Ezeket a szavakat Jézus akkor mondta, amikor valahol Júdeának vagy Galileának valamelyik falujában egy születésétől fogva vak emberrel találkozott. A nyomorult ember láttán a tanítványok rögtön érdekes teológiai vitába kezdtek: "vajon ki vétkezett, ez-é, vagy ennek szülei, hogy íme, vakon született" a szerencsétlen? Kétségtelenül érdekes téma a filozofálni, vitatkozni szerető emberek számára, de ha ezt eldöntik is, ezzel még ezen az emberen nem segítenek, neki magának semmi haszna abból. Nem is megy bele Jézus a vitába, egyetlen mondattal félreteszi az egész elméleti kérdést, és hozzáfog a cselekvéshez, mondván: “Nékem cselekednem kell annak dolgait, a ki elküldött engem, amíg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik.” Mintha azt mondaná: az élet nem filozófia, hanem munkálkodás! Az évnek ezen a mai, utolsó estéjén a múló élet nagy alkalmára figyelmeztet bennünket az Úr ezzel az Igével.
Jézus mindig a leghatározottabb, a legkonkrétabb hivatástudattal járt ezen a földön. Annyira egy volt az Atyával, hogy életében és cselekedeteiben lépésről lépésre lepleződik le Istennek az örökkévalóságban előre elkészített egész üdvterve. Mintha egy láthatatlan menetrend szerint haladna és végezné dolgait e világban. Néki volt a legtöbb tennivalója, és mégsem sietett sohasem. Egy olyan királyság megalapításán munkálkodott, amelyik arra volt rendelve, hogy végérvényesen rend legyen az emberiség részére. De mialatt munkálkodott, sohasem látszott, hogy lázas, sürgő-forgó sietségben volna. Nem mintha rest lett volna, éppen ellenkezőleg! Soha nem vesztegetett el egy pillanatot sem, de nem is volt soha fontoskodóan elfoglalt. Sohasem vesztette szem elől az igazi célt, sohasem tért mellékösvényre, hanem mindig az egy szükségeshez ragaszkodott. Tudta pontosan, mettől meddig tart az idő, amíg munkálkodhat e földön. Tudta, mit kell ezalatt elvégeznie mint Isten küldöttének, és amikor elérkezett a végső pillanata a kiszabott időnek, nyugodtan mondhatta: Elvégeztetett! Így élt Ő közöttünk, a mi isteni Testvérünk! Pontosan úgy, ahogyan mondta: “Nekem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van.”
Ha még Ő is érezte a feladata elvégzésére kiszabott idő rövidségének a sürgetését, mennyivel inkább kell éreznünk nekünk, akik még csak nem is tudjuk, mekkorára szabatott ki az idő a számunkra! Egy dolog kétségtelen: ez az Ige ránk is érvényes. A mi feladatunk is az, hogy cselekednünk kell Annak dolgait, Aki elküldött minket, amíg nappal van, mert eljön az éjszaka, és akkor senki sem munkálkodhat már. Senki sincs csak úgy véletlenül e világon! Minden ember Isten küldötte! Istennek minden ember életével célja van! Céltalan élet nincs is egyáltalán, legföljebb olyan, amelyik ezt az Isten által rendelt célt nem ismerte még föl a maga életében. Isten minden emberre rábíz valami feladatot, minden élet hordoz magán egy felülről való üzenetet. Isten mindenkit meghatározott hivatással küld az életbe. Azt persze nehéz lenne részletezni, hogy kire milyen speciális feladatot bízott Isten, de a nagy, közös cél, amit Isten minden ember életével el akar érni, mégis az, hogy meg akar váltani bennünket! Részesíteni akar abban a kegyelemben, amit Jézus megváltó halálában adott, hogy azután valóban mint az Ő megváltottai, az Ő dicsőségére élhessünk! Istennek az a célja a te életeddel is, hogy megtisztulva a Krisztus bűntörlő vére által, a magad helyén, a magad körében, tőled telhető módon járulj hozzá az Ő dicsősége növeléséhez.
Minden ember, aki hisz Istenben a Jézus Krisztus által, a jézusi szellemiség képviselője, Istennek küldötte a maga helyén. Istennek olyan munkatársa, akivel együtt végzi tovább Isten az embereket és a világot gyógyító, segítő, áldó munkáját. Nekünk, akik ismerjük Istent, az a tőle való küldetésünk, hogy a többi embernek és a világnak haszna legyen abból, hogy nekünk Ő az Urunk. Hogy nekünk olyan Urunk van, Aki szeret, megbocsát, vigasztal, felemel, erőt ad, üdvözít! Igen, ez a mi földi életünk nagy alkalma, hogy cselekedjük Annak dolgait, Aki elküldött bennünket!
És ha bányában dolgozik valaki, vagy íróasztal mellett, vagy ha kórházi ágyon fekszik, vagy vidám társaságban szórakozik szilveszter este, ha börtönben ül, vagy az iskola padjaiban: hiheti bátran, hogy oda is Isten küldte. Ott is van Istennek olyan dolga, amit éppen neki kell ott megcselekednie! Bármilyen életpályán működő ember, bármilyen életkörülmény között élő ember megtalálhatja legfőbb hivatását abban, hogy ott, ahol éppen van, Krisztus szellemének a megtestesítője legyen, az Ő szándékát és az Ő cselekedeteit valósítsa meg a dolgokkal és az emberekkel való kapcsolatában. Gyakran szólt erről Isten nekünk az igehirdetésekben az elmúlt esztendő folyamán. Nem új dolog az hát, amiről itt szó van!
De most még egy nagy figyelmeztetés jön hozzá: cselekednünk kell annak dolgait, Aki elküldött bennünket, amíg nappal van, mert eljő az éjszaka, amikor senki nem munkálkodhat. Tehát a mi Istentől rendelt feladataink elvégzéséhez csak egy nappalunk van. Egy nappalnyi időnk! Ez a nappal a földi életünk idejét jelzi. Egy nappalnyi idő bizony rövid idő, nagyon hamar eltelik napkeltétől a napnyugtáig! És meghatározott idő: ha a nap már lefelé halad, nincs olyan hatalom a világon, ami meghosszabbíthatná állását akár csak egy pillanatra is. És az a munka, amit el nem végeztünk nappal, örökre elvégezetlen marad. Mert ha eljő az éjszaka, senki nem munkálkodhat többé.
Egyikünk sem tudja, hol tart a nappala, emelkedőben, delelőn vagy lenyugvóban, mennyi ideje van még a sötétség beálltáig. De az kétségtelen, hogy az óramutató erősen halad tovább, előre. Ímé, ma: “Ismét egyik esztendeje, Istentől kimért ideje Telék el a múlandóságnak.” (280. ének 1. vers) Ez a mai este is arra figyelmeztet, hogy egy egész esztendővel rövidült meg az a nappal, és jött közelebb az az este! Ilyenkor, év utolsó estéjén szinte kézzelfogható az idő múlása. Látjuk magunkon, hogy több lett az ősz hajszál a fejünkön, a ránc az arcunkon, nagy adag erő fogyott újra az izmainkból. Mégis úgy élünk, mintha végtelen volna a nappal. Mennyi kétségbeesett erőfeszítést teszünk az idő megállítására! Az egész kozmetika nem egyéb, mint kétségbeesett küzdelem a ránk szürkülő este ellen! Csak a mámoros jókedv áltatja magát azzal, hogy: “Sosem halunk meg!” De maga sem hiszi, hogy igaz, amit mond! Sőt, azért mondja csak, mert szeretné feledtetni önmagával is, hogy a vidám percek, az élet-órák veszedelmesen futnak tovább. Hiába igyekszünk azt a látszatot kelteni, mintha mit sem múlt volna az idő fölöttünk. Hiába nem akarunk gondolni sem rá, tudjuk, érezzük, látjuk, hogy egyre fogy a nappalunk, megyünk az este felé!
Íme, az életünkből most megint temetünk egy egész esztendőt. És ez még nem volna baj, ha nem temetnénk vele együtt egy csomó soha vissza nem térő alkalmat is! Olyan alkalmat, amit Isten arra adott, hogy cselekedjük az Ő dolgait, míg nappal van. Mennyit végeztünk el vajon abból, amit a nappalunk mostani szakaszáig bízott ránk Isten? Mire volt jó az ez évi munkánk? Csak öregített, csak kifárasztott, csak kenyérhez juttatott, vagy volt valami olyan értéke is, amit a mennyben tartanak nyilván? Csak olyan dolgokat végeztél-e, amiket bárki más is elvégezhetett volna a helyedben - talán még jobban is, mint te -, vagy pedig olyat is, aminek a cselekvésére speciálisan téged küldött Isten? Olyan ember voltál-e csak, akiből tizenkettő tesz ki egy tucatot, tehát akár ne is lettél volna, vagy gazdagodott ez a világ általad örömben, szépségben, jóságban, szeretetben? Ráértél-e törődni a gyermeked lelkével, a hitvestársad szívével?
Egy jó barátom hosszú, kínos, válságos betegségen esett át az elmúlt évben. Elmondta később, hogy amikor a legválságosabb volt az állapota, az a gondolat okozta neki a legnagyobb fájdalmat, hogy de sok mindenről nem beszélt még a feleségével és a gyermekeivel, ami az egy szükséges dologra vonatkozik. És íme, most esetleg elkésik vele örökre! Egyszer haldoklóhoz hívtak kórházba. Azon volt kétségbeesve szegény, hogy íme, elmúlt, elfutott az élete, és ő most látja csak, hogy sem Istennek nem adta meg, ami Istené lett volna, sem az embereknek, amivel tartozott volna. Én már sokszor láttam, milyen rettenetes ez a késő bánat! Amikor a múló idő viszi magával a ki nem használt alkalmakat! Egyszer egy híres multimilliomos halt meg. Sokat beszéltek róla még idegen társaságokban is. Valaki megkérdezte: “Nem tudjátok, hogy mennyit hagyott hátra?” Valaki megszólalt: “Mindent az utolsó fillérig!” Vajon te is nem csupa olyan dologért törted-e magad, amit mind itt kell majd hagynod, ha eljön az éjszaka? Olyasmiért munkálkodtál, aminek az értéke csak a sírig tart? Végeztél-e olyan munkát, amit Jézus kérdez majd az utolsó ítéleten ezekkel a jól ismert szavakkal: “Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok” (Mt 25,35)
Valaki, aki igen viharos élet után, nagy vargabetűvel tért meg végre Istenhez, megtérése után hallgatta egyszer egy olyan régi barátja bizonyságtételét Krisztusról, aki már azelőtt is hívő ember volt. Szemrehányón így szólt ez az újonnan megtért ember a régi hívőhöz: “Hát te miért nem szóltál nekem minderről még diákkorunkban?” És vajon téged nem ér-e a másvilágon ugyanez a vád, hogy te, aki ismerted Jézust, miért nem szóltál Róla valakinek? Hoztál-e az elmúlt esztendő folyamán valakit ide Krisztushoz? Van-e valaki, aki tőled hallotta meg, rólad látta meg, kicsoda Jézus? Pedig hányszor küldött, hívott, unszolt ilyen munkára Isten az itt hallgatott prédikációkon keresztül! A kezeden átmenő pénz növelte-e Isten nevének a dicsőségét? Az idő múlik, nem lehet föltartóztatni a napot. Az élet csak egyszer adott alkalom, s ha nem használjuk ki, nincs rá lehetőség, hogy újra éljük. Bárhová tekintünk, mindenünnen elénk mered az irgalmatlan figyelmeztetés: sokkal később van már, mint hiszed! Érzitek-e, a múló idő milyen sürgetve figyelmeztet: “Vigyázzatok, mert eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik”. Isten mindenkinek a nappalát olyan hosszúra mérte ki, hogy éppen elegendő legyen azoknak a dolgoknak a megcselekvésére, amikre küldötte. Senki sem mentegetheti magát az el nem végzett életmunkája miatt azzal, hogy rövid idő adatott rá a számára. Az a nappal mindig éppen elég hosszú, csak legyen bennünk elég hűség a ránk bízott feladatokkal szemben!
Egy egész esztendő telt el, de a nappal még mindig tart! Látjuk-e ebben a puszta tényben Istennek hálára késztető, nagy kegyelmét? Ahogyan Jeremiás mondja: “Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged!” (JSir 3,22-23) Ez a kegyelem, ez az irgalom, ez a hűség is Jézus Krisztusért, Jézus Krisztus által van. Nem a mi érdemünk, hogy még nincsen végünk, hanem az Övé. Ez az érdem bűnbocsánatot jelent a múltra, de úgy, hogy ugyanakkor még nagyobb elkötelezést a jövőre. A bűnbocsánat azt jelenti, hogy ezentúl igazán másként legyen! A bűnbocsánat itt azt jelenti, hogy még mindig nem késő, de most azután igyekezz, hogy el ne késs!
Egy pogány bölcselő, Marcus Aurelius mondotta egyik művében: Ne tégy úgy, mintha ezer éved volna az életre! Csak egyetlen nappal az élet! Valaki egyszer a zsebórájára a lenyugvó nap képét festette rá ezzel a fölírással: “Eljő az éjszaka!” Így emlékeztette mindig a múló idő az élet rövidségére és feladatai elvégzésének a sürgető szükségességére. Az 1954. évnek az immár elmúlt ideje sürget, hogy cselekednünk kell annak dolgait, Aki elküldött bennünket, amíg nappal van, mert “eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik”. Pedig még nagyon sok a tennivalónk.
Ámen
Dátum: 1954. december 31. óév este.