Kedves Testvéreim! Ezen a mai napon szerte az egész földkerekségen Boldog újévet kívánnak az emberek egymásnak. Érdemes volna végiggondolni, mi is hát igazán a tartalma ennek a kívánságnak, milyen vágy van kifejezve ebben a kívánságban, hogy „Boldog újévet!”. Valószínűleg olyanforma ez a kívánság, mint amit a szép régi magyar köszöntés fejez ki: „Adjon Isten bort, búzát, békességet bőségesen!” Igen, mert a mi emberi értékelésünk szerint értékeli az esztendőt, hogy siker, jólét, nyugodt élet tartozik hozzá. Kétségtelenül nagy dolog, ha mindez megvan, de ha nem váltja valóra az ilyen kívánságainkat, megint boldogtalanok vagyunk, mint amilyenek voltunk egyébként is. Úgy gondolom, hogy valahogy több kellene nekünk ahhoz, hogy igazán boldogabb legyen a mi új évünk. Abban látom a boldogságot, hogy az ember mindenféle helyzetben igent tudjon mondani az életre, el tudja fogadni az életét úgy, ahogy Isten adja. Boldognak lenni valahogy azt jelenti, hogy az életet a maga magasságaival, örömeivel és bánataival, fényével és árnyékával, mindenestől úgy, ahogy van – vállalom, szeretem, áldást mondok rá, áldást találok benne. Tehát ez a boldogság azt jelenti, hogy nem kívül boldog valaki, hanem belülről boldog – egy belső rendbenlétet jelent, talán így is mondhatnám: összhangban lenni az örök renddel, Isten örök akaratával. Ezért én most úgy kívánok mindnyájatoknak, akik itt vagytok nagyon boldog új esztendőt, hogy szeretnék a szívetekbe vésni és az ajkatokra adni egy nagyon egyszerű, rövid kis imádságot, azt amit épp az előbb olvastam fel a Bibliából. Lehetne-e boldogabb új esztendőt váró óhaj, mint épp ez a könyörgés, hogy „Uram, mutasd meg nekünk, a földön botladozó, botorkáló vándoroknak a Te utadat, hogy el ne vesszünk, el ne tévelyedjünk a ködbevesző új esztendő ezerfelé elágazó útvesztőiben!”
Tudjátok, hasznos kis imádság ez, ha komolyan vesszük. Próbáljuk komolyan venni! De ha komolyan vesszük, vegyük szó szerint is, úgy, ahogy Isten igéje adja az ajkunkra. Mert nem én formáltam meg – Isten igéjében van benne, ott pedig így van: „Utaidat Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem. Vezess engem a te igazságodban és taníts engem..." Érzitek, miről van szó? Nem arról, hogy az én utamat mutasd meg – nem a magam feje szerint választott módokról, lehetőségekről van szó –, hanem Isten útjairól, ösvényeiről. Szeretném nagyon kihangsúlyozni, milyen makacsok vagyunk a mi életünk útjainak a megválasztásánál: Bár sokszor megtapasztaltuk már, hogy bajba jutottunk, mégis a legközelebbi újrakezdésnél megint csak a magunk feje szerinti utat választjuk. Megint zsákutcába megyünk, elkeseredésünkben még Istent is okoljuk érte, szemrehányással illetjük, hogy „lám, ide jutottunk". Pedig az útnak a kezdeténél eszünkbe sem jutott kikérni a tanácsát, nem kerestük az útjait. Akinek igazán szívbéli óhajtása, hogy el ne tévedjen, mindenekelőtt számolnia kell a nagy igazsággal: azzal, hogy Isten útjai nagyon sokszor mások, mint a mi útjaink. Isten útjai nagyon sokszor nem azonosak a mi gondolatunkkal. Ne próbáljuk találgatni, hogy mi lesz, hogy mit hoz ez az új esztendő. Ne feszegessünk olyan titkot, ne aggódjunk előre olyan dolgokért, amelyeket az Úristen úgyis önmagának tart fenn. Különösen ne várjuk Istentől azt, hogy Ő majd végiggondolja szépen kitervezett útjaink minden részletét, majd hozzáigazítja az Ő hatalmát, segítségét ahhoz, amit a mi szívünk vágya elképzelt, óhajt. Hanem igen, számoljunk előre azzal, hogy ebben az új esztendőben nem lesz minden úgy, ahogy mi szeretnénk. Isten már előre figyelmeztet, hogy ő esetleg keresztülhúzza az álmainkat, óhajtásainkat, a szívünk vágyát. Képzeljétek el: ha a mi gondolataink szerint kedvezne nekünk Isten, akkor mi a széles úton hamarosan besétálnánk a pokolba – vagy a földi pokolba, vagy pedig a kárhozat poklába. Mert a mi szívünk nagyon-nagyon romlott jószág, bizony igen sok bajba tudja vinni azt, aki gátlás nélkül enged neki. Isten valami jobbat, sokkal többet akar nekünk adni annál, mint amit a szívünk kíván. Tehát elsősorban ezt jegyezzük meg nagyon jól, hogy ebben a kis imádságban nem arról van szó, hogy „az én útjaimat mutasd meg nekem, és segíts engem ezen előre jutni”, hanem kifejezetten ,,a Te útjaidat, ösvényeidet mutasd meg nekem, azokon vezess, mert az új esztendőben azokon akarok járni”.
Engedelmes meghajlás ez a hatalmas Isten előtt, ami talán a legnehezebb az ember számára. Pedig itt kezdődik az egész hívő élet, a készséggel való elfogadása annak az Istennek, aki jobban tudja, mint én, hogy ne úgy tegye, amint én akarom, hanem amint Ő. Azt is nagyon világosan kell látnunk, hogy Isten az ő útjait nem szokta előre teljes távlatában, hosszában felfedni előttünk, mindig csak apró részletekben. Azt tudtul adja, hogy az az út, amelyen vezetni akar, hova visz, hogy mi a végcél: az örökkévaló dicsőség. De ennek az útnak egyes szakaszai szinte csak lépésről lépésre világosodnak meg előttünk. Valahogy olyanformán, mint ahogy a sötétben a keskeny ösvényen haladva, aki jól ismeri az utat, előttem megy, jól világít a lámpással, odavilágít a lábam elé. Ez arra nagyon jó, hogy az ember érezze, észrevegye a szakadékot, ki tudja kerülni a dolgokat, amikben megbotlanék, a félrelépéssel járó veszedelmeket, és tudja biztosan, hogy halad előre a cél felé. De annak az útnak minden egyes kanyarulata csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor odaér az ember. Az életünk lapjai le vannak pecsételve, csak időről időre bontja fel Isten ezeket a pecséteket. Titok előttünk még a következő óra is, nem hogy egy egész jövendő esztendő. Hiába szeretnénk róla fellebbenteni a fátylat, nem tudjuk meglesni, hogy karácsonyfát vagy temetői fejfát készít-e valamelyikünk számára; nagyon nagy örömmel vagy nagyon nagy bánattal, nyomorúsággal akar-e meglátogatni valamelyikünket. De mennyi szeretet van ebben a jövendő eltakarásában! Mert képzeljétek el, ha már most előre látnánk az 1968. esztendő minden útját: volnának olyanok, akik a rémülettől az öngyilkosságba menekülnének, és talán volnának olyanok, akik látván a sikereket, a jólétet ami reájuk vár, még nagyobb semmittevésbe süllyednének. Így tart alázatban bennünket az Isten, és így érezzük igazán azt minden pillanatban, hogy mennyire rá vagyunk utalva az Ő kegyelmére. Ezért mondotta Jézus: „Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől, a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja." Aki már ma a holnap felől aggódik, a ma terhéhez a holnap és holnapután terhét is magára veszi, ne csodálkozzék, ha összeroskad alatta.
Isten mindig mindenkinek az egynapi teher hordozására adja az erőt. De ha megadja, rá mered-e hát bízni magadat egészen az ő vezetésére, lépésről lépésre az ő útjain? Mert ha igen, ne félj a titoktól, ne ijedj meg a sötétségtől, nem fogsz eltévedni, mindig fogod tudni – ha mást nem – a következő lépést. És nem elég-e ennyi egy hazafelé tartó fáradt vándornak?
így szól ez a kis imádság: „Vezess engem a Te igazságodban, mert Te vagy az én szabadító Istenem, mindennap várlak téged!” Vezess, taníts! Erre a vezetésre, erre a tanításra már csak azért is szüksége van minden hívő embernek, hogy az élet legkülönbözőbb helyzeteiben úgy tudjon viselkedni, ahogy egy hívő embernek – Isten gyermekének – kell, és Isten kegyelméhez méltó. Mert valóban felülről való vezetés kell ám ahhoz, hogy valaki az élet nehéz helyzeteiben, roskasztó terhei alatt, kísértések között, szorongató szükségben megtalálja mindig a megfelelő magatartást, tudjon úgy viselkedni, amint kell. Felülről való vezetés, isteni tanítás kell ahhoz, hogy valaki barátok, ellenségek között azt tudja mondani mindig, ami szükséges. És az élet ezer apróbb és nagyobb döntéseiben helyesen tudjon mérlegelni, határozni, és mindig megtalálja a megfelelő kiutat abból a rengeteg útvesztőből, amibe belebonyolódik, és egy bizonyos magasabb szemszögből – szinte Isten szemszögéből – tudja látni, értékelni azokat a mélységeket, magasságokat, amelyeken keresztülvisz az útja. Tehát olyan vezetésre, olyan tanításra van szükségünk, ami nemcsak mutatja mindig a következő lépést, hanem erőt is ad hozzá, hogy azt a lépést meg tudjuk tenni. Ezért „vezess Uram, taníts Uram mindig újra és újra!”. Sóhajts fel: „Vezess Uram, taníts Uram!" És hallgass a vezetésre, a tanításra, és meg fogod kapni, és úgy találod meg mindig azt a lehetőséget, amit az élet legkülönbözőbb helyzeteiben Jézus halála és feltámadása által kivívott győzelem jelent a számunkra. Vezess, taníts! Benne van ebben az is, hogy magunktól képtelenek vagyunk járni az Úrnak útjain. Hallottátok, amit felolvastam a Római levél 12. részéből, hogy milyen legyen a szeretet, meg az egymáshoz való viszonyulás, milyen tűrők, örvendezők, szelídek legyünk stb. – Képtelenek vagyunk erre. Hiába tapasztalt valaki sokat, hiába okult a maga és mások példája árán, látott sokat ebből az életből – mind nem elég enélkül a vezetés nélkül, mindig újra eltéved. Nem vettétek észre, milyen bizonytalanok tudunk lenni sokszor, hányszor melléfogunk, hányszor elhibázzuk a dolgot, milyen értetlenül, tanácstalanul tudunk állni a magunk és a mások élete sebei felett? Hányszor mondjuk – vagy ha szégyelljük is bevallani, hányszor érezzük: „Jaj, most nem így kellett volna szólni!” Vagy amikor egy ilyen vagy amolyan helyzetben megszégyenülünk, alulmaradunk és kétségbeesünk – pedig hát nem kellene ennek így lennie! Hiszen Jézus halála, feltámadása épp azt jelenti, hogy Isten bele akar szólni, nyúlni az életünkbe, át akar formálni bennünket, más emberekké akar tenni, új életet akar adni. Csak azt ne higgyük, hogy az egész megváltás csak arra való, hogy az életünk végén mindazt jóvátegye, amit elrontottunk. Mint a mesében, ahol a végén jóra fordul minden. Jézus nemcsak azért halt meg és támadt fel, hogy egyszer majd mi is boldogan meghalhassunk, hanem azért, hogy boldogan élhessünk, boldogan, összhangban az örök renddel, Isten örök akaratával. Merj tehát nyugodtan, bátran, mindig újra és újra könyörögni! Aki csinálja, az tudhatja – én is ezt szoktam tenni – és ezt mondja: Uram, itt vagyok, belebonyolódtam az élet útvesztőjébe, azt sem tudom, mitévő legyek, nem látok kiutat, nem akarok a magam feje után menni, a magam feje szerint dönteni – vezess Te! Vezess Te, taníts!
Hiszen abban nincs semmi szégyellnivaló sem, hogyha valaki Isten előtt bevallja elégtelenségét, tanácstalanságát, sötétben tapogatózását. Sőt, bár annyira meg tudnánk alázkodni mindnyájan, hogy egy ilyen kudarc után igazi könyörgésre tudnánk fogni a dolgot, hogy „Vezess Uram, taníts!” Sokféle úton járat bennünket Isten ebben az új esztendőben. Lehet, hogy valaki itt közülünk a siker, a jólét, a felemelkedés – földi értelemben véve a boldogság – útját kapja, lehet, de nagyon vigyázzon, mert ezen az úton lehet a leghamarabb eltévedni, a legészrevétlenebbül letérni az Úr útjáról! Ha ide vezet az út, itt kérje igazán, hogy „Vezess és taníts engem, Uram!” Mert láttam valakit: csak úgy zúdult a szerencse feléje, minden sikerült neki – nem tudott mit kezdeni a boldogságával, nagyravágyó lett, elégedetlenség, telhetetlenség töltötte el, az egész világot meg akarta nyerni. Észre sem vette, hogy elveszítette a saját lelkét, boldogtalan volt a nagy boldogságban. Boldogabb az a szenvedő, aki megtalálta a szenvedésnek az értelmét, mint az a boldog, aki nem tudja, mire való a boldogság. Valóban isteni vezetés kell, meg isteni tanítás, hogy valaki előtt megvilágosodjék a saját szerencséjének, boldogságának az értelme: hogy az küldetés a boldogtalanok boldogítására! Lehet, hogy valakinek az útjára az elkövetkezendő esztendőben nehéz szenvedések árnyéka borul, de ha úgy tudja – úgy tudod – elfogadni, hogy ez most Isten útja számodra, a legsötétebb árnyékokra is fény derül, nem veszteség lesz többé, hanem csodálatos módon nyereség, lelki meggazdagodás és felemelkedés.
A terhek alatt roskadozva sohase azt kérdezd, hogy: Miért Uram? – ha nem mindig azt mondd: Vezess Uram! Taníts Uram! És akkor nem fogsz összeroskadni, és annál hamarabb megtudod, hogy Isten minden szenvedésbe, minden nyomorúságba valami nagy áldást, ajándékot rejtett el számodra. A jövő szürke ködében lehet, hogy valamelyikünk életének az útja a halál sötét völgyébe tér majd be. Nagyon valószínű, hogy itt tévednénk el legjobban, itt jutnánk a legnagyobb bajba, ha nem lenne valaki, aki vezet, mutatja az utat a halálon át, be az örökkévalóságba. Így pedig a legfélelmetesebb útvesztő a legboldogabb út lehet: megérkezés az örökkévalóságba. Hiszen Jézusnak a halála és feltámadása éppen ezt az utat világítja be, ez a legtündöklőbb, amelyik a földről a mennybe vezet.
Azt mondja Jézus: „Én vagyok az út..." Ő jár előttünk, az a Jézus, aki ennek a földi életnek minden zegét-zugát bejárta, és aki ebben a földi útvesztőben egyedül ismeri igazán az Úr útjait. És az a kis lámpás, amivel a lábunk elé világít, az az Ő hozzánk szóló szava, szent beszéde, az éltető ige, amellyel vezet, tanít, mutatja az utat, és ezzel ad erőt. Tanulmányozd tehát buzgóbban, odaadóbban, hogy ebben az esztendőben az életed igazán összhangba tudjon kerülni az örök renddel: az Isten akaratával. Legyen ez az új esztendő mindnyájunk számára a sokkal komolyabb, alaposabb igeolvasás és tanulmányozás áldott éve!
Induljatok hát bátran neki ennek az esztendőnek ezzel a kis imádsággal, hogy „Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg, vezess a Te igazságodban és taníts, mert Te vagy az én szabadító Istenem, mindennap várlak Téged!”
Igen, mindennap! Aki igazán mindennap így várja az Urat, és az ő útmutatását, annak a számára egészen bizonyosan áldott és boldog lesz ez az új esztendő!
Ámen.
„Csak vezess Uram végig és fog kezem,
Míg boldogan a célhoz elérkezem,
Mert nélküled az én erőm oly kevés,
De hol Te jársz előttem, nincs rettegés.
Szent irgalmaddal szívemet födjed bé,
Tedd örömben és bánatban csöndessé,
Hogy hadd pihenjen lábadnál gyermeked,
Ki szemlehunyva téged híven követ.
Ha gyarlóságom meg nem is érzené:
A vak homályból te mutatsz ég felé;
Csak vezess, Uram, végig és fogd kezem,
Míg boldogan a célhoz elérkezem.”
(462. ének)
Dátum: 1968. január 1. Újév