, meghitt együttlétben megbeszélni vele mindenféle ügyes-bajos dolgainkat? Hát ez nem jó?! Dehogynem jó! Ez a legjobb dolog a világon, ami csak létezik. Odüsszeusszal, az alvilág nagy bolyongó vándorával mondatta Homérosz: Nincs ezen a világon nagyszerűbb valami, édesebb valami, mint egy szerető otthon, szerető szülőkkel.
S valóban, testvérek, hogyha még földi viszonylatban is így van ez, mennyivel inkább így van ez abban a viszonylatban, amiről az ige beszél nékünk. Nincs a világon nagyszerűbb dolog, mint az, hogy nekünk, embereknek van egy Édesatyánk a mennyben. Nincsen felségesebb kiváltság annál, mint hogy mi, emberek, nyomorúságos, hitvány férgek, azt mondhatjuk, hogy mi Atyánk, ki vagy a mennyben… Nagyszerű dolog. De hát akkor miért nem érezzük jól magunkat mellette és vele? Miért akarunk mindig újra és újra megszabadulni tőle, őtőle, aki pedig mindig csak jót akar nekünk, a legjobbat akarja nekünk? Micsoda különös menekülési ösztön az az embernek a szívében, amelyik mindig, újra és újra elsodorja az Atyának a közeléből?! Valami messzi vidékre eltávolít bennünket az Istentől. Hogyan lehetséges az, testvérek, hogy mi, emberek néha szántszándékkal rohanunk a magunk vesztébe, és hogy nem bírjuk ki sokáig az Istennel való együttlétnek a békességét és az örömét, hanem mindig jobban vonz bennünket az a távoli vidék, az az ismeretlen messzeség, és annak a teljes bizonytalansága? Hát nem természetellenes valami ez? Nézzétek, a fecskepárnak szinte úgy kell kilökni a fiókáit a fészekből, amikor elérkezik a repülésnek az ideje, mi emberek pedig alig várjuk azt a pillanatot, hogy hátat fordíthassunk az Istennek, és a magunk útjain járjunk, és a magunk feje szerint cselekedjünk mindent. De hát miért? Hát nem természetellenes valami ez?
Talán azért, amiért ez a tékozló fiú, aki nyűgnek illeszti magán az Atyának a gyámkodását, nagykorúsítani akarta magát? Föl akart szabadulni azoktól a törvényektől, szabályoktól, rendelkezésektől, amiket az atyja adott ki néki, és amelyikkel kapcsolatban úgy érezte, hogy ezeket bénítják őt szabad mozgásában, az ő szabad akaratának a teljesítésében. Valahogy azt gondolta magában, hogy ne szabjon nekem senki más törvényt, tudom én magamtól, hogy mi a jó és mi a rossz. Elég fölnőtt vagyok én már ahhoz, benőtt már az én fejem lágya, meg tudok én állni a magam lábán is. Nem éreztétek még sohasem azt, testvérek, hogy néha olyan nehézzé, olyan szűkké teszik az életet azok a korlátok, amelyeket az Isten szab elénk? Amikor mindig, újra és újra azt mondja, hogy ezt ne tedd, azt nem szabad! Ne tűrd meg magadban azt a gondolatot, ne nézz a más asszonyára vágyakozó kívánsággal! Bocsáss meg annak, aki ellened vétett! Szeresd még a rosszakaródat is! Vedd föl a keresztedet, és úgy kövess engem, tagadd meg magadat, állj ellene a kísértésnek, és így tovább... Csupa olyan korlátok ezek, amelyek mind-mind gátolják az embert abban, hogy azt tegye, ami végre jól esik. Ezeken a korlátokon kívül, igen, ott, a korlátokon kívül, ott az ismeretlen örömöknek az igézete vonz. Ott, a korlátokon kívül, ott van valahol az a szabad élet, amire vágyakozik az ember. Ott végre a magam ura lehetek. Azt cselekszem, ami jólesik, kiélhetem magam gátlástalanul. Terhes néha az a morális függőség. Hát miért hagyjam, hogy az ösztöneim és a vágyai mindig újra és újra beleütközzenek az Isten parancsolataiba, az Isten törvényeibe és tilalmaiba? Igen, testvérek, én azt hiszem, nagyon sok ilyen gyermeke van az Istennek, aki fél attól, hogy nem fogja tudni kiélvezni az életet, hogyha ott marad mindig az Istennek, az Atyának a közelségében, hogy kimarad valamiből, amit ez az élet örömökben nyújthatna még néki, és ezért azután függetleníteni szeretné magát. Ezért ment el a tékozló fiú.
De hogy hová jutott! Testvérek, nincs a világon nagyobb balgaság, mint az a hiedelem, hogy ha függetlenítem magamat az Istennek a parancsolataitól és az Isten törvényétől, akkor szabaddá válok, akkor fölszabadulok. Ennek pontosan az ellenkezője szokott történni. Nézzétek, így folytatódik a történet a 14. és a 15. versben: „Minek utána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni. Akkor elmenvén hozzászegődnék annak a vidéknek egyik polgárához, és az elküldé őt az ő mezeire, disznókat legeltetni...” Az Istentől való elszakadásnak ez a tragikomikuma. Ez a fiú elmegy, mert föl akar szabadulni az atyjának a gyámkodása alól, és hamarosan másvalakinek az uralma alá kerül. Otthon szabad lehetett volna, szabadon lehetett volna fiú, édes gyermek, de ez nem kellett néki, és az idegenben pedig szolga lesz. És ez mindig így történik. Tehát nem válik szabaddá, csak egyszerűen urat cserélt és rossz cserét hajtott végre, mert az ember mindig tartozik valakihez, vagy az Istenhez, vagy pedig ha nem az Istenhez, akkor annak az Istentől távoli vidéknek valamelyik polgárához. És az teljesen mindegy, hogy azután azt a polgárt minek hívják: italnak, pénznek, szexuális ösztönnek, karriernek, sikernek, betegségtől való félelemnek, holnapi napnak... Mindegy, akkor annak szolgál, mert nincs semleges állapot, amiben az ember teljesen csak a maga ura lehetne, és azt tehetné, ami jólesik. Van egy német közmondás, amelyik azt mondja, ha az ember kiűzi az Istent az ajtón, rögtön beözönlenek a pót-istenek az ablakon. És ez mindig így van. Hogyha valamelyik ösztönömet, például valamelyik vágyamat függetleníteni akarom az Istentől, és ha szabadon akarom kiélni végre, gátlástalanul, akkor az az ösztönöm, vagy az a vágyam egyszerre fölibem nő, zsarnokká lesz, eluralkodik rajtam, istenné válik – pót-istenné persze. Mert minden istenné válik fölöttünk, amit nem állítunk be az egy igaz Istennek a szolgálatába. Mindig az történik, hogy amikor valaki függetleníti magát az Istentől, akkor elszegődik annak a vidéknek valamelyik polgárához. Persze szolgának. S rövid ideig tartó tobzódás után szolgaság lesz belőle. Szegény tékozló fiú!
Nem látják ezek a tékozló fiak, és nem tudják észrevenni, és belátni, hogy azok a tilalmak és azok a parancsok, amelyeket az Isten állít elénk, éppen nem arra valók, hogy meggátoljanak bennünket a szabadságunkban, hanem ellenkezőleg: arra valók, hogy biztosítsák számunkra a szabadságot. Tehát, hogy szabad maradhasson az ember a meggátló és a megkötöző erőktől. Aki Istentől távoli vidékre emigrál, az elvágja a gyökereit. A gyökerek persze jelentenek bizonyos megkötöttséget, de ugyanakkor kapcsolatot is az élet erőivel. És aki ettől megszabadítja önmagát, az rövid időn belül elhervad. Szegény tékozló fiúk ki akarják tombolni magukat. Minthogyha azzal, hogy hátat fordítanak az Istennek, valami új és valami jó jönne bele az életükbe. Minthogyha azzal, hogy valaki az otthonát, a lelki otthonát, meg az Isten iránti hűségét, meg az istenfélő életet, meg a fegyelmet, meg a hálát elhagyja, akkor egyszerre boldogabbá válnék, felszabadultabbá válnék. Testvérek, hogyha ilyen nagyon könnyen válna az ember boldoggá, akkor ez a mai emberiség már valami kimondhatatlan boldogságnak a tengerén úszkálhatna kedvére! Hiszen ma már egész tömegek vannak, akik az atyai házat és annak a szokásait és a gyermeki hitet eldobták maguktól – és vajon boldogabbakká váltak? Nem. Mennél tovább haladtak ezen az úton, annál nagyobb zűrzavarba kerültek. Annál gondtalanabbakká váltak. Keserves ennek az útnak a vége. Íme, így olvassuk ebben az igében, hogy „az elküldé őt az ő mezejére disznókat legeltetni, és kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, amit a disznók ettek és senki sem ád vala néki”. Testvérek, a pót-istenek mindig így fizetnek, amikor valaki függetleníti magát az egy igaz Istentől. Ezt nyeri az ember, lealjasodás, meg moslék, meg éhség, meg háború, meg családi tragédiák, meg boldogtalan élet, meg elrontott sorsok – földi pokol. Ide jut a tékozló fiú, és minden tékozló fiú idejut.
De azért, tudjátok, mégis jó ez a mélység valamire. Mert íme, így folytatódik a történet: „Amikor azután magába szállott, monda: az én Atyámnak mily sok bérese bővelkedik kenyérben, én pedig éhen halok meg. Fölkelvén elmegyek az én Atyámhoz és ezt mondom néki Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened”. Mi késztette ezt a fiút arra, hogy mégis hazagondoljon és elinduljon hazafelé? Az éhség, a szükség, a nyomorúság. Nem arról van szó, hogy megbánta volna azt, hogy otthagyta szeretetlenül az atyját. Szó sincs arról, hogy ő látni akarta újra azt az édesatyát, aki olyan szomorúan búcsúzott el tőle, és nézett utána, amikor eltávolodott, dehogy! Enni akart, mert üres volt a gyomra. Korgott a gyomra. Nem volt ebben bűnbánat. Bajba jutott. Hát igazán nem valami magasztos motívum! A legprimitívebb életszükséglet hajtja hazafelé. Persze kitalált hozzá egy tetszetős magyarázatot, indokot, s magában így fogalmazta, hogy „vétkeztem az ég ellen és teellened”, de ez csak mellébeszélés, nem igaz ebből egy szó sem. Nem komolyan gondolja ő ezt. Nem volt őbenne bűnbánat, igazi bűnbánat, dehogy... Csak enni akart, mert már senki nem adott néki, és most megpróbálja otthon, és akár béres is lesz inkább, csak kapjon valamit enni, csak kipihenhesse magát egy kicsit a sok nélkülözés után. Hitvány ember ez a tékozló fiú a lelke legmélyéig! Hát csak ezért kell néki az atya? Hát csak arra való egy édesatya, hogy ha baj van, akkor segítsen?!
De testvérek, vigyázzunk egy kicsit, mielőtt túlságosan szigorúan ítélkeznénk fölötte. Nem úgy van-e ma is mindig, hogy mi is akkor keressük igazán vágyakozó szívvel az Istennek a közelségét, akkor forrósodnak át igazában az imádságaink, amikor valami baj van? Amikor a saját erőinknek a végére jutottunk, amikor valahol zsákutcába került az életünk? Nincs a világon még valami, ami annyira odafordítaná az embernek a tekintetét Isten felé, mint éppen a baj. A testi vagy a lelki szenvedés. Hogy micsoda hitványság ez bennünk, testvérek! Hogy amíg jól megy a sorunk, addig nem is igazán életszükséglet a számunkra Isten. Vannak az életünknek olyan szakaszai, amikor szinte közömbös az, hogy van-e Isten. Amikor egyenesen nélkülözhető a számunkra Isten. De hogyha azután jön az éhség, vagy jön valami betegség, vagy fenyeget a halál, vagy szorongat valami félelem, akkor egyszerre eszünkbe jut Isten, és fölkiáltunk, hogy jaj, Istenem, most segíts!
Itt értem meg, hogy miért engedte el ez az édesapa ezt a fiút, amikor el akart menni. Miért nem csapott az asztalra? Miért nem tartotta vissza akár erőszakkal is? Azért, mert bizonyára tudta, hogy majd a szükség úgyis hazahajtja ezt a gyermeket, majd amikor megcsömörlik az élettől, és attól, amit ottan, azon a messze vidéken tapasztalt, távol az atyától, majd akkor eszébe jut néki, hogy milyen jó volt otthon. Vajon nem tesz-e Isten jót az emberrel, amikor engedi csődbe kerülni, amikor engedi a bajba belemerülni, hogy összetörjön a büszkesége, és eljusson az ember végre odáig, hogy kell az Isten, kell, mert nem megy nélküle?! Igen, amikor az ember bajban van, akkor nagyon sok mindenre képes. Ez a tékozló fiú is olyat tesz, ami különben eszébe se jutott volna neki. Én igazán nem csodálnám, hogyha ez az atya a kutyákkal zavartatná el a háza felé közeledő fiút mindenféle kitalált bűnbánatával együtt - így mormolja magában, hogy „vétkeztem az ég ellen, és te ellened…”. Dehogy érzi, hogy vétkezett! Mesebeszéd, hazudsz, éhes vagy, s nem ad senki... Bajban vagy, csődbe jutottál, és most megpróbálod otthon. Nem az atyád kell neked, hanem csak a gazdagsága, amiből meg tudsz élni, amiből meg tudod tölteni a gyomrodat újra. Sőt, egy kis rosszmájúsággal még azt is mondhatná valaki, hogy ha újból jóllakott, és egy kicsit kipihente magát, akkor ez a gyerek úgyis megint hátat fog fordítani mindennek. Megint elmegy messze idegenbe.
Mert ez így szokott lenni az ilyen emberekkel. Csak addig szoktak ott maradni az Isten mellett, amíg tart a baj. És amikor egyszer kiderül az ég fölöttük, akkor rögtön lelohad az a nagy istenkeresési vágy. Hol vannak azok az emberek, akik annak idején – emlékeztek rá – a bunkerekben úgy fogadkoztak, és ígéreteket tettek, hogy csak most segítsem meg az Isten! Hol vannak azok a szülők, akik annak idején itt, ennél az asztalnál olyan nagy, áhítatos arccal kereszteltették meg a gyermekeiket? Hol vannak azok a betegek, akik egy-egy súlyos operáció előtt olyan sürgősen hívták a lelkészt, hogy hozzon nekik úrvacsorát? Hol vannak azok az emberek, akik az élet egy-egy kritikus pillanatában olyan nagyon fájdalmasan ostromolták az eget? Gyanús dolog az, kedves testvérek, mindig gyanús az, amikor valakit a szükség hajt oda, hogy keresse Istennek az oltalmát és Istennek a segítségét.
De micsoda szeretet az, amelyik így is elfogad! Íme, ezt olvassuk: „felkelvén elméne az ő atyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, megesék rajta a szíve, és odafutván a nyakába esék, és megcsókolgatá őt”. Tudjátok, én valahogy úgy vagyok ezzel, hogy szinte szeretném odakiáltani ennek az édesatyának, hogy: Te édesatya, hát mit csinálsz? Ne hamarkodd el a dolgot! Hát nem látod, hogy ez a te fiad, ez csak enni jön haza, mert üres a hasa? Hát ez csak egy kicsit pihenni jön haza, mert kimerült az idegenben, és elpazarolta az életerőit. Azután, majd hogyha kipihente magát, akkor újra faképnél hagy. Nem igaz ennek az embernek a bűnbánata! Csak egy kicsit meg van szeppenve. Hát nem téged keres ez, édesatya, hanem csak azt, amit adsz neki, amit majd kaphat tőled, ne siesd el, túl jóhiszemű vagy a fiaddal szemben! Hát ez a gyerek nem szeret téged igazán. Ne higgy neki!
Te édes Atya, túl jóhiszemű vagy ezzel a világgal szemben. Túl jóhiszemű vagy, te édes Atya velünk szemben, akik most idejöttünk, ebbe a templomba. Igen, édes Atya, hát te nem tudod, hogy miért vagyunk itt? Hát azért vagyunk itt, mert félünk a jövőtől, vagy félünk egy rákbetegségtől! Vagy félünk a holnapi naptól, vagy mert kilátástalan az élet. Vagy mert valami gyász összeszorította a szívünket, mert valahol zsákutcába jutott az életünk, és nem tudjuk, hogy merre van a kiút, hát ezért vagyunk itt! Hát te édes Atya, ne hidd azt, hogy velünk, templomba járó emberekkel minden olyan szépen rendben van, dehogy van rendben! Ne hidd azt, hogy mi olyan igazi bűnbánó bűnösök vagyunk – dehogy vagyunk! Meg vagyunk szeppenve néha, és akkor keresünk téged. Ne hidd azt, hogy mi mindannyian jól vasalt hívők vagyunk – csak annak látszunk!

Te édes Atya, mi nem akarunk megtérni! Nem akarunk igazán megtérni, mi csak egy kis melegséget keresünk, mert kint a világban úgy didereg a lelkünk. Hát mi nem akarunk mindig otthon maradó, veled közösségben élő, kedves gyermekeid lenni, dehogy akarunk! Mi csak egy kis védelmet kérünk tőled, mert olyan nehéz az élet. Mi csak egy parányi jóságért esedezünk, mert olyan rosszak az emberek, mi csak egy-egy órára jövünk ide megpihenni, és egy kicsit más levegőt szívni, mint odakint, mert az odakinti levegő fojtogat és szükségünk van néha a te levegődre. Mi nem akarunk megtérni, mi csak egy kis alkalmi segítséget kérünk, mert bajba jutottunk. Hát ez az igazság, Atyánk, ez az igazság. Ne higgy nekünk, csalók vagyunk, becsapunk, és minden más egyéb kegyes szavunk csak látszat és hazugság.
Ó de távol vagyunk mi attól, hogy olyan igazi bűnbánattal haza akarnánk jönni a mi édesatyánkhoz! És nézzétek, akármilyen távol vagyunk mi ettől, a mi Atyánk már meglátott bennünket. Már megesett rajtunk a szíve, már kitárta felénk a karját, már fut elénk, és megölel és megcsókol. Ilyen fogadtatásra aztán igazán egyetlen tékozló fiú sem lehet elkészülve! Hát bennünket ennyire szeretnek? Hát bennünket ennyire várnak? Hát az Isten ennyire komolyan veszi azt, hogy mi, akiket csak a szükség hajt oda néha-néha hozzá, mi igazán őhozzá akarunk menni? Mi igazán haza akarunk menni? Nézd, meg se kérdi, hogy miért jöttél, hanem egyszerűen csak örül annak, hogy jöttél, hogy itt vagy, örül az Isten annak, hogy itt vagy, akármiért jöttél. Egyáltalán nem hányja a szemedre azt, hogy na ugye, most aztán kellek neked, mert bajban vagy, és most aztán tudsz rimánkodni, hogy segítsek! Egy szót nem szól erről, hanem egyszerűen elfogad úgy, ahogyan vagy. Sőt, nemcsak hogy elfogad, hanem teljességgel visszafogad. Mint hogyha soha nem is távoztál volna el tőle, és sokkal-sokkal többet akar adni, mint amennyit vártál tőle. Nemcsak egy kis felüdülést, nemcsak egy-egy vigasztaló szót, nemcsak egy alkalmi segítséget a bajban, hanem teljes fiúi méltóságodba akar visszahelyezni. Nézzétek, az Isten hisz nekünk, az Isten megbízik bennünk, az ő teljes szeretetét, édesatyai szeretetét akarja megosztani velünk, meghív ide az asztalához. Odaültet maga mellé, a főhelyre. Kitüntet a bizalmával és a szeretetével, és a saját kezével nyújtja feléd, mondván, hogy ez az én testem, egyed. Ez az én vérem, tiérettetek ontatott ki, igyatok belőle mindnyájan.
Nézd, hogy örül az Isten! Hogy örül neked, aki pedig olyan félszívvel jöttél ide hozzá. Íme, ennyire örül, hogy az Atya pedig azt mondja szolgáinak: hozzátok ki a legszebb ruhát. Adjátok fel reá, húzzatok gyűrűt a kezére, sarut a lábaira, és előhozván a hízott tulkot, vágjátok le – még tulok is lesz! Vágjátok le, és együnk és vigadjunk!
Így örül neked, meg nekem, a mi Édesatyánk. Ne akarjad elrontani az örömét. Ne élj vissza a bizalmával. Örülj te is, együtt Ővele! Örülj annak, hogy ha te elvesztél is Isten számára, Isten nem veszett el a te számodra. Ezen a történeten keresztül lásd meg azt az Édesatyát, aki kitárt karral siet eléd. Aki még a mennyből is utánad jött erre a földre, olyan valóságosan és véresen, mint ahogyan a megfeszített és a feltámadott Jézusban látható. Igen, őreá néz, Jézusra, mert ezt a történetet ő mondotta el. Az a valaki, aki azt mondta, hogy „én és az Atya egy vagyunk”, és „aki engem látott, az az Atyát látta”. Tehát Jézus az Isten édesatyai szívének a hangja, amint kiáltja feléd, hogy „aki énhozzám jő, semmiképpen ki nem vetem”, tehát jöhetsz bátran te is. Így is jöhetsz, ahogyan vagy. Elfogad az Isten, nyitva van előtted minden ajtó, vár, nyitott ajtókkal vár az Isten. Bizonyság reá az a megtöretett kenyér és az a kiontatott bor, amit ennél az asztalnál a te kezedbe is odatesz a mi Atyánk. Ne akard, hogy csalódjon benned az Isten! Ő úgy fogad, mint aki igazán, őszintén, teljesen őhozzá akarsz visszajönni. Próbáljunk így jönni. És így mondani, hogy:
Jövök, semmit nem hozva,
Keresztedbe fogódzva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz;
Nem hagy a bűnpihenést:
Mosd le, ó, mert megemészt!

Ámen.

Dátum: 1967. október 22.

Testvéreim, talán emlékeztek még reá, hogy hetekkel ezelőtt az egyik vasárnapon bejelentettem, hogy sorozatosan szeretnék beszélni arról a kérdésről, hogy milyen Istenünk van. És akkor azt is megmondottam és most is, újra hadd hangsúlyozzam, hogy olyan Istenünk van, amilyennek Istent Jézusban látjuk. A zsidókhoz írott levélnek az ismeretlen szerzője, írója fogalmazta meg ezt rögtön a levelének a legelején a legklasszikusabban, amikor azt mondotta, hogy „Jézus az Isten dicsőségének a képmása és az Isten valóságának a visszatükröződése”. Tehát Isten olyan, mint Jézus, és Jézus olyan, mint Isten. És amikor itt a felolvasott történetben azt látjuk, hogy Jézus meggyógyít egy poklossággal teljes ember, és azt mondja néki: „akarom, tisztulj meg”, akkor ez a gyógyító Jézus itt is a gyógyító Isten dicsőségének a visszatükröződése és a gyógyító Isten valóságának a képmása. Tehát olyan Istenünk van, aki gyógyítani akar. Nemhiába van elbeszélve az a sok-sok gyógyítási csoda az evangéliumokban Jézus működésével kapcsolatosan: emlékeztek reá, meggyógyította a száradt kezűt, a bénát, a vakot, a süketet, a vérfolyásos asszonyt, a bélpoklost, a hideglelésben szenvedőt, a gutaütöttet, a nyavalyatörőset, és így tovább, mindenféle más betegséget.

Mindaz a sok gyógyítási csoda nemcsak egyszerűen csoda akar lenni, hanem mind egy kézzelfogható bizonyság, mind egy határozott jeladás arról, hogy Isten, a láthatatlan Isten, a názáreti Jézusban gyógyító módon akar belenyúlni az emberi nyomorúságba. Tehát, hogy Jézusban az Isten mennyei gyógyító ereje hat. Éppen ez különbözteti meg Jézust a más egyéb úgynevezett vallásalapítóktól, tehát az, hogy Jézus gyógyít. Hogyha nem tenné, tehát hogyha csak szép szavakat mondott volna, hogyha valami új és akármilyen nagyszerű tanítást hirdetett volna, akkor valóban Jézus is egy lehetne a sok-sok más egyéb vallástanító és vallásalapító között. De abban a tényben, hogy Jézus gyógyít, ebben a tényben benne van az egész evangélium. Tehát jól értsük meg: Jézus nem úgy jött, mint egy nagy tanító, vagy akár mint egy új tanító a sok más egyéb emberi tanító, nagy és kisebb tanítók közé, vagy fölé, vagy mellé. Nem úgy jött, mint egy nagy bölcs, aki hasznos útmutatásokat ad az embereknek arra nézve, hogy hogyan éljenek helyesen, hogyan férjenek meg egymás mellett, hogyan becsüljék meg egymást, hogyan segítsenek egymáson, hogyan küzdjék le önmagukban az indulataikat, hogyan tudják elkerülni a konfliktusokat egymás között, hogyan oldják meg a problémáikat. Nem csak ezért jött és nem így jött Jézus. És ezt azért szeretném nagyon-nagyon erősen kihangsúlyozni, mert még mindig nagyon sokan vannak, még a hívő református emberek között is, akik csak ennyire értékelik Jézust. Tehát csak mint egy tanítót, mondjuk akár a legnagyobb tanítót látják Jézusnak a személyében.

Éppen a múltkor beszélgettem valakivel – igazán nagy tudású, komoly férfiú –, aki így fogalmazta meg az ő hitvallását: Hiszek Istenben és igyekszem Jézus parancsai szerint élni. Gondoljátok csak végig, kedves testvérek ezt a hitvallást! Én azt mondottam rá, hogy ez nagyon szép, de nem elég! Jaj, de mennyire nem elég! Jézus nem azért jött erre a földre, hogy új és jó parancsolatokkal szabályozza az embereknek az életét. Aki így jön, és aki ezért jön, az tulajdonképpen csak még jobban növeli az embernek a nyomorúságát. Mert képzeljétek el, hogyha Jézus csak azt mondotta volna meg nekünk, hogy miként kell helyesen élnünk, de nem tesz képessé arra, hogy úgy is éljünk – tehát nem gyógyít meg –, akkor az éppen olyan lett volna, mintha a leprásnak, a bélpoklosnak azt mondotta volna Jézus, hogy hát miért vagy beteg, kedves barátom, sokkal jobb lenne, ha egészséges lennél! Ugye egy béna kezű embernek én hiába mondom el azt, hogy hogyan kell helyesen fogni a baltát és vágni vele. Talán még jobban növeli a szomorúságát az, hogy hát éppen ez az, amire nem képes, hiszen tehetetlen a keze. És egy beteg embernek én hiába tanítom akármilyen ékes szavakkal az egészséges életnek a szabályait, attól még az a beteg ember nem lesz egészséges.

Tehát éppen ebben van a nagy különbség a törvény és az evangélium között, hogy Jézus nemcsak tanít, hanem gyógyít is. Ő nemcsak azt mondja meg, hogy hogyan kell élnünk és mit kell cselekednünk, hanem az életünk valóságába egy egészen új, magasabb rendű isteni életvalóságot akar belevinni. Ezért nem elég az, hogyha csak azt mondom, hogy igyekszem Jézus parancsai szerint élni. Jó, hát igyekezz! Nos, és fog sikerülni? Ez a leprás beteg hiába igyekszik úgy élni, mintha egészséges volna, mintha nem volna leprás: ahhoz előbb neki meg kell gyógyulnia! Tehát Jézus mindenekelőtt gyógyítani akar. Téged is, engem is és mindig, újra.

Hadd mondjam meg azt is, testvérek, hogy most is, ebben a pillanatban, ezért van itt Jézus. Most is úgy van itt Jézus, mint aki neked is, meg nekem is azt mondja pontosan, amit ennek a bélpoklos betegnek mondott: „Akarom, tisztulj meg!” Szeretném nagyon-nagyon aláhúzottan hirdetni azt a nagy, boldog evangéliumot, hogy itt van közöttünk Valaki, aki a leggyógyíthatatlanabb betegséget is meg akarja és meg tudja gyógyítani. Én nem tudom, hogy neked mi bajod van, te magad tudod csak egyedül, hogy mi fáj. Bár tudnád igazán, hogy mi fáj, meg, hogy hol beteg az életed, és hogy mi az, ami nem úgy van, ahogyan lenni kellene! Hogy hol van az a pont, ahol az a régi baj mindig kiújul. Hol van az a gátszakadás az életedben, amit hiába igyekszel mindig betömni, mert a kísértéseknek vagy bármi más egyéb emóciónak az áradatára rögtön átszakad újra. Én nem tudom, mik azok a hajlamok benned, amelyeket nem tudsz leküzdeni magadban. Hogy mik azok a félelmek, amiktől nem tudsz megszabadulni, vagy mi az a szomorúság, ami megüli a lelkedet. Pedig testvérek, ezek mind-mind csak tünetek. Ezek mind-mind csak szimptómái egy sokkal mélyebben fekvő bajnak, egy valóban gyógyíthatatlan belső betegségnek, ami miatt tényleg hiába igyekszünk Jézus parancsai szerint élni, mert nem sikerül. Mert képtelenek vagyunk reá.

Az a lepra, amit a lelkünkben hordozunk, az tényleg gyógyíthatatlan betegség, és szabályok és szép tanítások és parancsok nem tudják meggyógyítani. De hát Jézus éppen ezt a betegséget akarja meggyógyítani mindnyájunknak az életében! És nézzétek, ennek a poklos embernek az esete, gyógyulása csak jele annak, hogy Jézus előtt nincs reménytelen eset, hogy Jézus számára nincs gyógyíthatatlan betegség. Azért gyógyította meg éppen ezt a névtelen leprást, hogy te is merj hinni abban, hogy rajtad is akar és rajtad is tud segíteni. Testvérek, eddig még mindig az történt, hogy aki igazán Jézushoz jött, és így jött oda Jézushoz, ahogyan ez az ember, az meggyógyult! Meggyógyult a szíve. Az a gőgös, az az önhitt, az a riadt, az a tisztátalan szíve. Kezdte szépnek látni a szépet és csúnyának a csúnyát. Jónak a jót és a rossznak a rosszat. Kezdte egy kicsit Isten szemével látni önmagát, a másik embert, a világot. És meggyógyult a keze. Fölengedett benne az az irigy görcs, és kezdett tudni vele adni, simogatni, segíteni. Kigyógyult a bánatból, a keserűségből. Kezdett tudni szeretni olyan embereket is, akiket azelőtt utált és gyűlölt, kigyógyult a keserűségéből, a félelmeiből, meg a tehetetlenségéből. Aki igazán Jézushoz jön, tehát nemcsak idejön a templomba meghallgatni egy ilyen vagy amolyan prédikációt és elmondani egy-egy megszokott imádságot, hanem Jézushoz – itt is, az igéjében most is jelenlévő, láthatatlanul, de valóságosan jelenlévő Jézushoz jön –, és aki úgy jön, mint ahogyan ez a leprás jött oda, azzal az igénnyel, hogy gyógyulni akar, azzal mindig kell történnie valaminek! Annak az életében el kell kezdődnie egy csodálatos gyógyulási folyamatnak, mert Jézus is ezt akarja. Gyógyítani akar.

Hogyan jött ez a leprás oda Jézushoz? Íme, azt olvassuk, hogy arcra borult Jézus előtt és elkezdte kérni: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem”. Tudjátok, testvérek, így beszél az, aki igazán hisz. Aki nem kételkedik Jézusnak a teljhatalmában. Aki bizonyos abban, hogy Jézusnak tényleg van hatalma, még a bélpoklosságból is meggyógyítani valakit. És ez a hit feltétel nélküli hit. Nem szab különböző feltételeket. Nem mondja azt, hogy majd ha látom, majd akkor hiszem, hanem hisz, egyszerűen, anélkül hogy látna. Hisz akkor is, hogyha semmi eredményét nem látja a hitének. Uram, ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem! Még csak nem is fejeződik ki benne határozott igény a gyógyulásra, hanem egyszerűen valami nagy, alázatos odaadásban meghajol Jézus akarata előtt, és a többit azután rábízza Jézusra: csináljon most már Ő azt, amit akar és úgy, ahogyan akarja! Én azt hiszem, testvérek, hogy ez az igazi hit: teljes bizalom Jézus hatalmában. Olyan föltétlen bizalom, hogy mindent az Ő akaratától tesz függővé. Mindent vár Tőle és semmit se követel Tőle. És tudjátok, ez már magában véve a gyógyulás. Mert mi történik itten? Ímé, itt az történik, hogy egy embernek az élete többé most már nem a betegségétől függ, hanem Jézusnak az akaratától. S tudjátok, milyen óriási nagy dolog az, amikor az embernek az élete függetlenné válik a saját bajától? Amikor az embernek az egész magatartása és mindenféle cselekedete és az egész élete függetlenné válik attól a vigasztalhatatlan szomorúságtól, vagy attól a leküzdhetetlen félelemtől, vagy attól a mindig megújuló kísértéstől, vagy a lelkét eddig fogva tartó, megbénító szenvedélytől, érzéstől, rossz érzéstől, haragtól, gyűlölettől; vagy akár függetlenné válik az élete az orvosok által már gyógyíthatatlannak minősített betegségtől?

Függetlenné válik ettől, és egyes-egyedül csak Jézus akaratától függ: Uram, ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem! Ezzel a nem is kéréssel, hanem hitvallással mintegy beleteszi magát minden bajával együtt az ember Jézus kezébe. És amikor valaki így borul arcra Jézus előtt, mint ahogyan ez a leprás, hogy „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem”, akkor tulajdonképpen máris fölszabadult az ő bajának, az ő betegségének a nyomása, a terhe alól. Már megtalálta azt az orvost, akinek a kezébe leteheti az egész elveszett életét. És testvérek, az ilyen teljes, önmagát odaadó hitben történik meg azután az, amit itt így olvasunk tovább, hogy Jézus megérinti ezt a bélpoklos embert, és azt mondja: „Akarom, tisztulj meg!” Képzeld el, amikor ez a kéz megérint valakit: Hozzányúl valakihez, és odanyúl, ahol éppen a baj van – mert Ő mindig odanyúl, ahol éppen a baj van. Az a kéz, amelyikben benne van mindaz, ami nekünk hiányzik: a tisztaság, az erő, az egészség, a békesség. Egy ilyen érintésre megváltozik, meg kell, hogy változzék minden: a halál életté, a kétségbeesés boldog reménységgé; a pokol mennyországgá, a szomorúság örömmé, a bukás győzelemmé – az egész ember valahogy egész más emberré.

Hogy megérinti Jézus ezt az embert, ebben az fejeződik ki, hogy csak a Jézussal helyreállított személyes kontaktus hozza meg az ember számára a gyógyulást. És az is benne van ebben az érintésben, hogy Jézus, amikor megérinti ezt a leprást, vállalja a halál kockázatát azért, hogy adhassa az életnek a valóságát. Átveszi a mi bajunkat azért, hogy átadhassa az Ő életét.

De még nincsen vége a történetnek, mert azt olvassuk azután, hogy amikor ez az ember meggyógyult és felállt boldogan, hogy most már gyógyult, és el akar menni, akkor Jézus megparancsolja néki, hogy „azt senkinek se mondja el; hanem eredj el, úgymond, mutasd meg magad a papnak és vígy áldozatot a te megtisztulásodért, amint Mózes parancsolta, bizonyságul őnékik”. Tehát, aki meggyógyult, az mutassa meg magát: Ne beszéljen róla összevissza, annak nincs semmi hitele. Mutassa meg, hogy ő meggyógyult. Mintha azt mondaná Jézus, hogy most már légy az, amivé lettél! Egy meggyógyult ember a többi ember között. Egy olyan valaki, akin látszik is most már az, hogy tényleg meggyógyult, és most már igyekezhet a Jézus parancsai szerint élni. Mert most már Jézus parancsai nem úgy fognak reád hatni, mint a bélpoklosra az egészség dicsérete; minthogyha egy betegnek arról beszélnénk, hogy milyen jó dolog egészségesnek lenni, hanem most már meggyógyult, és most már élheti a gyógyult embernek az életét. És most már Jézus parancsai nem lesznek többé betölthetetlenek és a keresztyén életnek a valósága nem lesz többé elérhetetlen és megvalósíthatatlan, mert jön velünk Valaki tovább, aki a gyógyíthatatlant is meg tudja gyógyítani. Persze, hogyha önmagamra nézek, ezután is csak mindig azt fogom tapasztalni, hogy nem tudom a meggyógyult ember életét élni. De hogyha Jézusra nézek, akkor egyszerre azt fogom tapasztalni, hogy nini: most már nem is csak bukások, hanem egyre inkább győzelmek is vannak az életemben! Tehát mutasd meg magad otthon, családi körben, meg a barátaid előtt, meg az ismerősök, meg az idegenek között, hogy mit tett veled Jézus! Mutasd meg magad!

Befejezésül, testvérek, még csak egy kis verset hadd olvassak föl. Egy 82 esztendős zsidó-keresztyén – krisztushívő zsidó – asszonynak a verse ez. Meglátogatta egy fiatal leány, egy teológa, és ebből a látogatásból született ez a kicsiny vers. Ne az irodalmi értékét nézzétek, hanem a belső tartalmát, azt a boldog hitvallást, ami tiszta, ami igaz, ami hiteles benne:

Az Úr Jézus úgy óhajtotta, hogy jött egy ifjú teológa.
Áhítatos, hívő lélek, tanul, örül, s ez a mottója:
Én csak Jézusra nézek.
Megrendítettek e szavak. Tudom, hogy Jézus mindent adhat:
Életet és reménységet, ha elbuktál és fölemel téged.
Kell, hogy én is Jézusra nézzek!
Múltkoriban sokszor sújtott a bánat, kétségbeesve könnyem áradt.
De ha akkor föleszmélek: kaptam volna segítséget,
ha csak Jézusra nézek.
Meghajolva jövök elébed: Nézd, Uram, az élet megtépett.
De én tehozzád térek, mert megfogadtam: amíg élek,
én csak Jézusra nézek.

Nézzünk hát mi is Reá, és így mondjuk Néki együtt:

Rád tekint már hitem,
Megváltóm, Istenem,
A Golgotán:
Halld könyörgésemet,
És vedd el vétkemet;
Mostantól hadd legyek
Tied csupán.

(466. ének 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1967. szeptember 10.