Joó Sándor Dr.

Ebben a mai prédikációban semmi olyan újat nem fogok mondani, amit már ne hallottatok volna talán már többször is, itt, ebben a templomban is. A kenyér sem új fogalom az életünkben, nem olyan valami, amit még sohasem hallottunk volna, mégis minden nap újra aktuális mindnyájunk számára. Nos, az a régi igazság, amit most újra szeretnék előhozni és kihangsúlyozni az Igéből: a sáfárság gondolata, illetve gyakorlata.

Nem nagyon szeretem ezt a szót, mert régies volta miatt nem minden további nélkül érthető. Ma jobban megértjük, ha sáfár helyett azt mondjuk: megbízott, számadó, olyan valaki tehát, aki a más tulajdonát képező vagyontárgyakkal, javakkal megbízatás szerűen, felelősen gazdálkodik, és azzal egyszer elszámol. De nem is a szó a fontos, hanem a lényeg, amit kifejez, és éppen arra kell törekednünk, hogy a puszta szó, a fogalom, élő gyakorlattá váljék az életünkben. Mert a sáfárság fogalmában, a sáfárkodásban benne van az egész keresztyén élet-gyakorlat, és benne lehet az egész keresztyén életünk megújulása is, ha komolyan vesszük egyszer.

Mert keresztyénnek lenni nem egyéb, mint magamnak és mindenemnek, amim van, a tervszerű és tudatos odaszánása Isten szolgálatában embertársaink javára, hálából a Krisztusban kapott megváltó szeretetért. Szinte azt mondhatnám, hogy ezt a definíciót, amivel ma szerte a világon a keresztyén egyházakban a sáfárság lényegét megfogalmazták, nekünk is meg kellene tanulnunk, és naponta többször el kellene mondanunk magunkban, és így realizálnunk mindig újra, mit jelent keresztyénnek lenni a gyakorlatban. Tehát még egyszer: magamnak és mindenemnek, amim van, tervszerű és öntudatos odaszánása Isten szolgálatában embertársaim javára, hálából a Krisztusban kapott megváltó szeretetért! - Különösen jó ezt így egy munkaév legelején végiggondolni, és mintegy legfőbb célként magunk elé tűzni. Hadd részletezzem hát, miről is van itten szó.

A legelső és legfontosabb a sáfárság tényében az, hogy magamnak és mindenemnek az odaszánása hálából történik, mégpedig hálából a Krisztusban kapott megváltó szeretetért. A sáfárság egész gyakorlata már csak válasz, válasz egy megszólításra. Isten szólít meg bennünket, mégpedig azzal az Igével, aki testté is lett e földön, tehát Jézus személyével. Aki Jézusról hallott valaha, az vegye tudomásul, hogy megszólította Isten, azt mondta neki: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43,1) Keresztyénné akkor kezd válni valaki, amikor Istennek ezt a különös megszólítását meghallja, és elhiszi, hogy Jézus őérette is fizetett, amikor meghalt a keresztfán, és őelőtte is utat nyitott az örökkévalóságba, amikor feltámadt a halálból.

A keresztyén ember olyan csodálatos valaki, aki még ebben a materiális világban is élete legfőbb realitását abban látja, hogy Isten megkönyörült rajta. Ámulva veszi tudomásul, hogy Jézus kezébe teheti minden hitványságát, szennyét, bűnét, Ő hajlandó azt magára venni, magával vinni a keresztfára és belehalni. Helyette! A bűnös ember helyett! A keresztyén ember olyan furcsa valaki, akinek a mai világban is az a legnagyobb bizonyossága és öröme, hogy Jézus melléje állt, vállalta vele a szolidaritást, és kegyelmet szerzett a számára. A keresztyén ember olyan valaki, aki tudja, mit jelent bűnösnek lenni Isten előtt, és mégis kegyelmet kapni. Mit jelent egy megérdemelt szigorú ítélet alól megszabadulni. Mit jelent az, amikor szabad az út az ember előtt az örökkévalóság felé. A keresztyén ember olyan valaki, aki tudja, hogy Jézusnak köszönhet mindent, aki úgy látja, hogy Jézus halálában mintegy másodszor kapta ajándékba Istentől az egész életét!

Nos hát, ez a megszólítás. És erre az isteni megszólításra csak egyet lehet válaszolni, azt, amit egy régi, szép énekünk így mond: “Itt van szívem, neked adom, Uram, Neked, ki alkotád!” Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy a keresztyén egzisztencia ott kezdődik, amikor valakinek a szívét átjárja az az örvendező felismerés, amivel egyébként ősi református hitvallásunk (a Heidelbergi Káté) is kezdődik, hogy: “Testemmel, lelkemmel, életemben is, halálomban is, nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Megváltómnak a tulajdona vagyok.” Ezért figyelmeztetnek, emlékeztetnek az apostolok is mindig újra és újra a leveleikben arra, hogy: “nem a magatokéi vagytok... mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” (1Kor 6,19-20) És: “Szánjátok oda magatokat az Istennek”. (Róm 6,13)

Olyan igazság ez, ami Jézus nélkül is igaz. Mert nézzétek: az életünk igazán nem a mienk. Egyikőnk sem adta magának, szerezte magának az életet. Hanem mindnyájan attól az Úr Istentől kaptuk, aki minden egyes új élet megfogamzásának a titkát és lehetőségét ma is a kezében tartja, és mindnyájan végül az Ő kezébe is kell majd visszaadjuk. Tehát mindenképpen Istenéi vagyunk! De a keresztyén ember ezt a tényt, mint élete nagy ajándékát, örömét és feladatát veszi tudomásul.

A keresztyén élet azzal kezdődik, hogy ezt a szót: “enyém”, áthúzom, és ezentúl érvénytelen most már, és helyette oda írom: “Jézusé”! Mindent, amire azt mondtam, hogy az enyém, átírom Jézus nevére. Nagyon sok minden van ilyen: a testem, a lelkem, kezem, lábam, fejem, az egészségem, a munkám, az erőm, az időm, a terveim, a képességeim, a speciális lehetőségem, a szakképzettségem, a gondolataim, az akaratom, az érzéseim, a házam, a pénzem, a családom, a gyermekem, a házastársam... Mind-mind az enyém? - Nem! Hanem mind-mind Krisztusé! Tudomásul veszem, és át is adom Neki! Rendelkezésére bocsátom. Azt mondom mindig, újra: Uram, ez mind a Tied, Te rendelkezel, én mindennek csak a sáfára, a megbízottja vagyok - ezzel mind Neked akarok szolgálni, ezt én mind a Te dicsőségedre akarom fölhasználni!

Na jó, átadom Istennek magamat és mindent, amim van - de mit jelent ez gyakorlatilag? Nos hát, azt, hogy mindezzel ezentúl úgy élek, úgy gazdálkodom, hogy az az embertársaim javát szolgálja. Ezt jegyezzük meg nagyon jól: az az oltár, amelyen magamat Istennek odaáldozhatom: az mindig egy konkrét emberi személynek a baja, nyomorúsága, ügye. Isten mindig azt mondja: nekem úgy adhatod a szeretetedet, hogy segítesz valakin, aki a környezetedben rászorul. Jézust úgy lehet nemcsak szavakkal, hanem konkrétan szolgálni, hogy meglátogatok egy beteget, enni adok egy éhes embernek, megnyitom az ajtómat egy kopogtató előtt, anyagi áldozattal ha kell, mellé állok az élet egy sebesültjének. Mert “amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg” - mondja Jézus. (Mt 25,40) Igen: amivel az ember Istent akarja szolgálni, amit az ember Istennek akar adni, áldozni, azt az Isten rögtön átutalja egy konkrét emberi személy címére, vagy emberi ügy címére. Ha egy ember igazán szereti Jézust, akkor annak mindig a körülötte élő emberek látják a hasznát és élvezik a javát. Íme, itt is így szól az Ige: “Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.” - mondja alapigénk.

De hát mi az a minden, amim van, mi az a sokféle kegyelmi ajándék, amivel egymás javára sáfárkodhatunk? - Három olyan konkrétumot hadd említsek, amiből minden embernek van valamennyi: valamilyen képesség, az idő, és a pénz. És mivel az előbb azt mondottuk, hogy mindenünk Istené, nem a miénk, tehát akkor egészen konkrétan a képességünk, az időnk és a pénzünk is, akármennyi is van belőle: az Istené! Vagyis nem az a kérdés, mennyit áldozzak belőle Istennek, hanem mennyit használhatok föl belőle magamnak. Tehát sohase azon legyen a hangsúly, hogy mennyi az, amit képességeimből, időmből, pénzemből visszaadjak Istennek - hanem mivel ez mind az Istené, mennyit tarthatok meg belőle magamnak. Valamilyen képessége, tehetsége, szakismerete mindenkinek van. Egyikőnk sincs tálentum nélkül. Legalább egy mindnyájunknak jutott. Tehát mindnyájan, kicsik és nagyok, el vagyunk kötelezve, és el is vagyunk látva kellőképpen arra, hogy Isten más emberek javára fölhasználhasson bennünket. Körülötted emberek élnek: kollégák, munkatársak, barátok, ismerősök, családtagok, szomszédok, gyermekek, unokák, egyháztagok. Gondolsz-e arra, hogy felelős vagy értük Isten előtt: mi hasznát látják annak, hogy te a Krisztusé vagy?

Ilyenkor mindig gyülekezetünknek az a fiatal diák tagja jut eszembe, akit egyszer megkértem arra, hogy látogasson meg egy nagyon szomorú öregasszonyt, és próbáljon elbeszélgetni vele. Évekkel ezelőtt történt ez, és az a fiatalember azóta mind máig rendszeresen eljár az öreg nénihez, szinte lelkigondozójává lett néki, de minden egyéb hétköznapi ügyes-bajos dolgában is segítségére van. Levelet ír, ügyet intéz, hivatalokban eljár helyette, tehát fölvette a gondját Jézus egy kicsinyének, egy öregasszonynak, úgy, hogy ennek az öregnek a megkeseredett életalkonyában ez a fiatalember lett vigasztalássá, fénysugárrá, Isten szeretetének az érezhető melegévé. - Sokszor elgondolom: tulajdonképpen minden egyes hívő embernek így kellene vállalni valakiért a felelősséget, kellene, hogy legyen egy olyan valaki - öreg vagy gyermek, hívő vagy hitetlen -, akinek a gondját így magára veszi, akiért az imádságnak és a szeretetszolgálatnak a terhét vállalja, akiről bármikor számot tud adni. - Bizonyosan van a te környezetedben is ilyen kicsinye az Úrnak!

Persze ehhez idő is kell. De hiszen az idő sem a miénk, hanem az is az Úré! Minden nap, amire Isten fölvirraszt: drága kegyelmi idő, ajándék és feladat. Isten minden héten 168 órát bíz rád. Mondhatod-e hát, hogy jaj, de neked nincs időd elcsendesedni Isten előtt, beszélgetni Vele a Biblián keresztül, és te nem érsz rá más emberek gondjával-bajával törődni?! Ha valami nagyon fontos a számunkra, arra mindig találunk időt is. És lehet-e fontosabb valami Isten sáfárának, mint az, hogy ne hagyja elveszni azt az időt, amelyben az Isten beszélni akar vele, és ne hagyja kihasználatlanul azt az alkalmat, amit Isten az embertársáért való szolgálatra adott neki. Nagy úr az idő, rettenetes zsarnok. Hatalmát valóban csak az töri meg, ha Isten szolgálatába állítjuk. Itt sem az a kérdés: mennyit szentelj belőle az Úrnak, hanem, hogy mennyit tarthatsz meg belőle önmagadnak. Mert ugye, nem a tied! Istené!

A pénzed is az Istené! Még ha megdolgoztál is érte. Ezt is elszámolásra, tehát szolgálatra kaptad. Ezzel is Isten nevének kell dicsőséget szerezned. És itt különösen ne úgy értsük a sáfárságot, hogy havi jövedelmemből mennyit adjak az Úrnak, hanem: mennyit tartsak meg magamnak? És ha egyszer ezt így leméred: akkor látod majd, milyen önző vagy. Mennyire csak a magad érdeke körül forog minden anyagi gondolatod. Mennyire csak a magadnak (meg ami ugyanaz: a családodnak) tartod meg az egészet szinte, és könyöradomány szerű filléreket juttatsz csak Istenek, pedig az egész az Övé! Vannak sokan olyanok, akik miatt ebben az esztendőben egyházunkat nyugodtan elárverezhették volna, pedig el szoktak jönni ide a templomba. - Ezentúl, ha kinyitod a pénztárcádat, ez a szempont vezessen: mennyit tarthatok meg ebből magamnak és a családomnak - a többit leteszem Isten kezébe. És azzal, hogy leteszem, ezzel, mint egy szimbolikus mozdulattal azt fejezem ki, hogy ímé, az Úré az egész életem, mint ez a pénzösszeg! Mindez csak látható jele annak, hogy az Úr sáfára vagyok. Próbája annak, hogy az Úr sáfára vagyok. Próbája annak, hogy mennyire tudom komolyan venni gyakorlatilag az egész életem odaszánását.

Ez a sáfárság. Vagyis: magamnak és mindenemnek, amim van, tervszerű és tudatos odaszánása Isten szolgálatában embertársaink javára, hálából a Krisztusban kapott megváltó szeretetért! Nos tehát: “Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai”!

Ámen

Dátum: 1961. szeptember 3.

Ez a történet arról szól, amire minden embernek a legnagyobb szüksége van. Ez a történet az isteni kegyelem diadalának legékesebb példája. Feltárja előttünk az evangélium lényegét, hogy Jézus személyében hogy hajol alá a hatalmas Isten a nyomorult emberhez. Jézus személyében hogy szólít meg, hogy segít rajtunk, hogy emel föl, hogy gyógyítja meg életünket az élő Isten! Lássuk hát: ebben a történetben rólunk van szó, Jézusnak velünk, veled és velem való találkozásáról!

Különös találkozás történik itt: valakit odavisznek Jézushoz. Egy nyomorultat, beteget, gutaütöttet. Itt fekszik most teljesen tehetetlenül Jézus lábai előtt. Egy ismeretlen ember, a nevét sem tudjuk. Semmit sem tudunk róla, de talán nem is fontos. Egy eset a sokféle emberi szenvedés, fájdalom, nyomorúság közül. Ő maga sem szól egy szót se. Nem panaszkodik, nem kiált segítségért, hogy Jézus, könyörülj rajtam, segíts, gyógyíts meg! Nem. Csak fekszik a földön mozdulatlanul. Nem is kell, hogy bárki szóljon, maga a helyzet beszél. Maga a nyomorúság kiált segítségért. Az egész szituáció egy nagy kiáltás az ég felé! Ahogy ott tehetetlenül fekszik, az szavak nélkül is a leghangosabb segélykérés!

Talán éppen azért maradt névtelenül az az ember, hogy ki-ki a saját nevét helyettesítse be az ő szituációjába, ki-ki önmagára ismerjen benne. Én mindenesetre úgy szeretném folytatni a történetet, hogy a Jézus elé letett ember te vagy! Meg én! Rólunk van szó!

A történetben szereplő embert négy másik barátja vagy ismerőse hozta Jézus elé. Talán téged is valaki más hozott el ide. Valaki hívott, valaki azt mondta: Gyere el Pasarétre. Vagy talán csak a szokás hatalma hozott ide: így szoktad meg, hogy vasárnap délelőtt templomba mész. Talán nem is a szíved hozott, hanem a lábad. Vagy esetleg a kíváncsiság hozott, hogy vajon miről lesz szó a templomban. Vagy az a vágy, hogy szeretnél egy jó prédikációt hallani. Mindegy, hogy ki vagy mi hozott ide, itt vagy Jézus előtt, mint az a történetbeli ember. És éppen olyan szánalmas és nyomorult emberként vagy te is itt, mint az a gutaütött ember. Nem mindenkinek látszik élete nyomorúsága, mint ennek a történetbeli embernek, de mindenkinek megvan a maga testi-lelki baja, terhe, problémája, fájdalma, ami éppen olyan bénító teherként nehezedik az életére, mint erre az emberre a betegsége.

Mindnyájan betegek vagyunk. Egyiknek a családi élete beteg, a másiknak a szíve vagy a lelke beteg, van, akinek az embertársaihoz való viszonya beteg. Mindenkinek fáj valami. Ahogy én ismerlek benneteket vagy közületek sokakat, tudom, hogy mennyi nyomorúság, törés, megoldatlanság van kinek-kinek az életében. Milyen bánatban vagy hazugságban, milyen testi és lelki mélységben él egyik vagy másik, aki most itt ül szépen, mintha semmi baja sem volna. Tudom, mennyi hitványság, csalás, titkos bűn hálóz be valakit, akiről senki sem gondolná. Hát még te mit tudhatsz magadról! Hát még Jézus hogyan lát téged! Meg engem! Nem hiszem, hogy az Ő szeme látna valami különbséget közted és ama gutaütött ember között. Ő csak az emberi élet rokkantságának, tehetetlenségének a típusa.

Jézus előtt mindnyájan olyanok vagyunk, mint egy rakás szerencsétlenség, mint egy halmaz nyomorúság, amelyik hangtalanul is segítségért kiált! Lám, te vagy az az ember, akiről ez a történet szól! Aki szánalomra méltó sorsoddal, segítségre szoruló életeddel itt vagy Jézus előtt, találkozol Vele! A leghatározottabban állítom, hogy a magad nyomorúságával vagy itt Jézus előtt. Tudom, hogy Jézus azért jött a világra, mert a mi életünk ilyen! Jézus személye épp azt jelenti, hogy Isten a láthatatlan égben meghallotta a mi életünk hangos vagy csendes nyögését, kiáltó vagy néma fájdalmát, és eljött személyesen, láthatóan, hogy találkozzon a nyomorulttal, hogy a szemébe nézhessen, mondjon neki valamit, segítsen rajta! Most itt van a gutaütött Jézus előtt! Te és Jézus találkoztok most egymással!

Pattanásig feszül mindenkiben a várakozás, hogy mit tesz Jézus, mit fog mondani, hogyan segít a nyomorulton. S egyszerre valóban megszólal, hatalmasan, fenségesen, királyian, isteni módon: “Fiam, megbocsáttattak néked a te bűneid.” (Márk 2,5). Mondjuk meg őszintén, azok az emberek ott nem ezt várták. Senki sem ezt várta. Talán nem mondták ki, de csalódást éreztek a szívükben: Hiszen ők azért cipelték ide ezt a beteget, mert azt remélték, hogy Jézus segít rajta. Meggyógyítja, megszabadítja ebből a lehetetlen helyzetből. Úgy jöttek Jézushoz, mint amikor valaki az utolsó lehetőséget ragadja meg. Ha ez sem sikerül, akkor nincs több remény! Ezért kellett mindenáron idejutni a beteggel! Muszáj volt! Itt már csak Jézus segíthet! És most Jézus azt mondja, hogy megbocsáttattak néked a te bűneid. A bűnökről szó sem volt! Ki kérte Őt erre? Nem ez volt a nagy igyekezettel a céljuk! Jó, jó, megbocsáttattak ennek a betegnek a bűnei, de mi haszna belőle? Továbbra is ott fekszik tehetetlenül! Vehetjük újra a vállunkra, vihetjük haza, mint egy örökre reménytelen esetet. - Jézus nem beszél a probléma mellé, amikor a bűneit bocsátja meg egy testi nyomorúságban szenvedő embernek? Nincs itt valami félreértés?

Pontosan így van ma is! Mi-mindent várunk mi, templomos keresztyének Jézustól ezerszer inkább, mint a bűneink bocsánatát? A legkevesebb igényünk Isten felé, amit adni akarna, amivel meg akarna segíteni, hogy bocsássa meg a bűneinket! Amikor vasárnaponként itt ülünk elrontott, félbemaradt, megfáradt életünkkel, nem azt várjuk, - legyünk őszinték - hogy egy felszabadító szót mondjon a bűneinkre. Ó, a kisebb-nagyobb bűneink már nem is fájnak, nem is kellemetlenek, nem is tartjuk olyan veszedelmes dolognak, hozzászoktunk, összenőttünk velük. Természetünkké váltak, megbékültünk velük, napirendre tértünk fölöttük: én ilyen vagyok, azután majd elintézzük ezt a kis bűnt a “Jóistennel”. Nem a bűn kérdésében kérjük mi Jézus segítségét, hanem például a lakásprobléma megoldásában, vagy abban, hogy utalják ki végre a kétszáz forintos fizetésemelést. Vagy abban, hogy az a betegség, aminek a tünetei mutatkoznak, ne legyen veszélyes kimenetelű. Vagy abban, hogy megoldódjék egy válság a családban, vagy abban, hogy háruljanak el a fejünk fölül az egzisztenciánkat fenyegető problémák. Igen, mi ilyen segítséget várunk Istentől, és most is ilyen segítségért jöttünk. Azt várjuk, hogy biztasson bennünket ebben a félelmekkel teli világban. Vigasztaljon meg, segítsen meg a napi gondjaimban, bajaimban, húzzon ki a kátyúból. És akkor Ő ilyet mond: Fiam, megbocsáttattak néked a te bűneid. Egy fogfájástól jobban félünk, mint a bűneinktől. Nem ez a probléma! Nem ez a mi problémánk!

De igen! Mondja Jézus! Ez a te problémád: a bűnöd. Ez a te bajod és nyomorúságod! Nagy baj az a betegség, rettenetes nyomorúság a gutaütött állapota, egy agyvérzéses bénulás, de fiam, - mondja Jézus - neked nagyobb, veszedelmesebb, nyomorultabb, mélyebb bajod van: a bűneid! Az a kis vagy nagy bűn, ami már egészen hozzátartozik a természetedhez, amivel olyan jól megbarátkoztál, amit talán titokban szeretsz is, vagy amiért utálod magad, és azért rejtegeted, életed fő bűne, amit ha megtudnának rólad, talán kihajítanának az állásodból, talán nem köszönne többé a szomszédod. Igen, az a titkos paráznaság, vagy az a magzatgyilkosság, vagy az az adócsalás, vagy az a hazugság, az a sok kicsi és nagy hitványság, ami a jól nevelt modorod, mosolygós arcod mögött van: az a te igazi, végzetes bajod!

Testvéreim, ezt szeretném kihangsúlyozni: minden bűn, akármilyen megszokott, általános, dédelgetett vagy utálatos, ha nincs a bűnbocsánat hatálya alatt, nagyobb baj, mint a rákbetegség, nagyobb nyomorúság, mint a gutaütés, nagyobb veszedelem, mint egy anyagi csőd. Nem az a legrettenetesebb tragédia, ha valaki rákban vagy gutaütésben hal meg, hanem ha valaki meg nem bocsátott bűnökkel együtt hal meg! Mit érsz vele, ha makkegészségesen, jólétben dúskálva kárhozol el? Nem az az Isten legnagyobb segítsége számodra, hogy húsz-harminc évvel tovább élhetsz ezen a földön, hanem az, ha örökké élhetsz! Jézus nagyobb távlatban látja a mi életünket, sorsunkat. Nemcsak a halál vonaláig, hanem egyben, az egész örök életet. Ezért mondja ennek a nagybetegnek, aki már ott van az élet és a halál határánál: “Megbocsátattak néked a te bűneid”.

Mert a legkisebb bűn is olyan halálos méreg, halálos fertőzöttség, amit egyvalami tud csak hatástalanítani: a bocsánat! Ha Isten mondja valakinek Jézus által: Megbocsátattak néked a te bűneid. A bűn az, ami ellen nem használ semmi: sem injekció, sem pedagógia, sem lelki kúra, sem jóga-gyakorlat, sem imádság, sem erős akarat vagy önfegyelem! Semmi, csak a bűnbocsánat! Erre egyedül Jézusnak van hatalma ezen a földön! Csak Ő mondhatja: “Megbocsáttattak néked a te bűneid”. E mögött a szó mögött ott áll a kereszt! Azért, hogy így beszélhessen Jézus, azért kellett annyit szenvednie, és meghalnia. Sokba került neki, hogy igaz legyen a bűnbocsánat.

Hallod-e, érzed-e, hogy Jézus most ezt neked mondja? Lehet, hogy nem ezért jöttél, lehet, hogy nem ezt akartad hallani, lehet, hogy csalódás ért most. De Jézus a legmélyebb gyökerénél ragadja meg az életedet, a problémáidat, bajaidat. Meghallod-e végre a szíveddel, amit mond? Elfogadod-e végre, amit adni akar, a bűnbocsánatot? Ez az egyetlen igazi segítség, amire neked is szükséged van. Ami nélkül hiába van jó egészség, szép lakás, fizetésemelés, veszélymentes élet, de ami nélkül nincs békesség a szívedben, és nincs örök élet! Nem beszél Jézus mellé senki bajának, amikor azt mondja: “Megbocsáttattak néked a te bűneid”.

De most vigyázzatok! Ez nem azt jelenti, hogy a lelkész elmondta megint a bűnbocsánatot hirdető formulát, most már minden rendben van, menjünk haza! A legnagyobb dolog a világon, hogy Isten hajlandó még neked is megbocsátani! De ez még nem elég! Ezt a bűnbocsánatot neked is el kell fogadnod! Mindenkinek hangzik a bűnbocsánat, de a tied csak akkor lesz, ha te kéred! Ha kinyújtod a hited kezét, átveszed magadnak, és megköszönöd Jézusnak. Bár ez egy láthatatlan lelki mozdulat, de az elfogadott bűnbocsánat nem marad láthatatlan az életedben. Nem lehet eltitkolni, hogy részesültél benne. Ahol bűnbocsánat van, ott megújuló élet is van.

Ahol Jézus azt mondja: ”Megbocsáttattak néked a te bűneid” ott azt is mondja: “kelj föl, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza!” (Márk 2,11). Ahol bűnbocsánat van, ott fölenged a bénulás, ott csoda történik, ott öröm és békesség van, ott újra kezdődik az élet! Ott az történik, amit itt is olvasunk: “Mindenki elálmélkodék, és dicsőíté az Istent, ezt mondván: Sohasem láttunk ilyet!” (Márk 2,11). Csodálkozva néznek utána, akik addig ismerték, és azt mondják: Nahát, mi történt ezzel az emberrel! Mi történt ezzel a gyerekkel? Képzeljétek el, milyen öröm lehetett otthon, amikor hazament ez a korábban beteg ember! Mi történt? Az, hogy találkozott Jézussal, és megbocsáttattak a bűnei! Ó, bár igazán ez történne veled is most!

Így énekeljünk most az Igére válaszul. Figyeljünk a szövegre, és legyen ez az ének az Úr előtt álló lelkünk személyes vallomása!

Az Isten Bárányára Letészem bűnöm én, És lelkem béke várja Ott a kereszt tövén. A szívem mindenestül Az Úr elé viszem, Megtisztul minden szennytül
A Jézus vériben, A Jézus vériben.
Megtörve és üresen Adom magam neki, Hogy újjá ő teremtsen, Az űrt ő töltse ki. Minden gondom, keservem Az Úrnak átadom, Ő hordja minden terhem,
Eltörli bánatom, Eltörli bánatom.
Örök kőszálra állva A lelkem megpihen; Nyugszom Atyám házába’ Jézus kegyelmiben. Az ő nevét imádom Most mindenek felett; Jézus az én királyom,
Imámra felelet, Imámra felelet.
Szeretnék lenni, mint ő, Alázatos, szelíd, Követni híven, mint ő, Atyám parancsait. Szeretnék lakni nála, Hol mennyei sereg Dicső harmóniába’
Örök imát rebeg,Örök imát rebeg. (459. ének 1-4. vers)

Ámen

Dátum: 1959. augusztus 23.

Kedves Testvérek! A mai alkalommal kivételesen nem a soron következő részről szeretnék beszélni, majd ha Isten éltet és úgy akarja, a jövő héten folytatjuk tovább. Most azonban még egyszer szeretnék visszatérni arra a témára, amiről vasárnap az igehirdetés szólott. Az úgynevezett gazdag ifjú problémájára. Egy másik evangéliumból, a Márk evangéliumából szeretném most ezt a történetet megvilágítani. Nem mintha lényegileg különböznének egymástól, de mindenesetre jó egy másik oldalról, másvalaki leírásából megélve meghallgatni ugyanazt a történetet. Azt hiszem vasárnap mindenki ott volt az istentiszteleten, hallotta az igehirdetésben. Szeretném kiegészíteni olyan dolgokkal, amelyek nem újak, de jó ezzel a történettel kapcsolatban újra szemügyre venni a felolvasott Igét. Röviden utalok arra, hogy a múlt alkalommal, tehát a vasárnapi igehirdetésben arról beszéltem, hogy egy nagy hiányérzete volt ennek a fiatalembernek, bár nagyon sok mindene megvolt neki. Nem megvetendő, ha az ember mindent megengedhet magának, amit akar. Épp ez a csodálatos, hogy bár ilyen szerencsés volt, hogy mindent megengedhetett magának, amit kívánt vagy akart, volt valami kielégítetlenség, hiányérzet, ami őt Jézushoz hajtotta.

Van valami olyan az ember életében, amit kizárólag csak Jézussal tud kielégíteni, amiben csak Jézus tud az embernek igazán választ adni. Ha valaki ellenáll ennek a vonzásnak, ami Istenből árad Jézus Krisztuson keresztül, akármilyen gazdagságban élte le az életét, akármilyen jól sikerült mindenféle dolog, amit életében elkezdett, valami mégis hiányos maradt. Nem lesz teljes az élete, mert egész egyszerűen az ember úgy van teremtve, hogy csak azáltal válik teljessé, amit Jézusban találunk meg, ami Jézusban van. Jézusban találja meg az ember igazán önmagát, Jézusban talál rá igazi önmagára. Nem elég a pénz - ami pedig nagy hatalom ezen a földön. Nem elég, amit mások adhatnak nekünk, akár megbecsülésben, szeretetben, akármi más egyebekben, nem elég az, amit magunknak adhatunk meg itt ebben az életben szorgalommal, munkával, jó szándékkal, erkölcsös élettel. Mind, mind nem elég, mert valahogy az egyetlent, ami kielégíti az embert, azt csak Jézus adhatja.

Mit ad tehát Jézus? Mi az, ami kielégíti az embert, egyensúlyba hozza az ember életét? Először is hadd álljunk meg ennél a mondatnál, amit én már nagyon sokszor próbáltam megmagyarázni. Nagyon érdekes: “Jó Mester, mit cselekedjem, hogy az üdvösséget elnyerhessem?” - kezdi. Ebben olyan őszinte, alázatos tiszteletadás van Jézus iránt! Maga a kérdés is olyan egyszerűen megfogalmazott kérdés. Szinte meghökkenti az embert, mikor Jézus visszakérdez, nem egyenesen felel rá. Azt mondja: “Miért mondasz engem jónak?” Szinte elutasítja magától ezt a megszólítást: “Jó Mester”, csak egyedül Isten jó - mondja. Mi ad jelentőséget ennek a kicsi párbeszédnek? Mi van a kérdés mögött? Sok minden lehet, de én úgy érzem, Jézus ennek az embernek a szívébe lát bele, és inkább udvariasságot lát ebben a kifejezésben, nem hitet. Inkább úgy érzi, hogy udvariasságból történik ez a megszólítás, hogy “Jó Mester”, nem pedig igazán hitből, nem hitbeli megtapasztalásból. Végeredményben igaza van az ifjúnak, mikor Jézust jónak mondja. Jézus tudatosítani akarja: “miért mondasz engem jónak?”, tudod te, hogy mit mondtál? Tudod te, mi az, hogy “jó” - velem kapcsolatban? Jézusnak Istennel való kapcsolatában mit jelent ez a szó, ez a kifejezés? Ezért volt fontos, hogy Jézus visszakérdezzen, mert inkább udvariasság van ebben a kérdésben, mint hit.

Az udvariasság nagyon szép dolog, jó, szükséges és hasznos az emberi együttélésben. Azt mondhatnám, nélkülözhetetlen. Kibírhatatlan az emberi élet nélküle. Nagyon sokszor tapasztaljuk a hiányát. Milyen keserves és szörnyű a másik ember részéről tapasztalt udvariatlanság! Jól esik mindnyájunknak az udvariasság, és hiányzik, ha nincs körülöttünk - tehát, mondom, emberi viszonylatban nagyon szükséges és hasznos dolog. Jézussal szemben azonban nem lehet udvariaskodni! Hozzá nem lehet udvariasan közeledni, vagy legalábbis nincs semmi értelme, ha a Jézushoz való viszonyunk merő udvariasság. Pedig nagyon sokszor tapasztaljuk azt, hogy a mi viszonyunk Jézushoz inkább kedves, finom, udvarias, nem pedig igazán hitből való viszonyulás. Csak két példát hadd említsek: ha a legutolsó úrvacsora után megkérdezték volna tőlünk: “Vajon te miért vettél úrvacsorát, miért maradtál bent a templomban, amikor olyan sokan kimentek?” Lehetséges, hogy nagyon jó választ tudnánk adni, de félő, hogy csak olyanforma dolog lenne a szívünk mélyén: “Na igen, a hónap utolsó vasárnapján úrvacsoraosztás van, hívő embernek illő úrvacsorát venni.” Ebben máris benne van az a kedves, udvarias gesztus Isten felé: “Én is itt maradok, veszek úrvacsorát!” Vagy az előbb, mikor énekeltük: “Velem, Atyám, oly sok jót tettél, Jóakarómnak mondlak.” Ha megkérdezné Jézus, tényleg nem egy ember, hanem Jézus: miért énekeltük ezt? Csak azért, mert ezzel kezdődött a bibliaóra, vagy mert a szövegíró így írta le, mi kénytelenek vagyunk így énekelni. Vagy pedig rezdült a szívünkben ugyanakkor valami nagyon boldog ujjongás a tekintetben, hogy tényleg milyen csodálatos, hogy mennyi jót tett velem Isten!

Sokszor tapasztaltam azt, hogy az emberek viszonya Jézushoz kedves, jóindulatú, de kimért udvariaskodás. Ezért kérdez vissza Jézus, hogy “miért mondasz engem jónak? Egy a jó, az Isten!” Ha azért mondasz engem jónak, mert felismerted bennem Isten földre adott kijelentését, akkor igazad van. Gondoljunk most arra, hogy mi is hányszor használjuk ezt a kifejezést: “Jóisten”. Majd ha a “Jóisten” így meg úgy... Miben tapasztaltuk meg azt egyáltalán, hogy tényleg jó az Isten? Miben volt nekünk ilyen tapasztalatunk, hogy jó az Isten? Érdemes lenne így összeszedni csokorba, hogy ki miben látta meg már a maga életében Isten jóságát: mert volt, hogy amikor valami szükségben voltam, megsegített, megtapasztaltam már azt, hogy amikor valamit nagyon kértem, meghallgatta Isten. Megtapasztaltam, hogy betegségemben vagy egy hozzátartozómnak a betegségében könyörögtem Hozzá és az meggyógyult, vagy más ehhez hasonló. Megsegített valamilyen konkrét formában, megtapasztaltam a jóságát, ebből tudom, hogy milyen jó az Isten. De itt rögtön vissza lehetne kérdezni ugyanúgy, ahogy Jézus megkérdezte a gazdag ifjút: “Miért mondasz engem jónak?” Hát ha nem hallgattam volna meg a kérést, nem gyógyítottam volna meg a beteget? Nem adtam volna meg, amire nagyon szükség volt, nem úgy, ahogy elképzelted volna, hátha épp az ellenkezője történt volna? Nagyon sokszor megtörténik az ellenkezője - akkor már nem jó az Isten?

Miben látjuk mi azt, hogy jó az Isten? Hányan vannak, akik perbe szálltak Istennel, mert nem látják elég jónak, hányan vannak, akik számonkérik Istent: Hogyan lehetséges, hogyan lehet összeegyeztetni Isten jóságával, hogy ez történt, vagy az?! Van ilyen is, hogy nem úgy reagál Isten, ahogy én szeretném, akkor egyszerre kétségessé tud válni, hogy jó az Isten.
Miben látjuk, hogy jó az Isten? Én már nagyon sokszor mondtam, de hadd mondjam újból, kedves Testvérek, ha engem úgy megkérdezne Jézus, vagy az Úr Isten, hogy: “Miért mondasz Te engem jónak?” Igazán teljes, őszinte szívvel azt tudnám mondani: “Uram, abban ismertelek meg jónak, hogy igazságtalan vagy velem szemben, mert nem azt kapom, amit érdemlek sokszor, hanem mindig jobbat, a bűnbocsánatban.” Ami ebben a szóban benne van, ebben tapasztaltam, milyen jó az Isten, hogy nem úgy bánik velem is, ahogy én erre rászolgáltam volna, megérdemelhettem volna.

Próbáljunk ennek egy csöppet a mélyére hatolni, hogy tényleg igaz-e, hogy így van, mert én állítom, hogy mindannyiunkkal igazságtalan Isten, de a mi javunkra. Ott van például az úrvacsora legelső kérdése, amit fel szoktunk tenni minden egyes alkalommal. “Hiszitek-e, valljátok-e, hogy mindenestől fogva bűnösök vagyunk; büntetést és kárhozatot érdemlünk?” És mi erre olyan könnyen rá szoktuk mondani, hogy “Hisszük és valljuk!” De tényleg meg vagyunk-e győződve, hogy mi büntetést, halált, kárhozatot érdemlünk? Ha tényleg ilyenek vagyunk, és nem büntetést, halált, kárhozatot kapunk - hát nem ez Isten jósága, kimondhatatlan nagy irgalma? És ha igaz az, hogy mi büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk - próbáljuk realizálni magunkban: egy halálra ítélt sorsához hasonlítva magunkat, aki büntetést, halált és kárhozatot érdemel -, egy halálra ítéltnek mire van a legnagyobb szüksége, minek örülne a legjobban? Mit kérne? El tudom képzelni, hogy egy pohár vizet kér, mert szomjas, szeretne a kivégzése előtt inni. Talán egy darab papírt kér, amire az utolsó üdvözletét tudja írni, vagy egy rövid kis időt a szeretteitől való búcsúzásra, de legjobban a halálraítéltnek mire van szüksége? Nem vízre, papírra, ceruzára, vagy egy kis időre, hanem: kegyelemre! Mi ezt kapjuk, Isten ezt adja nekünk, halált, kárhozatot érdemlő bűnösöknek, a kegyelmet. Mi mindig mást kérünk, másban akarjuk látni a jóságát. Darab papírt, pohár vizet, csak egy kis időcskét valamire, tehát mindig jelentéktelenebb dolgot, amelyek persze mind jelentősek lehetnek az életünkben. De többet ad, jobbat ad, amikor irgalmat, kegyelmet ad! Miért jó az Isten? Azért, mert irgalmas. Mert azt a büntetést, halált, kárhozatot, amit mi érdemeltünk, Jézus vette át magára. Őreá tette mindnyájunk vétkét. Azért jó Jézus, mert átvállalta, elfogadta, elvégezte. Hát ez az igazságtalanság! Nem? A legégbekiáltóbb igazságtalanság! Úgyhogy amikor valaki Isten igazságával perbeszáll: hogy s mint engedhet Isten ilyet - mindig erre gondoljunk: azt nem hánytorgatja soha fel Istennek, hogy hogyan lehetséges az, hogy bűnös helyett egy ártatlant engedett szenvedni, meghalni és elkárhozni: helyettem Jézust!? - Ez az igazságtalanság! Ez a legnagyobb igazságtalanság - a kegyelem. Ezt adja Isten nekem, a legnagyobb kegyelmet. Tehát ha ezért mondasz engem jónak, akkor helyes, elfogadja ezt a kijelentést, hogy “Jó Mester”. De ha nem azért mondod jónak az Istent, csalódsz, feltétlenül csalódsz. Jó lenne magunkban ezen elgondolkozni, hogy miért mondod jónak Istent? Így is feltehetném a kérdést: Miért szeretjük Istent?

Azután így mondja: “Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem?” Előbb már rámutattam arra, hogy gazdag volt, vagyona volt, nyilván pénze, földje, sok jószága volt, ezt olvassuk az Írásban, megvolt mindene, ami csak kellett. Valami mégis hiányzott neki. Valahogy, ha egy kicsit jobban belegondolok ennek a fiatalembernek az egész magatartásába - hisz látjuk a történet végét, a beszélgetés kimenetelét -, ha az egész profilját végignézzük ennek a fiatalembernek, talán úgy lehetne megállapítani, hogy ez a fiatalember a sok minden mellé, ami már megvolt neki, még az örök életet is szerette volna biztosítani a maga számára. Mert itt a hangsúly azon van, hogy “mellé”, “mellett”. Valahogy olyanformán, mint amikor egy gazdag, elkényeztetett asszony a ruhatárát ki akarja egészíteni még egy olyan ruhával, ami eddig még nem volt neki.

Volt egyszer egy ismerősöm, akinek három diplomája volt, közte két doktorátus. Még egy negyediket is akart. Nagyon tiszteletre méltó szándék, nagyon jó dolog, ha valaki ennyire ambiciózus. - Itt viszont azt érzem, nem lehet úgy, hogy na, hát életem fogyatkozásait majd kiegészítem Jézussal, ahol hiány van, ott még kipótolom Jézussal. Nem lehet úgy, hogy igen, a bajunkban, problémáinkban jöjjön Jézus, aztán az egyéb dolgokban majd csak megleszek valahogy. Nem lehet úgy tenni Jézussal, hogy Neki csak egy kis helyet adok a sok minden más mellett. Nem lehet azt csinálni Jézussal, hogy Őt is meghagyni, de a bűneimet, nyomorúságaimat, hitványságomat is meghagyni az életemben. - Volt egyszer egy nagyon kedves jóbarátom, egy komoly, hívő ember, aki addig próbálta összhangba hozni bűneit a hitével, amíg elveszítette a hitét. Nem lehet ezt kiegyezéses alapon. Aki nem hajlandó mindent, amit Isten megítélt az életében, feláldozni Krisztusért, az előbb-utóbb kénytelen lesz Krisztust feláldozni a bűneiért. Ez van ebben a történetben.

Másrészt nagyon is sokszor kifejezésre jutnak Jézusnak ezek a szavai: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből”. (Lk 10,27) Tehát csak teljes szívvel lehet Jézushoz tartozni, teljes szívvel - fél szívvel nem lehet. Teljes élettel lehet csak Krisztust követni, mindent beállítva az Ő szolgálatába. Itt is erről van szó: “Eredj el, add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek”. (Mk 10,22) Tehát vállaljuk azt, hogy tényleg Jézus legyen az első és a legfőbb a mi életünkben. Valóban az Ő uralma alatt rendeződik minden más dolgunk: anyagi kérdéseink, családi problémáink, hivatalos magatartásunk, minden, minden. Ez az, amit a gazdag ifjú nem tudott vállalni. Ő mindaddig szeretett volna valamit Jézusból, abból, amit Jézus ad, míg az nem a teljes élete odaadását jelentette volna, hanem a többi mellé Jézust is befogadná az életébe. Ezért olyan tragikus kimenetelű e történet. Ott állt épp e döntés küszöbén, és mégsem lett belőle semmi.

Nagyon nagy figyelmeztetés van ebben a történetben, ebben a kérdésben, hogy “mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem?” Látjuk a történetből, hogy ez is hozzátartozik ennek a fiatalembernek az egész arculatához, hogy jó ember, tisztességes, vallásos, becsületes, kedves, szerény, sok minden jót el lehet róla mondani. Nem lopta a vagyonát, nem volt üres, léha, a családi viszonyai nyilván rendezettek lehettek. Jézus, amikor ránézett, egyenesen azt mondja az Ige, hogy megkedvelte őt. Sok jó természeti adottsággal megáldott ember volt. Nagyon nagy dolog az, amikor valaki természetétől fogva hoz magával egy csomó jó tulajdonságot, nagyon nagy ajándéka ez Istennek. De ímé, látszik az egész történetből: minden természetes jóság sem elég az üdvösséghez. A múltkor az örök élet földi vetületéről volt szó inkább. Most vegyük az üdvösség felől való vetületét. Nem elég az üdvösségre, hogy megtartotta a parancsolatokat és tiszteletreméltó életet élt. Ennek az embernek semmi üdvbizonyossága nincs. Bizonytalan az üdvössége felől. Talán nem is mer arra gondolni, hogy mi lesz vele majd, ha mindaz elmúlik, ami eddig érték volt: a saját jósága, vagyona és a megbecsülés. Amikor ez mind lezárul, azon túl mi lesz?

“Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem?”- ez a kérdés nagyon fontos. Újra és újra fontos nekünk, Kedves Testvérek, hiszen alapjában véve olyan többé-kevésbé hasonló természetű emberek vagyunk, mi is ilyen többé-kevésbé szimpatikus, jó modorú emberek vagyunk. Mi is hoztunk magunkkal egy csomó természetes jóságot, talán olyan különösen csúnya folt nincs az életünkben, élesebb, rút bűn nem teszi feltűnően csúnyává az életünket. Áldozatos anyák, becsületben megőszült emberek vagyunk. Sosem ártottunk senkinek, megadtuk mindenkinek, ami járt, erkölcsös, tiszta életűek voltunk. Sok minden szépet és jót el lehetne mondani rólunk, ahogy itt vagyunk. Épp erről van szó, hogy ez nem elég az üdvösségre! Semmiképpen nem elég a természetes jóság! Nem elég, akármennyire nagy ajándék, ha van. Nem elég! Valami hiányzik a jó emberek életéből is. Nemcsak a bűnösök, a nagy hitvány gonosztevők életéből. Ennek az embernek az életéből is hiányzik valami: nem a kincsek, hanem a bűnbocsánatnak a felszabadító ereje. Ha látjuk magunk előtt ezt a nyomorult embert, aki minden jósága mellett szánalomra méltó, azt kell mondanunk, hogy emberileg szólva könnyebb a nagyobb bűnösöknek, mint az ilyen jóknak. Mert az ilyen jó ember nem érzi annyira szükségét a bűnbocsánatnak, nem érzi annyira, hogy ő is kegyelemre szorul.

Ez az ember sem érezte: “Mester, mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva.” (21. vers) - mondja. Jézus nem vitatkozik vele, nem magyarázza meg neki azt, amit mi próbálnánk ilyen esetben, hogy: Nem igazán, dehogy tartottad meg... Hanem egész egyszerűen egy olyan szót mond neki, aminek az értelme végeredményben az: próbáld meg még egyszer igazán komolyan venni az én követésemet, próbálj engem egyszer halálosan komolyan követni, majd akkor meglátod, hogy milyen bűnös vagy, milyen nyomorult vagy, és hogy mennyire kegyelemre vagy utalva. Mert ez az egyetlen alap, amin egy ember viszonyulhat Istenhez, amit valóban Jézusban talál meg. Mert hiszen a mi életünk is nyugtalan mindaddig, míg Istenben meg nem találjuk a békességet, amíg oda nem orientálódunk Isten megbékéléséhez, ez pedig csak Jézus által lehetséges ma is mindannyiunk számára.

Itt a történet szomorúan végződik, mert ez a fiatalember, látva ennek a lehetetlenségét a maga erejéből, elment szomorúan. Egy eredménytelen találkozás történt egy ember és Jézus között.
Én hiszem azt, Testvérek, hogy minden alkalommal, amikor így együtt vagyunk az Igére figyelve, találkozás történt egy ember és a jelenlévő Jézus között. Jaj, el ne menjen senki megszomorodva, hanem inkább azzal a nagy, boldog reménységgel, hogy ha akármilyen lehetetlen is a mi számunkra, Istennél minden lehetséges: hogy bennünket, “jó” embereket, akik tisztességesek és becsületesek vagyunk - tehát “gazdagokat” -, úgy fogadjon kegyelmébe, hogy a bűnbocsánat felszabadító erejét vigyük magunkkal, hogy ne legyen eredménytelen ez a találkozás. Igazán őszinte legyen a szívünkben és az ajkunkon ez a megszólítás, hogy: Jó Isten, “Jó Mester”! Ezért imádkozzunk!

Ámen

Dátum: 1965. augusztus 1. Bibliaóra.

Történetünkben két vak emberről van szó, akik egyszer az úton, bizonyára koldulás közben, talán a közeledő zajból tudomást véve arról, hogy Jézus arra van elmenőben, elkezdtek kiáltozni, mondván: “Könyörülj rajtunk, Dávidnak fia!” (Máté 9,27). Mintha mi sem történt volna, Jézus halad tovább, bemegy egy házba, de a két vak most már nem akarja elszalasztani a régen várt alkalmat, nagy üggyel-bajjal, tapogatózva, mások segítségével utána botorkálnak, vágyakozva, reménykedve, izgatottan, vakon is megkeresik Jézust. Amikor az Úr látja ennek a két nyomorultnak a nagy igyekezetét, “monda nékik Jézus: Hiszitek-é, hogy én azt megcselekedhetem?” (28. vers). Álljunk meg itt egy pillanatra, mert itt kezdődik a nagy feszültség ebben a történetben. Képzeljük bele magunkat ezeknek a vakoknak a helyzetébe! Lehet, hogy ezek az emberek születésüktől fogva vakok, el sem tudják képzelni, mit jelent a látás, a napfény, a virágos rét, a kék ég, a rájuk tekintő szemekben tükröződő emberi lélek, csak úgy sejtik, mint a vakság nyomorúságának az ellenkezőjét, hogy az valami nagyszerű lehet: látni! Egy eddig elrejtett, egész új világ tárulna fel előttük, ha egyszer eloszlana ez az örök sötétség, ha egyszer megnyílnának a szemeik! De ha láttak, most meg nem? Az is iszonyú! És most, íme, itt áll előttük valaki és azt kérdi tőlük: “Hiszitek-é, hogy én azt megcselekedhetem?” El tudjátok-e hinni, hogy amit eddig teljességgel lehetetlennek, reménytelennek, képtelennek tartottatok, hogy ti is lássatok, azt én megcselekedhetem?

Nem olyan egyszerű ám erre teljes őszinte, szívből jövő igennel válaszolni! Mert elkezd tiltakozni a józan ész, és azt mondja: bolondság az egész, én tudom, hogy ez lehetetlen, hogy ilyen nincs! Előáll az emberi ész és tapasztalat, és így érvel: amióta a világ világ, ilyen még nem történt, hogy egy vaknak megnyíltak volna a szemei. Sokan megpróbálták már ezt, de még senkinek sem sikerült. Feltámad a kételkedés, nagyot sóhajt: ne csigázzátok fel a képzeletemet, ne színezzétek ki reménytelen vágyaimat, hiszen ha most nem sikerül, annál fájdalmasabb lesz az újabb csalódás! Köröskörül a sok kíváncsi, aggódó vagy már előre kárörvendő ember: mi lesz itt, talán most derül ki ennek a Jézusnak a kudarca! Érzitek, milyen súlyos próba elé állítja Jézus ezt a két vakot ezzel a kérdéssel: “Hiszitek-é, hogy én azt megcselekedhetem”? Egy egész külső és egy egész belső világ azt zúgja, bizonyítja, okoskodja, következteti, hogy lehetetlen, őrültség, nem lehet igaz - és a két vak mégis halkan így válaszol: “Igen, Uram”! - Ez a hit! Ez az “Igen, Uram!”: ez az igazi hit! Ahol a józan ész azt bizonyítja, hogy “nem”, ahol az évezredes tapasztalat, a külső és belső körülmények kényszerítő ereje mind-mind azt igazolja, hogy “nem”: ott a hit mind ennek ellenére is meri azt mondani, hogy “igen!”

És ez a hit, ez a Krisztusnak vakon igent mondó hit képes csak elfogadni a csodát. Azt mondja Jézus a két vaknak: “Legyen néktek a ti hitetek szerint!” (29. vers). És úgy lett, amint hitték, az történt velük, amit hittek, akkora ajándékot kaptak Jézustól, amekkorát a hitükkel át tudtak venni tőle, az vált tapasztalati valósággá a testükön, ami előbb már hitbeli valóság volt a lelkükben. És itt nagyon fontos ez a sorrend: előbb kell lennie a hitnek, és csak azután tapasztalhatom meg a csodát: Tehát nem a hit épül fel a csodára, hanem a csoda a hitre. Senki ne várjon isteni csodát az életében, ha nem tud vakon hinni. Mert a hit a reménylett dolgoknak a valósága, tehát a még be nem következett, csak reménységben lévő dolgoknak a realitása - és a nem látott dolgokról való meggyőződés, vagyis olyan bizonyosság, mint a látható és tapintható dolgok megragadása. (v.ö. Zsidók 11,1). És csak ha előbb már hitben lett az a dolog valósággá és meggyőződéssé: akkor, csak azután teljesedik be és válik látható valósággá! Erre vonatkozik Jézusnak ez a mondása: “Legyen néktek a ti hitetek szerint”!

Egyszer két jó barátot meghívtak egy elhagyatott, Balaton melletti kis telekre, barackéréskor. A telek gazdája azt mondta nekik: vihetnek belőle annyit, amennyit akarnak. Az egyik egy kis szatyorral ment, a másik pedig egy hatalmas füles kosarat vitt magával. Amikor meglátták a bő termést, már nagyon sajnálta az egyik, hogy ennyire szerény és lusta volt. Ám, mivel kevés edényt hozott, keveset is vihet magával haza, a másik pedig jól megszedte a kosarat, vállán átvetve és kézbe markolva, szinte roskadozva, de boldogan cipelte hazafelé a pirosló áldást.

Valahogy úgy van ez, hogy a mi hitünk is ilyen edény, amibe belerakja Jézus azt az áldást, amit imádságban kérünk Tőle. A mi Urunk véghetetlen gazdag Isten, kimeríthetetlen bőségben van Nála az áldás, és mi kérjük tőle. Ő pedig adná is nagyon szívesen, de nincs, amibe rakja. Olyan jelentéktelenül picinyke a hitünk, ez az elébe tartott edényünk, hogy csak apró morzsákat tudunk felfogni és elvinni vele. Ezért olyan csodákban szegény az életünk. Ezért nem történnek ma ilyen csodák. Nem bírja el a hitünk. Ha mernénk nagyobb hitet alátartani a mennyei erők áradásának, sokkal több csodálatos segítséget és gazdagságot is kaphatnánk.

Ne gondoljuk, hogy ma már nem tesz Jézus csodákat. Bizony, tesz Ő most is, de csak ott, ahol van hit, amely el tudja fogadni, fel tudja fogni. Csak mi már elszoktunk attól, hogy higgyünk. Mi, mai emberek, túl felnőttek, túl okosak vagyunk ahhoz, hogy vakon hinni tudjunk. Előbb mindig számítgatunk, okoskodunk, mérlegelünk, erőlködünk, és ha mindez az emberi művelet valószínűsíti a kívánt eredményt, akkor azt mondjuk, hogy most már hiszünk! Persze, hogy nem is történik azután semmi csodálatos, isteni dolog az életünkben. Ezért olyan anyaghoz kötött, száraz, kietlen, unalmas vagy fárasztó az egész életünk. Annak, hogy Isten csodát művelő ereje kiáradjon, mindig van egy előfeltétele: az, amit Jézus így kérdezett: “Hiszed-e, hogy én azt megcselekedhetem?” Ha igen, akkor legyen néked a te hited szerint!

Tudjátok, mi a legnagyobb csoda? Jézus Krisztus keresztje, halálának bűnbocsátó kegyelme és vérének bűnöktől megtisztító ereje. Az, hogy a láthatatlan Krisztus olyan valósággá, az Ő élő jelenléte olyan meggyőződéssé válik egy lélek számára, mint akármilyen látható tapasztalati valóság. Az, hogy egy emberi szívbe beköltözik Krisztus, egészen átalakítja a gondolkozását, érzésvilágát, átformálja a cselekedeteit, áthangolja a beszédét, megtisztítja a szívét, úgy, hogy ő maga is csodálkozva látja önmagán, hogy a szó szoros értelmében újjászületett, mássá lett, kicserélődött egész valója. Nevezhetjük ezt megtérésnek vagy felébredésnek, vagy újjászületésnek, a lényeg az, hogy valami csodálatos, de valóságos nagy belső átalakulás történt az emberben.

Olyan sokat hallunk erről a csodáról, s miért van az, hogy a te életedben még mindig nem történt meg a valóságban? Talán azért, mert a megfeszített és feltámadott Krisztus evangéliuma áradásának mindig az eszedet tartod alá és nem a hitedet! Mindenképpen megérteni akarod és nem hinni! Az eszedbe pedig nem fér bele, mert a keresztről való beszéd az emberi értelem számára botránkozás és bolondság. Hiszen még az sem fér a fejedbe, hogy te, a tisztességes, becsületes, jóravaló, komoly ember: bűnös vagy, kárhozatban élsz, tehát megváltás nélkül a kárhozatban halsz is meg - hogyan értenéd meg akkor Krisztus megváltó halálának a nagy titkát? Próbáld egyszer félretenni az értelmedet, nem törődni azzal, hogy nem érted a váltság misztériumát - hanem egyszerűen azt a kicsi hitedet, ami éppen van, alátartani, s majd meglátod, egyszerre hogy teletölti Isten a megváltás örömhírével!

Gondolj most a megfeszített Krisztusra, amint függött ég és föld között a keresztfán: egyfelől minden földi bűn, (tehát a te bűnöd is) emeltetett föl Benne az ég felé, másfelől Isten haragjának teljes szigorúsága sújtott le Reá és Benne minden földi bűnre, (tehát a tiedre is) a föld felé. Az Ő ég és föld közé emelt szent személyében érte és ítélte el az emberi bűnt, a tiédet is, az isteni igazságszolgáltatás. Szeretnéd-e meglátni Őt, a Megváltódat? Vágyakozol-e bűnbocsánatra jutni ingyen kegyelemből, az Ő érdeméért? Vágyakozol-e valami átkos szenvedélyedtől, bűnödtől megszabadulni végre, szeretnél-e testben-lélekben megújulni Krisztus újjáteremtő ereje által? Szeretnél-e mássá lenni, mint amilyen most vagy, lélekkel teljesebb, igazabb, őszintébb, tisztább, szentebb?

Nos - mondja Jézus, - mindennek van egy nagy előfeltétele, az, hogy hiszed-e, hogy én azt megcselekedhetem? Tehát hiszed-e, hogy Jézus megcselekedheti, hogy az Ő halálának és feltámadásának az ereje a te életedben is boldog valósággá váljon végre? Ha ezt az értelmed minden érvelése ellenére, eddigi sikertelen tapasztalataid dacára is hiszed: akkor máris megtörtént veled a csoda! Mered-e hinni, hogy Jézus annyira szeret téged, hogy érdemesnek tartotta vállalni helyetted a kárhozatot, csakhogy te megszabadulj tőle? Mered-e hinni, hogy van néki hatalma megbocsátani a te bűneidet is, hogy néked is tud adni új szívet, hogy téged is meg tud tölteni Szent Lelkével?

Jól értsük meg Jézus kérdését! Nem így hangzik: Hiszitek-é, hogy ti azt megcselekedhetitek? Nem arról van szó, hogy te érzel-e magadban elég erőt a Krisztus-követő élet vállalására és megvalósítására, hanem azt kérdezi: Mered-e hinni, hogy én, Jézus Krisztus, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, azt megcselekedhetem? Mered-e hinni, hogy meg vagy váltva? Csak hinni, de egészen hinni, most hinni, most, amikor itt van Jézus? Annyit kapsz az Ő megváltó erejéből, amennyit most a hiteddel merítesz belőle. Mert reád is, most is, ebben is érvényes az, hogy legyen néked a te hited szerint!

Ezt a legnagyobb csodát követik azután a hívő életben a további csodák sorozatai. Aki egyszer rá mer lépni a hit láthatatlan talajára, annak az életében mindig csodák történnek, emberi okoskodással meg nem érthető és meg nem magyarázható dolgok válnak valósággá, és nemcsak lelki, hanem testi, fizikai, materiális vonatkozásban is. Akivel megtörtént a legnagyobb csoda, a megváltás csodája, az nyugodtan építheti rá azután egész földi életét is a legbiztosabb, bár láthatatlan fundamentumra: Isten ígéreteire és az imádságra. Hiszen a megváltott embernek nagy patrónusa van: Jézus Krisztus, és hatalmas tőkéje: az Úr roppant gazdagsága. A hívő embernek szabad komolyan venni azt, hogy Jézus a lehetetlent is megcselekedheti. A megváltott embernek szabad - az előbbi hasonlat szerint - nagy kosarat vinni a Úr csodálatos segítségének az elfogadására, és amikor kiürül belőle az áldás, legyen az kenyér vagy ruha, vagy bármiféle anyagi vagy lelki kérdés: mindig szabad újra jönnie. A Krisztushoz tartozó ember merheti a legföldibb és leganyagibb problémát is hitkérdéssé tenni, és a megoldást hittel az Úrtól kérni.

“Hiszitek-e, hogy én ezt megcselekedhetem?” - kérdezi most Jézus, és várja a választ. Ha azt akarod, hogy a te szemeid is megnyíljanak, és láss nagy, felséges, érthetetlen csodákat, feleld rá: “Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek.” (Márk 9,24).

Ámen

Dátum: 1948. július 4.

Emlékeztek még rá, pár héttel ezelőtt, amikor a szeretetről volt szó az igehirdetésben, azt mondtam róla, hogy ez a legfontosabb és sajnos igen ritka vitamin, ami nélkül nincs egészséges élet. Most pedig az “első számú világhatalomról” szeretnék beszélni, amiből legtöbb van a világon: a félelemről. A félelem valóban világhatalommá és világjelenséggé vált ezen a minden veszélytől fenyegetett földön. Amikor az emberek valami nagyon jóról, valami nagy eredményről beszélnek, akkor a félelemmentes élet ígéretére és megvalósítására gondolnak. Ez valóban nagyon jó és nagy eredmény, ha sikerül megvalósítani. De vajon sikerül-e? Van-e egyáltalán ilyen a világon? Nézzünk ennek a problémának a mélyére! Próbáljuk megérteni, mi a félelem lényege, és van-e tőle szabadulás!

A félelem az emberiség egyik legakutabb és legaktuálisabb életérzése. A legemberibb, a legősibb és a legmodernebb érzés bennünk, hogy félünk! Sokszor azt sem tudja az ember, hogy mitől fél, nincs tárgya a félelemnek. Csak fél valamitől, valami bizonytalantól, valami félelmetes dologtól. Egyébként minden okozhat emberi félelmet a világon, az élet éppen úgy, mint a halál. A jövő éppen úgy, mint a múlt vagy a jelen. Lehet attól félni, hogy kudarcot vall az ember az iskolában, a hivatásában, vagy nevetségessé válik az emberek előtt. Van, aki attól fél, hogy háború lesz, van, aki az éjszakától fél, a másik a nappaltól. Ösztönösen félünk a betegségtől, a szenvedéstől, az anyagi problémáktól. Van, aki azért fél, mert egyedül érzi magát, a másik talán éppen attól, hogy nincs egyedül még egy sivatag közepén sem, mert úgy érzi, ott is látja Isten. Istentől fél! Ismerek valakit, aki minden nap szorongó félelemmel várja haza a munkából a hozzátartozóit. Állandóan attól retteg, hogy valami bajuk történhet. Ki tudná mind fölsorolni azt a rengeteg félelmet, ami az emberek szívét szorítja? Tényleg úgy van, ahogy egyszer mondta valaki: élni mindig életveszélyes! Az élet minden pillanatban életveszélyes! Nem csoda hát, ha az élet állandó kísérője a félelem!

Mennyi bajt okoz a félelem! A legtöbb ember életét ez teszi tönkre! Mert értsük meg: sokszor nem a tényleges baj, a szenvedés rontja meg az életet és borítja fel az egyensúlyt, hanem sokkal inkább az attól való félelem! Az orvosok tudják, hogy az egyik legveszedelmesebb betegség a betegségtől való félelem! Ebből lehet a legnehezebben valakit kigyógyítani. Axel Munthe beszél el egy érdekes, szomorú történetet saját praxisából. Egy skandináv állatfestő kezét megharapta a kedvenc kutyája, egy óriási bulldog. A festő belebetegedett abba a gondolatba, hogy ha a kutya veszett volt, akkor most ő is megkapja a kórt. Szakkönyvekből kezdte tanulmányozni a veszettség tüneteit, nem akart semmit enni és inni, folyton a nyálát törölgette a szája szélén, és állandóan a veszettségről beszélt. Majd kétségbeesetten panaszolta, hogy nem tud nyelni, az izmai megmerevedtek, reszketni kezdett, és kétségbeesett kiáltással rogyott össze. Mire megjött az illetékes helyről a vizsgálati eredmény, hogy a kutya teljesen egészséges volt, addigra a festő olyan állapotba került, hogy be kellett szállítani az őrültek házába. Ez egy példa a sok közül, milyen rettentő pusztítást tud végezni az “első számú világhatalom”, a félelem!

Mit mond róla a tudomány? A filozófia megállapította, hogy a félelem az emberiség motorja. Elmés megállapítás, de a problémát nem oldja meg. Az orvos azt mondja, sok olyan megbetegedés van, ami az ember félelemérzetével van közvetlen vagy közvetett kapcsolatban. A belső, titkos félelmek kihatással vannak a testre, a szervezetre. Ugyanis minden félelem a mellékvesékben végződik az idegszálak útján, amelynek mirigyei ugyanabban a pillanatban egy adrenalin nevű anyagot árasztanak a vérbe. Ez az adrenalin idézi aztán elő, hogy a szív gyorsabban ver, verejtékezik a bőr, összehúzódnak a véredények, és huzamosabb idő után organikus károk is keletkezhetnek. Ilyen szoros kapcsolat van a test és a lélek között. Érdekes, de a félelem problémáját ez nem oldja meg. A pszichológia állandó tárgya a félelemérzet az emberben. Pszichológiai kutatásokból tudjuk, hogy sok ilyen félelmet hozunk magunkkal a gyermekkorból, amelyek még felnőttkorban is befolyásolják cselekedeteinket. Az ilyen - sokszor nem is tudatos - félelmek megkötözöttséget, gátlást okoznak az emberben. A pszichológia ezeket a titkos, meghúzódó félelmeket akarja kideríteni, fölfedni, és így keresni a megoldást.

Mit mond róla a Biblia? Isten Igéje szerint a félelem végső fokon Istennel van kapcsolatban. Mióta az ember, Istennel szembeni engedetlensége miatt kiűzetett a tövist és bogáncskórót termő világba, azóta ismeri a félelmet. Sőt még korábban elkezdődött a félelem: közvetlenül azután, miután az ember az engedetlenség tettét elkövette Istennel szemben. Miután Ádám evett a tiltott gyümölcsből, és elrejtőzött Évával Isten elől a kert fái között, akkor mondta ki először ezt a rettenetes szót: “megfélemlém”. (1Móz 3,10) Vagyis ez a kép az ember bűnbeeséséről azt jelenti, hogy a félelem az emberben tulajdonképpen bűntudat. Az az ösztönös sejtelem, hogy a haragvó Isten lesújthat rám. Oka van rám haragudni, egyszer utolér és megbüntet. Tehát a félelem alapja az, hogy Istentől fél az ember, Akit megbántott, megsértett, Akinek tartozik.

Mivel a félelem Istennel van kapcsolatban, ezért a megoldás is csak Istennel kapcsolatban lehetséges! Vagyis minden más próbálkozás hiábavaló! Hiába fog össze az orvosi tudomány, a gyógyszerészet, a szórakoztató ipar, sőt a világpolitika a félelem legyőzésére, az “első számú világhatalommal” nem lehet könnyen elbánni. Hiába mondja valaki, hogy ő nem fél, sokszor a hősködés és a vakmerősködés nem egyéb, mint jól álcázott, rejtett félelem. A kutya is félelmében a legbátrabb, legvakmerőbb! Ha egyszer megtámadott valakit a félelem, ezt nem lehet legyőzni erős akarattal, önszuggesztióval, hogy az ember hajtogatja magában: Nem félek, nem félek! Az sem sokat segít, ha valaki biztat: Ne félj! Talán sikerül elrejteni, lármával tompítani, pszichológiailag kianalizálni, gyógyszerrel egy kicsit enyhíteni, és ez is nagy eredmény. De az ősfélelmet ember és emberi tudomány nem tudja legyőzni.

Azt mondtam: a félelem Istennel van kapcsolatban, ezért a félelem megoldása is csak Istennel lehetséges! Hogyan? Hogy azt mondja a megrémült embereknek: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Az a Jézus mondja ezt, Aki fölvette a küzdelmet ezzel a világhatalommal, a félelemmel. Ott, a Gecsemáné-kertben, amikor vért izzadva, haláltusában így rimánkodott: “Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár”. (Mt 26,39) És ott, a kereszten, amikor így kiáltott föl a ráboruló sötétség rémületében: “Én Istenem, én Istenem, miért hagyál el engemet?” (Mt 27,46) Ha valaki, akkor Ő tudta a legjobban, mit jelent a félelem, mi az ősfélelem. De ugyanakkor azt is tudta, hogy kicsoda az Isten! Ezért tudta így folytatni az imádságát: “mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom, hanem amint te”. (Mt 26,39) És így: “Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet”. (Lk 23,46) Tehát úrrá vált minden félelem fölött, legyőzte azt!

Ez azt jelenti, hogy a haragvó Isten megkönyörült rajtatok. Nem akar megbüntetni, hanem meg akar kegyelmezni. Én vagyok - ez azt jelenti, hogy ha bármit vétettetek is, van számotokra bocsánat. Bármennyire azt érdemelnétek, hogy Isten lesújtson rátok, Ő mégis szeret benneteket! Nekünk a mi félelmeink között az a teendőnk marad, amit így mondott: “Bízzatok! Én vagyok! Ne féljetek!” (Mt 14,27) Mi olyan Valakiben bízhatunk, Aki az “első számú világhatalomnál” is hatalmasabb! Aki megküzdött ezzel a hatalommal, a félelemmel, és örökre győzött felette! Ezt mondja: “Bízzatok! Én vagyok.” Mintha azt mondaná: Ne felejtsétek el, hogy én létezem! Ne engedjétek, hogy az élet ijesztő jelenségei eltakarják előletek, elfeledtessék veletek az egyébként láthatatlan valóságot, hogy én vagyok! Tehát ne féljetek! És ha Ő mondja, hogy ne féljetek, az lényegileg más, mintha bárki más mondaná. Szavára lecsendesedik a vihar kint a tengeren is, bent a szívben is. Így volt ez a Genezáreti-tavon, és azóta is mindig így van! Ma is, a te életedben is!

Nem tudom, ki milyen félelemmel van megkötözve, de azt tudom, hogy ez a szorítás csak akkor oldódik föl igazán, ha egyszer maga Isten - Akitől végső fokon félünk - mondja személyesen: Ne félj! Pedig Isten igazán ezt mondja: Ne félj! A golgotai kereszt is ezt hirdeti: Ne félj! A kiömlő, drága vér ezt kiáltja: Ne félj! A sok szenvedés, borzalmas halál mind így biztatnak: Ne félj! Ha engeded, hogy Isten bocsánatának és megváltásának a két csodálatos karja, ami a kereszten nyúl feléd, átöleljen és az életed köré fonódjon, akkor senkitől és semmitől nem kell félned!

Valóban: ha Istentől már nem kell félni, akkor semmitől és senkitől nem kell félni! Így értem meg a zsoltáros Dávid királyt, aki halálos veszedelemben, ellenségei elől való bujdosás közben így tudott szólni és cselekedni: “Én lefekszem és elalszom; felébredek, mert az Úr támogat engem. Nem félek sok ezernyi néptől sem, amely köröskörül felállott ellenem”. (Zsolt 3,6-7) “Békességben fekszem le és legott elaluszom; mert te, Uram, egyedül adsz nékem bátorságos lakozást”. (Zsolt 4,9) Dávidnak nem kellett valami jó altatószer, mint nekünk, amikor az idegességtől nem jön álom a szemünkre. A legjobb altató az a tudat, hogy van Valaki, Aki szeret és őrködik, míg én alszom!

“Bízzatok! Én vagyok! Ne féljetek!” - mondja Igénk. Ó, de nyugodtan lehet így még halálos veszedelmek között is aludni! Vagy akár szenvedni, sőt: meghalni! Pál apostol is volt nehéz helyzetben, börtönben úgy, hogy kezét-lábát kalodába szorították. Viharzó tengeren úgy, hogy semmi remény sem maradt életben maradásuk felől, és dühöngő emberek között, rázúduló kőzáporban. Talán ezek az élmények rémlenek föl benne, amikor ezt írja levelében: “Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 8,38-39) Ez nem vérmérséklet dolga, hanem bizalom abban a Valakiben, Aki a félelemnél, az “első számú nagyhatalomnál” is nagyobb Úr! Ha a bűnbocsánat kegyelmében föloldódtál, és már Istentől nem kell félned, akkor te is elmondhatod bármilyen aggasztó helyzetben a zsoltáros szavaival: “Mikor félnem kellene is, én bízom Tebenned!” (Zsolt 56,4)

Ámen

Dátum: 1959. június 21.

Ezen a mai vasárnapon, a gyülekezetben már hagyományossá váló öregek-betegek vasárnapján, amikor szeretetünk és imádságunk különösen is az idős vagy beteg testvéreink felé fordul - hadd szóljon Isten Igéjének tanítása közöttünk is egy öregemberről! Egy hazafelé tartó hívő ember élete utolsó szakaszáról. Jó néha elgondolkodni az öregkorról, annak problémáiról, akkor is, ha még nem aktuális valaki számára. Nemcsak azért jó, mert mindenki fölött halad az idő, és a legragyogóbb fiatalság is múlik - de milyen gyorsan múlik... és hamar eljön az este -, hanem azért is, hogy a fiatalok el ne feledkezzenek egyik legszebb kötelességükről, az egyik legfőbb emberi és keresztyén erényről: az öregek megértéséről és megbecsüléséről! Mert egy embernek, akit sok-sok év súlya egyébként is éppen eléggé megterhel, erre van legjobban szüksége! Lássunk hát egy kedves bibliai öregembert, aki, mint nyári napfényben a gyümölcs, lassan egészen megérik az örökkévalóságra. Egy hazafelé készülő ember életét és megérkezését állítja elénk az Ige.

Az egyik jellegzetessége ennek az utolsó életszakasznak az, amit így ad hírül a Szentírás: “És meghala Sára!” (1Móz 23,2) Kidől mellőle a házastársa. Rövid, egyszerű hír, úgy hangzik, mint ma is bármelyik gyászjelentés, amit a postás hoz. És aki a kezébe veszi és elolvassa, sokszor nem is gondol rá, mennyi fájdalom, könnyes szomorúság lehet most annak a szívében, aki a gyászjelentést megfogalmazta és küldte. Az a Sára, aki meghalt, Ábrahám életének a másik fele volt. Úgy maradt itt Ábrahám késő vénségére, mint egy öreg fa, amelynek levágta a villám a felét. Megtépázva, megsebesítve, csonkán! Valaki, aki jóban-rosszban, örömben-bánatban, a nagy ígéret várásában és beteljesedésében részestársa volt: elment... Örökre! Akivel egy hosszú, küzdelmes életen át összenőtt a szíve, a lelke, a sorsa, a hite, az imádsága, az meghalt! Óh, de nehéz így egyedül maradni annak, aki egy más valakivel volt nagyon hosszú időn keresztül! Ez éppen az egyik legnagyobb terhe az élet utolsó szakaszának, hogy egyre többször kell szembenéznie az embernek azzal a szomorú ténnyel, amit ez a kis szócska jelent: “meghalt”. Ez is meghalt, az is meghalt már. Azok közül, akikkel együtt indult valamikor az élet küzdelmeibe, akikkel együtt örült vagy szomorkodott, akikkel egy volt, akikkel megértették egymást: egyre többen vannak már odaát, az örökkévalóságban. Lassan már nem marad közülük senki. Új generációk nőttek föl körülötte, s azoknak még az idősebbje is másképpen gondolkodik már, más az esze járása, más még a szókincse is, mint amihez ő volt szokva. Idegenné válik a környezetében, elárvul lélekben...

A történetben azt olvassuk, hogy amikor meghalt Sára: “beméne Ábrahám, hogy gyászolja Sárát és sirassa őt”. - Ez a “beméne” szó erősen összecseng Jézus e mondásával: “Menj be a te belső szobádba”! Tehát nem azért ment be a halotthoz, hogy marcangolja lelkét a fájdalom, nem a szép régi emlékek közé vonult vissza - mint sok gyászoló olyan helytelenül szokta tenni, hogy most már csak az emlékeiben és az emlékeinek él -, hanem Ábrahám Istenhez ment be! Abba a belső szobába, amelyről Jézus az imádsággal kapcsolatban beszélt. Ez a jó ilyenkor, erre van a bánatos léleknek szüksége. Nem a bánatával foglalkozni, hanem egyedül maradni az Atyával! Neki panaszolni el minden fájdalmat, előtte kisírni a könnyeket! Az Isten előtt való csendességben mindig megcsendesedik a lélek. Az Istennel való belső közösségben lehet megtanulni a legnagyobb fájdalmat is olyan fényben látni, ahogyan azt emberi szavak és emberi bölcsesség sosem tudná megvilágítani! Ott, az Istennel való benső közösségben érzi meg az ember annak a titoknak a valóságát, hogy valahányszor meghal valaki mellőle, mindig ugyanakkor egy-egy újabb szál szövődik közte és az örökkévalóság között - és szinte valóságosabbá válik számára az a titokzatos, láthatatlan világ, hiszen életének egy-egy darabját jelentő sok drága lélek már ott van, s őt is egyre jobban odafűzi! És minden gyászoló szívnek arra az örök marcangoló szomorúságára is, hogy mulasztások terhelik az elköltözöttel szemben, amiket most már jóvá sem tehet: erre is csak ott, az Istennel benső közösségben találhatja meg a megoldást: abban, hogy erre is van bocsánat Jézus érdeméért. A mulasztási bűnöket is csak ott lehet letenni a kereszt alá, bele Isten kegyelmébe! - Tehát ott, abban a bizonyos belső szobában nyeri vissza a megrendült lélek újra az egyensúlyát. Tudta ezt Ábrahám, és ezért van megírva róla, hogy “beméne, hogy gyászolja Sárát és sirassa őt.” A hívő embernek nagy kiváltsága az, hogy van Kihez bemennie és van Ki előtt elsírni a fájdalmát. Erre is érvényes, amit Jézus így mondott: “Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak” (Mt 5,4)

Azután ezt olvassuk: “Ábrahám pedig vén, élemedett ember volt!” (1Móz 24,1) Ez a két szó: vén és élemedett, bár rokon tartalmú, mégis két egészen különböző szempontból fejezi ki az öregkort. A vén szó az életerők fölélését jelenti, a testi elgyengülést, a besötétedő alkonyati időt. Az egyre jobban elernyedő megfáradást. És ez különösen lelkileg jelent súlyos terhet az öreg ember számára. Mert azt érzi, hogy terhet jelent a környezetének, nem veszi már senki a hasznát annak, hogy van, él. Pedig olyan szívesen segítene, tevékenykedne - de nem engedik, talán nem is tudna már. Még olyan sok mondanivalója lenne, tanácsa, intelme, de úgysem fogadják meg, nem veszik komolyan. Tétlenül kénytelen tölteni az időt, miközben körülötte zajlik az élet, mások keze tele van munkával. Ez a leggyötrőbb érzés annak, akinek komoly munkálkodásban telt el az élete. És nincs nagyobb kegyetlenség annál, mint amikor a környezete érezteti is ezt a megöregedett emberrel! Hány megkeseredett öreg várja már azt a pillanatot, hogy ne legyen útjában a fiataloknak! Borzalmas az, ahogyan meg tudjuk mi, emberek nehezíteni egymás számára az életet! Legalább annak ne nehezítsük, akinek már csupán a kora miatt is éppen elég nehéz! Egy kis jó szóért, egy szerető mozdulatért nincs hálásabb ember az öreg embernél! Becsüljük meg, szeretgessük őket, amíg lehet, amíg nem késő!

De az öregkor nemcsak elernyedt megfáradást jelent, hanem azt is, amit ez a másik szó jelent itt Ábrahámmal kapcsolatban: “élemedett”. Ez a szó egy élet munkálkodásával elért eredményt jelenti, az ember személyiségének a kiteljesedését, megérését, érett voltát jelenti. Tehát olyanforma állapotot, mint amiben egy teljesen megérett gyümölcs van, amelyik azonban még nem esett le a fáról. És ez a szép az öregségben! Hát nem szép egy érett őszibarack? Vagy egy teljesen megérett szőlőfürt? Gyönyörű! Hasznos, jóízű! Ilyen szépet jelent az "élemedett" szó. És itt egy hívő emberről van szó, mert Ábrahám élete igazán Istenben hívő élet volt. És az Istenben hívő élet éppen az, amelyik így, a korral kiteljesedik, megérik. Az Istenben hívő élet az örökkévalóságra van elhívva, rendelve. Az az emberi élet, amelyik hit által az örök életből táplálódik, akármilyen gyarló legyen is megnyilvánulásaiban: tulajdonképpen nem öregszik, mert örök életre hívatott el. Ami egy ilyen életben az öregség következtében elernyed, megfakul, besötétedik, az csak a fizikai erő: a szem, a láb, a szív, a szervezet, a testi organizmus, amelyben az ember tulajdonképpeni élete - mint egy sátorban - most még tanyázik. És ha sok szolgálata, küzdelme, talán betegsége, csalódása volt is valakinek a hosszú évtizedek alatt, mindez csak arra való volt, hogy azt a csodálatos valamit, amit életnek nevezünk, kiérlelje. Valami ilyet jelenthet az ótestámentumi Ige: “Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig.” (Péld 4,18) A hívő emberben van valami, ami nem a besötétedés felé, hanem az egyre nagyobb világosság felé halad. A ráncos arcot bekeretező fehér hajon szinte már mintha az örökkévalóság déli verőfénye tükröződnék vissza... Ezt jelenti ez a szó, hogy "élemedett"! Óh, de szép, óh, de nagyszerű egy élemedett ember! Nagy ajándéka Istennek!

Ilyen öregkort élt meg Ábrahám. Sőt, még ezt is olvashatjuk róla: “És az Úr mindenben megáldotta Ábrahámot”. (1Móz 24,1) Azt jelenti ez, hogy mindenből, amit megélt, ami egy hosszú életen át érte, minden eseményből, bukásból, örömből, szomorúságból mégis valamilyen áldást kapott az Úrtól. Az a boldog felismerés, hogy “az Úr mindent oly szépen intézett”, amit az ember rendszerint visszafelé tekintve tud igazán látni: ez tette Ábrahám öregkorát gazdaggá, boldoggá! Mert egy élet igazi áldása nem abban van, hogy minden nagyszerűen sikerült, vagy valami nagyot alkothatott, vagy testi egészségben és életerőben megmaradhatott - hanem abban, hogy mindenben, amit megélt, valami áldás volt elrejtve számára az Istentől. Vannak, akik látszólag igazán szerencsés életkörülmények között élnek, és mégis úgy érzik magukat, mintha a pokolban lennének. Van olyan ember, akinek látszólag minden sikerült, és mégis úgy siratja életét, mint elveszített, elpazarolt időt. De ha valaki megtalálta Isten áldását abban, ami vele történt, amin átment, az sosem keseríti el szívét, még ha akármilyen súlyos kereszt volt is az - sőt, Istent dicsőítő hálaadásra inspirálja! Talán a legtisztább öröm és boldogság az lehet, amikor valaki egy élet alkonyán, visszatekintve a megtett útra, hosszú élete tapasztalataiból el tudja mondani: Való igaz: “hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van” (Róm 8,28) Fájt ez, rosszul esett amaz, nem így képzeltem valamikor - és mégis így volt jó, mégis ebben kaptam a legtöbb áldást Istentől!

Egy ilyen élet legvégén már szinte nincs is semmi szomorúság abban, amit így ad hírül a tudósítás: “És kimúlék és meghala Ábrahám jó vénségben, öregen és betelve az élettel, és takaríttaték az ő népéhez.” (1Móz 25,8) E rövid híradás fölött ott ragyog a megérkezés öröme és dicsősége. - Ez a kifejezés, hogy “takaríttaték az ő népéhez”, az Ótestámentum nyelvén nem az eltemetést, hanem az elköltözöttek túlvilági életét fejezi ki. És annak a túlvilági életnek ezt a halvány derengését Jézus hatalmasan megvilágította, amikor éppen a feltámadással kapcsolatban ezt mondotta: Isten Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, és hozzátette: Isten pedig nem a holtaknak, hanem az élőknek az Istene - akkor Ábrahám is él!

Igen, a halálban nem omlik össze minden, amit szereztünk, sőt visszük magunkkal azt a múlhatatlant, amit már e földi életünkben is az Istennel való közösségünkben kaptunk! Mert nem maga az élet törik szét számunkra a halálban, hanem csak az az anyagi edény, amellyel az élet e földi világban összefüggött. Aki Jézust hit által befogadta magába, annak a halál többé nem az életének a vége, csak a múlandóságnak a vége - maga az élet ott válik tökéletessé és teljessé!

És végül ez a kifejezés, hogy “betelve az élettel”, éppen nem olyanformát jelent, hogy belefáradva az életbe, mint aki megcsömörlött már tőle, hanem azt, hogy egészen készen már a hazatérésre! Mint aki tudja, hogy most lép be igazán az életbe! Most teljesedik ki benne az élet! Az örök élet! El tudom képzelni, hogy annak, “aki betelt az élettel”, ez az utolsó földi élménye, a halál lehet a legboldogabb élménye!

Atyámfiai, Ábrahám Istene a mi Istenünk is, a mi Megváltónk, a mi Szabadítónk! Jézus egyszer azt mondta: Aki hisz Őbenne, az máris átment a halálból az életbe. Ebben a boldog bizonyosságban - tehát Ábrahám hitével - nemcsak meghalni lehet nyugodtan és boldogan, hanem ebben a bizonyosságban lehet igazán élni is, hasznosan élni, öregen és fiatalon áldásul lenni e földi világban, szebbé téve, megkönnyítve mások számára is az életet! Igen: Ábrahám hitével! Ábrahám Ura kegyelmében - aki édes jó Atyánk nekünk is, Jézus által!

Ámen

Dátum: 1965. június 13. (öregek-betegek vasárnapja)

A keresztyén élet egyik legnagyobb kérdése a hűség, az állhatatosság, a felismert igazság mellett való kitartás, a keskeny útról való le nem térés, a Krisztus melletti megmaradás. Annak a mondanivalónak, amit Jézus búcsúzóul tanítványai lelkére akar kötni, a legfontosabb szava ez: megmaradni. A János evangéliuma 15. részből olvastam fel kilenc verset, ebben a kilenc versben tízszer fordul elő ez a szó, különböző összetételben. Hol így, hogy “maradjatok énbennem”, hol így: “aki énbennem marad”, majd így: “maradjatok meg az én szeretetemben”, vagy így: “maradjon tibennetek az én örömem”. Az a mondanivaló, amit most a mi konfirmandusaink lelkére szeretnék kötni, ebben az egy szóban összpontosul: megmaradni. Igen, maradjatok meg Krisztusban, az Ő egyházában, itt, közöttünk, ebben a gyülekezetben, maradjatok meg a hitben. Azért szeretném ezt olyan nagyon kihangsúlyozni, mert tapasztalatból tudom, mennyire szét szokott rebbenni egy konfirmandus sereg a szép konfirmációi ünnepség után. Eltelik egy-két hónap, vagy egy év, és úgy elsodródik némelyik, mintha sosem állt volna itt az Úr asztala előtt. Az is előfordul, hogy ha találkozunk az utcán, nem is köszön, szégyelli, hogy ismer.

Nagyon jól tudom, hogy ez az eltávolodás, elszakadás nem szándékosan történik, hanem szinte észrevétlenül. Péter sem akarta megtagadni Jézussal való korábbi ismeretségét, a maga tanítványi mivoltát, mégis megtagadta! Sőt ha valaki mondta volna előre, hogy jöhet idő, amikor még ő is hűtlen lesz a Mesteréhez, nem hitte volna el. Tiltakozott volna ellene. Jézus előre figyelmeztette Pétert, de még Neki sem hitte. Azt gondolta, nem ismeri őt Jézus eléggé. Ó, milyen nagy lendülettel, lelkesedéssel ígérte és fogadta a hűséget: “Uram, teveled kész vagyok mind tömlöcre, mind halálra menni!” (Lk 22,33) Ez igen! Ez aztán bátor kiállás Jézus mellett! Lám, ezt az embert nem lehet megfélemlíteni sem börtönnel, sem halálos fenyegetéssel! Máté evangélista még többet is feljegyzett Péter ünnepélyes nyilatkozatából. Tőle tudjuk, hogy még azt is mondta: “Ha mindnyájan megbotránkoznak is tebenned, én soha meg nem botránkozom.” (Mt 26,33) Az egyik legnagyobb szó, ami egy ember ajkát elhagyhatja, ez, hogy soha! Én sohasem leszek hozzád hűtlen! És ha nem tudnánk, hogyan folytatódik Péter apostol története pár óra múlva, azt kellene mondanunk, hogy ez a Péter igazán derék ember! Micsoda hős! Micsoda impozáns jelenet ez! El tudom képzelni, hogy tetszhetett itt Péter ebben a hősi pózban önmagának! Én soha nem leszek hűtlen Hozzád! A börtönt, sőt a halált is vállalom Érted! Mennyi magabiztos erő van ezekben a szavakban!

Azért részleteztem ezt ennyire, mert most itt, a mi templomunkban is valami ehhez hasonló dolog történik: negyven fiatal fiú és leány fog ígéretet tenni arra, hogy Jézus Krisztus igaz követője, és református keresztyén egyházunknak holtig hűséges, engedelmes és áldozatkész hívei lesznek! Nagy, ünnepélyes pillanat ez mindnyájunk számára, de különösen a ti számotokra, kedves fiatal testvérek, akik már több mint fél éve készültök erre az alkalomra! Én egy pillanatig sem kétlem, hogy amikor most itt álltok Jézus Krisztus előtt, ebben az áhítatos, ünnepi hangulatban: igazán teljes jóhiszeműséggel tesztek majd hűségfogadalmat. Igazán bennetek a jó szándék, hogy Jézusnak igaz követői legyetek, és talán el is képzelitek magatokban, hogy majd kint az életben, ha valaki támadja az egyházat, ti majd mellé álltok. Ha valaki gúnyolja Krisztust, ti majd kiálltok Mellette, és megvéditek! Igen, ilyenkor, egy ilyen emlékezetes, megható ünnepség hangulatában az ember úgy érzi, ahogy Péter: Minden áldozatot meg tudna hozni a hitéért meg az egyházáért, hogy sohasem lesz hűtlen Jézushoz! Rettentő nagy kijelentés az, amit most ígértek és fogadtok: hogy Jézus Krisztusnak igaz követői és egyházunknak holtig hűséges tagjai lesztek!

Nagyon szép és megható dolog ez, de én most mégis - még ha ünneprontó is leszek - azt kérdezem: vajon mi lesz később ebből az ünnepélyes fogadalomból? Péter is így fogadkozott. És ugye, tudjátok, hogy mi lett belőle? Még azon az éjszakán megtagadta Jézust. Egymásután háromszor bizonygatta, hogy semmi köze Hozzá! Hogy nem ismeri azt az embert, akiről nemrég még olyan boldog csodálkozással vallotta: “Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” (Mt 16,16) Nem kétséges, hogy Péternek azok a szavai, amelyekkel a börtönig, sőt a halálig tartó hűséget fogadta, teljes belső meggyőződésből fakadtak, annak a felemelő pillanatnak a hatása alatt, hogy ott állt Jézus mellett. De aztán megváltozott a helyzet, és ő nem Jézus mellett állt, hanem gúnyolódó katonák, nevetgélő rabszolgalányok között. Ott már ő is más volt. Ott már ő is az a gyakorlatias érzékű ember lett, aki nem szereti a kockázatot, ki akarja magát vágni a bajból, keresi a kibúvót, a könnyebb megoldást, a menekülést. Segít magán egy kis hazugsággal: “átkozódni és esküdözni kezde... Nem ismerem ezt az embert” (Mt 26,74) Ez lett a nagy szavak, a nagy fogadkozás vége!

Milyen állhatatlan ember! Milyen csalárd az emberi szív! Mennyire semmit sem ér a lelkesedő jó szándék! Milyen gyenge lábon áll még Péter apostolnak is Krisztus iránt való hűsége! Hát még a mienk! Elég annyi, hogy úgy alakuljanak a körülmények, hogy nem jó üzlet Jézushoz tartozni. Azt hiszi, gyanússá válik, ha templomba jár, és hívőnek gondolja magát. Valaki ráfogja, hogy maradi gondolkodású, “reakciós”, ha hisz Istenben, és máris szétfoszlik a hűség! Inkább megtagadja a Krisztushoz tartozást, csak hátránya ne legyen belőle! Pedig talán nem is lett volna belőle Péternek sem semmi hátránya, csak ő félt tőle! Ó, de hitvány tud lenni az ember!

Hát, még ha hozzávesszük az ember teljes erőtlenségéhez azt is, amit Jézus az Igében a Sátánról mondott: “Simon, Simon! Ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát.” (Lk 22,31) Az életünk láthatatlan hátterében van egy titokzatos valaki, egy gonosz erő, akinek igen nagy érdeke fűződik hozzá, és el is követ minden tőle telhetőt azért, hogy Jézus tanítványait megrostálja, Mesterük megtagadására bírja! Igen, a Sátán mindent elkövet, hogy Krisztus egyháza kompromittálja magát, és hogy aki itt ma konfirmál, már a jövő vasárnap valami miatt ne tudjon eljönni a templomba. Meg hogy aki megfogadta, hogy Jézust követi, annak az év végén rossz legyen a bizonyítványa. Meg hogy aki ma itt úrvacsorát vett, holnap egy nagyot káromkodjék, vagy hazudjék. Meg hogy aki imádkozni szokott, az vesszen össze csúnyán a mellette élő emberekkel, hozzon szégyent a hitére, meg hogy aki ma itt áhítatosan ül, bukjon el holnap valami csúnya bűnben. Igen, ez a Sátán érdeke, mert akkor hivatkozhat arra, hogy na lám, milyen utálatosak, lusták, haszontalanok a hívő emberek! Ennyit ér a vallásosság! Ennyit ér a szavuk, az ígéretük és a fogadalmuk! Azt hiszem, sokkal komolyabban kellene számolnunk azzal, amit Jézus Péternek mondott: “Simon, Simon! Ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát.” (Lk 22,31)

Ugyanakkor azt is sokkal komolyabban kellene vennünk, amit közvetlenül ezután mondott Jézus: “De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited.” (Lk 22,32) Tehát igaz, hogy egy sötét, gonosz erő működik láthatatlanul életünk titkos hátterében, de egy másik hatalom is: Jézus Krisztus! Ha mérlegre tesszük a magunk szívének hűtlen természetét és a Sátán törekvését egyfelől, Jézus Krisztus hatalmát másfelől, akkor - de csakis akkor - mégsem reménytelen az, ami itt történik! Mégsem reménytelen a fogadalomtétel, hiszen Jézusnak még a Sátán is a szolgája! Jézus még a Sátán munkájából is jót tud kihozni. Amikor a búzát rostálják, a konkoly kihull közüle, rostálással tisztítják a gabonát. A Sátán rostájának a rázásában is Krisztus igaz tanítványainak a hite tisztul. Kihull belőle a polyva: a gőg, a hiúság, önzés, az önmagunk erejében való bizalom, de megmarad az alázatos hit. Rájövünk, hogy milyen hitványak, erőtlenek vagyunk, képtelenek a jóra, mennyire rá vagyunk utalva a kegyelemre, a bűnbocsánatra, Krisztus megtartó erejére! A magabiztos Péter is a Sátán rostájában tanulta meg az alázatot, ami alkalmassá tette őt Isten kegyelmének elfogadására.

“De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited” (Lk 22,32) - mondja Jézus. Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy nemcsak a Sátán küzd érted, hanem Valaki más is kiáll melletted a mennyben. Valaki vigyáz rád, Valaki számon tart, Valaki mennyei segítséggel erősít! A küzdelem a mi megmaradásunkért, hűséges kitartásunkért nemcsak a mi szívünk mélyén folyik, hanem végső fokon olyan kozmikus küzdelem, amelyet Jézus vív a Sátánnal, és amelynek kimenetele eldőlt már akkor, amikor Ő föltámadt a halálból! Ne abban bízzatok hát, hogy lesz majd elég erőtök kitartani Jézus mellett, hanem abban, hogy Jézusnak lesz mindig elég ereje megtartani benneteket! Ne a magatok hűségében higgyetek, mert az megrendül, hanem Jézus hűségében, mert az megmarad! Ne magatokra nézzetek, hanem Jézusra! Ő mondta: “én imádkoztam érted”.

Mindnyájan, fiatalok és idősebbek, akik igazán komolyan akarunk Krisztus igaz követői, református anyaszentegyházunknak holtig hűséges, engedelmes és áldozatkész hívei lenni, abban bízunk, hogy Jézus jótáll értünk, magáévá teszi ügyünket, számíthatunk az Ő szeretetének megtartó erejére. Nem kerülöd el te sem a Sátán rostáját, de majd ha nagyon rázza az életedet, gondolj arra, hogy végighangzik a neved a mennyországon, Jézus imádkozik érted! És az Ő imádságának az oltalma alatt győzhetsz, kitarthatsz a felismert igazság mellett! Ha letértél is, visszatérhetsz a keskeny útra. Megmaradhatsz Krisztus mellett hűségben, állhatatosságban, végig minden harcon, kísértésen át, mind az örökkévalóságig!

Ámen

Dátum: 1958. június 1. konfirmáció.

Az a Józsué, aki Isten népét az Ígéret Földjére bevezette, nem volt bátortalan és gyenge ember. A pusztai vándorlás alatt megedzett keménységének, határozottságának, hősiességének nem egyszer adta már tanújelét. De most megtorpant ő is. Olyan roppant feladat előtt áll, hogy tétovázik a nagy hadvezér: merheti-e vállalni? Könnyű volt eddig: vele volt Mózes, Istennek ez a hatalmas embere, ő adta a tanácsokat, rendelkezéseket, ő vezette a harcokat, ő oldotta meg a felmerülő nehézségeket. De Mózes már nincs többé, meghalt, egyedül maradt Józsué, és itt áll most fáradt, elgyötört népével együtt a folyónál, hogy birtokba vegye az Úr által nékik kijelölt országot, hódítsa meg atyái szent földjét.

A pusztai vándorlás is sok viszontagsággal járt. És most, amikor elérkeztek végre annak is a végére: ímé, nem a békesség és pihenés csendje, hanem még több harc és veszedelem várakozik a népre. Mert az az ország, amelyet meg kell hódítaniuk, sok és erős ellenséggel van tele! Hazaérkeztek volna végre - de az igazi nagy küzdelmek még csak most kezdődnek! Ezért torpan meg a bátor és erős férfiú, és ezért szól hozzá a magasságból az Úr biztatása: “Avagy nem parancsoltam-é meg néked: légy bátor és erős? Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz.” (Józsué 1,9). Erre az isteni biztatásra indul el azután Józsué a népével együtt meghódítani, sok veszélyes csatában kiharcolni az Ígéret Földjét!

A Szentírás szimbolikája szerint a pusztai vándorlás jelképezi a Krisztust kereső, de még meg nem talált ember bolyongását a világban, Istennek azt a hazafelé vezérlő kegyelmes munkáját, melynek hatása alatt egy lélek elérkezik az Isten országa határára, annak az életformának a kezdetére, amelyben Jézus uralkodik, mint Király. Az újtestamentumi ember számára tehát Krisztus királysága az Ígéret Földje, tehát a Krisztust követő, a Neki engedelmeskedő, az Ő uralma alatt berendezkedő emberi élet.

Ahol egy lélek leborul Jézus előtt, és azt mondja: Uram, Királyom, én a tiéd vagyok: ott van az Isten országa, az Ígéret Földje! És mint a régi Ígéret Földjén, ugyanúgy itt is: a sok kockázattal, veszedelemmel és küzdelemmel járó élet még csak ezután kezdődik igazán, Jézus országának a határain belül. Jézus Krisztus igazi népe nagyon sok és nagyon sokféle ellenséggel találja szembe magát. A Jézust követő élet állandó harcot jelent a világgal, a bűnnel, a Sátánnal. Ez a harc néha erősebben lángol fel, mint máskor, majd megint rövid fegyverszüneti csend áll be, de teljesen meg nem szűnik mindaddig, amíg Krisztus az utolsó ellenséget is lábai alá veti, és meghajol az Ő nevére minden térd, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké!

Kedves ifjú Testvéreim! Életeteknek jelentős határállomásához érkeztetek el mostan. Itt álltok, mint hajdan Józsué az Ígéret Földje határán, itt álltok a Krisztus uralma alatt berendezkedő életnek, Krisztus királyságának a határán. Amikor ti most mindjárt kijelentitek Isten és a gyülekezet színe előtt, hogy hisztek Jézus Krisztusban, az Ő megváltó kegyelmében, és megígéritek, megfogadjátok, hogy igaz követői és református anyaszentegyházunknak, az Ő hadseregének holtig hűséges, engedelmes és áldozatra kész tagjai lesztek: akkor ez nem azt jelenti, hogy átestetek végre ti is egy bizonyos kötelező egyházi formaságon, s ezzel felszabadultatok egy nyűg alól, hanem éppen ellenkezően azt, hogy most kezdődik számotokra a helytállás ideje.

Tehát éppen nem arról van szó, hogy ez ünnepség után leráztatok magatokról egy kényszerű igát, hanem éppen most hajtjátok igába a fejeteket, az Úr Jézus nehéz, de gyönyörűséges igájába! Most esküsztök föl a Királyra és az Ő országára. Nehéz feladat előtt álltok, mert az ősi harc Krisztus és a világ között újra fellángolt, és egyre jobban erősödik. És mi, régebbi harcosok, veteránok, fáradt és sokszor csatát vesztett katonái az Úrnak, úgy fogadunk és várunk benneteket, mint a küzdő hadsereg a friss utánpótlást, a megerősítő csapatot. Most ennek a gyülekezetnek hívő, Isten országáért küzdő csapata akar megerősödni a ti csatlakozásotok által. Ezt jelenti a konfirmáció, ami szó szerinti magyar fordításban is megerősítést, az egész gyülekezet együttes megerősödését jelenti.

El tudom képzelni, hogy ilyen roppant sorsfordulat előtt tétován, habozva álltok, hiszen még talán fel sem tudjátok mérni a jelentőségét annak a feladatnak, ami reátok vár. Nos hát, ezért biztat az Úr: “Légy bátor és erős, ne félj és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, amiben jársz!” (Józsué 1,9).

Háromszor ismétli az Úr: “Légy bátor!” Bizonyára nagy oka van rá. Rögtön hozzá is fűzi mintegy magyarázatképpen: “mert veled lesz az Úr!” A Krisztushoz tartozó embernek minden oka megvan arra, hogy bátor legyen. A nyugati fronton történt a második világháború vége felé, hogy a németek elfogtak néhány angol katonát, lefegyverezték őket, és kísérték a fogolytábor felé. Feltűnt azonban nekik, hogy ezek a foglyok fölöttébb nyugodtan, sőt vidáman és fölényesen viselkednek. Meg is kérdezték tőlük, miért van olyan jó kedvük, hiszen fogságba estek. A foglyok csak ennyit válaszoltak: Ha tudnátok, mekkora hadsereg jön mögöttünk, akkor megértenétek, miért vagyunk ennyire nyugodtak, és hogy nem minékünk, hanem tinéktek van okotok a félelemre!

Nagyon nagy jelentősége van Jézus e mondásának: “E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot.” (János 16,33). Azt jelenti ez, hogy Ő a Golgotán és húsvét reggelén már megvívta a döntő küzdelmet a Sátánnal és annak minden hatalmasságával, most már csak a megvert ellenség felszámolása van hátra, és ha ideig-óráig tartó sikereket el is érhet még: sorsa már meg van pecsételve! Növelheti-e jobban valami egy katona bátorságát, mint az a biztos tudat, hogy egy már megvert ellenséggel áll szemben, és már csak a végső, de feltétlenül bizonyos győzelemért folyik a harc? Az a Jézus Krisztus, aki már meggyőzte a világot, biztat: “Légy bátor!” Merj dönteni mellette, merjed lekötni magadat az Ő oldalán, merj beállni az Ő táborába, merjed magadat életre-halálra odaszánni az Ő szolgálatára, merj felesküdni rá és mostantól fogva vállalni az Ő vezetése alatt a hitnek szép harcát!

Nem titkolta el Jézus, hogy olyan helyzetekbe is kerülnek majd az övéi, amelyben ugyancsak szükség lesz a bátorságra! Megmondta világosan tanítványainak: “Akkor nyomorúságra adnak majd benneteket, és megölnek titeket; és gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért.” (Máté 24,9). Volt már olyan idő a történelem folyamán, amikor így is történt ez, szó szerint, ahogyan Jézus előre megmondta. De mindig akkor győzött újra Krisztus küzdő serege, amikor szenvednie kellet Vezére népéért! Mindig akkor erősödött meg Krisztus tábora, amikor személyes bátorság kellett ahhoz, hogy valaki elmerészkedjék a templomba, amikor veszélyessé vált Krisztus követése, amikor üldözték azokat, akik nyíltan kiálltak Mellette! Nyugodtan lehetsz tehát bátor, bátran meg merheted vallani, hogy Őhozzá tartozol, még ha az életedbe kerül is!

Légy bátor! Tehát merd vállalni a Krisztusi életet, még ha egymagad maradsz is vele valahol! Merj hívő lelki életet élni akár egy tisztán materialista világban is. Merj beszélni a hitedről ott is, ahol csupa hitetlenek laknak, merjed elővenni a Bibliád olyan helyen is, ahol megmosolyognak érte, merj szembeszállni a bűnnel akkor, ha társadalmi szabályok szentesítik azt, merjed felvenni a harcot a saját szívedben kísértő sátáni erővel, hiszen nem az övé vagy már, hanem a győztes Krisztusé. Legyen bátorságod követni Őt tíz, húsz, harminc év múlva is, merjed a te hívő meggyőződésedet megvallani majd abban a gyárban, műhelyben, hivatalban irodában, családi körben vagy tanári katedrán, ahová állít majd Isten az élet folyamán. A gyáva keresztyének még annyit sem érnek Isten országa szempontjából, mint a gyáva katonák egy földi hadseregben.

Légy bátor! Jézus ezzel arra biztat, hogy merj más lenni, mint a többség, merj szentebb, igazabb, őszintébb, becsületesebb keresztyén életformát élni, merj Krisztusibb és reformátusibb lenni, mint az előtted élő nemzedék volt! Csak azon múlik az egész, hogy merjed, mert ha mered, akkor igaz az az ígéret: “veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, amiben jársz!” (Józsué 1,9). Ahol pedig az Úr jelen van, ott még egymagad is többségben vagy, ha Vele vagy. Hogyne lehetnél hát bátor?!

“És erős” - mondja az Ige szintén háromszor egymás után, sőt egyszer így mondja: légy igen erős! Megmondom előre, hogy a hited igazi megpróbáltatásai még ezután következnek. Azt ne gondold, hogy békén hagy a kísértő ellenség! Sőt mennél öntudatosabban vagy Krisztusé, annál erősebben kísért a Sátán, mert annál nagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy elbuktasson téged. Sohase feledd, hogy olyan világban élünk, ahol sokkal könnyebb szolgálni a Sátánnak, mint a Krisztusnak, és az ellenség meg is tesz minden tőle telhetőt, hogy hitünket lerombolja. Ezer csábítással vesz körül, ezer kísértő fondorlattal ajánlgatja a portékáját: a hiúságot, a gazdagságot, a látszólagos sikert, a szépséget, a hírnevet, hogy magáévá tegyen bennünket. Egészen a halálod pillanatáig tart ez a mindig megújuló támadás.

Légy erős! Óh ne úgy, hogy szedd össze minden erődet és mérkőzz meg a Sátánnal, mert nincs az az emberi erő, amely megállhatna ellene, hanem úgy, hogy higgy erősen Jézus Krisztusban, Aki egyedül erősebb a Sátánnál és Aki azt ígéri, hogy veled lesz mindenben és mindenkor. Légy erős! - azt jelenti ez, hogy erősen fogjad az Ő szent kezét és erősen bízzad Reá magadat! Erősen higgy mindig az Ő jelenlétében, abban, hogy Ő az erős, higgy abban, hogy mindenre van erőd, lehet erőd a Krisztusban, aki téged megerősít! Higgy abban, hogy lehetsz erős, szabad erősnek lenned, mert olyan Megváltód van, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön! Egyszer egy tizenkét éve beteg asszony közelítette meg Jézust, és csak a ruhája szegélyét érintette meg hátulról. Fel van jegyezve, hogy: “Jézus pedig monda: Illete engem valaki; mert én észrevettem, hogy erő származék ki tőlem.” (Luk 8,46). Mintha nagyfeszültségű vezetékhez ért volna az asszony, megcsapta valami isteni erő, és azonnal meggyógyult. Nos hát, te az imádságoddal, lelkednek ezzel a karjával nem is csak a ruhája szegélyét érintheted hátulról, hanem a szívét és a lelkét ennek a drága Megváltónak. Hogyne lehetnél hát erős! Légy erős!

Itt álltok hát mintegy az Ígéret Földje határán, és most, mint a hit harcára induló bátor és ifjú sereg, esküdjetek fel a győztes hadvezérre, egyetlen Urunkra, Jézus Krisztusra! És mi, idősebb nemzedék, akik már eddig is harcoltunk, talán már olykor meg is fáradtunk, néha bizony el is estünk, vagy talán éppen meg is szöktünk az Úr táborából: fogadjuk magunk közé ezt a megerősítésünkre küldött utánpótlási csapatot úgy, hogy most érettebb fővel, velük együtt mindnyájan megújítjuk egykori konfirmációi hitvallástételünket és fogadalmunkat, és velük együtt megújult erővel és bátorsággal indulunk tovább a győztes Jézus zászlaja alatt!

Ámen

Dátum: 1948. május 30. konfirmáció.

Olyan ez az Ige, mintha mozgósítási parancs lenne. És valóban az is! A fővezér kiadja a rendelkezést, utolsó földi parancsát a világ meghódítására. És ami pünkösdkor történt, valóban mozgósítás: Jézus a mennyből Szentlelke által mozgósította az Övéit. Azóta Krisztus egyháza máig úgy él a világban, mint egy mozgósított hadsereg. A keresztyén egyház lényege, amit a régiek úgy mondtak, hogy ecclesia militans - azaz küzdő egyház. És ha nem az, akkor meg is szűnt egyház lenni. Ezért szeretnék ma újra Jézus örök pünkösdi parancsáról beszélni.

Először is az a kérdés, hogy miért van mindig újra szükség erre a mozgósításra? Azért, mert Jézus tanítványai mindig hajlandók voltak, és hajlandók ma is a passzivitásra, a tétlen szemlélődésre, a terméketlen kegyeskedésre. Itt is azt kérdezték Tőle: “Nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek?” (ApCsel 1,6) Az a lelkület nyilatkozik meg ebben, amely haszonélvezője, és nem munkása akar lenni Isten országának. Mintha azt mondanák itt a tanítványok: Uram, hadd lássuk már végre valami hasznát is annak, hogy hiszünk Benned, hogy a tanítványaid vagyunk! Olyan jó lenne, ha ez a nép újra nagy és boldog lenne! Mi azt szeretnénk, ha a Te dicsőségedet mindenki elismerné, ha mindenki térdet és fejet hajtana Előtted, ha a hazugság és a rosszindulat nem rontaná többé a levegőt, ha az egyik népnek nem kellene többé félnie a másiktól, ha mindenütt a szeretet, a jóság, a megbocsátás uralkodnék a lelkeken, ha minden házasság tiszta és boldog lehetne, ha a gyermekeink a Te félelmedben növekedhetnének! Röviden: Ha a te országod, Uram, megvalósulna végre a földön! Ezt szeretnénk, ezt várjuk! Ugye, végre megvalósítod, ugye, valóra váltod a Hozzád fűződő reményeinket? Tegyél már valamit, hogy jobb legyen!

Valahogy ilyen álmodozó rajongással, csodavárással fordultak Jézus felé a tanítványok. Jézus pedig megfordítja a dolgot, és azt mondja: Igen, pontosan ezt akarom tenni: beleárasztani a megváltás erőit ebbe a világba, diadalra vinni a szeretetet a gyűlölet fölött, a jóságot minden gonosz ellen. Éppen az Isten országát akarom helyreállítani a földön: de általatok! Vagyis nem úgy, ahogy ti szeretnétek, hogy csak haszonélvezői legyetek annak, amit teszek, hanem úgy, hogy Isten országának lesztek eszközei és munkálói! A tövissel koronázott Jézus az egész világ fölé emelkedett, és mindent az Ő újjáteremtő kegyelmének fénykörébe akar bevonni. De nem természetfölötti vagy irracionális csoda által, hanem nagyon természetesen és reálisan, a tanítványai révén. Azt mondja az Övéinek, hogy: “Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim”. (ApCsel1,8) Kik ezek a ti? Akik ott álltak a keresztnél, akik látták a megnyílt húsvéti sírt, akik - bár halkan és szerényen - azt mondták, hogy szeretik Jézust és hisznek Benne.

A pünkösd lényege, hogy Jézus tanítványai apostolokká, munkatársakká, Isten Lelkének eszközévé válnak! A legtöbb hívő ember csak haszonélvezője akar lenni Jézus hatalmának, csak arra való a hite, hogy segítséget kérjen és kapjon egy mennyei hatalomtól. Minden imádsága olyan, mintha koldulás lenne: Uram, adj ezt vagy azt, segíts meg ebben vagy abban. Nos, a pünkösd az a döntő fordulat az ember hitéletében, amikor nemcsak kapni akar az Úrtól, hanem önmagát Neki eszközül adni. Amikor nemcsak az Ő gondviselő oltalmában akar részesülni, hanem az Ő megváltó uralmának a kiterjesztésében is. Amikor nemcsak arra kérem, hogy ügyes-bajos dolgaimban segítsen meg, hanem arra is, hogy használjon, végezze el a munkáját általam az emberek közt, a világban. Azért van mindig újra szükség a pünkösdi mozgósításra, hogy Krisztus gyülekezete, amelyik mindig újra visszasüllyed egy passzív hallgatósággá, megmozduljon, és apostoli, missziói felelősségének tudatára ébredjen!

Hogy történik ez a mozgósítás? Ahogy Jézus mondja: “Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim”. (8. vers) Az Úr ígérete be is teljesedett: Pünkösdkor valóban eljött reájuk a Szentlélek. Szent ez a Lélek. Annyira más, mint minden egyéb lelki és szellemi hatás vagy erő, ami csak létezik ezen a megfertőzött földön! Szent ez a Lélek, Isten Lelke, Krisztus Lelke, az a titokzatos, láthatatlan Valaki, Akiben a megfeszített és feltámadott Jézus van itt. Ez a Lélek, Krisztus Lelke jött el rájuk és szállta meg őket. A Szentlélek jött el rájuk, szállta meg és vette hatalmába őket! A Szentlélek eljövetele ma is ugyanezt jelenti: Krisztus megragad. Tehát nemcsak megérint egy vallásos hangulat, nemcsak áhítatba ringat néhány kegyes szó, hanem Jézus a mennyből, de mégis egész közelről, láthatatlanul, mégis egész reálisan, belemarkol az életembe, és bevonja azt a maga hatásának, a maga hatalmának bűvkörébe. Akkor vagy igazi keresztyén ember, ha megszállott vagy. De nem egy ügynek vagy eszmének a megszállottja, hanem egy élő, isteni személynek: Jézus Krisztusnak a megszállottja! A keresztyén hit nem azt jelenti, hogy megragadtam Istent. Pláne nem azt, hogy értelmi úton ragadtam meg, megértettem. Hanem éppen fordítva: megragadott Isten, megszállt, legyőzött, és én hagyom magam, belesimulok az Ő hatalmas kezébe, beleilleszkedem az Ő világot meghódító akaratába. És ez a legyőzöttség, megszállottság nem bénító vagy nyomasztó, hanem éppen fölszabadító és boldogító! A Szentlélek olyan titokzatos hatalom, hogy amikor térdre kényszerít Krisztus előtt, ezáltal fölemel! Amikor legyőz, ezáltal tesz engem is erőssé, győztessé! Úgy, ahogy Jézus előre megmondta: “Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim”.

Nos hát, valóban: vettek erőt! Hallatlan nagy, mennyei erőt kaptak! Persze, csak akkor, mikor a Szentlélek eljött rájuk, úrrá vált fölöttük, miután odaadták Neki magukat eszközül. Ma is csak annak adja Jézus a Lelke erejét, aki enged Neki! Az autónak is csak akkor lehet teljes gázt adni, ha már beállt a megfelelő irányba, és a kormány biztos kézben van. Különben szerencsétlenség történik! Hozzászoktunk, hogy mindig panaszkodunk az erőtlenségünk miatt, és ezt úgy tüntetjük fel, mintha kegyes alázat lenne. Nos, ez nem alázat, hanem hitetlenség és gőg. Ez annak a ténynek a teljes negligálása, ami pünkösdkor történt. Ha mi Krisztusban hiszünk, és mégis erőtlenek vagyunk, az azért van, mert nem akarunk a Lélek eszközévé válni. Mert vonakodunk, mert lusták vagyunk magunkat az Ő szolgálatába állítani. Jézus ígérete, hogy “Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok” - ma is érvényes! Ma is így mozgósítja az Ő tétlen egyházát! Jaj annak, aki a mozgósításkor veszteg marad!

Végül még egy kérdés: Mire mozgósítja Jézus az Övéit? Tulajdonképpen nagyon szerény, de nagyon fontos szolgálat betöltésére. Így mondta: “Lesztek nékem tanúim”. A tanú olyan valaki, akire peres ügyben van szükség. Elmondja, amit látott vagy hallott, és ennek a vallomásnak nagy szerepe van az ítélethozatalnál. A világtörténelem nagy perében, amelyben Jézus úgy áll a világ előtt, mint vádlott, megvetett és lenézett valaki, minden keresztyén ember tanú! Jézus tanúja! Nem védőügyvédje, nem propagandistája - mert Neki erre nincs szüksége -, hanem tanúja.

A tanú nem vitázik, nem agitál, nem védekezik vagy támad, nem érvel ész-okokkal, nem kapacitál, hanem vallomást tesz! Vallomásának bizonyító jelentősége van. Tanúskodni azt jelenti: Valaminek az igaz voltát, hitelességét igazolni. Tanú vagyok rá, azaz nincs kétség, igaz, amiről szó van! Jézus tanítványa, úgy, ahogy van, Krisztus evangéliumának hitelesítő pecsétje. Minden szavával és egész életével arról kell tanúskodnia, hogy Jézus a világ Megváltója! Vigyázzatok, mert minden, amit tesztek, ahogy éltek és beszéltek, forgolódtok és munkálkodtok a világban, mind megannyi tanúvallomás, aminek alapján emberek győződnek meg az Evangélium igazáról vagy hamisságáról, és mondanak kedvező vagy terhelő ítéletet Jézusról!

Tudjátok, mi a legméltóbb tanúskodás Krisztus mellett? A szeretet! Befejezésül hadd mondjam el, hogy láttam egy befejezetlen templomot, aminek az egyik falán három szép, színes ablak volt. Egyik a hit, másik a remény, harmadik a szeretet szimbólumával díszítve. Hit, remény, szeretet: Ez a sorrend így helyes. Első a Megváltó Jézusban való hit. Életünk fundamentuma nem is lehet más, mint az a hit, hogy Isten megbékélt velünk Krisztusban. És csak ha teljes szívvel hiszünk Benne, akkor tudunk ebben a zűrzavaros, félelmetes világban reménységgel előre tekinteni. Mire alapozhatnánk reménységünket, ha nem a Krisztusban való hitünkre? Az pedig nem vitás, hogy csak az az ember tud igazán szeretni, akinek jó reménységgel van tele a szíve. Az már nem félti többé a saját szerencséjét, életét, nem fél senkitől és semmitől, ezért képes szeretni. Tehát ez a sorrend: hit, remény, szeretet - így helyes.

De azután elképzeltem, hogy ha valaki este elmegy e mellett a kivilágított templom mellett, és fölnéz a színes ablakokra, az fordított sorrendben látja ezt a hármat. Számára az első, amit meglát, a szeretet, és csak azután a remény, és végül a hit. Egy kívülálló eleinte nem sokat lát a hitetekből, de arra fölfigyel, ha azt látja, hogy bennetek szeretet van. Hiszen annyiszor beleütközött már mások önzésébe, rideg közönyébe! Persze, hogy elcsodálkozik, ha olyan emberek közé kerül, akik nemcsak kedvelik, hanem valóságosan szeretik egymást és őt is! Akkor majd érdekelni fogja, hogy mi ennek a titka, miért olyan mások ezek az emberek, mint a többiek. Majd rájön lassan, hogy ezek az emberek azért tudnak szeretni, mert valami boldog reménységet őriznek a szívükben. Azért nem idegeskednek, azért tudják hordozni a terheket, mert egy másik, boldogabb, gazdagabb világ reménysége tölti meg őket. Ezek után érti majd meg, hogy ez a titokzatos, boldog reménység szilárd alapon nyugszik: a hitükön. Így nyílik meg lassan a szeme Jézus hatalmának meglátására. Sose feledjétek tehát: belülről ez a sorrend: hit, remény, szeretet. De kívülről éppen fordítva: szeretet, remény, hit! Amikor az egyháznak a világban való feladatáról van szó, akkor első a szeretet, a keresztyén szeretet. Azok a szavak és cselekedetek, amelyekben a keresztyén szeretet nyilvánul meg, azután lehet csak szó a túlvilági reménységünkről és a Krisztusban való hitünkről. Ahogy Jézus mondta: Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok. Erre mozgósítja Jézus az egyházát: a keresztyén egyház tanúvallomására! Ehhez vegyetek erőt a Szentlélek által!

Ha ti most azzal mentek el, hogy mostantól fogva megpróbáltok több szeretettel, Krisztus szeretetével viszonyulni a baráthoz és idegenhez, akkor többet kaptatok pünkösd csodájából, mint azok a rajongók, akik a Lélek teljességének az eksztázisát és a nyelveken szólás csodáját szeretnék megismételve látni az egyházban. Álljatok be hát naponta a megdicsőült Krisztusból áradó Lélek sodrába, hadd használjon benneteket! Adjátok oda magatokat egészen az Úrnak! Ez a pünkösd egyetlen titka!

Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám,
Égi lángod járja át szívem és a szám!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!

Isten élő Lelke, jöjj, légy vezérem itt,
Ó, segíts, hogy hagyjam el bűnök útjait!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, légy vezérem itt!

(463. ének 1-2. vers)

Ámen

Dátum: 1959. május 17. pünkösd.

Gyülekezetünknek és sok más magyar református gyülekezetnek is drága ünnepe ez a mai nap, amikor ismét egy ifjú sereg jelenti be csatlakozását azoknak a táborába, akik követni akarják Jézust. Hamarosan elhangzik majd az élet legjelentősebb döntésére hívó kérdés: “Ígéritek-e, fogadjátoke, hogy Jézus Krisztusnak igaz követői lesztek?” Mindig bizonyos szorongással teszem föl ezt a kérdést, mert nem tudom, átérzik-e igazán a mi fiaink és lányaink, hogy mennyire halálosan komoly dolog erre így válaszolni: “Ígérem és fogadom!” Nos hát, hogy mennyire igazán komoly döntésről van szó, éppen ez derül ki a felolvasott Igéből.

Követni Jézust! Ennél rövidebben nem lehetne összefoglalni a keresztyén élet lényegét. És itt mind a két szón hangsúly van, azon is, hogy Jézust, és azon is, hogy követni. - Mi tehát Jézust akarjuk követni. Azt a Jézust, Akit úgy ismerhettünk meg a bibliai kijelentésből, mint igaz embert, mint a legemberségesebb embert, aki valaha járt ezen a Földön. Mint a jóságnak, szelídségnek, szeretetnek, segítőkészségnek, igazságosságnak, megértésnek a mintaképét, és ugyanakkor mint a határozottságnak, erőnek, céltudatosságnak, önfeláldozó áldozatvállalásnak is a mintaképét. Ilyennek gondolta el Isten az embert! Egyedül Jézus mutatta be a világnak, mi az igazi emberség! De nemcsak mint embert ismerhettük meg Őt a Bibliából, hanem mint olyan valakit is, akiben a láthatatlan Isten lett nyilvánvalóvá, közénk jött valósággá e világon. Jézus mutatta be a saját maga személyében, hogy kicsoda Isten, hogy milyen jóságos, milyen szerető, megbocsátó, segítő, velünk törődő hatalom az a titokzatos Isten! - Ezt a Jézust követjük tehát. Azt a Jézust, Akiben összekapcsolódik, találkozik egymással az ember és Isten. Akinek tehát hatalma is van arra, hogy az Ő követőit is igazán emberekké tegye, emberséges emberekké, önmagához hasonlóvá, Krisztusi lelkületű életekké formálja!

Igen: ezt a Jézust követjük! Azt a Jézust, Aki kétezer évvel ezelőtt meghalt, de harmadnapra feltámadt a halálból és most is él! Él a mennyben, ami azt jelent, hogy láthatatlanul bár, de valóságosan itt él velünk, itt van most is közöttünk! Ő maga személyesen, valóságosan! Mi tehát egy élő személyt akarunk követni, nem egy eszmét, nem egy régi valakinek a tanításait, nem egy bizonyos ideológiát, nem egy világnézetet - hanem magát Jézust, Aki itt van, Aki szól hozzánk, kétezer évvel ezelőtti szavával ma szólít meg bennünket. Akit mi is megszólíthatunk, azt mondhatjuk Neki: Te! Kikérhetjük a tanácsát, számíthatunk a segítségére, fölfoghatjuk erőt adó közelségét. Igen, mi hisszük azt, hogy van egy ilyen láthatatlan partnerünk, kísérőnk, élettársunk, Isteni barátunk: Jézus! Őt akarjuk követni!

És ezen a szón is hangsúly van, hogy “követni.” Követni: ez a szó olyan szakkifejezés, ami a tanítvány és a mestere közötti viszonyt érzékelteti. A Biblia eredeti szövegében itt használatos görög szónak ilyen jelentései vannak a magyarban: követni, kísérni, mögötte menni, ragaszkodni hozzá, engedelmeskedni neki, sorsában és javaiban részesedni. Mindezt jelenti Jézus követése. Az Ő korában a tanítvány és mestere közötti viszony nem volt olyan laza, mint amilyen ma a tanuló és tanítójáé. A tanítvány nemcsak meghatározott órákon volt együtt mesterével, hanem teljes életközösség állt fenn közöttük. Követni Jézust, azt jelenti, hogy olyan belső lelki közösséget tartok Jézussal, amelyben tudomásul veszem az Ő akaratát és igyekszem azt teljesíteni. Követni Jézust annyi, mint az Ő személyes vezetése alatt élni. Követni: állandóan szemmel tartani, figyelni reá, a szavára, az intésére. Olyan szeretettel vonzódni Hozzá, ami a Néki való belső engedelmességre késztet. Gondolatban, érzésben és cselekedetben teljesen meghódolni Jézus legfőbb tekintélye előtt. Krisztus követése tehát röviden a keresztyén élet teljességét jelenti. “Kövess engem!” - ez minden, amit Jézus egy embertől kíván. “Követlek téged, Uram!” - ez minden, ami az igazi keresztyén ember életstílusát kifejezi. A felolvasott bibliai részben szereplő három ember történetéből három lényeges vonása rajzolódik ki Jézus követése mikéntjének.

Valaki a sokaság közül föllelkesülve kiáltja Jézus felé: “Követlek téged Uram, valahová mégy!” (Lk 9,57) Jézus kijózanító válaszából az látszik, hogy ez az ember nem mérte föl eléggé a súlyát a maga fölajánlkozásának. Ez az ember talán olyan álmodozó lélek, aki elképzeli magának, hogy milyen szép, idillikus, sok mindenféle haszonnal, előnnyel járó dolog lehet együtt járni-kelni Jézussal: látni a csodáit, leülni a lábaihoz és hallgatni szép tanításait, elmerengeni az isteni titkok rejtelmein, megszabadulni az élet gondjaitól, mindent szépen rábízni egy ilyen csodálatos, hatalmas Valakire! Jézus az ilyen hirtelen lelkesedést alaposan lehűti, azt mondja: “A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs fejét hová lehajtania.” Ne feledjük, hogy olyan Jézussal vállalunk életközösséget, aki bár legfőbb ura mennynek és földnek, mégis itt e látható világon szegény, lenézett, kisemmizett, népszerűtlen valaki - az Ő országa nem e világból való. Ne várjon Tőle senki olyan segítséget, amit Ő sohasem ígért a követőinek. Nem ígérte, hogy ha követed, nem leszel beteg, nem ér gyász, fájdalom - sikerül minden, szép simán ível a karriered fölfelé... Sőt lehet, hogy lemosolyognak érte, talán hátrányos helyzetbe is kerülhetsz miatta...

De nemcsak erről van itt szó. Hanem Jézusnak ez a válasza: “az ember Fiának nincs fejét hová lehajtania” (Lk 9,58), arra utal, hogy Ő maga állandóan munkában van, megállás nélkül, és ugyanezt vállalja az is, aki Őt követni akarja. - Jézus követése nem olyan valami, mint ahogyan bizonyos foglalkozásoknál van, hogy a nap bizonyos óráiban végzi az ember azt a munkát, de amint letelik a munkaidő, akkor már magánemberként él tovább, a következő újrakezdésig újra szabad, azt csinál, amit akar. Jézus követése nem ilyen foglalkozás, ott nincsenek pihenő vakációk - ott nincs úgy, hogy ettől-eddig követem, azontúl magánember vagyok. Jézus követése nem ábrándos, szép idill, csatos imakönyvvel és vasárnapi ünneplővel, hanem egy soha meg nem szűnő készenlét, szolgálat, munka. Nem oázis az élet sivatagában, nem pihenőállomás, hanem éppen rengeteg fáradság és harc.

Jézust követni csak úgy lehet, hogy teljesen odaszánom Neki magam, teljes életem beleadásával állok a rendelkezésére, készen vagyok az Ő szolgálatára, együttműködni Vele mint munkatársa, e világ és az emberek javára. Jézus az Ő követőit olyan eszközökül akarja használni, akik által az Ő isteni szeretetét, jóságát, segítségét látható formában valósítja meg e világban. Nem kell megriadni attól, hogy Jézus - különösen ma - olyan utakon vezeti az Övéit, amikhez nem volnának hozzászokva: kivezeti a biztonságos barlangból, a meleg fészekből a rideg világba, ahol viharok vannak, ahol gépek zúgnak, ahol emberek küzdenek. Barlangjuk a rókáknak van, fészkük az égi madaraknak - nekünk azonban Urunk van, aki használni akar bennünket a világban. Egy olyan óvatos keresztyénség helyett, amely nem mer beleszólni a ma élő emberiség problémáiba, a szociális viszonyokba, a háború és béke kérdésébe, a faji problémába, a munka-erkölcsbe, amely megbúvik a maga barlangjában, fészkében, a templomok csendjében, a bibliaórák belkörű közösségében: egy ilyen óvatos keresztyénség helyett úgy vezet most Jézus, hogy merjük vállalni és hirdetni Isten uralmának az érvényét az egész világ fölött. Követni Jézust, ez az állandó készenlét: Mit akarsz, Uram, elvégezni, mondani, tenni általam ott, ahol vagyok, ahol élek, Budapesten, 1964-ben, itt ma, itt és most? - Nos hát, erre ajánlja fel magát az, aki ígéri és fogadja, hogy Jézus Krisztusnak igaz követője akar lenni! Jézus követésében tehát egy életre szóló elkötelezésről van szó!

A történetben leírt második eset így hangzik: “Monda pedig másnak: Kövess engem. Az pedig monda: Uram, engedd meg nékem, hogy előbb elmenjek és eltemessem az én atyámat. Monda pedig néki Jézus: Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat: te pedig elmenvén, hirdesd az Isten országát”. (Lk 9,59-60) Ennek az embernek öreg, talán beteg, mindenesetre a halálhoz közel járó apja lehetett. Nyilván egyetlen fia volt a támasza öreg napjaira. A fiú talán így gondolkodhatott: úgysem sok van már hátra az öregember életéből, most még otthon van feladatom, most még nem érek rá követni Jézust - majd akkor, ha már nem kell ápolnom az apámat. De Jézus nem fogadja el ezt a mentséget: biztatja, bátorítja, jöjjön csak nyugodtan utána, hiszen akkor használ legtöbbet az atyjának is, ha Jézus követésében megújult lélekkel ápolgatja. Szolgálhatna-e jobban egy halálhoz közeledő szülőjének a gyermek, mint úgy, hogy bizonyságot tud tenni neki az életről, mint úgy, hogy elvezeti az atyját is ahhoz a Valakihez, Akinek hatalma van a halálon?! Ha nem enged Jézus hívásának, ha nem követi az Urat, halott marad ő maga is, meg az édesapja is! Halott temeti el a halottat!

Jézus követése nem akadályozza őt fiúi kötelessége teljesítésében, hanem éppen segíti, még többre képesíti! Nem veszít az apa azzal, ha a fia követi Jézus, hanem nyer! Nem olyan dolog Jézus követése, ami elvonja az embert a mindennapi munkájától, a világi és családi kötelességeinek a teljesítésétől, sőt éppen azért hív Jézus maga után, hogy igazán áldás legyen azon, amit csinálsz, amiben reggeltől estig, vagy estétől reggelig munkálkodsz.

Édesapák és édesanyák, akik fáradoztok, hogy biztosítsátok családotok számára a mindennapi kenyeret, nektek mondja Jézus: csináljátok mindezt énvelem! Munkások, akiknek kérgessé válik a kezetek a kemény munkában; emberek, akik fáradtan fekszetek le este, hogy reggel újra munkába indulhassatok; diákok, akik becsülettel készültök a holnapi leckére; mindenki, aki tisztességes munkában megtanulta az áldozatot, a lemondást - nektek mondja az Úr: Csináljátok mindezt énvelem! Vigyétek bele a munkátokba az én Lelkemet, az én szeretetemet, az én örömömet, az én békességemet, az én vigasztalásomat, az én erőmet! Éppen ott, ahol a napi kötelesség szólít,ott legyetek Jézus tanítványai, követői, az eljövendő Isten-országának előreküldött hírnökei! Jézus követőinek a serege nem temetési menet, hanem a halálon is győzedelmeskedő Életnek a diadalmenete! Tehát Jézus követése mindig ott aktuális, abban a helyzetben, környezetben, munkában, ahol éppen vagy!

És végül: azonnal! Erről szól a történetbeli harmadik eset: “Monda pedig más is: Követlek téged Uram; de előbb engedd meg nékem, hogy búcsút vegyek azoktól, akik az én házamban vannak. És monda néki Jézus: Valaki az eke szarvára veti kezét, és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9,61-62) - Ez a dönteni nem tudó ember típusa: fel is ajánlja magát, de hátat is fordít. Dönt, de csak látszólag. Akarja is követni Jézust, de... És amint ez a “de” megjelenik, már nem teljes és nem igaz a döntése. Nem tudja magát elszánni. Halogatja az engedelmeskedést. Két vonzás között feszül, és úgy akarja megoldani a dolgot, hogy ma még nem, majd holnap. És ez nagy veszedelem. Mert a ma a biztos, a holnap mindig bizonytalan.

Ismertem egy alkoholistát, akinek ez volt a jelszava: majd holnaptól kezdve nem iszom többé, csak még ma utoljára! És az a holnap sosem jött el, mindig holnap maradt. Fiataloknál is az a veszély, hogy úgy gondolják: ráérek még, majd ha öregebb leszek, követem Jézust. Majd ha túl leszek az érettségin, majd ha megházasodom, majd ha nyugdíjba kerülök. Most még nem érek rá! - Olyan könnyen diszponálunk a holnap fölött, pedig a mát nem kell kiadnunk a kezünkből. Jézusnak azt a parancsát, amit holnapra halasztasz, sosem fogod teljesíteni! Jézus nem a holnapodat kéri, hanem a mát! És amikor az ember ezt a sorrendet megfordítja, és nagy elhatározást tesz, hogy na majd holnaptól kezdve másképpen lesz, akkor az akármilyen szépen hangzik is, az önbecsapás. Elbújás az igazi döntés elől. Játék a szent dolgokkal. - Aki az eke szarvára tette a kezét, vagyis aki egyszer igent mondott, tartsa is magát ehhez az igenhez mind az örökkévalóságig! De ez az igen valóban igen legyen, megalkuvás nélkül! Jézus most hív: “Kövess engem!” Nem tudhatod, fog-e hívni még holnap is, vagy jövőre is. Ha most nem indulsz el utána, talán sosem hív többé! Ennek a hívásnak csak azonnal lehet engedelmeskedni!

Tehát Jézust követjük - egy életre szóló elkötelezettséggel, - ott, ahol éppen vagyunk, - és azonnal! - Ne féljetek attól, hogy Jézus követése ma már nem modern életforma, hogy lenéznek benneteket azért, hogy ti még mindig keresztyének akartok lenni. Mert mi a modern? Az, ami a kor szükségletének, követelményének megfelel. Mi pedig éppen olyan korban élünk, amelyben a bizalmatlanság, az önzés,a gyűlölet, meg a technikai fölkészültség az egész emberiség kipusztításának a lehetőségével fenyeget. Egyre jobban kitűnik, hogy csak krisztusi alapon: a szeretet, a megbocsátás, a megértés, a segítőkészség, a másoknak szolgáló alázat alapján maradhat meg a világ, élhet tovább az emberiség! Tehát éppen a Krisztusi ember ma a legmodernebb ember! Mi nem “még mindig” keresztyének vagyunk, hanem “újra” keresztyének akarunk lenni! Krisztusi emberek! Jézust igazán követők!

Kérjük hát most mindnyájan együtt:

Vezess, Jézusunk,
S véled indulunk.
Küzdelemre hív az élet,
Hadd kövessünk benne téged;
Fogjad a kezünk,
Míg megérkezünk.

Adj erős szívet,
Hogy legyünk hívek.
És ha terhet kell viselnünk,
Panaszt mégsem ejt a nyelvünk;
Rögös bár utunk,
Hozzád így jutunk.

Sebzett szívünk majd
Mikor felsóhajt,
Vagy ha másért bánat éget,
Adj türelmet, békességet,
Reménnyel teli
Rád tekinteni.

Kísérd lépteink
Éltünk végéig,
És ha roskadozva járunk,
Benned támaszt hadd találunk,
Míg elfogy az út
S mennyben nyitsz kaput.

(434. ének 1-4. vers)

Ámen

Dátum: 1964. április 26.