A XVI. századnak azt a nagy szellemi mozgalmát, aminek az emlékére ma is összegyűltünk, amit röviden a “reformáció” szóval szoktunk jelölni, helytelenül nevezik hitújításnak, mert hiszen nem új hitet hirdettek meg a reformátorok, hanem a régit, az eredetit, az evangéliumit akarták megtisztítani és újból hozzáférhetővé tenni mindenki számára. Maga a szó is: reformáció, éppen ezt jelenti: visszaalakítás. Valaminek, ami eltorzult, az eredeti lényegére való visszaformálása. És ilyen értelemben tulajdonképpen a reformáció nem is 1527. október 31-én kezdődött, és Luther, Kálvin, Zwingli tevékenységével nem is fejeződött be. A reformáció az egyházban állandó folyamat. Ahogyan éppen a nagy reformátorok meg is fogalmazták: “Ecclesia semper reformari debet” (Az egyházat mindig reformálni kell). Mert mindig van benne reformálni való, tisztogatni, javítani való. Mindig van valami olyan probléma, amit újból meg kell vizsgálni, újra kell fogalmazni, újra az Ige mértéke alá kell állítani, amiben az egyház újbóli reformációra szorul. A XVI. században a bűnbocsánat, megigazulás, üdvösség problémája és az egyház egész szervezete volt elsőrendűen a tisztítandó. Az első századokban a Szentháromság kérdése. A XVIII. és XIX. században a megmerevedett dogmatizmussal szemben az élő hitre jutás sürgetése. A XX. században főként két nagy probléma van előtérben: az egyik az egyház egységének az ügye, az ökumenikus törekvések, a másik pedig az úgynevezett szekularizáció problémája. Az ökumené dolgairól már sokszor volt szó itt közöttünk - hadd próbáljam most fölvázolni a másikat, a szekularizáció kérdését.
Amikor ezt a szót halljuk, hogy szekularizáció, röviden az elvilágiasodás jut az eszünkbe. Az a folyamat, aminek szerte a világon tanúi vagyunk: a nagy tömegeknek az egyháztól való elszakadása, és az egész kultúránknak az elvilágiasodása. Nyugaton ez már sokkal régibb keletű folyamat: az emberek gondolkodásának, magatartásának ez az elvallástalanodása, az egész életnek ez az el-egyháztalanodása. Nálunk főleg az utóbbi évtizedben válik egyre nyilvánvalóbbá ugyanez. Hogyan értékeljük ezt a folyamatot?
A vallásos emberek hajlandók általában minden rosszat a szekularizációra fogni. A világban tapasztalható káoszt, iránytalanságot a kultúrában, az erkölcsi szétesést, a politikában a brutalitást, az általános cinizmust az emberek gondolkodásában, hajlamosak mind-mind visszavezetni egyetlen, mindent megmagyarázó okra: a szekularizációra. Maga a szó jelentése eredetileg az volt, amit így mondhatnánk: egyházi javak elvétele a világi hatóságok által. Ma kultúrfilozófiai értelemben a szekularizáció annyi, mint olyan kultúrtevékenységeket, amiket régebben az egyház végzett - mint például az oktatást, tudományt, művészetet, politikát, életstílus kialakítását, erkölcsi normák megszabását -, kivonni az egyházi befolyás alól, önállósítani, és megszabadítani minden egyházi és vallásos előítélettől.
A köztudat szerint ez a szekularizáció a reneszánsszal kezdődik. Ott indul el a középkor egyházi kultúrájának a szekularizációja. A reneszánsz ember új világokat fedezett föl égen és földön, kitépte magát az addig uralkodó skolasztikus gondolati rendszerből, lerázta magáról az egyházi gyámkodást és a maga teremtője és ura lett. A felvilágosodás a régi vallásos kötöttségeket, képzeteket az értelem ítélőszéke elé vitte, és csak azt hagyta meg, amit az autonóm gondolkodás megerősített. Ez a szekularizációs folyamat a XIX. században már majd’ minden téren érvényesült, annyira, hogy Nietzsche bejelentette a világnak, hogy Isten: halott! Az ember minden felsőbb hatalomtól független lény. Azután jött az első világháború, amelynek mérhetetlen szenvedései között sokan valóban elvesztették a hitet Istenben, de az ember még hitte, hogy ő maga tehet valami jót, az ember még hitt önmagában. És jött a második világháború, és annak esztelen szörnyűségei között már ez a hit is elveszett, az ember jóságában, az ember emberi mivoltában való hit. Íme, mondják: négy évszázad szekularizációs folyamatának ez lett az eredménye, hogy az ember, aki az egyháztól, Istentől függetlenítette magát, és a világot önmaga értelme szerint akarta újjáépíteni: végül elvesztette a hitet önmagában is!
Sokat kesergett ezen az egyház! Én magam is olvastam európai egyházi lapokban nem egyszer olyan szemrehányást a világ felé, aminek ez volt az értelme: látod, te emberiség, mi az eredménye annak, ha elfordulsz Istentől? Ha megveted, amit az egyházak hirdetnek?! A mi szívünkben is van ilyenforma vád a világgal szemben, ha nem is ennyire tudatos, és ha nincs is így megformulázva mindig. De mi is hajlandók vagyunk minden bajt, zűrzavart, ami a világban van, a szekularizációnak tulajdonítani, tehát annak, hogy elvilágiasodik, elkeresztyéntelenedik az emberiség.
De vajon helyes-e ez a szemlélet? Tényleg olyan nagy baj-e az a bizonyos szekularizáció? Vajon tényleg a kultúra szekularizációja-e az oka minden rossznak, ami négy évszázad folyamán lett, vagy éppen megfordítva: a kultúrának helytelen értelemben vett krisztianizálása? Nincs-e igazuk azoknak, akik elfordultak egy elrontott keresztyénségtől, egy olyan keresztyénségtől, amelyet az egyéni apró-cseprő dolgaiban még csak vallottak a keresztyének valahogy, de az emberiség nagy egyetemes problémáiban gyakorlatilag megtagadtak éppen a keresztyének? Nincs-e igazuk azoknak, akik elfordultak egy olyan Istentől, Akit a Benne hívők úgy mutattak be a világnak, mint a régi világrend nagy rendőrét, a társadalmi igazságtalanság és kizsákmányolás segítőjét, szentesítőjét?
Én magam láttam egyszer egy ateista kiállításon 30 évvel ezelőtt Zürichben többek között egy olyan plakátot, amelyen emberek áhítatos processziókban, nagy tömegben, énekelve, égre néző, imádkozó seregekben mennek Jézus felé, egy hegyoldalon fölfelé, s nem veszik észre, hogy éppen mikor elérnék már Jézus lebegő alakját, szakadék szélére érnek, s ott zuhannak lefelé a mélybe, ahol a világ gazdag urainak a kitátott szörnyű torkába hullanak bele. És ebben nem az a baj, hogy Jézust ilyen módon ábrázolják, hanem az, hogy vannak emberek, akik a keresztyénséget is így ismerték meg, mint az emberiség kulturális és társadalmi fejlődését gátló szövetséget. Mindegy, hogy igaz-e vagy nem! Ilyennek ismerték meg!
Nem érezzük-e, hogy a baj nem a szekularizációban van, vagy legalábbis a szekularizáció nem olyan fogalmában, ahogyan eddig beszéltünk róla? A baj nem a világnak az egyháztól való elszakadásában, hanem az egyháznak az elvilágiasodásában, nem a világ el-keresztyéntelenedésében, hanem a keresztyénségnek az elvilágiasodásában van. Vagyis a szekularizáció tulajdonképpen nem is a világban kezdődött, hanem az egyházban. Ez a tragikus szekularizáció: vagyis az egyház elvilágiasodása, a keresztyén vallás szekularizációja, és nem a kultúrfunkciók egyházi gyámság alól való fölszabadulása!
Tudjátok mi a bibliai értelme a szekularizációnak? A saeculum szóból származik, és korszakot jelent, a Biblia eredeti nyelvén eon-t. Jézus Krisztusnak e világra való eljövetele a régi világkorszaknak (szekulumnak, eonnak) a végét jelenti. Vele új eon kezdődik, Isten országának a korszaka. Ezért mondta mindig: "Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higgyetek az evangéliomban” (Mk 1,15) Ezzel persze a régi eon nem szűnt meg, még tart az is tovább, folytatódik Krisztus után is, mialatt az új eon már áttörőben van, hogy fölváltsa a régit. Az új eon, Isten országa, amely Jézussal már itt van, majd az Ő visszajövetelekor váltja föl teljesen a régit. Mármost Krisztus gyülekezete éppen ennek az új eonnak a népe; a hívők Isten országának a polgárai, akik benne élnek a régiben, de már az újhoz tartoznak. Ebben a világban vannak, de nem e világból valók. Ezért szól mindig újra a figyelmeztetés Jézus híveinek, mint íme alapigénkben is: “Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata”. Úgy is mondhatnám: ne hagyjátok magatokat szekularizálni! Tehát a szekularizáció bibliai tartalma ez: a régi világrend sémájában gondolkodni és élni, hozzáformálódni a világhoz, ahelyett, hogy az Úr akaratához igazodnék az ember. Eszerint tehát a szekularizáció nem a reneszánsszal kezdődött, lám már a római gyülekezetben is megvolt. Sőt amíg Krisztus gyülekezete, amíg a Krisztusban hívő ember benne él a régi eonban, addig mindig kísérti a szekularizáció, az, hogy hasonuljon a világhoz.
A történelem folyamán Nagy Konstantinnal történt a végzetes lépés az egyház szekularizációja felé. Hiszen az egyháznak az lett volna a feladata, hogy az eljövendő Isten országának, az új eonnak a hírnöke legyen, és ehelyett Isten országának ez a mozgalma államegyházzá lett. Isten országának a várása és előkészítése helyett a földi hatalom megszervezése és e világnak keresztyén organizálása lett a fő szempont. Kiveszett a keresztyénségből az a tudat, hogy “nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük”. (Zsid 13,14) Meg az, hogy idegenek és jövevények vagyunk ebben az eonban, meg az, hogy “a mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk”. (Fil 3,20)
Ez a szekularizáció lényege. Tehát az, amikor az egyház berendezkedik e világban, olyan politikai és társadalmi befolyást szerez, mint a hatóságoknak van, vagyont gyűjt, földbirtokokon gazdálkodik, és a világnak minden dolgát keresztyén patronátus alatt, saját gyámsága alatt akarja berendezni. Így történhetett meg az, hogy még háborúk is egyházi szentesítéssel folytak, hogy az egyházak keresztes hadakat indítottak, vallásháborúkat vívtak, ideológiai harcokban küzdöttek, ágyúkat szenteltek. Így alakult ki egy úgynevezett “keresztyén éra”, sőt nemrégen pláne egy “őskeresztyén éra”, meg az úgynevezett Corpus Christianum fogalma, ami Isten országának szekularizált karikatúrája volt.
Íme, tehát nem az a szekularizáció a baj, ami a kultúra el-keresztyéntelenedésében áll, hanem az, amelyik a kultúra helytelen krisztianizálásában áll, vagyis az egyháznak a világgal való összekeveredésében, az egyháznak a teljes elvilágiasodásában. Mert ennek az lett a következménye, hogy megízetlenült só lett a keresztyénség, amelyről azt mondja Jézus: nem jó semmire, csak arra, hogy kidobják az emberek, eltapossák. Az a szekularizációs folyamat, amit ma a világban látunk, tehát a tömegeknek az Úrtól való elfordulása, azt jelenti, hogy a névleges keresztyének tömege - igen - otthagyja az egyházat, és majd számban megfogyatkozott, de belsőleg megerősödött egyház alakul ki. A világ pedig leveti magáról a keresztyén mázt, és félreérthetetlenül világ akar lenni.
Igénk intése: “Ne szabjátok magatokat e világhoz” - éppen azt jelenti, hogy az egyház is akarjon végre félreérthetetlenül egyház lenni. Vagyis olyan csapata Jézusnak, amelynek nem önmaga stabilizációja a fő gondja, hanem az Isten országáért való munka, amely nem önmagáért van e világon, hanem e világért. Amely nem uralkodni akar a világ fölött, hanem szolgálni e világban. Amely nem a maga jogaiért küzd, hanem Isten uralmáért, amelynek a legfőbb ereje nem az erőszakos hatalom, hanem a szolgáló szeretet! Azok a történelmi ítéletek, amelyeken az egyház ma e földön keresztülmegy, éppen azt jelentik, hogy Isten kitisztítja az egyházból azt, ami benne nem egyház, ami benne a régi eon maradványa, ami benne a világból való.
Isten ma az Ő országának a szolgálatába terelgeti vissza az Ő egyházát világszerte, az egész Földön! Ez a megújulás ma Krisztus egyházának a legaktuálisabb reformációja. Bár mi magunk is személy szerint nem akadályai, hanem eszközei lehetnénk ennek a reformációnak.
Ámen
Dátum: 1961. október 31. reformáció.