Joó Sándor Dr.

Vannak olyan magas hegyek, ahová a leggyakorlottabb turistának sem ajánlatos egyedül, vezető nélkül elindulnia, mert könnyen végzetessé válhat ez a vállalkozása. Nem elég a bátorság és az ügyesség, ismerni kell a járható utakat, a keskeny ösvényeket, amelyek sziklák és szakadékok között átvisznek. Ezért van a vezető, mert ő tudja csak, merre kell menni. Ilyen rejtelmes, nagy hegyként magasodik előttünk minden új esztendő is. Ki tudja ma még, milyen titokzatos mélységek és magasságok, veszedelmes szakadékok bukkannak elénk, amint majd odaérünk hozzájuk? Senki ne induljon neki az útnak vezető nélkül, mert könnyen eltéved, veszélybe jut, elvész, és végzetessé válhat számára e vakmerő vállalkozás! Testvérek, ugye hisszük azt, hogy itt van most Valaki? Láthatatlan, de személyes, élő valóságában itt van Isten köztünk! Az Úr, Aki ismeri az utat! Halljátok csak, Igénkben Ő maga ajánlkozik vezetőnek: “Így szól az Úr, Megváltód Izráelnek Szentje: Én vagyok az Úr, ki tanítalak hasznosra, és vezetlek oly úton, amelyen járnod kell.” Akik most elfogadják ezt az ajánlatot, azoknak már előre ad néhány jó tanácsot, gyakorlati útmutatást. Azokat már előre figyelmezteti, hogy mire ügyeljenek bizonyos eshetőségek között, az élet különböző helyzeteiben. Mindezt egy közismert, újszövetségi történet tanulságaiból mi is meghallhatjuk most. Bár igazán az Ő szavát hallanánk meg a szívünkkel!

A történet úgy kezdődik, hogy nem vezeti Jézus a tanítványait, hanem küldi. Ő máshová megy. Föl a hegyre imádkozni, tanítványainak pedig megparancsolja, hogy menjenek át előre a túlsó partra. Közben besötétedik, ellenszél támad, vihar kerekedik, és a tanítványok ott vannak egyedül az éjszakai tenger közepén, a háborgó habok között. Úgy néz ki, mintha Jézus magukra hagyta volna őket, hadd küszködjenek az elemekkel. Hogy tud ilyenkor nyugodtan imádkozni, nagy, csendes áhítatba merülni, magányosan egy hegycsúcsra félrevonulni, amikor az övéi bajba kerültek, kínlódnak, verejtékezve küzdenek?! A tanítványok veszedelemben vannak, Jézus pedig biztonságban a hegyen! Azt mondja a Vezetőnk, hogy a mi utunkon is előfordulhat majd ugyanilyen helyzet. Tehát az, hogy a szél szembefúj, habok háborgatják hajónkat, nagy sötétség, kilátástalan éjszaka borul az életünkre, nagyon meg kell feszíteni minden erőt. Rettentő küzdelmet kell vívni bűnnel, kísértéssel, Sátánnal, emberekkel, feladatokkal, és mindezt látszólag egyedül, magunkra hagyatva. Előfordulhatnak olyan helyzetek, amelyekben a legnagyobb szükség lenne az Úrra, és úgy néz ki minden, mintha Ő nem lenne velünk! Mintha nem törődne azzal, hogy elveszünk!

Nos, hát nem így van! Ugyanaz a Jézus, Aki azon az éjszakán a hegyen imádkozott, míg tanítványai vesződtek, most az Atya jobbján, tehát a legfőbb helyen tölti be ezt a drága szolgálatot, a közbenjáró imádság szent szolgálatát. Isten Igéje erről így tesz bizonyságot: “Olyan főpapunk van, aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára ült” és “mindenha él, hogy esedezzék érettük.” (Zsid 8,1; 7,25) Jézus maga imádkozik érettünk a mennyben. A hívő ember tudja, mit jelent az, amikor imádkoznak érte. “Imádkozzatok egymásért,... mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” (Jak 5,16) Hát még Jézus imádsága milyen hasznos lehet!

Nem tétlenül nézi a magasból a mi kínlódásunkat, hanem a láthatatlan világ erőit irányítja. Küldi azoknak, akik a hit által a viharos tengeren is kapcsolatban vannak vele! Ma már senki sem csodálkozik azon, hogy egy hajó a tenger közepén is szikratávíróval állandó kapcsolatot tart fönn a parttal, a kikötővel. Nagyon sok hívő embernek drága tapasztalata az, hogy ennél sokkal valóságosabb kapcsolat állhat fönn az élet tengerén hányódó lélek és az örökkévalóság partja között. Nem baj a vihar, csak arra vigyázz, hogy meg ne szakadjon a láthatatlan kapcsolat! Csak azt ne hidd el soha, semmilyen körülmények között, hogy az Úr nem törődik veled, elfeledkezett rólad! Vedd elő ilyenkor a Bibliát, olvasd el belőle a biztatást: “Hát elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem. Íme, az én markaimba metszettelek fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen.” (Ézs 49,15-16) Gondolj arra, mit tett érted az Úr Jézus! Elfeledkezhetnék-e Ő arról, aki helyett önként vállalta a pokol és a kárhozat minden kínját? Aki miatt olyan véresen gyötrődött a Gecsemáné-kertben, a főpap udvarán, Pilátus előtt és a keresztfán? Így gondolj Reá a viharban!

Azt olvassuk továbbá, hogy az éjszaka negyedik részében Jézus hozzájuk ment a tengeren járván. Most derül ki, mennyire nem feledkezett meg róluk. Ha sokára is, de bizonyára még nem későn, megérkezik végre! Nemcsak akkor, hanem most is! Lehet, hogy a vihar és a sötétség tovább fokozódik, de mire szükséges, Jézus biztosan utánunk jön, elér bennünket a kellő időben! Csak bízd rá, hogy hogyan, majd Ő megtalálja az utat és módot! Lám, a tengeren járva ment utánuk. Igen, ami éppen a problémát okozta, ami olyan félelmetesen viharzott körülötted, éppen ami olyan reménytelenül elválasztott Tőle, annak a tetején jön! Éppen ami miatt te sohasem mehettél volna oda Hozzá, a fölött jár Ő királyi hatalommal és méltósággal, és így közeledik hozzád! Senki és semmi nem tarthatja Őt vissza abban, hogy az övéinek a kellő időben megvigye a segítséget! Ha majd egy éjszaka negyedik szakában benned is föltámad a kétség, hol van Jézus, nyugtasd meg a lelkedet, hogy jönnie kell, talán már útban is van, nem késik el az Úr!

“És mikor látták a tanítványok, hogy ő a tengeren jár, megrémültek, mondván: Ez kísértet; és a félelem miatt kiáltoztak.” Nézzétek csak! Mitől rémültek meg? Nem a valóságtól, hanem egy elképzelt veszedelemtől! Rendszerint így van ez: legtöbbször nem a valóság az igazán félelmetes, hanem az, amibe saját képzeletünk a valóságot fölöltözteti, amilyenre a fantáziánk kiszínezi, megnagyítja és kivetíti! Milyen jó ezt előre tudni, és milyen jó lenne nem elfelejteni, és nem össze-vissza mindenféle rémeket elképzelni, fejvesztetten rémüldözni, amikor arra semmi reális ok nincsen! Lám, mire képes a saját fantazmagóriáitól egyensúlyát vesztett lélek: ijesztő rémnek látja azt a Jézust, Aki a segítségére jön! Ott is veszedelmet lát közeledni, amikor pedig Jézus akarja megmutatni magát még hatalmasabb dicsőségében, valóságában, mint amilyennek eddig ismerte őt a lélek!

Ó, de sokszor előfordult már, hogy éppen olyan eseményben jött Jézus egészen közel egy lélekhez, ami nagyon félelmetesnek látszott, ami ijesztő volt, ami elől legszívesebben elfutott volna az a lélek! És Testvérek, az Úr Jézus nem elégszik meg azzal, hogy csak távolról gondoljon Reá egy ember. Be akar Ő szállni mindenikünk életének a hajójába! Ott akar lenni életünk középpontjában, és ez bizony nagyon gyakran nem megy simán! Olyan eseményekben jön, amiknek a közeledtére megremeg a szívünk! De halljuk ilyenkor a biztatását is: “Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Lehet, hogy anyagi veszteség, betegség, szenvedés, vagy egyenesen a halál réme fenyeget majd, de ne feledd: megmondta előre az Úr: Ő jön benne feléd! Bűnbocsátó kegyelmével, megújító Lelkével Ő akar belépni és uralkodni a szívedben! “Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!”

Azután Péter is kilép a hajóból Jézus szavára, ő is ugyanúgy jár a vízen, mint Jézus! Azt akarja ezzel tudtunkra adni az Úr, hogy hit által, Őreá szegeződő tekintettel lehet járni a vízen! Mit jelent ez a mi számunkra? Azt, hogy meg lehet maradni csodamódon a teljes bizonytalanságban is. Emlékszünk még ezekre a régi fogalmakra: fix fizetés, hozomány, stafírung, földbirtok, bankbetét, tőke és kamatai? Akinek ez megvolt, ebbe vetette minden bizalmát. Akinek pedig nem volt ilyen, minden erejével erre törekedett. El sem lehetett képzelni nyugodt, békés életet ezek nélkül! Most mindezek messze mögöttünk maradtak. És ezzel arra tanítgat Isten, hogy járjunk a vizeken. Van ebben valami különös szépség a hívő ember számára. Kiléptünk az emberi biztosítékokból - vagy legalábbis azokból, amikről azt hittük, hogy ezek biztosak. Kiléptünk abból a görcsös, hitetlen erőlködésből, amellyel én akartam mindent bebiztosítani önmagamnak, én akartam megalapozni a jövendőm. Most szabad megtapasztalnunk azt, hogy hatalmas és kegyelmes Istenünk van, akinek az erejével lehet a vizeken is járni! Hívő ember nem siratja a régit, és nem remeg az új miatt, hanem Jézus hívására kiszáll a hajóból, elindul, és boldog tapasztalásokat szerez arról, hogy lehet a vizeken járni! Az a víz nemcsak Jézus lába alatt, hanem a Jézusra hittel föltekintő tanítvány lába alatt is engedelmeskedik az Úrnak! Ahol van Jézusba vetett hit és engedelmesség az Ő szava, Igéje iránt, ott a lehetetlen is lehetségessé válik! Érthetetlen dolog ez, de tapasztalati igazság. A hit és engedelmesség józanságában ma is mindig csodák történnek! Péter Jézus hívására indult el a vízen. Azt mondta néki Jézus: jövel! És Péter merte szaván fogni az Urat: Ő mondta, akkor pedig lehet! Rajta hát! Aki így rá meri tenni az életét Jézus szavára, az mindig megtapasztalja, hogy az Ő Igéje szilárdabb talaj a lába alatt, mint a szárazföld!

Még egy drága biztatás van ebben a történetben: amikor Péter hite megrendült a környező veszély és bizonytalanság láttára, és süllyedni kezdett, még itt, ebben az elnyeléssel fenyegető végveszélyben is volt szabadulás a számára! Kicsinyhitű - mondja szelíden Jézus - miért kételkedtél? Kicsinyhitű: ezt a görög szöveg szó szerinti fordításában így is lehetne mondani: rövid hitű. A hit is lehet rövid, mint a takaró: nem futja belőle éppen akkor, amikor a legjobban kellene. Nem hitetlen! Van hite, csak nem elég, nem ér végig! És még ebben a kétségbeejtő helyzetben is van segítség!

Amikor az én hitem karja nem bír már tovább kapaszkodni, Ő nyújtja ki a kezét, és Ő ragad meg! Milyen csodálatos: Péter akkor volt a legközelebb Jézushoz, amikor merülni kezdett, és kiáltott! Így van a Bibliában mindenütt: ahol a legnagyobb a szükség, ott van a legközelebb az Úr az ő segítségével! Ahol a bűn megnövekedik, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik! Életünk mélypontjain tapasztaljuk meg legreálisabb valóságában Urunk megtartó kegyelmét!

Végül: “amikor beléptek a hajóba, elállt a szél!” Ha itt az ideje, ha jónak látja az Úr, lecsendesíti a vihart is! Van hatalma rá, hiszen néki adatott minden hatalom mennyen és földön!

Így végződik a történet: “A hajóban lévők pedig hozzámenvén, leborultak előtte, mondván: Bizony, Isten Fia vagy!” Testvérek, amivel ez a történet végződik, kezdődjék azzal a mi új évünk: Előtte való leborulással, boldog hitvallással: Bizony, Isten Fia vagy! Vezess hát, Jézusunk, s véled indulunk!

Vezess, Jézusunk, S véled indulunk.
Küzdelemre hív az élet,
Hadd kövessünk benne téged:
Fogjad a kezünk, Míg megérkezünk.

Adj erős szívet, Hogy legyünk hívek.
És, ha terhet kell viselnünk,
Panaszt mégsem ejt a nyelvünk;
Rögös bár utunk, Hozzád így jutunk.

Sebzett szívünk majd Mikor felsóhajt,
Vagy, ha másért bánat éget,
Adj türelmet, békességet,
Reménnyel teli Rád tekinteni.

Kísérd lépteink Éltünk végéig,
És, ha roskadozva járunk,
Benned támaszt hadd találunk,
Míg elfogy az út, S mennyben nyitsz kaput.

(434. ének 1-4. vers)

Ámen

Dátum: 1952. január 1. Újév.

Kedves Testvéreim! A szilveszter este sötétjéből, talán mámorából megérkeztünk az új esztendő bizonytalanságába. Úgy áll előttünk ez az új év, mint egy nagy kérdőjel: barátunk lesz-e, vagy ellenségünk? Valóra váltja-e szép, régi álmainkat, terveinket, vagy gondok, félelmek, aggodalmak terheivel rakja meg még jobban a vállunkat és szívünket? Vannak, akik derűlátóan néznek a jövő felé. Meg kellene kérdezni, mire alapítják nagy derűlátásukat. Vannak, akik meg sötéten látnak. Meg kellene kérdeznünk, mire alapítják sötéten látásukat. Mind az egyik, mind a másik csak találgatás, kegyes óhajtás, a bizonytalanságban való tapogatózás. Nincs hát semmi bizonyosság, amibe bele lehetne kapaszkodni, amihez tájékozódni lehetne, ami megbízható, szilárd pontot jelenthetne ebben a tétova nagy bizonytalanságban? Azt szokták mondani: semmi sem bizonyos, csak a halál. Ez valóban így van! Minden egyéb esetleges, ingatag, változó, bizonytalan. Csak a halál a föltétlenül bizonyos. De ez éppen nem megnyugtató bizonyosság! Hiszen éppen az teszi életünket olyan rettentő bizonytalanná, hogy a halál olyan nagyon bizonyos!

Testvéreim, itt van nekünk, Isten népének az a nagy vigasztalásunk, hogy a halálon túl is van számunkra még a halálnál is nagyobb bizonyosságunk! Minden sötét bizonytalanságban és a halál még sötétebb bizonyosságában van egy fénylő pont, szilárd támaszték, felséges bizonyosság. Az, amibe életének rettentő viharai között Pál apostol is kapaszkodott: a hatalmas Isten örök, változhatatlan szeretete! Ezért tud az apostol még sok szenvedése és gyötrelmei között is így ujjongani: "Meg vagyok győződve, hogy semmi a világon el nem tud szakítani bennünket az Isten szerelmétől, amely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban." Ez a szeretete Istennek az Ő választottai, az Ő egyháza iránt valóban mindennél több és mindennél hatalmasabb! Ebben a szeretetben azután a Krisztusban való hitem által föltétlenül bizonyos lehetek, és semmi okom nincs arra, hogy egy pillanatig kételkedjem benne. Mert Istennek ez a szeretete az által, amit Ő Jézus Krisztussal cselekedett, amikor Őt érettünk halálra adta: ugyancsak szilárdan és rendíthetetlenül meg van alapozva. “Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett - mondja az apostol -, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (32. vers) Isten örök szeretetének az igazi megismerése annak a felséges ténynek a hit által való megismerésénél kezdődik, hogy Ő Jézust mindnyájunkért, tehát érettem is odaadta, halálra adta.

Persze, aki nem a Krisztusban megjelent és megbizonyított isteni szeretetre, tehát nem Isten megváltó szeretetére számít, hanem csak egy ún. “Jóistennek” a jószívűségére, nagyon is félremagyarázott jóságára: az fölöttébb bizonytalan alapokra helyezi a bizalmát, homokra építi a hitét, amit az első szélvihar romba dönt. Isten szeretete csak azok számára jelent rendíthetetlen bizonyosságot, akik ezt a szeretetet azon a közvetítő csatornán át fogják föl, amelyen Isten árasztja: a megfeszített és feltámadott, élő Jézus Krisztus személyén át! És ne értsük félre a dolgot, nehogy homokra építse valaki a bizalmát! Ebben az Igében és ebben a prédikációban csak erről van szó: semmi sem szakaszthat el Isten szerelmétől, ami a mi Urunk Jézus Krisztusban van.

Ebből a vallomásból először is azt látjuk, hogy Pál nem abban bizonyos, hogy ő minden nyomorúsága közepette is szeretni fogja Istent, hitének, bizalmának karjaival belekapaszkodik az Ő hatalmas kezébe, hanem arról van meggyőződve, hogy Isten fogja őt mindig, egyformán, változatlanul szeretni. Ez pedig lényeges különbség! Akkor volna legbizonytalanabb az életünk, ha attól függene a sorsunk, hogy mennyire szeretjük Istent! Hiszen velünk még az is előfordul, hogy durcásan elfordulunk Tőle néha, amikor azt hisszük rövidlátásunkban, hogy megbántott bennünket. Sőt, lázadozunk ellene, duzzogunk Vele szemben. Mi volnánk a legnyomorultabbak, ha ránk volna bízva, hogy kapaszkodjunk bele az Isten kezébe. Olyan volna ez, mintha a vaspálcikát arra biztatnák, hogy jó erősen fogózkodjék bele a mágnesbe. Soha nem merném azt mondani, hogy az Úr Istent minden körülmények között egyformán forrón fogom szeretni. Hiszen nincsen változóbb valami az emberi léleknél és az emberi érzéseknél. A bizonyosságom tehát nem önmagamban van, hanem az Úr Istenben, Aki az Ő irántam való, örök szeretetét egyszer s mindenkorra megbizonyította azzal, hogy Krisztusban emberré lett, vállalta a sorsomat, magára vette bűneimet, elszenvedte a büntetésemet, és megváltott a haláltól. Ez a szeretet irányomban soha meg nem változik, ki nem hűl, és el nem fogy. Nagyon boldog dolog, ha azt tudod mondani, hogy szereted az Istent, de még ennél is nagyobb és boldogabb dolog az, hogy Ő szeret téged!

És most ennek az új esztendőnek a küszöbén hadd hirdessem minden Krisztusban megváltott léleknek ezt a legnagyobb és legboldogabb bizonyosságot, hogy Ő szeret bennünket! A most kezdődő évnek minden napján gondolj arra, Testvérem, hogy az Isten, a világmindenség leghatalmasabb Ura végtelenül, változhatatlanul és szüntelenül szeret téged!

Amikor Pál bizonyságot tesz arról, hogy semmi a világon el nem szakaszthatja Isten szerelmétől, ugyanakkor azt is tudtunkra adja, hogy Istennek ez a nagy szeretete nem zárja ki életünkből a nehézségeket és kellemetlenségeket. Isten nem akar hamis derűlátással biztatni. Nem ígér zavartalan, virágházi életet senkinek. Sőt, az Ige egyenesen nyomorúságról, szorongattatásról, üldözésről, éhségről, meztelenségről - tehát nélkülözésekről -, továbbá veszedelemről és fegyverekről beszél (v.ö. 35. vers) Egyenesen azt mondja, hogy: “Te éretted gyilkoltatunk minden napon; olybá tekintenek, mint vágójuhokat. De mindezekben felettébb diadalmaskodunk, Az által, a ki minket szeretett” (36-37. vers) Fontos itt az, hogy mindezekben diadalmaskodunk. Tehát nem arról van szó, hogy mindezektől a nehézségektől megmenti Isten szerelme az Övéit, hanem arról, hogy mindezekben a nehézségekben tartja meg őket Isten kegyelme, és éppen ezeken át vezeti az Övéit diadalra.

Jézus azt mondja az Ő hívő gyülekezetéről, hogy a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. Tehát éppen arról beszél, hogy a pokol rettentő kapui igenis rányílnak az egyházra. Krisztus egyházába rettenetes földi és démoni erők fognak beleütközni, de meg is törnek rajta. Minden sátáni erő itt a földön végül is Krisztus egyházán, igazi egyházán törik meg és omlik össze. És Krisztus igazi egyházának nem árt a szenvedés és a nyomorúság: mennél súlyosabb a keresztje, annál jobban erősödik és fejlődik. Csak egy példa: Németországban azok az egyházak erősödtek meg 1944 előtt lelkileg a legjobban, amelyek a rendíthetetlen hithűségük miatt a legtöbb szorongattatásnak és üldözésnek voltak kitéve. Szóról szóra teljesedett be az Ige, hogy “mindezekben felettébb diadalmaskodunk” (37. vers) A Krisztus egyházának, ha igazán Krisztusé, nincs oka félni még a pokol kapuitól sem, mert minden nyomorúságban mégis ő marad a győztes, mégpedig azért, mert senki és semmi sem képes arra, hogy az Istennel való közösségét meglazítsa vagy elszakítsa.

Mireánk, egyénileg is jöhet az új esztendőben sok baj és szenvedés, de azok közül egy sem teheti bizonytalanná számunkra Isten szeretetét. Azt mondja Pál: “Sem halál, sem élet”: az előttünk lévő esztendő göröngyös útjain mi is találkozhatunk a halállal. Ellátogathat hozzánk is ez a nem várt vendég, vagy a viruló életnek sok öröme és boldogsága derülhet reánk - de egyik sem szakaszthat el bennünket Isten szeretetétől!

“Sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok”: Találkozhatunk majd, és fogunk is találkozni a Sátánnal, a világ gonosz hatalmasságával, csábíthat, kísérthet, akár elbuktathat, közeledhet hozzánk földi hatalom, istentagadó világrend formájában, soha nem lesz akkora ereje, hogy letépjen Isten szívéről.

“Sem jelenvalók, sem következendők”: Nehéz lehet majd a mának a terhe, elviselhetetlenné válhat a holnap gondja, de mindez nem jelenti Isten szeretetének az elfordulását tőlem.

“Sem magasság, sem mélység”: A szerencse és a gazdagság szekerén magas csúcsokra érkezhet fel az életünk, vagy ellenkezőleg: nagy, sötét mélységekbe zuhanhatunk alá, de mind a magasságban, mind a mélységben egyaránt közel marad Isten szerelme hozzánk.

“Sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket Isten szerelmétől” - írja végül az apostol. És vajon nem lett volna igaza? Vajon elképzelhető volna az, hogy amikor megkövezték, megostorozták, bebörtönözték vagy kivégezték az apostolt, akkor kevésbé szerette volna őt az Úr? Annak volna ez a szomorú sors a bizonyítéka, hogy megfogyatkozott volna Isten szeretete az apostol iránt? Nem, testvéreim! Sorsunk ilyen vagy amolyan alakulása nem jelenti azt, hogy kevésbé szeret az Úr!

“Diadalmaskodunk, Az által, aki minket szeretett” - mondja az Ige. Ahol Isten szeretete van, ott eleve elrendelés szerint történik minden. Ott predestináció van, ott erő és szabadulás van, hiszen sohasem lehet nagyobb a szükség és nyomorúság, mint amilyen nagy az Isten! Megtörténhet, hogy elhagy az erőm, cserben hagynak a barátaim, elfogy a pénzem, árván maradok, senkim és semmim nem marad, de amíg Isten mellettem marad, addig mindent elviselek! Könnyebb mindent elveszíteni, és csak az Úr Istent megtartani, mint mindennel bővölködni és Istent nélkülözni!

Életbiztosítást kínál ez az Ige, Testvéreim! Igen: életbiztosítást! Olyat, amelyik nem kerül semmibe, mert Isten fizette ki helyettünk Jézus Krisztus drága vérével. Olyan életbiztosítást, amit te magad kapsz meg a halálod után, nem a hozzád tartozók. Olyan életbiztosítást, amelyik sohasem veszíti az értékét. Amit nem lehet ellopni, amit nem tehet tönkre az infláció, nem semmisíthet meg semmiféle földrengés vagy fölfordulás, ami sohasem juthat csődbe. Az örök életnek a biztosításáról van szó, Isten szeretete által! Fogadd el, vagy újítsd meg ez újév reggelén, úgy, hogy beengeded szívedbe az egyetlen bizonyosságot: Istennek a meghalt és feltámadott Krisztusban rád áradó szeretetét!

Ámen

Dátum: 1948. január 1. újév.

Ezeket a szavakat Jézus akkor mondta, amikor valahol Júdeának vagy Galileának valamelyik falujában egy születésétől fogva vak emberrel találkozott. A nyomorult ember láttán a tanítványok rögtön érdekes teológiai vitába kezdtek: "vajon ki vétkezett, ez-é, vagy ennek szülei, hogy íme, vakon született" a szerencsétlen? Kétségtelenül érdekes téma a filozofálni, vitatkozni szerető emberek számára, de ha ezt eldöntik is, ezzel még ezen az emberen nem segítenek, neki magának semmi haszna abból. Nem is megy bele Jézus a vitába, egyetlen mondattal félreteszi az egész elméleti kérdést, és hozzáfog a cselekvéshez, mondván: “Nékem cselekednem kell annak dolgait, a ki elküldött engem, amíg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik.” Mintha azt mondaná: az élet nem filozófia, hanem munkálkodás! Az évnek ezen a mai, utolsó estéjén a múló élet nagy alkalmára figyelmeztet bennünket az Úr ezzel az Igével.

Jézus mindig a leghatározottabb, a legkonkrétabb hivatástudattal járt ezen a földön. Annyira egy volt az Atyával, hogy életében és cselekedeteiben lépésről lépésre lepleződik le Istennek az örökkévalóságban előre elkészített egész üdvterve. Mintha egy láthatatlan menetrend szerint haladna és végezné dolgait e világban. Néki volt a legtöbb tennivalója, és mégsem sietett sohasem. Egy olyan királyság megalapításán munkálkodott, amelyik arra volt rendelve, hogy végérvényesen rend legyen az emberiség részére. De mialatt munkálkodott, sohasem látszott, hogy lázas, sürgő-forgó sietségben volna. Nem mintha rest lett volna, éppen ellenkezőleg! Soha nem vesztegetett el egy pillanatot sem, de nem is volt soha fontoskodóan elfoglalt. Sohasem vesztette szem elől az igazi célt, sohasem tért mellékösvényre, hanem mindig az egy szükségeshez ragaszkodott. Tudta pontosan, mettől meddig tart az idő, amíg munkálkodhat e földön. Tudta, mit kell ezalatt elvégeznie mint Isten küldöttének, és amikor elérkezett a végső pillanata a kiszabott időnek, nyugodtan mondhatta: Elvégeztetett! Így élt Ő közöttünk, a mi isteni Testvérünk! Pontosan úgy, ahogyan mondta: “Nekem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van.”

Ha még Ő is érezte a feladata elvégzésére kiszabott idő rövidségének a sürgetését, mennyivel inkább kell éreznünk nekünk, akik még csak nem is tudjuk, mekkorára szabatott ki az idő a számunkra! Egy dolog kétségtelen: ez az Ige ránk is érvényes. A mi feladatunk is az, hogy cselekednünk kell Annak dolgait, Aki elküldött minket, amíg nappal van, mert eljön az éjszaka, és akkor senki sem munkálkodhat már. Senki sincs csak úgy véletlenül e világon! Minden ember Isten küldötte! Istennek minden ember életével célja van! Céltalan élet nincs is egyáltalán, legföljebb olyan, amelyik ezt az Isten által rendelt célt nem ismerte még föl a maga életében. Isten minden emberre rábíz valami feladatot, minden élet hordoz magán egy felülről való üzenetet. Isten mindenkit meghatározott hivatással küld az életbe. Azt persze nehéz lenne részletezni, hogy kire milyen speciális feladatot bízott Isten, de a nagy, közös cél, amit Isten minden ember életével el akar érni, mégis az, hogy meg akar váltani bennünket! Részesíteni akar abban a kegyelemben, amit Jézus megváltó halálában adott, hogy azután valóban mint az Ő megváltottai, az Ő dicsőségére élhessünk! Istennek az a célja a te életeddel is, hogy megtisztulva a Krisztus bűntörlő vére által, a magad helyén, a magad körében, tőled telhető módon járulj hozzá az Ő dicsősége növeléséhez.

Minden ember, aki hisz Istenben a Jézus Krisztus által, a jézusi szellemiség képviselője, Istennek küldötte a maga helyén. Istennek olyan munkatársa, akivel együtt végzi tovább Isten az embereket és a világot gyógyító, segítő, áldó munkáját. Nekünk, akik ismerjük Istent, az a tőle való küldetésünk, hogy a többi embernek és a világnak haszna legyen abból, hogy nekünk Ő az Urunk. Hogy nekünk olyan Urunk van, Aki szeret, megbocsát, vigasztal, felemel, erőt ad, üdvözít! Igen, ez a mi földi életünk nagy alkalma, hogy cselekedjük Annak dolgait, Aki elküldött bennünket!

És ha bányában dolgozik valaki, vagy íróasztal mellett, vagy ha kórházi ágyon fekszik, vagy vidám társaságban szórakozik szilveszter este, ha börtönben ül, vagy az iskola padjaiban: hiheti bátran, hogy oda is Isten küldte. Ott is van Istennek olyan dolga, amit éppen neki kell ott megcselekednie! Bármilyen életpályán működő ember, bármilyen életkörülmény között élő ember megtalálhatja legfőbb hivatását abban, hogy ott, ahol éppen van, Krisztus szellemének a megtestesítője legyen, az Ő szándékát és az Ő cselekedeteit valósítsa meg a dolgokkal és az emberekkel való kapcsolatában. Gyakran szólt erről Isten nekünk az igehirdetésekben az elmúlt esztendő folyamán. Nem új dolog az hát, amiről itt szó van!

De most még egy nagy figyelmeztetés jön hozzá: cselekednünk kell annak dolgait, Aki elküldött bennünket, amíg nappal van, mert eljő az éjszaka, amikor senki nem munkálkodhat. Tehát a mi Istentől rendelt feladataink elvégzéséhez csak egy nappalunk van. Egy nappalnyi időnk! Ez a nappal a földi életünk idejét jelzi. Egy nappalnyi idő bizony rövid idő, nagyon hamar eltelik napkeltétől a napnyugtáig! És meghatározott idő: ha a nap már lefelé halad, nincs olyan hatalom a világon, ami meghosszabbíthatná állását akár csak egy pillanatra is. És az a munka, amit el nem végeztünk nappal, örökre elvégezetlen marad. Mert ha eljő az éjszaka, senki nem munkálkodhat többé.

Egyikünk sem tudja, hol tart a nappala, emelkedőben, delelőn vagy lenyugvóban, mennyi ideje van még a sötétség beálltáig. De az kétségtelen, hogy az óramutató erősen halad tovább, előre. Ímé, ma: “Ismét egyik esztendeje, Istentől kimért ideje Telék el a múlandóságnak.” (280. ének 1. vers) Ez a mai este is arra figyelmeztet, hogy egy egész esztendővel rövidült meg az a nappal, és jött közelebb az az este! Ilyenkor, év utolsó estéjén szinte kézzelfogható az idő múlása. Látjuk magunkon, hogy több lett az ősz hajszál a fejünkön, a ránc az arcunkon, nagy adag erő fogyott újra az izmainkból. Mégis úgy élünk, mintha végtelen volna a nappal. Mennyi kétségbeesett erőfeszítést teszünk az idő megállítására! Az egész kozmetika nem egyéb, mint kétségbeesett küzdelem a ránk szürkülő este ellen! Csak a mámoros jókedv áltatja magát azzal, hogy: “Sosem halunk meg!” De maga sem hiszi, hogy igaz, amit mond! Sőt, azért mondja csak, mert szeretné feledtetni önmagával is, hogy a vidám percek, az élet-órák veszedelmesen futnak tovább. Hiába igyekszünk azt a látszatot kelteni, mintha mit sem múlt volna az idő fölöttünk. Hiába nem akarunk gondolni sem rá, tudjuk, érezzük, látjuk, hogy egyre fogy a nappalunk, megyünk az este felé!

Íme, az életünkből most megint temetünk egy egész esztendőt. És ez még nem volna baj, ha nem temetnénk vele együtt egy csomó soha vissza nem térő alkalmat is! Olyan alkalmat, amit Isten arra adott, hogy cselekedjük az Ő dolgait, míg nappal van. Mennyit végeztünk el vajon abból, amit a nappalunk mostani szakaszáig bízott ránk Isten? Mire volt jó az ez évi munkánk? Csak öregített, csak kifárasztott, csak kenyérhez juttatott, vagy volt valami olyan értéke is, amit a mennyben tartanak nyilván? Csak olyan dolgokat végeztél-e, amiket bárki más is elvégezhetett volna a helyedben - talán még jobban is, mint te -, vagy pedig olyat is, aminek a cselekvésére speciálisan téged küldött Isten? Olyan ember voltál-e csak, akiből tizenkettő tesz ki egy tucatot, tehát akár ne is lettél volna, vagy gazdagodott ez a világ általad örömben, szépségben, jóságban, szeretetben? Ráértél-e törődni a gyermeked lelkével, a hitvestársad szívével?

Egy jó barátom hosszú, kínos, válságos betegségen esett át az elmúlt évben. Elmondta később, hogy amikor a legválságosabb volt az állapota, az a gondolat okozta neki a legnagyobb fájdalmat, hogy de sok mindenről nem beszélt még a feleségével és a gyermekeivel, ami az egy szükséges dologra vonatkozik. És íme, most esetleg elkésik vele örökre! Egyszer haldoklóhoz hívtak kórházba. Azon volt kétségbeesve szegény, hogy íme, elmúlt, elfutott az élete, és ő most látja csak, hogy sem Istennek nem adta meg, ami Istené lett volna, sem az embereknek, amivel tartozott volna. Én már sokszor láttam, milyen rettenetes ez a késő bánat! Amikor a múló idő viszi magával a ki nem használt alkalmakat! Egyszer egy híres multimilliomos halt meg. Sokat beszéltek róla még idegen társaságokban is. Valaki megkérdezte: “Nem tudjátok, hogy mennyit hagyott hátra?” Valaki megszólalt: “Mindent az utolsó fillérig!” Vajon te is nem csupa olyan dologért törted-e magad, amit mind itt kell majd hagynod, ha eljön az éjszaka? Olyasmiért munkálkodtál, aminek az értéke csak a sírig tart? Végeztél-e olyan munkát, amit Jézus kérdez majd az utolsó ítéleten ezekkel a jól ismert szavakkal: “Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok” (Mt 25,35)

Valaki, aki igen viharos élet után, nagy vargabetűvel tért meg végre Istenhez, megtérése után hallgatta egyszer egy olyan régi barátja bizonyságtételét Krisztusról, aki már azelőtt is hívő ember volt. Szemrehányón így szólt ez az újonnan megtért ember a régi hívőhöz: “Hát te miért nem szóltál nekem minderről még diákkorunkban?” És vajon téged nem ér-e a másvilágon ugyanez a vád, hogy te, aki ismerted Jézust, miért nem szóltál Róla valakinek? Hoztál-e az elmúlt esztendő folyamán valakit ide Krisztushoz? Van-e valaki, aki tőled hallotta meg, rólad látta meg, kicsoda Jézus? Pedig hányszor küldött, hívott, unszolt ilyen munkára Isten az itt hallgatott prédikációkon keresztül! A kezeden átmenő pénz növelte-e Isten nevének a dicsőségét? Az idő múlik, nem lehet föltartóztatni a napot. Az élet csak egyszer adott alkalom, s ha nem használjuk ki, nincs rá lehetőség, hogy újra éljük. Bárhová tekintünk, mindenünnen elénk mered az irgalmatlan figyelmeztetés: sokkal később van már, mint hiszed! Érzitek-e, a múló idő milyen sürgetve figyelmeztet: “Vigyázzatok, mert eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik”. Isten mindenkinek a nappalát olyan hosszúra mérte ki, hogy éppen elegendő legyen azoknak a dolgoknak a megcselekvésére, amikre küldötte. Senki sem mentegetheti magát az el nem végzett életmunkája miatt azzal, hogy rövid idő adatott rá a számára. Az a nappal mindig éppen elég hosszú, csak legyen bennünk elég hűség a ránk bízott feladatokkal szemben!

Egy egész esztendő telt el, de a nappal még mindig tart! Látjuk-e ebben a puszta tényben Istennek hálára késztető, nagy kegyelmét? Ahogyan Jeremiás mondja: “Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged!” (JSir 3,22-23) Ez a kegyelem, ez az irgalom, ez a hűség is Jézus Krisztusért, Jézus Krisztus által van. Nem a mi érdemünk, hogy még nincsen végünk, hanem az Övé. Ez az érdem bűnbocsánatot jelent a múltra, de úgy, hogy ugyanakkor még nagyobb elkötelezést a jövőre. A bűnbocsánat azt jelenti, hogy ezentúl igazán másként legyen! A bűnbocsánat itt azt jelenti, hogy még mindig nem késő, de most azután igyekezz, hogy el ne késs!

Egy pogány bölcselő, Marcus Aurelius mondotta egyik művében: Ne tégy úgy, mintha ezer éved volna az életre! Csak egyetlen nappal az élet! Valaki egyszer a zsebórájára a lenyugvó nap képét festette rá ezzel a fölírással: “Eljő az éjszaka!” Így emlékeztette mindig a múló idő az élet rövidségére és feladatai elvégzésének a sürgető szükségességére. Az 1954. évnek az immár elmúlt ideje sürget, hogy cselekednünk kell annak dolgait, Aki elküldött bennünket, amíg nappal van, mert “eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik”. Pedig még nagyon sok a tennivalónk.

Ámen

Dátum: 1954. december 31. óév este.

Néhány óra van még hátra ebből az elmúló esztendőből, azután lezárul örökre, múlttá válik, és következik egy új esztendő. Mi pedig hamarosan mosolyogva mondjuk egymásnak: Boldog új évet kívánok! És lehet, hogy nemcsak szokásból mondjuk ezt, hanem komolyan gondoljuk, igazán kívánjuk egymásnak is, magunknak is a boldog új esztendőt. De lehet-e régi szívvel igazi új esztendőt kezdeni? Azt a boldogságot, amit ilyenkor kívánunk, nem a körülményeink kedvezőbb alakulása okozza, hanem bennünk, a szívünkben, a lelkünkben kell előbb történnie valaminek. Isten Igéje nagyon határozottan megmondja itt, mi az előfeltétele az igazi megújulásnak, a boldog újrakezdésnek: “Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett, boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít.” (Zsolt 32,1-2a) Higgyük el Istennek, hogy ettől függ a boldogság, ez kell a boldogsághoz, semmi egyéb! Tehát:a bűnbocsánat - és nem jön hozzá semmi más! Merészen hangzik, de ha Isten mondja, bizonyára így kell lennie.

Ahhoz pedig, hogy valaki a bűnbocsánat boldoggá tevő ajándékában részesülhessen, mindenekelőtt az kell, hogy érezze át annak a szükségét, mégpedig egzisztenciális szükségességét, mint a vízbefúló az utána nyúló mentő kezet. És azt hiszem, hogy így, az esztendő végén, amikor valaki komoly, lelki számadást igyekszik tartani, különös realitást kapnak előtte ezek a szavak, amiket a zsoltáríró használ: hamisság, vétek, bűn! Visszapillantva az elfolyó időre, lehetetlen meg nem állapítanunk, hogy volt ilyen az életünkben, óh, nagyon is sok volt! Tele van vele minden nap! És bizony, nagyon jó lenne, ha nagyon komolyan tudna foglalkoztatni bennünket a bűneink problémája, valósága! És jó lenne, ha a bűnös voltunk valóságán belül tudnánk látni mindazt az egyebet is, ami az elmúlt esztendő emléktartalmából ilyenkor fölmerül előttünk. Hiszen foglalkoztatnak bennünket a gondjaink, a bánatunk, az életünk különböző nehézségei, és mindaz, amit nem lehet kimondottan bűnnek nevezni, tehát amit nem jól csináltunk, amit szívesen tennénk másként, ha újrakezdhetnénk, ha volna még alkalmunk rá. Azután foglalkoztatnak azok a fájdalmas órák, amiket végigsírtunk, kedves, emberi arcok emléke, akik ezt az évet még velünk kezdték, de nem jöttek már idáig velünk. És örömeink is voltak, szerencsés helyzetek, vidám percek. Igen, ez mind foglalkoztat bennünket, de csak akkor foglalkoztat helyesen, ha bűnös voltunk valóságán belül látjuk mindezt, ha tehát közben bűnünk egész súlya tudatos lesz előttünk.

Mert micsoda a bűn? Itt most ne ilyen vagy olyan bűnös cselekedetre gondoljunk, hanem magára a bűnre, a tulajdonképpeni egyetlen bűnre, amiből mint egy forrásból minden más bűnös cselekedet fakad: A bűn pedig nem egyéb, mint az, hogy elszakadtunk Istentől. A bűn az Istennel való közösség hiánya. Gondolkodásunknak, akaratunknak, cselekedeteinknek, tehát egész önmagunknak Isten valóságától való függetlenítése. Ez a mi tulajdonképpeni bűnünk. Mert az úgysem Istennel való életközösség, hogy naponként néhány percre rá gondolunk, esetleg Igéjét is olvasgatjuk, szólunk is hozzá néhány szót imádságban, oda-odafordulunk feléje, és kérünk tőle valamit - életünk többi részét pedig gyakorlatilag tőle függetlenül töltjük. Mint amikor valaki külföldön él: haza-hazagondol, ír is néha levelet, meg kap is hazulról, van valami kapcsolata az otthonnal, de nincs otthon!

Így vagyunk mi Istennel. Nem az Ő országában élünk, hanem egy lelki külföldön. És ez a mi bűnünk! Nem az, hogy valamit rosszul, helytelenül teszünk, hanem az, hogy még amit jól, és helyesen csinálunk is, nem otthon, nem az Ő országában, nem az Ő uralma és irányítása alatt tesszük! Elszakadtunk hazulról! A bűn nem erkölcsi rossz, hanem helyzeti rossz. Viszonytalanság, hamis egzisztencia. Nem olyan értelemben vagyunk bűnösök, hogy gonoszok vagyunk - bár így is lehetne talán mondani. Hanem olyan értelemben, hogy távol vagyunk hazulról, idegenben élünk!

Ha Isten nem Urunk és Atyánk lenne, akkor ez nem lenne bűn. Ha Isten csak végzet, vagy valamilyen személytelen hatalom lenne fölöttünk, akkor egyáltalán nem lenne bűn! Akkor is volna sok fájdalom az öröm mellett, akkor is lennének olyan hibák, amiket jóvá lehet tenni, meg olyanok, amiket soha nem lehet jóvátenni. De ez az egy nem lenne: bűn! Nem lenne az a belső fájdalom, hogy elszakadtunk Tőle! Ebből az egyetlen bűnből erednek a bűnös cselekedetek, életünk melléfogásai, félrelépései. Elengedtük Isten kezét, és a magunk feje után megyünk, lépünk, ösztöneinktől hajtva, körülmények alakulásától kényszerítve, csábításoktól csalogatva, vagy a kötelesség kényszere alatt. Ezért jutunk mindenféle tévútra, kínos helyzetekbe, kétségbeesésbe.

Láthatjuk, ha visszatekintünk csak az elmúlt esztendő napjaira is! Mennyi mindent összezavartunk, hányszor melléfogtunk, mennyi fájdalmat okoztunk! Hány embertől eltávolodtunk, ahelyett, hogy közeledtünk volna hozzá! Pedig ismertük a nagy parancsolatot, hogy szeresd Istent, és szeresd felebarátodat, mint magadat. Miért voltak cselekedeteinknek mégis egészen más rugói, miért nem ez az egy isteni parancs? Miért nem arra mentünk, amerre ez mutat: szeretni Istent teljes szívből, erőből, és szeretni az embert, úgy, mint magunkat? És ha az a bűn, hogy elszakadtunk Istentől, akkor az ún. jó cselekedeteink is bűnös erények, megfertőzött jó cselekedetek. Mert ami hitből nincs - tehát ami nem az Istennel való életközösségben történik -, bűn az! Sőt amikor sikerül valami, amikor valami jó és helyes cselekedet az önérzetünket növeli, csak még nagyobb a veszély, hogy még messzebbre szakadunk általa Istentől, hiszen azt képzeljük, hogy megy ez Őnélküle is! Tudunk mi értékeset művelni magunk is! Sokkal hamarább hajlandók vagyunk nélkülözni Istent, ha valami sikerül, mintha valami rosszul megy!

Igénk nem azokat mondja boldogoknak, akik most az év végi számadáson azt mondják magukban: jó nekem, nem terhel semmi különösebb vétek súlya. Bár nem mindent úgy tettem, ahogyan kellett volna, de összehasonlítva magamat ezzel vagy azzal az ismerősömmel, mégsem volt olyan rossz az életem! Igénk szerint nem azok a boldogok, akik most jó év végi számadást csinálnak lelkükben a saját becslésük szerint, hanem az a boldog, “akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett”. Tehát nem az a boldog, akit a saját életének a vélt vagy valóságos eredményei tesznek most boldoggá, hanem akit Isten tesz a bűnbocsánat által boldoggá! Akivel Isten a legnagyobb jót teheti, azt, hogy minden vétkét elfedezi! Tehát aki kénytelen beismerni, hogy nemcsak hibái vannak, amiket jóvátehet még, hanem alapvető, nagy bűne van: Isten nélkül élte végig az elmúlt esztendőt! És ezt nem bírja jóvátenni!

Igénk hozzáfűzi még: boldog, akinek “lelkében csalárdság nincsen”. Csak most ne legyen bennünk semmi csalárdság, semmi önbecsapás! Mert az ember hajlandó ösztönösen tiltakozni ez ellen a leleplezés ellen. Hajlandó nem teljesen beismerni, valamit leplezni belőle, mentegetni magát: nem vagyok én olyan istentelen, hiszen ahol hibáztam is, eredetileg jól gondoltam, csak nem sikerült! Boldog az, akiben nincs ilyen csalárdság, ilyen hamis önvigasztalás, aki nem próbálja szépíteni magát, aki nem próbál titkolni valamit Isten előtt, mert ezzel újra csak még jobban menekülne Isten elől. Ha abban van a boldogság, hogy Isten a bűnbocsánat által újra helyreállítja a kapcsolatot közöttünk és Őközötte, akkor a legszerencsétlenebb dolog, amit az ember tehet, az, hogy nem őszinte, hogy rejteget még valamit, hogy kikerüli a bűneit megbocsátani akaró Istent! Jaj, oly nehéz a magunk teljes kudarcát, csődjét igazán elismerni!

Pedig nem jó azt leplezni, gyötrelmes dolog azt elhallgatni! Íme, a zsoltáríró is így szól: “Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében.” (Zsolt 32,4) A sok jajszó, panasz, életerő-ellankadás, a megfáradás, kimerültség, idegrendszeri zavar okát a zsoltáríró abban látja, hogy elhallgatott valamit Isten elől, eltitkolt Előtte valamit, nem fedte fel Előtte a maga igazi valóját. Görcsösen szorította arcához a tisztaság, feddhetetlenség álarcát. Nem mert az lenni Isten előtt, ami: elveszett, csődbe jutott, bűnös ember! Akarta még tartani a látszatot! Ebben a görcsös erőlködésben lankadt el az életereje. És nálunk is így van ám ez! A tékozló fiú helyzetében vagyunk, aki elment hazulról, és amikor bajba jut, összekuszálódik körülötte az élet, mindenki mást okol, csak önmagát nem! Minden más irányba keresgéli a kiutat, csak azt az egyetlent nem, ami visszavisz az Atyához! Semmi sem esik jobban a nehezére, mint ezt az egyet kimondani: vétkeztem, Atyám, ellened! Pedig egyszerre könnyebb lenne az egész élet, ha legalább Isten előtt nem hallgatnánk el a bűnünket! Ha egyszer igazán őszintén, becsületesen beismernénk és megvallanánk, hogy végzetesen elszakadtunk Tőle, benne élünk a bűnben!

Bár elhinnénk, hogy velünk is az történnék, amit a zsoltáríró tapasztalt: “Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak - és te levetted rólam bűneimnek terhét.” (Zsolt 32.5) Csak ennyi az egész! A vétket bevallani, a bűnt el nem fedezni, és Isten azon nyomban elveszi rólunk bűneink terhét! Ez az, amit nem merünk elhinni, mint ahogyan a tékozló fiú sem hitte, hogy Atyja elébe jön. Még akkor sem hitte, hogy lehetséges számára a bűnbocsánat, amikor Atyja egyszerűen úgy, ahogy megérkezett, rongyosan, piszkosan, a karjaiba zárta és ölelte. Pedig ilyen egyszerű és ilyen teljes a bűnbocsánat! Semmi más nem kell hozzá, mint bevallani, nem fedezni semmit. Minden egyéb, amit még hozzá akarunk tenni, azt jelenti, hogy nem hisszük, hogy Isten igazán ilyen jó Édesatya! Pedig Ő igazán mindent megtett, hogy ezt bátran elhihessük! Jézus Krisztus halálában proklamálta az egyetemes amnesztiát, a keresztre feszített Jézus személyében már megbüntetett minden bűnt, hamisságot, az ott kiömlő szent vérrel elfedezett, betakart minden vétket! Amint meg van írva: “Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1,7) Ez az ingyen kegyelem! És minden felismert, megbánt, megvallott bűnre érvényes ez a kegyelem! A bűn megvallása által tesszük oda vétkeinket és egész bűnös valónkat az isteni vér fedezete alá, amint szintén meg van írva: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9) Hagyjuk hát, hogy levegye rólunk is az elmúlt esztendő bűneinek inden terhét!

“Azért hozzád fohászkodjék minden kegyes, alkalmas időben.” Alkalmas időről beszél a zsoltáríró. Mikor van ez az alkalmas idő? Abban a pillanatban, amikor Isten így hív, így állít maga elé bennünket, mint most is. Tehát most van az alkalmas idő! Most, amikor jön felénk az Ő bűnbocsátó kegyelmével! El ne menjünk az alkalmas idő mellett! Le ne késsünk róla! Most, úgy, ahogy vagyunk, ahogy az 1953. évből jöttünk! Ha igazán bűnbánattal tudunk hozzá fohászkodni, akkor meg vagyunk mentve, mint Noé és társai a bárkában, akik körül bár nagy vizek áradtak, nem juthattak el hozzájuk. Hiába áradnak, hullámzanak utánunk hamisságaink, vétkeink, mulasztásaink, bűnös életünk elnyelő, nagy vizei, most mégis örvendezhetünk, mert Isten kegyelmének oltalma és védelme alatt állunk!

“Boldog az - óh, igen, az a boldog -, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít.” Így akar most boldoggá tenni az Úr, lezárni a bűnbocsánat kegyelmével azt, ami elmúlt. Visszaállítani, visszafogadni a Vele való életközösségbe, hogy fölszabadulva kezdhessünk egy valóban boldogabb új esztendőt, egzisztenciálisan újat, emberi életünk igazi létformájában: Vele!

Ámen

Dátum: 1953. december 31. óév este.

János apostol foglalja össze legrövidebben az egész karácsonyi eseményt, amikor ezt mondja: “Az Ige testté lett... és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttjének dicsőségét”. (Jn 1,14) Isten a maga dicsőségét a Názáreti Jézus emberi testébe rejtve jelentette ki leghatalmasabban a földön. Rejtve, leplezve volt benne az isteni dicsőség, de leplezetten is az élő Isten dicsősége rejtőzött titokzatos személyében. Miben láthatjuk ezt a dicsőséget ott a gyermek Jézus körül? Abban, hogy születését angyali seregek adják hírül a pásztoroknak, megtöltve mennyei énekükkel a betlehemi éjszakát? Abban is, kétségtelenül. De a legnagyobb tisztességet mégsem ez jelenti Jézusnak, hanem az a tiszteletadás, imádat, amit az Előtte hódoló emberektől kap. Jézus dicsősége leghatalmasabban abban a kis, maroknyi gyülekezetben tündöklik, amelyik jászola körül ünnepli a karácsonyt. Az dicsőíti őt a legjobban, ha megváltott emberi szívek és emberi nyelvek magasztalják benne Isten Fiát, a hit által felismert Megváltót! És ez a boldog magasztalás nem hiányzik Betlehemben. Ha nagyon kicsiny kezdetben is, de már ott van a megszületett Király körül az Ő hódoló népe, az Ő egyháza, és boldogan imádja a kis újszülöttben az Úr Krisztust. Bár a mi ünneplésünk is ilyen igazi Krisztus-imádatban teljesedhetnék ki! Akkor nekünk is igazi karácsonyunk lehetne mostan!

Nézzük először, kik voltak azok, akik abban az igazán nem királyi környezetben, abban a nagyon is nyomorúságos és szegényes külsőben mégis felismerték a Rendkívülit, a Csodálatosat, Isten Fiát, és eljöttek imádni az Úr Krisztust! Nagyon kevesen voltak, mindössze néhány pásztor a mezőről, két öregember: Simeon és Anna a templomból, pár tudós csillagász napkeletről, a csendes József és a szelíd Mária, más senki! Elég szegényes kezdet egy Király számára, és mégis benne van Krisztus egész egyházának a kezdete és ígérete! Mert nézzétek csak, milyen változatosság van ebben a kis csapatban! Máris képviselteti magát mindenféle embertípus. Jelen van itt Izráel, és itt vannak már a pogányok is. Itt ujjong a választott nép, és itt rakja ki ajándékait a pogány világ. Vannak itt egyszerű pásztoremberek Efratának mezejéről, és alázatos asszonyok Jeruzsálemből. Itt van az örvendező Simeon és a hallgatag József. Itt van Anna, a prófétaasszony, és Mária, aki a hallottakat csendesen a szívében forgatja. Együtt vannak itt szegények és gazdagok, tanulatlanok és tudósok, fizikai munkások és értelmiségiek, fiatalabbak és idősebbek, analfabéták és bölcsek. Tehát az egyház, úgy, ahogyan Krisztus összegyűjti azt minden nemzetből, ágazatból, népből és nyelvből, úgy, ahogyan kiteljesedik majd pünkösd után a világon minden nép között.

És ez a sokféle ember mind találkozik egymással Jézus Krisztusban! Megtalálják egymást, és eggyé válnak mind abban, hogy dicsőítik Istent a Megváltó megszületéséért. Különböző utakon és módokon, különböző helyekről és életkörülmények közül jöttek a legkülönbözőbb fajta emberek, egymást azelőtt sosem látott és ismert emberek, és íme, egységbe fűzi őket Isten Fiának imádása! Milyen nagyszerű az, hogy e sokfelé széthullott, ellenséges érdekektől egymás ellen feszülő, egymás nyelvét, gondolkodását, világnézetét nem értő, egymással sokszor meghasonló embervilágnak mégis van egy lelki középpontja, ahol minden rendű és rangú emberek találkoznak, egymásra találnak, egységbe juthatnak, testvérré válhatnak: a Megváltó Jézus Krisztus körül!

Mi is így vagyunk most együtt itten a Krisztus körül, és amikor biztatjuk egymást az ének szavaival: Ó, jöjjetek, imádjuk az Úr Krisztust! - bontsunk le lélekben minden válaszfalat, amit valóságos vagy vélt sérelmek emeltek közénk. Hidaljunk át minden szakadékot, ami elválaszt bennünket egymástól, tegyünk félre minden ellentétet, ami elszakítja egyiket a másiktól. Érezzük át, legyen megélt valóság az, hogy egyek vagyunk Krisztus imádásában. Sőt táguljanak ki lelkünk előtt most ezek a falak, és töltse meg szívünket az a karácsonyi öröm, hogy egyek vagyunk minden népből, nyelvből, ágazatból valók abban a Krisztusban, akiben embertestvérünkké lett az Isten!

Benne vagy-e ebben a seregben? Nézzétek, éppen az a nagyszerű, hogy kivétel nélkül mindnyájan benne lehetünk a Krisztust imádók közösségében! Gazdagnak, szegénynek, szolgának, szabadnak, tanulatlannak, tudósnak, pásztoroknak és bölcseknek egyaránt szabad Jézus előtt leborulni. A betlehemi jászolhoz egyaránt nyitva az út öregek és fiatalok, nagyok és kicsinyek számára. Mindenkinek, aki bűnbocsánatot, üdvösséget, örök életet keres, és Jézust Királyként akarja dicsőíteni. Ha vágyódsz utána, nem mondhatod, hogy az Ő hódolói között nincs hely a számodra, mert, ímé, van. Jöhetsz te is! Szabad! Elfogadja az Úr Jézus a tiszteletadásodat akkor is, ha hűtlen voltál hozzá, ha hitetlen voltál Vele szemben, ha sohasem tisztelted is eddig. Isten testbe szállt kegyelmét hirdeti ez a Gyermek, a megbocsátó Édesatya szeretetének a bizonysága Ő. Nosza hát, ti jelenlévő, egyszerű pásztorok és tudós bölcsek, hallgatag Józsefek és elmélyedő Máriák, halni készülő Simeonok és reménykedő Annák, mindnyájan, “Ó, jöjjetek, imádjuk az Úr Krisztust!”

De hát mi imádni valót találtak azok az emberek abban a Gyermekben? Az a hely, az a környezet, amiben megtalálták, igazán nem hangolhatta őket ujjongó Isten-dicsérésre! Az az istálló, ahová a pásztorok érkeztek, az a szegényes szoba, ahol később a keleti bölcsek kincseiket kirakták Előtte, az a két kis gerlice, amivel József és Mária a legszegényebb emberektől szokott áldozatot mutatták be a templomban: igazán semmi segítséget nem nyújtott ahhoz, hogy fölismerhető legyen róluk a Gyermekben Isten Fia, a Megváltó! És mégis Istenként imádják! És mégis örvendeznek, tele vannak ujjongó dicséretmondással! Ez csak úgy lehetséges, hogy azon túl, amit láttak, hitték azt, ami már nem látható. Hit által ragadták meg a boldog valóságot, hit által győződtek meg róla, hogy ez a Gyermek valóban Isten Fia, igazán az ő Megváltó Istenük a Földön! Hittel szemlélve lehetett akkor is, éppen úgy, mint most is, Jézus emberi alakjában Isten dicsőségét, megváltó kegyelmét megismerni. És ezt a hitet nem lehet tudományos bizonyítékokkal alátámasztani. De nem is az a lényeg, hogy egy igazság tudományosan is be van-e bizonyítva, hanem az, hogy az ember hajlandó-e, kész-e rátenni az életét?!

És Jézus személyével kapcsolatban is nem arról van szó, hogy istenségét pontos tételekbe fogalmazva kimutassuk, hanem arról, hogy merjünk hinni benne, merjük a magunk számára is Isten Fiaként, Megváltónkként elfogadni, és merjünk vele, belőle, általa és benne élni! És ha a hitbeli döntésnek ezt a merészségét merjük vállalni, akkor tapasztaljuk meg, hogy az Ő egyszerűségében valóban Isten szeretete jelent meg a földön, hogy az a Gyermek valóban Isten testbe szállt kegyelmét hirdeti, a megbocsátó Édesatya szeretetét hozza, nyomorult halálában valóban megváltó erő van, feltámadása valóban elvette számunkra is a halál fullánkját. A megváltás nem szép elmélet, hanem megélhető valóság, a szeretet nem vágyálom, hanem működő erő, a bűnbocsánat nem üres szó, hanem megtisztító erőforrás - tehát Jézus valóban a Krisztus, az Isten Fia, élő és ható Megváltó!

És éppen ez a csodálatos a mi Krisztus-imádatunkban, hogy amit a világ bolondságnak és botránkozásnak tart, ami a világ fiait gátolja Jézusnak Megváltóként való elfogadásában: tehát éppen az Ő szegénysége, megvetettsége, jászla és keresztfája - minket éppen ez késztet boldog dicséretmondásra és hálaadásra, éppen ez tölti meg életünket mennyei örömmel! Olyannal, amit földi szerencse soha nem adhat! Amit senki el nem vehet! Igen, ha hiszünk Isten egyszülött Fiában, kicsoda szakaszthat el minket Isten szeretetétől? Hogyne imádnánk hát azt a Gyermeket, akiben a bölcsekkel és a pásztorokkal, Simeonnal és Annával, Józseffel és Máriával együtt, és Pál apostollal meg Péterrel, és sok-sok millió hívő lélekkel együtt a mi hitünk is a Megváltó Krisztus dicsőségét látja boldogan?

És végül: hogyan imádták Jézust azon az első karácsonyi ünnepen? Ebben is nagy különbözőséget látunk. A pásztorok úgy, hogy visszatértek munkájukhoz, dicsőítvén és dicsérvén Istent mindazok felől, amiket hallottak és láttak. Mária úgy, hogy mindez Igéket megőrizte és szívében forgatta. József csendben hallgatva csodálkozott azokon, amiket a pásztorok néki mondottak. Simeon karjába veszi a Gyermeket, és áldja Istent. Anna hálát adott az Úrnak, és szólt Jézus felől mindeneknek, akik Jeruzsálemben a váltságot várták. A bölcsek letérdeltek eléje, és kitárták a kincseiket. Mindegyik azt adja, amije van, amit kapott! A pásztorok a mezőn hallott zsoltárt, József és Mária szívük alázatát, Simeon öröméneket, Anna hitvallást, a bölcsek a gazdagságukat! Ebben a sokféleségben is, ebben a sokszínű imádásban is fölismerhető Krisztus királyi dicsősége. Az a hatalmas dal, amit az Ő egyháza zeng, sok és sokféle hangnak a harmóniája, és ebben a felséges harmóniában benne van minden megváltott lélek hangja, aki odaadja Krisztusnak azt, amije van, amit tőle kapott, még ha kicsi és csekély is az az emberek szemében. Ezzel válik teljessé az a karácsonyi ünnepség, hogy ki-ki a maga módján fejezi ki háláját és karácsonyi örömét a felismert kegyelemért. Azzal magasztalja Istent, amije van, ami telik tőle!

A mi karácsonyi ünnepünk is így lesz teljessé. Közülünk is ki-ki a maga lelkének a sajátos hangszínével, kezének erejével, tehetségének mértéke szerint, de adjon látható és hallható kifejezést annak, hogy dicséri Istent az ő Krisztusáért! Nem ér semmit a mi egész karácsonyi ünneplésünk, ha kimerül abban, hogy itt a templomban elénekeljük: “Ó, jöjjetek, imádjuk az Úr Krisztust!” (327. ének). Hanem kint az életben, ahol a mindennapi munkánkat végezzük, a hivatalban vagy a konyhában, vagy a munkahelyen, a családi otthonban, ott, ahol reggeltől estig dolgozunk, pihenünk, szórakozunk, reménykedünk, szomorkodunk, emberekkel együtt vagyunk, tülekedünk, sorban állunk, beszélünk, hallgatunk, kísértésekkel küzdünk, ott van fölállítva számunkra az a láthatatlan oltár, ahol hálánk és dicséretmondásunk áldozatát bemutathatjuk a mi Urunknak! Ott adjuk oda Néki, az Ő dicsőségére, amink van. Ott táruljon föl Előtte a szívünk, amikor egy másik ember mögül kérdezi: szeretsz-é engem? Ott nyíljék föl bizonyságtételre a szánk! Ott adjuk oda magunkat és mindenünket Néki, az Ő szolgálatára! Ez az igazi és hozzá méltó Krisztus-imádás! Ez az igazi karácsonyi öröm!

És e földi ünnep csak előíze annak a nagy ünnepnek, amit örökké ünneplünk majd az Ő országában. Ott is ott lesznek majd a pásztorok és a bölcsek, ott ujjong majd József és Mária, Anna és Simeon. Az összes üdvözült dicsőítő éneke ott majd tökéletes imádat lesz. És annak az ünnepnek sohasem lesz vége! Örökkön örökké hangzik majd az ünneplő sokaság boldog hallelujája. Áldott legyen az Úr, hogy a mi hangunk is benne lehet ebben a mennyei kórusban!

Ámen

Dátum: 1953. december 25. Karácsony.

Még mindig tart az advent. Már a negyedik vasárnapon hangzik közöttünk az adventi üzenet. De most nem arról az ószövetségi adventről lesz szó, amelyik a Megváltó születését, az Ige testbeöltözését várja. Sem arról az adventről, amelyik egy-egy léleknek a Szentlelke által közöttünk lévő Krisztussal való találkozását megelőzi, hanem az egyháznak arról a nagy adventjéről, amelyben Krisztus egyháza a mennybemenetel óta az Ő dicsőséges visszajöveteléig él. Ez az advent Krisztus személyes megjelenésének, visszatérésének a várása, a nagy megérkezés előtti várás.

Ebben az Igében arról van szó, hogy az egyháznak van várnivalója, reménysége. Ez a reménység pedig nagy, diadalmas, örvendetes találkozás az Úrral magával! Jézus ebben a példázatában a vőlegény és menyasszony menyegzői találkozásának a szép képével szemlélteti ezt a találkozást. Azt fejezi ki ez a kép, hogy Krisztus egyháza valami nagy jó előtt áll. Olyan örömünnepre készül, amit a földi hasonlatok közül a menyegző érzékeltet: két szerelmes szívnek, két egymásra váró léleknek a menyegző boldogságában való beteljesedése. Akik eddig csak levelezés útján ismerték és szerették meg egymást, most végre találkoznak! Az egyház is, amely eddig csak a Szentlélek által hozzá írt "levelekből", a Biblia lapjairól ismerte meg Krisztust: várja a boldog találkozást. Most hitben jár az egyház, nem látásban. És akiben, noha nem láttuk, mégis hiszünk - amint Péter apostol mondja -, azt a nagy találkozásnál majd látni is fogjuk! Igen, az az egyház, amely vallást tesz arról, hogy Jézus “leszállt a mennyből hívni és eljegyezni őt, Megváltva drága vérén a váltságban hívőt” - ez az egyház most abban a váradalomban él, hogy “látomása egykor dicsőn beteljesül, S a győzedelmes egyház Urával egyesül.” (392. ének 1. és 4. verse) Ezt a pillanatot várja az egyház. Ez az az advent, amelyben élünk! Erről szól a tíz szűz példázata.

Mármost azonban mindez csak elvont igazság. A nagy kérdés az, hogy a tényleges gyülekezet, a pasaréti egyház, úgy, ahogyan most itt a templomban látható: mi magunk valóban várjuk-e, és helyesen várjuk-e ezt a pillanatot? Az a tíz szűz ott a példázatban az egyházat, az eljegyzetteket ábrázolja, az egyház tagjait jelképezi. Tehát azokat, akik ismerik már a Vőlegényt, tudják róla, hogy visszajön, mert megígérte, és így vagy úgy várják is a megérkezését. Tehát az a tíz szűz azokat ábrázolja, akik az egyház közösségébe tartozónak vallják magukat, akik azonosítják magukat az egyházzal, akik vállalják annak sorsát és reménységét. Tehát az eszes és bolond megkülönböztetés nem a belül lévőkre és a kívül lévőkre vonatkozik, hanem mind a kétféle az egyházon belül van! A nagy figyelmeztetés éppen abban van, hogy itt, az egyházon belül tesz Jézus ilyen megkülönböztetést, hogy eszes és bolond. Azokat mondja eszeseknek, akiknek van olaj az edényükben, megkülönböztetésül a bolondoktól, akiknek nincs olajtartalékuk. És akiknek ez nincsen, azok a döntő pillanatban lemaradnak a menyegzőről, tehát éppen arról, amiért az egész jegyesség volt, amiért az egész egyház egyáltalán létesült, ami célt és értelmet ad annak, hogy valaki beletartozik a násznépbe, hogy valaki most is, ebben a pillanatban itt van a templomban! “Nem ismerlek titeket!” (Mt 25,12) - hangzik majd feléjük a rettentő, jóvátehetetlen kitiltás!

Ezért olyan nagy jelentőségű kérdés most az, hogy mi hát az az olaj, aminek a megléte vagy hiánya ilyen döntő kihatással van a menyegzőn való részvételre? Röviden erre nagyon könnyű válaszolni, mert a Szentírás egész szimbolikája szerint az olaj a Szentlélek jelképe. Tehát hogy kit ismer el Jézus majd a magáénak ott, azon a döntő találkozáson, az attól függ, hogy benne van-e az illetőben a Krisztus Lelke, a Szentlélek. Pál nagyon világosan megmondja ezt a Római levélben: “Akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé.” (Róm 8,9) Tehát akiben nincs meg a Krisztus Lelke, az nem az övé igazán, csak látszólag, még ha egyébként minden más külső jel arra vall is. Lehet valaki úgy ott a Krisztust várók seregében, hogy valójában mégsem a Krisztusé. Lehet, hogy keresztény nevelést kapott, van Bibliája, áldozatoktól sem visszariadó tagja külsőleg az egyháznak. Lehet, hogy készül is a menyegzőre, már a lámpása is a kezében van - tehát nem cinikus, nem hitetlen, nem istenkáromló, külsőségeiben is vállalja az Isten népéhez való tartozást -, és egyszer, sajnos akkor már majd későn, kiderül mégis, hogy nem a Krisztusé. Valamije hiányzik: nincs benne a Krisztus Lelke!

Tehát az az olaj, ami olyan lényegbevágóan fontos, a Szentlélek. Szeretném azonban ezt most még tovább konkretizálni. Azt mondja a Szentírás: “Senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szent Lélek által.” (1Kor 12,3) Annak van olaja a tartályban, akinek az Isten Szentlelke úrrá tette Jézus Krisztust! Aki a belső életét, a szívét Krisztus uralma alá adta. Aki tudja, hogy bűnei megbocsáttattak Krisztus halála érdeméért, és ezért a kegyelemért nagy, belső hálával kiszolgáltatta magát az ő Urának. Tehát úgy is mondhatnám, hogy a Krisztus Lelke bennem, az annyi, mint krisztusi lelkület bennem: a megváltás valóságának az átéléséből eredő Krisztus-szerű gondolkodás, érzés, krisztusi indulat, beszéd és cselekvés. És itt különösen nagyon fontos ez az utóbbi: a krisztusi cselekvés, magatartás. Mert ismerjük, ugye, az Ő figyelmeztetését: "Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi is az én mennyei Atyám akaratát". Így folytatja tovább: "Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az ő házát". (Mt 7,24) Bölcs: íme, ugyanaz a szó, mint a példázatban az eszes! És aki hallva e beszédeket, nem cselekszi, azt meg a bolond emberhez hasonlítja. A példázatban meg az olajról nem gondoskodó szüzeket szintén bolondoknak mondja. Íme, világos az eszes és bolond szüzek hasonlata: vizsgáld meg a cselekedeteidből, a mindennapi életedből, abból, ahogyan jársz-kelsz a világban, ahogyan az események hatnak rád, az álmaidból, amikben éjjel a lelked tudatalatti tartalmából merülnek föl a képek, a vágyak, az indulatok: mind árulkodó jelei annak, amivel tele van a lelked. Vizsgáld meg a haragosoddal, az ellenségeddel, a házastársaddal, a gyermekeddel, az édesanyáddal szembeni viselkedésedből: van-e benned olaj, Szentlélek, Krisztus Lelke, krisztusi lelkület?!

Sőt, a példázatban még mélyebbre megy a kérdés: nem is csak a lámpásban lévő olajról van szó, mert lámpása az öt bolond szűznek is volt, hanem az olajtartalékról! Ne tévesszen meg tehát senkit az, hogy időnként föl-föllobban benne valami mennyei fény: egy-egy áhítatos pillanatban vagy ünnepi hangulat meghatódottságában átvilágít valamilyen jó cselekedetének vagy szavának a lámpásából valami szent sugár. Az öt bolond szűznek is volt a lámpásában olaj, de tartalék nem volt! Nem a lámpásuk, hanem az edényük volt üres! A szívük volt üres! Ezért nem futotta mindvégig! Nem elég a föllángolás, az ígéretes kezdet, a nagy nekibuzdulás. A Vőlegény késik, közben beesteledik, sötétség borul a tájra, az árnyékok ijesztően megnőnek, a test kifárad, a lámpás kialszik. Futja-e majd akkor a tartalékból? Tart-e majd akkor is belőle, amikor a legjobban kellene világítani: a sötétben, a szenvedések estéjében, a halál éjszakájában?

Tegnapelőtt egyszerre hozott a postás két levelet, két különböző helyről. Mind a két levél írójára egyformán nagyon reá borult a megpróbáltatások sötétsége. Egy-egy részletet hadd olvassak fel mindkettőből: “Már a végletekig el vagyok keseredve - írja az egyik. Nagyon fáj ártatlanul szenvedni. Már a hitemet is elvesztettem. Az egész életem egy nagy megpróbáltatás volt eddig. És miért?”- Íme, a gyakorlatban ez az, amikor nincs tartalék olaj az edényben. Pedig neki is volt a lámpásában! De elfogyott, azért van most sötétségben! A másik, szintén igen súlyos lelki-testi terhek alatt görnyedő lélek ezt írja: “Hosszú életemben mindig azt tapasztaltam, hogy minden jó, amit Isten tesz, habár néha évek, esetleg évtizedek kellenek, hogy erről tettekkel is meggyőződjünk. Egy régi énekünk szerint: Örömmel, ürömmel te itatsz engemet, próbálván hitemet! Eddig kaptam fölülről erőt a próbák elviseléséhez, s így teljes nyugalommal és bizakodással nézek e rövid földi élet, majd az örvendetes túlvilág felé!”- Ilyen barátságos, derűs, megnyugtató fényt áraszt az a bizonyos tartalék-olaj a sötétségben! Ezekre mondja Jézus a példázatban, hogy: “akik készen valának, bemenének ő vele a menyegzőbe”. (Mt 25,10) Igen, az az olaj azt is jelenti, hogy kész vagyok bármely pillanatban elébe menni az értem jövő Vőlegénynek! Kész vagyok! Nem akkor kapkodok, hogy jaj, most mi lesz. Ahogy a zsoltáríró mondja: “Kész az én szívem, oh Isten”. (Zsolt 57,8) - mindenre kész, elfogadni is kész mindent, amit ad. Lemondani is kész mindenről, amit elvesz vagy nem ad. Kész akár arra is, hogy egy hirtelen halállal Elébe álljak, és meglássam Őt az Ö dicsőségében! “Akik készen valának...” A bolondok nem valának készen. Te készen vagy-e? Van-e elegendő olajad a korsódban - a szívedben?

Az az adventi idő, amelyben élünk, nemcsak várás, hanem alkalom is! És itt van az örömüzenete ennek az egyébként olyan félelmetes Igének: az advent alkalom az olaj beszerzésére. Lehet olajat kapni! Van olaj a számodra is! De nem nálam, sem valaki másnál - egymástól nem kérhetünk kölcsön! Erre is figyelmeztet Jézus a példázatban. A bolond szüzek az eszesektől akartak kölcsönkérni, de hiába. Minden mást lehet mástól kölcsönözni: pénzt, ruhát, gondolatot, csak éppen a készenlétet nem! Hitvalló őseinktől kölcsönvett vallásossággal senki sem mehet a Vőlegény elé! Kölcsönvett, idegen fénnyel csak becsapható emberek előtt világíthatunk, Jézus előtt nem! Neked magadnak kell készen lenned! És ha ezt elmulasztod, más nem pótolhatja helyetted! Hiába hívő a fiad, az édesapád, a hitvestársad, rajtad ők nem tudnak segíteni! Annak az olajnak a te szívedben kell lennie!

Ha rájöttél volna most, hogy nincs, halld meg ezt a hívást: “Ó mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre.” (Ézs 55,1) Tele van az egész Szentírás biztatással. Jézus mondta azt is, hogy: "Kérjetek, és adatik néktek; keressetek, és találtok; zörgessetek, és megnyittatik néktek". (Mt 7,7) Arra is Ő biztatott, hogy kérjetek Szentlelket, és megadatik néktek. A Jelenések könyvében is az ajtó előtt álló és kopogtató Jézus mondja: "Végy tőlem tűzben megpróbált aranyat" (Jel 3,18) - Ez mind azt jelenti, hogy neked is jut bűnbocsánat, új szív, békesség, öröm, győzelem, tiszta élet, üdvösség - olaj, Szentlélek, Krisztus Lelke, krisztusi lelkület! Attól függ csak, hogy kell-e?

Nézd, jobb, ha most derül ki, hogy nincs olajod, mint majd akkor! Mert ha egyszer kimondta az Úr, hogy “nem ismerlek”, akkor már hiába próbálod pótolni! Nem én mondom, hanem Isten Igéje, hogy aki elkésve jön, zárt ajtót talál. És akkor már nem érvényes többé, hogy zörgessetek, és megnyittatik néktek. Ezért vigyázzunk! Erre figyelmezet ez az advent. Nem az olaj hiánya a baj, hanem a hiány pótlására adott alkalom elszalasztása. Hidd el: igaz, teljesen igaz, amit egy régi énekünk így fejez ki:

Az Úr elé ha tárod A szív alázatát,
Őt nem hiába várod: betér hozzád, megáld.
A testi gőg: halál! De bűnödet ha bánod,
Szent Lelke bőven árad, S a szív üdvöt talál.

(312. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1952. december 21.

A XVI. századnak azt a nagy szellemi mozgalmát, aminek az emlékére ma is összegyűltünk, amit röviden a “reformáció” szóval szoktunk jelölni, helytelenül nevezik hitújításnak, mert hiszen nem új hitet hirdettek meg a reformátorok, hanem a régit, az eredetit, az evangéliumit akarták megtisztítani és újból hozzáférhetővé tenni mindenki számára. Maga a szó is: reformáció, éppen ezt jelenti: visszaalakítás. Valaminek, ami eltorzult, az eredeti lényegére való visszaformálása. És ilyen értelemben tulajdonképpen a reformáció nem is 1527. október 31-én kezdődött, és Luther, Kálvin, Zwingli tevékenységével nem is fejeződött be. A reformáció az egyházban állandó folyamat. Ahogyan éppen a nagy reformátorok meg is fogalmazták: “Ecclesia semper reformari debet” (Az egyházat mindig reformálni kell). Mert mindig van benne reformálni való, tisztogatni, javítani való. Mindig van valami olyan probléma, amit újból meg kell vizsgálni, újra kell fogalmazni, újra az Ige mértéke alá kell állítani, amiben az egyház újbóli reformációra szorul. A XVI. században a bűnbocsánat, megigazulás, üdvösség problémája és az egyház egész szervezete volt elsőrendűen a tisztítandó. Az első századokban a Szentháromság kérdése. A XVIII. és XIX. században a megmerevedett dogmatizmussal szemben az élő hitre jutás sürgetése. A XX. században főként két nagy probléma van előtérben: az egyik az egyház egységének az ügye, az ökumenikus törekvések, a másik pedig az úgynevezett szekularizáció problémája. Az ökumené dolgairól már sokszor volt szó itt közöttünk - hadd próbáljam most fölvázolni a másikat, a szekularizáció kérdését.

Amikor ezt a szót halljuk, hogy szekularizáció, röviden az elvilágiasodás jut az eszünkbe. Az a folyamat, aminek szerte a világon tanúi vagyunk: a nagy tömegeknek az egyháztól való elszakadása, és az egész kultúránknak az elvilágiasodása. Nyugaton ez már sokkal régibb keletű folyamat: az emberek gondolkodásának, magatartásának ez az elvallástalanodása, az egész életnek ez az el-egyháztalanodása. Nálunk főleg az utóbbi évtizedben válik egyre nyilvánvalóbbá ugyanez. Hogyan értékeljük ezt a folyamatot?

A vallásos emberek hajlandók általában minden rosszat a szekularizációra fogni. A világban tapasztalható káoszt, iránytalanságot a kultúrában, az erkölcsi szétesést, a politikában a brutalitást, az általános cinizmust az emberek gondolkodásában, hajlamosak mind-mind visszavezetni egyetlen, mindent megmagyarázó okra: a szekularizációra. Maga a szó jelentése eredetileg az volt, amit így mondhatnánk: egyházi javak elvétele a világi hatóságok által. Ma kultúrfilozófiai értelemben a szekularizáció annyi, mint olyan kultúrtevékenységeket, amiket régebben az egyház végzett - mint például az oktatást, tudományt, művészetet, politikát, életstílus kialakítását, erkölcsi normák megszabását -, kivonni az egyházi befolyás alól, önállósítani, és megszabadítani minden egyházi és vallásos előítélettől.

A köztudat szerint ez a szekularizáció a reneszánsszal kezdődik. Ott indul el a középkor egyházi kultúrájának a szekularizációja. A reneszánsz ember új világokat fedezett föl égen és földön, kitépte magát az addig uralkodó skolasztikus gondolati rendszerből, lerázta magáról az egyházi gyámkodást és a maga teremtője és ura lett. A felvilágosodás a régi vallásos kötöttségeket, képzeteket az értelem ítélőszéke elé vitte, és csak azt hagyta meg, amit az autonóm gondolkodás megerősített. Ez a szekularizációs folyamat a XIX. században már majd’ minden téren érvényesült, annyira, hogy Nietzsche bejelentette a világnak, hogy Isten: halott! Az ember minden felsőbb hatalomtól független lény. Azután jött az első világháború, amelynek mérhetetlen szenvedései között sokan valóban elvesztették a hitet Istenben, de az ember még hitte, hogy ő maga tehet valami jót, az ember még hitt önmagában. És jött a második világháború, és annak esztelen szörnyűségei között már ez a hit is elveszett, az ember jóságában, az ember emberi mivoltában való hit. Íme, mondják: négy évszázad szekularizációs folyamatának ez lett az eredménye, hogy az ember, aki az egyháztól, Istentől függetlenítette magát, és a világot önmaga értelme szerint akarta újjáépíteni: végül elvesztette a hitet önmagában is!

Sokat kesergett ezen az egyház! Én magam is olvastam európai egyházi lapokban nem egyszer olyan szemrehányást a világ felé, aminek ez volt az értelme: látod, te emberiség, mi az eredménye annak, ha elfordulsz Istentől? Ha megveted, amit az egyházak hirdetnek?! A mi szívünkben is van ilyenforma vád a világgal szemben, ha nem is ennyire tudatos, és ha nincs is így megformulázva mindig. De mi is hajlandók vagyunk minden bajt, zűrzavart, ami a világban van, a szekularizációnak tulajdonítani, tehát annak, hogy elvilágiasodik, elkeresztyéntelenedik az emberiség.

De vajon helyes-e ez a szemlélet? Tényleg olyan nagy baj-e az a bizonyos szekularizáció? Vajon tényleg a kultúra szekularizációja-e az oka minden rossznak, ami négy évszázad folyamán lett, vagy éppen megfordítva: a kultúrának helytelen értelemben vett krisztianizálása? Nincs-e igazuk azoknak, akik elfordultak egy elrontott keresztyénségtől, egy olyan keresztyénségtől, amelyet az egyéni apró-cseprő dolgaiban még csak vallottak a keresztyének valahogy, de az emberiség nagy egyetemes problémáiban gyakorlatilag megtagadtak éppen a keresztyének? Nincs-e igazuk azoknak, akik elfordultak egy olyan Istentől, Akit a Benne hívők úgy mutattak be a világnak, mint a régi világrend nagy rendőrét, a társadalmi igazságtalanság és kizsákmányolás segítőjét, szentesítőjét?

Én magam láttam egyszer egy ateista kiállításon 30 évvel ezelőtt Zürichben többek között egy olyan plakátot, amelyen emberek áhítatos processziókban, nagy tömegben, énekelve, égre néző, imádkozó seregekben mennek Jézus felé, egy hegyoldalon fölfelé, s nem veszik észre, hogy éppen mikor elérnék már Jézus lebegő alakját, szakadék szélére érnek, s ott zuhannak lefelé a mélybe, ahol a világ gazdag urainak a kitátott szörnyű torkába hullanak bele. És ebben nem az a baj, hogy Jézust ilyen módon ábrázolják, hanem az, hogy vannak emberek, akik a keresztyénséget is így ismerték meg, mint az emberiség kulturális és társadalmi fejlődését gátló szövetséget. Mindegy, hogy igaz-e vagy nem! Ilyennek ismerték meg!

Nem érezzük-e, hogy a baj nem a szekularizációban van, vagy legalábbis a szekularizáció nem olyan fogalmában, ahogyan eddig beszéltünk róla? A baj nem a világnak az egyháztól való elszakadásában, hanem az egyháznak az elvilágiasodásában, nem a világ el-keresztyéntelenedésében, hanem a keresztyénségnek az elvilágiasodásában van. Vagyis a szekularizáció tulajdonképpen nem is a világban kezdődött, hanem az egyházban. Ez a tragikus szekularizáció: vagyis az egyház elvilágiasodása, a keresztyén vallás szekularizációja, és nem a kultúrfunkciók egyházi gyámság alól való fölszabadulása!

Tudjátok mi a bibliai értelme a szekularizációnak? A saeculum szóból származik, és korszakot jelent, a Biblia eredeti nyelvén eon-t. Jézus Krisztusnak e világra való eljövetele a régi világkorszaknak (szekulumnak, eonnak) a végét jelenti. Vele új eon kezdődik, Isten országának a korszaka. Ezért mondta mindig: "Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higgyetek az evangéliomban” (Mk 1,15) Ezzel persze a régi eon nem szűnt meg, még tart az is tovább, folytatódik Krisztus után is, mialatt az új eon már áttörőben van, hogy fölváltsa a régit. Az új eon, Isten országa, amely Jézussal már itt van, majd az Ő visszajövetelekor váltja föl teljesen a régit. Mármost Krisztus gyülekezete éppen ennek az új eonnak a népe; a hívők Isten országának a polgárai, akik benne élnek a régiben, de már az újhoz tartoznak. Ebben a világban vannak, de nem e világból valók. Ezért szól mindig újra a figyelmeztetés Jézus híveinek, mint íme alapigénkben is: “Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata”. Úgy is mondhatnám: ne hagyjátok magatokat szekularizálni! Tehát a szekularizáció bibliai tartalma ez: a régi világrend sémájában gondolkodni és élni, hozzáformálódni a világhoz, ahelyett, hogy az Úr akaratához igazodnék az ember. Eszerint tehát a szekularizáció nem a reneszánsszal kezdődött, lám már a római gyülekezetben is megvolt. Sőt amíg Krisztus gyülekezete, amíg a Krisztusban hívő ember benne él a régi eonban, addig mindig kísérti a szekularizáció, az, hogy hasonuljon a világhoz.

A történelem folyamán Nagy Konstantinnal történt a végzetes lépés az egyház szekularizációja felé. Hiszen az egyháznak az lett volna a feladata, hogy az eljövendő Isten országának, az új eonnak a hírnöke legyen, és ehelyett Isten országának ez a mozgalma államegyházzá lett. Isten országának a várása és előkészítése helyett a földi hatalom megszervezése és e világnak keresztyén organizálása lett a fő szempont. Kiveszett a keresztyénségből az a tudat, hogy “nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük”. (Zsid 13,14) Meg az, hogy idegenek és jövevények vagyunk ebben az eonban, meg az, hogy “a mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk”. (Fil 3,20)

Ez a szekularizáció lényege. Tehát az, amikor az egyház berendezkedik e világban, olyan politikai és társadalmi befolyást szerez, mint a hatóságoknak van, vagyont gyűjt, földbirtokokon gazdálkodik, és a világnak minden dolgát keresztyén patronátus alatt, saját gyámsága alatt akarja berendezni. Így történhetett meg az, hogy még háborúk is egyházi szentesítéssel folytak, hogy az egyházak keresztes hadakat indítottak, vallásháborúkat vívtak, ideológiai harcokban küzdöttek, ágyúkat szenteltek. Így alakult ki egy úgynevezett “keresztyén éra”, sőt nemrégen pláne egy “őskeresztyén éra”, meg az úgynevezett Corpus Christianum fogalma, ami Isten országának szekularizált karikatúrája volt.

Íme, tehát nem az a szekularizáció a baj, ami a kultúra el-keresztyéntelenedésében áll, hanem az, amelyik a kultúra helytelen krisztianizálásában áll, vagyis az egyháznak a világgal való összekeveredésében, az egyháznak a teljes elvilágiasodásában. Mert ennek az lett a következménye, hogy megízetlenült só lett a keresztyénség, amelyről azt mondja Jézus: nem jó semmire, csak arra, hogy kidobják az emberek, eltapossák. Az a szekularizációs folyamat, amit ma a világban látunk, tehát a tömegeknek az Úrtól való elfordulása, azt jelenti, hogy a névleges keresztyének tömege - igen - otthagyja az egyházat, és majd számban megfogyatkozott, de belsőleg megerősödött egyház alakul ki. A világ pedig leveti magáról a keresztyén mázt, és félreérthetetlenül világ akar lenni.

Igénk intése: “Ne szabjátok magatokat e világhoz” - éppen azt jelenti, hogy az egyház is akarjon végre félreérthetetlenül egyház lenni. Vagyis olyan csapata Jézusnak, amelynek nem önmaga stabilizációja a fő gondja, hanem az Isten országáért való munka, amely nem önmagáért van e világon, hanem e világért. Amely nem uralkodni akar a világ fölött, hanem szolgálni e világban. Amely nem a maga jogaiért küzd, hanem Isten uralmáért, amelynek a legfőbb ereje nem az erőszakos hatalom, hanem a szolgáló szeretet! Azok a történelmi ítéletek, amelyeken az egyház ma e földön keresztülmegy, éppen azt jelentik, hogy Isten kitisztítja az egyházból azt, ami benne nem egyház, ami benne a régi eon maradványa, ami benne a világból való.

Isten ma az Ő országának a szolgálatába terelgeti vissza az Ő egyházát világszerte, az egész Földön! Ez a megújulás ma Krisztus egyházának a legaktuálisabb reformációja. Bár mi magunk is személy szerint nem akadályai, hanem eszközei lehetnénk ennek a reformációnak.

Ámen

Dátum: 1961. október 31. reformáció.

Hadd mondjam meg rögtön az elején, hogy az elmúlt hét folyamán, bibliaórán már beszéltem erről az Igéről - és éppen ezért, mert ott már beszéltem róla, tartom szükségesnek, hogy a gyülekezet legszélesebb körében, tehát itt a templomban is beszéljek ugyanerről! - Dávid élete történetének ezt a szakaszát ilyen cím alatt lehetne összefoglalni: Dávid legnagyobb győzelme. Sok küzdelemben volt már része ennek az embernek, sok győzelem tette már nevét híressé: még fiatal pásztorfiú korában, a bibliai tudósítás szerint, megküzdött az oroszlánnal és megvédte tőle a nyájat. Később a hatalmas Góliát fölött aratott olyan győzelmet, hogy egyszerre az érdeklődés középpontjába került általa, majd az ősi ellenséggel, a filiszteusokkal küzdve győzött sok csatában úgy, hogy egy egész ország népe visszhangozta nevét a győztes hadvezérnek. Volt hát sok nagy, dicsőséges győzelemben része, de most aratta élete legnagyobb győzelmét, mert most önmaga fölött győzött! Mert amikor valaki legyőzi önmagát, úrrá válik a legtermészetesebb vágyai és ösztönei fölött: akkor nagyobb győzelmet arat, mint egy hadvezér, aki országokat hódít meg!

Ebben a történetben arról van szó, hogy Dávid szinte a legnagyobb kísértést jelentő szituációba került: úgy találkozott az ellenségével, hogy az teljesen védtelen volt vele szemben. Ki volt néki szolgáltatva. Ilyenkor a legelső gondolat, ami ösztönösen föllobban az emberben, az, hogy: Na, most elintézhetlek, te nyomorult! Kezemben vagy! Most végre visszaadhatok mindent, leszámolhatok veled, azt tehetem veled, amit akarok, amit érdemelsz! - És minderre a kísértést még az is növeli, hogy Dávidnak minden oka megvan arra, hogy végre elintézze ellenségét, hiszen valóban igazságtalan volt vele szemben Saul. A joga is meglett volna hozzá, hogy egy dárdaszúrással megszabaduljon végre az ellenségétől, hiszen ha ő meg nem öli Sault, Saul öli meg őt. Környezete is erre biztatja, mindenki körülötte azt mondja, hogy ne sajnálja azt a hitvány embert, számoljon le vele Isten nevében! Itt a jó alkalom! Neki, magának is szinte lendül már a keze - és mégsem! Mintha Valaki lefogta volna a kezét! A kínálkozó lehetőséget mégsem használta ki, elszalasztotta! Néha egy ilyen negatívum, hogy az ember nem tesz meg valamit, amire itt van a jó alkalom, amihez joga is volna, meg oka is lenne, de mégsem teszi, egy ilyen negatívum néha: a legpozitívabb győzelem! Itt is az volt! Pozitív győzelem! Íme itt lett volna a lehetőség, csak a kezét kellett volna kinyújtania, csak még egyetlen lépést kellett volna tennie és elérte volna, amire vágyott! - De nem! Mégsem! Nem lehet! Nem szabad! A dárdát emelő kéz lehanyatlik. Hadd fusson a nyomorult! Isten elől úgysem tud elfutni! Majd az örök Bíró leszámol vele mindenért! Dávid most volt a legnagyobb! Nagyobb, mint Góliát levágott fejével a kezében! Mert legyőzte - önmagát! Az emberi szív legtermészetesebb érzését, a bosszúnak, a megtorlásnak, a leszámolásnak a vágyát, azt az indulatot, amit az ellenségével szemben érez az ember!

Ellensége mindenkinek van! A legszelídebb, a legbékésebb természetű embernek is! Az a modern világ, amiben élünk, szörnyűségesen szembe tudja fordítani az embereket egymással! Sokszor még azokat is, akik pedig a legjobb barátok voltak, vagy egy ugyanazon családhoz tartoznak. Mindenkinek van ellensége. Ez az ellenség lehet egy konkrét személy: talán az a valaki, aki mindennap újabb bosszúságot okoz - a modern lakásviszonyok különösen sok ilyen ellenséget termelnek ki. Vagy az a valaki, az a konkrét személy, aki minden ok nélkül üldöz, rágalmaz, alá akarja ásni a becsületedet, az egzisztenciádat, akitől félsz, mert tudod, hogy árthat, és szívesen árt is. Vagy talán riválisod az illető, és nem bírja elviselni a te nagyobb sikeredet, ezért ott áztat, ahol tud, vagy talán irigykedik rád, mert neki nincs valamije, ami neked megvan. Nagy igazság van abban a mondásban, hogy az emberi butaság és az emberi rosszindulat határtalan. És mind a kettő, a butaság is meg a rosszindulat is nagyon hamar tesz valakit a másik ember ellenségévé! - De lehet, hogy az az ellenség nem is egy konkrét személy, hanem embereknek, ismerősöknek vagy ismeretleneknek, közel- vagy távollévőknek egy bizonyos csoportja, akikkel ellenkezik a gondolkodásod, világnézeted, akikkel ütközik az érdeked. Akik kollektíve ártalmasak rád nézve - te szerinted! Mármost a legtermészetesebb emberi ösztön: visszaadni akarni a bántást, megtorolni a sértést, megbosszulni a kárt, leszámolni az ellenséggel! Várni a pillanatot, amikor az védtelen, gyengébb, alul van, amikor “kezembe adja Isten”, ahogyan Dávidnak mondták a barátai!

Ez a legtermészetesebb emberi ösztön teszi olyan keservessé az életet a földön, teszi olyan véressé a világ történelmét! Mert az egész történelem tulajdonképpen: az oda és vissza való leszámolások szakadatlan folyamata! Egyszer az egyik számol le a másikkal, máskor meg fordítva, aszerint, hogy melyik van éppen előnyösebb helyzetben, melyiknek van éppen jobb alkalma és lehetősége reá. Ma is ez a gyakorlat sötétíti el az egész emberiség előtt a jövendőt. Mert elérkezett az emberiség egy olyan pontra, ahol ha gátat nem vet ennek a folyamatnak: a szó szoros értelmében kiírtja önmagát! Atyámfiai, én nem akarom itt megismételni azokat a gondolatokat, amiket mindenki ismer, mert mindenütt hall és olvashat az egész földkerekségen lévő élet veszélyeztetettségéről, csak egy nyugati filozófus mondását hadd idézzem: “Az ember ma nagyobb pusztítást képes csinálni, mint amekkorát képes elképzelni!” És ha ez így van, márpedig valóban így van: akkor ez borzasztó! Gondoljuk csak meg: “Az ember ma nagyobb pusztítást képes csinálni, mint amekkorát képes elképzelni!” Ez azt jelenti, hogy ha valamelyik oldalon elkezdődik az ellenségre való kezet emelés: a szó szoros értelmében véve vége lehet a világnak! Most igazán minden erővel le kell fogni azt a kezet, amely az ellenségre emelkedik! Ezért figyel ma a földkerekség minden pontján minden ember olyan aggódó reménységgel azokra az alkalmakra, ahol az emberiség vezetői az emberiség sorsáról tárgyalnak.

Mit tehetünk mi, kisemberek, abban a kérdésben, amiről olyan sokat beszélnek a nagyok? Van-e nekünk, hívő keresztyén embereknek valami konkrét tennivalónk a világ sorsát illetően? Csak szemléljük-e föllobbanó és lankadó reménységgel a vezetők tárgyalásait, vagy van valami pozitív feladatunk is, egyénenként, mindnyájunknak? Ezzel a kérdéssel egyszer minden hívő keresztyén embernek, minden előítélettől mentesen, becsületesen szembe kell néznie! Nos hát, igenis, egészen konkrét feladataink vannak! Mégpedig: A könyörgés szolgálata! Igazán remélem, Testvérek, hogy közületek minden rendszeresen imádkozó ember napi könyörgésében benne van az, hogy Isten őrizze meg a világot egy újabb pusztulás veszedelmétől, és juttassa diadalra az igazi jóakaratnak és békességnek erőit a nemzetközi politikában! Ne becsüljétek le az imádság szolgálatát! Ha igazán össze tudnánk fogni és egy szívvel-lélekkel könyörögni mindnyájan, mi, keresztyének a földkerekség minden pontján: Isten Lelkének hatásai nagyobb erőt vehetnének az emberek szívén és gondolkodásán, nyugalmasabb és békésebb életet élhetnénk a földön! Ismeritek Pál intelmét Timóteushoz: “Tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, Királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel”. (1Tim 2,1-2) Íme, itt is arról van szó, hogy a hívő emberek könyörgése és a csendes, nyugodalmas földi élet kapcsolatban vannak egymással. Ha a gyermeked beteg, ugye, hogy fölforrósodik az imádságod, milyen szívből tudsz könyörögni érte? Nos hát, most az egész emberiség beteg! Halálos veszedelemben van! Aki nem tud érte forrón könyörögni, az nagyon keveset ismert meg Isten szeretetéből! Ha még nem tetted volna eddig, ugye mostantól fogva te is beállsz az imafrontba, küzdeni azért, hogy “csendes és nyugodalmas” életet élhessen az emberiség a földön?

De még ez nem minden! Ennél is több és konkrétabb feladata kell, hogy legyen a keresztyén embernek. Mégpedig az, hogy önmagadban kell leküzdened minden ellenséges indulatot, a lelked mélyén kell megbékélned minden ellenségeddel! Például azt a lelkületet kell legyőzni mindenkinek önmagában, amelyik így gondolkodik: egy-két atombomba elintézi a vitát! Ezt a lelkületet, amelyik nem bánja, ha akár az egynegyed része pusztul is el az emberiségnek, csak neki jobb legyen! Ez gyilkos lelkület, mégpedig tömeggyilkos lelkület. És ilyen lelkületet nem tűrhet meg magában az az ember, aki mint keresztyén: Jézus nevét viseli magán! Tudjátok-e azt, hogy az ellenség a próbaköve annak, hogy ki hogyan áll Istennel? Az ellenségeddel szemben való viszonyodon mérheted le legpontosabban Istenhez való viszonyodat. Épp olyan távol vagy Istentől, mint attól az embertől vagy embercsoporttól, amelyiktől a legtávolabb tartod magad. Aki nem tud a szívében megbékülni az ellenségével, az Istennel is ellenséges viszonyban van még. Ha nem tudsz megbocsátani annak, akivel szemben lehet, hogy neked van igazad, akkor ez azt mutatja, hogy még mindig nem vagy olyan lelkiállapotban, hogy el tudtad volna fogadni Istentől a bűneid bocsánatát. Aki nem tud könyörülni az ellenségén, mint Dávid Saulon, az még nem tette igazán magáévá Isten könyörülő irgalmát! Nyisd ki a szívedet úgy Isten előtt, hogy az Ő Jézusban rád sugárzó szeretete legyőzzön benned minden ellenséges indulatot!

De még ez sem minden! Még többet kell tenned! Pozitív Krisztusi erőket kell belevinned az emberek együttélésébe. Mik ezek a pozitív Krisztusi erők? Például a szeretet az pozitív Krisztusi erő, tehát ha te igazán szereted azt, aki téged nem szeret! A megbocsátás is az! Tehát ha te megbocsátasz annak, aki neked ártani szokott! Vagy ha megpróbálsz örömet okozni annak, aki téged bosszant! Ne mondjátok azt, hogy nem érdemes, hiszen mit ér az a kicsi szeretet a gyűlöletnek ebben a roppant tengerében? Nos, a szeretetnek meg az örömnek meg a békességnek a pozitív Krisztusi erői hatalmasabbak, mint a gyűlöletnek meg a háborúságnak meg a rosszakaratnak az erői - mert Isten hatalmasabb, mint a Sátán! És a jövő azé, aki szeret, meg megbocsát, mert a jövő Istené! Egyetlen olyan cselekedet sem hiábavaló, ami pozitív Krisztusi hatásokat visz bele az emberek életébe! És egyébként is: ez az egyetlen célravezető út az ellenség legyőzésére. Lám, itt a történetben is: Saul látva Dávid jóságát egészen megbékült, megenyhült, egészen elérzékenyedett, sírva fakadt, elpárolgott belőle a Dávid elleni rosszakarat, legyőzte Dávid jósága! Csakis így lehet legyőzni az ellenséget: barátsággal! Ahogy Jézus mondta: “Ne győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg”. (Róm 12,21) Tüzet nem lehet tűzzel eloltani, csak szaporítani, gyűlöletet nem lehet gyűlölettel elnyomni, csak tovább növelni! Ellenséggel nem lehet erőszakos módon leszámolni, csak jósággal és szeretettel! Önmagunk legyőzésével!

Isten is ezt tette velünk! Tudjátok, mikor volt Jézus a leghatalmasabb? Amikor nem szállt le a keresztről! Sokszor elámultak az emberek, látván Jézus isteni hatalmát! Micsoda felséges hatalommal parancsolt a tenger hullámainak, a szélviharnak, milyen felséges hatalommal győzte le a betegséget, milyen hatalommal vált úrrá a halál fölött ott Lázár sírjánál! De mindennél nagyobb volt ott a keresztfán, amikor az emberek mocskolódása közben, a ráboruló testi-lelki szenvedés iszonyatában azt mutatta meg, hogy milyen hatalma van - önmaga fölött! Angyalokat kérhetett volna segítségül, egyetlen rántással kiszakíthatta volna magát az emberek kezei közül, egyetlen szavával leszámolhatott volna ellenségeivel, meglett volna hozzá a hatalma, de nem élt vele! És ezzel vívta ki a legnagyobb győzelmet, és éppen ezzel hozta be a legpozitívabb erőt, az isteni megváltó szeretetet az emberi életbe. A tiedbe is! Az enyémbe is! Ezért lehetséges nekünk is győzni - önmagunk fölött!

Ámen

Dátum: 1960. október 9.

Ezt a mai evangélizációs istentiszteletet “A tékozló fiú útja” címen hirdettük meg. És mégsem a tékozló fiú útját olvastam fel a Bibliából. Miért? Szándékosan. Azért, mert a Bibliában nem csak egy tékozló fiú útja van leírva, hanem többé is. Ez a Manassé király is, akiről itt szó van, ilyen tékozló fiú volt. Jó néha Istennek ugyanazt a mondanivalóját, amit az újtestámentumi tékozló fiú történetén át akar tudtul adni, egy-egy ótestámentumi tékozló fiú történetének a szemszögéből is meghallani. Itt is egy egész emberi élet van előttünk, születéstől a halálig. Egy embernek az élete, mégpedig úgy, ahogyan Isten látja. Tehát ez a leírás nem a történetíró szemszögéből, hanem Isten szemszögéből ismerteti meg velünk Manassé király életét. És azért jó vele foglalkozunk, mert Isten mindnyájunk életét látja! A te életedet is, meg az én életemet is: látja! De valahogy másként látja az életünket, mint ahogyan mi látjuk a magunkét vagy egymásét. És az a döntő, az a lényeges, hogy Ő hogyan lát, milyennek lát bennünket. Egymást tudjuk áltatni a látszattal, meg önmagunkat is sokszor, de Őt nem! Próbáljuk meg hát magunkat most Isten szemével látni.

Milyen ember volt ez a Manassé? - Nos, ha a származását nézzük, azt, hogy milyen családból való, akkor máris kedvező előítélettel lehetnénk iránta. Mert édesapja az Ótestamentum egyik legistenfélőbb embere volt. Annak az Ezékiás nevű királynak volt a fia, aki kb. olyan lehetett az ótestamentumi nép életében, mint Kálvin vagy Luther a keresztyénség életében. Nagy vallási reformot hajtott végre akkor, amikor az ősök istenhite már egészen összekeveredett a környező pogányság istenhitével. Emberileg szólva, talán neki köszönhető Mózes öt könyvének fennmaradása. Tehát Isten ügyének bátor harcosa volt a mélyen hívő édesapa. Bizonyára fiát is a Szent Írások ismeretében és Isten félelmében neveltette. Később azonban kiderült, hogy a kegyesség, az istenfélelem nem olyan valami, amit örökölni lehetne, mint más egyéb javait az életnek. Pedig de sokan hivatkoznak az őseikre! “Sok pap volt a családunkban” - mondta egyszer valaki nem kis büszkeséggel. Vagy: “Az egyik ősöm egyike volt a gályaraboknak...” - mondta egyszer valaki. Mintha az ősök hite olyan alapítvány lenne, aminek a kamatából a késő utódok is megélhetnének! Láttam én már nagyon hívő szülők és nagyszülők gyermekét nagyon messzire sodródni Isten közelségéből! Ilyen volt Manassé is: atyja még igazán mélyen hívő ember volt, a fiú pedig már - hogy is mondja az Írás: “Gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt a pogányok utálatosságai szerint.” (2Kir 21,2) Alig hunyta le szemeit az istenfélő édesapa, a fiú máris letért arról az útról, amelyen az apja elindította. Nem tudott ellenállni a környező pogányság fölszívó hatásának, az egy igaz Isten helyett bálványok oltárainál áldozott, a tiszta istenfélelem helyett praktikákat űzött, aki az érdekeit, vagy a hiúságát sértette, azon kíméletlenül keresztülgázolt. Élete példája hatással volt mindazokra, akik fölnéztek rá vagy függöttek tőle. Istenfélő apjának az egész életművét lassan tönkretette.

Milyen fájdalmas az, hogy még egy olyan ember is, akinek a születését annak idején imádságban kérték Istentől hívő szülők, és akit Isten félelmében neveltek, így hátat tud fordítani Istennek! Hiába volt a vallásos tradíció, meg a legjobb nevelés: Manassé hitetlen emberré vált! És most ne arra a hitetlenségre gondoljunk, amit a szájával vall meg valaki, hanem arra, amit a cselekedeteivel! Az életével! Mert nem a szájjal vallott hitvallás, hanem az élet beszéde leplezi le a hitet vagy a hitetlenséget! Lehet, hogy Manassé is, ha megkérdezték volna tőle, hogy hisz-e Istenben, azt mondta volna, hogy persze, hogy hiszek, hiszen az ótestamentumi Kálvinnak vagyok a fia! De a cselekedetei csupa olyan tettek voltak, amelyek utálatosak voltak Isten előtt! Ezt olvassuk róla a leírásban: “Gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt”. Szomorú bizonyítvány! - De vajon mit gondoltok: melyikünk kapna jobb minősítést az Úr szemei előtt? Persze az emberek szemei előtt nem nehéz jól cselekedni! El tudom képzelni, hogy Manassé is ügyes diplomata volt, tanult, tehetséges ember, művészlélek, vagy életművész, aki jól megállta a helyét az élet különböző problémáiban - de Isten szemében megbukott! És végül is ez számít igazán!

És a te életedben is ez számít igazán! Pedig ezzel törődünk a legkevesebbet! Lehet, hogy a magad szemében nagyon kiváló ember vagy, kifogástalan, feddhetetlen, áldozatos, jószívű, igazságot kereső - lehet, hogy valóban vannak jó tulajdonságaid, ami miatt mások is rendes embernek tartanak, dicsérnek, kedvelnek, megbecsülnek -, de Isten szeme előtt más a mérték! Én is sokáig úgy éltem, hogy nagyon meg voltam elégedve önmagammal és meg voltam győződve róla, hogy ha minden ember olyan lenne, mint én vagyok, semmi baj nem lenne ebben a világban! De próbáld csak meg egyszer úgy látni magadat, ahogyan Isten lát: Isten szemei előtt! Próbáld csak meg egyszer úgy látni magadat, hogy az életed állandó vizsga Isten előtt! Minden pillanatban vizsgázunk, otthon, reggel, este, utcán, villamoson, munkahelyünkön, amikor egyedül vagyunk egy szobában vagy erdőben, meg amikor emberekkel vagyunk körülvéve: vizsgázunk! Ilyen tantárgyak vannak, mint: jóság, türelem, hűség, békesség, szelídség, szeretet - egyszóval: keresztyénség! Krisztusi indulat és élet. Nem vetted még észre, hogy mindig újra megbuksz valamelyik tantárgyból? Én már nagyon sokszor észrevettem!

Megdöbbentő, hogy a szívek mélyét vizsgáló Istennek milyen lesújtó az általános véleménye az emberről. Így fogalmazta meg Pál: “Amint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is; Nincs, aki megértse, nincs, aki keresse az Istent. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.” (Róm 3,10-12) Íme, így látja Isten a te életedet is. Akárki vagy és akármi vagy: Isten előtt megbuktál! Olyan ember vagy, aki “gonoszul cselekedik az Úr szemei előtt”! És most nézzétek csak: ha Isten emberi módon gondolkoznék, talán nem ezt mondta volna, amikor Manassét látta: Ez a Manassé nemcsak nehéz eset, hanem egyenesen reménytelen. Hiszen nem úgy vétkezik, mint egy őserdőbeli kannibál, aki sohasem hallott még Isten akaratáról, hanem mint olyan ember, aki gyermekkorától fogva ismeri a Szentírást. Még súlyosabb tehát a felelőssége. Nem vak, aki nem tehet róla, hogy lelépett a helyes útról, hanem lázadó, aki tudná, mit kellene cselekednie, hogyan kellene viselkednie, és mégsem teszi! Betelt a mérték! Hadd menjen hát a vesztébe. Nem érdemes vele törődni többé! Igen, ezt érdemelné minden Manassé! És mégsem ez történik. Hanem micsoda? Valami egészen megható dolog, amit így ad tudtul a leírás: “És noha megszólította az Úr Manassét és az ő népét, de nem figyelmezének rá”! Tehát megszólította az Úr Manassét! Figyelmeztette!

Istennek mindig ez a legelső mentő kísérlete egy emberrel szemben, hogy megszólítja! Utána kiált! Van-e valaki közöttetek, akit Isten még soha, semmiféle módon nem szólított meg? Aligha! Talán te a tekinteted sem merted fölemelni, mert úgy érezted, mások is szinte tudják, hogy most egészen csak rólad volt szó - de másképpen is szólít Isten, sokféleképpen. Bálám figyelmeztetésére egy szamarat használt föl egyszer; Luther Mártont azzal szólította meg megrázó módon, hogy egy villámcsapás a mellette haladó barátját sújtotta agyon; egy barátomat a háborúban azzal a revolvergolyóval, ami nem találta el; egy asszonyt azzal, hogy kiderült egy titkos bűne. Nagyon sokféle formában szólít meg Isten, például úgy is, hogy a múlt héten fölhívott valaki otthon és elhívott ma este az istentiszteletre. Mert Isten nem nyugszik bele, hogy Manassé olyan mélyre süllyedjen, olyan messzire szakadjon Tőle - Isten küzd a Manassékért! Csak egyetlen pillantást vess a Golgotára, ahol Jézus olyan nyomorultul szenvedett a keresztfán, ahol az a szent vér alácsordult a föld porába: lásd, ilyen véres küzdelmet vívott Isten a te életedért is, ennyire azt akarja, hogy éljél, boldogan, tisztán, gyermeki módon - még egy Manassé is éljen, örökké éljen! Így küzd érted Isten! Ezért szólongat mindenféle módon. Ebben a most hangzó igehirdetésnek a szavaiban is Ő szólít meg. Ez a mai istentisztelet is egy része annak a küzdelemnek, amit Isten folytat értünk!

Tehát: “megszólította az Úr Manassét”. És olyan mindegy, hogy milyen eszközt használ Isten, amikor az eltávolodott Manassékat keresi! De az már nem mindegy, hogy azok a Manassék hogyan reagálnak erre a megszólításra. Itt azt olvassuk, hogy “de nem figyelmezének rá”. Ez az egyik legszomorúbb, legtragikusabb kijelentése az egész Bibliának - tehát az, hogy Isten szól, és az ember nem figyel föl reá, nem veszi komolyan! Figyelemre sem méltatja Isten szavát! - Óh de sokszor és sokféleképpen szólt már hozzánk is, és mi mégis úgy élünk tovább, mintha nem figyelmeztetett volna. Hát hiába szól Isten? Nem! Isten sosem szól hiába! Mert az az isteni szó, az a figyelmeztetés, amit hallunk ugyan, de eleresztünk a lelkünk mellett, ítéletté válik rajtunk! Ímé, Manassé története így folytatódik: “Reájok hozá azért az Úr az Assiriabeli király seregének vezéreit, akik Manassét megfogták és vasba vervén megkötözék őt két lánccal, és Babilóniába vivék.” - Ímé, betelt a mérték! Isten szavát figyelembe nem venni büntetlenül nem lehet! Manasséra rászakadt a csapás. Vasra verve ül valami idegen tömlöcben. Úgy néz ki a helyzet, hogy szinte ki lehetne írni a tömlöce ajtaja fölé, hogy: Ez az a Manassé, akit engedetlensége miatt Isten elvetett és elátkozott! És én, a Bibliával a kezemben mégis azt mondom: éppen az ellenkezőjét lehetne kiírni tömlöce ajtaja fölé: Ez az a Manassé, akit Isten kiválasztott, és szeret!

No de ez már igazán bolondság, túlzás! - mondhatná valaki. Hát ez valóban bolondság, de nem túlzás! Tudniillik éppen ez a keresztről való beszéd bolondsága. És ez az a bolondság, amiért én személy szerint örökké áldani és magasztalni fogom az én kegyelmes Atyámat. Hiszen a keresztnek éppen ebben a bolondságában ismertem meg Isten megváltó kegyelmét, új életre támasztó szeretetének az erejét. Mert miről van itt szó? Arról, hogy Jézus volt az, aki úgy függött ott a keresztfára szegezve, mint elvetett és elátkozott gonosztevő. És őt éppen Manassé bűnéért, Manassé helyett, én helyettem és tehelyetted vetette el és átkozta el Isten. És ezért igaz - akármilyen képtelenségnek látszik is -, hogy Manassét kiválasztotta és szereti Isten! Ezért gondolhatsz önmagadra úgy, akárki vagy, akármilyen messze sodródtál is Isten közeléből, akármilyen gonoszul cselekedtél is Isten szemei előtt, hogy Isten kiválasztott és szeret téged! Mert Isten így látta Manassét is, így lát téged is, Jézus helyettes engesztelő áldozatán keresztül! Ezért kegyelem még az ítélet is! Amikor Isten sújtó keze nehezedik valakire, az éppen nem annak a jele, hogy ímé elvetette Isten, hanem annak, hogy ímé, ennyire keresi Isten! Ennyire hívja! Nem volt elég a megszólítás, a halk és szelíd szó, nos, akkor rád kiált, megráz, életre ijeszt!

Istennek minden ítélete mentő szándékú, minden csapás, ami egy emberi életet ér, nagy mementó: Isten semmiképpen nem akar elveszíteni, kegyelmet akar gyakorolni, magához akar ölelni! A fájdalom, szenvedések, csapások az életünkben éppen arra valók, hogy fölerősítsék, mint a hangszóró, Jézus máskor oly halk hívását: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” (Mt 11,28) A mindenféle bajok szövevénye olyan, mint a háló, Isten mentő kegyelmének a hálója, amit kivet értünk a világba. Az a bot, aminek a sújtása néha olyan fájdalmasan vág végig az életünkön, valójában pásztorbot, a jó Pásztor botja, amellyel betereli az övéit a biztos karámba. Isten néha azt a földi fészket, amelyben gyermekei elkényelmesednek, ellustulnak, fölbolygatja, engedi, hogy akár a Sátán megrázza, de csak azért, hogy kénytelenek legyenek a benne lakók a hit és az imádság szárnyait kitárni és jobban használni. Sokan lesznek a mennyben olyanok, akik sohasem kerültek volna oda, ha Isten nem bocsátott volna rájuk viharokat. Nem tesz-e jót Isten valakivel, amikor megtöri a büszkeségét, az ellenállását, amikor térdre kényszerít egy embert Önmaga előtt? Sokszor tapasztaltam már, hogy Isten képes mindent megtenni az ő végtelen szeretetéből kifolyólag azért, hogy csak el ne vesszenek azok, akikért Jézust halálra adta.

De az, hogy Isten ítélete a szabadulás és megtérés áldott eszköze lesz-e valakinek az életében, vagy tragédia, az attól függ, hogy az ember hogyan reagál rá! Manassé börtönében győzött Isten kegyelme! Éppen ott, a reá szakadó csapások súlya alatt szakadt föl a lelkéből az az imádság, amit Isten mindig meghallgat: a bűnbánat és a bocsánatkérés könyörgése: “Mikor pedig nagy nyomorúságban volt, fohászkodék az Úrhoz az ő Istenéhez, és teljesen megalázta magát az ő atyáinak Istene előtt.” Tehát megalázta magát Isten előtt - és itt kezdődik minden Manassé számára egy egészen új élet lehetősége! Ez az ember ott, az Isten előtti alázatban megtalálta önmagát és jóvátett mindent, amit elrontott, és áldott, gondos, szerető, istenfélő uralkodója, pásztora lett népének! Ki hitte volna? Lám, ez a kegyelem csodája!

Ugyanezt a kegyelmet kínálja Isten ma is nekünk! Mindenkinek szabad részesülnie benne. Te se félj attól, hogy elutasításban lesz részed a múltad miatt! Isten nem azt kérdi, ki voltál. Sem előnyöd, sem hátrányod nincs az őseid miatt! Nem fontos, hogy ki voltál, csak az, hogy ki vagy most. Ha olyan ember vagy, aki most megalázza magát Isten előtt, tehát a bűn tudatával és a bűnbocsánat igényével jössz Istenhez: elfogad és bocsánatot ad. Ennek a történetnek az a nagy örömhíre a számunkra, hogy még Manassénak is lehet újra kezdeni, együtt a kegyelmes Istennel! És akkor minden megváltozik, kiderül, jó lesz! Mert Isten nem ismer lehetetlenséget.

Óriási lehetőség az újrakezdés! Már itt a földön is, hát még az örökkévalóság szempontjából! Isten kétezer évvel ezelőtt a te bűnödet is, meg az enyémet is, mind-mind Jézus kereszthalálának az égő fájdalmába tartotta bele mindaddig, amíg minden bűnünk, adósságunk utolsó maradványa is elhamvadt. Ezért jöhetünk mindnyájan vissza Istenhez! Ezért van a számunkra is új élet! - De megalázkodni nekünk kell, igazat adni Istennek nekünk kell, rálépni a hazavezető útra nekünk kell. Isten adja az utat hazafelé, az ő uralma és gondoskodása alá, Isten adja a kitárt ajtót Jézusban, de nekünk kell belépnünk rajta, és nekünk kell elindulnunk rajta!

Ebben a pillanatban Isten szeme rajtad van. Angyalok néznek rád és várják a döntésedet, hogy átadod-e magad Jézusnak a bűnbocsánat és az újrakezdés kegyelmében való részeltetésre? Ha igen, tégy bizonyságot róla itt, most, mindnyájunk füle hallatára ezzel az énekverssel:

Megtörve és üresen
Adom magam neki,
Hogy újjá ő teremtsen,
Az űrt ő töltse ki.
Minden gondom, keservem
Az Úrnak átadom,
Ő hordja minden terhem,
Eltörli bánatom,
Eltörli bánatom.

(459. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1967. szeptember 17. (este).

Két olyan szó van ebben az Igében, ami fölöttébb aktuálissá teszi ma számunkra az üzenetét az Igének: fáradtság és erő. Így kezdődik: “Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is”. (Ézs 40,30) Kell-e ezt magyarázni, hogy mit jelent? Orvosok, pszichiáterek, lelkigondozók szinte semmit sem hallanak olyan gyakran panaszképpen a hozzájuk forduló páciensektől, mint ezt: Elfáradtam! Egyszer telefonon hívott fel valaki. Egy fáradt, öreges hang jelentkezett, azt mondta: “Kérem, egy testileg-lelkileg kifáradt ember szeretne beszélgetni a nagytiszteletű úrral!” Megállapodtunk az időpontban, hogy mikor jön el hozzám. A megbeszélt órában vártam. Magamban fölkészültem egy öregember fogadására. Kopogtattak, és belépett egy 36 év körüli, erőteljes férfi. Ő volt az a testileg-lelkileg megfáradt ember. A modern ember típusa - szinte mindennapos jelenség. Tegnap beszélgettem valakivel. Semmi baja nem volt. Mosolygott, a terveiről beszélt, kedves volt, mint mindig. Másnap megdöbbenve hallottam, hogy alig pár órával a tegnapi találkozás után hirtelen rosszul lett, s mire kijött az orvos, már csak a beállott halált tudta megállapítani. Mi történt vele? Kifáradt a szíve. Nem bírta tovább. Agyondolgozta magát - mondták a hozzátartozói. Talán maga sem tudta, hogy halálra fáradt.

De nemcsak a sok munka, hanem maga az élet is elfáraszt. Talán a sok csalódás, amin átment, talán túl sokat várt az élettől valaki és nem kapta meg - lassan elkopik az ember, mint az óraszerkezet, és végül lejár. Soha nem felejtem el, gyermekkoromban beszélte el édesapám, hogy amikor az ő nagyanyja késő vénségében, ereje fogytán ágyban feküdt és haldoklott - körülállták a hozzátartozói és a szokásos módon vigasztalták: Egyék egy kicsit, attól erőre kap, majd meglátja, jobban lesz. Mire az öregasszony így hárította el a kedveskedést: Hagyjatok meghalni, fáradt vagyok! Emlékszem, mint kisgyermek csodálkoztam ezen a mondáson, sehogy sem tudtam megérteni, hogy lehet úgy elfáradni, hogy valaki szeretne már meghalni?

Azóta már többször találkoztam ezzel a jelenséggel, és ma már tudom, hogy lehet! Lehet így megfáradni. Belefáradni egyszerűen az életbe, mert az élet maga nemcsak nagy ajándék és feladat, hanem sokszor teher is. Hiszen még Pál apostol is érzett ilyet, amikor egy igazán mozgalmas és fárasztó élet estéjén így írt a Filippibeli gyülekezetnek: Kívánok “elköltözni, és a Krisztussal lenni, mert az sokkal inkább jobb” - bár hozzáteszi: “De e testben megmaradnom szükségesebb tiérettetek”. (Fil 1,23-24) Igen, kifáraszt a becsületes élet is, nemcsak a bűn. Az állandó küzdelem a bűnnel szemben, a magunkban lévő, meg a körülöttünk meglévő rengetegféle lehúzó, szétziláló erőhatás ellen, kísértés ellen. Az ember azt gondolja, hogy valami régi bűnétől végre megszabadult, nem lesz baja vele többé, és egyszerre a legyőzött bűn újra fölüti a fejét, új erővel kísért, és a harcos már belefáradt a küzdelembe. Igen: a hit harcába is bele lehet fáradni. És talán ez a legveszedelmesebb fáradtság: a hitben való megfáradás.

Ez történt egyszer a hit egyik legkülönb harcosával is, Illés prófétával, a rettenthetetlen erejű “Isten emberével”. Annyira belekeseredett a hiábavalónak látszó küzdelembe, az Úr ügyéért való harcba, hogy az élettől is elment a kedve. Lefeküdt egy fa alá, és imádságban “könyörgött, hogy hadd haljon meg, és monda: Elég! Most, óh Uram, vedd el az én lelkemet!” (1Kir 19,5) Tehát még egy ilyen emberrel is előfordult, hogy szinte az idegösszeomlásig kiborult, és olyat mondott, ami bizony nem méltó hozzá: Nem bírom tovább! Ments fel, Uram, a további szolgálat alól! Nekem elég volt! Óh, de általános és gyakori jelenség az, amit így mond az Ige: “Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is”. Bizony: Még az ifjak is, még a legkülönbek is! Hát még akik nem is ifjak már, meg nem is a legkülönbek! Azok hogy megfáradnak és megtántorodnak!

Nos hát, éppen ezért van olyan nagy szükségünk erőre, a felhasznált életerő utánpótlására, mindig új és új erővel való megtelítődésre. Mert maga az élet rengeteg erőt igényel. Hát még a keresztyén élet, a Krisztusi élet! Az egyenesen emberfeletti erőt igényel. Az élet legfőbb kérdése nem az, hogy milyen terhek nehezednek valakire, milyen feladatokat kell megoldani - mert terhek mindig vannak, feladatok mindig lesznek -, hanem a hozzávaló erő kérdése. Ha erő van, akkor máris megoldódik a teher és a feladat problémája. Ha van erő: van élet - és ha elfogy az erő: elfogy az élet. A mindennapi élet során sokféle erőt kell kifejtenünk, és hogy ezt megtehessük, mindig fel kell tölteni az életet új erővel. Ezért olyan nagy ígéret az, amit Isten Igénkben mond: “Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; de a kik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!”.

Hogy jól megértsük, mi ez az erő, gondoljuk végig előbb, hogy többféle erő működik az életünkben. Elsősorban testi erő, fizikai erő. A test is olyasforma szerkezet, mint egy kazán, amely hőt termel, és a hő által bizonyos fizikai energiát. Fűtőanyag az étel, az ital meg a pihenés. Aki nehéz testi vagy szellemi munkát végez, egyáltalán, aki munkáséletet él, többet kell táplálkoznia, és rendszeresen kell a pihenésben regenerálódnia, mert különben a kazán önmagát emészti fel. Nagy dolog és nagy felelősség a testi erővel gazdálkodni tudás, és a legtöbb modern ember, amikor túlhajszolja önmagát, nem is gondol rá, hogy lassú öngyilkosságot hajt végre. A gyilkosság pedig akkor is rettenetes bűn, ha jóhiszemű túlbuzgóságból önmagán hajtja végre. Sokszor eszembe jut ezzel kapcsolatban Jézus mondása: “Jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen.” (Mt 26,41) Minden olyan művelet, ami a test elerőtlenedését fokozza, vétkes visszaélés az Istentől kapott fizikai energiával szemben, az élettel szemben. Ne várjon Istentől testi megerősödést az, aki maga pazarolja el ezt az energiát. A saját testi erejével rablógazdálkodást űző megfáradtnak nem szól az ígéret, hogy: “erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja”. Meg az sem, hogy: “erejük megújul”. Az a testi erő úgyis, természettől fogva is fogyó készlet - vigyázz rá! Ápold, segítsd, védd, felelős vagy érte Annak, Akitől kaptad! Ezzel is el kell számolnunk egyszer! Ez is talentum!

De nemcsak testi erő működik bennünk, hanem szellemi erő is. Az ember olyan különös valaki, hogy nemcsak étel-ital táplálja, hanem szellemi hatások is. Mekkora erőt jelent például egy eszme! Ezt csak akkor tudjuk, amikor hiányzik valakiből, amikor semmiért sem tud lelkesedni, üres a lelke, nincsenek eszményei. - Vagy egy gondolat, például a kötelességtudat! Ismertem olyan özvegyen maradt asszonyt, akit rengeteg gondjával való küzdelmében az a tudat éltetett, hogy fel kell nevelnie félárván maradt gyermekeit! A gyermekei iránt érzett szülői kötelességtudat olyan erő-tényezővé lett az életében, hogy annak segítségével kibírt nélkülözést, a testi-lelki magára maradottság sok kísértő szenvedését, gyötrelmét. Hadifogságban járt emberek mondják, hogy akiben az a remény, hogy egyszer üt a szabadulás órája, kihalt: nem is bírta ki a fogságot. Míg a másikat pedig ez éltette! Működhetnek tehát az emberben ilyen szellemi erők, egy eszme, egy gondolat, vágy, reménység, aminek a segítségével az ember sok mindenre képes. Képes általa tűrni, várni, harcolni, terhet elviselni, kísértésnek ellenállni - élni! Életben maradni...

Vannak azután az ember életében ördögi erők is. Sokkal több ilyen erőhatás vesz körül bennünket, mint gondolnánk vagy észrevennénk. Csak néhányat hadd említsek: például a pénz szerelme. Hogy ez milyen motorikus erő, azt láthatta igazán hátborzongató valóságában, aki olyan igazi krimi regényekbe beleolvasott már. Vagy például rettenetes erőt jelent az iszákosság démona - egy iszákos vállal minden fáradságot, képes hazudni, lopni, rettentő szellemi erőt kifejteni, hogy szenvedélyét kielégíthesse. Az, hogy azután hogyan hat mindez vissza - éppen a teljes szellemi és testi elerőtlenedésben -, az már más kérdés. Éppen ebben van az erőnek az ördögi mivolta. Vagy például egy halálos gyűlölet, bosszúvágy! Addig nem nyugszik, míg a családján vagy a saját személyén esett sérelmet meg nem torolja, ezért űzi, hajtja, lelkesíti egy gondolat. De ez a gondolat nem tiszta, hanem ördögi, pokoli, démoni! Szörnyű erőt tud kölcsönözni az embernek, de ebben az erőben a pokol hatalma jelenik meg. Ez is erő, de rontó, pusztító, gonosz, ördögi erő! A történelmi közelmúltban ez az erő közel tízmillió ártatlan ember kiirtásához vezetett! Isten őrizzen meg tőle téged is, meg a világot is!

De a testi, szellemi, ördögi erő mellett van még egy másfajta erő is, ami hathat az ember életében. Ez pedig a mennyei erő. Úgy is mondhatnám, hogy lelki erő, de olyan értelemben véve, hogy Isten Lelkéből való erő. A felolvasott Igében erről van szó. De nemcsak a felolvasott Igében. Isten gyakran beszél arról a Bibliában, hogy Ő az Ő Lelkének erejét akarja közölni az emberrel. Érdemes itt egy pillanatra idézni Istennek néhány ígéretét. Az egyik zsoltáríró így fohászkodik Istenhez: “Én oltalmam, váram, Istenem, ő benne bízom!” (Zsolt 91,2) A másik így tesz bizonyságot, nyilván tapasztalatból: “Boldog ember az, akinek Te vagy erőssége!” (Zsolt 84,6). Majd egy bajban lévő így fohászkodik: “Mikor kiáltottam, meghallgattál engem, felbátorítottál engem, lelkemben erő támadt”. (Zsolt 138,3) - Hallottátok? A lelkemben erő támadt! A kiáltásra. Ha már a lelkemben erő támadt, akkor már nincsen semmi baj! Még ha egyébként nyakig vagyok is a bajban.

Tehát a hívő ember számíthat egy emberfeletti erőre, olyan erőre, amit Isten ad. Mennyei erőre! Isten Lelkének az erejére. Isten az Ő erejét leghatalmasabban - ugye tudjátok - Jézus Krisztusban adta. Már sokszor mondtam, de újra hadd mondjam: Jézus Isten mennyei energiájának a földi centráléja! Ilyet jegyeztek föl Róla többek között: “És az egész sokaság igyekezék őt illetni: mert erő származék belőle, és mindeneket meggyógyíta”. (Lk 6,19) Tehát a szó szoros értelmében: aki Jézust megérintette, az mintha ahhoz a csodálatos gyógyító, vigasztaló, megelevenítő mennyei energiához nyúlt volna hozzá - meggyógyult! Érezte, hogy átcsap belőle valami titokzatos erő. Mennyei erő. Erről vall Pál apostol is, amikor azt mondja: “Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít”. (Fil 4,13) Mintha azt mondaná: Tudom, hogy az Isten bölcsessége bennem megold minden problémát. Isten hatalma bennem nagyobb, mint minden nehézség. Isten szeretete körülöttem hatalmasabb, mint minden emberi gonoszság. Az Ő Lelke fölülemel minden kellemetlen szituáción. Erős vagyok az Úrban és az Ő hatalmas erejében. (Ef 6,10)

Nos hát, ha igazán emberséges életet akarunk élni, ha igazán keresztyén, azaz krisztusi életet akarunk élni, akkor erre az erőre van szükségünk! Hiába nyaraltál a Balatonon, hiába tettél szép körutat a Földközi-tengeren vagy Svájc hegyei között, e nélkül az erő nélkül továbbra is csak “megfáradt” és “megterhelt” ember vagy! - Viszont: “...a kik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!”.

Hogyan lehet hát részesülni benne? Megmondja az Ige: “Erőt ad a megfáradottnak.” Tehát Isten adja. Nem én magam termelem ki magamból valamiféle lelki gyakorlat által. Ennek az erőnek Isten a forrása, és azzal közli, aki Vele személyes kapcsolatban van. Így hadd mondjam: aki Vele jóban van, rendezett viszonyban van. Tehát aki állandóan Isten közelében, Vele életközösségben jár, aki nem rejtegeti Isten előtt a nyomorúságát. Például azt, hogy megfáradt testben vagy lélekben vagy hitben. Megmondja Neki őszintén: Uram, elfáradtam! Tehát őszintén, becsületesen bevallja: Uram, elestem megint, megüresedtem, látod! Kimerültem lelkileg is, testileg is - annak ad erőt!

És a másik ígéret így szól: “Akik az Úrban bíznak, erejük megújul”. Tehát nem elég hinni, hogy Isten képes adni erőt, hanem bízni is kell abban, hogy most és nekem is adja az erőt. Mert Ő mindig szívesen ad erőt annak, aki azt Tőle bizalommal kéri. Fogd szaván Istent, és egyszerre igazzá, élővé válik az ígérete: kapod! Lehet, hogy egy Igén át, ami éppen neked szól, lehet, hogy imádság közben, ami éppen azt jelenti, hogy megérintetted lélekben Jézust, és erő származik Belőle, beléd! Hiszen Ő maga ez az erő!

Bizony atyámfiai, ha emberségesen akarunk élni, ha élni akarunk: erre az emberfeletti erőre van szükségünk. Közeledj hát azzal az alázattal az Úrhoz, hogy te igen megfáradtál, és megtapasztalod alapigénk igazságát: “erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja.” És hogy: “a kik az Úrban bíznak, erejük megújul.”

Ámen

Dátum: 1966. szeptember 11.