Joó Sándor Dr.

Ebben a történetben arról van szó, hogy egy ember, aki semmiképpen nem bírta elhinni a nagy húsvéti hírt, akit a feltámadás szemtanúi is hiába próbáltak meggyőzni, nem hitte el nekik - végül mégis teljes bizonyosságra jut. A húsvétnak az a nagy örömhíre van ebben, hogy egy olyan kételkedő természetű ember, egy olyan makacsul hitetlen lélek is, mint Tamás, eljuthat a hit teljességére, arra az ámuló, boldog hitvallásra, hogy: Én Uram, és én Istenem!

Annyira emberi Tamásnak ez a kételkedése, sőt hitetlenkedése, annyira természetes az az igyekezete, amellyel hinni szeretne, ha találna valami reális alátámasztást a hite számára, hogy szinte mintha nem is arról a régi Tamásról lenne itten szó, hanem közülünk valakiről. Mintha itt ülne, vagy itt ülnének ezek a bizonyosságot kereső Tamások közöttünk; és bár az történne velük, mint azzal a Tamással: megszólítaná őket az Úr, és Ő mondaná nekik, hogy: ne légy többé hitetlen, hanem hívő. Abban a reményben, hogy ez most meg is történik, lássuk meg, miért kételkedett Tamás, miben kételkedett, és hogyan jutott el a bizonyosságra.

1) Miért kételkedett még Tamás, egyedül csak ő, amikor a többi tíz tanítvány már régen meggyőződött a feltámadás boldog valóságáról? Hihetetlenül egyszerű az Ige felelete erre a miértre! Azért, mert “Tamás nem vala velük, amikor eljött Jézus.” Tudniillik le van írva a felolvasott igerészben, hogy a feltámadás napjának estéjén a tanítványok éppen együtt ültek valamelyikük házában, zárt ajtók mellett, amikor egyszerre megjelent közöttük Jézus, megállt a középen, és monda nékik: békesség néktek! Boldog, nagy élmény volt, és ebből maradt ki Tamás! Valami más, sürgősebb dolga lehetett talán ugyanakkor, vagy fáradt volt. Mindegy, hogy miért, a lényeg az, hogy nem volt ott a tanítványok közösségében, a többi testvér gyülekezetében, és ezért nem részesült a boldog megtapasztalásban!

Nagyon komoly figyelmeztetés van ebben. Mégpedig az, hogy aki elveszti a kapcsolatát a hívők közösségével, ezzel együtt az Úr Jézussal való kapcsolatát is elveszíti! Amit Isten a Paradicsomban a legelső szál embernek mondott, hogy: nem jó az embernek egyedül lenni, ez hitbelileg is érvényes, sőt elsősorban így! Nem lehet egyedül, a többi hívő közösségétől távol keresztyén életet élni, Krisztus élő valóságáról megbizonyosodni, vele személyesen találkozni, áldásaiban részesülni! Nincs Robinson-keresztyénség! Nem hiába mondta azt Jézus, hogy ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az Ő nevében, ott fog Ő maga is megjelenni közöttük. Személyes jelenléte valóságát nem az egyes embernek, hanem két vagy több emberből álló, hívő közösségnek ígérte. Később is azt olvassuk mindig a Bibliában, hogy Jézus az Ő Szentlelkét sohasem az egyes emberre, hanem mindig a hívők közösségére töltötte ki. Senki ne csodálkozzék azon, hogy botladozó, kételkedő, bizonytalan és kevés a hite, ha lelkileg egyedül van! Nem is fog megerősödni, bizonyosságra jutni, amíg nem lesznek imádkozó társai, lelki testvérei, a többi tanítvánnyal összefonódó közössége. Nem Jézus ment el Tamás magánlakására, hogy megmutassa magát neki, hanem fordítva: Tamásnak kellett elmennie a többi tanítvány közé, oda, ahol ketten-hárman egybegyűltek Jézus nevében, és ahol éppen ezért várható volt az ilyen egybegyűlésnek, közösségnek adott ígéret a Krisztus megjelenéséről.

Ha találkozni akarsz az élő Jézussal, ne azt várd, hogy Ő jöjjön el hozzád valami rendkívüli csodában, éjszakai látomásban, vagy valami megrendítő, nagy élményben, hanem te menj el oda, ahol az Ő jelenléte valóságát megígérte: hívő tanítványok közösségébe! Ne akarjad kételyeiddel magad megvívni a harcot, pislákoló hiteddel semmiképpen ne maradj magadra, akár hiszel már, akár hitetlen vagy még! Sem a hiteddel, sem a hitetlenségeddel ne zárkózz el az egyedüllétbe! Aki egyedül viaskodik, azzal a Sátán is sokkal könnyebben elbánik. Egymás hite által épülünk és erősödünk. Hidd el, nem hiába hívunk bibliaórákra, imaközösségbe, testvéri szívek találkozására, mert ilyen helyeken szokott megjelenni az Úr. Föltétlenül lépj ki a lelki magányból, tárulj föl hívő lelkek előtt! Ha keresed, ha nem mulasztod el azokat az alkalmakat, ahol az élő Jézus Krisztus járni szokott, ahol a többiek már találkoztak Vele, akkor egyszer egészen bizonyosan bekövetkezik a boldog csoda, hogy neked is megjelenik.

2) Jó lesz azonban azt is tisztázni, hogy miben kételkedett Tamás. Abban, hogy valóban föltámadt Krisztus. Bár úgy lenne, bár igaz lenne - gondolta talán magában -, de képtelenség! Nem lehet igaz! Sehogy sem fért a fejébe, amit a többiektől hallott. “Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit - mondotta -, és bele nem bocsátom az ujjamat a szegek helyébe, semmiképpen el nem hiszem”. Mintha azt mondaná: Nekem nem elég, ha ti mondjátok, hogy láttátok a Feltámadottat, én magam akarok meggyőződni Róla! Sokkal nagyobb dologról van itten szó, semhogy puszta szóbeszéd alapján hinni lehetne benne! Nekem föltétlen bizonyosság kell! Valahogy megérezte Tamás, hogy a feltámadás valóságától függ minden: az az egész három utolsó esztendő, amit Jézussal töltött, amit Tőle hallott, amit szépnek, igaznak, örökkévalónak megismert, minden-minden attól függ, hogy föltámadott-e Jézus igazán, vagy nem! Mert ha ez a hír nem igaz, akkor minden egyéb is, amit valaha Istenről, az Ő országáról, bűnbocsánatról és örök életről hallott, az mind bizonytalan, az mind kétséges! Lehet, hogy csak kitalálás, önáltatás, csalóka álom, gyönyörű hazugság! Szinte azt érezte Tamás, amit Pál apostol így írt le: ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a hitetek, még bűneitekben vagytok!

Azért tudom nagyon megérteni Tamásnak ezt a bizonyosság-keresését, mert emlékszem reá, hogy kisdiák koromban ehhez hasonló kételyeim voltak. Amikor húsvéti prédikációt hallottam, váltig azon töprengtem, vajon az a lelkész, aki most Krisztus feltámadásáról beszél, maga is hiszi azt? Úgy gondolja, hogy Jézus igazán, valóban, testileg feltámadott? Vagy pedig ez csak olyan prédikátori szólás, amivel képletesen valami mást szoktak kifejezni? Mert hiszen mondják, mondjuk, hogy Jézus “harmadnapon halottaiból feltámadott”, de nem olyan egyszerű ezt hinni! És az a baj, hogy ha hitünknek ezzel az egyetlen tételével kapcsolatosan bizonytalanság van bennem, akkor hitem egész épülete megrendül, akkor minden más egyéb hittétel is egyszerre bizonytalanná válik!

Ismered-é azt a szörnyű lelkiállapotot, amikor a szunnyadó kételyek egyszerre előtörnek, rád rontanak és gyötörnek? Úgy, hogy szinte te magad is megrémülsz a saját hitetlenségeden, mert ilyen gondolataid is képesek támadni: van-e hát Isten az égben, nem önszuggesztió-e az imádság? Létezik-e egyáltalán örökkévalóság, lesz-e majd utolsó ítélet, valóság-e az, hogy egy láthatatlan kéz irányítja az életünket? Van igazán gondviselés? Törődik Isten az egyes emberrel is? Rábízhatom magam? Nem fogok hanyatt esni? Tényleg egy magasabb, isteni terv szerint intéződik ennek a világnak a sorsa? És ki tudná mind fölsorolni azt a rengeteg, gyötrő kérdést, ami úgy rágja, emészti a mi kicsi hitünket, mint a szú a fát! És tudod, hogy mindez a bizonytalanság miből ered? Abból, hogy nem vagy bizonyos Krisztus feltámadásában! Magadon tapasztalod meg, amit Pál mondott: “ha pedig Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek”. Vagyis, ha Krisztus feltámadása a te számodra nem vált hitbeli valósággá, akkor minden más egyéb is, amiben hiszel, megrendül és inogni kezd!

Tamás hallott a feltámadott Jézusról, de nem tudott mit kezdeni vele. Te is hallottál már nagyon sokszor Róla, talán túl sokszor is. Talán mondod is néha: Miért beszélnek ma folyton csak Jézusról, és olyan keveset Istenről? - Hát tudod-e te hova tenni a te hitedben Jézust, a megfeszített és feltámadott Krisztust? Ezt értsed meg, Testvérem: ha Krisztus akár ki is maradhatna a te hitedből, ha te az Istennel való viszonyodat el tudod képzelni megváltó Krisztus, örök élet és bűnbocsánat nélkül is, akkor éppen az alapja, a lényege hiányzik az egész hitednek! És mindaz, amit hitnek gondoltál, mindaz, amiben hittél, akkor fog összeomlani, amikor majd “fújnak a szelek, eljön az árvíz, ömlik az eső”, tehát amikor a legnagyobb szükség lenne rá! Ha Krisztust illetően nem jutsz bizonyosságra, minden bizonytalan marad!

3) Mi győzte meg azután végre mégis Tamást? Miután kijelentette, hogy ő pedig semmiképpen el nem hiszi a feltámadást, nyolc nap múlva, amikor újra együtt voltak a tanítványok - és most már Tamás is ott volt közöttük -, megjelent előtte Jézus, és megmutatta néki a sebeit. Nem érintette meg Tamás, erről nincsen szó a Bibliában, de nem is volt fontos, elég volt azt látni is. E drága sebek láttára, a Megváltó szeretete jeleinek láttára borul le Tamás Jézus előtt, és tör elő belőle a hitvallás: Én Uram és én Istenem!

Ma is csak úgy lehet megbizonyosodni az élő Krisztus valóságáról, hogy a Szentlélek megmutatja egy léleknek az Úr Jézus sebeit, és azt mondja neki: Nézd, ezek által a sebek által gyógyultál meg! - Én is így győződtem meg arról, hogy Krisztus valóban feltámadott, hogy Jézus él, és minden más hívő lélek a Krisztus sebeinek a látásából nyert boldog bizonyosságot! Azt mondja egy régi-régi Ige: “Megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünk büntetése rajta van.” Épp ezek a sebek mutatják, hogy milyen rettenetes dolog a bűn. A Szentírás szerint a bűn a halál fullánkja. Tehát olyan, mint egy fullánk, mint egy finom kis injekciós tű, amelyen át a halál mérge kerül bele az emberbe. Mindegy, hogy kicsi vagy nagy adag kerül bele valakibe ebből a halálos méregből, mert egy csepp is halálos. A bűnnel megfertőződött ember tehát a halál jegyese. És ennek a halálos méregnek csak egyetlen ellenszere van: nem az imádság, nem a jó igyekezet, nem az áldozatvállalás, vagy bármi erény gyakorlása, hanem egyedül a Jézus Krisztus halála! Enélkül te halsz bele örökre! Nézd a Jézus sebeit: a te bűnöd sebezte halálra! Neki nem volt bűne, benne nem volt ez a halálos méreg, Isten a te bűnöd mérgét öntötte Rá, és ebbe halt bele. Még Ő is belehalt! Ennek a halálnak a nyomait hordja még feltámadása után is! Nézd az Ő kezeit, az oldalát: ezek által a sebek által gyógyultál meg te is, meg én is!

“Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Nem bírod ezt megérteni? Ne is akard! Egy Beethoven-szimfóniát nem szagolni kell, hanem hallani. Krisztusnak éretted való megváltó halálát és feltámadását sem érteni kell, hanem hinni! Itt a földön hitben járunk, nem látásban. Hitünk majd csak odaát válik közvetlen látássá! Jézus Krisztus felől is hit által lehet bizonyosságra jutni, és hit által lehet teljes bizonyosságra jutni! Különben nem mondta volna Tamásnak: “Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” Tamás sem értette - még amikor látta, akkor sem, de hitte. Ami nem fért a fejébe, belefért a hitébe! És a csoda értelmi tisztázása nélkül is abszolút bizonyosságra jutott.

El tudod-e képzelni, milyen kínos meglepetés lehetett Tamás számára, amikor Jézus ajkairól majdnem szóról szóra hallja viszont a saját korábbi szavait? Így szólt hozzá Jézus: “Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet. És hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba.” - Mi az? Hát Jézus kihallgatta őt, amikor a tanítványoknak mondta: “Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem”? Hát Jézus akkor is ott volt? Látott és hallott mindent, amikor ő nem látta Jézust? Igen, az az örökkévalóság, amiben Jézus él, amilyen láthatatlan, éppen olyan közel van! Jézus az örökkévalóságban pontosan látja és hallja azt, amit mi itt az időben teszünk és mondunk. Körül vagyunk véve az örökkévalósággal!

Akkor is él Jézus, ha te nem látod! Akkor is közel van, ha te nem érzed. Merjed hát hinni sem nem látva, sem nem érezve az ő jelenlétét magad körül! Merjed mégis kimondani, hangosan, mások füle hallatára: Köszönöm, Uram, hogy a te sebeiddel gyógyulhattam meg én is! - Ne légy hitetlen, hanem hívő! Merjed hinni, hogy a keresztfán meghalt, harmadnapon feltámadt és örökké élő Jézus a te Urad és a te Istened, és akkor maga győz meg arról, hogy az is valóban, igazán: a te megváltó Urad és Istened!

Ámen

Dátum: 1949. április 17. Húsvét

Jézus szenvedése történetében az a jelenet, amit most a Bibliából felolvastam, egyfelől nagyon lesújtó képet tár elénk, másfelől pedig nagyon vigasztaló, boldog igazságot. Rettenetes ítélet van benne - fölöttünk. Olyan nagy ítélet, hogy annál már csak Isten kegyelme lehet a nagyobb. De ez az ítéletnél is nagyobb kegyelem is benne van ebben az Igében. Lesújtó ebben a történetben, hogy olyan bűnöket tár föl, amelyeket lépten-nyomon felfedezek a magam életében is. Visszataszító a látvány, ami itt történik, égbekiáltó az az igazságtalanság, ami itt végbemegy, fölháborító a nagy per minden részlete! És az a borzasztó, hogy a benne szereplő személyek mind sorstársaim, és amikor elítélem őket hitvány viselkedésükért, tulajdonképpen magam fölött mondok ítéletet.

Ott van a tömeg: Milyen megvetéssel tudunk beszélni róla, ingatagsága és hitványsága közmondásszerűvé vált. Pár nappal ezelőtt még hozsannázott, most ugyanolyan lelkesedéssel és meggyőződéssel "Feszítsd meg"-et kiált! Vagy talán éppen igazi meggyőződés és lelkesedés nélkül vett részt mind a két tüntetésben? Mindenesetre óriási változás pár nap alatt! Félelmetes az, hogy ugyanabból a szájból jöhet áldás és átok. Ugyanaz a kéz kulcsolódhat imádságra, és fenyegetően ökölbe is szorulhat. Ugyanaz a szem sugározhatja a szeretet melegét és a gyűlölet lángját, ugyanaz a lélek tud egyszer így viselkedni, máskor meg éppen homlokegyenest ellenkező módon. És ha még csak a tömegpszichózis hozná ezt magával, könnyebb volna elviselni, kimagyarázni, menteni. De az a baj, hogy így van ez nálad is meg nálam is, az egyéni életünkben is! Gondoltál-e már arra, hogy mire képes az a száj, amivel az elébb a zsoltárt énekelted? Hogy tud bántani, sérteni, gúnyolni, vágni, sebet ütni! Csak egy kis környezet- és hangulatváltozás kell hozzá. Virágvasárnap helyett nagypéntek, templom helyett egy zsúfolt villamos, imádkozó társak helyett feszült családi légkör, megértő jóbarát helyett minden kákán csomót kereső, kötekedő ellenfél - és máris megtörténik veled, ami a tömeggel történt. Sőt veled nem is pár nap alatt, hanem pár perc alatt!

Csodálkozol rajta, hogy mennyire mássá tudott lenni az az embersereg vasárnaptól péntekig? Annyira mássá, hogy szinte rá sem lehet ismerni? Hát te mennyire mássá tudsz lenni annyi idő alatt, amíg innen hazáig érsz? Annyira mássá, hogy rád sem lehet ismerni, hogy templomban voltál, imádkoztál, úrvacsorát vettél, Jézussal találkoztál! Könnyű akkor hozsannázni, amikor mások is azt teszik! De ki mer akkor hozsannát kiáltani, amikor mindenki más "feszítsd meg"-et ordít? Az vesse arra a zúgó tömegre az első követ, aki közületek nem részes a bűnében! Ám ítéld el azt a tömeget hitványságáért - megérdemli -, de úgy, hogy te is ott vagy közte velem együtt, te sem vagy különb nála!

Talán a legellenszenvesebb a főpapok és a vének alakja. Ők azután igazán tudhatták volna az Írásokból, ki az a Jézus, mit akar az Isten, merre vezet az út az üdvösségre. És mégis ők lázítják a népet, ők állják útját annak, hogy Krisztus előtt térdre boruljon a sokaság és imádja Őt, mint Örökkévaló Istent és Királyt! Ó, ha van valakinek bűne Krisztus halálra ítélésében, akkor elsősorban a főpapok és a vének azok! Tőlük lehetett volna elsősorban elvárni, amit Jézus a Hegyi Beszédben mondott: “Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván a ti jó cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat”. (Mt 5,16) És ehelyett az az Ige teljesedett be rajtuk, ami a Szentírásban így van megírva: “Mert az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között”. (Róm 2,24) Nagyon a szívemre fájdult ez a főpapi és írástudói bűn tegnap. Egy meggyőződéses materialistával beszélgettem. Próbáltam előtte bizonyságot tenni a Krisztusban való hit magasabbrendűségéről, értékesebb voltáról a materializmussal szemben. Tudjátok, mi volt a legfőbb érve? Ezt mondta: Ha lett is volna bennem valami hit Istenben, kiölte volna belőlem az a meggondolás, hogy kétezer év óta próbálják Krisztus szellemében nevelni az embereket, és mire jutottak vele?

Nagyon jól tudom én, hogy hol sántít ez az okoskodás, de abban igaza van, hogy akármennyire sántít, miattunk káromoltatik Isten neve a pogányok között. Igen, miattunk, akiknek a legjobban kellene tudni, hogy kicsoda Krisztus, mit jelent a megváltás, a bűnbocsánat, az örök élet, mert itt ülünk a templomban, hallgatjuk az Igét, írástudók vagyunk, ismerjük az Írásokat. Igen, miattunk, templomba járó reformátusok miatt káromoltatik Isten neve a pogányok, materialisták és ateisták között! Vagy temiattad nem káromoltatik? Te kivétel vagy? Bár az lennél! Én nem vagyok! De te sem leszel rögtön, csak próbálj egy ateistát vagy egy pogányt Krisztushoz vezetni! Majd akkor látod megrémülve, mennyire oka vagy annak, hogy egy csomó ember körülötted "Feszítsd meg!"-et kiáltoz a te Jézusodra!

Pilátus alakja egészen szánalmas figura. Emberileg szólva megmenthette volna az ártatlan vádlottat, de nem volt bátorsága hozzá. Hiába mosta a kezét, nem volt “ártatlan ez igaz ember vérétől”! Elnézni az igazságtalanságot, nem tenni meg minden lehetőt a megakadályozására, azt jelenti, hogy részes annak megtörténtében. De hát nem volt neki szívügye az egész dolog, úgy sodródott csak bele a szó szoros értelmében, mint Pilátus a Credo-ba. Bár ne kellene neki foglalkozni ilyen ügyekkel! - essünk hát túl rajta, még ha esetleg nem is úgy, ahogyan ő látná helyesnek. Félelemből, gerinctelenségből jobb meggyőződése ellen cselekszik. Nem mer konzekvens lenni. Pedig tudja, mit kellene tennie, mégsem azt teszi.

Te is tudod, egészen pontosan tudod, mit kellene tenned, és mégsem teszed. Tudod, hogy adott esetben pl. meg kellene bocsátanod, vagy bocsánatot kellene kérned valakitől, azután mégsem teszed! Olvasol valamit a Bibliában, megállapítod, hogy ez az igaz, Jézusnak igaza van, de a gyakorlati élet más, ott meg kell alkudni! Mennyire igaz például az, hogy “szeresd felebarátodat, mint magadat”, és mennyire lehetetlenné válik a megvalósítása rögtön, amint sor kerülne rá! Csak egyetlen napon át figyeld meg magadat: győznéd-e számolni, hányszor esel bele a Pilátus bűnébe? Apró bűnök ezek - mondhatná valaki. Nem is bűnök, csak bűnöcskék, emberi gyarlóságból eredő hibák. Nem kell ezeket annyira eltúlozni, olyan tragikusan venni, hiszen végeredményben nincsen tökéletes ember a világon! Valóban: nem olyan túl rikító és érdekes bűnök, egészen közönséges és általános bűnök. De tudod-e, hogy ezek az egészen egyszerű bűnöcskék vitték Jézust a keresztfára? Ezekből a bűnöcskékből tevődött össze az a folyamat, aminek a vége Isten Fiának a meggyilkolása volt. És ezért nem lehet napirendre térni fölötte.

Itt, a keresztnél lepleződik le a bűn igazi lényege. Amíg a kereszt nem állott, az ember menthette magát azzal, hogy nem olyan nagy ügy a bűn. De a kereszt azt jelenti, hogy Isten megjelent testben, és az ember megölte. Itt derül ki, hogy a bűn summában összefoglalva: akár kicsi, akár nagy, nem egyéb, mint Isten-ölés, Isten-gyilkosság! Az, amit a Sátán tenne, ha megtehetné! És lám: olyan bűnökből tevődött össze ez a szörnyűség, amilyeneket te is, én is mindennap elkövetünk. Íme, kiderül, hogy részes vagy Krisztus halálában! És ez nem szónoki túlzás, hanem gyötrelmes valóság! Ahogyan Péter apostol mondta annak idején, az első pünkösd alkalmával a templom udvarán tolongó sokaságnak, hogy “Jézust gonosz kezeitekkel keresztfára szegezvén megöltétek”. Kiknek mondja ezt az apostol? Azoknak, akik a szélrózsa minden irányából, az ország határain túli tartományokból a pünkösd ünnepére Jeruzsálembe fölzarándokoltak. Talán egyetlen egy sem volt közülük olyan, aki azon a nagypénteken egyáltalán Jeruzsálemben lett volna. Most hallottak az egész dologról először, és mégis annyira a szívükre nehezedik a Krisztus-gyilkosságban való részvétel tudata, hogy föl van jegyezve a továbbiakban, mennyire “megkeseredtek” miatta!

Csak ha már te is “megkeseredtél” (azaz: szíven talált), akkor tudod megérteni, hogy van ennek a történetnek egy nagyon felemelő és vigasztaló jelenete is. Mégpedig az, ahol az igazságtalanság talán a legégbekiáltóbbá válik: Pilátus a nép kívánságára a halálra ítélt gyilkost szabadon bocsátja, az ártatlan felett pedig kimondja a halálos ítéletet. “Elbocsátá nékik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatván, kezükbe adá, hogy megfeszítsék.” Hogy engedhette meg ezt az Isten?! Sokkal kisebb igazságtalanság és jogsérelem esetén hányszor kérdezi ezt a megbántódott ember! De hát miért nézte és tűrte el Isten a legnagyobb igazságtalanságot, Isten Fiának egy gonosztevő, gyilkos ember helyett való kivégzését?! Azért, hogy megérthessed belőle a megérthetetlent, Isten igazságát, a megváltás csodáját. Isten ebben a jelenetben mint egy képben mutatja be a bűnös ember szabadulását Krisztus halála árán. Egy végzetes csere történik itt: Jézust ítélik el Barabbás helyett, és a bűnöst mentik fel Jézus, a szent helyett! Ez a megváltás: ez a személy- és szerepcsere. Isten mindnyájunk vétkét Jézusra vetette, tehát Ő maga is beleegyezett ebbe a cserébe, amit ott Barabbással kapcsolatosan a nép javasolt. A bűnös szabad lesz, mert az igaz elítéltetik! Jézus a te helyedre áll, a maga helyére pedig odaállít téged. Cserél veled, és ezzel a megfoghatatlan cserével hajtja végre a te megváltásod titkát! Képzeljétek el azt a felséges jelenetet, amikor a börtönőr kinyitja a cella ajtaját, és bekiált a rabnak: Barabbás, szabad vagy! Más valaki hal meg helyetted!

Ezt a jó hírt szeretném most hozni neked is, Testvérem, akárki vagy, akármilyen bűn nyomja a lelked, akármennyi részed van is Krisztus meggyilkolásában: szabad vagy, Jézus halt meg helyetted! Barabbásnak is szabad volt ezt a hihetetlen örömhírt azonnal elhinnie, amint tudomására hozták. Neked is szabad elhinned, most, azonnal, minden feltétel nélkül, nem kell előbb méltóvá lenned reá - Barabbás sem volt méltó! Méltatlanságod teljes tudatában, bűneid kellős közepén, kéretlenül és váratlanul ér az örömhír: szabad vagy! Krisztus halt meg helyetted! Könyörögjünk, hogy az Ő vére legyen - nem mint átok és ítélet, hanem mint kegyelem és kiengesztelés mirajtunk és a mi magzatainkon! ( Mt 27,25)

Ámen

Dátum: 1949. április 15. Nagypéntek.

Gyönyörű ez a virágvasárnapi jelenet! Örömujjongás, hozsánna, kipirult arcok, lengő pálmalevelek, út porába terített kabátok, tarka virágszőnyeg, és mindez Jézus tiszteletére! Végre megkapja azt a hódolatot, fogadtatást, ami jár Neki! Jólesik látni végre, milyen önfeledt lelkesedéssel ünneplik, akit annyiszor félreértettek, akire annyi gonosz indulattal leselkedtek! Végre itt, a földön is kap valamit abból a tiszteletből, amivel az angyalok vették körül a mennyben! És mégis: amikor közeledett Jézus, látván a várost, sírt azon! Mégpedig az eredeti szöveg pontosabb fordítása szerint hangosan, jajgatva sírt! Tehát nemcsak egyszerűen könnyezett, nemcsak csendben könnybe lábadt a szeme, hanem hangosan fölzokogott!

Micsoda megdöbbentő ellentét ez, ami itt van: ujjongva hozsannázó nép, és hangosan zokogó királya! Hiszen Őt üdvözölték, neki hozsannáztak, Őt dicsőítették - és Ő sír rajta? Miért nem örült neki Jézus? Miért sírt? Nem titkolta el, megmondta nyíltan: “Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, amik néked a te békességedre valók!” Más szóval, rövidebben: Óh, te, Jeruzsálem! Bár megismertél és befogadtál volna engem!

De hát miért éppen most mondja ezt, amikor igazán úgy fogadják őt, ahogyan illik: mint egy Királyt, Aki az Úr nevében jön? Azért, mert jól látta Jézus, hogy ez a nép egészen mást vár tőle, mint amiért Ő jött. A nép azt várta, hogy Jézus majd minden isteni erejét fölhasználja a megszálló római katonaság kiűzésére, az ország idegen uralom alól való megszabadítására, és a megalázott zsidó nép fölemelésére. Azért ujjongott a nép, mert azt hitte, ütött végre a régen várt szabadulás órája, elkezdődik a nagy leszámolás a gyűlölt ellenséggel! Íme, itt jön a Király, úgy, ahogyan a régi próféták megjövendölték bevonulását Jeruzsálembe! Ezt a váradalmat, ezt az igényt érezte Jézus a nép lelkében.

Viszont Ő nem ennek a kielégítésére jött, hanem valami egészen másért! Itt valami végzetes nagy tévedés van! Akármilyen áhítatosan hangzik is a kiáltás: “Áldott a Király, ki jő az Úrnak nevében! Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!” Ez mai nyelven nem annyira azt jelenti, hogy “éljen Jézus”, hanem inkább azt, hogy “vesszen Pilátus”, a római uralom képviselője, és Heródes, az idegenek bérence! Nos, ettől a hozsannától, ettől az éljenzéstől könnyes Jézus szeme. Mintha azt mondaná: Hát azt hiszitek, ezért jöttem én? Hát azt hiszitek, az volna a ti békességetekre való, ha elveszteném Pilátust meg Heródest? Azt hiszitek, én is gyűlölöm őket, mint ti? Velem akarjátok megvalósíttatni a ti politikai vágyaitokat? Azt hiszitek, hogy ez a ti legfőbb bajotok? Azt hiszitek, minden rendbe jönne, kisimulna, a szívetek megbékélne, ha én segítenék nektek Pilátust meg Heródest elveszíteni? Nem, ez a hozsannázás nem tetszik Jézusnak! Fáj neki, sír miatta!

Nagyon megdöbbentő ez a jelenet, mert azt jelenti, hogy van olyan ünneplés is, ami nem tetszik Jézusnak. Nem mindig öröm az sem, ha sokan éltetik Jézus Krisztust, ha nagy tömegek ünneplik, ha tüntetnek mellette, mert talán az egész szimpátia-nyilatkozatnak annyi köze van Jézus dicsőségéhez, mint e virágvasárnapi hozsannázásnak. Az utóbbi években aránylag sokan fordultak Isten felé. Nagy tömegek ajkán visszhangzott Jézus neve, úgyhogy vallásos ébredésről szeretünk beszélni. Nos, meg kellene vizsgálni, nincs-e a mi Jézus-ünneplésünkben ez a Jézus-indulat, ami miatt sírt az Úr virágvasárnap? Gyönyörű szavak ezek: “Áldott a Király, ki jő az Úrnak nevében! Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!” De vajon igazán Istent dicsérik-e, vagy gyűlölködő emberi indulatokat lepleznek?

Örül-e Jézus annak a tiszteletnek, amit tőled kap, amit ettől a gyülekezettől kap, vagy sír miatta? Tetszik-e neki a vallásosságunk, vagy nem? Nem bujkál-e a mi hozsannázásunk mögött valami “vesszen Pilátus”-os gondolat? Nem szándékosan, hanem észrevétlenül! Úgy ne járjunk, mint ez a virágvasárnapi tömeg, amelyik azt hitte, hogy vallásos buzgóságát fejezi ki ebben a tömegjelenetben, pedig valójában Róma ellen tüntetett! Tehát: míg mi ünneplünk, nem könnyes ma is Jézusnak a szeme?

“Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, amik néked a te békességedre valók!” - így mondta Jézus. Hát mi megismertük-e, amik ma a békességünkre valók? Mitől várjuk a békességünket, a problémáink megoldódását? Nyugtalan, fáradt, zaklatott szíved mitől nyerné vissza a békességét, nyugalmát? Tudom, erre a kérdésre most azt mondanád: Jézustól! De közben nem arra gondolnál, hogy majd Jézus igazságot szolgáltat neked, kárpótol minden veszteségért, fájdalomért, majd Jézus igazol téged a világ előtt? - tehát ahogyan ott, Jeruzsálemben is Jézustól várták a megoldást, de úgy, hogy majd Jézus áll élére egy szabadságharcnak! Nos, hát éppen ez az, amit Jézus sem akkor nem vállalt, sem most! A megoldást, a békességet valóban Ő tudja adni, de nem úgy, hogy megszilárdítja az anyagi talajt a lábunk alatt, könnyít a sorsunkon, hanem egészen másként. Valóban kezébe veszi a korbácsot, de nem a római katonákat kergeti ki vele, ahogyan mi szeretnénk és várnánk Tőle, hanem a templomból a kufárokat. A saját népe bűneit ostorozza a saját templomában. Nem a pogányokkal száll szembe, hanem a saját népével, mert az az Övé.

El tudod-e hinni, hogy nem az szolgál a te békességedre, ha Jézus melléd áll és megvéd az ellenségeidtől, megvédi a becsületedet, az igazságodat, az önérzetedet, az egészségedet, az anyagi javaidat - hanem éppen az, hogy ellened fordul, ha kell, kíméletlenül nekimegy a bűneidnek, és elkezd tisztogatni?! Kiűzi belőled azokat az érzéseket, gondolatokat, vágyakat, indulatokat, amik megszentségtelenítik az Ő Szentlelkének templomát, a szívedet! Nehéz így vállalni Jézust, pedig ez volna egyedül a mi igazi békességünkre való! Ha annak a Jézusnak ujjongasz, Aki meg akar tisztítani téged, ha azt a Jézust várod, Aki új életet akar teremteni benned, Aki a korbácsot sem sajnálja, de nem a pogányoktól, hanem a saját népétől, a saját egyházától, tőled, akkor majd nem sír Jézus, hogy félreértetted. Akkor majd nem vádol, hogy nem ismerted meg azokat a dolgokat, amik a te békességedre valók.

Azután még tovább folytatja Jézus a keserű szemrehányást Jeruzsálemmel szemben: "Nem ismerted fel a te meglátogatásodnak idejét". Tehát arról van szó, hogy Jézus meglátogatta Jeruzsálemet, de a város ennek az isteni látogatásnak a nagy lehetőségét végzetesen és jóvátehetetlenül eljátszotta. Érzitek, mennyire eltorzult a mi szóhasználatunkban ennek a szónak az értelme: meglátogatás? Amikor ma azt mondja valaki: meglátogatott az Isten, vagy súlyosan, nagyon meglátogatott az Isten, akkor tulajdonképpen finomabb formában, de ezt érti rajta: Jól megvert az Isten! Mintha Isten nem is tudna másként közeledni, meglátogatni, csak bottal, veréssel, haraggal! Így azután félünk Isten látogatásától, hiszen az biztosan megint valami újabb bajt fog hozni ránk. A hitetlenségünk és bizalmatlanságunk fejeződik ki a “meglátogatás” szónak ilyen értelmezésében. Nem akarjuk azt mondani, hogy szerencsétlenség történt, nagy baj van, hanem azt mondjuk: Meglátogatott az Isten! És ebben benne van az is, hogy közben egy kicsit Istent okoljuk a bajért! Pedig Isten látogatása mindig kegyelmes látogatás, mindig valami nagy áldást jelent, jót hoz! "Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét.” (Lk 1,68) és "Isten megtekintette az ő népét.” (Lk 7,16) Jézus itt, Jeruzsálemben még egy utolsó alkalmat készített az Ő látogatásával a nép megtérésére. Azt jelentette ez a látogatás, hogy itt a nagy pillanat, amikor még jóvá lehet tenni mindent, amikor még el lehet kerülni a közeledő ítéletet, amikor el lehet fogadni Isten békeajánlatát. Ezért történt a látogatás, és ezt nem ismerte föl a szerencsétlen nép!

Ne félj attól, ha valami szenvedésben vagy megpróbáltatásban meglátogat az Isten, ne rettegve mondd, hogy “jaj, de nagyon meglátogatott az Isten”, hanem vedd komolyan, hogy valóban Isten látogatott meg. Hiszen ha valakit Isten meglátogat, akkor az nem jelenthet veszedelmet, csak áldást! Képzeld el, milyen nagy megtiszteltetés ért: látogatóban van nálad az Isten, az Úr Jézus Krisztus! Ne panaszkodj miatta, hanem használd ki a drága alkalmat, ilyenkor van a legközelebb hozzád. Mondj el neki mindent, beszéld meg vele a dolgaidat, tárd föl előtte a szívedet! Ne félj tőle, légy bizalommal hozzá, mondd el neki a bűneidet! Ezért jött meglátogatni! Nem azért vagy bajban, mert meglátogatott az Úr, hanem azért látogatott meg, mert bajban vagy, és segíteni akar rajtad! Ki akar menteni a bajodból, meg akar tartani az örökkévalóság számára! És milyen szomorú az, amikor valaki nem ismeri fel ezt a kegyelmi időt, amit az Úr az Ő kegyelmes látogatásával készít neki! Milyen szomorú, amikor azt kell mondania valakinek, amit itt Jeruzsálemnek mondott: Nem ismerted fel a te meglátogatásod idejét. Nem ismerted meg: másnak vélted, nem szerető gondoskodásnak, hanem büntetésnek. Nem használtad ki, hagytad, hogy elmúljék az életedből, nem adtál hálát érte.

De hát annyira tragikus a meglátogatás idejének ez a fel nem ismerése, hogy Jézusnak még sírnia is kell miatta? Igen, mert Jézus ezzel a látogatással az ítélettől akar megmenteni! És Ő tudja, hogy milyen rettenetes ítélet az, amitől meg akar menteni! Ő tudja, mi a kárhozat, mi a halál, mi az Isten büntetése, ítélete a bűn fölött! Ő mindezt végigszenvedte a keresztfán. Ezért tesz meg mindent, hogy megmentse tőle azokat, akikért meghalt, akikért szenvedett. Ezért kopogtat, ezért látogat, ezt a szabadulást kínálja mindig, újra! Ezt az áldást hozza. És Ő igazán tudja, hogy nincs nagyobb tragédia, mint ha valaki ezt el nem fogadja. Olyan nagy tragédia ez, hogy az Isten Fia sírva fakad miatta! Vajon temiattad is sírnia kell?

Bár szívből tudnánk könyörögni az ének szavaival:

Jöjj, királyom, Jézusom!
Szívem, íme megnyitom.
A gonosztól óvj te meg,
Meg ne rontson engemet.

Véreddel, mely el-kifolyt,
Mosd le rólam, ami folt;
Élet útját megmutasd,
Én meg nem találom azt.

Gyógyítsd meg sok nyavalyám,
Enyhíts szívem bánatán;
Kétség, gond ha gyötrenek,
Biztasd nádszál hitemet.

(464. ének 1-3. vers)

Ámen

Dátum: 1952. április 6. virágvasárnap.

Képzeljük el, hogy egy bálon megtörténik a következő eset. Érzéki, andalító zene szól. Piros, sárga és mindenféle hangulatvilágítás félhomályba borítja a nagy termet. Kavargó összevisszaságban keringenek az egymáshoz simuló párok, forró a levegő - és egyszerre félbeszakad a zene, megtorpannak a táncolók, a hirtelen beállt csendben valaki harsány hangon fölolvassa az emelvényen a Bibliából ezt az Igét: ne legyetek hitetlenekkel felemás igában, mert mi egyessége van Krisztusnak Béliállal? Ti az élő Istennek temploma vagytok, tisztítsátok meg magatokat minden testi és lelki tisztátalanságtól! (2Kor 6,16) Sokan fölzúdulnának, és úgy éreznék, hogy elromlott a mulatságuk, hetek múlva is keserű szájízzel gondolnának vissza az ünneprontó, oda nem illő szavakra.

És valóban: mi keresnivalója van a Bibliának egy bálon? Mi szükség van Isten szavára egy táncmulatságon? Semmi! Valóban semmi! És éppen ebből az ítéletből, hogy semmi keresnivalója nincsen, láthatjuk, hogy a farsangnak mennyire semmi köze nincs az Istenhez, mennyire idegen világ a farsang-világ az Isten világától! Annyira idegen, annyira más ez a kettő, ahogyan az Ige mondja: mint az igazság és a hamisság, mint a világosság és a sötétség, mint Krisztus és Béliál, mint hívő és hitetlen. Íme, már ez a kép is eléggé mutatja, hogy mennyire nem keresztyén dolog a farsang!

De képzeljünk most magunk elé még egy képet! Hajnalban mámoros, vidám társaság keresi az utat hazafelé. Nagyokat kacagnak, bizonytalan egyensúlyozással bukdácsolnak, lebeg utánuk a nyakukba csavarodott szerpentinszalag, csapzott hajuk még most is tele van konfettivel. Kényes frakk, drága estélyi selyemruha gyűrődik fáradt testükön. Egyszerre szembejön velük két ember, két félig megfagyott magyar, most jönnek az orosz frontról. Ruhájukat átlyuggatták az ellenséges golyók, lelküket megviselte az ellenséges izgalom, holtfáradtan támogatják egymást. A mókás társaság hirtelen kijózanodik, csendben elszégyelli magát a lelke mélyéig, és szinte észrevétlenül elkotródik az útból.

Csak aki nem akarja észrevenni, az nem látja, mennyire nem időszerű a farsang most, 1942 telén ebben az országban. Bármennyire igaz is az a megállapítás, hogy a szenvedő ember ott lop örömet, ahol tud, bármennyire igaz az is, hogy amikor a legnehezebb idők járnak az emberek fölött, amikor a legterhesebb viharfelhők gomolyognak az ég alján, éppen akkor keresik az emberek a legmohóbb szomjúsággal a mámort és jókedvet. Történetírók szerint sohasem voltak olyan híres dáridók ebben az országban, mint a tizenhatodik században a mohácsi vész után. Mégis igaz, hogy a táncos-mulatós jókedv nem áll jól egy ország társadalmának akkor, amikor sok százan és sok ezren közüle messze idegenben az életükkel védik az itthoni nyugalmat és rendet!

Talán többek lelkében is fölvetődik most a kérdés: miért az egyház hagyományosan ellenséges magatartása a farsanggal szemben? Az ifjúság, a fiatalság jogán követeli a szórakozást, miért ne szórakozhatnának hát a fiatalok? Mi kifogása lehet ez ellen a keresztyén egyházaknak? Sokszor hallottam már én is azt az érvet, hogy hiszen Jézus is elment a kánai menyegzőre! A félig keresztyének akarják a maguk kicsapongó életét a kánai menyegző félremagyarázott történetével alátámasztani. Az Úr Jézus nem azért ment el erre a menyegzőre, hogy ott mulasson, hanem hogy Isten csodálatos hatalmáról ott is bizonyságot tegyen, és ott is lelkeket mentsen. Nem azért ült bűnösökkel és vámszedőkkel egy asztalhoz, hogy belevegyüljön a társaságukba, és eddigi haszontalan életüket ezzel jóváhagyja, hanem hogy őket mint orvos meggyógyítsa. Mindennek ellenére hadd hangsúlyozzam nagyon határozottan azt, hogy a mi egyházunk nem a szórakozásnak az ellensége akar lenni, hanem a farsangnak. Valakit a napokban megkérdeztek, hogy miért nem jár mostanában templomba. - Most farsang van - felelte megütközve. - És farsangkor nem kell templomba járni? - kérdezték tőle. - Persze, hogy nem kell - hangzott a válasz -, hiszen a farsang hivatalos rendelkezések szerint is a mulatozások ideje!

Óh, nemcsak azért kárhoztatjuk a farsangot, mert ebben az időszakban észrevehető módon megcsappan a templomlátogatók száma, mert vasárnap délelőtt is sok református ember otthon alussza az egész éjszakai tánc kimerítő fáradalmait, s akik mégis elmennek a templomba, azok meg ott alusszák az előző éjszakai mulatozás fáradtságát - hanem azért, mert a farsang intézményessé teszi azt az egyébként is meglévő fogyatkozásunkat, amit megosztott-szívűségnek, vagy idénykeresztyénségnek nevezhetünk. Úgyis hajlik minden ember arra, hogy csak az egyik lábával lépjen be Isten országa területére, a másikkal kint maradjon a világban. Úgyis hajlandók vagyunk arra, hogy Istennel életünk csak bizonyos napjaiban és óráiban törődjünk, máskor pedig éljük a magunk életét. Úgyis megvan bennünk az az ösztön, hogy életünket két részre szakítsuk szét: egy világi és egy vallásos életre, egy magunknak szentelt és egy Istennek szentelt életre. Úgyhogy szinte két különböző életünk, két egymástól különálló énünk alakul ki: egy jobb és egy rosszabb, egy komolyabb és egy léhább. És a farsang törvényessé, intézményessé teszi ezt a kettéválást. Mesterségesen is úgy osztja be a naptárt, ahogyan a félkeresztyének szeretik elképzelni az életüket: néhány Istennek szentelt hét után következik néhány olyan hét, amit a léha Karnevál hercegnek szentelhetnek - az adventi és a karácsonyi áhítat csendessége után, hogy el ne unja magát nagyon az ember a sok ájtatosságban, s hogy meg ne savanyodjon az élete Isten közelségében, kell jönnie egy időszaknak, amikor a visszaszorított indulatok kedvükre kitombolhatják magukat. Majd - hogy az Isten se haragudjon azért meg rájuk túlságosan - egy nagy, böjti elcsendesedésben újra visszatérnek Istenhez. Mi tehát a farsang? Szezonkeresztyénség, idényvallásosság, öntudatlan lelepleződése vagy nyílt bevallása annak, hogy vannak az életünkben olyan időszakok és események, amelyekhez Istennek nem engedünk beleszólást!

Azért is ellene vagyunk a farsangnak, mert eredetében sem keresztyén, hanem tisztán pogány hatások alatt, pogány gondolkodással alakult ki. Mivel a középkorban különösen szigorúak voltak az ún. hamvazószerdával kezdődő böjti előírások, a nép azt mondotta: előbb hát mulassuk ki magunkat, együnk, igyunk, lakmározzunk! Eleinte csak egy napot szenteltek erre a lakmározásra, később már szombaton elkezdték, végül azután a vízkereszttől hamvazószerdáig terjedő időt egészen a mulatozásra szánták. A mintát ehhez a régi, pogány rómaiaktól vették. Ezek ugyanis Bacchusnak, a bor és mulatozás istenének tiszteletére rendeztek nagy vigalmakat, amelyeken teleették-itták magukat, álarcot öltöttek, és annak leple alatt sok feslettséget gyakoroltak. Ennek mintájára alakultak ki és fajultak el azután a mai farsangi szokások is, úgyannyira, hogy református őseink a tizenhatodik században a farsangot az ördögök ünnepének nevezték. Fel van jegyezve, hogy egy török követ, aki Bécsben, a császári udvarban tartózkodott farsang idején, azt javasolta a török császárnak, hogy ha valaha a keresztyének ellen háborút akarna viselni, azt farsang idején indítsa meg, mert akkor meg szoktak bolondulni a keresztyének. Íme, kívülállók így ítélkeznek a mi farsangunkról.

Ímé, ezért van ellene egyházunk a farsangnak. Ez azonban nem jelenti azt is, hogy ellenezné a szórakozást, a vidámságot, a jókedvet! Sőt nincs a világon még egy olyan derűs, boldog, vidám, gondtalan életforma, mint a keresztyénség! Semmi sem áll távolabb Jézustól, mint az, hogy követőinek a lelkét megsavanyítsa és megszárítsa! Ellenkezőleg: Ő azért jött, hogy boldoggá, igazán boldoggá tegyen bennünket. Egy egész prédikációt mondott arról, hogy milyen boldogok az Ő követői. A Hegyi Beszéd első mondataiban egymás után nyolcszor mondja boldogoknak, mégpedig minden viszontagság között is boldogoknak azokat, akik ővele élnek. Azért van olyan sok boldogtalan ember a világon, mert a boldogságot nem ott keresik, ahol van: Jézus Krisztusnál!

Nem ellensége Ő a szórakozásnak sem, csak más összefüggésben látja azt, mint a világ. Ma általában szórakozási őrület van a világon. Nagyon sok ember azért él, azért dolgozik, azért gürcöl, hogy amikor lerobotolta napi munkáját, legyen elég pénze a szórakozásra. Krisztus etikája szerint pedig azért kell szórakoznia a keresztyén embernek, hogy pihenten és felfrissülve tudjon újra hozzáfogni hivatása betöltéséhez. Igen: ellene van Krisztus minden olyan szórakozásnak, amit azért űz az ember, mert társadalmi kötelesség a számára, vagy mert problémái és lelkiismerete elől akar menekülni. Ellene van Krisztus minden olyan szórakozásnak, ami kifáraszt, kimerít, alkalmatlanabbá tesz a másnapi munkára - de kötelességévé teszi követői számára az olyan szórakozást, amely fizikailag pihentebbé, szellemileg rugalmasabbá teszi őket.

És van még egy szempont: magyarságunk szempontja. Ha már semmiképpen sem tudja valaki elképzelni a kalendáriumot farsang nélkül és a farsangot bálok nélkül, miért kell megtanulnia fiatalságunknak a magyar lelkétől idegen mulatozást? Miért lehet csak néger muzsikára, vérpezsdítő néger táncban kedvét lelni, emberhúst áruló szépségversenyekben gyönyörködni? - és miért ne lehetne elképzelni olyan összejövetelt, ahol a rendezőség megtanítja a közönséget régi, elfelejtett magyar népszokásokra, gyönyörű ősi magyar dallamokra, a magyar néplélek legősibb és legértékesebb termésére? Miért nem tudunk úgy szórakozni, hogy az magyar öntudatunkban tegyen bennünket erősebbekké?!

És végül még valamit, a legfontosabbat! “Ti az élő Istennek temploma vagytok” - mondja az Ige. A templom jelképesen az Isten lakóháza, hajléka, az a hely, ahol az Isten jelen van, amelyet a Szentlélek tölt meg. Ahogyan Pál apostol egy másik helyen mondja: “Nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Lélek temploma?” (1Kor 6,19) Miként a templomot sem használhatjuk fel egyik nap istentiszteletre, másik nap borkimérésre, harmadik nap táncestély tartására - mert meggyaláznánk vele az Isten házát -, éppúgy nem lehetséges az sem, hogy vasárnap az Istené vagyok, hétköznap a világé - adventben és nagyböjtben áhítatoskodom, farsangban mulatok. A templom mindenkor és teljesen az Istené! Csak olyan dolog történhetik benne: ami az Isten dicsőségét szolgálja.

Isten azt akarja ezzel mondani, hogy minden napom és minden cselekedetem egészen az övé kell, hogy legyen. Joga van hozzá, hogy totális igénnyel lépjen fel velem szemben, mert nagy árat fizetett értem: Jézus Krisztus személyében önmaga életével fizette meg a váltságdíjat érettem. Nemcsak az az idő az övé, amit a templomban töltök, hanem a munkámnak, pihenésemnek, szórakozásomnak az ideje is! A keresztyén ember a böjtben is derűs, és a farsangban is komoly. A Krisztust követő ember szórakozni is, vidám, jókedvű társaságba is az Isten kezét fogva megy, és mindaddig szórakozhatik nyugodt lelkiismerettel, amíg ezt a szent kezet nem kell elengednie.

Sokan kérdezik tőlem, szabad-e táncolni, szabad-e egy komoly keresztyén embernek ezt vagy azt csinálni, ide vagy oda elmenni. Az ilyen kérdés rendszerint azt árulja el, hogy az illető nem szereti eléggé Jézust: azt keresi, hol lehetne tágítani a keresztyén önfegyelmezésen, mit lehetne még megtartani az Isten nélküli világ életformájából. Minden szabad a keresztyén embernek, ami teste és lelke templom-jellegét meg nem változtatja, ami a Szentlélek templomát meg nem gyalázza.

Valamire mégis jó a farsang: Arra, hogy megszégyenít! Így, az Ige világosságánál rádöbbent arra, hogy mennyire összekeveredik bennünk a világosság a sötétséggel, az igazság a hamissággal, Krisztus Béliállal, Isten temploma a bálványokkal. A mai időkben nem karneválra, hanem önvizsgálatra és imádkozásra van szükségünk! Nem hiába van farsang, ha Krisztus és a Sátán között megosztott felemás életünket látva, szívünkig hat Pál apostol felhívása: “Szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi megszentelésünket”. (2Kor 7,1)

Ámen.

Dátum: 1942. február 1.

Egy gyülekezet rendszerint akkor szokott tudomást venni arról, hogy konfirmáló ifjúsága is van, amikor pünkösd másnapján ott látja maga előtt az ünneplő ruhába öltözött ifjú sereget. Talán akkor meghat bennünket az ünnepi dísz és az áhítatos fiatalság látványa, de azután hamar napirendre térünk a megszokott tény felett, hogy íme, megint megtörtént negyven-ötven gyermek konfirmációja. Hogy azonban hogyan, milyen előkészületek után jutottak el azok a gyermekek idáig, és hová lesznek a szép ünnepség után, azzal már nem nagyon szokott egy gyülekezet törődni. Nos, hát valahogy nem jól van ez így! Azért vezettük mostan fel őket, hogy az egész templomi gyülekezet láthassa, és lélekben mintegy magához ölelhesse az idén konfirmációra készülő ifjúságát. Nézzetek rájuk: itt ül közöttünk a jövendő gyülekezetnek, az utánunk jövő magyar református nemzedéknek egy darabja, egy csoportja. Nemsokára beállnak majd közénk, a mi sorainkba, és velünk együtt járulnak ide a megterített úrasztalához.

Őközülük kell, hogy majd kikerüljenek ennek a gyülekezetnek a jövendő presbiterei, talán lelkipásztora is, gyülekezeti munkásai, édesapái és édesanyái, akik a még későbbi nemzedékeket tanítják majd imádkozni és zsoltárokat énekelni. Szép zsoltáraink vagy az ő ajkukon zengenek majd tovább, vagy egészen elnémulnak. Református hitünk vagy az ő szívükben él majd tovább, vagy egészen kialszik. A mi halálunk után üresen maradozó helyeinket vagy gyermekeink foglalják majd el, vagy senki. Ennek a gyülekezetnek az élete vagy bennük folytatódik majd tovább, vagy lassan elfogy és megszűnik. Érezzük-e mi, felnőttek, mennyire nem közömbös, hogy van itt a gyülekezetünkben egy konfirmációra készülő ifjú sereg, a jövendő magyar református egyház ígérete, reménysége, lehetősége? Érezzük-e, hogy ifjúságunk konfirmációi előkészülete nem annak a néhány gyermeknek és oktatójuknak a magánügye, hanem az egész gyülekezet közös ügye, létkérdése? Érezzük-e, hogy mindnyájan felelősek vagyunk ennek az ifjú seregnek az élő hitre jutásáért, gyülekezetünkbe való beépüléséért, vagy a világban való elkallódásáért?

Azt mondja az Igénk: “A kiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban; A kiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által.” Azt jelenti ez, hogy ennek a gyülekezetnek az ifjúsága nem külön test, ami önmagában növekedik vagy nem növekedik szent templommá az Úrban, hanem szerves része a felnőttek gyülekezetének. Nem jövevények és idegenek, hanem a mi mennyei polgártársaink, és Istennek háza-népe, gyülekezetünk testének egyik legfontosabb része. Fiatalok és idősebbek együtt képeznek egy egységes épületet, akikből a láthatatlan templom tevődik össze. És ennek a lelki templommá épülésnek egyik legfőbb törvénye az Ige szerint, hogy az egész gyülekezet: ifjúság és felnőttek gyülekezete együtt növekedjék, együtt építtessék lelki házzá, Isten hajlékává a Szentlélek által! Vagyis azt jelenti ez, hogy ezt az ifjúságot nem a konfirmáló lelkipásztornak, hanem magának a gyülekezetnek kell beleépítenie a saját maga épületébe. Ifjúságunk konfirmációi előkészítése a gyülekezet egészének a közös ügye, szent feladata, legáldottabb felelőssége, amiért számot kell egyszer adnunk az egyház Ura előtt!

Ennek az előkészítésnek csak az egyik tényezője a különórákon történő konfirmációi oktatás. Szinte azt mondhatnám, hogy ez a lelkipásztori szolgálatnak a legnehezebb része. Mert miről van itt szó? Arról, hogy meg kell vetni egy jövendő hitéletnek az alapját! Igénk az apostoloknak és prófétáknak alapkövén való fölépíttetésről beszél, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus. A konfirmációi előkészület az a drága, Isten által ajándékozott külön kegyelmi idő, amikor egy fiatal lélek ráhelyezkedhetik az apostolok és próféták alapvetésére, és hozzáerősíttetik egy életre szólóan a szegletkőhöz, az Úr Jézushoz. A konfirmációi oktatás az a hely, ahol a fiatal léleknek úgy kell találkoznia Megváltó Urával, hogy ez a találkozás véglegessé és döntővé váljék egész életére. Egy nagy bemutatkozásnak kell történnie: bemutatjuk a megfeszített és feltámadott Krisztust a gyermeknek, és a gyermeket az Úr Jézusnak! Megismertetjük vele a Krisztus által történt megváltás szépségét és gazdagságát, odaállítjuk a kegyelem valósága elé, és azután rábízzuk a döntést. Ó, jaj, olyan kevesen vesszük komolyan, hogy élet vagy halál függ gyermekünk számára ettől a döntéstől! A konfirmáció után hamarosan kikerülnek gyermekeink az életbe, szerteszét szóródnak, sokuk számára ez az utolsó alkalom, amikor a gyülekezet még kinyújthatja feléjük a karját, és gondoskodhat az oktatásukról. Fel kell tehát úgy készítenünk őket, hogy magukkal vigyék azt a bizonyos egy szükséges dolgot, ami az életben és majd a halálban olyan nagyon nélkülözhetetlen lesz számukra!

Tudjátok-e, hogy máris rettentő küzdelem folyik gyermekeitek lelkéért? Pedig még védi őket az otthon és az iskola. De éppen az otthon és az iskola megrozzant falának repedésein át szivárog be hozzájuk és veszi körül őket a világ a maga csábításaival, kísértéseivel, akadályaival és kényszerítő eszközeivel. Én foglalkozom gyermekeitekkel, és a velük való beszélgetés közben sokszor olyan világosan látom, milyen rafinált, nehezen észrevehető eszközökkel dolgozik a Sátán, hogy megzavarja a konfirmációi előkészületek komolyságát és mélységét. Pedig ez az idő soha többé vissza nem térő, egyszeri alkalom gyermekeink életében. Most még itt van előttünk a fiatal lélek. Serdülő korának legnehezebb idejét éli. A valóságos élettel való első találkozásai már mögötte vannak, és most keresi a továbbvezető utat az életben. És éppen a fejlődésnek és keresésnek erre az idejére esik a konfirmációi oktatás. Milyen nagy dolog, hogy ebben az időben lehet és kell megmondanunk néki, mi az, ami az életének egyedül célt és értelmet ad, mi az, ami az életét a haláltól, az örök haláltól megmentheti. Ha most meg nem mondjuk ezt néki úgy, hogy megértse és elfogadja, ki fog ezzel az egész üggyel később törődni? Ha most nem adjuk néki az evangélium lámpását a kezébe, nem fog-e egy egész életen át sötétben botorkálni és tévelyegni?! Érzitek-e, milyen halálosan fontos és felelősségteljes szolgálata ez a gyülekezetnek a maga serdülő ifjúságával szemben? Szándékosan mondtam, hogy a gyülekezet szolgálata, mert a konfirmációra való előkészítésnek csak egyik tényezője a lelkész által vezetett oktatás. A másik a szülőknek, úgy is mint egyháztagoknak a segítő közreműködése, vagyis amit a gyermek otthon lát és hall. Gyermekeinket a konfirmáció által be akarjuk vonni, bele akarjuk építeni a gyülekezet közösségébe. De lehet-e ennek a törekvésnek sikeres eredményét várni akkor, ha a szülők maguk nem épültek bele már előbb a gyülekezeti közösségbe? Hogy tud megszilárdulni egy gyermek most kialakuló hitélete, ha otthon a szüleitől mást hall és lát, mint a konfirmációi órán? Mindaz, amit a hitről, a keresztyén élet szépségéről, öröméről tanítunk neki, csak tananyag marad a számára, ha nem látja annak élő példáját otthon a ti életetekben.

Lehet-e várni jó eredményt akármilyen komolyan vett oktatástól, ha nem folytatódik az szemléltető oktatással az otthoni életben? Hiába akarjuk mi rengeteg fáradsággal és imádsággal hozzámalterozni a gyermek lelkét a szegletkőhöz, az Úr Jézushoz, ha nem látja otthon a szülői házban, hogyan történik egy életnek a Krisztuson való felépülése a gyakorlatban! Hogyan várhatjuk, hogy a fiatalok örömmel vegyenek részt az igehirdetésen és az Ige hallgatásában, ha az édesapa vagy édesanya nagy ritkán, vagy egyáltalán nem szokott részt venni rajta? El tudjátok-e ti, szülők képzelni, milyen nehéz egy gyermeknek megtanulni imádkozni és Bibliával élni, ha sohasem látja ezt tőletek? Volt már olyan konfirmandus leánykám, akit az előkészületi idő alatt nagyon megragadott az Úr Lelke. Olyan megható áhítattal foglalkozott az Úr dolgaival, s annyi reménységgel láttuk lelki növekedését! Konfirmáció után is még néhány hónapig itt ült mindig, csillogó szemekkel hallgatta az igehirdetést. Nagy fájdalma volt, hogy szülei sohasem jönnek el vele. Most már ő sem jár régen, megoltotta szívében a Szentlelket a szülők közönye!

Kedves Szülő Testvérem! Ha nem mindegy neked, hogy hívő életű ember lesz-e gyermekedből, vagy hitetlen - és ugye, nem mindegy? -, akkor különösen most, az előkészület kegyelmi idejében vedd nagyon komolyan a szívedre, amire Isten kér most itt, a gyermeked előtt: “Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. És ez ígék, amelyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben. És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz. És kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között. És írd fel azokat a te házadnak ajtófeleire és a te kapuidra.” (5Móz 6,5-9) Akkor épül rá gyermeked élete a legbiztosabb fundamentumra, Krisztusra, ha veled együtt épülhet rá, ha együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által!

És végül ifjúságunk konfirmációi előkészítésének aktív tényezője kell, hogy legyen az egész gyülekezet is. A felnövekvő fiataloknak bele kell épülniük a felnőttek gyülekezetébe. És itt van a gyülekezet felelőssége az ifjúságával szemben! Ha ezt a feladatot a gyülekezet nem tudja teljesíteni, ha a konfirmációi ünnepély után nem maradnak közöttünk ifjú testvéreink, hanem leszakadozva a gyülekezet testéről szétszóródnak, ki megy akkor utánuk? Megtalálják-e még akkor valaha a templomba visszavezető utat? Igen, ennek a gyülekezetnek most kell megtennie minden tőle telhetőt ahhoz, hogy ifjúsága előtt a gyülekezetbe vezető utat el ne zárja, hanem egyengesse, megkívántassa.

Az egyház súlyos időknek néz elébe egy olyan világban, amely az egyházat lenézi, megveti, elmaradottnak ítéli, és bizalmatlan vele szemben. Elismeri a világ, hogy az egyház ideálja nemes dolog, üzenete örvendetes, célja magasztos, alapítója a legnemesebb egyéniség volt, akit valaha ismert ez a föld, de azt is tudja a világ, és szemre is hányja, hogy az egyház nagyon sokszor nem az általa hirdetett magasztos eszmékkel egyező módon él. Ifjúságunk is egyre jobban megismeri a világnak ezt a kritikáját az egyházzal szemben. És lassan azt is észreveszi, hogy ezek a hibák, amikkel az egyházat vádolják, valóban megvannak.

Azután ne feledjük, hogy ifjúságunk egyébként is csalódott, kiábrándult a felnőttekből. Bizalmatlan a felnőttek ügyeivel szemben, és sajnos erre elég alapos oka is van. Annál nagyobb tehát a felelősségünk velük szemben! Milyen presbiterek válnak fiainkból, ha üres presbiteri széksorokat látnak vasárnaponként a templomban? Hogy fogják majd szeretni ezt az egyházat, ha most nem érzik a gyülekezet szeretetét és törődését magukkal szemben? Milyen gyülekezeti közösségbe épülhetnének be, ha mi, felnőttek sem vagyunk áldott, meleg, testvéri szeretetközösségben egymással? A mi legnagyobb, közös gyülekezeti felelősségünk az ifjúsággal szemben az, hogy olyan vonzó módon tudjuk a szentek közösségét odaélni eléjük, hogy ők vágyódjanak, kedvet kapjanak részt venni benne. Tudná-e ezt a szent felelősséget vállalni ez a gyülekezet az ifjúságáért?!

És még valamit: mindabban, amiről beszéltünk, a legfőbb munkálkodó tényező a Szentlélek Isten. Egyedül Ő építheti ezt a gyülekezetet ifjúságával és idősebb nemzedékével együtt az apostolok és próféták alapvetésén lelki házzá, szent templommá az Úrban. De Ő sem végzi el ezt az építést nélkülünk! A legkevesebb, amivel a Szentlélek gyülekezetépítő munkájához hozzájárulhatunk, az, hogy nagyon komolyan imádkozzunk érte! Én is ezt teszem! Konfirmandusainkat is minden órán erre biztatom. Most a szülőket és az egész gyülekezetet is kérem: hordozzák rendszeres imádságaikban ifjúságunk konfirmációi oktatását, élő hitre jutását és a gyülekezetbe való beépíttetését! Könyörögjünk nagyon komolyan és nagyon gyakran azért, hogy öregek és fiatalok, mi mindnyájan együtt építtessünk Isten hajlékává a Lélek által! Ő megteheti, és meg is teszi, ha felelősségünk tudatában kérjük!

Ámen

Dátum: 1948. február 29.

A gyülekezetünkben általánosan használt bibliaolvasó vezérfonal szerint - mint tudjátok - a Márk evangéliuma végén Megváltónk keresztre feszítése történetét olvastuk a mai napon. Vagyis a keresztről való beszédet. Mi hát az a keresztről való beszéd, amiről alapigénk is szól? Nem magyarázom, inkább elolvasom: Mk15,20-41. Ez a keresztről való beszéd. És ezt mintegy kiértékeli egy bizonyos szempontból Pál apostol, amikor azt mondja, hogy “a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik megtartatunk, Istennek ereje.”

A mi fülünkben kegyeletsértően hangzik Krisztus keresztjére nézve az a megállapítás, hogy bolondság. Pál azonban még közelebb élt ahhoz a korhoz, amelyben jól érezték még az emberek azt a szégyent, ami a kereszthalálhoz tapadt. Gonosztevőket, gyilkosokat szoktak kereszthalállal kivégezni. Mit akar hát az apostol olyan világmegváltóval, akiről maga hirdeti, hogy a legszégyenteljesebb halállal, vesztőhelyen fejezte be földi pályafutását? Nem csoda, ha sokan megbotránkoztak a keresztről való beszéden.

Ma ez a szégyenjel a kereszténység legszentebb jelvényévé vált. A Koponya hegyéről odakerült templomtornyok, katedrálisok tetejére, utcakereszteződésekre, aranyláncon függve női nyakakat ékesít. Látszólag tehát nagy tisztelet veszi körül, mégis e külső tisztelet és ragyogás mögött is az maradt Krisztus keresztje, ami volt kétezer esztendővel ezelőtt: bolondság és botránkozás azoknak, akik elvesznek, és Istennek ereje azoknak, akik megtartatnak. Megütközés köve, kritikus pont a kereszt, amelynél két nagy csoportra válik az emberiség: az elveszőkre és a megtartandókra. “Ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására.” Miben áll hát a keresztről való beszéd bolondsága és ereje?

Mindenekelőtt az emberi gőg, a bennünk lévő öntudatos vagy tudatlan kevélység az, amely nem tudja elviselni a keresztről való beszédet. Ez ugyanis éppen a magasan hordott öntudatot töri össze, hajlítja meg, amikor a beképzelt, gőgös embert elveszett bűnösnek jelenti ki, olyannak, akin már csak így, a kereszthalállal lehetett segíteni, akit csak ezen az egy módon, Krisztus föláldozásával lehetett a kárhozattól megmenteni. Képzeljünk el egy köztiszteletben álló embert, akiről mindenki csak a legjobbat tudja és szokta mondani, aki már-már maga is elhiszi magáról mindazt a jót, amit másoktól hallani szokott: milyen megdöbbentő, amikor Krisztus keresztje éppen az ellenkezőjét mondja neki, mint mindenki más: Nézd, ez a véres kereszt temiattad van! Te vagy az oka, hogy nekem meg kellett halnom rajta! Te vagy az, aki olyan mélyen süllyedtél bele bűneidbe, hogy Istennek kellett meghalnia érted, hogy el ne vessz, el ne pusztulj, hogy mégis megmenekülhess!

Megalázó az, amikor kiderül rólam, hogy ilyen nagy bűnös vagyok! Ösztönösen tiltakozik ellene az önérzetünk! Olyanforma érzés lehet ez, mint amikor a beteg megrémül a lelkész láttán a kórházi ágyon: hát már annyira vagyok, hogy lelkész jön hozzám? Vagy ahogyan én éreztem magam négy évvel ezelőtt, amikor gyomorfájdalmak miatt megvizsgáltak, és rögtön ott akartak tartani, megoperálni. Elképedtem: Ilyen nagy a baj? Igen, a keresztről való beszéd hallatára ilyen elképedés támad az ember lelkében: Ilyen nagy a baj? Ennyire veszedelmes a helyzetem? Ide jutottam én? Képtelenség! Olyan sértés, olyan támadás ez az énünk ellen, hogy nem csoda, ha sokan megbotránkozva elfordulnak tőle, mint értelmetlen bolondságtól.

Azután megbotránkoztat a keresztről való beszéd azért is, mert itt látom meg, hogy nekem is csak ugyanazon az egyetlen módon lehet üdvözülnöm, Isten kegyeibe bejutnom, mint a legnagyobb gonosztevőnek: Krisztus halála érdemében bízva. Isten tőlem sem kíván kevesebbet, és a másiktól sem többet. A keresztfán megfeszített latortól, a közömbös századostól, a kegyetlen papoktól éppúgy, mint a siránkozó Máriától, a kétségbeesett János apostoltól egyaránt csak azt, hogy mindenik felismerje Jézusban a Megváltóját, azt, hogy éppen őérette adatott halálra Isten Fia!

Botránkoztató a keresztről való beszéd, mert azt hirdeti, hogy Isten ugyanazt az árat fizette érettem is, mint teéretted, vagy mint az általad legmegvetettebb emberért! Hát valóban ennyire nem volna Isten szemében semmi különbség az egyik ember és a másik ember között? Valóban ennyire csak az emberi gőg kitalálása volna az a sokféle szintkülönbség, amit magunk között látunk? Az ilyen beszédre csak kétféleképpen lehet reagálni: vagy megbotránkozva elfordulni tőle mint bolondságtól - vagy elhatározni, hogy levetjük egymás előtt az álarcot, hiszen Krisztus keresztje tövében nyomorultul egyformák vagyunk: kárhozatra méltó bűnösök!

És bolondság a Krisztus keresztje azért is, mert egyszerűen ellenkezik a józan ésszel. Ki tudja fölfogni azt, hogy Krisztus érette meghalt? Ki tudja megérteni, hogy Jézus helyettesít engem a büntetés kitöltésében és a halálban? Vannak dolgok, amiket csak személyesen végezhet el az ember, nem veheti igénybe mások helyettesítését. Az éhes ember helyett nem lakhat jól valaki más, a beteget nem helyettesítheti senki az orvosság bevételében vagy a műtét kiállásában. A diák helyett nem tanulhatja meg a leckét a szülő. A kivégzésre ítélt gyilkos helyett senki sem nyújthatja oda a nyakát a hurokba. És a kereszten mégis valami ehhez hasonló helyettesítés történt. Szó szerint az történt, amit egyik szép énekünk így fejez ki:

S mily büntetés, mit a világ Reád mért?
A jó nyájőrző szenved a juháért;
A bűnért, melyet szolgák elkövettek,
Az Úr fizet meg.

Meghal a jó, ki hűség volt s alázat,
Az él, ki Isten bántására lázadt;
A vétkes ember sértetlen, s bilincsben
Ott áll az Isten.

(340. ének 4-5. vers)

Hát ki érti ezt? Nem áll-e mindez ellentétben a józan emberi ésszel? Az egész helyettes szenvedés, helyettes elégtétel tanítása nem bolondság-e az ember számára? De ha még elfogadom is nagy nehezen, hogy Jézus meghalt egy emberért, ott van az újabb bolondság: hogyan lehet elég az Ő halála minden emberért? Egy siketnéma tanuló egyszer ezt írta fel a táblára: Nem értem, hogy Jézus halála hogyan lehetett elégtétel minden ember helyett? A nevelője egy pillanatig nem tudta, mit feleljen, majd hirtelen kiment, és visszatért egy nagy kötény száraz levéllel. A leveleket kiöntötte az asztalra, lehúzta briliáns gyűrűjét, és odatette melléjük. A siketnéma arca felragyogott: Értem már - írta a táblára - Jézus, a gyűrű többet ér, mint az összes többi ember! De nem bolondság-e egy gyémántgyűrűt odaadni egy halom száraz levélért? Bizony, bolondság! Mivel ezt értelmesebb szóval nem tudjuk kifejezni, kegyelemnek nevezzük! Isten kegyelme mindenkor bolondság az emberi elme számára, és ezt a bolondságot mi vagy kikacagjuk, vagy leborulva imádjuk!

Akármilyen bolondság is a keresztről való beszéd azoknak, akik elvesznek, nekünk, akik megtartatunk, Istennek ereje! Ezen a bolondságon, a keresztről való beszéden át árad bele mégis Istennek ereje ebbe a nyomorult világba. Egyedül ezen át tapasztalhatom meg Istennek a kárhozattól megmentő erejét. Csodálatos az, hogy ahol valaki a keresztről való beszédet hittel hallja, ott elkezdődik az örök élet! Ott - mint egy dohos levegőjű szobában, amikor huzat támad - beömlik az örök élet levegője. Egyszer egy haláltól félő ember kérte a lelkészt, hogy adjon neki vigasztalást. Egyet azonban kikötök - mondta - Jézusról ne beszéljen! Istenről beszélhet, őt ifjú koromtól ismerem. A lelkész elkezdett beszélni neki Isten szeretetéről. Másnap Isten mindenhatóságáról. A beteg láthatóan kezdett megnyugodni. Harmadnap Isten szentségéről volt szó. A beteg nyugtalankodni kezdett. Negyedik nap a lelkész Isten igazságosságáról beszélt. A beteg nem bírta tovább, elküldte őt. Ötödik nap nem is jött. Hatodik napon hívatta a beteg. Úgy érzem - mondta - mintha máris a pokolban volnék! Ekkor a lelkész elkezdett beszélni neki Isten kegyelméről, a keresztről, Krisztus váltsághaláláról. A beteg pedig nem tiltakozott, hanem boldogan ragadta meg a kegyelmet és az örök életet! Én is gyakran láttam már csendes lelki beszélgetések alkalmával fölragyogni emberi szemekben az örök élet fényét. De mindig kizárólag csak akkor, amikor a keresztről való beszéd hangzott közöttünk. Ismered-e már a keresztről való beszédnek ezt az örök életre megmentő erejét?

De nemcsak megmentő erő árad a Krisztus keresztjéből, hanem megtisztító erő is. Nem vetted-e észre, milyen emberfölötti erő kell ahhoz, hogy szentül élhess? Hogy legyőzhessed magadban mindazt a sok rossz tulajdonságot, szenvedélyt, idegességet, amit röviden bűnnek nevezünk? Nem vetted-e észre, milyen félelmetes hatalom a Sátán az életünkben, mennyire nem bírunk szabadulni a hatása alól? Hiába a nevelés, a kultúra, minden emberi erőfeszítés, büntetés, hogy a lelkünkhöz és testünkhöz tapadt bűnt lemoshassuk. Jobbá lenni, megváltozni, megszentelődni csak a keresztről való beszéd ereje által lehetséges. A pusztai vándorlás alatt mérges kígyók marták össze Isten népét. Mózes az Úr rendeletére rézkígyót csináltatott. Aki erre rátekintett, meggyógyult a halálos marástól.

Egyedül Krisztus vérében van meg a bűn mérgének az ellenszere, ellenmérge. Valami csodálatos és megmagyarázhatatlan erő árad a megfeszített Krisztusból. Aki lelki szemeivel komolyan ránéz, aki Őt szüntelenül maga előtt látja, abba átömlik Isten ereje, és ez erő birtokában nincs többé kiszolgáltatva a Sátán erejének. “Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgymint az Úrnak Lelkétől”. (2Kor 3,18) Úgy “szemléld” Krisztust, mint a beteg a Napot! Tedd ki magad az Ő dicsősége sugarának! “Akik Őreá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.” (Zsolt 34,6)

A te számodra is erő a keresztről való beszéd, Istennek megváltó és megtisztító ereje. Nem ez az erő gyöngült meg vagy fogyott el, hanem a Benne való hitünk. Legyen hát az a magatartásunk, amit ez az ének fejez ki:

Rád tekint már hitem,
Megváltóm, Istenem,
a Golgotán:
Halld könyörgésemet,
És vedd el vétkemet,
Mostantól hadd legyek
Tied csupán.

Szívemet töltse be
Kegyelmed ereje
Buzgósággal!
Meghaltál érettem;
Add: szívem s életem
Teérted éghessen,
Forró lánggal!

(466. ének 1-2. vers)

Ámen

Dátum: 1952. február 17. (du.)

A Bibliának abban a fejezetében, amelyikből most az alapigét vettem, le van írva egy nagy csatajelenet: az Úr tábora ütközik meg ősi ellenségével, a filiszteusokkal. Isten melléje áll az ő bűnös, de a komoly megtérés jeleit mutató népének, megsegíti őket a harcban, így az Úr és az ő népe csodával határos módon nagy győzelmet arat az ellenség fölött. A győztes seregek még üldözik a megvert ellenség maradékát, amikor Sámuel próféta keresett egy nagy követ, s azt felállította az út mentén örök emlékeztetőül Isten dicsőséges szabadítására. Elnevezte Ében-Háézernek, azaz a megsegítés kövének, mert mondá: “Mindeddig megsegített bennünket az Úr!” Akik erre járnak, azoknak hadd legyen ez emlékeztetés Isten kegyelmes segítségére, és biztató bátorítás a vándorút folytatására.

Most, amikor Pasaréti Egyházközségünk tizenöt éves születésnapjára emlékezünk, ilyen láthatatlan határkő mellett halad el életünk vándorútja. Másfél évtized egy egyházközség életében nem nagy idő, de alkalom arra, hogy leüljünk pár pillanatra, és visszatekintsünk a megtett útszakaszra, fölmérjük helyzetünket, és tájékozódjunk az út folytatását illetően. A mi tizenöt esztendős határkövünkön is ez a biztató fölírás olvasható: Ében-Háézer, azaz mindeddig megsegített minket az Úr. Legelőször is nagy, alázatos hálaadásra biztat. Miben látszik meg különösebben, hogy mindeddig megsegített minket az Úr? Nem akarom fölsorolni, mert kifogynék az időből, inkább csak nagy vonásokkal fölvázolom.

Ha csak a puszta létünkre gondolunk, máris hatalmas bizonyságát láthatjuk az Úr kegyelmes segítségének. Nem nagy idő másfél évtized, de az utolsó tizenöt év az! Évszázadnyi eseményhalmaz sűrűsödik össze benne, egy egész világ letűnésének, és egy másik világ születésének fájdalmasan vajúdó, szenvedésekkel és reménységekkel teli korszaka. Ítéletidő, tele romokkal, és a romokból való újjáéledés erőfeszítéseivel! Nem volna-e már elég ok a hálára az is, hogy egyáltalán túléltük ezt az időt, hogy itt vagyunk? Nem az Úr különös kegyelme és gondoskodása bizonyul-e kézzelfogható valóságként abban a puszta tényben, hogy élünk? Mindnyájan regénybe illő történeteket tudnánk mondani arról, hogy hányszor függött hajszálon az életünk, és milyen isteni csodák sorozata volt a megmaradásunk. Óh, bár nagy-nagy hálával látnánk meg, milyen tündöklő betűkkel ragyog itt, a határkövön a felírás: Mindeddig megsegített minket az Úr!

Igen, hálaadásra biztat az a tény, hogy itt vagyunk, de még sokkal nagyobb hálára ad okot az, hogy gyülekezet vagyunk, hogy mint Krisztus gyülekezete vagyunk itt! Azok a kevesek, akik láttuk és végigéltük ennek a gyülekezetnek az alakulását, az ébredező élet csíráit, a megható buzgóságot, új és új terveket, ötleteket megimádkozó igyekezetet, a virágzó tavasz örömét, ígéretét, az első szeretet lobogó lángját, a Gábor Áron utcai házban összegyűlő, maroknyi hívek áhítatát; - akik láttuk ennek a templomnak a helyén a szemétdombot, majd a gyorsan épülő falakat. Akik hallottuk először megcsendülni kis harangunkat, fölbúgni az új orgonát, akik láttuk a beomlott falakat, kilenc tátongó sebből vérezni ezt az épületet, és akik láttuk megint begyógyulni ezeket a sebeket, meg sok más sebet - igazán szívünk teljességéből tudunk bizonyságot tenni arról, hogy mindeddig megsegített bennünket az Úr!

De ha ezeket nem mindnyájan láttuk is, azt mindnyájunknak, akik itt vagyunk, szabad tudnunk, hogy Isten népe vagyunk, akiket az Ő szent Fiával és egymással való testvéri közösségre választott, gyűjtött egybe. Gyülekezet vagyunk. Azt jelenti ez, hogy édes testvérei egymásnak, összetartozunk, a Krisztus halála érdeméért kegyelembe fogadott fiak vagyunk. Édesatyánk van, Aki egyformán szeret mindnyájunkat, Megváltónk van, Aki egyformán levezekelte mindnyájunk bűnét. Otthonunk a világ, mert az is a mi Édesatyánk gondviselő hatalma alatt áll. Otthonunk az egyház, mert Megváltónk a feje és éltetője. Otthonunk a mennyország mint ránk váró gazdag örökség. Mindennek a hitben való elfogadására és megélésére alakult és áll fenn már tizenöt esztendeje ez a gyülekezet is! Ezért hirdettette Igéjét Istenünk, óh, hányszor! Ezért hívott meg asztalához, óh, mennyi megújuló szeretettel! És ha arra gondolunk, hogy voltak emberek, akik ebben a templomban kaptak bizonyosságot bűneik bocsánatáról, itt lélegezték be először az örök élet megújító erejét, vannak, akik ebben a gyülekezetben érezték meg Krisztusnak emberi szíveken keresztül hozzájuk elérő szeretetét: nagy hálával tehetünk bizonyságot arról, hogy az elmúlt tizenöt esztendőben Valaki járt itt, hallottuk a szavát, éreztük áldott keze érintését, szíve melegét, Szentlelke titokzatos munkáját! Igen, igaz, hogy mindeddig megsegített minket az Úr! Áldott legyen érte az Ő szent neve!

Igen, megsegített, adta a segítségét, árasztotta a kegyelmét, bőven! Ez igaz. De azt a segítséget el is kell fogadni, azt a kegyelmet meg is kell élni nekünk! És hogyan fogadtuk el? Hogyan éltük meg? Megtartotta az életünket, de vajon megértettük-e, hogy miért, mi célból? Csak a puszta létért?! Ugye, nem! A Bibliából tudjuk, hogy minden élő lélek az Úr szolgálatára van teremtve. Létünk legnagyobb méltósága és szabadsága, hogy szolgálhat az Úrnak, szolgálhatja az Ő dicsőségét, cselekedheti az Ő akaratát. Nem mintha Istennek szüksége lenne a mi szolgálatunkra, hiszen mit tudnánk mi tenni, amit Ő sokkal dicsőségesebben és hatalmasabban ne tudna megcselekedni? És íme, mégse akar nélkülünk cselekedni! Isten nem akar magának megmaradó Isten lenni! A mi számunkra akar élni, és azt akarja, hogy mi se magunknak, hanem Őneki éljünk! Ő úgy akar szeretni bennünket, hogy mi is szeressük Őt. Úgy akar Urunk lenni, hogy mi szolgáljuk Őt! Neki szolgálva élni, családi szeretetközösségben vele: ez volna létünk értelme. E célból tart életben, ezért tartott meg, segített meg viharokon át mind e mai napig.

S vajon mennyit valósítottunk meg életünknek ebből a céljából? Mennyire szabadultunk fel vágyaink, indulataink, az önmagunknak való élés megkötözöttségéből? Mennyit közeledtünk Hozzá, mennyi fáradságunk, munkánk égett el az Ő oltárán az Ő dicsőségére? Nem mondhatná-e ránk is, amit annak a terméketlen fügefának a gazdája mondott a vincellérnek: évek óta keresek rajta gyümölcsöt, és nem találok. Vágd ki azt! Miért foglalja a helyet hiába? Nincs rettenetesebb, orcapirítóbb, mint amikor arra jön rá valaki, hogy megsegített az Úr, de hiába! Nem éltem vele, csak pazarolta rám a segítségét! Kimentett bajból, veszedelemből, megtartott éveken, évtizedeken keresztül, és mindhiába! Még sincs gyümölcs a fán! Vagy van? Olyan, amilyet Ő keres? De jó lenne, ha úgy igazán, őszintén tudnánk most elmondani: Tied, Uram, a dicsőség, mienk orcánk pirulása!

Azután Ő mindent megtett azért, hogy gyülekezet lehessünk. S az vagyunk valóban? Krisztussal és egymással szeretetben összekapcsolódó, családi közösség? Lelki otthon, ahol nyitott szívek találkoznak, ahol nem csak úgy hivatalosan “kedves hittestvérem”-ezzük egymást, hanem valóságosan is a testvéri szív melegével érzünk egymás iránt? Nem református hívek halmaza, hanem ugyanabban a Megváltó Krisztusban hívők gyülekezete? Nem így vagy úgy összetákolt organizáció, hanem élő organizmus: Krisztus teste? Ezzé lettünk a tizenöt esztendő alatt? A mi pasaréti gyülekezetünknek általában jó híre van a városban, sőt az országban is. De minket ne csaljon meg a látszat! Hajlandók volnánk nagyon hamar életnek elfogadni azt, ami nem élet, aminek csak az a neve, hogy él, de halott! Hajlandók lennénk egy bizonyos evangéliumi nyárspolgársággal belenyugodni abba, hogy olyan a gyülekezetünk, amilyen! Hiszen van benne mozgás, vannak benne élő hitre jutott emberek, vannak összejövetelek, van áldozatkészség, van föl-föllobbanó buzgóság, de hát csak ennyi telne az Isten erejéből? Nem kellett volna már ilyen hosszú idő alatt sokkal-sokkal láthatóbban kiábrázolódnia közöttünk Krisztusnak?

Az elmúlt tizenöt esztendő alatt, ha csak a vasárnap délelőttöket és délutánokat számítjuk, és az ünnepeket, evangelizációkat nem, akkor is 1560 alkalommal hívott kis harangunk istentiszteletre. Legalább még kétszer ennyi más egyéb alkalommal volt Urunknak valami mondanivalója, közölnivalója számunkra. Ennyi Ige hirdetésében és hallgatásában nem volt valami aggasztóan nagy hiba, ami miatt Isten Szentlelke nem áradhatott szét közöttünk olyan erővel, ami életre rázta volna még az alvókat is, egységbe fűzte volna a szívünket, vonzóvá, áldássá tette volna egész gyülekezetünket? Belekényelmesedtünk egy elavult és már régen megítélt egyházi életbe, és közben a székeken ülők sorai egyre jobban megritkulnak, a nyáj széled, nem megyünk utána az elmaradónak, és akik még itt maradtunk is, egyre kevesebben, nemcsak hogy nem szeretjük egymást testvérileg, de még csak nem is ismerjük egymást! Elélünk egymás mellett! Igen, mindeddig megsegített bennünket az Úr, de nagyon keveset vettünk át és valósítottunk meg ebből a kegyelmes segítségből. Szinte hallom a szavát, amint most ebbe az önvizsgálatunkba beleszól: “Tudom a te dolgaidat, és a te fáradságodat és tűrésedet, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted, és megkísértetted azokat, akik apostoloknak mondják magokat, holott nem azok, és hazugoknak találtad őket; És terhet viseltél, és béketűrő vagy, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el. De az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad. Emlékezzél meg azért, honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz”. (Je l2,2-5)

Őt nem lehet külső látszattal elvakítani! Ő ismer bennünket, belelát a szívünkbe! Ezért nincs semmi értelme takargatni a hiányosságainkat, szép szavakkal áltatni magunkat és egymást, Ő tudja a mi dolgainkat! Sőt kérjük, hogy leplezze le előttünk is minél kíméletlenebbül, hogy belefájduljon a szívünk! Az a panasza ellenünk, hogy az első szeretetet elhagytuk. Igaz? Igen, igaz! A szeretetünk legelejével nem Őt szeretjük. Nem Ő van az első helyen! Olyan nagyon sok minden előbbre valóvá lett számunkra Krisztusnál és az Ő ügyénél! Kezdve a mindennapi megélhetés gondjaitól el egészen a magunk kényelmének biztosításáig! Emlékezzél meg azért, honnét estél ki! Kiesett ez a mi gyülekezetünk valahonnét? Emberi megítélés szerint nem, de Krisztus szemében igen! Kiesett az Úrral való élő közösségből! Az Ő szeretetének egymással is összekapcsoló közösségéből. Térj meg! - mondja az Úr. Nem azt jelenti ez, hogy szórj hamut a fejedre, és tarts keseregve bűnbánatot, hanem egészen konkrét dolgot: azt, hogy változz meg! A megtérés lényege: az egész belső magatartás megváltozása, mégpedig azáltal, hogy az Úrnak adjuk a megfelelő helyet az életünkben. Térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd!

Akik komolyan veszik azt, hogy most ezt az Úr mondja nekik, hadd mondjak néhány konkrét cselekedetet, amit cselekedhetünk: Imádkozzunk ezentúl rendszeresen és kitartóan gyülekezetünkért, gyülekezetté formáltatásunkért, az Ő Igéjének határozottabb, érthetőbb, Szentlélekkel teljesebb megszólalásáért! Imádkozzunk név szerint is egy-egy atyánkfiáért, tudva, hogy Ő is imádkozik értünk! Tanulmányozzuk komolyabban és rendszeresebben Isten akaratát az Ő Igéjéből, a Bibliából! Menjünk utána minden héten egy atyánkfiának, aki elmaradt közülünk! Az elhangzó igehirdetésben ne a prédikátor személyes szellemi produkcióját lássuk és bíráljuk, hanem Isten személyes, megszólító üzenetét keressük! És adjuk oda magunkat Neki, bocsássuk rendelkezésére erőinket, hogy Ő munkálkodhasson rajtunk keresztül a világban!

Nézzétek, még ez is hozzátartozik a figyelmeztetéshez: hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz. Tehát kioltja a lángot! Nem tenné meg, azt gondoljuk? Nos, ha meg nem térünk, igen! Ha nem éri el velünk a célját: igen! Nincs szüksége ránk, nincs reánk utalva, nem vagyunk nélkülözhetetlenek! Ha nincs fény, aminek a hordozására, magasra tartására ez a "gyertyatartó", ez az egyházközség való, mire való akkor egyáltalán? Dísznek nem fog megmaradni! “Mindeddig megsegített bennünket az Úr”, de ha ki nem tárjuk jobban a szívünket az Ő kegyelmes, megújító segítése előtt, ki is mozdíthatja helyéből a gyertyatartónkat! Az a kegyelmes tény, hogy mindeddig megsegített minket az Úr, bátorítson most bízva könyörögni Hozzá az ének szavaival:

Hallgasd meg, Jézus Krisztus,
Te megszomorodott
S igen megkeseredett
Szegény juhaidat,
Hallgasd meg kegyelmesen
A te szent egyházadat,
Mely megnyomorodott.

Siess, láss azért hozzánk,
Kegyelmes Istenünk,
El ne vess színed elől,
Szerelmes jegyesünk!
Ne hagyj el minket és ne
Feledkezzél el rólunk:
Messze ne menj tőlünk!

(388. ének 1. és 4. vers)

Ámen

Dátum: 1953. február 8.

A mi segedelmünk és lelkünk megszentelése jöjjön az Úrtól, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök, igaz Isten. Ámen.

Énekeljük el a 89. zsoltár első versét:

“Az Úrnak irgalmát örökké éneklem,
És hűséges voltát mindenkor hirdetem,
Mert mondom, hogy megáll mindörökké irgalma.
Melyet úgy megépít, hogy megálljon mindenha,
És hogy mind az égig erősíted, megtartod
Te szent igazságod és a te fogadásod!”

Imádkozzunk:

Kegyelmes Istenünk, Édesatyánk! Szent neved imádói, szerető és szeretett gyermekeid, közelről és távolról egy nagy, láthatatlan gyülekezetbe tömörülve sereglünk felséges trónod elé, és dicsőítünk Téged azért a nagy kegyelemért, hogy Igéddel most újra megszólítasz bennünket. Cselekedjed Szentlelkeddel, hogy megnyílt szívünk alázattal és engedelmességgel tudja befogadni a Tőled jövő üzenetet! Ámen.

(Hallgassuk meg a Kálvin-kórus énekét! Schütz: Áldja Istent az egész föld!)

Istennek az az Igéje, melynek alapján rám bízott üzenetét szeretném most továbbadni, írva található az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 16. részének 30-31. versében a következőképpen:

“Uraim, mit kell nékem cselekednem, hogy üdvözüljek? Azok pedig mondának: Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!”

Kedves Láthatatlan Gyülekezet!

Egy családapa, akinek otthon felesége és gyermekei voltak, kérdezte egyszer nagy lelki megrendülés után Pál apostoltól: “Mit cselekedjem, hogy üdvözüljek?” És akkor mondta neki az apostol ezeket a sokszor ismételt szavakat: “Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” Nagy ígéret van ebben az Igében, de roppant nagy felelősséget is rak reánk! Rátereli a figyelmet a magunk és házunk népe üdvösségére, és a kettőt szoros kapcsolatba hozza egymással. A Krisztusban való hitnek nemcsak a magad, hanem a házad népe, a környezeted üdvösségére nézve is komoly következményei vannak. Jó ezt a kettőt így szorosan egymás mellett, egymással való kapcsolatában látnunk egyszer!

Azt jelenti ez az Ige mindenekelőtt, hogy Isten felelőssé tesz bennünket a házunk népe lelkének a sorsáért. Nézzünk szembe azzal a komoly kérdéssel: hogyan vállaljuk mi, és ha vállaljuk egyáltalán, hogyan szoktuk elintézni ezt a felelősséget?

Olvashattuk az ősszel egyházi lapjainkban, hogy az idén sokkal több szülő akarta gyermekét egyházunk iskoláiba beíratni, mint tavaly és az elmúlt esztendőkben. Olyan sokan jelentkeztek máris túlzsúfolt iskoláinkba, hogy ha kétszer annyi iskolánk lett volna, az is mind megtelt volna. Az a nagy igény fejeződik ki ebben, hogy a szülők - öntudatlanul is talán - igénylik gyermekeik számára az Istenben hívő életet. Az a tudat alatti sejtelem nyilatkozik meg ebben, hogy mi, felnőttek nem vettük elég komolyan a hit dolgait, csődöt vallottunk az ún. keresztyénségünkkel, s ha már mi így elrontottuk a dolgot, legalább gyermekeinkben szeretnénk jóvátenni a magunk mulasztását. Nagyon keserves árat fizetett ez a világ azért, hogy semmibe vette Isten örök törvényeit! S ha már ennyire ránk nehezedett bűneink ítélete, legalább az ifjúság, legalább a jövendő térjen meg Istenhez, legyen különb, mint mi voltunk! Hátha több áldás ragyogja be így legalább gyermekeink életének az útját!

Helyes ez az igény, testvéreim, de ezzel még az a felelősség, amiről az Ige beszél, nincs elintézve! Mert azzal, hogy a gondjainkra bízott gyermekeket iskolába járatjuk, és a hitoktatásban való részesedésüket biztosítjuk, még nem intéztük el az üdvösségükért való felelősségünk kérdését. Pedig a legtöbb szülőnek ebben ki is merül a háza népe hitéletével való összes törődése. Rábízza gyermeke hitre jutását, vallásos nevelését az iskolára: azért van a pap vagy a hitoktató, hogy a gyermeknek ezt az ügyét egyenesbe hozza. Mintha gyermekeink legdrágább öröksége: az üdvössége, a tandíj befizetésével megváltható volna! Nem érezzük-e, hogy ezzel a legszentebb szülői kötelességünk elvégzését kiadjuk mintegy albérletbe, és nyugodtak vagyunk, hogy megtettünk minden tőlünk telhetőt?!

Jó néha visszagondolnunk arra a fogadalomra, amit gyermekeink keresztelése alkalmával tettünk. Azt fogadtuk akkor, hogy azt a gyermeket úgy neveljük és neveltetjük, hogy felnövekedvén önmaga is öntudatos követője legyen Krisztusnak. Sok szülő csak nevelteti a gyermekét, valaki másra bízva annak lelki vezetését. Pedig még ennél is fontosabb az, hogy te magad, otthon hogyan neveled a házad népét Krisztus követésére, te személy szerint hogyan törődsz a házad népe üdvösségével? Zenére, nyelvekre, matematikára, sportra taníttathatod valaki mással is, és ha nem halad kellőképpen, felelőssé teheted érte a fizetett tanítót, de az üdvösségéért elsősorban te vagy a felelős!

Jól jegyezzük meg: az Ige a házad népe üdvösségéről beszél. Tehát nem arról van szó, hogy a gyermeked földrajz mellett vallást is tanuljon, mert szükségesnek tartod, hogy mindig legyen a keze ügyében egy olyan lelki mankó, amit elővehet majd, amire szüksége lehet még, ha az élet viharai között megsebesül. Nem egy általános vallásos lelkületről van szó, hanem a lelke üdvösségéről, arról a dicsőséges jövendő örökségről, amit Jézus Krisztus az Ő megrendítő kereszthalálával szerzett meg és hagyott rá gyermekedre. Házad népének annyira a legdrágább kincse forog kockán, hogy a kereszteléskor megfogadtatta veled az Úr, hogy vigyázol rá, és gyermekedet minden tőled telhető módon igyekezel eljuttatni ennek az örökségnek az átvételére. Házad népe is halandó, bármely pillanatban elszólíthatja valamelyiket az Úr. Tudnád-e azzal a megnyugvással elbocsátani a nagy útra, hogy nem terhel vele szemben mulasztás az üdvösségét illetően? Meg szoktad-e beszélgetni házad népével ezt a legfontosabb ügyet? És csendes imádságban meg szoktad-e beszélgetni Istennel házad népének ezt a legfontosabb ügyét?

Tudom, ma mindenki túl van halmozva ügyes-bajos dolgaival. Nemigen érünk rá csendesen leülni egymás mellé, és komolyan elbeszélgetni a házunk népével. De éppen ebből erednek a helyrehozhatatlan mulasztások! Olvastam valahol, hogy egy fiatalember állt egyszer valamiféle sikkasztás miatt a bíróság előtt. A vádlott édesapja közismert jogtudós volt, híres jogi könyvei közkézen forogtak. - Emlékszik az édesapjára, fiatalember? - kérdezte szigorúan a bíró. Hogyan tudott ilyen szégyent hozni a nevére? - Igen, emlékszem - válaszolta egykedvűen a fiú. Nagyon is jól emlékszem, hogy amikor bementem hozzá valamiért, fölnézett a könyvei közül, és rám szólt: Eredj most innen, fiam, nem látod, hogy könyvet írok? És édesapám befejezte a könyvét, én meg itt állok! Még szörnyűbb lenne ugyanez a jelenet az örök Bíró előtt, az utolsó ítéleten! Ha ott vádolna valaki, hogy sohasem értél rá az üdvössége kérdéseivel foglalkozni!

A baj az, hogy már régen nem is neveljük úgy a házunk népét, hogy lelki ügyeiket, üdvösségükre tartozó kérdéseiket föltárják és megbeszélgessék egymás között. Hiányzik az a lelki légkör, amelyben a szívek teljes bizalommal megnyílhatnának. Pedig ha nem értél rá meghallgatni valamikor régen kisleánykád panaszkodását, amikor összetört a hajasbabája, ne is várjad később, hogy hozzád vigye panaszát és bánatát, amikor összetörik a szíve! Van-e még egyáltalán hitbeli tekintélyünk a házunk népe előtt? A hit és a lélek kérdéseiben megbízhatnak-e bennünk? Elhinnék és elfogadnák-e lelki tanácsainkat és tanításainkat? Nem látnak-e bennünket túl közelről ahhoz, és nem ismernek-e bennünket túlságosan jól ahhoz, hogy szép, erkölcsi prédikációink már régen elvesztették számukra a hitelüket? (Apa most prédikál, vagy komolyan beszél?)

Vagy talán még jó is, hogy a házunk népe nem velünk tárgyalja meg üdvössége problémáit, mert zavarba jönnénk, nem is nagyon tudnánk mit válaszolni, hiszen magunk is olyan bizonytalanok vagyunk ezekben a dolgokban! Ha egyszer gyermekünk komolyan viaskodna valamiféle bűnével, tudnánk-e neki tanácsot adni, hogy mitévő legyen? Meg tudnánk-e fogni a kezét, és el tudnánk-e vezetni a kegyelem királyi székéhez? Fel tudnánk-e fedni előtte, mit jelent Krisztus halála és feltámadása a bűnös szív számára?

Mivé lenne gyermekeink hitélete, Krisztus-követése, ha csak az otthon látott példa és az otthon hallott tanítás nevelné őket erre? Pedig bárhol jár iskolába, bármilyen nemes vagy káros befolyások érik másutt, az otthon van rá legnagyobb hatással! Sokszor megdöbbenek azon, hogy egy-egy mozdulatomat, szavamat, jellememnek egy darabját kísérteties hasonlósággal viszontlátom gyermekeimben. A szülők nem szokták elég komoly felelősséggel tudomásul venni azt, hogy gyermekeik lelke olyan titkos fényképezőgép vagy gramofon, amely öntudatlanul is rögzíti és visszaadja, amit lát és hall. Ha nem látja és nem hallja Krisztust otthon a házad népe, hogyan higgyen Benne?

Drága neked a házad népe üdvössége? Nos, tudod, hol kezdődik az? Ott, hogy te higgy az Úr Jézus Krisztusban! Így mondja Isten Igéje: Higgy az Úr Jézus Krisztusban te, és akkor üdvözülsz mind te, mind a te házad népe! - Egy szabadságra hazatért misszionáriustól, amikor itthon evangélizáló körúton járt, megkérdezte valaki: Mi könnyebb: itthon evangélizálni, vagy a pogányok között? A misszionárius így válaszolt: Könnyebb sokkal a pogányok között, mert ők legalább nem hiszik magukról, hogy tudják, mi a keresztyénség! - Félő, hogy mi is már nagyon tudjuk, túlságosan jól tudjuk, hogy mi a keresztyénség. És amikor ilyen egyszerű felszólítást hallunk: “Higgy az Úr Jézus Krisztusban!”- azt hisszük, mi ezen már régen túl vagyunk! De igazán túl vagy-e rajta? Igazán hiszel-e az Úr Jézus Krisztusban?

Tehát nem az a kérdés, hogy hiszel-e úgy általában Istenben, sőt még csak az sem, hogy hiszel-e Krisztusnak: vagyis hogy igaznak tartod-e, amik őfelőle megírattak és amiket Ő tanított. Minden ördög hisz Krisztusnak, azaz elismeri, hogy igaz és ámen az Ő személye, tudománya, és éppen ezért retteg Tőle a Sátán! Hanem az a kérdés: Hiszel-e Krisztusban? Olyan élő hitről van tehát szó, ami által bekapcsolódsz a Krisztusba, és Ő belekapcsolódik, beleárad a te életedbe. Mint amikor a szivacsot beleteszik a vízbe: a szivacs benne van a vízben, és a víz benne van a szivacsban. Hiszel-e Jézus Krisztusban? De nem úgy, mint tanítómesterben, költőben, filozófusban, társadalmi reformátorban, eszményképben, hanem mint személyes Megváltódban, Aki éretted, miattad és helyetted vállalta a kereszt gyalázatát, bűneid kiengesztelését, Akinek a vére a te lelkedet és életedet tisztítja meg minden bűntől!

Hiszel-e - ó, nemcsak az Ő tanításaiban, hanem az Ő szent, isteni személyében, Aki szívesen vállalja azt, hogy az Ő tiszta, áldott, igaz életét kiábrázolja, kiélje benned, ha akarod, ha engeded, ha kéred! És ha te majd úgy hiszel Krisztusban, hogy a házad népe a te szavadban, a te arcvonásodban, a te szeretetedben, megjelenésedben és szolgálatodban ráismer Jézusra, akkor ott az Élet Fejedelme lassan eluralkodik a házadban lévő többi lelkek felett is. Annak a Jézusnak, Aki hit által igazán él benned, nem tud sokáig ellenállni a házad népe sem! Csak te higgy az Úr Jézus Krisztusban, és akkor bízhatsz abban a boldog ígéretben, hogy: “üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!”

Imádkozzunk!

Felséges Isten, mennyei Édesatyánk! Alázattal köszönjük szent ígéretedet és áldott figyelmeztetésedet! Áldunk azért a drága örökségért, amelyet a mi Urunk, Jézus Krisztus halála és feltámadása által elkészítettél számunkra a mennyekben! Óh, segíts, hogy magunknak és házunk népének ezt a legdrágább kincsét el ne tékozoljuk, hitetlen könnyelműséggel el ne vesztegessük! Sőt arra kérünk, Te őrizzed azt a mi számunkra, és Te őrizzél meg minket a mi nálad eltett mennyei dicsőségünk számára! Munkáld bennünk azt a hitet, amely által Megváltónk szent és igaz élete láthatóvá válik a mi életünkben. Könyörgünk gyermekeinkért és mindazokért, akiket reánk bíztál. Könyörgünk azokért a közelben és távolban lévőkért, akik a szívünknek drágák. Add meg nékik, Urunk, a legnagyobbat, az egy szükséges dolgot: a Megváltó Krisztusban megbékélt és megszentelt élet örömét itt e földön és az örökkévalóságban! Áldd meg a mi életünket, hogy áldássá lehessünk a Te áldásodra sóvárgó lelkek között - a te szent neved dicsőségére!
Ámen.

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.
Ámen

Mindezek után áldjon meg minket az Úr és őrizzen meg minket. Világosítsa meg az Úr az ő orcáját mirajtunk, és könyörüljön rajtunk. Fordítsa az Úr az ő orcáját mireánk, és adjon nékünk békességet, a mi Urunk, Jézus Krisztus által!

Énekeljük el végezetül:

Boldog a nép, amely tenéked örvendez.
Minden dolgát, Uram, ez viszi jó véghez.
Fényes orcád előtt ezek járnak merészen,
És a te nevedben örvendeznek szüntelen,
Mert nagy dicsőségre őket felmagasztalod,
És jótéteményid rajtok megszaporítod.

(89. zsoltár 7. vers)

Ámen

Dátum: 1948. február 1. (Rádiós istentisztelet)

Talán furcsán hangzik most itt, a presbiteri beiktatáson ez az Ige, amelyben Jézus egy asszonyt állít előtérbe követendő példaként. Kétezer évvel ezelőtt is nagy megrökönyödést keltett ennek az asszonynak a különös viselkedése, de Jézus védelmébe vette: “Hagyjatok békét néki, miért bántjátok őt?” - mondta a méltatlankodó tudósoknak, és kiértékelte az asszony cselekedetét, mondván: “Jó dolgot cselekedett énvelem.” (Mk 14,6) Kaphat-e valaki ennél nagyobb elismerést? Lehet, hogy értelmetlen dolgot tett, lehet, hogy félszeg és ügyetlen volt a cselekedete, vagy túlságosan merész, lehet, hogy nem jókor tette, amit tett, egy bizonyos: jó dolgot cselekedett a Krisztussal! És ezért példa ez az asszony nekünk mindnyájunknak, és különösen nektek, e gyülekezet elöljáróinak.

Miért volt jó, amit ez az asszony Krisztussal cselekedett?

1) Mert a Megváltó iránti hálás szeretetből fakadt a cselekedete! Bizonyára nem most találkozott életében először az Úrral, hanem már előbb is, és akkor nagyon sokat kaphatott tőle! Azért cselekszik most ilyen önfeledten, mert nagyon-nagyon sok köszönni valója lehet Jézussal szemben. Csakis az tud igazán szolgálni Jézusnak, aki tudja, mit tett érte az Úr. Aki tehát tudja, hogy néki köszönheti a bűnei bocsánatát, az örök élet bizonyosságát, a lelke megbékélt nyugalmát, a haláltól és bűntől való megváltás csodáját. És aki ezt tudja, az semmi áldozatot nem sajnál Krisztusért! Lehet, hogy pazarlás volt, amit ez az asszony tett. A bölcs farizeusok meg is jegyezték: Mire való volt az olajnak ez a tékozlása?

Nem is képes ezt megérteni más, csak aki már maga is tudja, hogy mit köszönhet Jézusnak! Aki mindig óvatosan és bölcsen, mindig kiszámítva és megfontolgatva végez valamit a Krisztus szolgálatában, aki még sohasem tudta ilyen szent tékozlással odaszánni az idejét, a pénzét, a szolgálatát az Úrnak, az nem is tudja, hogy mit jelent Jézust szeretni! Akkor váltok igazán presbiterré, ha ilyen szent tékozlással tudjátok szeretni az Úr Jézust! Akkor válik a szolgálatotok igazán presbiteri szolgálattá, ha nem azért végzitek, mert ez a kötelességetek, vagy mert bármi szempontból hasznos ez, hanem egyedül azért, mert nagy, hálás szeretettel szeretitek megváltó Uratokat, Jézus Krisztust!

2) Továbbá azért volt jó, amit ez az asszony cselekedett Krisztussal, mert maximális teljesítmény volt! Így mondta Jézus: "Ő ami tőle telt, azt tevé"! Tehát többet már nem tehetett, mindent megtett, amit csak tehetett. Egyetlen, igazi nagy értéke volt: drága, alabástrom szelencében finom, értékes olaj. Ki tudja, mire tartogatta? Most az egészet föláldozta Krisztusért! Sőt még a szelencét is széttörte, hogy többé másra ne használhassa. Egészen kimerítette a Krisztusért való teljesítőképességének a határát.

Isten mindenkitől a személyes maximumot kívánja. Nem többet, mint amennyire valakinek az ereje telik, de nem is kevesebbet annál! Senkit nem akar az Úr túlterhelni, kimeríteni, de a teljes erejét kívánja annak, aki Néki szolgál! Isten Igéje, amikor a sáfárokról, vagyis az Úr szolgáiról beszél, megjegyzi: “Ami a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hűnek találtassék.” (1Kor 4,2) Hűnek lenni pedig azt jelenti, hogy mindent megtenni, ami tőle telik! Többen ismerjük azt a könyvet, aminek ez a címe: Minden tőlem telhetőt az Ő uralmáért! Ez a ti feladatotok is! Az a presbiter, akinek nemcsak megszokás a hite, hanem drága kincs, amit naponként növelni akar, akinek nemcsak kegyes szólam az ajkán a Krisztusért való szolgálat, hanem komoly, imádságos törekvés, akinek nemcsak hitvallásbeli tétel a saját örök élete, hanem élő vágyakozás és reménység, az tartson minden nap komoly önvizsgálatot, és tegye föl a kérdést maga előtt: megtettem-e a mai napon is minden tőlem telhetőt Krisztus uralmáért? Ez lesz majd hozzátok a kérdés az utolsó ítéleten is! Boldog az az ember, akinek Jézus azt mondja majd: "Ő ami tőle telt, azt tevé!" (Mk 14,8)

3) De nemcsak azért volt jó, amit ez az asszony cselekedett, mert szeretetből fakadt, és mert maximális teljesítmény volt, hanem azért is, mert Krisztusért történő cselekedet volt. Azzal a drága kenettel, amit az asszony Jézus fejére töltött, nagy, jótékony, szociális cselekedetet is végre lehetett volna hajtani. El lehetett volna adni, és az árát a szegények között szétosztani! És Jézus mégis e kétségtelenül hasznosnak látszó cselekménnyel szemben a bűnös nő cselekedetét helyesli. Jézus minden szolgálatot értékel, ami azzal a céllal történik, hogy az Ő dicsőségének a fényét ragyogtassa föl a világ előtt! Sőt így is lehetne mondani: csak akkor van Jézus előtt egy szolgálatnak értéke, ha annak az a célja, hogy az Ő dicsőségének a fényét ragyogtassa és emelje a világ előtt!

Lehetnek nagy áldozatok, szolgálatok, buzgólkodások, amelyek (bár megtapsolja a világ) Isten országa szempontjából mégis teljesen értéktelenek, mert nem Krisztus dicsőségét növelték, hanem embernek szereztek dicséretet, elismerést és méltánylást. És lehet nagyon szerény és együgyű egy szolgálat, s mégis áldott, ha igazán a Krisztus dicsőségéért történik! Nem elég hát buzgólkodnotok, nem elég áldoznotok és fáradoznotok! Fölösleges buzgósággá válik minden, ha nem azzal a határozott céllal történik, hogy nyilvánvalóvá váljék általa Krisztus királysága a földön!

Olyan időben lettetek presbiterré, amikor Isten egyre jobban rákényszeríti az egyházat, hogy valóban egyház legyen, igazi egyház legyen. Ez azt is jelenti, hogy a presbiter pedig valóban presbiter legyen, igazi presbiter legyen! Hovatovább nem is marad a Krisztus egyházának más presbitere, sőt tagja, csak valódi, csak igazi! Abban a reménységben, hogy ti mindnyájan ilyen presbiterek akartok lenni, itt, az élő Úr és az Ő gyülekezete előtt tegyétek le immár a főgondnoki és presbiteri eskütöket!

Ámen

Dátum: 1950. január 22.

“Elvégeztetett!” - ez volt Jézusnak az utolsó szava a keresztfán. Ha lehet egyáltalán Jézusnak a keresztfán elhangzott szavai közül az egyiknek nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint a másiknak, akkor kétségtelenül ez a leghatalmasabb! Csak egyetlen szó, de tartalmának a mélységét, gazdagságát, azt a vigasztalást, ami benne van, sok-sok ezer szóval is alig lehetne körülírni. Nincs a világon még egy szó, ami boldogítóbb lenne az embereknek, rettenetesebb az ördögöknek, és kedvesebb az Istennek, mint ez. A többi szavával mindig valaki felé fordul: a mellette kínlódó gonosztevőnek mondja, hogy: “Még ma velem leszel a Paradicsomban”, Máriának mondja Jánosra mutatva: “Asszony, ímhol a te fiad”, Istentől kéri: “Bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekesznek”.

De ez a fölkiáltás: “Elvégeztetett!”, nem intéződik kifejezetten senkihez. Ez egyaránt szól a mennynek és a földnek, Isten szentjeinek és a bűnösöknek, az angyalok és a démonok világának. Vegyék tudomásul mindezek, hogy a golgotai kereszt által megváltotta Isten a világot! A bekövetkező halál előtti utolsó percben, mint egy nagy, ujjongó győzelem-kiáltás szakad föl a Megváltó lelkéből: Elvégeztetett! Igen, elvégeztetett az a megváltó halál, amiért Jézus élt, és elvégeztetett az a megváltott élet, amiért Jézus meghalt!

Tehát elvégeztetett az a megváltó halál, amiért élt. Mert Jézus azért élt, hogy meghaljon. Meghalni jött a mennyből a földre. Meghalni lett emberré közöttünk. Ez volt a küldetése, a megbízatása, a feladata: meghalni! Nem úgy áll a dolog, mint más embernél, hogy miután Istentől kapott feladatát elvégzi, most már meghalhat. Hanem úgy, hogy az a feladat, aminek elvégzésére jött, éppen a halállal teljesedik ki, válik egésszé, befejezetté, elvégezetté. Így volt ez az Isten megváltó tervében öröktől fogva. Azt a Jézust ölték meg gonosz kezek, Aki Istennek elvégzett tanácsából, rendeléséből adatott halálra.

Tudta ezt Jézus maga is kezdettől fogva. Földre jövetele célját Ő maga mondta meg félreérthetetlen szavakkal: “Az Embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” (Mt 20,28) Nemcsak olyan próféta Ő, Aki azért jött, hogy Isten nevét kijelentse az embereknek, és az örökkévalóság titkait fölfedje előttük, hanem Aki mindenek fölött fölajánlja saját életét, hogy megfizessen vele bűneinkért, és vérét, hogy rajta megváltson az Istennek. Néki egy felsőbbrendű, megmásíthatatlan, isteni törvényszerűség erejénél fogva kellett végigszenvednie a kereszthalál minden iszonyatát. Nem úgy áll tehát a dolog, hogy történhetett volna másként is, ha a körülmények másként alakulnak, sem nem úgy, hogy prófétai lélekkel meglátta a szomorú jövendőt, és elhatározta magában, hogy nem futamodik meg a keserves sors elől - hanem úgy megy a halálba, mint Aki a világ teremtése előtt már eleve elrendelt isteni tervet valósít meg. Mint Aki predestinált küldetését teljesíti! És ezzel a fölkiáltással: Elvégeztetett - nem a sok szenvedésnek véget vető halált köszöntötte megkönnyebbült sóhajjal, hanem a teljesen véghezvitt megbízatásról számolt be, a célhoz érkezett lélek bizonyosságával. Íme, végrehajtatott a nagy, isteni mű: halálra adta önmagát, kiszolgáltatta testét és lelkét, engesztelő áldozatul a világért! Beteljesedett az a régi prófécia, hogy: “megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg” (Ézs 53,5) Íme, immár mindez elvégeztetett!

Itt, a Golgotán teljesedik be mindaz, amire az egész ótestamentumi kultusz szemléltető jelképekben utal: a templomi oltár, amely szinte úszott naponta az ártatlan áldozati állatok vérében, amit a nép bűneiért mutattak be engesztelésül Istennek; a sokféle meghintés az ártatlan vérrel; a bűnbak, amelyet Izrael vétkeivel megterhelve a pusztába űztek ki, hogy vigye magával a bűnt a messzeségbe - ez mind-mind jelképe a Golgotának, szimbóluma Krisztus vére bűntörlő erejének. Íme, mindez a jelkép valósággá lett Krisztusban, beteljesedett. Az addigi állatok vérével jelképesen végrehajtott engesztelő áldozat most az Isten Bárányán, a megváltó Krisztuson valóságban is elvégeztetett! Tehát minden-minden, amit Jézusnak e földön el kellett intéznie, amit végig kellett szenvednie, minden, ami Isten örök tervében el volt rendelve, minden, amit a próféták megjövendöltek, amit az ótestamentumi áldozatok kiábrázoltak, elvégeztetett! Minden, amit Isten a maga végtelen szeretetében a mi életünk megmentéséért, megváltásáért tehetett, minden elvégeztetett! Az a megváltó halál, amiért Jézus élt, elvégeztetett!

És ezzel az a megváltott élet is, amiért Jézus meghalt, elvégeztetett! Minden, ami egy megváltott, boldog élethez és az örök üdvösséghez szükséges, elvégeztetett! Bizonysága ez a szó annak, hogy semmi híja nincs már a váltságnak. Tehát az a munka, amire Krisztus vállalkozott, nemcsak elkezdődött, nemcsak félig készült el, hanem teljes, egész, befejezett tény. Semmi sem hiányzik hozzá! A mi megváltatásunk teljes, hiánytalan mű. Olyan, amit Isten is elfogad és tökéletesnek tart. Olyan munkát végzett Jézus, aminek alapján nyugodt szívvel léphet az ember Isten ítélőszéke elé.

Nincs szükség többé arra, hogy bűneink adósságát a jó cselekedetek, szenvedések, vallásos gyakorlatok filléreivel törlesztgessük, mert az már mind kifizettetett Jézus érdemének az aranyával! Nem szükséges érdemeket szereznünk, melyek befedeznének Isten tekintete előtt, mert az az érdem, amit Jézus már megszerzett a számunkra, elegendő. Nincs szükség arra, hogy nagy, hiábavaló erőfeszítésekkel próbáljuk megnyitni az eget, mert az már nyitva van mindenki számára, aki Krisztusban, és az Ő elvégzett munkájában bízik, és alázattal elismeri, hogy a maga erejéből sosem tudta volna azt elvégezni!

Elvégeztetett - ebbe a szóba belefér mindaz, ami nekünk hiányzik, amivel Istennek tartozunk, amire szükségünk van, amit az örök életre nézve remélünk. Elégtétel az Isten igazságának? Elvégeztetett. Betöltése az Isten szent és sérthetetlen törvényének? Elvégeztetett! Megszerzése a bűnbocsánatnak? Elvégeztetett. Győzelem a halál, sír és pokol fölött? Elvégeztetett. Újra megnyílása a bezárt Paradicsomnak? Elvégeztetett. Készen van számodra a bűnbocsánat, az örök élet, a megváltás, a kegyelem!

Rengeteg fáradsággal, szenvedéssel, vérrel és szeretettel elkészítette Valaki nélküled, a számodra! Sem elrontani nem tudod, sem javítani rajta, sem hozzátenni nem lehet. Hiába van akármennyi érdemed, kiválóságod, egy porszemnyit sem tudsz hozzátenni, sem elvenni belőle nem lehet. Még a bűneid, a hitványságod, sok-sok mulasztásod sem tudja elvenni, mert elvégeztetett, mert minden kész. Nélküled készült, de a te számodra készült el a nagy mű: a megváltott élet. Az Istennel a bűnbocsánat által megbékélt élet, az örökölt romlottságából újjászülető, tiszta és boldog élet, az örökkévalóság erőivel áthatott élet, a sátáni erők kényszere alól fölszabadult élet, a halálon túl is üdvösségben folytatódó élet: az örök élet! Mindez elvégeztetett, készen van a számunkra, mindnyájunknak!

De itt most Jézus győzelmi kiáltása nagy kérdésként mered felénk: vajon az, ami elvégeztetett a számunkra, elvégeztetett-e bennünk is? Mert az, hogy valami megvan a számunkra, vagy megvan bennünk, az két különböző dolog! Éppen úgy, mint meghívva lenni egy elkészített vacsorára, vagy részt is venni azon a vacsorán: nagy különbség! Más dolog végignézni lélekben a nagypénteki jelenetet, akár könnyekig meghatódni az ártatlan szenvedés láttán - vagy leborulni, és átölelni azt a keresztet mint a megtalált Élet fáját! Más dolog tudni, hallani a megváltott életről, ami ott elvégeztetett - vagy részesülni abban az életben, és megélni azt az életet, ami elvégeztetett!

Kell-e nekünk igazán az a megváltott élet, amiért Jézus Krisztus meghalt? Igazán azért vagyunk-e itt most olyan sokan, mert vágyakozunk a bűnbocsánatra, mert keressük az üdvösség bizonyosságát, mert bűnökből, megkötözöttségekből, félelmekből megváltottan, Isten dicsőségére akarunk élni?! Mert a nagypénteki evangélium csak annak jelent fölszabadító, új életet teremtő isteni üzenetet, aki abban akar részesülni, ami ott a keresztfán elvégeztetett! Ez pedig mindenkinek szabad, aki most itt van! Annyira szabad, hogy még kérni sem kell, hanem egyszerűen csak elfogadni.

Valaki egyszer egy csendes lelki beszélgetés során azt mondta, hogy nagyon vágyik a Krisztusban való üdvösség után. Arra, hogy a megváltás ne csak elmélet, hanem megélt valóság legyen a számára. Nem múlik el nap, hogy ne könyörögne érte Istenhez! Azt találtam mondani neki: könyörög? Rosszul teszi! Nem kérni kellene azt, hanem elfogadni! Miért kér Istentől olyat, ami már megvan, ami már megtörtént? Hiszen Ő mondta, hogy Krisztusban megbékéltette magával a világot! Fogja szaván Istent, és helyezkedjék Krisztus elvégzett megváltói munkája alapjára! - Tehát ne is imádkozzam érte? - kérdezte csodálkozva. - Persze, hogy ne - mondtam -, hiszen a megváltás már elvégeztetett! És Önnek már nem kell mást tenni, mint hinni a Krisztus vére bűnbocsátó, megváltó erejében! - Hát ennyire ingyen való ajándék a megváltás, hogy még csak kérnem sem kell? - mondta. - Én hiszek Jézusban, és hiszem, hogy az Ő halála elegendő áldozat minden bűnömért! Jézus pedig azt mondja Önnek, hogy aki Őbenne hisz, örök élete van annak. - És elfogadta boldogan Isten ajándékát, ahelyett, hogy kérte volna. Most már nem könyörög a megváltásért, hanem hálát ad érte! Neked is szabad egészen egyszerűen csak elfogadni mindent, amiért Jézus meghalt! Ez a győzelmi kiáltás: elvégeztetett, téged is följogosít Isten bűnbocsátó, örök életet adó kegyelme elfogadására.

És amilyen mértékben fogadod el azt, amit Krisztus érted az Ő megváltó halálával elvégzett, olyan mértékben zúdul beléd annak a megváltó halálnak az éltető ereje, minden szomorúságot átragyogó öröme, minden háborgást lecsendesítő békéje, minden gyengeséget, félelmet, kísértést elbíró győzelme. Amilyen mértékben hiszel abban, hogy számodra is elvégeztetett minden, ami a megváltott élethez szükséges, olyan mértékben tapasztalod meg, hogy minden, valóban minden lehetséges a hívőnek! Lehet eligazodni egy zűrzavaros világban, lehet helyrehozni egy elrontott életet, lehet megélni egy szűkös fizetésből, lehet áldásként élni egy áldatlan környezetben. Semmi sem lehetetlen!

Mert ahhoz, hogy lehetővé váljék számodra minden feladatot és problémát az Istennel való személyes közösségben megoldani, ehhez minden elvégeztetett! Megnyílik szűk lehetőségeink börtöne, és Isten világának a terébe lépünk. Aki hisz abban, hogy számára is elvégeztetett, az Jézus sokdimenziós világában él. Az élete minden szituációjában számolhat Jézussal. Ahol pedig Jézus ott van, ott minden lehetséges! Semmi sem túl idegen, túl nehéz, semmi sem túl nagy vagy túl kicsi neki! Csak kövessem, tudva, hogy ahová megyek, Jézus előttem járt, hogy megkészítse az utamat.

Elvégeztetett! - hangzik a győztes Jézus ajkáról a nagy győzelmi kiáltás. És akik ezt a diadalmas kijelentést hívő lélekkel fölfogják: “erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” (Ézs 40,31) És boldog hálával visszhangozza az életük: valóban ELVÉGEZTETETT!

Ámen

Dátum: 1955. április 8. Nagypéntek (du.)