Néhány óra van még hátra ebből az elmúló esztendőből, azután lezárul örökre, múlttá válik, és következik egy új esztendő. Mi pedig hamarosan mosolyogva mondjuk egymásnak: Boldog új évet kívánok! És lehet, hogy nemcsak szokásból mondjuk ezt, hanem komolyan gondoljuk, igazán kívánjuk egymásnak is, magunknak is a boldog új esztendőt. De lehet-e régi szívvel igazi új esztendőt kezdeni? Azt a boldogságot, amit ilyenkor kívánunk, nem a körülményeink kedvezőbb alakulása okozza, hanem bennünk, a szívünkben, a lelkünkben kell előbb történnie valaminek. Isten Igéje nagyon határozottan megmondja itt, mi az előfeltétele az igazi megújulásnak, a boldog újrakezdésnek: “Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett, boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít.” (Zsolt 32,1-2a) Higgyük el Istennek, hogy ettől függ a boldogság, ez kell a boldogsághoz, semmi egyéb! Tehát:a bűnbocsánat - és nem jön hozzá semmi más! Merészen hangzik, de ha Isten mondja, bizonyára így kell lennie.
Ahhoz pedig, hogy valaki a bűnbocsánat boldoggá tevő ajándékában részesülhessen, mindenekelőtt az kell, hogy érezze át annak a szükségét, mégpedig egzisztenciális szükségességét, mint a vízbefúló az utána nyúló mentő kezet. És azt hiszem, hogy így, az esztendő végén, amikor valaki komoly, lelki számadást igyekszik tartani, különös realitást kapnak előtte ezek a szavak, amiket a zsoltáríró használ: hamisság, vétek, bűn! Visszapillantva az elfolyó időre, lehetetlen meg nem állapítanunk, hogy volt ilyen az életünkben, óh, nagyon is sok volt! Tele van vele minden nap! És bizony, nagyon jó lenne, ha nagyon komolyan tudna foglalkoztatni bennünket a bűneink problémája, valósága! És jó lenne, ha a bűnös voltunk valóságán belül tudnánk látni mindazt az egyebet is, ami az elmúlt esztendő emléktartalmából ilyenkor fölmerül előttünk. Hiszen foglalkoztatnak bennünket a gondjaink, a bánatunk, az életünk különböző nehézségei, és mindaz, amit nem lehet kimondottan bűnnek nevezni, tehát amit nem jól csináltunk, amit szívesen tennénk másként, ha újrakezdhetnénk, ha volna még alkalmunk rá. Azután foglalkoztatnak azok a fájdalmas órák, amiket végigsírtunk, kedves, emberi arcok emléke, akik ezt az évet még velünk kezdték, de nem jöttek már idáig velünk. És örömeink is voltak, szerencsés helyzetek, vidám percek. Igen, ez mind foglalkoztat bennünket, de csak akkor foglalkoztat helyesen, ha bűnös voltunk valóságán belül látjuk mindezt, ha tehát közben bűnünk egész súlya tudatos lesz előttünk.
Mert micsoda a bűn? Itt most ne ilyen vagy olyan bűnös cselekedetre gondoljunk, hanem magára a bűnre, a tulajdonképpeni egyetlen bűnre, amiből mint egy forrásból minden más bűnös cselekedet fakad: A bűn pedig nem egyéb, mint az, hogy elszakadtunk Istentől. A bűn az Istennel való közösség hiánya. Gondolkodásunknak, akaratunknak, cselekedeteinknek, tehát egész önmagunknak Isten valóságától való függetlenítése. Ez a mi tulajdonképpeni bűnünk. Mert az úgysem Istennel való életközösség, hogy naponként néhány percre rá gondolunk, esetleg Igéjét is olvasgatjuk, szólunk is hozzá néhány szót imádságban, oda-odafordulunk feléje, és kérünk tőle valamit - életünk többi részét pedig gyakorlatilag tőle függetlenül töltjük. Mint amikor valaki külföldön él: haza-hazagondol, ír is néha levelet, meg kap is hazulról, van valami kapcsolata az otthonnal, de nincs otthon!
Így vagyunk mi Istennel. Nem az Ő országában élünk, hanem egy lelki külföldön. És ez a mi bűnünk! Nem az, hogy valamit rosszul, helytelenül teszünk, hanem az, hogy még amit jól, és helyesen csinálunk is, nem otthon, nem az Ő országában, nem az Ő uralma és irányítása alatt tesszük! Elszakadtunk hazulról! A bűn nem erkölcsi rossz, hanem helyzeti rossz. Viszonytalanság, hamis egzisztencia. Nem olyan értelemben vagyunk bűnösök, hogy gonoszok vagyunk - bár így is lehetne talán mondani. Hanem olyan értelemben, hogy távol vagyunk hazulról, idegenben élünk!
Ha Isten nem Urunk és Atyánk lenne, akkor ez nem lenne bűn. Ha Isten csak végzet, vagy valamilyen személytelen hatalom lenne fölöttünk, akkor egyáltalán nem lenne bűn! Akkor is volna sok fájdalom az öröm mellett, akkor is lennének olyan hibák, amiket jóvá lehet tenni, meg olyanok, amiket soha nem lehet jóvátenni. De ez az egy nem lenne: bűn! Nem lenne az a belső fájdalom, hogy elszakadtunk Tőle! Ebből az egyetlen bűnből erednek a bűnös cselekedetek, életünk melléfogásai, félrelépései. Elengedtük Isten kezét, és a magunk feje után megyünk, lépünk, ösztöneinktől hajtva, körülmények alakulásától kényszerítve, csábításoktól csalogatva, vagy a kötelesség kényszere alatt. Ezért jutunk mindenféle tévútra, kínos helyzetekbe, kétségbeesésbe.
Láthatjuk, ha visszatekintünk csak az elmúlt esztendő napjaira is! Mennyi mindent összezavartunk, hányszor melléfogtunk, mennyi fájdalmat okoztunk! Hány embertől eltávolodtunk, ahelyett, hogy közeledtünk volna hozzá! Pedig ismertük a nagy parancsolatot, hogy szeresd Istent, és szeresd felebarátodat, mint magadat. Miért voltak cselekedeteinknek mégis egészen más rugói, miért nem ez az egy isteni parancs? Miért nem arra mentünk, amerre ez mutat: szeretni Istent teljes szívből, erőből, és szeretni az embert, úgy, mint magunkat? És ha az a bűn, hogy elszakadtunk Istentől, akkor az ún. jó cselekedeteink is bűnös erények, megfertőzött jó cselekedetek. Mert ami hitből nincs - tehát ami nem az Istennel való életközösségben történik -, bűn az! Sőt amikor sikerül valami, amikor valami jó és helyes cselekedet az önérzetünket növeli, csak még nagyobb a veszély, hogy még messzebbre szakadunk általa Istentől, hiszen azt képzeljük, hogy megy ez Őnélküle is! Tudunk mi értékeset művelni magunk is! Sokkal hamarább hajlandók vagyunk nélkülözni Istent, ha valami sikerül, mintha valami rosszul megy!
Igénk nem azokat mondja boldogoknak, akik most az év végi számadáson azt mondják magukban: jó nekem, nem terhel semmi különösebb vétek súlya. Bár nem mindent úgy tettem, ahogyan kellett volna, de összehasonlítva magamat ezzel vagy azzal az ismerősömmel, mégsem volt olyan rossz az életem! Igénk szerint nem azok a boldogok, akik most jó év végi számadást csinálnak lelkükben a saját becslésük szerint, hanem az a boldog, “akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett”. Tehát nem az a boldog, akit a saját életének a vélt vagy valóságos eredményei tesznek most boldoggá, hanem akit Isten tesz a bűnbocsánat által boldoggá! Akivel Isten a legnagyobb jót teheti, azt, hogy minden vétkét elfedezi! Tehát aki kénytelen beismerni, hogy nemcsak hibái vannak, amiket jóvátehet még, hanem alapvető, nagy bűne van: Isten nélkül élte végig az elmúlt esztendőt! És ezt nem bírja jóvátenni!
Igénk hozzáfűzi még: boldog, akinek “lelkében csalárdság nincsen”. Csak most ne legyen bennünk semmi csalárdság, semmi önbecsapás! Mert az ember hajlandó ösztönösen tiltakozni ez ellen a leleplezés ellen. Hajlandó nem teljesen beismerni, valamit leplezni belőle, mentegetni magát: nem vagyok én olyan istentelen, hiszen ahol hibáztam is, eredetileg jól gondoltam, csak nem sikerült! Boldog az, akiben nincs ilyen csalárdság, ilyen hamis önvigasztalás, aki nem próbálja szépíteni magát, aki nem próbál titkolni valamit Isten előtt, mert ezzel újra csak még jobban menekülne Isten elől. Ha abban van a boldogság, hogy Isten a bűnbocsánat által újra helyreállítja a kapcsolatot közöttünk és Őközötte, akkor a legszerencsétlenebb dolog, amit az ember tehet, az, hogy nem őszinte, hogy rejteget még valamit, hogy kikerüli a bűneit megbocsátani akaró Istent! Jaj, oly nehéz a magunk teljes kudarcát, csődjét igazán elismerni!
Pedig nem jó azt leplezni, gyötrelmes dolog azt elhallgatni! Íme, a zsoltáríró is így szól: “Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében.” (Zsolt 32,4) A sok jajszó, panasz, életerő-ellankadás, a megfáradás, kimerültség, idegrendszeri zavar okát a zsoltáríró abban látja, hogy elhallgatott valamit Isten elől, eltitkolt Előtte valamit, nem fedte fel Előtte a maga igazi valóját. Görcsösen szorította arcához a tisztaság, feddhetetlenség álarcát. Nem mert az lenni Isten előtt, ami: elveszett, csődbe jutott, bűnös ember! Akarta még tartani a látszatot! Ebben a görcsös erőlködésben lankadt el az életereje. És nálunk is így van ám ez! A tékozló fiú helyzetében vagyunk, aki elment hazulról, és amikor bajba jut, összekuszálódik körülötte az élet, mindenki mást okol, csak önmagát nem! Minden más irányba keresgéli a kiutat, csak azt az egyetlent nem, ami visszavisz az Atyához! Semmi sem esik jobban a nehezére, mint ezt az egyet kimondani: vétkeztem, Atyám, ellened! Pedig egyszerre könnyebb lenne az egész élet, ha legalább Isten előtt nem hallgatnánk el a bűnünket! Ha egyszer igazán őszintén, becsületesen beismernénk és megvallanánk, hogy végzetesen elszakadtunk Tőle, benne élünk a bűnben!
Bár elhinnénk, hogy velünk is az történnék, amit a zsoltáríró tapasztalt: “Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak - és te levetted rólam bűneimnek terhét.” (Zsolt 32.5) Csak ennyi az egész! A vétket bevallani, a bűnt el nem fedezni, és Isten azon nyomban elveszi rólunk bűneink terhét! Ez az, amit nem merünk elhinni, mint ahogyan a tékozló fiú sem hitte, hogy Atyja elébe jön. Még akkor sem hitte, hogy lehetséges számára a bűnbocsánat, amikor Atyja egyszerűen úgy, ahogy megérkezett, rongyosan, piszkosan, a karjaiba zárta és ölelte. Pedig ilyen egyszerű és ilyen teljes a bűnbocsánat! Semmi más nem kell hozzá, mint bevallani, nem fedezni semmit. Minden egyéb, amit még hozzá akarunk tenni, azt jelenti, hogy nem hisszük, hogy Isten igazán ilyen jó Édesatya! Pedig Ő igazán mindent megtett, hogy ezt bátran elhihessük! Jézus Krisztus halálában proklamálta az egyetemes amnesztiát, a keresztre feszített Jézus személyében már megbüntetett minden bűnt, hamisságot, az ott kiömlő szent vérrel elfedezett, betakart minden vétket! Amint meg van írva: “Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1,7) Ez az ingyen kegyelem! És minden felismert, megbánt, megvallott bűnre érvényes ez a kegyelem! A bűn megvallása által tesszük oda vétkeinket és egész bűnös valónkat az isteni vér fedezete alá, amint szintén meg van írva: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9) Hagyjuk hát, hogy levegye rólunk is az elmúlt esztendő bűneinek inden terhét!
“Azért hozzád fohászkodjék minden kegyes, alkalmas időben.” Alkalmas időről beszél a zsoltáríró. Mikor van ez az alkalmas idő? Abban a pillanatban, amikor Isten így hív, így állít maga elé bennünket, mint most is. Tehát most van az alkalmas idő! Most, amikor jön felénk az Ő bűnbocsátó kegyelmével! El ne menjünk az alkalmas idő mellett! Le ne késsünk róla! Most, úgy, ahogy vagyunk, ahogy az 1953. évből jöttünk! Ha igazán bűnbánattal tudunk hozzá fohászkodni, akkor meg vagyunk mentve, mint Noé és társai a bárkában, akik körül bár nagy vizek áradtak, nem juthattak el hozzájuk. Hiába áradnak, hullámzanak utánunk hamisságaink, vétkeink, mulasztásaink, bűnös életünk elnyelő, nagy vizei, most mégis örvendezhetünk, mert Isten kegyelmének oltalma és védelme alatt állunk!
“Boldog az - óh, igen, az a boldog -, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít.” Így akar most boldoggá tenni az Úr, lezárni a bűnbocsánat kegyelmével azt, ami elmúlt. Visszaállítani, visszafogadni a Vele való életközösségbe, hogy fölszabadulva kezdhessünk egy valóban boldogabb új esztendőt, egzisztenciálisan újat, emberi életünk igazi létformájában: Vele!
Ámen
Dátum: 1953. december 31. óév este.