Spurgeon, Charles

A nagy szomorúság és kísértet, mely ezen versekben nyilváníttatik, hihetőleg akkor jött Dávidra, a mikor már ő hosszabb idő óta hivő volt. Ő hihetőleg több éveken át nyugodt, boldog és örvendetes módon élte a hivői életet; csak majd később jöttek reá külső szomorúságok és nem csekélyebb benső harcok és küzdelmek. Egy vagy más időben, a szoros kapun való átmenetel és a gyöngykapukon való bemenetel között rendesen nagy próbákat és szenvedéseket kell a hivőnek kiállani. A megfigyelések útján azon tapasztalatakra jutottam, hogy sokan, kik küzdelmekkel és sok próbáltatásokkal kezdik a hit életet, későbbet gyakran szép egyenes útra jutnak, míg mások, kiknek első tapasztalataik nagyon szépek és békességesek voltak, későbbet nehéz harcok és küzdelmek közzé jutnak. Azoknak, a kik hosszú, nyugalmas és aránylag könnyű életnek örvendhettek, talán életük vége felé következnek be a zivataros napok és órák, mert némelyek az Istennek leghűebb gyermekei közül is, hogy egy régi kifejezést használjak: „sötétben mennek az ágyakba”.
Az ő napjok fellegben megyen alá, de kétség nélkül teljes fényben fog feltámadni ismét az örök reggelen. Egy, vagy más úton tapasztalni fogod testvérem, hogy:
,,A fádalom útja és egyedül ez
Vezet oly országba, hol fájdalom nem lesz”.
A szentek fent, a kik az új éneket zengedezik, legalább is nagyobb részben azok közzé tartoznak, a kikről el lehet mondani azon szavakat, melyek írva is vannak: „Ezek azok, a kik jöttek a nagy nyomorúságból”. Rendesen ez a menny felé vezető út, és talán kevés vándor juthat el a mennyei paradicsomba egy másik úton.
Azért a hivők ne számítsanak a nyomorúságoktól, való megmentetésre, hanem inkább azon kegyelemre, mely elégséges lesz a nyomorúságokat és próbáltatásokat elhordozni. Higgyék el azt, hogy Istennek szeretetéről tanúskodó legdrágább levelei feketével szegélyezett (gyász) borítékban lesznek hozzánk küldve. A boríték megrettent bennünket, de hogyha a pecsétet feltudjuk bontani, úgy azon levelek belsejében drága kincseket találunk lelkünknek. A nagy szomorúságok és próbáltatások olyan fellegek, a melyekből Isten nagy kegyelmi esőket ád. Nagyon gyakran használja az Úr, a mikor nékünk valami rendkívüli kegy ajándékot küld, az ő dühös és vad lovát, hogy azon adományt házunkhoz hozza. A kényelmesség nyugodt folyamain legtöbb esetben csak kicsiny és rendes árucikkekkel megrakott hajók mennek, de egy nagy és kincsekkel megrakott hajó áthasítja a mély tengert.
Tanulják meg az Istennek gyermekei ezen helyzetökben, a melyben Dávid is volt, hogy a szomorúságok és próbáltatások között legjobb menekülő hely az ima. Hogyha a halálnak kötelei körülfonnak, imádkozz! Ha a pokolnak keserűségei elfoglalnak, imádkozz! Ha nyomorúságok és nyavalyák közzé jutsz, imádkozz! Mindent, a mi okosságnak és bölcsességnek mutatkozik, a nyomor és próba idején meg kell tenni, vagy próbálni, de ezek egyikére is határozottan nem támaszkodhatni. „Az én segítségem az Úrtól vagyon”, legyen az a nyomor és ínség, vagy pedig a bűnből való kisegítés. Nagyon helyesen cselekedtek, hogyha a lovat a harc napjára készletben tartjátok, de mindazáltal a biztonság az Úrtól származik.
Használjátok az eszközöket, de a hitet soha ne pótoljátok az eszközök használatával. Hogyha mindent megtettetek, bízzatok Istenben, mintha semmit nem tettetek volna, mert „ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak az őrizők”. (Zsolt.127,1) Minden dolgokban imádkozzatok és legyetek biztosak a felül, hogyha talán mostan ugyanazon helyzetben vagytok, a melyben Dávid volt, az ima által onnan kiszabadulhattok. Az ima az egyetemes gyógyszer, az általános gyógyeszköz, ez minden betegséget legyőz. A lelki harcokban ezerféle haszna van az imának. Arról mondhatjátok: „Ezzel fogom ellenfeleimet megöldökölni, ezzel megyek által a kőfalon, ezzel fogok felfegyverkezni, és ezzel fogom minden ellenségeimet legyőzni”. Az ima Isten kincses tárházát kinyithatja és a pokol ajtaját bezárhatja, az ima a tűznek erejét megolthatja, az oroszlánok száját bedughatja, az ima a mennyet meggyőzheti és a mindenhatóságot az ő akaratához levonhatja. Csak testvérem, imádkozz hittel és az egyszülött Fiúnak nevében, úgy béke feleleteket fogsz nyerni határozottan.
Én akarom ezen szöveget ma este más tekintetben használni. Akarom alkalmazni és használni, hiszem, hogy jogom van ahhoz, hogy ezt úgy használjam, mint egy olyan állapotnak leírását, melyben egy felébredt bűnös találtatik. Az olyan bűnösökhöz óhajtok fordulni, a kik bűneiknek tudatára jutottak, mert azt hiszem, hogy vannak itt ma este olyanok ezen gyülekezetben. Örültem, hogy most nem rég egy este, az ő kiáltásokat hallhattam és hiszem, hogy Isten akarja őket megáldani és a lelki szabadsághoz vezetni. Legelőször is beszélni fogunk ezen szegény lelkek helyzetéről, azután pedig arról, hogy mit cselekszik a felébredett, és végül a megmentésről, melyben részesül.
Itten legelőször is azon nyomorult helyzet íratik le, melyben sok szegény felébredett lélek belé került. De mielőtt tovább mennék, engedjétek meg, hadd figyelmeztesselek benneteket arra, hogyha közületek többen, a kik Krisztusban hisznek, mindezeket nem is tapasztalták, a melyekről szólok, azért nem kell magatokat kárhoztatni. Vannak sokféle betegségek a világon, és hogyha azok közül egyet leírok és azt is, hogyan gyógyította azt meg az orvos, nem kell mondanotok: „Én határozottan nem jó helyzetben vagyok, mivel én soha azon betegséget nem éreztem”. Az nem tesz semmit. Nincs olyan ember, a ki mindenféle betegségben szenvedett volna. Hogyha egyedül Krisztusba helyezitek bizalmatokul, úgy ne nyugtalankodjatok, mert az, a miről beszélni akarok, nem olyan célból adatik elő, hogy titeket nyugtalanná tegyen, hanem hogy másoknak vigasztalásul szolgáljon
Alapigénk szerint legelőször is megjegyzem, hogy némely nyugtalankodó lelkiismeret a halálnak köteleihez hasonló, azaz olyan fájdalmakat szenved, mint milyeneket az emberek halálos ágyokon szenvednek. Ezen állapotot magam is átéreztem, azért annál is inkább alkalmas vagyok ezt annál nyomatékosabban lerajzolni. Melyek a halálnak fajdalmai?
A bűnösnek egy fájdalma a halálos ágyon a visszapillantás. A haldokló bűnös visszapillant az ő lefolyt életére, és abban nem lát más egyebet, csak bűnt és gyarlóságot, semmi olyat nem lát, a mi néki vigaszt kölcsönözhetne. Óhajtana, hogy az a nap elveszne és setétséggé lenne, a melyen mondották, hogy ő e világra született; (Jób 3,4) mert érezi, hogy az ő élete egy üres lap volt, de még rosszabb annál, Istennek megsértése, és saját nyomorának okozója. Egész élet történetében nem tud találni csak egyetlent világos vagy reményteljes pontot sem. Épen úgy sír a valóban felébredt bűnös egy rettenetes múlt felett, és panaszkodik, mivel egész élete bűn és romlásból áll, sőt még azon dobok is, melyeket egykor dicsekvőleg jónak emlegetett, megfertőztettek. Most látja, hogy azok, melyeket ezelőtt igazságnak tartott, bűnök voltak, tehát fájdalmasan panaszkodik önmaga felett és mondja szívében: „Bárcsak ne születtem volna”. Sok felébredt lélek mondotta már Bunyan Jánossal, hogy inkább óhajtott volna egy béka, vagy egy mérges kígyó lenni, mint egy olyan ember, a ki úgy élt, a miképpen ő. Érezed-é te, kedves barátom. vagy érezted-é már valaha ezen halálos fájdalmat? Többen közülünk mélyen tapasztalták ezt.
Egy másik halálos fájdalom a jeled feletti bánat. Az ember ott fekszik, halálos ágyán ide s oda hánykódva, és minden dicsőségét és szépségét elmúlva látja. Az egészség virágai tőle elvétettek. Egész más mint a milyen az ő erejének és ügyességének napjaiban volt, és ő tudja mindazokat. Hasonlóan van a bűnössel is, érezi, hogy a nyomasztó és sorvasztó betegség őt megemészti, miképpen a moly a ruhát. Az ő nedvessége nyári szárazságokra változott át (Zsolt.32,4.), dicsőssége egy meg száradott virághoz hasonlít, és az ő testének ügyessége, mellyel dicsekedett, és a melyről mondotta, hogy ő nem rosszabb mint mások, sőt még inkább jobb, most oda van. Hogyha az Úrnak szele az emberre reá fuvall és bebizonyítja, hogy minden test olyan mint a fű, mindent kiszáraszt és lerontja mindannak dicsősségét, a mivel az ember bír, az ő ügyességét is megsemmsíti, mígnem az ember önmagától is halálosan iszonyodik. A lábak, melyek ágyához vitték, hajolnak alatta, nem bírják őt,
és a kéz, mellyel munkálkodott, erőtlenül esik le oldala mellé. Még a szeme pilláit is alig tudja felemelni, hogy a napnak barátságos fényét bebocsássa, vagy lezárni, hogy a világosság ellen mintegy függönyül szolgáljon. Az arany palackocska megromol és a veder eltörik a forrásnál. Az ezüst kötél megrövidül, azaz ketté szakad. Éppen így van ez a felébredt bűnösnél is. Ő érezi a halált lelkében Véleménye szerint mindenre képes volt. Eszménye az volt, hogy megtérhet és hihet, magát megjavíthatja, megváltoztathatja és üdvre juthat, a mikor ő akarja, de íme, a halál fagyos lehellete jött minden ő erejére, és hallja, hogy Krisztus nagy irgalmában mondja: „Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek”. (Jn.15,5) és hogy „Senki nem jöhet én hozzám, hanem ha az Atya, a ki engem elbocsátott, vonandja azt”. (Jn.6,44) Az ember rettenetes elerőtlenedést érez lelkében, hogyha valóban és alaposan felébredt, és az Istennek lelke biztos alapra helyezi az ő megtérését. Szépségét elhervadva látja, és erejét elfogyatkozva érez, és így a halál fájdalmai veszik körül. Egy másik fájdalma a halálnak annak felfedezése, hogy barátai rajta semmit sem segíthettek. A haldokló embernek el kell hagyni nejét és gyermekeit, azok szívesen elkísérnék őt, de nem tehetik azt. A hű nő hajlandó volna maga a halállal szembe szállni, hogyha a férjének hű társa maradhatna továbbra is, a kit ő szeretett, de ezt nem lehet tenni semmiképpen. A legmélyebb hajlam és legőszintébb szeretet, nem segíthetnek itten. A felébredt bűnös ugyanezeket tapasztalja a lelki segítségre vonatkozólag. Feltekintene egy papra, hogy bizodalmát abba helyezze, de nem lehet, nem is merészeli ezt megtenni. Prédikátoránál keresné a segélyt, de tudja, hogyha ezt tenné megcsalatkozna ottan is. Minden teremtmény felett ezen feliratot találja „üres”, a mennyire az ő lelki szükségletei forognak kérdésben. Sebei sokkal borzasztóbbak, mintsem hogy arra valamely ember balzsammal szolgálhatna, oly mélyek azok, hogy emberi kezek hozzá nem férhetnek. A halál fájdalmai veszik körül e tekintetben.
De talán a legrettenetesebb fájdalma a halálos ágyon egy meg nem tért embernek a jövőre való kilátása. A múltja fekete, de a jövője még sokkal feketébb. A múlt zavaros és homályos, de ő azon rettenetes homály és sötétség, mellyel szembe megy, mely az ő jövendő helyét betölti: A haldokló borzad a rettenetes jövőtől, és épen úgy a felébredt bűnös. Ő nem mer előre menni, fél, rettenetesen fél és retteg, mivel egy rettenetes hang van mindig a füleiben. Én magam is olyan voltam, míg kegyelmet nem nyertem, oly iszonyú félelmes, hogy minden talpalatnyi föld, a hova csak lábomat letettem, azt hittem azonnal megnyílik és el fog engemet nyelni. Oly rettenetes teherként nehezedtek reám a bűneim, hogy nem csudálkoztam volna, hogyha mindennapi járásimban, miként egykor Bálám az Angyallal találkoztam volna, ki is mezítelen tőrrel kezében velem szemben kinyilvánította volna: „Örökre el vagy veszve bűneidért”, előtte csak megnémultam volna, vagy pedig ez ítélet szavainak jogosságát be kellett volna ismernem. Így érezi magát sok bűnös a halál kötelei által körül fogva. Körül fogják őt mindezek: a múlt, a jelen és a jövő fájdalmai.
De még rettenetesebb a következő mondatban való ecsetelés. A felébredt bűnösök gyakran azt, a mi a pokol keserűségének mondatik: nem, mintha valamely élő ember a pokol kínjait azon mértékben elhordozhatná, a mint az a pokolban éreztetik, de egy rettenetes előízét annak a pokolbeli kínoknak lehet érezni és sokszor érezi is egy felébredt lelkiismeret. Melyek ezek a pokolbeli kínok?
Legelőször is a lelkiismeret mardosása. Míg a lélek Krisztusban nem hiszen, addig nincs megtérés, de lelkiismeret mardosás van, a bűn feletti gyötrődés és szomorúság, a büntetéstől való rettenetes félelem, hogy egy olyan életet élt, mivel látja, hogy egy olyan élet, méltón büntettetik meg, és hogy Isten a végtelen igazságú kell, hogy minden hamisságot megbosszuljon. Lelkiismeret! Ennek foga élesebb, mint az örökké mardosó féregnek. Ennek égetése hasonló a pokol tüze égetéséhez. Midőn ezt éreztük így kiáltottunk fel: „Az én lelkem kívánja a megfojtatást, és az én csontjaim a halált”. Hogy ha Isten az ő irgalmasságánál fogva a lelket valami gyenge remény által fent nem tartaná, már addig is, míg az Úr Jézusba való hithez jön, határozottan tönkre kellene menni az embernek egészen, a lelkiismeret szemrehányásai és vádolásai alatt.
Egyike a pokolbeli kínoknak a megítéltetésnek érzete. Az elveszett lelkek, „elkárhozottaknak” neveztetnek, azaz, megítéltetetteknek. Határozottan éreztük azt többen, míg az Úr Jézusban nem hittünk, hogy elítélve vagyunk. „Átkozott mindaz, a ki meg nem marad mind azokban, melyek megírattattak a törvénynek könyvében, hogy azokat cselekedje. (Gal.3,10; 5Móz.27,26)
Emlékszem rá, hogyan üvöltött ezen ige az én lelkemen keresztül, miként a zivatar, mely egy elsüllyedő hajónak árbocfáját rázkódtatja. Átkozott minden ember, a ki meg nem marad mindazokban, melyek megírattattak a törvényben, hogy azokat cselekedje”. Én tudtam, hogy nem maradtam meg azokban, melyeket a törvény kíván, azt is tudtam, hogy átkozott vagyok. Azután jött ez a második ige, ez az evangyéliomi oldala volt, azon rettenetes zivatarnak: „A ki nem hiszen immár elkárhoztatott” már elkárhoztatott, „mert nem hitt az Isten egyetlenegy szülött Fiának nevében”. Hogy ha két ilyen szél, mint ezen igék összetalálkoznak, azok elegendők arra, hogy az emberi természetnek szegény, gyenge, rozoga épületét elseperjék és egy nagy romlást hozzanak létre, mint azon orkánszerű szél, mely azon házat összeroncsolta, melyben a Jób fiai egy ünnepélyes alkalommal egybegyűlve időztek. Ó testvérek, nem csekély dolog ez ‒ higgyétek el ezt, kik ezt tudjátok, a pokol kínjait és talán egyike a legerősebb fájdalmaknak, melyet a felébredt lelkiismeret érez a reménytelenség, egy rettenetes kétségbeesés, semmiféle kilátás által nem enyhíttetve, hogy majd a jövőben talán jobban fog lenni. Közülünk némelyek annyira is eljutottak, hogy az üdvözülésre minden reményt elveszítettek. Olykor olykor feltűnt egy kis fénysugaracska, a mely mondani látszott: „Jézus eljött, hogy a bűnösöket megtartaná és üdvözítené” de ezen egyes csillagokat sokszor nem láthattuk, mivel gondoltuk, hogy ő az olyan bűnösökért mint mi voltunk nem jött, hogy ő azokat megtartsa és üdvözítse. Azután meg féltünk attól is, hogy mivel mi őt előbb elvetettük, talán az ő irgalmassága örökre eltávozott tőlünk. Mily kétségbeesve kérődztem én mindenkor ezen gondolatnál. Óhajtanám. hogy bár soha ne tettem volna azt, de mivel tudom, hogy sokan teszik ezt még manapság is, azért az ő tapasztalataikra vonatkozólag azt mondom: Isten mentse meg az ő könnyű bárkájokat a kétségbeesés árjából, azon rettenetes árból, mely már sokakat a mélységes örvénybe sodort.
Van még egy más neme is a pokol gyötrelmeinek, melyet a felébredt lelkek éreznek, tudniillik a nyomor szétmarcangoló érzete. Habár még nincsenek is a pokolban és Istennek legyen hála, a felébredt lelkek nem is fognak oda jutni, mégis oly nyomorultaknak érezik magokat sokan, mintha már ott volnának, mert lelkiismeret mardosás fokozódik azáltal, hogy az elitéltetésnek érzete, és a kétségbeesés korbácsolása a lélekben rettenetes zivatart szülnek, mígnem a szív felkiált: „A nyomorúságnak egyik mélysége a másikat követi: a te csatornáidnak szavokra, minden te áradásid és habjaid én rajtam által mentek”. (Zsolt.42,8.) „Miért hagytál el engemet, és miért távoztál el az én megtartásomtól, és az én jajgatásaimnak beszédeitől? Én Istenem kiáltok mind napestig, de nem hallgatsz meg, éjjel is nincsen nékem veszteglésem”. (Zsolt.22,1-2) Valóban ilyenkor a lélek leveretett. Olvassátok a Jób és Jeremiás könyveit s látni fogjátok, hogy mit szenvedhetnek a töredelmes szívek. Ezen könyvek nem csak a régi időben élő emberek részére írattak, hanem ezek leírják a jelen korban élő emberek tapasztalatait is, a kik Krisztust keresik, és gyakran kölcsönöznek vigaszt a szegény lelkeknek, hogy ha már az Isten igéjének csak egy betűje sem látszik ezeken kívül az ő részökre szólani.
Ezzel már két nagy jelentőségű szavát vettem elő alapigénknek. „Körülvettek vala engemet a halálnak kötelei” és a pokolnak keserűségei elfoglaltak vala engemet”. De még ezeknél rosszabb is volt, mert a szegény lélek semmi könnyebbülést nem talált, és menekülni semmiképpen nem tudott. Ezen nyomorúságok és nyavalyák enyhíthetetlenek voltak, minden rettegtetéseknek kitéve, az epe vagy méreg a legkeserűbb és az ecet vegyítetlen volt. Figyeld meg a kiejtéseket: „körülvettek vala a halálnak kötelei”. Ez egy igen erős ige. Ha a vadászok zsákmányokat keresik egy kört képeznek azon szegény állatok körül, melyeket megöldösni akarnak. A szegény, zaklatott teremtés néz jobbra, de íme, ott áll egy ember felhúzott ívével, tekint balra, de ottan látja a kutyákat. Előtte és utánra sok fegyverek, kutyák és vadászok, tehát nincs út a menekülésre. Ezenképpen nem lát a felébredt lélek semmi utat a szabaduláshoz, semmi oltalom helyet. Szövegünk mondja: „És a pokolnak keserűségei elfoglaltak vala engemet”, vagy megfogtak megragadtak, mint mikor az oroszlánnak fogai már a bárányt megfogták, vagy a medve körmei a szegény juhot megragadták. „Megragadtak”, mintha Isten rettenetes poroszlója kezeit vállaira tenné a bűnösnek és mondaná ,Az Istennek nevében megfoglak tégedet, hogy a pokol fogságába vesselek, a hol örökre elkárhozva kell maradnod. Sok lélek tapasztalta ezt, de egyszersmind azt is tapasztalta, hogy ezen rettenetes fogástól nem menekedhetett meg semmiképpen. Sokan, a kik nem tudnak semmit azon rettenetes helyzetről, kérdezik: „Hát miért nem jönnek ki azon nagy rabszolgaságból?” Ah, hogy ha ti is azon állapotban volnátok, ezen kérdés fájdalmat szerezne néktek, hogyha egészen el nem keserítene. Láttam és hallottam, hogy bizonyos személyek az aggódó szívekhez egész csomó kérdéseket intéznek, és pedig olyanokat, a melyeket ők magok sem tudnának megfejteni, hogy ha azoknak kedély hangulatjokban volnának. Kérdezz meg egy olyan embert, kinek mindkét lába el van törve és a vasút sínjein fekszik, miért nem megyen onnan haza? Miért nem megyen haza? Mondjad inkább miért tesztek ilyen ostoba kérdést? Hogyha szegény lélek megtörött és kétségbeesett, mondjátok annak, hogy mit tett Krisztus érette, arról pedig nagyon keveset kell beszélni, hogy néki mit kell tenni, mert a csüggedezőt azzal soha fel nem építitek, hogyha kötelességét felmutatjátok, inkább beszéljetek azoknak Jézus szeretetéről. Szegény lelkek, oly zaklatottak, és ide s tova hányattatlak, hogy semmit nem tehetnek. Mondjátok nékik a mit Jézus cselekedett. Ez az egyetlen eszköz arra nézve, hogy fényt áraszthassatok lelkeikre.
Még egy, a zsoltáríró nem talált vigaszt, valamely önküzdelemben a melyhez fogott. Ez a szövegünk következő szavaiból kiviláglik: „Nyomorúságot és nyavalyát találtam”, tehát midőn valami enyhülést keresett, keresésének egyetlen eredménye az lett, hogy nyomorúságot és nyavalyát talált. Emlékszel-é rá kedves keresztyén társam, hogy a mikor bűneid következtében még szolgai iga alatt voltál törekedtél Mózes alatt saját jó tetteid által eszközölni üdvödet? Mit nyertél aztán abból? Határozottan nyomorúságot találtál a munkában és nyavalyát mint a munkának jutalmát. Olyan voltál mint a ló a malomban, az ostor gyakran használtatott, de semmi mást nem hozhatott néked mint annak az érzetét, hogy minden balul ütött ki, azon meggyőződést, hogy mindaz a mit cselekedtél, inkább Istennek megsértése volt, mert te mint antikrisztus, saját igazságodnak szolgáltál, a melytől reményletted, hogy valami segítség fog lenni a te bűnöd engesztelésére. Nyomorúságot és nyavalyát találtál. Talán elmentél törvényes úrhoz, és ő a fiával erkölcsös úrral tettek valamit éretted, a mit csak tehettek, de mikor valóban felébredtél, akkor mindaz a mit azoktól nyertél, nyomorúság és nyavalya volt. Ez volt az egész eredmény. Lehetséges, hogy keresztül mentél az utcán ceremóniás üzlet elé, a bálványtemplomok közül egyet meglátogattál, az előadásokat ottan végig nézted, azután mondták néked, hogy egy pap téged feloldozhat és valamely külső formaszerű ceremónia lelkedet megnyugtathatja. De hogyha te élő lélek voltál úgy nyomorúságot és nyavalyát találtál mindezen ostobaságokban, és most oda jöttél, hogy mind ezen dolgokra megvetőleg tekintesz, mint elhordozhatatlan csalásokra. Nem ér az semmit, hogy ha egy éhes gyomor előtt a hárfán játszanak, vagy egy eltörött láb előtt táncolnak, és épen olyan hiábavaló csúfolódások a románizálásúak összes magatartásai azok részére, kiknek szívök bűneik miatt vérez. „Jézus, Jézus egyedül
Tehet mentté a bűntől”
Hogy ha a bűntől való szabadulást másutt keresik, csak nyomorúságot és nyavalyát találnak.
Valóban ez egy igen gonosz csiptető, melybe sokan belékerülnek. Hát mit kell tenni? Mit kell tenni? Bűnös, semmit sem kell tenni; legalább is semmi olyast, a mit te tehetsz. Annyira be vagy zárva, hogy vagy Jézus által kell megmentetned, vagy pedig el kell kárhoznod. Nékem nagyon tetszett azon megjegyzés, a melyet egy kedves testvértől innen ezen emelvényről hallottam, hogy az evangyéliom hirdetői halászok, és hogy nékünk, hálóval kell halásznunk. Nagyon téves dolog volna az, hogy ha a népeket csalétekkel halásznánk és fogdosnánk. Hálóval kell halásznunk a Krisztus megbízatása folytán. De hát mire való a háló? Arra való, hogy a halakat bekerítse, az alattok, körültök és felettük is van, hogy semerre ki ne szabadulhassanak. Épen ez az, a mit Isten a szegény bűnösökkel cselekszik, a kiket ő meg akar menteni. Teljesen bezárja őket. A hálóval körülveszi őket, és nem menekülhetnek ki abból. Nos ha a háló a halakat egészen bezárja, húzhatják ki azt az evangyéliom halászai a bűnnek tengeréből és kitölthetik az ő hajójokba, a hol Jézus is ott van. A hálót ki kell terítenünk közéjek, őket a törvénnyel berekeszteni, hogy Jézushoz bocsáttathassanak. Bűnös, el van zárva elöled miden kerülő út, a melyen kimenekedhetnél még pedig mindenkorra, csak egy van nyitva és azon egy Krisztus a ki így szól: „Én vagyok az ajtó”. Más ajtó nem létezik, sem felül, sem alu1, sem jobbról, sem balról, sem előtted, sem utánad. Tönkre mentél és a kárhozat martalékává lettél ó bűnös és el kell veszned örökre, hogyha magadra hagyatol. Nincsen senki sem földön sem mennyen, a ki segítségedre lehetne egyetlen egyen kívül, és ő, csak az Úr hozna oda tégedet hogy mielőbb ő reá tekintenél, mily üdvös lenne az részedre.
Ez bennünket beszédünk második részéhez vezet tudniillik, hogy mit teszen a felébredt bűnös. És az Úrnak nevét segítségül hívám.
Mit tett ő? Legelőször segítséget hívott, az Úrnak nevét segítségül hívá, kiáltott hozzá, beszélt vele, felemelte szívét és szavát és kiáltott, mint egy olyan ember, ki a ködben eltévedt és szomszédjához kiált azon reményben, hogy ha annak szavát meghallhatja az őt majd útba igazitja, vagy pedig mint azon ember, ki Ausztráliának ős erdeiben messze eltévedett és kiáltását hangoztatja, reményíve, hogy majd valami emberi hang arra felelni fog. Ezen kiállás egy természetes, egyszerű, művészietlen, rosszul hangzó, de nagyon foganatos természetű arra nézve hogy nyomorunkat nyilvánítsa. Ó bűnös, hogy ha Isten az ő munkáját benned valóban elkezdette, és tégedet azon pontra hozott, a melyről épen most nyilatkozok, úgy Istenhez kiáltasz, szíved azonnal ő hozzá kiált. Könnyek fognak melletted tanúskodni, sóhajok éretted szólni, szíved mély hallgatásában Istenhez kiált és az ő nevét segítségül hívja.
Most figyeljük meg, hogy ő azt mondja: „És az Úrnak nevét segítségül hívám”. Nem a prédikátort hívja most már segítségül sem nem valamely papot, vagy pedig a saját énjét, hanem: „az Úrnak nevét hívtam segítségül”. A bűnös addig az Urat elfelejtette, most az Úr ismét emlékeztébe jön. Ekkor magába szállva így szól: „Az én atyámnak mely sok béresei bővölködnek kenyerekkel”, így emlékezett meg az elveszett fiú is az atyjáról. Hogy ha a disznók közzé kerülünk, és kívánnánk gyomrunkat megtölteni a moslékkal, de azt sem tehetjük, akkor kezdünk el Istenhez imádkozni, a kiről elfelejtkeztünk. Az. Úrnak nevét segítségül hívám. De mit is tehetett volna jobbat, ki más segíthetett volna néki, a midőn a halálnak kötelei körülvették? Ki más, mint egyedül az, ki a halált meggyőzte és a koporsó fullánkját elvette? Ki segíthet rajtunk, ha a pokolnak keserűségei bennünket elfoglalnak, mint épen az, ki a halálos büntetés kínjait elviselte, amelyeket mi érdemlettünk volna, és a ki mindegyiket, a halált és a poklot a tűznek tavába vetette? Ki segíthetne a reménynélkülieknek oly biztosan, mint az, a ki a halál és pokol felett diadalmaskodott? Ki lehetne irántunk oly resztvéttel mint az Úr? Az Úr Jézus maga is ösmerte a halálnak fájdalmait, azért lehet részvéttel az emberek fiai iránt. Avagy nem embernek fia-é maga is, a ki maga is kísértetett hasonlatosképpen a bűntől megválva.
Szegény bűnös, megkísérlettem, hogy tégedet berekesszelek a hálóba, de most mutatok néked egy nyílt ajtót. Hívd segítségül annak a nevét, a ki helyzetedet ismeri és elégséges arra, hogy azon változtasson és tégedet szabaddá tegyen.
Mikor hívta Dávid segítségül őt? Ez nagyon fontos pont ezen igékben. „Akkor az Úrnak nevét segítségül hívám.” Akkor. Talán ez volt a legelső alkalom az ő életében? Lehetett ez az első is. Kezd meg azonnal hát, ó, bűnös. Figyeld meg ő mondja: „Körülvettek vala engemet a halálnak kötelei, és a pokolnak keserűségei elfoglaltak vala engemet, nyomorúságot és nyavalyát találtam vala, és az Úrnak nevét segítségül hívám.”Mikor állapotja a legrosszabb volt, akkor hívta ő az Urat segítségül. Miért nem várt addig, míg jobban lett volna? Ő tudta, hogy a halogatás veszélyes. „És az Úrnak nevét segítségül hívám.” Hogy ha várt volna míg jobbra fordul, akkor nem is hívta volna őt,de ő segítségül hívta azonnal, és habár ez az első alkalommal történt is, nem szégyenlette ezt tenni, vagy ha még szégyenlette is, csak megtette, és sikerült is néki. Tegyük fel, hogy te mind e mai napig nem járultál volna még a te mennyei Atyádhoz, és most a legrosszabb helyzetben volnál. Mit kellene akkor tenned? Épen a legalkalmasabb idő ez akkor reád nézve, hogy imádkozz. Szükséged, nagy szükséged van Istenedre épen most, és meg is találhatod őt azonnal. És az Úrnak nevét segítségül hívám. Nem kiáltott Istenhez addig, míg Isten a halált és poklot reá nem bocsátotta. Ő egy olyan juh volt, mely tévelygésbe ment és annyira szerette a tévelygést, hogy nem akart abból visszatérni, míg a két legvadabb kutya, melyet a nagy Pásztor nyája mellett tart, utána nem eredt, csak ekkor volt hajlandó vissza térni. Majd nem kívánnám, hogy Isten közületek némelyekhez küldené a halált és a poklot, azokhoz tudniillik, a kik másképen nem akarnak jönni, és hogy azokat kergetné és szaggatná meg, hogy így a nagy Pásztorhoz vissza futnátok. Ekkor az Úrnak nevét, azaz mikor már mást nem hívhattam, segítségül hívtam. Egy bűnös sem hívja Istent addig segítségül, míg be nem látja, hogy már máshova nincs menekülése, mégis elfogadja Isten ezen semmire valókat. Habár csak azért jövünk is, mivel kényszerítve vagyunk a jövetelre, mégis kész bennünket elfogadni. A szabados kegyelem kikötőjébe egy hajó sem megyen be, ha csak a zivatar dühe által oda nem hányattatott, hogy ha a tenger zug és a habok hánykódnak a zivatar kitört és a hajó elmerüléshez van közel, akkor lesz az önakarat úr, ki addig a kormányon ült és így szólt: „én azon kikötőbe bemenni soha nem akarok”. Hirtelen engedelmes és kiált: „ó csak a Mennyei szél lengedezését tapasztalhatnánk, hogy a két veres, vészt jelző lámpa fénye között, bennünket egyenesen a biztos vízre terelne, a hol békével utazhatnánk.” Kérem Istent, hogy közületek mindegyik Jónás után egy zivatart küldjön, hogy a helyes útra ép a kívánt helyre eljuthassatok, és végül a szabados kegyelem biztos partján köthessetek ki. „És az Úrnak nevét segítségül hívám.”
És mostan következik az ő imája: „Kérlek, Uram szabadítsd meg az én lelkemet!” Egy igen természetes ima, nemde? Ő épen azt mondotta, a mit gondolt, és azt gondolta, a mit mondott, épen ez az imának a helyes módja. Egy igen rövid ima. Sok ima hússzor ilyen hosszú is van. Egész megfullad az összehalmozott szavak ágytakarója alatt. Vannak idők, a mikor egy keresztyén órák hosszáig imádkozhat, de az nagy megcsalattatás, hogy ha a keresztyén testvérek az ő kérelmeiket az órához mérik. A nagy fődolog nem az, hogy meddig imádkoztok, hanem hogy milyen komolyan végezitek azt. Figyeljétek meg inkább az ima életét, mint annak hosszúságát. Hogyha imáitok az égig ér, akkor elég hosszú az. Hogy ha pedig az Úrhoz el nem ér akkor nem volna elég hosszú, hogy ha egy egész hétig tartana is.
Ez egy alázatos ima volt: „Kérlek Uram!” Ez egy olyannak a nyilatkozata, ki a porig lealázkodva van. Egy igen sürgős ima volt ez: „Óh, Uram, kérlek szabadítsd meg az én lelkemet.” De mindenekelőtt azt óhajtanám ha megfigyelnétek: ez egy írás szerinti ima volt. Három kisebb és nagyobb imát találunk az írásban, melyek igen figyelemre méltók: „Kérlek Uram, szabadítsd meg az én lelkemet.” „Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek” és „Uram emlékezzél meg rólam, mikor elmégy a te országodba.” Ezeknek mindegyike benne van az Úr imában. „Ó Uram kérlek tégedet, szabadítsd meg az én lelkemet,” „Szabadíts meg minket a gonosztól.” „Isten légy irgalmas nékem bűnösnek,” ‒ mi más volna ezen kérelem mint ,,Bocsásd meg a mi vétkeinket.” És micsoda ama harmadik ima: „Uram emlékezzél meg én rólam, mikor elmégy a te országodba?” Micsoda az, mint ama nagy kérelem: „Jöjjön el a Te országod?” Mily csodálatos terjedelmű azon ima, melyet Urunk nékünk példány imául adott. Minden imák összefoglalva lehetnek abban, vagyis abból származtathatnak ki.
Ne mondja senki az itt lévők közül: „Én épen azon nyomorban vagyok a melyet lerajzoltál, de én imádkozni nem tudok.” Miért nem? „Nem találok szavakat az imához.” Nem is szükségesek ahhoz a szavak, a szónélküli imák gyakran a legjobbak. „De én csak nyögni tudok.” Csak nyögj, testvérem. „De én úgy érezem, hogy csak sóhajtani tudok.” Csak sóhajts. Szívem fáj, de magamat szavakban kifejezni nem tudom. Ne fejezd ki magadat, csak hadd fájjon szíved, és azon szívfájdalmaidat emeld fel az Istenhez. Irányozd minden óhajaidat ő reá és hadd legyen ez a te bennsőd legsürgősebb kérelme: „Ó, Uram, kérlek tégedet, szabadítsd meg az én lelkemet.” Tudjátok hogy van egy törvényünk, mely szerint az utcán való kéregetés tiltva van. Ismerek egy embert, egy bizonyos utcában, a ki nem kéreget, mégis kéreget. A rendőr nem hagyná őt kéregetni, azért nem kéreget soha senkitől nem. Rágalom volna ő róla azt mondani, hogy kéreget, ő csak olyan cipőben jár, a melyből lábai nagyobb részben kilátszanak, térdei nadrágán keresztül sajognak, arca beesett és az ő egész megjelenése egy tüdővészesre vall, a ki nemsokára meghal. Ő rég idő óta tüdővészben szenved, és naponkint közeledik a halál felé. Azt hiszem hogyha mondtam volna néki: „Kéregető vagy?” emígy felelt volna: „Kéregető? Nem Uram, határozottan nem, én nem kérek senkitől alamizsnát.” Mindazáltal ő a szószoros értelmében csak egy kéregető, a ki még legtöbbet kap. Tekintete kéreget, rongyai kéregetnek, teste kéreget, bágyadtsága kéreget, beteges kinézése kéreget, rajta minden kéreget. Az egész ember kéreget. Ez az útja annak, hogyan kell imádkozni. Öntsd ki szívedet az Úr előtt, szavakban vagy szavak nélkül, a mint azt a legkönnyebbnek lenni látod, de legyen telve a te bennsőd, valóban óhajtásokkal.
Légy elhatározott, az áldást megnyerni. Tégy úgy, mint nem rég egy testvér, valaki cselekedett, a ki így szólt magában: „Én egy elveszett lélek vagyok, de ezen helyemből fel nem kelek addig míg Megváltómat meg nem találom.” Elhatároztam, hogy bűnbocsánatot kell nyernem, vagy pedig itten térdeimen meghalni. Ő kiáltott, nyögött, és a győzedelmet ki is vívta. Fájdalmas kiáltását jobb szerettük volna nem hallani, mivel abban nem volt semmi szépség, vagy pedig műveltség a szó kiejtésekben és semmi mulattató az ő nagy sóhajaiban, de az Úr meghallgatta őt és az ő lelkét megszabadította. „Kérlek Uram, szabadítsd meg az én lelkemet.” ez az olyan állapothoz egy igen alkalmas ima és minden tekintetben igen megfelelő. Ó, bárcsak minden imák ilyen alkalmasok volnának, mint ez! Ez a legtanácsosabb és legbölcsebb eljárás minden szegény, szorongatott lélek számára a nyomor és ínség idején. Néki az Úr Jézusban való egyszerű hit által óhajait a keresztnél ki kell nyilvánítani és mondani: Jézus, Megváltom, kérlek tégy boldoggá engemet és szabadítsd meg az én lelkemet.”
Harmadik pontunk a megmentetés és itten a nyolcadik versre hivatkozok. Ezen szegény, esedező, kételkedő, reszkető, imádkozó megnyerte azt, a miért imádkozott. Ő kérte: „Uram szabadítsd meg az én lelkemet” és nemsokára így nyilatkozott: „Mivelhogy megszabadítottad az én lelkemet a haláltól.” Miként a visszhang felet a szóra, azonképpen feleletet ád az Úr az ő kérelmére. Hogyha teljes szívedből kéred a megszabadítást, szemeidet a Krisztus keresztfájára függesztve, úgy megfogod azt határozottan nyerni. Hogyha Jézus előtt leborulsz és mondod néki; „Ha el kell vesznem, úgy a te átszegezett lábaidnál vesszek el, akkor nem fogsz elveszni. Hogyha őszinte szívvel kiáltasz, bűnbocsánatért, mint a publikánus, úgy megigazulva mégy alá a te házadhoz. (Lk.18,10-14)
Figyeljük meg továbbá, hogy ő megnyerte azt a mit kért és az attól adatott, a kit ő azért kért. „Megszabadítottad az én lelkemet a haláltól.” Ez a mi örömünk, üdvünket és boldogságunkat egyedül a háromegy Istennek tulajdoníthatjuk. Némely testvérek nincsenek egészen tisztában az emberek üdve felőli beszédeikben, de hogyha minden igaz hivőnek benső tapasztalataihoz jövünk, azok mindig azt fogják mondani, hogy ők nem magok tették boldoggá magokat, abban pedig mindnyájan szintén megegyeznek, hogy nem önakaratjok, vagy érdemök által lettek boldoggá, hanem egyedül Istennek szabados kegyelme által. Az önigazságúak nyerhettek önmagok által, vagy pedig embertársaik közrelműködése által megmentést, de azok, kiket a Szentlélek bűneikről meggyőzött és felvilágosított, kell hogy egyedül az Úr által nyerjék a megmentetést, semmi más, mint egy Istentől származó üdv elégítheti ki őket. „Megszabadítottad az én lelkemet a haláltól.” Helyzetem olyan volt, a melyben senki, csak egyedül Te Istenem segíthettél nékem. Fájdalmaim az isteni mindenhatóság erősítését követelték ki, csak az Úr Jézus vére és a Szentléleknek balzsama vigasztalhattak engemet.
Ismét figyeljük meg, hogy ezen áldás oly módon jött Ő hozzá, hogy Ő azt határozottan tudta. „Megszabadítottad lelkemet a haláltól?” Ő nem azt mondja: „Remélem, hogy” ‒ hanem: „Mivelhogy megszabadítottad.” „Tudom azt, abban bizonyos vagyok és örvendek azon.” Nem az van mondva hogy „Én az áldást a másokkal való társalgásban elnyertem és remélem, hogy abban részem van.” Nem, hanem: megszabadítottad lelkemet a haláltól.” Hogyha a világon több megmentett nem is léteznék, de én az vagyok. A hit, mely egyedül Jézusra tekint egy elsajátító kegyelem és a lelket olyan állapotba helyezi, hogy határozottan mondhatja: „Ő szeretett engemet és adta magát én érettem.” Mint egy ifjú barátnő a legközelebbi hétfőn mondotta nékem, midőn ő vele lelke üdve felől beszélgetett. „Oda jutottam, hogy láttam, Krisztus engemet annyira szeretett, mintha az egész világon több ember nem volna és érettem magát oda adta, mintha több bűnös nem léteznék csak én, a kinek az Ő vérére szüksége volna. Midőn Krisztust egész magam részére megnyertem, örvendeztem ő benne és mostan mondá ő, óhajtanám, hogy mindenki bírná őt.” Az épen úgy van, nekünk őt egy szent óhajjal kell bírnunk, mely egyedül ő rajta függ, egész magunk részére kell bírnunk, akkor lesz csak egy messze kiterjedő szeretetünk a lelkek iránt és óhajtjuk, hogy minden embertársunk ugyanazon drága Úr Jézust megismerhesse. Így nyerte meg a zsoltáríró, ‒ mint azt láthatjuk ‒ a mit kért. Ez ő tőle jött, a kihez imádkozott és határozott módon adatott a kérőnek. De óhajtanám, hogy még egyet megfigyelnétek. Ő sokkal többet nyert annál, mint a mennyit kért. Ő imádkozott: „Ó, Uram szabadítsd meg az én lelkemet”. És Isten megszabadította az ő lelkét a haláltól, szemeit a könnyhullatástól, lábait az eséstől. Ő csak egyet kért, azt meg is nyerte és még a mellett más két dolgokat, mert az mennyei jó Atyánknak szokása, bőséggel adni, sokkal feljebb, mint azt kérni tudnánk vagy elménkbe befoghatnánk. Áldott legyen az Ő szent neve!
Ő ád megmentetést a haláltól, mert a lelkek meghalhatnak, habár létezni soha meg nem szűnnek is. Meghalnak, hogyha Istentől elkülöníttetnek, miképpen az Ádám lelke azon a napon meghalt, melyen a tiltott fának gyümölcséből evett és amiképpen minden lélek halva van, míg az Istennel való egyesülés által, egy lelki életre nem ébred. Isten kegyelme által mentetett meg Dávid a haláltól, a mely bennünk uralkodik és az örök haláltól a melyhez a lelki halál vezet.
Szemei is meg lettek szabadítva a könnyhullatástól. Kicsoda nem szabad a fájdalmaktól, hogyha a halál büntetés félelmétől megszabadult? A megbocsátást bárhol is adatik az, nyomban követi az öröm.
És azután, minekutána megszabadítást és örömet nyert, adott az Úr néki állhatatosságot is. Azok a lábak, melyek oly hajlandók voltak az esésre, szilárd talajra helyeztettek és a következendő eséstől való félelem elvétetett azon biztosíték által, melyet Isten néki kegyelméből adott, hogy őt soha el nem hagyja. Így áldást nyert lelkének, szemeinek és lábainak ‒ megmentetést, örömet és állhatatosságot.
Az utolsó szó, melyet még mondhatunk és mondanunk kell ez: ugyanezen áldásokat elnyerhetik mindenek. Hogyha némelyekhez szóltok, kik ugyanezen tapasztalatokat Dáviddal átélték, vagy pedig ezekhez hasonlókat vagy pedig némelyekhez, olyanokhoz, kik ilyen tapasztalatokat nem tettek, mindazáltal az örök életet óhajtják, óhajtom ezek előtt felmutatni, hogy gondolják meg az alapot, a miért Dávid meghallgattatott, az nem az ő imájában rejlett, sem nem az ő személyében, hanem Istenben. Olvassátok csak a verset, mely első szövegem után áll, az ötödik verset: „Kegyelmes az Úr és igaz és a mi Istenünk irgalmas.” Ez az, a miért ő a Dávid imáját meghallgatta, mert ő kegyelmes és óhajt a bűnösnek kegyelmet adni. És mert ő igaz is, azért ígéretét tartja. Ő ígéretet tett a felöl, hogy az imát meghallgatja és mondotta: „Hogyha mi megvalljuk bűneinket, Ő hív és igaz, hogy megbocsássa nékünk azokat,” azért kegyelméből és igazságánál fogva bennünket meghallgat.
Gondoljatok arra is, hogyha hasonló nyomorban vagytok, mint Dávid volt, ugyanazon imát ti is használhatjátok, mivel ugyanazon ígéretek vannak részetekre is. Isten ígéretei nincsenek felhasználva és félre téve, hogy már részetekre haszontalanok volnának. Hogyha egy fél tucat ember részére jó lakomát készítenek
és azok a számokra készített eledeleket mind elfogyasztják, azután jön másik hat ember, ezeknek üresen kell eltávozniok. De Isten ígéreteivel nem úgy van, azokból táplálkozhatnak sok ezerek és milliomok és mégis ugyanazok maradnak. Ha Krisztus tízezer lelket táplált és megelégített, azután ismét jön ugyanannyi, az is talál elegendő táplálékot. „Meghalt Bárány, véred marad
Erős minden felett.
Míg összes megváltottidat
Tisztára mossa meg.”
Ne felejtsük hát el, hogy nékünk ugyanazon ígéreteink és ugyanazon Istenünk van. Tehát minden még meg nem tért ember hangoztassa ugyanazon imát: ‒ „Ó, Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!” Isten felelete erre: Higgy az én Fiamban a Jézus Krisztusban. Bízzál benne teljesen és lelked mentve van.” „Jézus sebeiben leled,
A nyugalmadat s menhelyedet.
Menhelyet talál nála bárki, Ki őt hitben szemléli.”
Bízz benne és meg vagy mentve, mert ezt mondja az Úr: "Szabadítsd meg őt, hogy meg ne haljon, találtam engesztelést néki." (Jób 33,24) Tekints arra, mit Jézus Krisztus tett. Nyugodj meg az ő elvégezett áldozatában és menj örömmel a te utadon. Isten az örökkévaló Lélek vezéreljen titeket szegény bűnösöket mindnyájatokat oda és kérlek titeket, ha Ő azt megteszi, jöjjetek és tudassátok azt velünk is. Cselekedjetek úgy, mint a hogy a Zsoltáríró az ő példájával tanít. Mondjátok: „Mivel fizessek az Úrnak, minden én hozzám való jótéteményeiért? A szabadulásért való hálaadásnak poharát veszem és az Úrnak jótéteményét hirdetem. Az én fogadásimat megadom az Úrnak az Ő egész népe előtt.”(Zsolt.116,12‒14.) El ne rejtsétek az ő szeretetét, hirdessétek azt az Ő dicsőítésére, az Ő népének vigasztalására, az Ő szolgáinak felbátorítására és az Ő anyaszentegyházánák növekedésére. Az Úr legyen veletek kedves testvérek a Jézus Krisztusért. Ámen.
Ébredésért való komoly esedezés. „Hallgassatok csendességgel engem ti szigetben lakozók, és a népek vegyenek erőt. Jöjjenek elő, szóljanak akkor, mindketten egyenlőképen álljunk perbe.”. Ézs.41,1. vers
A szöveg egy felszólítása a pogányoknak, hogy jöjjenek és az élő Istennel pereljenek. Az Úr kívánja tőlük, hogy a legjobb bizonyítékokat hozzák elő, hogy a per nyugodtan folyjon le, és egyszer mindenkorra el legyen döntve. Ő azt mondja azoknak, hogy csendességgel legyenek, jól meggondolják és fontolják a dolgot, hogy így megerősödve kezdhessék meg a tárgyalást, és bálványaikat védhessék, ha csak lehetséges az. Felhívja őket az Úr, hogy nem valami felületes bizonyítékokkal lépjenek elő, hanem olyanokkal, melyeket jól megfontoltak, és a melyek lényegesek, hogyha találhatnak esetleg ilyeneket. Ajánlja nékik, hogy csendben legyenek, hallgassanak addig, míg a beszédhez jól elő nem készülnek, és csak majd akkor, a midőn alapos okokat hozhatnak, és ügyeiket a lehető legjobb fényben helyezhetik, lépjenek fel, hogy láthassák, vajon csak egy pillanatig is bebizonyíthatják-é, hogy az ő isteneik, vagyis bálványaik jobbak-é valamivel, mint csalás és hamisság.
Nincs szándékom most ezen tusakodásról beszélni, hanem a szöveget egész egy más tárgyra vonatkozólag tiszteljük, szinte perelhetünk ő vele, van nékünk egy peres kérdésünk, melyet ő eleibe hozhatunk. Egyházát és ügyét már idők óta nem látjuk oly győzedelmeskedőnek, a mint azt látni óhajtanánk. A pogányság nincs még eltiporva a keresztyénség által, sem az igazság nem tapodta még le, sok helyeken a hamisságot, a népek nem születnek ujjá gyorsan, (Ézs.66,8) e világnak országai nem lettek még a mi Urunké és az ő Krisztusáé.
Mi óhajtunk ezek felett Istennel szót váltani, és ő maga utasít bennünket arra, hogyan készítsük magunkat elő ezen szent perlekedésre. Először is azt mondja, hogy hallgassunk, azaz csendben legyünk. Először fontoljuk meg jól az ügyeinket, azután közeledjünk ő hozzá szent bátorsággal, hogy vele pereljünk, és komoly alapos okainkat előhozhassuk. Nékem úgy tetszik, hogy ezen év vége felé semmi sürgősebb dolgot elő nem vehetnénk, mint éppen ezt, hogy Istennel pereljünk, hogy ennekutánna nagyobb kegyelmi művet vigyen véghez közöttünk, mint a milyet eddig szemeinkkel láthattunk. Olvasunk csodálatos ébredésekről, a történelem nagy és dicső dolgairól, különösen arról is, hogy a két első évszázadban mellnyire elterjedt az evangyéliom. Óhajtjuk, hogy hasonló dolgokat láthassunk mostan is, vagy pedig annak az alapját és okát kérdezzük, hogy miért nincsen az úgy mostan. Szent bátorsággal óhajtjuk ügyeinket az Úr elé hozni, miként egy barát, az ő ügyét nyugodtan barátja elé terjeszti. Segítsen az Úr, hogy ezt a Szentlélek ereje által cselekedhessük.
Legelőször hallgassunk csendességgel. „Hallgassatok engemet, ti szigetben lakozók”. Mielőtt a komoly beszéd megkezdődne, hallgassunk szent tisztelettel, mert az Úrral, a mindenható Istennel akarunk beszélni! Meg ne nyissuk szánkat oly célból, hogy az ő bölcsessége ellen támadjunk, sem szíveinknek meg ne engedjük, hogy szeretete felöl kételkedjék. Hogyha a dolgok nem is oly fényes eredményűek, mint a milyeneknek lenni mi akarnánk, ne felejtsük el, hogy az Úr ül a kormányon! És hogyha kételkedni látszik is a mi szemeink előtt, nemde nem az Úr Isten-é ő, ki előtt ezen esztendő annyi mint egy nap, és nem késik ígéreteinek beteljesedésével, miképpen hogy némelyek késedelemnek állítják azt, hogy még be nem teljesítette. Mi akarunk bátran az Úrral beszélni, de ne felejtsük el azt, hogy ő az örök Isten, mi pedig porok és hamvak vagyunk. Bármit is mondjunk lelki bátorsággal és szent komolysággal, de túlhamarkodással semmit ne mondjunk. Ő a mi Atyánk, de mi Atyánk, ki a mennyekben van. Ő a mi barátunk, de egyszersmind ítélő bíránk is. Tudjuk, hogy bármit is cselekszik, az mindig a legjobb. Nem akarjuk annak, a ki minket teremtett, azt mondani: „Mért teremtettél engemet így?”, sem teremtőnknek nem akarjuk azt mondani: „Mit cselekszel?” Tartozik-é a fazekas számot adni a fazéknak, az ő kezének munkájáról? Ő az Úr, cselekedjék úgy, a mint néki tetszik. Hogyha megtekintjük a mit ő cselekszik, a mi homályos és csekély fogalmunknak rendkívül idegennek tetszhetik az, és talán nem fog sikerülni annak jelentőségeit részletezni, de nem kell azt óhajtanunk, hogy azt világosan olvashassuk. Az Istennek tiszteletére válik, hogy valami dolgot elrejtsen, és hogyha azt elrejti szemeink elöl, csak cselekedje a mint néki tetszik, mi pedig hagyjuk azt, hadd legyen elrejtve. Valóban jó az Úr az Izráelhez, és jósága megmarad örökké. Hogyha e világnak története még egy másik húsz szomorú évszázadon megyen is át, mégis nyilvánítani fogja, sőt még sokkal inkább azt, hogy végül sok okaink lesznek Istent magasztalni, majd ha a vég győzelemnek nagy Hallelujája elhangzik.
A mi tiszteletteljes hallgatásunknak el kellene mélyedni annyira, hogy az egészen szégyenné lenn, mert testvérek, hogyha az bizonyos is, hogy a dolog nem úgy ment elő, és az ügy nem jutott olyan eredményhez, mint a milyenhez ki kellett volna menni, kinek a hibája az? Hogyha valami megrövidült, vagy megszoríttatott, avagy az Úrnak lelke volt-é az?(Mik.2,7) Hol volt az? Ha a mag a göröngy alatt megromlott, vagy ha a féreg a szép zöld vetést megette, hogy az arató nem töltheti meg örömmel az ő markát, honnan van az? Avagy nem bűn volt-é közöttünk, igen, bűn volt az Isten gyülekezetében? Miért kell Izráelnek a harcnak napján hátat fordítani az ellenségnek és elfutni? Nem vétek van-é a nép között, nincsen-é ottan egy Akán, ki a babilóniai köntöst és az arany rudakat ellopta? Isten mondja: „Nincsen-é arra ok? Vajon járhatnak-é ketten együtt, ha ők magok között egyesek nem lesznek? Hogyha ellenem jártok, én is ellenetek járok és cselekszem”. Valóban, ha látom, hogy Isten gazdagon megáldott bennünket, álmélkodással telik el a szívem, hogy ő nekünk kegyelméből oly sokat ajándékozott. Megáldhat ő oly méltatlan eszközt, oly késedelmeskedőt, oly rest munkást? Tehet-é valamit oly alkalmatlan eszközzel? Valamilyen kincset rejthet-é el oly tisztátalan edénybe? Ezt csak nagy kegyelmének tulajdoníthatjuk. Hogyha pedig ő bennünket a lehető legtöbbre használt, úgy szégyenüljük magunkat és magunk előtt szégyenüljünk meg, üljünk le az ő dicsőséges trónja előtt és hallgassunk. Hát tényleg mit is mondhatnánk? Semmi panaszt nem emelhetünk ő ellene, semmi vádat nem hozhatunk a legmagasabb ellen, hanem be kell ismernünk csendben, hogy mi gonoszok vagyunk. Mi arcpirulva és szégyennel vonulhatunk félre.
De menjünk tovább és maradjunk hallgatásban a megvizsgálásnál. A mi korszakunk egy hangos korszak, és még a Krisztus egyházára nézve is talán nagyon is hangos. Félek rajta, hogy nagyon kevés csendes elmélkedéseink voltak. Én nem sajnálkozom annyira a csendnek hiánya felett nyilvános istentiszteletünk alkalmával, mint a mi magán-istentiszteleteinknél, a hol annak átható és megszentelő behatása van, a mely aztán kimondhatatlan értékkel bír. Legyünk csendben néhány pillanatig, és gondoljuk meg, mi az a mit az Úrtól kérni akarunk. Szeretnénk a megtérésöket, a tévelygésnek megsemmisítését, az Isten országának messze kiterjedését. Gondoljátok meg jól elmétekben, hogy milyen áldásokat kívánna a ti lelketek. Alkossatok arról magatoknak valódi alapos képzeletet, azután pedig kérdezzétek meg magatokat, hogy elő vagytok-é készülve arra, hogy azokat elfogadhassátok? Tegyük fel, hogy megnyernétek azokat, készek volnátok elfogadni? Hogyha a megtértek ezrével születnének ezen egy gyülekezetben, készek volnátok-é azokat tanítani, oktatni, vigasztalni? Cselekeszitek-é ezt ti keresztyének? Úgy cselekesztek- é, hogy Isten titeket alkalmasnak láthat az új megtértekről gondoskodni, a kikért ő hozzá imádkoztok? Kegyelemért esedeztek, de használjátok-é azon kegyelmet, a melyet már nyertetek? Több erőt kívánnátok ‒ mit tesztek azon erővel, melyet már nyertetek? Felhasználjátok-é azt? Hogyha egy hatalmas ébresztő hullám keresztül zúgna Londonon, készen van arra szívetek? Készen vannak-é kezeitek? Készen vannak-é erszényeitek? Teljesen készen vagytok-é arra, hogy magatokat ez áldásteljes hullám által előbb vinni engedjétek? Gondolkoztatok e felől? Hogyha meggondoljátok, csakhamar meggyőződtök arról, hogy Isten képes az ő egyházának a legnagyobb áldásokat is adni, és pedig azokat bármely időben és minden időben adni. Hallgassatok és gondolkozzatok e felől, és látni fogjátok, hogy ő általatok és általam áldásokat osztogathat.
Ő mindegyikőnket, bármily gyengéik is vagyunk, erősekké teszen, hogy nagy erősségeket leronthassunk, erőtlen kezeinket alkalmassá teheti, habár kevés kenyerünk és halunk van is, mégis milliomokat táplálhatunk az életnek kenyerével. Fontoljátok meg ezeket, és kérdezzétek meg magatokat a ti szíveteknek csendjében: „Mit tehetnénk mi, hogy az áldásokat elnyerhessük? Megtesszük-é ezt? Micsoda van a mi hangulatunkban, a mi magános imáinkban, Istenért való működésünkben, a mi alkalmas volna arra, hogy az áldást kiérdemeljen, úgy cselekeszünk-é, mintha őszinték volnánk? Van-é teljes óhajunk ezen dolgok elnyerésére, a melyekről mondjuk, hogy azokat kívánnánk? Fel tudnánk-é hagyni a földi foglalkozással, hogy az Istennek munkáját tegyük? Tudnánk-é időt áldozni arra, hogy az Úrnak szőlőjében működjünk? Van-é hajlandóságunk az Úrnak munkáját végezni? Olyan helyzetben van-é a szívünk, hogy azt foganatosan és elfogadhatóan tehessük? Hallgassatok és elmélkedjetek ezek felől. Kérek minden keresztyént, hogyha hazatért házához, ezen dolgok felett az Úr előtt szent áhítattal, tiszteletteljes hallgatással, sőt szégyennel és végül szorgalmas megfontolással gondolkozzék.
Azután átmegyünk a megfigyelés hallgatásához. ,,Hallgassatok csendességgel ti szigetben lakozók.” Hallgassatok, hogy Isten beszélhessen, hogy Istennek szavát lelketekben hallhassátok, nem csak részint, hanem egészen, hogy Isten igéjét hallhassátok az ő gyengéd intelmeivel, mely titeket figyelmeztet az ő áldásos megvilágosításaival, melyek titeket nagyobb odaadásra és tökéletesebb szentségre ösztönöznek és az Ő isteni segítségével, mely titeket egy magasabb élet ösvényére vezet, mint a melyet eddig elérhettetek. Óh, milyen jó az Úr előtt csendben leülni, minden zajtól elzárkózva, egyedül az isteni szavak meghallására nyitni meg füleinket. Nem várhatjuk és reménylhetjük hogy Ő minket meghallgat, ha mi is őt nem hallgatjuk. „Meghallom”, mondja a Próféta, „mit szól az Úr Isten”, úgy cselekesztek ti is mindenkor? Hogy ha ti az Urat beszélni halljátok, meggyőződtök arról csakhamar, hogy az ő szavához nincsen hasonló. Hallgassatok mindaddig, míg halljátok, hogy az Úrnak szava minden ti kevélységteket, önakaratotokat és önzésteket legyőzi és egész lényetekkel néki adjátok a dicsősséget.
Hogy ha a figyelmetességet megtanultátok, hallgassatok alárendeltséggel. Ehhez szükséges néktek a Szentléleknek kegyelmes működése. Nem olyan könnyű dolog a teljes alárendeltség minden dologban, a melyet az Úr velünk tenni akar. Mi gyakran a kemény érchez vagyunk hasonlók, mely a bélyeg nyomást nem akarja felvenni, de hogy ha olyanok volnánk, a milyeneknek lennünk kellene, a megolvasztott viaszhoz hasonlítanánk, mely a bélyegzőt, azonnal felveszi, mihelyt az reá nyomatik. Ó, vajha olyan szívünk lehetne, hogy egész csendben lehetnénk minden kívánságainkkal, akaratunkkal, gondolatainkkal és véleményeinkkel, ugyannyira, hogy Istennek gondolata a mi gondolatunk és Isten akaratja a mi akaratunk volna. Az egyház így hamar meggyógyulni fájdalmaiból és a szakadásoktól megszabadulna, hogy ha egy ideig hallgathatna teljesen, de sokan az ő kedves tanítójuknak szavait hallgatják, csak örömmel és mások azoknak a szavait a kik Izráelben mesterek, így az Istennek igéje elenyészik a szekták és felekezetek lázas zúgásokban. Óh, vajha az egyház Jézus lábaihoz ülne, előítéleteit eldobná és az igét a maga egyszerűségében és részre oszthatatlanságában érezné és elfogadná, a mit az Úr és csak egyedül Ő igaznak mond. Kérem ezen gyülekezetnek tagjait, sőt minden egyházhoz tartozókat is, arra törekedni, hogy az Urat szívünkből kérhessük egy áldásos hallgatásra való segítségért az ő lábainál, míg nem úgy ülhetünk ottan mindnyájan,, mint azok a szolgák, kik Urok szavait várják és úgy állanak mint a vigyázók, kik Urok eljövetelére várnak csendben, nyugodtan, békében, odaadólag, igen, egészen megegyezve az Istennek akaratjával. Figyelve, hogy minden egyes szót alaposan megérthessenek a mi csak Urok ajkáról származik és alázatos elhatározással azt cselekedni amit az Úr mond, az Ő igéjét úgy fogadni mint törvényt, világosságot és életet lelkünkre nézve és a mellett semmi mást. Az Úr küldje ezen szent csendben való hallgatást mostan az ő egész népére.
Ezen hallgatásban újítsuk meg erőnket. A zaj és lárma, megemészt bennünket, a hallgatás, pedig táplál. A Mester megbízatását tenni mindenkor jó, de a Mester lábaihoz ülni épen olyan szükséges, mert miként az Angyaloknak, azonképpen nékünk is abból származik az erő, akaratának véghez viteléhez, hogy ha szavait hallgatjuk. Hogy ha a nyugodt gondolkozás egy alkalmas előkészülési mód már csak az emberekkel való vitatkozáshoz is, mennyivel inkább szükséges az, egy
ünnepélyes beszédhez az örökkévaló Istennel? Tehát engedjük a legmélyebb indulatokat bennünk felkelteni, hogy az örökkévalóság komolysága nagy hatalmát rajtunk gyakorolhassa, mialatt bennünk minden csendben van.
De hogyan lehet az, hogy az ilyen hallgatás erőnket megújítja? Legelőször is úgy, hogy az erősítő élet igéknek szívünkben helyet ad, lelkünkbe bevési és a Szentlélek ereje által valóban érezhetővé teszi. Szavak, szavak, szavak, oly sok szavak vannak és azok mind csak polyva, de hol vagyon azon Ige, mely kezdetben is megvolt, Istennél volt és Isten volt? Ez az ige, az élő és rothadás nélküli, örökké megmaradandó mag. „Micsoda különbség van a búza és polyva között? ‒ azt mondja az Úr.” Kevesebb emberi szavakra van szükségünk és több szavaira annak, ki maga az Istennek igéje. Hallgassatok, hallgassatok ti, hogy Jézus beszélhessen. Hadd beszéljen az ő igéje hozzátok, hadd beszéljenek az ő sebei, hadd beszéljen az ő halála, az ő feltámadása, az ő menybe menetele és az ő azután következő dicsőssége. Hadd hangozzék füleitekbe az ő másodszori eljövetelének trombitája. Ezen dicső dolgok gyönyörű zenéjét nem hallhatjátok a gond és hiu dicsősség harcias szekerének zörgésétől. Legyetek csendben, hogy Jézus szavait hallhassátok, mert ha ő beszél, szavai lelki erőtöket szaporítják és megújítják. Az örökkévaló Lélek az ő népével vagyon, de az ő erejét gyakorta elveszítjük, mivel más beszédeket sokkal nagyobb figyelemmel hallgatunk mint az övét és épen olyan kárt okoz nékünk a saját magunk hangja is, mert az hallatik, hogy ha az Úrtól semmi üzenetet nem kaptunk is és így egy értelmetlen hangot ád. Hogy ha várnánk a Szentlelket, úgy annak titokteljes hatása istenileg működne szíveinkre és beteljesednénk az Istennek minden teljességével. Épen úgy, mint mikor a meleg déli szél fuvallása következtében a fagyat hirtelen olvadni látjuk, azonképpen fog a mi könnyelműségünk és gyengeségünk okolni az isteni hatalmas tetterő előtt. Hányszor éreztem már, hogy az én jég meredt kedélyem olvadozni és engedni kezdett a Szentlélek lehelletének. Láttatok már az égboltozaton felleget szaladni, a miképpen azt gondoltátok, hogy az egy felsőbb szellő áradattól, melyet ti nem éreztetek ide lent, épen a széllel szembe hajtatott? Éppen úgy vezettetünk felsőbb szellő áradatától, melyet a test és vér meg nem érthet. Énekeljük Dr. Watts-al: „Ah, ez a föld hogy köt magához
És a mulandó dolgokhoz.
A lélek nem emelkedhetik,
Fel, az örökké valókhoz!”
De mikor a Szentlélek jön, a villámlás sem érne utol, mintha Kérubimok szárnyain emelkednénk oda fel, vagy pedig a szélnek szárnyain, az örök Isten felvon bennünket és erejével szívünket betölti. Legyetek csendben, mert csak úgy működhetik a Lélek szíveitekben. Hadd oszoljanak más szellemek, a világnak, a testnek, az ember saját énjének szelleme, hadd szóljon lelketekben a magasságosnak szelleme, úgy lesztek valóban megerősödve. Hallgatnunk kell, hogy erőnket megújíthassuk, továbbá mialatt a hallgatást gyakoroltuk, megítélhetjük, ki az a kivel beszédünk vagyon. Beszéljünk Istennel az ő egyházának gyengeségeiről és annak csekély előhaladásáról. Hallgassatok, hogy meggondolhassátok kicsoda az a kivel beszédünk vagyon. Ez a mindenható Isten, ki az ő egyházát megerősítheti, ha úgy akarja és pedig egy pillanat alatt. Egy olyannal állunk beszédben, kinek kezei nem rövidültek meg és fülei nem siketültek meg. Újítsátok meg erőtöket, hogy ha Ő reá gondoltok. Hogy ha kételkedtek, midőn a keresztyénség utólsó nagy győzelmére gondoltok, újítsátok meg erőtöket, arra gondolva, hogy kicsoda Ő, a ki önmagára megesküdött, hogy minden test megfogja látni az Úrnak szabadítását. Jöjjetek, hogy Jézus Krisztussal perelhessetek. Hallgassatok és gondoljatok azon esetekre, melyekkel ő az emberiséget megváltotta. Maradhatnak-é ezek jutalom, vagy eredmény nélkül? Elragadhatja-e valaki Jézustól azon hatalmat, a melyet ő drágán megszerezett? Az Úré a föld, és Ő azt a köd és homályból kifogja menteni, melyek annak fényét az esés által elhomályosították és ő ezen homályba borultat oly dicsőségessé és fényessé teszi, mint midőn az a Teremtő kezeiből kikerült. Ez egy új ég és új földdé tesz, melyekben lakozik az igazság. Gondoljatok erre és erősítsétek meg magatokat. Nem mondotta-é az Úr az Ő szerelmes Fiáról, hogy a minekutána magát megáldozza, meglátja a magot és az Úrnak akaratja az Ő keze által jó szerencsés fog lenni. (Ézs.53,10) Nem úgy teljesülne-é az? Gondoljatok arra is, miszerint ti arra törekedtek, hogy a Szentlelkét kérjétek, segítségül hívjátok, és azonnal megnyeritek azon isteni tulajdonságokat. Mit nem tehet az Istennek Lelke? Pünkösdkor Ő küldötte a tüzes nyelveket és Párthiabeliek, Médiabeliek, Elámiták és minden nemzetségbeli emberek azonnal hallották az evangyéliomot. Ő az első prédikáció által háromezer lelket hozott oda, hogy a Megfeszíttetett Megváltót mint igaz Messiást elfogadják. Ő küldötte az Apostolokat tűzhöz hasonló nyelvekkel az egész világra, míg nem minden nép érezte az ő hatalmát. Ő most is cselekedhetik hasonlóan. Ő az egyházát a homályból nappali fényességre hozhatja. Erősítsük meg tehát erőnket, hogy ha erre gondolunk. Azon munka, vagy ügy, melyet illetőleg nékünk perelni kell, nem annyira a mi, mint inkább Isten ügye, az nem a mi kezünkben van, hanem annak kezeiben, kinek kezei el nem fáradhatnak. Azért újítsuk meg erőnket, mialatt hallgatva meggondoljuk, hogy a három egy Jehova az, a kivel nékünk beszédünk vagyon.
Hallgatag csendben erősítsük meg magunkat az által, hogy ígéreteire gondoljunk. De óhajtanánk, hogy az egész világ megtérne Istenhez és ő megígérte, hogy: „Teljes lészen az egész föld az Úrnak félelmével, mint a tenger vize béborította a földet.” „Hogy az Úrnak dicsősége megjelenjék és minden test egyenlőképen meglássa, hogy az Úrnak szája szólott.” „Meghajolnak előtte minden népek és az ő ellenségei a port nyalják.” ‒ Ezer és ezer ígéretek vannak. Gondoljunk ezekre és hogy ha bár nehéz is a munka és bármilyen sötét is a mi jelenlegi helyzetünk, nem szabad kételkednünk, hogy ha a Jehova mondotta és az ő ígéretét nékünk zálogul adta. Továbbá megújíttatik a mi erőnk, hogy ha hallgatunk is Isten előtt minden bölcsességünk és erőnkről lemondunk. Testvérek én soha sem vagyok olyan telt, mint mikor üres vagyok, soha olyan erős nem voltam, mint a legnagyobb erőtlenségben. Erőtlenségünk legrosszabb forrása, a velünk született erősség és a legrosszabb balgatagságunk forrása, a mi személyes bölcsességünk. Uram segíts, hogy csendben lehessünk, míg magunktól teljesen megszabadulunk, míg azt nem mondhatjuk: Uram a mi működésünk módja nem hasonlítható a tiéddel, taníts minket, hogyan működjünk. Urunk, a mi ítélettételre való képességünk igen gyenge, a te tökéletes ítéleteddel egybehasonlítva. Mi balgatagok vagyunk, légy Te minden dolgokban a mi tanítónk és vezetőnk. Rontsd össze minden képzelt erősségünket és tégy bennünket a férgecskéhez hasonlóvá, mert a Jákob kis férgecskéje az, a kit te olyanná teszel, mint az új fogú borona és kétélű tőr, mely által megtapodod a hegyeket és megrontod a halmokat. (Ézs.41,15) E tekintetben erőtöket így megújíthatjátok.
Hallgassatok csendben ti Isten gyermekei, míg balgatagságtokat és gyengeségteket meg nem ismeritek és át nem érezitek, azután megújíthatjátok erőtöket a legdicsőbb módon, a mennyiben magatokat Isten erejére bízzátok. Sokkal inkább, mint ennek előtte, töltsétek meg bensőtöket azon erős karban való birodalommal, a mely soha nem hágy süllyedni, azon kezekben, melyek soha ügyességöktől meg nem fosztattak, azon szemekben, melyek folyton és örökké vigyáznak, azon szívben, mely soha nem inog. Jehova mindenütt működik és kell, hogy mindenek néki szolgáljanak. Ő a világosságban működik és mi látjuk az ő dicsősségét, de épen úgy működik a sötétben is, a hol őt észre nem vehetjük. Az ő bölcsessége sokkal mélyebb, mint sem hogy halandó ember azt minden időben megérthetné. Legyünk türelmesek és várjunk, mert a miképpen hogy Isten él, a bálványoknak olyan biztosan tönkre kell menniök, a Muhamed félholdjának véglegesen el kell enyészni és a hét hegyeken ülő nagy paráznának tűzzel kell megemésztetni, mert az Úr mondotta ezt, tehát így fog beteljesedni, Jehova nyilvánította ezeket ki és vajon ki állhatna ellenne? Épen olyan kétely nélkül mennyei Atyánk hatalmában, mint a gyermek anyja kebelén az anyai szeretet iránt viseltetik, épen olyan kétség nélkül, mint egy Angyal a Jehova felséges trónja előtt, mindegyikőnk a maga nemében és helyzetében, csak törjünk előre, szenvedjünk és munkálkodjunk Istenünk nagy és szent ügyéért és legyünk biztosak abban, hogy az Úrért való működés és szenvedés nem eshetik hiába.
Ennyit a mi erőnk megújításáról. Óhajtanám, hogy egy negyed óráig csendben lehetnénk, hogy ezen tárgyról gondolkozhatnánk alaposan, de mivel azt nem tehetjük, át engedem azt néktek és reménylem, hogy ezen csendet igyekeztek odahaza kieszközölni és úgy a ti erőtöket megújítani.
Szövegünk mondja továbbá: „Jöjjenek elő.” Szerelmeseim, ti kik az Urat ismeritek, kérlek titeket, jöjjetek elő. Csendben vagytok, erőt nyertetek, mostan pedig örömmel jöjjetek elő. Azon állás, melyben mi másokért esedezünk, nem az Istentől való eltávozás, hanem az ő közelében való időzés. Így cselekedett Ábrahám is Isten előtt, midőn Sodoma és Gomoráért esedezett. A Szentlélek Isten vonzza a mi szívünket is közelebb. Talán a következő öt megfontolások segítségünkre lesznek azon dologban.
Gondoljuk meg, hogy milyen közel vagyunk ő hozzá. Az Úr Jézus drága vérében ‒ minden bűneikből megmosattatunk. Ebben a pillanatban tetőtől talpig felöltöztetünk az Immánuel makula nélküli igazságában, Isten velünk. Mi kedvesekké leszünk ama Szerelmesben, igen, ebben a pillanatban egyek leszünk Krisztussal és az ő testének tagjaivá tesz. Hogyan lehetnénk már közelebb hozzá? A milyen közel van Krisztus Istenhez, épen olyan közel vagyunk mi. Lépjetek hát közelebb a ti személyes esedezéseitekben, mert közel vagytok a ti képviselőtökben.
Az Úr Jézus, az emberi természetet felvette az istenivel eggyítve és mostan Isten és az emberek között egy különös rokonság van, a melyhez hasonlót az egész mindenségben nem találhatni. Vérszerinti rokonság Isten és valamely más teremtmény között nem létezik, csak egyedül az emberrel van. Ő ily rokonságban, mert soha az Angyalokat így fel nem vette nem ‒ nem volt. „Nem az Angyalokat vette fel, hanem az Ábrahám magvát.” „Mert melyiknek mondotta valaha az Angyalok közül: én Fiam vagy Te, e mai napon szültelek én tégedet?” de ezt az Úr Jézusnak Ő mondotta és egyedül csakis Ő néki mondotta és pedig egy valódi, egy alárendelt módban, jóllehet minden ujjászületett léleknek mondja ő ezen szavakat, a kiket ő: az ő akaratja szerint újonnan szült az igazságnak beszéde által, hogy lennének az ő teremtett állatinak néminemű első szegéjük.” Jöjjetek hát közelebb ti Isten gyermekei, jöjjetek közelebb, mert ti valóban közel valókká léptetek a Krisztus vére által. Álljatok ott, hova a fiúvá fogadásban állíttattatok, a hol képviselőtök is áll és érettetek esedezik. Hadd álljanak a testnek rabszolgái és a törvénynek szolgái távol az Úrtól, ki a Sinai hegyről hozzájok szól, de mi ‒ mivel Ő nékünk barátunk - lépjünk egészen közel Ő hozzá, mert a szeretetnek hangja száll hozzánk a Golgotáról.
A legközelebbi megfontolás, mely segítségetekre lehet, hogy közelebb lépjetek, az a tudat, hogy Atyátokhoz jöttök. Egy igen áldott szava az a mi Urunknak: „Mert az Atya szeret titeket.” Isten mentsen meg, hogy csak egy szót is szóljak, mely által titeket az Istennek nagy dicsőssége és felsége iránt csekélyebb gondolatra hoználak, de kérlek titeket, gondoljatok arra, hogy bármily nagy és rettenetes is ő, mindaz által ő a mi Atyánk. Oly kedvesek előttünk az ének írónak ama szavai: „Isten, ki a mennyben lakik, Ki a szél szárnyán utazik, Mennydörgő szavát hallatja, A tengert felháborítja.
Isten, ez a rettenetes,
Jó atyánk, ‒ ki minket szeret”.
A milyen bizonyos, hogy földi atyámmal közeli atyafiságban vagyok és szeretetteljes bizodalommal ő hozzá közeledhetek, épen oly bizonyosan szabad nékem Uramhoz közeledni, a ki: „újonnan szült engemet az élő reménységre, a mi Urunk Jézus Krisztusnak halálból való feltámadása által”, és mondhatom néki szabadon: Abba, azaz, szerelmes Atya! Ő pedig ezen szavaimat nem hagyja figyelmen kívül. Nem adta-é ő nékünk a fiúságnak lelkét? Hogyan vethetné ő azt meg, a mit ád? Jöjj hát és szólj mennyei Atyáddal! Ó Istennek gyermeke, de nem egy idegennel beszélsz, nem azt akarod, hogy egy ellenséggel szóvitába bocsátkozz, nem egy hűtlen kéz áldásait akarod kierőszakolni. Ő a te Atyád, kivel beszélni óhajtasz. Lépj eleibe, kérlek és beszélj vele ma.
Továbbá gondoljátok meg, hogy az Isten dicsőítése iránti óhaj, és az ő országának építése egy olyan óhaj a ti szívetekben, melyet a Szentlélek írott oda be. Hogyha a Szentlélek maga adja az imát elménkbe és ajkainkra, a ki az Istennek akaratát és indulatait ismeri, ha ő „Isten szerint cselekszik a szentekért” nincs szükség a felett gondolkoznunk, vagy aggódnunk a legkevésbé sem, hogy vajon kívánságainkat szavakban kifejezhetjük-é, mert hiszen a mi kívánságaink, vagy óhajaink egyszerűen Isten öröktől fogva elvégezett tanácsának árnyékai, és a Szentlélek minket hajlandókká teszen mindig azt kérni, a mit Isten elgondolt, vagy eleve elvégezett nékünk megadni. A valódi ima Istennek figyelmeztetése az emberekhez, hogy néki szándéka van az embereket megáldani. Az a kegyelemnek küldötte. Imádkozz hát, ó Istennek gyermeke, mert az Istennek Lelke esedezik te benned. Jöjj és mondd ki, a mit az néked megjelent. Ő segéli a mi erőtlenségünket és a legalaposabban képvisel bennünket. Hogyha a lélek indít bennünket, milyen okunk lehetne még a vonakodáshoz? Siessünk, ha a lélek az imát szívünkbe adja.
Azután gondoljatok arra, hogy az a mit kérünk, hogyha Istennel az ő országa ügyei felett akarunk perelni, az ő akaratja szerint való. Mi eggyek vagyunk Istennel e dologban. Hogyha Istennek dicsősségére nem szolgálna az, ha a bűnösök megtérnek, úgy nem is imádkoznánk azért. Nem akarjuk, hogy a mi eszménk, hanem inkább, hogy Istennek igazsága uralkodjék. Én nem óhajtom, hogy ti azt higgyétek, a mit én hiszek, kivéve azt hogyha az én hitem Isten kedve szerinti és az ő akaratával megegyező. Kérem itten az összes hivőket, hogy szíveiket vizsgálják meg és lássák, vajon az ő óhajok tiszta-é, olyan-é, mely Istennek dicsősségét teszi az ő Alfa és Omegájává. Istennek igazságát, országát és dicsőítését óhajtjuk mi elősegítve szemlélni. Hogyha pedig ez az eset, akkor túl biztossággal nem jöhetünk. Mi nemcsak a király fülét, hanem szívét is elérhetjük, azért szánkat elszélesíthetjük. Hogyha az Úrnak akaratja valamely dologban kérdésessé válik, akkor kötelezve vagyunk tovább nem menni, hanem csak addig: „mindazáltal ne úgy legyen, mint a hogy én, hanem a mint te akarod”, de a hol semmi komoly meggondolásra való ok nem létezik, ottan szent buzgalommal hozhatjuk sürgős óhajunkat Isten eleibe!
Ezek felett van még egy másik meggondolásra való okunk is, t. i. az, hogy az Úr szereti azt, ha őt segítségül hivják. Ő szövetségének összes áldásait közölhetné velünk a nélkül, hogy azért hozzá imádkoznánk, hát miért ösztönöz minket arra, hogy azokért imádkozzunk? Azért, mert szereti az ő gyermekeinek szavát hallani. Isten számlálhatatlan adományokat ajándékozott az ő gyülekezetének, annak buzgó esedezésére, mert az ő öröme abban telik, hogyha népét a kegyelem széke előtt láthatja és megáldhatja. Ezen mi szeretett gyülekezetünkben az ima: „sokkal ékesebb és csudálatosabb a kóborlóknak hegyeinél”. (Zsolt.76,5) Nyila nem tért vissza még soha üresen, sem pajzsa el nem vettetett. Az ima bátrabb az oroszlánnál, gyorsabb a sasnál, minden elleneit földre teríti és lábai alá tapodja, miképpen a szalma a szemét dombon tapodtatik. Mind e mai napig ima által élünk. Az egyház soha máskép semmiféle győzelmet nem aratott, csak egyedül az ő imája meghallgatása által. Egész története egy, az imát meghallgató Isten dicsősségének magasztalására szolgál. Jöjjetek tehát testvérek, hogyha mi eddig oly kegyelmesen meghallgattattunk és hogyha Isten meghív bennünket, igen, sőt örvend a mi kérelmeinknek, tehát ne vonakodjunk, hanem mindig jobban és nagyobb áldásokért kérjük őt. Ó, vajha az Úr kegyelmet adna, hogy ma, és e mai naptól kezdve egész közel léphetnénk ő hozzá.
Talán ez alkalommal a rendes időn kívül megyek egy pár perccel, hogyha még a negyedik, azaz végső ponthoz átmegyek és a mellett időzöm, a mely így hangzik: „Szóljanak akkor”. Hallgassatok, vegyetek erőt, jöjjetek elő és álljunk perbe. Mit mondhatunk mi azon ügyről, mely a mi szívünkön fekszik? Legelőször is az imádandó háládatosság szellemében szóljunk. Mily dicső dolog arra csak reá gondolni is, hogy ezen szegény elesett világ bűnből való megváltatásának terve valaha a mennyben elkészíttetett. Arra gondolni, hogy a lélek azért adatott, hogy a népnek, az emberiségnek szívében lakjék, hogy az atyáknak szívöket a fiakhoz hajtsa, és az engedetlenek az igazság iránti engedelmességre hozza! Arra gondolni, hogy egy mennyország készíttetett, a mint az velünk tudatva van, és hogy olyan előhaladás tétetett, a melyről tudomásunk van, és még hogy annak nagyobb előmenetelét is várhatjuk. Hogy Jézus Krisztus „megláttatott az Angyaloktól”, mint, egy csuda, vagy titok áll a szemeink előtt, de hasonlóan áll a mellett, hogy: „hittek ő benne e világon”. (1Tim.3,16) Milliók hittek ő benne, és bármily, szomorúnak látszott is az ő gyülekezetének kilátása, vagy látszik e mostani időben is, a Krisztus országa nem egy jelentéktelen ország most sem. Még jobb és világosabb idők fognak jönni, de épen most is épen ezen pillanatig az egyház történetét nem lehet imádandó háládatosság nélkül elbeszélni. Volt ugyan balgatag, és erejétől megfosztatott, de ez nemsokára visszatér, mint a Sámson ereje. Megcsalattatott és félre vezettetett a Konstantin császár idejében ezen megkeresztelt pogány által, és azon idő óta dicsősségét elveszítette, hatalmától megfosztatott. Mikor fog megtérni? A névleges egyház az államnak kegyét hajhássza, annak borát és búzáját óhajtja, és így szól a földi királyokhoz és királynékhoz: „legyetek fönn és kormányozzatok”. A míg ezt teszi, addig nem fogja Isten áldásának sokaságával elhalmozni. Mikor lett a szövetség ládája elvéve? Addig soha, míg nem testi fegyverekkel harcoltak érette. Mikor győzedelmeskedett a szövetség ládája? Nem akkor-é, mikor egyedül a saját dicsősségére hagyatott, mikor Dágont a földre terítette? Hogyha a látható egyház az ő Krisztus iránti tiszta hűségéhez visszatér, azt fogja mondani: „Az országgyűléssel és királynéval semmi dolgunk, kivéve azt, hogy őket is megtérítsük, a miénk egy lelki ország, a mely előtt az állami okosság idegen dolog. Nem kérjük a ti fizetésteket, nem törődünk üldözéseitekkel, hagyjatok békét nékünk, mi csak szabad mozgást kívánunk, nem kegyet”.
A Krisztus menyasszonya nem azért jön e világba, hogy a politikával és a fejedelmekkel mulatozzék, az ő munkája egy magasabb annál. Vessétek le a világiasságot és fényesebb napokat fogtok érni, az egyháznak nagy akadálya jelenleg az, hogy testi kezekben van, ‒ a kevély szép hangzatú címzetek az ő főpapjainál, az ő püspökeinek fényes palotái stb. stb., ezek a melyek őt akadályozzák. De szabadítsátok meg ezektől, és az Úr azonnal nyilvánítani fogja az ő hatalmas karja erejét, és csakhamar győzni fog az igazság ezen országban. Én részemről magasztalom Istenemet, hogyha bár a látható egyháznak nagy része oly szomorú állapotban van is, mindazáltal az egész elvetve nincsen. Ő megőrizi azon választott sereget, mely a Bárányt követi valahová megyen, melynek zászlóján írva áll: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség”, és a mi jelszónk ez: „Egy a mi Mesterünk, Krisztus, mi pedig mindnyájan egymásnak testvérei vagyunk”. A mi a világot illeti, mi akarjuk az ő megtérésöket eszközölni, de szövetségre soha nem akarunk vele lépni. Segítsen az Úr, hogyha mi ő elébe lépünk, imádattal beszélhessünk ő hozzá.
Azután beszéljünk ő vele alázatos panasszal. Óhajtanám kérni kedves testvéreimet a Krisztusban, hogy következőleg panaszkodnának: „Ó, Uram, a te igazságod nem nagy előmenetelnek örvend e mi országunkban, pedig Te megmondottad: „Az én beszédem nem tér én hozzám üresen vissza.” Uram, a Te nevedet naponkint szidalmazzák, pedig Te azt mondottad, hogy minden testnek meg kell látni a te dicsősségedet. Uram, ők bálványokat állítanak fel ezen országban is, a hol a te mártíromaidat megölték és megégették, ismét „képeket” állítnak fel. Óh, Uram, rontsd le azokat! A te nevedért, a te tiszteletedért, kérünk tégedet cselekedd meg ezt. Nem hallod-é az ellenséget diadalmaskodni? Ők mondják, hogy az evangyéliom elvesztette már erejét. Mondják, hogy mi egy elvénült nemzetség maradékai, vagyunk, hogy az előrehaladás a régi hit vallásos szokásait eltörölte. Akarod-é jó Atyánk, hogy ez úgy történjék? Olyannak állíttassék-é az evangyéliom mint egy kihasznált zsebkönyv és az ő új evangyéliumokat tegyék-é annak helyébe? A lelkek mennek a veszedelembe, ó irgalmas Isten! A pokol megtelik ó végetlen kegyelmű Isten! Jézus csak keveset láthat, kik ő hozzá hozattak és az ő drága vérében megmosattak. Az idő fut, minden múló évvel fogy és mindig szaporodik az elveszettek száma! Meddig, ó, Uram, míglen rejted el orcádat tőlünk? Mért késedelmezel?” Ilyen úton vigyétek ügyeiteket az Úr eleibe és meg fog benneteket hallgatni.
Hogy ha így panaszkodtok, azután kezdjetek el esedezni. Esedezzetek és minden ügyességteket használjátok fel, hogy alapot találhassatok a meghallgatásra. Itt vannak a te ígéreteid, ó, Jehova, nem akarod-é azokat teljesíteni? Te szent Fiadnak ezt mondottad: „Kérjed tőlem és adom néked a pogányokat örökségül és a földnek határait birodalmul.” Tehát kérjük ezt tőled a Jézus nevében. Cselekedd meg ezt Te magadért. Uram, nagy és kimondhatatlan dicső dolgokat cselekedtél az elmúlt időkben: a mi füleinkkel hallottuk és a mi atyáink beszélték el nékünk a te csoda dolgaidat, melyeket az ő idejökben véghez vittél és az ő előttük való időkben. Te ugyanaz vagy ma is, azért dicsőítsd meg magadat újból. Az egész múltra való tekintettel kérünk Tégedet, dicsőítsd meg magadat e jelenben. Kérjétek Istent így és hangoztassátok nyomatékosan az ő dicsősségét. Számláljátok elő isteni természetének összes tulajdonságait. Azután érvényesítsétek az ő Fiának érdemét. Ó testvérek érvényesítsétek az ő vérét, az ő sebeit, a Getsemáné kertben hullajtott véres verejtékét érvényesítsétek az ő keresztfáját, a halált és a feltámadást és ne távozzatok a kegyelem székitől, amíg ezen hatalmas okokkal a győzedelmet ki nem vívtátok.
Nem szükség nékem titeket arra emlékeztetni, hogy mily sok pontoknál fogva megragadhatjátok a szövetség Angyalát, hogy ezt tenni akarjátok és eme szavakat hangoztathatjátok: „Nem bocsátlak el tégedet, míg meg nem áldasz engemet.” Óhajtanám, hogy úgy tudnék prédikálni, mint Knox János, de még tizszerte inkább óhajtanék ő nála, hogy úgy imádkozhatnék, mint Ő, ki egy olyan férfiú volt hogy soha „nem”-el való feleletet el nem fogadhatott, hanem Skóciát a Krisztusnak megnyerte, a mely még mindig a Krisztus tulajdona a Knox János imája által. Nem lehetséges hogy a papi helyzet virágozzék ott, a hol Knox imádkozott. Ó vajha ismét nyerhetnénk olyan imákat! Királyok királya, nem akarod-é kormánypálcádat kinyújtani és az embereket megmenteni? Nem vonod-é ki hüvelyéből a te fegyveredet, hogy ellenségedet meggyőzzed? Vannak néhányan olyan emberek, a kiknek Isten csaknem azt mondhatná a mit Mózesnek: „Hagyj békét nékem!” Nékik olyan ajándékuk van, oly erős bizonyítékokat használhatnak és oly meggyőző kéréseket, hogy a harag vissza tartatik és az irgalmasság áldást adni késznek nyilvánul. Hogy ha, mint Mózes előretörünk, megújított kérelmeinkkel és panaszainkkal, úgy az áldás nem marad el. Ez az, a mire Angolországnak és a világnak szüksége van. Férfiak, akik Istennel beszélhetnek, kik ő elibe teljes hittel léphetnek és az ügyeket komolyan előhozhatják.
Ismét, kedves testvérek, minekutána hallgattunk és magunkat megerősítettük és minekutána hozzá közeledtünk, beszéljünk ma ő vele magunk teljes átadásával. Itten aztán senkinek sem tanácsolhatom, hogy különösen mit beszéljen. Kényszerítlek titeket az élő Istenre, hogy ne hazudjatok ő előtte, de hogy ha ezeket mondhatjátok, úgy mondjátok: ,,Istennek adom ma egész lényemet, föltétlenül és teljesen, mindenkorra testemet és lelkemet. Kérem, hogy a te országod jöjjön el. Kötelezem magamat a te orcád előtt, a te országodat messzebb terjeszteni, teljes erőmből, a mellyel birok, vagy amennyire képes vagyok, felhasználva minden alkalmat, a mely ajánltatik és minden készlettel a mi csak birtokomban van, vagy rendelkezésem alatt áll.” Azt hiszem hogy Jézus tőlünk mindezeket megérdemli, de félek rajta hogy sokkal kevesebbet adunk néki. Talán ti közületek ifjak, többen indítva érezik magokat is szólani: „Uram én óhajtanám a te országodnak terjedését, azért magamat az igehirdetésre ajánlom.” Talán ti közületek, hű asszonyok, mondják többen: „Én egy vagy más tekintetben óhajtok valamely hasznos munkát Jézusért megkezdeni, el vagyok határozva, hogy azt tegyem.” És ti kik földi javakkal birtok, reménylem, hogy ezt fogjátok mondani: Tudom, hogy az Úr ügye előmozdításához pénz szükséges, nékem pedig van, tehát szívesen áldozom oda a szent munkára. Ha látom, hogy az evangyéliom nem terjed, nem akarom, hogy szívemben azon gondolat fogamzék meg, hogy a tehetségemben lévő munkát elhanyagoljam, az anyagi készletet visszatartsam és inkább magamnál rakásra gyűjtsem. Senkinek sem akarok köztetek más egyebet mondani, mint ezt a mire az Úr indít benneteket, hogy tegyétek, cselekedjétek meg azt, de úgy értem ezt, hogyha mi az Úrral ilyen módon perelünk, akkor képeseknek kellenne lennünk ezt mondani: „Uram, terjeszd ki a te országodat, mert az nem az én hibám, ha az nem terjed. Én éretted mindent megteszek, a mit csak tehetek. Ezzel ugyan nem dicsekszem, mert mindennel tartozom, a mit teszek és kivárnám, hogy ezer annyit tehetnék, mint amennyit teszek, mindazáltal Uram e kegyelmi időszakban óhajtom éretted mindazt megtenni, a mit eddig elmulasztottam.”
Végül testvérek, mindenekfelett arra igyekezzünk, hogy bizalommal beszéljünk. Bármennyire is panaszkodunk a tévelygés terjedése miatt, a hű emberek halála felett és az alkalmas prédikátorok csekély számán, kik amazoknak helyökbe léphetnének, bármily sötétnek és szomorúnak is látszanak előttünk az idők, ne viselkedjünk úgy soha, mintha talán Isten meghalt volna. Nem régen egy igen komoly keresztyénnel az utcán menve, mondá: „Félek rajta hogy London utcáin nem sokára patakokban folyik a víz.” A magas iskolákban a kiképzettek oda jutnak, hogy sem Istenre, sem a törvényre semmit nem adnak. És egy rettenetes képet mutatott fel előttem arról, a mi történni fog. De én karját gyengéden megérintve mondám: ,,Egyet elfelejtett itten kedves barátom: Isten nem halt még meg. A mitől ön fél, soha ezen országban megtörténni nem fog, abban bizonyos vagyok. Van egy nyitott bibliánk és még mindig vannak néhányan kik az evangyéliomot teljes szívből prédikálják és van még só és kovász London városában, melyet Isten megáld, hogy a rothadást és enyészetet megakadályozza.” Dacára minden ellenségeinek az Úr uralkodik. Hogyan barátom, talán megfogja győzni Istenünket az ördög? ‒ Soha! Diadalmaskodni fog Róma a Sion felett? ‒ Soha! Róma nagyon okos volt, az ördög a mit csak tehetett megtette a római katolicizmusban, az ördögnek minden bölcsessége oda van, így a gyözelmet elveszítette. A pokoli mű futása nem mehet tovább. Ő minden munkáját véghez vitte a római egyházban és az bizonyos, hogy ez a Krisztus egyházától elsepertetik, miként a szél a polyvát hogy elsepri. Kérdezni és mondani fogják: „Hol vagyon e nagy parázna város, mely a népeket megitatta az ő paráznaságának borával, ki a veres fenevadon ült és a kinek homlokára volt írva: „Titok nagy Babilon, a föld paráználkodásinak és utálatosságának anyjok?” Hasztalan kérdezik, hogy hol van. Mert ezen felelet adatik: „Nem hallottátok-é a nagy malom kő zúgását, midőn az Angyal azt a tengerbe, vetette és mondá: Ilyen módon, nagy sebességgel vettetik el Babilon, ama nagy város és többé meg nem találtatik.” Ekkor felhangzik az öröm ének: .,Halleluja! mert uralkodik ama mindenható, a mi Urunk Istenünk!” Örvendjünk előre ennek az órának. Most már kiáltsuk örömmel: „Halleluja, Halleluja, és ismét mondják ezt: Halleluja, mert uralkodik az Úr és mindent dicsően véghez viszen.” ‒ Ámen.

Ezen zsoltárban egy másik vers nagyon vonz engemet magához, annyira, hogy nem mehetek el mellette, hogy egy pillanatig ottan ne időzzek. A hatodik versben mondja a zsoltáríró: „Mert még én néki hálákat adok, az ő orcájának szabadításáért”, azután következik az alapigénkben nyilvánított kifejezés, mert ő az én orcámnak egészsége és ő nékem Istenem”. Istennek orcája a mi segítségünk, és ő maga a mi orcánknak egészsége. A legjobb segítség, melyet az ember a nyomor és szükség idején nyerhet, az Istennek orcája. Hogyha érezi, hogy ő Istennek szeretetét bírja és hogy ő Istennél elfogadva van, akkor erős lesz hordozni a terheket, bátor és tevékeny lesz az Úrnak szolgálatában. Kérjed Istent, hogy legyen veled, ó Istennek gyermeke, úgy alászállhatsz az oroszlánok vermébe, kitartó lehetsz a tüzes kemencében, vagy pedig átmehetsz a halálnak vaskapuján. Az Úrnak egy tekintete erőt és életet kölcsönöz az ő népének. Eddig a hatodik versről. Mostan kössük össze azzal szövegünket. Az Úr orcájának ezen segítsége rendesen azáltal adatik a hivőnek, hogy az ő orcájának egészséget nyer.
Talán Istennek úgy tetszik, hogy az ő terhét nem kevesbíti meg, de az épen annyi, hogyha az ő derekát megerősíti. A harcost nem hívja el a csatatérről, de hogyha annak nagyobb harci vágyat ád, és több erőt a bajok és küzdelmek elhordozására, még sokkal jobb az ő részére. „Ha valakinek vidám szíve van, az megáll az élet küzdelmei között, de a ki bátorságát és örömét elveszítette, hogy állhat meg?” Ha egy ember orcájának egészséget adhatsz, úgy elveti mindazt, a mi őt tönkre tenné, hogyha más hangulatban volna. Vannak olyan idők a mikor a sáskáktól elijedünk, és ismét vannak oly idők, amikor rettenthetetlen bátorsággal mondhatjuk: ,,Micsoda vagy te, óh, nagy hegy, Zorobábel ellen? Eloszlatol és térfölddé leszesz”. (Luk.4,7) Minden az ember személyes állapotától függ: a fájós szem nem lát semmiféle szépséget, a beteg gyomornak nem jó semmiféle édesség, és a megsiketült füleknek nem szól a legjobb hármónium sem. Boldogságunk érzete inkább személyes állapotunktól függ mint környezetünktől. Boldogságunkra vonatkozólag ama nagy dolgot kell óhajtanunk mindnyájunknak hogy szellemünkben (elménkben) lelkünkben és testünkben tiszták és szentek legyünk, mert tulajdonképem a szentség a mi egész lényünknek egészsége. A bűn betegség, az igazság egészség. Meg kell gyógyulni mindnyájunknak, hogy meggyógyulásunk után egészségesek lehessünk, és minekutána természetünk isteni helyreállításban részesült, teljes egészséget nyerhessünk. Az első szüleink esete és saját bűneink
által többféle betegségek martalékaivá lettünk, és szükségünk van az isteni hatalomra, mely bennünket visszasegítsen természetünknek ama szent egészségére, a melyben Isten az első embert teremtette, a midőn a saját képére teremtette és látta, hogy ő épen úgy, mint azon világ, a melybe őt helyezte, igen jó volt. A mi egész lényünk egészségéről akarok én ez alkalommal beszélni, és adja az Úr, hogy mialatt erről beszélek, mindnyájan láthassuk, hogy ő a mi arcának egészsége és a mi Istenünk valóban.
Legelső megjegyzésünk egy olyan, mely egész magától kiemelkedik a szövegünkből, tudniillik, hogy a tökéletes egészség nagy áldás. Félre ne értsetek itten engemet: én itten nem csak a testi egészségről szólok, mert azon mondást, hogy a testi egészség egy áldás, senki nem vitatja. Azonban az ember több mint test, ő néki van élő lelke is, igen, sőt az újjászületett embernek háromszoros természete van, mely test, lélek és szellemből áll. Ti bennetek, kik még ujjá nem születtetek is meg van a kétféle természet, t. i. a test és léleké. Óhajtanám, hogy volnátok már újjászületve, és a háromféle természetet elérhettétek volta és ama magasabb alapelvet bírnátok, mely Istentől született, de még ti sem vagytok csupán csak testek, és hogyha a ti egészségetekről szólok, úgy a ti egész lényetek egészséget értem. A tökéletes egészség a szellem, lélek és test valódi jó állapotában rejlik. Teljes egészségünk majd a mennyben lesz, midőn egész emberi lényünk megdicsőül, minekutána testünk a halálból feltámad rothadatlanságban, lelkünk minden szennytől megtisztul és újjászületett szellemünk teljesen kifejlődik.
Emberi természetünknek ezen általános egészsége megbecsülhetetlen, mert ez volt az, a mi a paradicsomi boldogságot képezte. Az ember a paradicsomban nemcsak azért volt boldog, mert a gyümölcsök szépek voltak és a virágok illatja igen kellemes volt, a melyek ezen élvezet kertjében növekedtek, hanem azért is, mivel a bűn betegségének legkisebb része sem szennyezte az ő természetét. Testi hajlamai nem multák felül az ő szellemi képességét, és oly kevéssé engedte egyik szellemi tehetségének a másik felett uralkodni, vagy a tudomány feletti kevélységnek nyilvánulni és a gyermeki indulatot elnyomni, mely a nagy és jó Atyát imádta. Lénye egyensúlyban volt és minden ereje tökéletes állapotban. Ádám minden tekintetben olyan volt, mint a milyenetek Isten akarta, mert olyan volt, a milyennek Isten őt teremtette. Mint egy tökéletes gépezet, a mely épen akkor került ki a mester kezéből, minden kerekei összeműködnek és az egész a főrugónak engedelmeskedik, ezenképpen volt az Ádám természete tökéletes rendben. Jaj nékünk, hogy ez azután máskép lett.
A miképpen tökéletes egészség volt a mi első boldogságunk, azonképpen az fog lenni a mi utolsó és örökkétartó boldogságunk is, mert a mennyország nem csak arany utcákból, szép melódiafű arany hárfákból, szárnyaikkal magasra emelkedő csudálatosan tündöklő lényekből áll, hanem az a megvalósult tökéletessé. A régi bűnös természet egész elvettetett, a lélek minden szennytől teljesen ment, és az egész emberről el lehet mondani: „Az ő teste megújul, inkább hogy nem mint gyermekségében volt”. (Jób 33,25) Lelki egészség volt az első paradicsom, és a másodikat nem nyerhetjük el, a nélkül, hogy ha az vissza nem állíttatik ismét. Semmi bűnbocsánat, semmi beszámítása az igazságnak, sem a hit által való megigazulás, hogy ha ilyenek létre jöhetnének benső megváltozás, megújulás nélkül, nem tehetnék boldoggá az embert, míg az ő lelke beteg. Egészségnek kell uralkodni az ő bensejében, máskülönben a mennyei trón csak gúny volna.
Már mostan az egészségnek egy bizonyos mértéke szükséges a mi boldogságunkhoz. Hogy ha valaki az élvezetek lázában ég, nem lehet boldognak nevezni. A szenvedélyek erős melegében boldognak képzelheti ugyan magát, de nem meri tagadni, hogy a közbeeső hűs időkben a lelkiismeret mardosása, mely a szenvedélyek melegével váltakozik, félelmet és fájdalmat szül részére. Harag, irigység, bosszúállás, élvezetvágy, elégedetlenség, kevélység és önakarat, mind betegségek, melyek a boldogságot szétrombolják. Talán valaki közületek, kik itt előttem állatok, egész világiasságnak adta át magát, álomittasság vett rajta erőt és ezen álomkórnak elhalásában nem érez semmi fájdalmat, hanem boldognak érezi magát ezen lelki halálban való megmerevedésében. Isten mentse meg az ilyet az ő borzalmas békéjétől, ezen rettenetes kábulásából, mert az nem valódi boldogság, hanem az örök halál követe. A teljes boldogság, mely kiállja a közelebbi vizsgálatot, a valódi öröm, valódi béke soha nem lehet valakinek osztályrészévé, addig míg az ő természetének egyik része a másikkal ellenkezésben és harcban ál. Kell, hogy önmagával békében legyen. Természetünk kis egyetemessége nem győzhet összhangzásban addig, míg a hitnek központi napja annak minden egyes részeit fényével el nem árasztja, csak majd akkor lesz minden jó, a midőn minden, miként az egek hirdetik az Istennek dicsőségét. Egészségeseknek kell lennünk lelkileg, másképen boldogok nem lehetünk.
Ezen egészség hiánya az oka sok ezer romlásnak. Nagyon gyakran panaszkodunk e világ felől, de hiszen az nem lenne a fájdalmak börtöne, hogy ha megszűnne a bűn színhelyévé lenni. Hogyha az ember olyan volna, mint a milyenné őt Isten teremtette, úgy a föld csakhamar visszanyerné az ő szépségét, és annak pusztaságai virágoznának mint a rózsa. Hogyha az emberek nem vétkeznének, úgy nem is kellene szenvedniök. Tövisek és bogáncskórók nem lennének tovább átokul, hanem a virágokhoz számíttatnának, hogyha az emberek szívekben nem hordanák a tövist és bogáncskórót. Az üdv útján nem közeledhetne felénk az oroszlán, vagy más ragadozó állatok, mert a tökéletes emberről írva áll: ,,Mert még a mezőn való kövekkel is frigyed lészen néked, és a mezőn való vad állatok is békességesek tesztnek te veled”. (Jób 5,23) Űzd ki a bűnt és úgy kiűzted azon kígyót, melynek nyálkája a földet úgy megfertőztette. Vágd ki ezen upásfát,* (Egy fa, melyből a Jtívabeliek erős mérget készítenek.) és ama számtalan fájdalmak és nyomorok nem fognak többé az emberiségre alászállani.
Megtudhatjuk becsülni az egészség értékét, hogyha arra gondolunk, hogy azt megvenni nem lehet. Nem vásárolhatjátok meg a testi betegségektől való megszabadulást. Mit ne adnánk azért, hogy ha azt megtehetnénk Megtennénk, bármit is kóstálna, hogy a legjobb orvost kikeresnénk habár a legtöbbet követelné is és nem vonakodnánk az ő kezeit megaranyozni, vagy arannyal megtölteni, hogyha könnyebbülést szerezhetne. De nem, hogyha Isten bennünket dorgál, a vesszőt rólunk senki el nem veheti. A mi pedig a lélek és szellem egészségét illeti, a fösvények pénzeszsákja, hogyha mind kiürítve lenne sem volna képes csak egy pillanatig sem megváltani. Igen, már csak azon remény is, hogy azt ilyen úton elnyerhessük, magában egy betegség lenne, mert micsoda a gazdagságban való bizodalom, és az emberek önigazságára való támaszkodása, mint a kevélységnek egy alakja, mely a leghalálosabb betegségeink egyike. Természetetek egészségét pénzen meg nem vásárolhatjátok, sem könnyeitek nem szerezhetik azt meg számotokra, jó cselekedeteitek, bűnbánatotok és imáitok által Isten nélkül azt meg nem találhatjátok. Ő a mi orcánknak egészsége. Magasztaljátok őt azért, hogy ő az. Hogy ha Ő az nem volna, úgy egész fejetek beteg és egész szívetek elalélt maradna. Nincsen balzsam az egész Gileádban, nincsen orvos, egyedül Isten gyógyíthatja meg a lelket, és azt, a mit India az ő drága köveivel és Kalifornia az ő aranyaival nem adhat, ingyen adja.
Ha ezen egészség hiányzik, ezen veszteséget nálunk semmi ki nem pótolhatja. Ti, kik betegek voltatok, tudjátok, hogy a szenvedések és fájdalmak feletti aggodalom mérhetetlen, tagjaitokat nem mozdíthatni, azon hosszú éjek és félelmes napok, melyek nyomorúsággal teljesek, arany és ezüsttel meg nem jutalmazhatók. Épen úgy, ha lélek és szellem Istennel kellő jó viszonyban nincsenek, ezen nagy veszteséget semmi ki nem pótolhatja. Magatokra vehetitek a vallás palástját, megtanulhatjátok a keresztyének beszédmódjokat és elsajátíthatjátok arcvonásaikat, énekelhetitek a szentek énekeit, gondolhatjátok, hogy az angyalok hangszereiket utánozhatjátok, de „újonnan kell születnetek”, meg kell a halálos betegségből gyógyulnotok, a gonosz bélpoklosságoktól és minden tisztátalanságoktól meg kell tisztulnotok, mert romlottak vagytok és míg meg nem gyógyultok addig az Úrnak templomába nem mehettek, sem az ő szentségének helyén meg nem állhattok. Szentség nélkül, a mely más szóval teljes meggyógyulás, senki nem láthatja az Urat.
Hogyha ezen egészség bennünk nem található, úgy halljuk meg azon komoly figyelmeztetést, hogy ez az örökös pokol fog lenni. Mert mi a pokol? Nem a beteljesedett, vagy tökéletes bűn-e? Micsodák az elkárhozottak kötelékei mások, mint az ő saját kegyetlen szenvedélyeik? Az a tűz, mely folyton ég és még sem emészt meg teljesen, nem a ki nem elégült kívánság és le nem csillapított óhaj lesznek-é? A féreg, mely meg nem hal nem egy folyton gyötrő lelkiismeret lesz-é? Az ember maga magának pokla. Ez igaz, de még mindezek mellett és ezen büntetések felett még többek is jöhetnek az Úrnak kezéből, mert mik vagyunk mi, hogy oly elbizakodottakká lennénk, hogy azon rettenetes tömlöcnek titkait megismerni akarnánk teljesen? Lehetnek ottan határozott büntetések, melyek az isteni kéztől bocsáttatnak, de már a nélkül is elég nyomor ott a kétségbeesés és rettenetes gyötrelemben. Hogyha egy ember a mennybe felvétethetne (a ki ujjá nem született) és ottan mindazoktól környezve látná magát a mi az üdvözülteknek örömére van, ő mindazáltal égne ottan, fogait csikorgatná, sírna és jajgatna, hogyha szíve áthatva volna az Isten iránti ellenségeskedéstől és abban erős és hatalmas szenvedélyek tombolnának. Bensőnkben ott kell lenni szüntelen a tulajdonképpeni mennyország, vagy pedig a valóságos pokolnak. Ebben rejlik a fő dolog. Embertársam beteg vagy, és meg kell gyógyulnod, vagy pedig elkárhozol, mert a te betegséged a kárhozatnak kezdete. Ember, egy rossz nyavalyával születtél szívedben, a mely egy napon egész lényedet az ő iszonyú és utálatos undorával elriasztja és ekkor fog nyomorúságodnak ideje elközelíteni. Meg kell gyógyulnod, vagy pedig egy olyan sorssal mégy szembe, a mely leírhatatlan. Határozottan elég sokat mondottam, hogy megmutathassam, hogy az embernek legfőbb java a tökéletes egészség, és most átmegyek a másik részhez.
Másodszor, szövegünk örömmel nyilvánítja azt, hogy Isten a mi egészségünk. „Bízzál az Istenben, mert én néki még hálákat adok, hogy ő az én orcámnak egészsége, és ő nékem Istenem”. Isten a mi egészségünk. És pedig először is azon értelemben, hogy ő az egészségnek adója, a melyet az ember élvezett egykor. Kezdetben tökéletes volt az első ember, sőt nemcsak ő, hanem az első pár ember e földön, ezek tökéletes egészséggel bírtak, mert Isten, a ki maga szent, őket egészségesekké, azaz szentekké tette, tehát az ő nemek szerint tökéletesek voltak a naptól fogva, a mikor teremtettek egész a bűnbeesés napjáig. Egy kevéssé voltak alább az Angyaloknál, de gyönyörű és dicső dolog volt szemlélni, nagyság és dicsőség volt rajtok látható, mely minden alantabb álló teremtményeket az ő parancsok iránti engedelmességre ösztönözött. Ezen szentségnek szépsége az Istennek munkája volt, ki az embert teremtette és az ő orcáját egészségtől tündöklővé tette. Az, a ki az első pár embert tisztává teremtette, kell hogy minket is megtisztítson, vagy pedig soha tiszták nem leszünk.
De ismét, Isten a mi orcánknak egészsége, mert a mi ő iránta való viszonyunk a mi egészségünknek próba köve. Csak annyiban léteztek, amennyiben Istennel jó viszonyban vagytok. Felebarátunkat szeretni mint magunkat helyes és jó, de annak, a ki bennünket teremlett az első joga van hozzánk. Mindenekfelett teremtőnket illeti meg első sorban szívünk szeretete és odaadása. Hogyha nem ő a mi gondolatunknak legfőbb tárgya, úgy nincsen rendben a dolog velünk, higgyétek el ezt. Bármily jó viszonyban is vagyunk más embertársunkkal, de nagyon szomorú az állapotunk, hogy ha közöttünk és Isten között minden rendben nincsen.
Hogyha Istent nem szeretitek, úgy azt nem szeretitek, a ki a legszentebb, legtisztább és legjobb. Hogyha Istent nem szeretitek, úgy az bizonyos, hogy a leglényegesebb jóságot, igazságot és tisztaságot nem szeretitek. Panaszkodtok, hogy Istennek lénye oly magasztos, hát akkor mily csekélyeknek kell lennetek néktek. Azt állítjátok, hogy nem is gondolhatjátok őt atyátoknak, de figyelmeztetni akarunk benneteket arra, hogy ha egy gyermek nem gondolhatja atyját úgy, mint egy olyat, úgy annak szíve valóban nagyon elidegenedett lehet attól. Ítéljétek meg magatokat mindnyájan az Isten iránti viszonyaitok szerint. Az emberek nagyon ritkán cselekszik ezt, és hogyha ezen viszonyra vonatkozó kiejtéseket használnak, úgy rendesen visszaélnek azzal. Már előbb megjegyeztem ezen helyen, hogyha valakit bűnösnek nevezünk, azzal nem érzi magát sértve, mert az csak annyit jelent, hogy ő az Isten törvénye iránt engedetlen, de hogyha őt egy gonosztévőnek nevezzük, akkor fellázad, mivel az azt jelenti, hogy ő az emberek törvényét áthágta. Ó mennyivel fontosabbnak látszik az emberek, mint az Isten iránti viszonyunk, és az ő vele való összeköttetésünk. Az embereket Isten fölé helyezni igazságtalanság, és a meg nem újult szív lényege, igazságtalanságát árulja el, mert ha a szívek helyesen éreznek, érezik az emberek, hogy inkább megsértenék ezerszer az ő embertársaikat, mint egyszer az ő Istenöket. Így lelki egészségeteket az Isten iránti viszonyotokból megítélhetitek. Szeretitek őt? Beszélgettek vele? Imádjátok őt? Barátotok ő? Örömötök övé? Élvezetet találtok-é abban a mi néki tetszik? Életetek párhuzamban halad-é Isten életével? Ha az úgy van, úgy jó állapotban vagytok, úgy a javulás útján vagytok, hogyha olyanok kívántok lenni, mint Ő, de hogyha ezzel ellentétben, Isten akarata egyik oldalra, ti pedig másik oldalra húztok, ‒ az Úr nem lehet tévedve, tehát egész világos, hogy ti rossz helyzetben vagytok. „Az Úr szent, szent, szent, szent”, mondják az Angyalok, és hogyha ti hozzá hasonlók nem vagytok, úgy szentségtelenek vagytok, azaz nem vagytok szentek, nem vagytok egészek, nem vagytok lelkileg egészségesek, természetetek beteg. Azért Isten a mi egészségünk, mert annak próba köve az ő vele való viszonyaink vagy összeköttetésünk.
Továbbá gondoljatok arra, hogy az Úr a valódi egészség előképe. Minden tökéletesség ő benne összpontosul. Istennek lényében soha sem terheli vagy akadályozza egyik tulajdonság a másikat. Nem találhattok Istenben semmit, a miről mondhatnátok: Csak ez egyedül az, a mi által más jelességek kizártnak, vagy árnyékba helyeztetnem. Isten szeretet, de egyszersmind ő megemésztő tűz is. Isten irgalmas, de egyszersmind igaz. Isten nagy, de egyszersmind jó. Minden jó megtaláltatik ő benne a legtökéletesebb módon. Lássátok meg tehát, hogy hasonlítotok-é Istenhez, mert hogyha nem, úgy nem hasonlítotok az egészség előképéhez. Hogyha a ti állapototok jelenségei az Istennek ismertető vonásaitól különböznek és eltérnek, úgy nem vagytok egészségesek, mert Isten a mértéke minden tökéletes szentségnek.
Szövegünk mutatja, hogy mindegyikőnk részére szükséges, hogy Isten lelki egészségünk helyreállítójává legyen. Hogyha valaha meggyógyulni akarunk, úgy néki kell minket visszaállítani, vagy helyrehozni. Az igazság napjának gyógyulást kell hozni számunkra, a Szentlélek mennyei szelének el kell űzni a bűn ragályos nyavalyáját, az élet vizének kell gyógyulásunkat eszközölni, „a nevezetes plántának” (Ez.34,29) kell a balzsamot szolgáltatni. Az emberek betegsége mennyei orvost követel. Csak az Istennek bölcsessége tehet egy embert egészségessé, vagy pedig az tarthatja meg őt egészségben. Testünk oly szövevényes és annyi csontokból, sejtekből, izmokból, idegekből, szövedékekből és véredényekből áll, hogy talán a legnagyobb csodának nevezhetjük ezen a földön azt, hogy mi élünk, vagy ha még nagyobbat gondolhatunk talán az, hogy mi egészségben élünk. Watts doktor dogosan nevezi azt csudálatosnak, hogy: „Egy ezer húrú húrfa
Oly soká megmarad összhangzatba”.
De hogyha a lélekre gondolok, az még sokkal titokteljesebb mint a test, és egy lelket a valódi egyen mértékbe hozni Istennel és abban meg is tartani, sokkal nagyobb csudának látszana lenni, mint bármi, a mit egy élet tudós a test bonctanában felfedezhetne. Ó Isten, temagad formáltad az embert, és csak egyedül te mentheted meg a gonosztól, a mely őt formátlanná tette, és te tudod azon helyzetébe visszahozni, a milyennek szent akaratod szerint lennie kell. Semmiféle más kéz, csak egyedül a tiéd merészkedhetik e nagy feladathoz nyúlni. Azok nagyon tévednek, a kik azzal dicsekszenek, hogy azon nagy munkát az újjászületés vize által létre hozzák. Tévednek, nem, sőt hazudnak. Isten képes egyedül a lelket ujjá szülni, az ő Lelkének kell azt megcselekedni, azon hatalmas erő által, mely a Megváltót is feltámasztotta. Csak a Mindenhatóság az ő teljes erejével képes minket a velünk született betegségből megmenteni és lelki egészséghez felemelni.
A lelki egészség ezáltal jön létre, hogy Isten hozzánk jön, mert egy beteg léleknek orvossága nem valami olyan, a mi Istentől származik, hanem Isten maga. Ő nem gyógyíthatott meg bennünket, míg magát nékünk és érettünk nem adta. Most a lelki egészségnek tápláléka a Krisztus teste és vére, és semmi sem tarthat meg bennünket a bűnbe való visszaeséstől, mint a Szentléleknek bennünk való lakása. Egészségünk a mi Istenünk, a mi emberré lett Istenünk, bennünk lakozó Istenünk, Istenünk ki nagy dicsőségéből alátekint és mondja: „Ti közöttetek járok szüntelen, leszek néktek Istenetek, ti pedig lesztek én népeim”. (3Móz.26,12) Lakozom ő bennek, és bennek járok, és leszek ő Istenek, és ők lesznek én népem. (2Kor.6,16.) Én vagyok az Úr, te gyógyítód”, (2Móz.15,26) (Jehova Rophi) ez a te neved ó Uram, és ezzel imádunk mi téged.
De át kell mennem a harmadik ponthoz, tudniillik ahhoz, hogy ezen egészségnek látható jelei vannak. „Ő az én orcámnak égészsége”. Egy embernek egészsége leginkább arcáról látható és ítélhető meg. Igaz, hogy már a járásából is megláthatjátok valamennyire, és testének minden tagja ád arról kevesebb vagy több bizonyítékot, hogy milyen egészségi állapotban van, de az ábrázat a léleknek ablaka, azon tükör, mely az ember lényét visszaadja, azaz felmutatja. A valódi jó állapotunk az Istennel való viszonyunkban, vagy pedig határozottan annak kezdete a kegyelmi munkában meglátható. Ez nem egy elzárt titok, mely a megfigyelhetéstől elzárva volna, kimutatja ez magát azonnal. Azon képzelet, hogy valaki talán megmentve volna és azt nem tudná, tudta nélkül Isten kedve szerint élne, a Jézus Krisztus vérében megmosattatna, a nélkül, hogy arról valamit tudna, hogy valaki úgy élhetne, hogy az ő boldogságát fel ne fedezhetné, csak majd halála óráján egy pap tudná azt felfedezni és kinyilvánítani, nagyon téves. Isten igéjében ilyesmiről semmit sem találhatunk. Olvashatják azt így a Vatikánban (római udvarnál), de az nem az új Jeruzsálem olvasási módja. Olvassátok az írást és találtok olyan embereket, a kik emlegetik, „mi kik megszabadultunk”, „megmosattattunk;” találjátok eme nyilatkozatot: „megigazulván azért a hit által, békességünk vagyon Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által”.
Hogyha az Úr Jézus Krisztus egy embert kezeibe veszen, hogy azt meggyógyítsa, úgy annak ábrázatján változások mutatkoznak, a mely alatt én nemcsak testi ábrázatát értem, hanem azt, a mit Dávid értett, lényünknek összes részeit, a melyek csak láthatók. Az Úr az ő benső művének külső jeleit is felmutatja. És milyen neműek ezen bizonyságok? Elveszi az arcáról a bűnnek foltjait. Ha egy embernek lelki arcába tekintek azonnal észre veszem, hogy az egy részeges, vagy ha élvezet hajhászó, vagy haragos, hogyha ő kemény kegyetlen, vagy alásüllyedt, fukar ember. Ezek mind foltok, de hogyha az isteni kegyelem a szívbe jön, ezen eltorzulást elveszi és a jellemet megújítja. Hogyha az Úr Jézus elkezd bennünket meggyógyítani, a kétségbeesés homályát arcunkról leveszi. Láttátok-é már ezt valaha? Én már láttam a testi arcon, és ez valóban egy rettenetes látvány. De ó, hogyha ama kedves hangok hallatszanak, „a szabados kegyelem és a meghalni kész szeretetnek” hangjai, és az ember tudja, hogy bűnei megvannak bocsátva, és hogy ő a Krisztus Jézusban elfogadtatott, ekkor a kétségbeesés eloszlik. A sárkány szárnyainak árnyékai eloszolnak az. ábrázatokról, a béke Angyala repül el felette és ezüst fényének világát veti az arcra. Ha a nagy orvos az embereket meggyógyítja, elveszi a félelem halaványságát, mert az emberek halálsápadtak, hogyha a jövendő haragtól félnek és reszketnek az ő bűneikben meghalni. Hogyha pedig bűneik megbocsáttattak, úgy a sápadtság eloszlik és a bizalom pirossága jön az arcra vissza. Az aggodalom homálya eloszlik azon emberek arcokról, kiket a Jézus Krisztus meggyógyít.
Mért kellene epekednem?
Birtokom, Krisztusom,
Ki venné el tőlem?
És hogyha az Úr a kegyelmi gyógyításban tovább megyen, mily csudálatos az, hogyan veszi le az arcról a sok hiányok barázdáit. Sokaknál szemlélhetjük az éhség átlátszó ábrázatját, a kik még Krisztus és az ő kegyelme után sóvárognak, és egyiket sem találhatják, de hogyha Krisztus jön, megelégíti a lelket, a csontokat meg kövéríti és a szívnek ábrázatját vidámmá teszi.
Engedjétek, hogy kinyilváníthassam előttetek, habár ezt félelemmel teszem is, hogy némely keresztyének nem szolgáltathatnak abban a tekintetben semmi bizonyítékot, hogy az Úr Jézus az ő homlokukról a gond és aggodalom ráncait eltávolította és őket betegségökből kigyógyította. Hogyha a keresztyének az isteni kegyelem befolyása alatt vannak, akkor nem ösmernek semmi félelmet vagy aggodalmat, ők minden gondokat arra vetik, a kinek gondja van ő róllok. Teszik azon keveset, a mit tehetnek a többit pedig Istenre hagyják, az ő hő Urukra, így minden jól megyen, és az életek békesség. Mily boldog ember az, a ki így meggyógyult! ,,Jó”, mondja talán valaki közületek, „én reménylem, hogy a bűntől megvagyok gyógyítva, de még nem annyira vagyok meggyógyulva”. Testvérem, a jó orvos tovább megyen az operálásával és hogyha még egészen meggyógyulva nem vagy, az a te hibád, nem az övé, mert néki hatalmában van, hogyha benne bízol, fájdalmat, félelmet, kétségbeesést, kételyt és még az aggodalmakat is eloszlatni, ugyannyira, hogy énekünkben mondhatjuk: „Szeretlek és dicsérlek csendben, Mint gyermek nyugszom kebleden. Vizedből iszik a juhocska, Menyasszonyodnak nincs kínja. Arról gondoskodik szüntelen,
Hogy néked vőlegénynek tetszen”.
Nemsokára elfog jönni, hogy tégedet magához vegyen, ha ezen jó lelki helyzetben vagy. Nem jó földmíves az, a ki gabonáját túl soká kint hagyja a földjében, Uram még azt nem tette soha. Hogyha kévéi a csűr számára elkészíttettek, úgy határozottan betakaríthatja azokat. Egy tökéletes ember a menny küszöbénél van. Hogyha lelkileg egészséges vagy, hogyha lelki gyógyulásodat átélted és már nincsen benned semmi betegség, gondolod-é, hogy Urad tégedet a mennytől visszatartana? Határozottan nem, ő óhajtja nagyon, hogy te is ott légy, a hol ő van.
Azon egészség, melyet az Úr Jézus bennünk létrehoz, többféle módon nyilvánul a mi lelki ábrázatunkon. Legelőször is megvilágítja a szemeket. Egy olyan embernek, ki kétellyel és félelemmel van eltelve, vagy pedig az önzés és világszeretetétől gyötörtetik, nincsenek világos, lelkesítő reményei, de annak a ki Jézusban hisz, azon reménye van, ő, ha napjai és esztendei elmúlnak, a mennybe fog jutni, a hol Jézus van. Be kell vallanom, hogy nékem sokszor, ha ezen reményt rajzolni akarom, testi szemeim meghomályosodnak, mert könnyeim elkezdenek hullani, melyet látásomat csaknem egészen elveszik. Láthatom-é, láthatom-é én valaha az ő arcát, és koronámat letehetem-é az a lábainál? Igen, én azt elérhetem, tudom határozottan, de ó, ez nékem túl soknak látszik, hogy ez valósuljon. Hogyha a testi szemek oly homályosak, mily világossá lesznek a lelki szemek ezen reménységtől, amely azokat megvidámítja.
Lelki egészség az egész ábrázatnak szépséget kölcsönöz. Gondoljatok csak arra, hogyan írja le a mennyasszony az ő szépségét. Mondja: „Fekete vagyok”, ‒ nem mondhatott mást., minthogy napsütött, mert a világnak ki volt téve, de hozzá teszi: „de szép vagyok”. (Én.1,5-6) Ura oly módon tekintett reá, hogy ő azt megérezte, annak kedvességét tapasztalta, habár nem is tudta, hogyan történt az. „Bennünk nincs más csak bűn s szégyen
Feketék vagyunk egészen. De kegyelmi palástodba Néked tetsző szent és tiszta”.
Krisztusnak nincs szebb tárgy ezen a világon, mint az ő egyháza. Minő szép hely az az Énekek éneke könyvében, hol a király felkiált: „Mindenestől szép vagy én Mátkám, és semmi szeplő nincsen te benned”. (Én.4,7) Az valóban a szeretetnek szemeivel néz, a ki olyan szépséget lát. De minden fogalmon felüli széppé teszi a keresztyént az isteni kegyelem, a dicsőség igen ékessé teszi a keresztyéneket. Ottan majd a dicsősségben makula és szeplő nélkül fogunk az Isten trónja körül állani.
Mennyire megváltoztatja a kegyelem a lelki ember homlokát, hogyha az hatalmasan működik. Természetünknél fogva homlokunk ércből van, kelvény, dacos, elbizakodott, de lássátok csak mivé teszi a kegyelem. „Mint a pomagránát darabja a te két vakszemed, a te befont hajaid között”, mondja az ének, mintha elrejtve volna szent félelemmel, de a mit homlokán láttok piros és fehér szemérem és szent szeretettől áthatva az ő Ura jelenlétében. Óhajtanám, hogy ti, kik a legközelebbi napokban tértetek meg, mindnyájan tudhatnátok, hogy mit jelent a szent szemérmetesség. Krisztusban bízni dicső dolog, de nem a szemérmetlenség és önbizalom. Félek azoktól, a kik oly hirtelen oly igen bizonyossá és reményteljesekké lettek, jóllehet a bűnnek terhét nem is érezték. Legyetek megszégyenülve és megszomorodva, a midőn Krisztust elfogadjátok, mert minél többet teszen ő érettetek, annál kevesebbet gondolhattok, vagy tarthattok magatok felöl. Nagyon pontosan megmérhetitek magatokban a kegyelem valóságát, a magatok valóságos megutálásával összehasonlítva. A vőlegény így írja le a menyasszonynak ajakait: „Mint a veres cérna a te ajakaid olyanok, és a te beszéded ékes”. (Én.4,3) Míg egészsége vissza nem adatott, ajakai mezítelenek voltak, míg meg nem vigasztaltatott, fehér és sápadt volt a félelemtől, de mostan egészséges veres színű, és kedves az ő Ura előtt. Milyenek a ti ajakaitok kedves barátok? Imádkozó ajakak azok, éneklő vagy a Megváltót hirdető ajakak azok? Beszélgettek-é örömmel a Szabadítóról, és örvendeztek-é, hogyha másoknak elmondhatjátok, mit tett az ő szeretete ti veletek? Jó állapotbon vagyunk, hogyha szívünk így szól: „Az ő orcája hasonlatosok a drága füveknek táblájához, a felnevekedett szép plántákhoz”. (Én.5,13) hogyha egész ábrázatunk szentségtől tündöklik.
Hogyha Isten a mi egészségünk, úgy egész ábrázatunk fényleni fog az ének ama szavai szerint: „Kicsoda amaz, a ki úgy láttatik mintegy hajnal, szép mint a hold, tiszta mint a nap, rettenetes mint a zászlós tábor? A hivő arca világossá lesz a dicsősségtől, a mennyiben az őt érdekli, ő boldoggá lett, és azt jól tudja, sőt érezi. Szép lesz másokra nézve is, mivel látják az ő jellemének jelességét és csudálkoznak a felett, azután vakító lesz ő az ellenségeinek, mint a nap az ő fénye által lesújtja azt, a ki vakmerően reá tekint. A szentség rettenetes az ellenségre nézve, mint a zászlós tábor”.
Óhajtom, hogy azok, kik nem régen voltak a nagy orvos keze alatt, előléphessenek és az Úr Jézus hatalmát hirdethessék. Barátotok mondja: „Mutasd meg nékem a te orcádat, hadd halljam a te szódat; mert a te szód gyönyörűséges, és a te tekinteted ékes”. (Én.2,14) Hogyha Krisztus benneteket meggyógyított, miért rejtitek el az ő munkáját? Kényszerítve érezem magamat, hogy azt tegyem veletek, a mit az őrizők az Énekek énekében említett mennyasszonnyal cselekedtek: „Megtalálnak engemet az őrizők, kik a várost kerülik, megverének engem, megsebesítének engem, elvevék az én fedelemet tőlem a kőfalnak őrizői”. (Én.5,7) Én nem óhajtalak titeket megverni, vagy megsebesíteni, de nagyon szeretném többektől a fedelet elvenni, hogy láthatnátok és titeket is láthatnának mások, azaz, a gyülekezet, és a szentek örvendhetnének a felett, a mit a Megváltó veletek cselekedett. Dávid mondja: „Ő az én orcámnak egészsége”. Nem mondja: „az én szívemnek egészsége csak” ‒ vagy „az én belső részeimnek egészsége”, habár az igaz lehetne, hanem: „az én orcámnak”. Azért az Úr nagy dolgokat cselekedett veletek, hirdessétek azt hangosan, és hangoztassátok Jeruzsálem utcáin a hálaadó énekeket.
Végső pontja az elmélkedésünknek ez. Ezen szentírásbeli hely a legbetegebb lelket is reményre jogosíthatja. „Bízzál az Istenben, mert én még néki hálákat adok, hogy az én orcámnak egészsége”. Tekintsd meg a lelki egészségnek forrását. Hogyha Dávid mondhatta volna: „Én megfogok ismét gyógyulni, mert erős alkatrészeim vannak, természetem oly erős, hogy ezen betegséget legyőzi”, úgy ez a dicsekvés titeket nem bátoríthatna fel, nemde, mert vállalok az egész fejét elfogta a betegség, tetejétől fogva talpáig nincsen a testben épség, és a ti szívetek olyan bennetek, mint a megolvadott viasz. Azért adjatok hálát az Úrnak, hogy gyógyulásosok nem a ti saját természeteteknek erélyességétől van függővé téve.
Továbbá figyeljétek meg, hogy Dávid nem vár gyógyulást valami olyantól, a mit ő megcselekedhetik. Nem mondja: „Bizonyos cselekedetek, a melyeket véghez fogok vinni, betegségemből ki fognak gyógyítani”. Korántsem. Hogyha az úgy volna, úgy te kedves barátom kétségbe eshetnél, mert hiszen te semmit sem tehetsz gyógyulásod előmozdítására. Milyen jó cselekedetet hozhatnál létre? Hogyan? Hiszen ujjaid tisztátalanok, és ha talán meg akarnád próbálni, hogy egy darab szép fehér vásznat készítesz, azt már a szövésnél befeketítenéd. Saját üdvödet nem hozhatod létre, tehát ne is igyekezz azon. A Dávid orcájának egészsége abban rejlett a miben a tiéd is rejlik, nem a te cselekedeteidben, hanem az Istennek szabadításában.
Azt is figyeljétek meg, hogy ő nem beszél valami hosszas gyógyulási módról, melynek magát alája vetette volna. „Még én hálákat adok néki, hogy ő az én orcámnak egészsége”. Itten nincsen szó várakozásról, vagy vonakodásról, késlekedésről, vagy időtöltésekről, a mint azt némely prédikátorok érteni látszanak. Nem, a mint én gondolom: Dávid értette, hogy mi a mi teendőnk, tudniillik emez igék értelmét: „Én reám nézzetek, hogy megtartassátok földnek minden határai”. (Ézs.45,22) Ki az Úr Jézus Krisztusba hiszen, ezen hitbeli tekintet által azonnal megnyeri az egészségnek csiráját, a mely azonnal működni kezd és végre minden lelki betegséget eltávolít. Boldogok vagyunk, hogy tudjuk, miszerint a mi reménységünk Istenen nyugszik, nem magunkon.
Óhajtanám, hogy ti, különösen ti, a kik óhajtotok meggyógyulni, egy pillanatig arra gondolnátok, hogy ki az és mi rejlik abban, a kinél lelki egészségeteket kereshetitek. A ti betegségetek a bűn és itten egy határtalan irgalmat találtok, a mely felétek közeleg. Gonoszt cselekedtetek minden utaitokban, és a mi még rosszabb, még természetetek is gonosz, de itt Isten van, kinek öröme telik abban, ha megbocsáthat, a végetlen kegyelmű, a ki boldogságot talál abban, ha a bűnöket és hamisságokat eltörölheti, tekintsetek hát ő reá. Itten minden bűneitek elmeríttetnek, mert Istennek a Jézus Krisztusban kinyilvánított szeretete egy feneketlen és határtalan tenger. Itten határozottan biztos gyógyulás van a ti betegségeiteknek, mert a végtelen irgalomnak szándéka nem hiusulhat meg.
Továbbá itten határtalan engesztelés is van. Isten nemcsak megbocsátani kész, hanem azt mégis cselekedheti az igazsággal való összhangzásban, mert az ő egyetlenegy szülött drága Fia elvérezett és meghalt. Hogyha szemeimet az Isten Fiára irányítom, ki a keresztfán vérezik, az ő áldozata oly dicső az én szemeim előtt, hogy azon meggyőződésre jutok, miszerint ha tízezerszer való ezer világ volna telve bűnnel, még akkor is elég érdem volna a Krisztus halálában, hogy azokat mind megmenthetné, ha azt Isten úgy akarná, mert a meghaló Isten Fia érdemének határt vetni nem is gondolhatunk. Az emberré lett istenség szenved az igazság csapágyai alatt, szíve átveretik, megölettetik, harmadnapig a sírba tétetik! Hogyan? Így határtalan, kigondolhatatlan mértékű ereje lehet ezen felséges áldozatnak. Jöjj hát, ó, lélek, hogyha ez a te gyógyulásod, úgy semmi betegség ellene nem állhat. Végetlen irgalom, egy végetlen áldozattal párosulva, mindent véghezvihet. Óh, Isten! Valóban te vagy az én orcámnak egészsége, általad szabadulhatok ki csak egyedül a bűneim halálából. Te vagy az, a ki lelkemet kiszabadítottad a mélységes koporsóból.
Azután gondoljátok meg, hogy az isteni erő kész a mi meggyógyulásunkat eszközölni, és a mindenhatóság mindent véghez viszen. Ezékielnek mondva volt: „Embernek Fia: Nemde élnének-é ezek a tetemek (száraz csontok?) De igen, azok megelevenedtek. (Ez.37. rész) A halottak feltámadtak és most épen ezen órában is, a mi az emberek előtt lehetetlen, Istennél mindaz lehetséges, és az örökkévaló lélek épen most kész arra, hogy a szeretetnek csudáját véghez vigye. A romlott természetnek bármilyen nevekedése sem sok, és túl erős a Mindenhatónak. Ember, talán a haragnak oroszlánja van benned? Ez az erős Sámson szétszakíthatja azt, mint egy gödölyét. Talán a szenvedélyek egész seregével kell küzdened, és azon félelem tölti el szívedet, hogy ezek oly erősek, mint hajdan a Midiániták serege volt? Íme ez isteni szeretet ezen szent folyama, erősebb mint a Kison patakja. (Bír.5,21) tehát mindezeket elseperheti. Beköltözött talán a sátán a te szívedbe, és egy légió ördögöt magával vitt? Talán a pokol összes kígyókölykeit kiokádta, hogy benned egy borzasztó művet véghez vigyen? Volt egy, kiből az Úr hét ördögöt űzött ki, egy másik pedig a kiből egy légiót: jöjj Jézushoz, jöjj óh, embertársam, mert az ördögök még mindig reszketnek az ő hatalmától. Jézus az ellenséget belőletek is kiűzheti, és titeket annak hatalma alól felszabadíthat. Istennek egész ereje készen vár a te meggyógyításodra. Keressétek őt, „azt az Istent keressétek, ki a fiastyúkot és a kattahugyot teremtette, ki világosságra változtatja a temérdek setétséget, és a nappalt éjszakával béfedezi, ki a tengernek vizeit az égre felvonva, és kitölti azokat a földnek színére, kinek neve Úr. (Ám.5,8) Az ő ellenállhatatlan kegyelmének hatalmas karját semmi meg nem akadályozhatja.
Hogy ezt teljesen felmutathassam, hozzá kell még adnom, hogy Istenben, ki a mi orcánknak egészsége, változhatatlan szeretet van. Hogyha Isten megkezdette a gyógyítást, nem is hagyja félbe a munkát, míg azt be nem végezte. Az Úr Jézus életében csak egyetlenegy félbemaradott gyógyítás sincs tudatva. Egyről sem olvasok a kibe az ördögök ismét vissza mentek volna, mikor ő azokat kiűzte, és egy bélpoklosról sem, a ki ismét bélpoklossá lett volna. Én nem prédikálok néktek valami rövid ideig tartó üdvöt, mely épen a ti jó magatok viseletétől függ, hanem egy olyan megbocsátást, mely soha vissza nem vonatik, egy elfogadtatást ama szerelmesben, a mely soha véget nem ér, egy fiúvá fogadtatást, a mely titeket mindenkorra gyermekekké, Isten gyermekeivé tesz. Adjátok át magatokat Jézusnak és irgalmasságnak ruháját ád néktek, mely soha el nem kopik. A szeretetnek kincseit, melyet sem a rozsda, sem a moly meg nem emészthet, és egészséget, mely által egy olyan városba juttok, a melyben a lakosok közül csak egy sem mondja: „gyenge vagyok”, mert az a nép, mely abban lakik, mind bűnbocsánatot nyert.
Istentől való meggyógyítás, az a legrosszabbaknak is jó alapot szolgáltat a reménységre, és Istennek legyen hála, sokan tapasztalták már azt közöttünk, a mit Dávid tapasztalt. Nos, tehát ha mi néktek mint szavahihető emberek mondjuk, hogy
Isten a Krisztusban a mi orcánknak egészsége, reméljük, hogy hisztek nékünk, és magatok megkeresitek az Urat. Azon gyógyulást, melyet Isten a Jézus Krisztusban ád, minden bűn beteg lélek megnyerheti. Légy bárki, ha beteg vagy, Isten elégséges és hajlandó tégedet meggyógyítani Jézus Krisztus által, az ő Fia által. Kérlek azért, ne késlekedj, kételkedvén az ő isteni erejében vagy pedig meggyógyításra kész szeretetében, hanem jöjj és örömmel üdvözlünk téged, jöjj és légy üdvözölve, jöjj azonnal.
A gyógyulásra vonatkozó prédikációm nem használhat azoknak, a kik nemi betegek. Jézus nem jött, hogy az igazakat hívja, hanem a bűnösöket a megtérésre, de azok részére, a kik betegek, örömhír fog ez lenni. Óhajtanám ezt olyan formában előadni, a mely félre nem érthető, hogy mindenek megérthessék, hogyha a Szentlélek őket oktatja. Egy halálos beteltség rejlik a ti bűnös természetetekben, és pedig mindegyikőtöknek. Némelyikőtöknél ez igen visszataszító alakot öltött, de a betegség mindegyikőtök szívében ugyanaz, ti férfiak és asszonyok, mint a mely a paráznák és lopók szívében megevesedett.
Igaz, hogy őnálok másképen nyilvánul, vagy mutatkozik, mivel alkalmak ajánlkoztak arra, hogy azok napfényre lépjenek: hogyha ti ugyanazon helyzetben lettetek volna, a miben ők voltak, talán épen úgy kifejlődött volna az nálatok is. Nos, hogyha látjátok ma ezen bűnnek rettenetes pusztításait, vagy ha azt érezitek is, azon örvendek, mert azok reményteljes jelek. Midőn a főpap azon embereket megvizsgálta, kik bélpoklossággal voltak gyanítva, úgy gondolom, hogy az egyik mondotta: „Egy, igen rossz folt van a homlokomon, de a mellemen igen tiszta a hús, ottan nincsen legkisebb fehér folt sem, én egészséges vagyok szívemben, habár más részem beteg is. „Ah”- mondá a pap. „De tisztátalan vagy, ki kell tégedet rekesztenem”. Egy másik mondotta: „Igaz, hogy az ajakomon látszik valami fehér folt, de hogyha megvizsgáltok, testemnek fele részét egész tisztának találjátok a betegségtől”. „Tégedet is ki kell rekesztenem a táborból”, mondja a pap. „Én teljesen megvagyok lepve a bélpoklossággal, csak egy pontocskát sem mutathatok fel, annyit sem, mint egy tű gombja, a mely tiszta volna, bélpoklos vagyok tetőtől fogva talpig”. A pap reá veti kezeit ezen emberre és mondja: ,,Te tiszta vagy”! Mily álmélkodásba jön ezen nyilatkozatra! Álmélkodj te is ó csüggedező lélek! Hogyha te egy bűnös vagy, és semmi más, mint egy nagy bűnös, elkárhozott, elveszett, tönkrement, és azt te elismered az Úr Jézus Krisztusra tekintesz és üdvödét ő benne keresed, úgy tiszta vagy egészen és teljesen. Hogyha lelkileg tökéletes szegényekké lettünk és szellemileg teljesen tönkrementünk, ugyannyira, hogy üzletünkben a legutolsó rozsdás fillért is kiadtuk, akkor Krisztus az ő összes kegyelmi kincseivel a miénk. Ő bárcsak a kétségbeesés mélyének a legmélyére juthatnánk önönmagunkban, mert az a reménynek ajtaja. Míg poharatok telve van, addig Krisztus nem tölt abba az ő borából, de hogyha egészen kiüríttettetek, akkor szeretete élő vizének folyását önti belétek, míg természetetek edénye csordultig tele lesz. Az Úr adja, hogy betegségeteket érezzétek egész a halálig, és így tapasztalni fogjátok, hogy Jézus a feltámadás és az élet. Ámen.

Faluk és kisebb városokból való barátaink részére nem szükséges a felől magyarázatot tartani, hogy mit érthetünk kalász szedegetés alatt. Gondolom, hogy ezen szokás nincs eltörölve sehol és így a szegényeknek is meghagyják az ő kis részecskéjöket az aratásból mindenkor. De félek rajta, hogy sokan azok közül, kik az egyház terén az ő saját szokások szerint évről-évre mint szedegetők mutatkoznak, még nem elég bölcsek arra, hogy a lelki kalász szedegetés mennyei művészetét érthetnék. Ez lesz azon szöveg, melyet ez alkalomra kiválasztottam, és én ezt Ruthnak azon kedves történetéből veszem, a melynek elbeszélése mindnyájunk előtt ismeretes lehet. Ezen elbeszélést úgy fogom használni, mint egy olyan képet, mely minket mutat fel, igen egyszerű, de tanulságos módon. Legelőször megfigyeljük, hogy itten egy nagy földmíves található: ez Ruthnak Boáz volt, nékünk pedig a mi mennyei Atyánk. Másodszor megfigyelünk egy alázatos kalász szedegetőt: az Ruth volt ezen történetben, de ő úgy tekinthető, mint minden hivők előképe. És harmadszor, itten Ruthnak egy barátságos engedély adatik: „A kévék között is hadd szedjen és meg ne pirongassátok őt”, és ugyanezen engedély adatik nékünk a lelki dolgokban.
Legelőször, az egész föld Istene egy nagy földmíves. Ez igaz a természeti dolgokban. Tényleg minden földmívelés az ő hatalma és bölcsessége által történik, az emberek szánthatják a talajt és vethetik a magot, de miképpen az Úr Jézus mondotta: „Az én atyám a (szőlőben való) munkás”. (Jn.15,1) Ő hozza fel a felhőket és bocsátja a napsugarakat, ő küldi a szeleket és osztogatja a harmatot és esőt, ád fagyot is és meleget, és ily sokféle események által, melyek ő általa a természetben véghez mennek, adja a táplálékot embereknek és barmoknak. Minden munka a mit Isten cselekszik, másoknak javára történik. Néki nincs szüksége a mi mezei munkánkra. Hogyha megéhezne sem mondaná meg nékünk. „Mert enyém az erdőnek minden vada, a hegyeken való sok ezer barmok”, mondja. (Zsolt.50,10) A legtisztább barátság és jóakarat lakozik Istenünk szívében. Habár minden dolgok Istenéi, mindazáltal az ő összes munkái a teremtésben és világkormányzásban nem saját részére, hanem az ő teremtései számára történnek. Ez nagyon felbátoríthatna bennünket arra, hogy ő benne bízzunk.
A lelki dolgokban is egy nagy földmíves Isten, és itten is az ő gyermekei javára történitek minden ő munkái, hogy azok megelégedjenek gazdagon. Engedjétek meg, hogy az evangyéliomnak messze kiterjedő mezejéről beszéljek, melyet mennyei Atyánk gyermekei javára munkál. Ezen mezőkben igen nagy változatosságokkal találkozunk, és azok mind igen termékenyek, „a Jákób forrása a gabonának és bornak földében, az ő egei harmatot csepegtetnek néki”. (5Móz.33,28.) Minden föld, melyet mennyei Atyánk munkál, gazdag aratást szolgáltat, mert ő nála nincsen szűk aratás vagy éhinség.
Az ő szántóföldének egy része a tanföldnek neveztetik. Mily teljes kévéi találtatnak itten a legjobb búzának! Az a kinek megengedtetik itten búzafejeket szedegetni, találhat elegendő kenyeret, mivel ez a föld teljes markonkint szolgáltatja azt.
Tekintsétek meg csak az elválasztásnak szép kévéit. Valóban telve van nehéz termett búza fejekkel, mint a milyeneket Fáraó az első álmában látott ‒ teljes és kövér gabona fejek. Ott van a végig megmaradásnak nagy kévéje, hol minden gabonafő egy-egy ígéret, hogy Isten azon munkát, melyet elkezdett, be is végezi. Hogyha nincsen elég hitünk, hogy ezen kévékből egy egészet bírjunk, úgy szedegethetünk a Krisztus vére által való megváltatás kévéiből. Sok szegény lélek, mely az elválasztó szeretetből táplálékot nem szerezhet, és az ő Krisztusban való megőriztetését valóban nem érezi, mégis felüdülhet és örvendhet a helyettesítés magasztos tanai felett. Sok és gazdag kévék találhatók a tanföldön szorosan összehalmozva, hogyha azok a megvizsgálás által kicsépeltetnek és az elmelkedések malmában megőröltetnek, királyi táplálékot szolgáltatnak az Úr gyermekei részökre.
Szeretném tudni, hogy miért van az, hogy Urunk sáfárai közül némelyek annyira hajlandók ezen földnek bejáratát elzárni, mintha azt ők valami veszélyes talajnak tartanák. Én a magam részéről óhajtanám, hogy gyülekezetemnek tagjai, itten nemcsak búzafejeket szedegethetnének, hanem egész rakott szekér gabonákat vihetnének innen, mert tudom, hogy túl sok táplálékot nem nyerhetnek, hogyha az igazság a táplálék. Talán azok az előbb említett munkások attól félnek, hogy Izrael „kövér és meghízott lesz”. (5Móz.32,15) hogyha nagyon sok táplálékot kap?
Félek rajta, hogy inkább megtörténhetik, hogy éhhalállal fog meghalni, ha tőle az egészséges tanok kenyere visszatartatik. Ha mi az ige előírásaihoz és figyelmeztetéseihez szeretettel vonzódunk, úgy nem kell félnünk annak tanaitól sem, sőt ellenkezőleg azokat kutatnunk kellene, és azokkal nagy örömmel táplálkoznunk. Az elválasztás tanának helyes viszonyba kelt állíttatni az ige más részeivel, mert nagyon szegény prédikáló szék az, a honnan ez kivan zárva. Nem kell az Úr népét ezen földtől távol tartani. Én azt mondom, nyissátok fel a kapukat és jöjjetek ide mindnyájan, ti Istennek gyermekei! Bizonyos vagyok abban, hogy az én földemben nem növekszik semmi olyan, a mi károtokra lehetne. Az evangyéliomi igazságok mindenkor biztos igazságok. Élvezhetitek azt mindaddig, míg azzal teljesen megelégedtek és az nem fog néktek megártani. Ne féljetek soha egy kinyilvánított igazságtól sem. Féljetek a lelki tudatlanságtól, nem pedig a szent tudománytól. Nevekedjetek a kegyelemben, és a mi Urunk Jézus Krisztusnak esméretiben. Mindaz, a mi Isten igéjében taníttatik, azért adatott, hogy a keresztyén arról gondolkozzon, elmélkedjen, azért nem kell semmit elhanyagolni abból. Keressétek fel naponkint a tanföldet és a legnagyobb szorgalommal szedjétek ottan a kalászokat.
A nagy földmívesnek egy másik földje az ígéretek földének neveztetik. Erről szólanom sem szükséges, mivel reménylem, hogy ezen földre mindnyájan gyakran kimentek, hogy ottan kalászokat szedegessetek. Hadd vegyek fel itten is néhány kalászokat és hadd mutassam meg azt néktek, hogy felindítsalak benneteket arra, hogy egész nap ezen a földön maradhassatok, és este jól megrakodva térhessetek haza. Itt van egy kalász például: „Mert a hegyek megindulnak és a halmok megrendülnek, az én kegyelmem pedig tőled el nem távozik, és az én békességemnek szövetsége meg nem tántorodik”. Itt van egy másik: „Mikor a vizeken által mész én veled lészek, és a vizek el nem boríthatnak tégedet, mikor a tűzön járandasz, meg nem égsz, és a láng meg nem perzsel tégedet”. Ismét egy, ennek nagyon rövid szára van, de igen nehéz termett feje: „Elég néked az én kegyelmem”. Egy másik ismét hosszú száron, de igen gazdag gyümölccsel: „Ne háborodjék meg a ti szíveitek, hisztek az Istenben, higgyetek én bennem is. Az én Atyámnak házában sok hajlékok vannak, mert ha különben volna, megmondottam volna néktek, elmegyek, hogy megkészítsem néktek a helyet, és mikor elmegyek és megkészítem néktek a helyet, ismét eljövök és felviszlek titeket én magamhoz, hogy a hol én vagyok ti is ott legyetek”. Minő szó ez! „Ismét eljövök”. Igen szerelmeseim, mondhatjuk az ígéretek földjéről azt, a mit egyetlen darab földről sem lehet mondani Magyarországon, tudniillik, hogy az oly gazdag föld, hogy már gazdagabb nem lehetne, és hogy annyi gabonafejeket terem, hogy többet már előhozni nem lehetne. Miként a költő is énekli: „Mit tehetne többet, mint a mennyit tett, Értetek, kik hozzá vágytok, siettek?”
Gyűjtögessetek ezen a földön, ó ti szegények és szűkölködök, és ne gondoljátok azt soha, hogy tolakodók vagytok. Az egész föld a ti sajátotok, azon minden gabona fej a tiétek, még hogyha a kévéből húzzátok is azt ki, tehetitek és minél többet vesztek abból, annál többet szabad vennetek.
Azután ott van az isteni alapítványoknak földe, ezen földből is nagyon sok jó gabona növekedik. A keresztség földje rendkívüli termékeny volt sokónk részére, mivel az nékünk példázta a Krisztusban való meghalásunkat, eltemettetésünket és feltámadásunkat, és mi az által felbátorítva és tanítva lettünk. Nagyon jó és épületes volt részünkre azt elmagyarázni, hogy mi Urunk oldala mellett vagyunk és úgy tapasztaltuk, hogy az Úr parancsolatai megtartóiknak sok jutalmok vagyon. De nem akarlak benneteket ezen a földön soká fenntartani, mert többen a mi kedves barátaink azt gondolják, hogy ez igen nedves talaj, ezeknek kívánok több világosságot és kegyelmet. Azonban tovább megyünk az úrvacsorának földjére, hol Urunknak legjobb gabonája terem. Mily dicső dolgokat élvezünk mi ezen kiválasztott helyen! Nem ízleltük-e ottan a legédesebb és legtáplálóbb eledeleit? Nincsen az egész birtokban olyas föld, mely ezen egész földnek közepét és koronáját felülmúlná: ez a király földje. Kalászszedegető, maradj meg ezen a földön! Szedegess ottan, minden hétnek az első napján, és várjad, hogy Uradat ottan megláthatod, mert megvagyon írva: „Megismerteték vala ő tőlük a kenyérnek megszegéséről”. (Lk.24,35)
A mennyei földmívesnek van egy darab földje egy hegyen, mely a legjobb földekhez hasonló, habár nem is méltatják ezt sokan az előjogra érdemesnek. Nem mehettek egyik földről a másikra, hogy ha ezen keresztül nem mentek, mert a többi földekhez vezető út ezen a hegyen vezet keresztül, ez a Krisztussal való érintkezés és társalgásnak neveztetik. Azon föld ez, melyen az Úrnak választottai kalászokat szedegetnek. Némelyek közületek átszaladnak ezen a földön, nem időztök ottan elég hosszan, de az, a ki ott tud maradni, sőt folyton ott élni, az idejét nagyon hasznosan és kellemesen fel tudja használni. Csak annyiban, a mennyiben az Úrral érintkezésünk és társalgásunk van, tudjuk az Úrnak alapítványait, tanait és ígéreteit használni. Minden száraz és terméketlen, hogyha az Úrnak szeretetét nem élvezzük, hogyha az Ő képét magunkon nem hordozzuk, hogyha folyton nála nem maradunk és az Ő társalgása bennünket meg nem örvendeztet. Nagyon fáj, hogy azt kell kinyilvánítanom, hogy sokan a keresztyének közül ezen földet igen kevésre becsülik, elégnek tartják, hogy egészséges tanokban megmaradjanak és az Úr iránti cselekedeteikre vigyázzanak, azután sokkal kevesebbet törődnek azzal, mint kellene, hogy a Jézus Krisztussal az Ő Urokkal bizalmas társalgásban lehessenek a Szentlélek által. Bizonyos vagyok benne, hogy ha ezen a földön többet gyűjtögetnénk, félannyiszor sem lennénk olyan kedvetlen ábrázattal, nem volna tizedrésznyi kevélység sem bennünk, sem századrésznyi restség. Ez egy igen bekerített és oltalmazott föld és ezen a földön sokkal jobb táplálékot találtok, mint a milyennel az Angyalok táplálkoznak. Igen, Jézust magát találjátok, mint azon kenyeret, mely a mennyből jött alá. Üdvös, dicső föld, vajha minden nap felkereshetnénk! A Mester tárva, nyitva tartja ennek kapuját minden hivő részére, lépjünk be tehát és gyűjtögessünk arany kalászokat és pedig annyit, a mennyit csak elbírhatunk. Így szemlélhettük a nagy földmívest az ő mezejében, örvendezzünk azon, hogy őt mindig közelünkben bírhatjuk és olyan mezőkre mehetünk, amelyen kalászokat gyűjtögethetünk.
És másodszor, látunk itten egy alázatos kalászszedegetőt. Ruth, egy kalászszedegető volt és előképül szolgálhat arra nézve, hogy minden hivő mi lehetne az Isten mezejében.
A hivő egy nagy kedvezményben részesült gyűjtögető, mert néki szabad egy egész kévét is haza vinni, ha akarja. Elvihet magával annyit, a mennyit csak elbír, mert mindenek szabadon és ingyen kegyelemből adatnak néki az Úrtól. Egy kalászszedegető nő képét használom, mivel úgy hiszem, hogy nem sok keresztyén haladja őt felül, pedig szabadság van néki ahhoz adva, hogy ha arra alkalmas. Lehetnek olyanok, a kik mondhatják: Miért nem aratja le a hivő az egész földet és miért nem szállítja haza az összes gabonát? Erre azt felelem, hogy ez szabadságában áll, hogy azt megteheti, ha tudja, mert az Urat félőknek semmi fogyatkozásuk nincsen. Hogy ha a te hited egy nagy hordó szekérhez hasonló és a mezőnek minden termését elviheted, teljes szabadság van oda arra nézve, hogy azt megcselekedd. Ah, de a mi hitünk oly kicsiny, hogy inkább kalászokat szedegetünk, mint kaszálnánk, oly szűkek és korlátoltak vagyunk. Vajha mindnyájan túl növekednétek ezen a képen és ha haza mentek magatokkal teljes kévéket vihetnétek.
Továbbá megjegyezzük itten, hogy a szedegető sok kemény munkának és nehézségnek van kitéve az ő foglalkozásában. Kora reggel felkél, ki megyen egy mezőre, hogy ha az el van zárva, úgy másikat kell keresnie és hogy ha az is el van zárva, vagy pedig a kalászok már fel vannak róla szedve, úgy gyorsan tovább megyen, és az egész nap folyamán, míg csak a nap süt, nagyon keveset ül le, hogy magát kipihenje, hanem mindig tovább megyen, le-le hajol és gyűjtögeti a búzafejeket egyiket a másik után. Nem megyen haza késő estig, mert óhajt sokat munkálkodni a nap elteltével, hogy ha a föld jó és nem akar addig haza menni, míg magát kalászokkal jól meg nem terhelte. Szerelmeseim, tegyünk mi is hasonlóképen mindnyájan, a lelki eledelek keresésében. Ne ijedjünk meg minden kis nehézségektől az Úrnak mezejében, ha a kalászszedegetéshez jó alkalom kínálkozik, úgy nem kell hamar elfáradnunk, midőn e drága kincseket gyűjtögetjük, mert a nyereség gazdagon megjutalmazza fáradságunkat. Ismerek egy barátot, a ki minden vasárnap öt mértföldet (* Angol mértföld. Körülbelül egy német mértföld) megyen, hogy az evangyéliumot halgathassa és ugyanezen az úton, azon a napon mindig vissza megyen. Egy másik pedig tíz mértföldet is megyen, ezeket igen bölcseknek mondhatjuk azért, mivel az Istennek drága igéjét, hogy meghallgathassák, ők semmit nagy akadálynak és túl nagy munkának nem tekintenek. Annyit utazni, hogy már az ember csaknem összeroskad, azután pedig az egész isteni tisztelet ideje alatt feszült figyelemmel hallgatni, egy olyan megerőltetés, a mely teljes jutalmat nyer, hogy ha az evangyéliomot hallgatják és Isten azt a hivő szívében megáldja. A kalászszedegető nem várja azt, hogy a búzafejek magoktól ő hozzá menjenek, ő tudja, hogy a szedegetés nagy munka. Nem kell azt gondolnunk, hogy a legjobb földek a lakásunkhoz a legközelebb fognak találtatni, megtörténhetik, hogy nagyon messze kell azok után menni, de hát mit teszen az? A kalászszedegetőnek nem kell válogatásnak lenni és a hova az Úr az evangyéliomot küldi, oda hív Ő minket.
Ezután meg kell említenünk azt is, hogy a kalászszedegetőnek minden talált búza fejért le kell nyúlni. Honnan jön az, hogy a kevélyek nem igen nyernek hasznot az Isten igéje hallgatása alkalmával? Honnan van, hogy bizonyos „nagy képzettségű” népek a mi leghívőiesebb prédikációnkból semmi előnyt, semmi épületet nem nyernek? Ez azért van, mivel az ő részökre a gabonát fel kell emelni, és hogy ha a búzafejet olyan magasra emelik az ő fejük felett, hogy csak alig láthatják azt, az nagyon tetszik nékik és elragadtatva kiáltják: „no, ez már gyönyörűséges!” Ők csudálják azon embernek rendkívüli ügyességét, ki az igazságot olyan magasan feltarthatja, hogy azt senki el nem érheti, de ez valóban egy szomorú műdarab. A prédikátornak feladata az igazságot úgy felmutatni, hogy azt mindenek elérhessék, a gyermekek épen csak úgy, mint a felnőttek, itt és ott egy-egy marokkal el is kell ejtenie a szegény gyüjtögetők számára s ezeknek pedig nem kell a lehajlást soha megunni, hogy azokat a gabona fejeket felszedhessék. Hogyha nagyon képzettek vagyunk a beszédben, úgy a bölcsek nem érthetnek, de a tanulatlanok sem, de hogy ha a legegyszerűbben a szegényeknek prédikálunk, úgy más osztálybeliek is megérthetnek, hogy ha az nékik tetszik, hogy ha pedig az nékik nem tetszik, úgy elmehetnek más helyre, ahol nékik jobban tetszik. De meg azok, a kiknek a lehajlás nem tetszik, legjobban cselekszenek, ha a kalászszedegetéssel felhagynak, mivel az nékik úgysem sikerül. Én magam részéről szívesen hagyám magamat tanítani még egy gyerektől is, hogy ha az által az evangyéliomot közelebbről megismerhetném és jobban megérthetném. A kalász szedegetés Urunk földjén oly gazdag, hogy az a legkeményebb munkára is méltó, hogy ha annak egy részét haza vihetjük. Az éhező lelkek tudják ezt és nem is hagyják magokat akadályozni a mennyei táplálék keresésében. Boruljunk le a mi térdeinkre imában és hajtsuk meg magunkat önalázatban és tudatlanságunk beismerésében, a hitnek kezeivel pedig gyűjtsük éhező lelkeinknek a mindennapi kenyeret.
Figyeljük meg azt is, hogy a kalászszedegető a mit nyer fejenkint gyűjtögeti össze. Van ugyan alkalom a mikor egy marokkal is vehet fel egyszerre, de rendesen csak fejenkint. Ruthnak akarattal is hagytak el az aratók, de ő ezzel igen nagy kedvezményben részesült. A szedegető lehajol és felveszen egy fejet, azután ismét lehajol a másikért. Nos, szerelmeseim, a hol egész marokkal is lehet találni, az valóban nagyon alkalmas föld a szedegetésre, de hogy ha olyan bőséget nem is találnátok, örüljetek ha egyik kalászt a másik után megtalálhatjátok és összegyűjthetitek. Hallottam bizonyos személyektől, kiknek szokásuk volt egy kedvelt prédikátort hallgatni és hogy ha más helyre mentek azt szokták mondani: „Saját prédikátoromon kívül mást nem hallgathatok, inkább tehát odahaza maradok és egy prédikációt elolvasok” Kérlek, emlékezettek az apostolnak ama szavaira: „El nem hagyván a mi gyülekezetünket, miképpen szokások némelyeknek.” Kérlek titeket, ne legyetek oly balgatagok és pártos szelleműek, hogy így lelketektől az eledelt elraboljátok. Hogy ha egy lehajlásra nem is találtok egész marokkal, ne vonakodjatok az egyes fejeket sem felvenni. Hogy ha nem vagytok elégedettek azzal, hogy itt is ott is egy keveset tanuljatok, úgy nemsokára kiéheztek és örültök, ha a megvetett prédikátorokhoz visszajöhettek és felszedhetitek, a mit azoknak földje részetekre szolgáltat. Az egy igen szomorú prédikátori hivatal, a mi semmit sem szolgáltat. Menjetek és gyűjtsetek ott, a hol az Úr a kaput számotokra felnyitotta. Hogyan? Arra nézve már csak a szöveg is jó utasítással szolgálhat, használjátok fel tehát azt mindnyájan.
Figyeljük meg azt is, hogy a kalászszedegető a mit kezébe felveszen, azt ott meg is tartja, nem engedi a gabonafejeket épen olyan gyorsan elhullani, a milyen gyorsan azokat felszedte. Ez úgy történik gyakran, hogy van valami jó és épületes gondolat a predikáció kezdetén, a hallgató pedig igen kíváncsi, egy másikat hallani és úgy az elsőt egészen elfelejti. A prédikáció véget ért és ah, csaknem mind kiesett az emlékezetből, mivel sok hallgató épen olyan bölcs mint azon szedegető volna, a ki egyik búzafejet felvenné, a másikat meg kezéből kiejtené és az egész napon így cselekedne. Egy olyan napi munkának eredménye lenne aztán a tarlón egy veszedelmes hátfájás és én félek rajta, hogy az ehhez hasonló hallgatók, ha hallgatások eredményéről kérdezkednénk, azt mondanák, hogy az nem más, mint főfájás. Az igét nemcsak meghallgatni, hanem elsajátítani is kell. Szedjétek össze a búzaszálakat és fejeket és kössétek azt csomóba, hogy azt magatokkal vihessétek és azután vigyázzatok, hogy az úton el ne veszítsétek. Sokan a kik egy prédikációt jól betartottak a hallgatás alkalmával, elveszitek azt hazafelé menüben az után az ő könnyelmű társaikkal való hiába való beszédek által. Halottam egy keresztyénről a ki egy vasárnap a legnagyobb igyekezettel sietett hazafelé. Egy barátja kérdezte tőle az úton, hogy miért siet annyira. ,,Óh!- mondá ő, két vagy három vasárnappal ezelőtt prédikátorunk igen szép és épületes prédikációt tartott, a melyből én sok lelki épületet nyertem, de hazafelé mentünkben két diakónus tárgyalta azon prédikációt és az egyik ezen az oldalon, a másik meg amaz oldalon szaggatta meg, mígnem az egészet széttépték és én mindazt a mi jót abból nyertem, elveszítettem.” Ezek nagyon rossz diakónusok lehettek, ne kövessük azoknak példájokat és hogy ha némelyeket ismerünk a kik az ő iskolájokból valók, inkább menjünk egyedül hazafelé, a legkomolyabb csendben, mintsem hogy az ő bírálgatásaik által az összes egybegyűjtött gabonafejeket elveszítsük. Egy jó prédikáció után menjetek el és zárjátok be szátokat és fületeket. Tegyetek úgy, mint a fukarok, a kik nemcsak mindent megszereznek a mit tudnak, hanem mindent meg is tartanak magoknak. Hiába való beszélgetés által el ne veszítsétek azt, a mi benneteket örökre gazdagokká tehet.
Azután a kalászszedegető haza viszi az összegyűjtött gabonafejeket és azokat kicsépeli. Nagyon bölcs eljárás a prédikációt kicsépelni, bárki is volt a prédikátor, mert az bizonyos, hogy annak egy része szalma és polyva. Sokan a prédikátort csépelik, a mennyiben szükségtelen módon hibákat találnak, de az korántsem olyan jó, mint a prédikációt kicsépelni, hogy abból a tiszta igazságot megnyerhessük. Vegyetek elő egy prédikációt szerelmeseim, hogy ha találtok egy olyat, mely az elolvasásra érdemes, tegyétek azt a gondolkozás szérűjére, azután csépeljétek az ima csépjével, és abból jó kenyérnek való gabonát nyertek. Ezt az ima és elmélkedés által való cséplést nem szabad soha elmulasztani. Hogyha egy kalászszedegető az összeszedett gabonafejeket szobájában elpakolná és ott hagyná, úgy az egerek keresnék azt fel, ő pedig abból semmi táplálékot nem nyerne, ha csak azt ki nem csépelné. Némelyek kapnak egy jó prédikációt, el is viszik azt magokkal haza, de azután megengedik a sátánnak, a bűnnek és a világnak, hogy azt egészen felemésszék, tehát az ő reájuk nézve gyümölcstelen és értéktelenné vált. De az, a ki egy prédikációt jól kicsépelni is ért, minden búzaszemet el tud választani a polyvától az egy jó hallgatónak lenni bebizonyul és táplálja lelkét azzal a mit hallott.
És végül még meg is rostálta a szorgalmas asszony kétség nélkül, a gabonát, minekutána azt kicsépelte. Ruth mindezt a földön kint végezte, de ti ezt aligha tehetitek. Néktek odahaza kell végezni a munkának egy részét. És figyeljétek meg, ő a polyvát nem vitte haza magával, azt ott hagyta kint a földön. Nagyon okos és helyes dolog, hogy mindazon prédikációkat, a melyeket hallatok megrostáljátok, hogy a jót a rossztól külön választhassátok, de kérlek, azon aljas szokást ne utánozzátok, hogy minden polyvát hazavigyetek, a gabonát pedig hátra hagyjátok. Úgy hallom mintha valaki mondaná „Ezen különös kiejtést megfogom őrizni és ezen ritka kifejezésből egy adomát fogok csinálni”. Halld csak, van egy szavam te hozzád! Hogyha valakitől semmi mást nem hallatok egy prédikátor felöl mint az ő különös sajátságait, szakítsátok félbe annak a beszédjét és mondjátok: „Mindnyájunknak vannak fogyatkozásaink és hibáink, talán azoknak van a legtöbb és a legnyilvánosabbak, a kik arról leginkább szeretnek beszélni, tehát nem tudsz-é azon prédikátor beszédjeiből valami olyat elbeszélni, a mi a meghallgatásra méltó volt?” Legtöbb esetben erre azon felelet jön: „Ó, hiszen én azt már elfelejtettem”. Ők a gabonát megrostálták, a jó magot elvetették és a polyvát megtartották. Nem méltók volnának-e az ilyenek arra, hogy az elmezavartak házába vinnék? Kövessétek az ezzel ellentétben levő szabályt, hagyjátok a polyvát elhullani a jó magot pedig tartsátok meg.
Válasszátok el a jót a rossztól, és az értéktelent dobjátok el, hadd menjen a hova akar, hiszen azt úgysem használhatjátok, és minél hamarabb megszabadulhattok attól, annál jobb. Komoly ítéletet tegyetek, és a hamis tant vessétek el egész határozottsággal, a jót pedig tartsátok meg komolyan, úgy meg fogjátok tanulni a mennyei kalászszedegetés gazdagító művészetének gyakorlását. Isten tanítson bennünket bölcsességre, hogy minden tekintetben gazdagon megáldatva lehessünk, úgy a mi szívünk is megtelik vigassággal és megifjodunk mint a saskeselyű. (Zsolt.103,5)
És végül, itten egy barátságos engedelem adatik: „A kévék között is hadd szedjen, és meg ne pirongassátok őt”. Ruthnak nem volt joga a kévék között szedegetni, míg Boáz arra néki szabadságot nem adott, míg azt nem mondotta: Szedjen ottan is. Hogy az néki megengedtetett, hogy a kévék között is szedegethessen, az, nagy kegy és barátság volt ő reá nézve, de Boáz még azt is megsúgta az aratóknak, hogy egy- egy marokkal szándékosan is hagyjanak el az őszámára, és az még nagyobb kegy volt. Boáznak egy titkos szeretet volt szívében Ruth iránt és szerelmeseim épen így van mi irántunk Urunknak örök szeretete, hogy ő nékünk is megengedi a legjobb földekre menni és még a kévék között is szedegetni. Nagy kegyelme megengedi nékünk, a tanoknak, ígéreteknek és tapasztalásoknak áldásait megragadni. Az Úr nagy kegyét nyilvánítja irántunk, azért van ez a különös nagy barátság. Magunktól nem volna semmi jogunk a mennyei áldásokhoz, hanem ezen részünket a szabados és korlátlan isteni kegyelemnek köszönhetjük.
Megnevezem néktek azon okokat, melyek a Boáz szívét arra indították, hogy
Ruthnak megengedje a kévék között is szedegethetni. A legfőbb oka annak az volt, hogy őt szerette. Megengedte, hogy oda menjen, mert hajlama volt hozzá, melyet ő későbbet nagyszerű módon nyilvánosságra hozott. Ezenképpen megengedi az Úr az övéinek, hogy jöjjenek és a kévék között is szedegessenek, mivelhogy azokat szereti. Nyertél-é a múlt vasárnap egy olyan időt és alkalmat, mely a te lelkedet gazdaggá tette? Telve vitted-é haza zsákodat, mint a József testvérei mikor Egyiptomból visszatértek? Volt-é bőséged? Megelégíttettél-é? Gondold meg, hogy ha ezekben részed volt, ez mind Uradnak jóságára mutat. Ez azért történt, mert ő téged szeret. Kérlek, mindezen lelki élvezeteidet az ő örök szeretete nyilvánulásának tekintsed. Búzád annál jobban megőrültethetik és annál édesebben ízlik, hogy ha azt meggondolod és szemed előtt tartod, hogy azt néked az örök szeretet adta. Kedves óráid, nagy örömeid, kibeszélhetetlen lelkesedéseid, lelki érzelmeid, mindezen isteni nagy kegynek nyilvánulásai, azért örvendj azoknak kétszeresen.
Egy másik oka annak, hogy Boáz Ruthnak azt megengedte, hogy a kévéik között is szedegethessen, az volt, mert vele rokonságban volt. Épen ez az, a miért Urunk nékünk olykor-olykor kiváló kegyelmi adományokat nyújt és bennünket oly nyájasan asztalához ültet. Ő nékünk rokonunk. Csontainkból való csont, testünkből való test. Megváltónk, vérrokonunk nékünk az Úr Jézus és saját teste iránt soha idegen nem lesz. Az egy nagy és gyönyörteljes titok, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus az ő anyaszentegyházának vőlegénye, és határozottan megengedi menyasszonyának, hogy a kévék között is szedegethessen, mert mindaz a mivel ő bír, már az ő menyasszonyáé. Annak ügye az övé már és az övé azé, és határozottan mondhatja: ,,Szerelmesem, végy mindent, a mit csak akarsz, én azzal szegényebb nem leszek, hogy ha te mindenemben részes leszel, mert te az enyém vagy, és mindaz a mi az enyém, a tiéd is”. Mit mondjak néktek, kik Uramnak szeretetében vagytok? Hogyan beszéljek veletek oly gyengédséggel és szabadon, hogy az az ő óhajainak megfelelő lehetne, mert ő azt akarja, hogy nagyon szeretetteljesen beszéljek az ő nevében. Gazdagítsátok meg magatokat azzal, a mi a ti Uratoké. Menjetek lelki kalászokat szedegetni, oly gyakran, a milyen gyakran azt tehetitek. Soha el ne mulasszátok csak egy alkalmat is, hogy egy arany áldást elszalasszatok. Gyűjtögessetek a kegyelem széke előtt, gyűjtögessetek magán elmélkedésben, gyűjtögessetek jó könyvek olvasása által, gyűjtögessetek az istenfélőkkel való összeköttetés és társalgás által, gyűjtögesselek mindenütt, és hogy ha csak egy kis marokkal találtok is, az is jobb lesz a semminél. Ti, kik leginkább az üzletben vagytok és sok gondokkal terheltettek, hogyha csak öt percig gyűjtögethettek is az Úrnak mezejében, tegyétek azt. Hogyha egy egész kévét el nem vihettek, úgy legalább is vegyetek fel egy búza szemet. Gondoskodjatok arról, hogy egy keveset kapjatok minden nap, habár sokat nem nyerhetnétek is, de gyűjtsetek annyit, a mennyit csak gyűjthettek.
Még egy másik megjegyzés. Óh, Istennek gyermeke, ne félj soha gyűjtögetni. Higgy
Istenben és sajátítsd el az ő igézetét. Jézus örül, hogy ha látja, hogy te minden ő adományait szabadon használod. Az ő szava: ,,Egyetek gazdagon; igyatok, óh igyatok gazdagon szerelmeseim!” Azért, hogy ha egy gazdag ígéretet találtok, éljetek abból. Szívjátok ki az édes mézet az írás sejtjéből és táplálkozzatok annak édességével. Hogy ha valamely alkalommal egy egész kévét is találtok, vigyétek el azt örömmel. Nem hihettek Urunkról olyan sokat, hogy túlságos lenne, ne hagyjátok, hogy a sátán megcsaljon, hogy a kegyelemnek egy sovány részecskéjével megelégedjetek, holott a menny összes gabonás tárházai nyitva vannak számotokra. Gyűjtögessetek folyton alázatos szorgalommal és reményteljes bizodalommal, és tudjátok, hogy az a kié, mind a föld, mind a gabona a szeretetnek szemeivel tekint le reátok, és egykor magához veszen benneteket, mint jegyeseit az örök dicsőségbe. Boldog kalászszedegető az, ki azon a földön, melyen szedeget, örök szeretetet és örök életet. talál. Ámen.

Tanuljunk ma a szedegető Ruthtól. A miképpen ő kiment a gabona földre, úgy kell nékem is kimenni az imának, az elmélkedésnek, az isteni tiszteletnek és az ige hallgatásnak mezejére, hogy lelki táplálékokat gyűjthessünk. A kalászszedegető fejenkint szedegette és gyűjtögette össze készletét, munkájának hasznát lassan lassan csak apránkint láthatta, így nékem is meg kell elégednem azzal, ha Isten igéjének egyes igazságait feltalálom, hogy ha azok nem is tömegestül adatnak egyszerre. A kévéhez minden egyes gabona szál hozzájárul, másképen nem lehetne kéve soha, azonképpen az evangyéliomnak minden egyes tanúsága segítséget nyújt ahhoz, hogy bölcsek lehessünk az idvességre. A kalász szedegető nyitva tartja szemeit, hogy ha álmodozva szédelgett volna a tarló, úgy este nem térhetett volna haza a szedegetett készlet feletti örömmel. Lelki működésemben élénknek kell lennem, különben nem hoz az részemre semmi áldást, félek rajta, hogy ezáltal már sokat veszítettem. Óh, bárcsak jobban megbecsültem volna az alkalmatosságokat és nagyobb szorgalommal gyűjtögettem volna. A kalász szedegető minden búza fejnél megáll, a melyet csak talál, ezt is igen meg kell jegyeznem. Magasra törekvő szellemek gáncsoskodnak és eltaszítanak, de az alázatos lelkűek gyűjtögetnek, és a mellett áldásokat nyernek. Az együgyű szív nagy segítség arra nézve, hogy az evangyéliom hirdetését épülettel hallgathassuk. A hirdetett igét, mely a lelkeket megtarthatja, csak alázatos szívvel lehet bevenni. Egy meghajolhatatlan derék nem alkalmatos a gabona fejek szedegetésére, le kevélység, te egy gyalázatos rabló vagy! A mit a szedegető összegyűjtött, azt meg is tartotta, hogy ha mikor egyik fejet felvette, a másikat elejtette volna, úgy egész napi munkája nagyon csekély eredményű lett volna, tehát nagyon igyekezett arra, hogy a mit felszedett, azt meg is tartsa és összegyűjtse, csak így lett végül munkájának jó eredménye. Mily gyakran elfelejtem én mindazt, a mit hallottam. A második igazság az elsőt kiűzi emlékezetemből, és így végül az én sok lármával való olvasásom, vagy hallgatásom a semmivel végződik! Érezem-é valóban annak fontosságát, hogy az igazságot egy hivői szívben megőrizzem? Mindig nagyobb a szükségem, csak segíts ó Uram, hogy azt érezhessem, hogy az engemet szorgalomra indítson, és hogy egy olyan mezőben szedegethessek, melyen szorgalmam után gazdag jutalomhoz juthatok!

Isten áld minket gazdagon, minden nap és minden órában, az egész év lefolyása alatt, hogy ha aluszunk vagy ébren vagyunk egyaránt nyilvánítja az ő kegyelmét hozzánk. A nap a setétség idejében magunkra hagy, de Isten soha meg nem szűnik a szeretet sugarait gyermekeire kiárasztani. Az ő nyájassága és jósága szakadatlanul és kimeríthetetlenül folyik miként egy folyam, még pedig oly kimeríthetetlen teljességgel, a milyen ő maga. Miképpen a légkör a földet folytonosan övezi és az emberek életét készséggel fenntartja, azonképpen környezi Istennek jósága minden ő teremtéseit. Ő benne élnek azok mint elemökben, ő benne mozognak és lényöket ő tőle nyerik. Mindazáltal Isten kegyelem nyilvánítása épen úgy van, mint a nap, mely bennünket a nyári napokban forróbb és fénylőbb sugarakkal örvendeztet meg, mint más időszakokban, és mint a folyamokkal, melyek az eső után kidagadva folydogálnak, és mint a levegővel, mely sokszor friss lehelet és balzsami illattal van áthatva. Az isteni kegyelemnek meg vannak a maga arany órái, az áradatnak napjai, a midőn Isten az ő irgalmasságát az emberek fiain megdicsőíti. A látható világ áldásai között, az aratásnak megvannak az ő különös gazdag áldásai. Úgyszinte az ősznek dicsősége az ily jeles alkalmak közzé tartozik, mivel azon időben a gondviselésnek gazdag áldásai, adományai érettekké lesznek. Ez a megvalósításnak ideje, mivel az érés ideje előtt minden csak remény és várakozás volt. Nagy az aratásnak öröme. Boldogoknak érezik magokat az aratók, kik karjaikat a menny jó adományainak áldásaival megtölthetik. A zsoltár író azt mondja nékünk „Megékesíted vagy helyesebben: megkoronázod az esztendőt”. Ezzel kinyilvánítja, hogy az aratás az esztendő koronázási ünnepélye. És határozottan, ezen koronázó kegyelem és adományok bennünket koronázási hála és dicséretre indítanak. Szükséges hát, hogy azt legbensőbb érzelemmel és hálával teljesítsük. Óh, vajha szíveink egész felhevülhetnének, hogy lelkünk megemlékezhetne arról, azt fontolgathatná, és soha arról el ne felejtkezne, mely igen jó és kegyelmes az Úr! Magasztaljuk azért a mi ajakainkkal, és az ő nagy nevét hirdessük szüntelen, mivel mindezen áldás és kegyadomány az ő jóvoltából adatik nékünk. Dicsőítsük Istenünket azzal, hogy adományainkat néki szenteljük.

Isten gyermekei gyakran ki vannak téve különféle dorgálásoknak, és az Úrnak keze gyakorta reájok nehezedik, mindazáltal minden ő meglátogatásaik az Úr jóságáról tanúskodnak, és az ő próbáltatásaik a végetlen szeretet és hűség jelei. Talán hallottad már a következő kis történetet és példázatot? Volt egykor egy pásztor, a kinek egy juha volt, melyet ő egy jobb legelőre akart terelni, hívta azt, de nem ment, vezette, de nem engedelmeskedett. Végül a pásztor gondolta: tudom mit kell tennem. Volt a juhnak egy báránykája, mely anyja mellett legelészett, a pásztor karjára vette a bárányt és vitte, ekkor az anya juh is követte őt. Hasonlóképen cselekszik Isten gyakran az övéivel. Isten gyakran mondotta már néked, hogy kövesd őt, de nem teljesítetted. Krisztus mondottá: jöjj, de nem hallottad meg. Küldött reád nyomorúságokat, de azok sem vezettek hozzá. Végül elvette gyermekedet és azonnal kész voltál hozzá jönni és Megváltódat követni. Látod az a jó pásztor szeretetének és kegyelmének jele volt. Miképpen a pásztor a báránykát magához vette, hogy a juhot megmentse, azonképpen a Megváltó gyermekedet elvette és a mennybe vitte, hogy tégedet is oda vigyen. Ó üdvös meglátogatások, üdvös veszteségek, üdvös halálos ágyak, melyek a lelki életre vezetnek! Tudod, hogy ha valaki az ő földjéről gabonát akar aratni, először a földjét meg kell szántani. A szántóföld panaszkodhatna és mondhatná: „Miért ásol olyan mély barázdákat az én arcomban? Miért fordítod meg az én bensőmet?” Mert nem várhatunk az elhintett magból aratást, hogy ha a szántóföld meg nem puhíttatott, el nem készíttetett. Az éles szántóvasak barázdákat készítenek a jó vetéshez. Vagy nézz egy másik példát: Valaki akarna valamely vas darabból egy éles fegyvert készíttetni, a mely egy nagy és hős harcos részére lenne. Mit teszen hát? Tűzbe teszi azt a vasat és megolvasztja, kiveszi a tisztátalan salakot a fénylő tiszta anyag közül, azután a kalapáccsal addig kovácsolja, míg a kívánt alakot megnyeri, az üllőn jól körül veregeti azt, egyik tűz megedzi és megcsiszolja, mígnem abból egy igen alkalmas fegyver lesz, mely a harcban sem el nem törik, sem ki nem csorbul. Épen úgy cselekszik Isten veled is, azért kérlek, óvakodj minden félreértéstől, hogy ha az isteni gondviselés könyvét olvaso, mert hogy ha azt helyesen olvasod, úgy az következőleg hangzik: „Kegyelmességet akarok ő hozzá nyilvánítani, azért sebeztem meg őt. A kiket én szeretek megfeddem és megdorgálom”. Azért jertek el, térjünk vissza az Úrhoz, mert: „ő szaggatott meg, és ő gyógyít meg minket, megvert, és béköti a mi sebeinket”. (Hós.6,1)

Ezen igékben nagy tanúság rejlik az „Isten mellett munkálódó szolgák” részére. Ez egy példázat mindazok részére, kiknek az Isten országában részök van. Azokra nézve egész értéktelen, kik a setétség országához tartoznak, mert nékik nincs parancsolva, hogy a jó magot vessék. A hitetlennek pedig ezt mondja az Isten: „Miért hirdeted te az én rendelésimet, és miért veszed az én szövetségemet a te szádra?” (Zsolt.50,16.) De mindazok, kik megbízva vannak, a királyi földmíves részére magot vetni, örömmel gondoltak arra, hogy lesz egy aratás is az ő vetésök után, és örömmel veszik azt tudomásul, hogy az Úr az ő részökre, kik néki szolgálnak, az aratást elkészítette. Halljátok meg ezt mindnyájan, kik minden vizek mellett vetettetek, ti kik szent buzgalommal igyekeztek arra, hogy a mennyei gabonás csűrt megtöltsétek, néktek tudtotokra adja, a mennyire alkalmasok vagytok annak elhordozására.
Legelőször is azt tanulhatjuk szövegünkből, hogy mit tehetünk és mit nem tehetünk. Ez legyen tehát első részünk: „Úgy vagyon az Istennek országa, mint mikor az ember a magot beveti a földbe, ezt teheti a keresztyén munkás. „És a mag gyümölcsözik és felhuzalkodik ugyan hire nélkül”, ez az a mit nem tehet. Az elvetett mag minden emberi hatalmon túl esik, azzal a magvető már semmit nem tehet, sem meg nem csiráztathatja, sem meg nem növelheti azt. De nemsokára ismét sorra jön a munkás, a magvető: „Mikor pedig a gabonának gyümölcse megmutatja magát, azonnal megaratja”. Annak idejében arathatunk, és az épen úgy kötelességünk mint szinte előjogunk is, hogy azt annak idejében megcselekedjük. Látjátok tehát, hogy itten megvan a munkásnak a helye kezdettől fogva, és habár középen úgyszólván nincs is hely az ő részére, mindazáltal ismét ajánlkozik egy másik alkalom, hogy ha az, a mit vetett, valóban gyümölcsöt is termett.
Figyeljük meg tehát, hogy vetni tudunk. Mindenki, a ki csak tapasztalta szívében az isteni kegyelemnek megnyerését, és Istenről ismerettel bír, taníthat arra másokat is. Azon kiejtésben „mindenki”, mindazokat bele foglalom, kik az Urat ismerik férfiak vagy nők. Nem taníthatunk mindnyájan egyformán, mert nem egyforma lelki ajándékaink vannak; az egyiknek egy tálentom adatott, a másiknak pedig tíz, szintén nem egyformák az alkalmak sem, mivel az egyikőnk egész rejtett helyen él, a másiknak pedig messze kiterjedő befolyása van, mindazáltal Isten gyermekei között nincs oly gyenge gyermeki kéz, mely saját magvacskáját a földbe ne vethetné. Nincs köztünk egy ember sem olyan, a kinek a piacon kellene állani munka nélkül, mert erejéhez való munka mindegyikre várakozik. Nincs olyan hivő asszony, ki épen valami lelki feladat nélkül maradt volna, vajha mindegyik véghez vinné a reá bízottakat és azon szavak alkalmazhatókká válhatnának mindegyikre nézve: „Ez a mit tehetett azt mívelte”. (Mk.14,8)
Nincs okunk Istennel perelni, hogy ha mindent nem tehetünk is, hogy ha ő ez egyet mindnyájunknak megengedi, mert a jó magot vetni egy olyan munka, melyhez szükséges minden értelmünk, erőnk, szeretetünk és gondosságunk. A szent magok vetésére a legnagyobb szorgalmatossággal kellene igyekeznünk, és ez, nem egy alárendelt célja a legnemesebb életnek. Mennyei oktatások ahhoz szükségesek, hogy a jó gabonát kiválaszthassuk és azt a tévelygések szemetjétől megóvhassuk. Szükséges, hogy a szent tanokat saját gondolatainktól és nézeteinktől megtisztítsuk, kirostáljuk, mert talán azok sem Isten kedve szerint valók. Az emberek nem a mi szavunk által lesznek megmentve, hanem Isten igéje által. Kegyelemre van szükségünk, hogy az evangyéliomot helyesen tanulmányozhassuk és azt egészen taníthassuk. A különböző embereknek nagy vigyázattal azon részét kell az Isten igéjének hirdetni, a mely az ő lelkiismeretöket leginkább áthatja, mert nagyon sok függ attól, hogy ha az ige a maga helyén és idejében hirdettetik.
Minekutána a magot kiválasztottuk, elég munkát találhatunk abban, ha kimegyünk és azt vetjük mindenütt, mert minden nap meghozza a maga alkalmatosságait, és minden társalgás alkalmat nyújt nékünk arra, hogy azt tehessük. „Reggel vessed el a te magodat és estve is ne restelkedjél”. (Préd.11,6) „Vessed a te magodat a víz mellett”. (Préd.11,1)
Azonban a bölcs magvető ember megfigyeli a vetésre alkalmas időt és azt örömmel felhasználja. Vannak idők, a mikor határozottan csak tékozlás lenne a vetés, mert a talaj nem tudná a magot bevenni, nincsen az a mag elfogadására alkalmas helyzetben. Az eső után, vagy előtte, vagy valamely időben, melyet az a ki a föld természetét tanulmányozta és ismeri azt a vetésre alkalmasnak lenni tudja, akkor azonnal hozzá kell fogni és munkálkodni, hogy ha folyton munkálkodnunk kell is Istenért, mindazáltal vannak oly idők, a melyekre az Úrnak ama szavai szerint: „Ne adjátok azt a mi szent az ebeknek, se a disznók eleikbe ne hányjátok a ti drága gyöngyeiteket”, hallgatnunk kell, és ismét vannak olyan idők, a mikor nagy bűn volna hallgatni és a szent igékről nem tanúskodni. A szántás és vetés ideje alatt korhelykedők, valóban korhelyeknek nevezhetők, mert ők nem csak a napot tékozolják el, hanem az egész esztendőt. Hogyha a lelkek felett őrködtök, és a kedvező alkalomra vártok és mikor a lélek talán egy pár pillanatnyi időre szent lágyulást, engedékenységet nyilvánít, a mit aztán ti felhasználtok, úgy nem kell panaszkodnotok a kevés idő miatt, melyet a munkálkodásra nyertetek. Még hogy ha soha, híva nem lennétek is öntözni, vagy aratni, mégis teljesen elég a ti hivataltok, hogy ha a magvető munkáját teljesítettétek.
Mert, hogy ha bár csekély dolognak látszik is az evangyéliomnak egyszerű igazságait tanítani, mindazáltal az mégis nagyon lényeges. Mi módon hallhatnának az emberek tanító nélkül? Istennek szolgái! Az Isten igéjének magva nem olyan, mint a bogáncskóróé, melyet a szél mindenfelé viszen. Az Isten országa gabonájának hintéséhez emberi kezek szükségesek, és olyan eszközök nélkül az az emberi szívekbe nem juthat be és Isten nevének dicsőítésére nem gyümölcsözhetik. Az evangyéliom prédikáltatása minden időben szükséges volt és szükséges marad; adja Isten, hogy országunkban ez soha ne hiányozzék! Még hogy ha Isten reánk a kenyér, vagy víz szükségét bocsátaná is, de az ő igéjének szükségét soha reánk ne bocsássa. A hit a hallásból jön és mi módon lehet hallani, ha tanítók nincsenek? Csak hintsétek, vessétek az Isten országának magját, mert az nagyon szükséges egy aratáshoz.
Ezt a magot gyakorta kellene vetni, mivel a gabonának sok ellensége van, és hogy ha a vetést nem ismétlitek, úgy talán soha aratást nem láttok. A magot vetni kell mindenüvé, mivel e világnak nincs egy kiválasztott szegletje sem, a melyet magára lehetne hagyni, abban a reményben, hogy az majd munka nélkül is teremni fog. Nem hagyhatjátok magokra a gazdagokat, vagy a bölcseket azon gondolatban, hogy az ő szívökben biztosan ott vannak az evangyéliomnak magvai, mert az életnek kevélysége őket Istentől csak távol vezeti. Épen úgy nem hagyhatjátok a szegényeket és tudatlanokat sem ezt mondva: „Határozottan ők már magoktól is tudják és érezik azt, hogy szükségük van Krisztusra”. Nem úgy süllyednek, hogy ha őket az evangyéliommal fel nem emelitek.
Semmiféle emberi törzs, az emberi léleknek semmiféle különös mineműsége, el nem hanyagolhatta, hanem mindenütt prédikálnunk kell az igét, mind alkalmatos, mind alkalmatlan időben. Hallottam, hogy Koók kapitány, a világot körülevező híres ember, egy kis csomagot mindenütt magával vitt, melyben angolországi magvak voltak, és a mely részén a világnak csak megfordult, abból a csomagból alkalmas helyekre elvetett. A hol kikötött, szokása volt a hajót elhagyni és a part mentében csak sétálni. Nem szólt semmit, hanem csak hintette a magot csendben, a hol csak járt, hogy így az egész világon egy kört csinálhasson az ő hazájabeli virágokból és füvekből. Cselekedjetek ti is hasonlóan, a hova csak mentek, vessétek a lelki magokat minden helyen, a melyet csak talpaitok megtapodnak.
De most gondoljunk arra, a mit nem tehettek. Ha a mag kezetekből kiesett, nem tehetitek azt, hogy annak életet adhassatok. Bizonyos vagyok benne, hogy nem tehetitek azt növekedővé, mert azt sem tudjátok hogyan növekedik az. Szövegünk mondja: És a mag gyümölcsözik és felhuzalkodik ugyan hire nélkül”. Az, a mi tudtunkon kívül esik, határozottan a mi hatalmunkon is kívül van. Egy búza szemet csirázóvá tehettek-é? Adhattok annak egy nyers vagy meleg helyet, a hol megdagad és csirát hoz, de a csirázás a ti hatalmatokon, vagy tehetségeteken kívül esik. Hogy történik az? Nem tudhatjuk. Minekutána a csira már létre jött, tudjátok-é tovább nőtetni és annak életét levéllé és szárrá fejleszteni? Nem, az sem áll hatalmatokban. És a mikor már a zöld levelek után a fej létrejött; megérthetitek-é azt? Az megérik, de ti megtehetitek azt? Tudjátok, hogy ti azt nem tehetitek, kezeiteket a valódi elősegítésre nem használhatjátok, habár azon föltételeket, melyeknél fogva az létre jön, kedvezőbbekké alakíthatjátok. Az élet egy titok, a növekedés is egy titok, hasonlóan a megérés egy titok, és ezen három titok azon forrás, mely minden behatolás előtt teljesen zárva van. Hogy lehet az, hogy az érett magban ott rejlik egy másik vetésnek és növekedésnek előkészülete? Micsoda ezen
élet-alapelv, ezen titkos nemző erő? Tudsz-é arról valamit? A bölcsész beszélhet vegyészeti összeköttetésekről és erről vagy amarról hasonlatosságokat hozha, mindazáltal a magnak csirázása és növekedése egy titok marad, az felnövekedik az ember tudta nélkül. Ez épen így van az isteni élet keletkezésével és növekedésével, vagy előhaladásával az emberi szívben. Az a lélekbe jut és ottan meggyökerezik, nem tudjuk hogyan. Természetöknél fogva gyűlölik az emberek az igét, de az behatol az ő bensejökbe, megváltoztatja a szívet és annyira jutnak, hogy azt szeretik. Egész természetük megújul, ugyannyira, hogy a bűn helyett megtérés, hit és szeretet mutatkozik nálok, de hogyan? Azt mi nem tudhatjuk. Miképpen működik az Istennek Lelke az emberi szívben, mi módon újítja azt meg, és mi módon kelt szent érzelmeket ottan, hogyan szüli azt újonnan egy boldog reménységre, azt nem mondhatja meg senki az emberek közül. A Szentlélek bevonul hozzánk, hangját nem halljuk, fényét nem látjuk, érintését nem érezzük, mindazáltal hatalmas művet végez bennünk és nemsokára észre vesszük az ő működését. Tudjuk, hogy a Léleknek munkája egy új teremtés, egy feltámasztás, a halálból való életre hozás, de rendesen szavak csak takarói az ő működési módjáról való teljes ismeretlenségünknek, a melybe beléavatkozni képesek nem vagyunk. Nem tudhatjuk hogyan viszi véghez a szeretetnek csudáit, és mivel nem tudjuk hogyan működik, egész bizonyosak lehetünk abban, hogy az ő művét kezünkbe nem vehetnénk. Mi nem tudunk teremteni, eleveníteni, átváltoztatni, újjászülni, megmenteni.
Hogyha Istennek ezen működése a mag megnevekedésénél véghez ment, mi következik azután? A megérett gabonafejeket learathatjuk. Egy kis idő múlva a Szentlélek Isten ismét használja az ő szolgáit. Mihelyt az élő mag legelőször a gondolatnak zöld füvét, azután a bűn érzetének fejét előhozta, azután pedig a hitet, mely a főben való gabonához hasonlít, jön a keresztyén munkás, hogy az ezek után való szolgálatot megtegye; mert arathat. „Mikor a gabonának gyümölcse megmutatja magát, azonnal megaratja”. Ez nem az utolsó napi nagy aratás, mivel az nem tartozik ezen példázat körébe, mely láthatólag egy emberi vető és aratóra vonatkozik. Ezen aratási mód, melyre itten megváltónk céloz, az a melyről szólott midőn tanítványainak mondotta: „Emeljétek fel a ti szemeiteket és lássátok meg, a tartományokat, mert megértenek az aratásra”. (Jn.4,35) Minekutána a magot a Samaritánusok szívekbe behintette és ez kikelt, ugyannyira, hogy csak kezdették az ő benne való hitöket nyilvánítani, mondá az Úr Jézus: „A tartományok megértenek az aratásra”. Az Úr mondja: „Más a magvető, és más az arató”. Tanítványainak mondja: „Én elbocsátlak titeket annak aratására, melyben ti nem munkálódtatok, egyebek munkálódtak”. Nemde nem megvagyon-é ígérve, hogy: „A maga idejében aratunk, ha meg nem restülünk?” (Gal.6,9)
A keresztyén munkás azzal kezdi meg munkáját, hogy ha a Krisztusban való hit jeleire figyel. Nagyon kíváncsi arra, hogy a kikelt füvet láthassa, és igen örvend a mikor már a megérett kalászok is láthatók. Ő reményli gyakran, hogy az emberek hisznek, de óhajtja, hogy bizonyos lehessen abban, és hogyha meggyőződhetik abban, hogy íme, végül a hitnek gyümölcse is mutatkozik, akkor elkezdi azokat bátorítani, vigasztalni, és azokat a hivők társaságában örömmel üdvözli. A keresztyén munkások tudják azt, az ifjú vagy kezdő hivőnek szükséges az, hogy a keresztyén gyülekezet csűrébe hozassék, hogy ottan sok ezer veszélyektől megmentve lehessen. Egy bölcs földmívelő sem hagyja az érett gabonát kint a mezőben a jég vagy más egyéb veszélynek sokáig kitéve, hogy például a jég kiverje, vagy a madarak megegyék stb. azt. Épen oly világos, hogy egy hivőnek sem tanácsos a szentek gyülekezetének oltalmazó fedelén kívül maradni. Be kell azokat hozni a gyülekezet kebelébe, azon nagy örömek között, melyekkel az érett gabonakévék behozattatni szoktak. A Krisztusnak szolgája gondosan vigyáz és őrködik, és hogyha észre veszi, hogy az ideje elérkezett, azonnal megkezdi a megtérteket behozni, hogy azok a testvérek figyelmébe véve, a világtól elkülönítve a kísértetektől oltalmazva és az Úr részére megtartva lehessenek, Sőt, igen szorgalmas ennek cselekvésében, mert szövegünk mondja: „Azonnal megaratja”. Nem vár arra hónapokig, hideg gyanúk alatt, nem fél attól, hogy nagyon hamar felbátorította azt, hogyha látja a hitet nála testvéri szeretet mosolyával és mondja az új hivőknek: Hiszel-é valóban? Nem jött-é még el az idő, hogy nyíltan vallomást tégy hitedről? Nem megparancsolta-e Jézus az ő benne hivőknek, hogy megkeresztelkedjenek? Ha őt szereted, tartsd meg parancsolatját”. Nem nyugszik addig, míg az új megtértet a hivők társaságába be nem vezetheti. Mert a mi munkánk szerelmeseim, még csak félig van végezve, hogyha az emberek tanítványokká tétetnek és megkeresztelkednek. Azután azokat még bátorítani kell, oktatni és erősíteni, vigasztalni és a nyomor és veszély idején mellettök áltani. Mit mond Megváltónk? „Azért elmenvén, tanítsatok minden népeket, megkeresztelvén őket Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevébe. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazokat, melyeket én parancsoltam néktek”.
Figyeljétek meg azért a mi működésünknek keretét és határát. Az igazságot ugyan ajánlhatjuk, prédikálhatjuk az embereknek, de azt magának az Úrnak kell megáldani. Az igének megelevenedése és növekedése az emberi szív és lélekben egyedül Isten által történhetik. Hogyha a növekedés titokteljes műve megtörtént, akkor aztán alkalmatosak vagyunk a megmentett lelkeket a gyülekezetbe behozni. Hogy Krisztus a dicsőségnek reménysége az emberekében megábrázoltassék, az nem a mi dolgunk, azt Istenre kell hagynunk, de hogyha Krisztus bennök megszületett, akkor a mi kötelességünk és a mi nagy örömünk a Megváltó képét bennök felfedezni és mondani: ,Jöjj be Istennek áldotta, miért állassz kint?” Az isteni életet létre hozni Istennek a műve, mikor pedig már az létrejött, annak ápolása a mi teendőnk. Az elrejtett életet növelni az Úrnak munkája, ezen életnek pedig nyilatkozatát és fejlődését látni és ezt learatni Isten hű szolgáinak a teendőjök, a mint írva van: „Mikor pedig a gabona gyümölcse megmutatja magát, azonnal megaratja, mert eljött az aratásnak ideje.
Tehát ez az első tanúságunk szövegünkből, miszerint láthatjuk, mit tehetünk és mit nem tehetünk.
Második részünk hasonlít az elsőhöz és abból áll, hogy mit tudhatunk és mit nem tudhatunk. Legelőször is, mit tudhatunk. Tudhatjuk, hogyha az igének tiszta magvát vetjük, hogy az kikél és növekedni fog, mert Isten megígérte, hogy úgy fog lenni. Nem terem gyümölcsöt minden egyes mag, mert némelyiket a madarak kapdossák el és eszik meg, másikat meg a féreg, némelyik minekutána kikelt, a nap melegétől szárad el, de általános szabály szerint az Istennek beszéde nem tér ő hozzá vissza üresen, hanem megcselekszi a mit akar, és szerencsés lészen azoknál a kikhez küldetett. (Ézs.55,10-11) Ezt tudhatjuk határozottan. És azt is tudhatjuk, hogy ha a mag gyökeret vert, alakor növekedni is fog folyton, hogy az nem álom, vagy pedig egy kép, amely elenyészik, hanem valami erős és működő, mely egy kis fűből, szárból, egy magokkal teljes kalásszá növekedik, és Isten áldása folytán egy valódi megmentetéssé fejlődik és olyanná lesz, mint a gabonának teljes magva a főben. Isten segedelme által és az ő áldása folytán a mi tanítási munkánk az embereket nem csak annyira viszi, hogy a felett elmélkedjenek és bűnös voltukat érezzék, hanem a valódi megtéréshez és az örök élethez. Azt is tudhatjuk, mivel határozottan meg van mondva, hogy ennek alapja abban rejlik főképen, mivel az ige élő és ható, abban élet rejlik. Az Isten igéjéről meg vagyon írva: „Az Istennek beszéde élő és ható”. (Zsid.4,12) „Az rothadás nélküli élő és örökké megmaradandó”. (1Pt.1,23) Az élő magnak pedig az a természete van, hogy nevekedjen, és annak oka, hogy az Istennek igéje az emberi szívekben nevekedik az, mert az az élő Istennek élő igéje, mert a hol egy királynak szava kihirdettetik, abban erő van. Ezeket tudjuk, mert Istennek igéje tanítja. Nincsen-é megírva: „Ki az ő akaratja szerint újonnan szült minket, az igazságnak beszéde által?”
Továbbá a föld, mely itten az embereket példázza, „magától gyümölcsöt terem”. Itten vigyáznunk kell ennek magyarázatánál, mert az emberi szívek magoktól nem szülnek hitet. Azok olyanok, mint a kemény szikla, melyen a mag tönkre megy. Hanem ez azt példázza: miképpen a föld a harmat és eső áldása alatt Istennek titkos működése folytán a magot beveszi és eltakarja, magába zárja, azonképpen az emberi szív alkalmassá tétetik arra, hogy a Jézus Krisztus evangyéliomát bevegye és magában mélyen elrejtse. A felébredt emberi szívnek épen arra van szüksége, a mit Istennek igéje ajánl. Egy isteni befolyástól indíttatva a lélek magába zárja az igazságot és attól át lesz hatva, élővé lesz az igazság a szívben és az által a szív élővé tétetik. Az emberek szeretete egyesül az Istennek szeretetével. Az emberek hite, melyet ő bennök az Istennek Lelke szült, Isten igazságát elfogadja. Az emberek reménye, melyet ő bennek a Szentlélek keltett, megragadja azt, a mi nékik megjelentetett, így növekszik a mennyei mag a léleknek földjében. Az élet nem ti tőletek jön, kik az igét prédikáljátok. hanem azon igékben rejlik, melyeket ti a Szentlélek ereje által prédikáltok. Az élet nem a ti kezetekben van, hanem a szívekben, melyek a Szentlélek működése folytán az igazság elfogadására alkalmassá tétetnek. A megmentetés nem emberi hatalomtól származik, nem a prédikátortól, hanem a hallgatónak személyes bűnérzete által, személyes hite és személyes szeretete által. Ennyit tudhatunk és vajon nem elegendő-é ez, minden jó és komoly célunk eléréséhez?
Mindazáltal van valami, a mit nem tudhatunk, egy titok, melybe be nem tekinthetünk. Ismétlem a mit már előbb mondottam: az emberek bensejében nem láthattok és nem láthatjátok, hogy milyen módon ragadja meg az igazság a szívet, vagy a szív az igazságot. Sokan saját érzelmeiket vizsgálgatták, mígnem a kétségbeeséstől egész megvakíttattak, mások meg az ifjú keresztyének érzelmeit vizsgálgatták, mígnem azoknak az ő erős őrködésük által több kárt mint hasznot tettek. Az Isten munkájában több helye van a hitnek, mint a látásnak. A mennyei mag titokban növekedik. El kell azt ásni, hogy szemeitek elöl elrejtve legyen, máskülömben nem remélhettek aratást. Még hogy ha a magot a földön felül tartanátok is, és az megcsirázna, még akkor sem tudnátok meglátni hogyan növekedik, hogy ha nagyító üveggel szemlélnétek annak dagadását és kibontakozását, még sem láthatnátok annak benső életerejét, mely a magot mozgatja. A Léleknek útját meg nem ismerheted. Az ő műve titokban megy véghez. „Magyarázd meg az újjászületést”, mondja valaki. Ezt felelhetem néki: „Tapasztald az újjászületést és akkor tudni fogod, hogy mi az”. Vannak titkok, helyekbe mi bé nem hatolhatunk, mivel azoknak világosságok nagyon fényes, annyira, hogy emberi szemek el nem hordozhatják. Ó, ember, te nem lehetsz Mindentudó, mivel te csak egy teremtés vagy és nem a Teremtő. Reád nézve maradni kell mindenkor egy olyan tájnak, mely nemcsak ismeretlen, hanem megismerhetetlen is. Eddig mehet a te ismereted, de tovább nem, és hálát adhatsz Istennek azért, hogy az úgy van, mert éppen ilyen módon hágy ő helyet a hitnek és ád néked okokat az imára. Hívd segítségül buzgóan a nagy munkást, hogy ő vigye véghez azt, a mit te meg sem kísérthetsz, hogy te, midőn látsz embereket megmentetni, az Úrnak adhass örökké hálákat és Néki tulajdoníthass minden tisztességet.
Szövegünk mondja nékünk, hogy mit várhatunk, mint Isten mellett munkálkodó szolgák és mit nem várhatunk. Ezen példázat szerint várhatjuk, hogy látni fogunk gyümölcsöket. A szántóvető ember a magot elhinti az ő földjébe, a mag meggyökerezik és növekedik, és ő természetesen várja az aratást. Én óhajtom, hogy mondhatnék valamit arra nézve, hogy a keresztyén munkásokat nagyobb és élénkebb várakozásra buzdíthatnám, mert félek rajta, hogy sokan hit nélkül munkálkodnak. Ha volna egy kertetek, vagy egy darab földetek és abba magot vetnétek, nagyon meglepetve és megszomorodva lennétek, ha semmi ki nem kelne az elvetett magból, de sok keresztyén egész elégedettnek látszik tovább munkálkodni a nélkül, hogy eredményt várna. Ez egy igen nyomorult módja a munkálkodásnak, éveken át üres vedreket hozni fel. Határozottan, nékem látnom kell az én munkámnak valami eredményét és örvendeznem, vagy pedig, ha semmit nem láthatok, szívemnek a fájdalomtól majdnem egészen meg kell töretni, ha én a nagy Mesternek igazi hű szolgája vagyok. Eredményeket kellene várnunk, és hogy ha több és nagyobb eredményeket várnánk, úgy többeket is láthatnánk, de az egy igen sok kárt okozó, ha a várakozásban, vagy az eredményben kétesek vagyunk, ezért nem sikerül gyakran Isten szolgáinak munkájok.
Mindazáltal azt nem szabad várnunk, hogy mind szárat és, fejet ott azonnal létre szeretnék hozni, hogy aztán annak magvát a rajongás tüzében megszárasszák és úgy teljesen megrontsák. Alkalmat szolgáltatnak a népeknek azt gondolni, hogy megtértek és azáltal akadályozzák őket abban, hogy az igazságnak üdvöt adó ismeretére jussanak. Sokakat azáltal akadályoznak meg a megmentetéstől, hogy azt mondják nékik, hogy ők már megmentettek és őket a tökéletesség képzelgésével teszik felfuvalkodottakká, ha még töredelmes szívök sincsen. Talán az olyan népek, hogy ha őket oktatták volna arra, hogy mélyebben kereskedjenek, nem elégedtek volna meg azzal, hogy a magot a köves földbe befogadták, de mostan egy gyors növekedést nyilvánítanak, és épen olyan gyorsan alá szállanak és elesnek. Várjuk tehát hívőiesen a magnak növekedését, de reméljük annak az alap igénk szerinti fejlődését láthatni, először, másodszor és harmadszor: először füvet, azután fejet, azután gabonát a főben.
Azt is elvárhatjuk, hogy a magnak megérését látni fogjuk. Munkánk Isten kegyelme által valóban hithez vezeti azokat, a kikben ő Lelke és igéje által működik, de azt nem szabad várnunk, hogy azt mindjárt tökéletesen láthatjuk. Milyen sok tévedések történtek már e tekintetben. Itten például egy fiatal ember mélyen megindult, és valamelyik hű testvér beszélget ezzel a reszkető kezdővel, állit eleibe nehéz kérdéseket. Mivel arra feleleteket nem adhat lecsüggeszti tapasztalt fejét, ráncra szedi szemöldökét. Kimegy a mezőbe, hogy megláthassa lesz-é gazdag aratás, és habár még kora tavasszal van is az idő, panaszkodik, hogy csak egy búza fejet sem láthat; valóban nem láthat még semmit csak zöld füvet. „Semmi nyomát sem láthatom a gabonafejeknek”, mondja panaszkodva. Nem, testvérem, természetes dolog, hogy még azokat nem láthatod, mert nem vagy megelégedve a füvel, vagy a már valamennyire mutatkozó szárral, a melyek az életnek jelei, hanem azt óhajtanád, hogy azonnal egészen elkészülve látnál mindent. Ha a zöld füvet kerested volna, amint az tavasszal található, volna nagyon könnyen, és az tégedet egész megvigasztalt volna. Én magam részéről mondhatom, hogy örülök már csak azon is, hogy ha egy gyenge óhajt vagy kívánságot észre vehetek, a nyugtalanságnak valamely fokát, a bűn iránti gyűlöletnek valamely mértékét, vagy a kegyelem utáni kívánságot. Nem volna-é részetekre is tanácsos, a dolgokat úgy fogni fel, hogy elöbb elkezdenétek annak kezdetén és azzal megelégednétek, hogy ha azok kezdetben egész kicsinyek is? Lássátok a kívánságnak gyenge füvét és azután figyeljétek meg, mi következik utána. Nemsokára többet fogtok látni, mint csupán óhajt, mert látható lesz a bűnről való meggyőződés és az elhatározás a bűn útjáról letérni, azután pedig egy gyenge hit, olyan kicsi mint egy mustár mag, de a növekedésre képes. Ne vesd meg a kicsiny eseményeket. Ne vizsgálgasd a most született gyermeket, hogy láthasd vajon egészséges-é a tanokban a te tapasztalt felfogásod szerint, mert tízből egyet ha találhatsz, a ki ha egészséges is a lelki életben, mindazáltal nézeteddel meg nem egyező az ő lelki helyzete, tehát azzal csak kínozod azon kedves lelkeket, hogyha elébök nehéz kérdésekkel járulsz. Beszélj velük arról, hogy ők bűnösök, és Krisztus egy Megváltó, így megöntözöd őket, hogy nemsokára teljesen megérett gabona kalászokhoz hasonlókká lesznek. Megtörténhetik, hogy még nem sok található bennök, a mi úgy nézne ki, mint a gabona, de lassan-lassan meg fogtok győződni arról, hogy azok valóban tiszta búzák, ha valahol csak létezik tiszta búza. Ezen ember valóban egy igazi gabona fej, és örömmel takarítom őt az én Mesterem csűrébe. Ha a zöld füvet lekaszáljátok, honnan növekedhetnének a gabona kalászok? Keressetek kegyadományokat az új megtértekben, de a tökéletességet ne keressétek most még bennök.
Szövegünk utolsó részében megfontoljuk, hogy milyen álmot lehet az Úr munkájában foglalatoskodó munkásoknak magoknak megengedni és milyet nem, mert ezen magvetőről mondva van, hogy ő aluszik és felkél éjjel és nappal, és a mag gyümölcsözik és felhuzalkodik ugyan hire nélkül.
Mondják, hogy a földmíves foglalkozása igen jó, mivel az előre halad még akkor is, mikor ágyában aluszik, és az határozottan úgy van, de a mi foglalkozásunk is épen olyan jó, hogy ha nagy Mesterünknek hűen szolgálunk, a mennyiben vetjük a jó magot, mert az növekedik akkor is, a mikor mi aluszunk.
De hogyan engedheti meg Krisztusnak egy hű munkása azt magának, hogy aludjon? Erre legelőször azt felelhetjük, hogy néki meglehet engedni magának a bizalomból származott, nyugalomnak álmát. Te félsz? Ugy-e bár, hogy úgy a Krisztus országa nem fog terjedni? Ki parancsoltat néked, hogy az Úrnak ládája miatt rettegésben légy? Te félted a Jehovát, a végnélkülit, hogy az ő tanácsa majd nem fog véghez menni? Szégyelld magadat! Aggodalmaiddal Istent tiszteletlenséggel illeted. Tönkre mehet-é a Mindenható? Sokkal jobban tennél ha e tekintetben nyugodtan aludnál, minthogy ha vigyázol és az Uzza sorsára jutsz. (2Sám.6,6-7) Csak nyugodj türelemmel! Istennek elvégezett tanácsa véghez megyen, országa eljön, választottai megmentetnek, és Krisztus az a lelke fáradságának hasznát látni fogja. Nyugodj és aludd azon édes álmot, melyet Isten azoknak enged, a kik őt szeretik, a tökéletes bizodalomnak álmát, a miképpen Jézus nyugodtan aludt hátul a hajóban, mialatt az a szelektől ide s tova hányattatott. Isten ügye nem volt soha veszélyben és nem is lesz soha, az elvetett mag az isteni hatalom által biztosítva van és aratást kell annak hozni határozottan. Türelemmel legyetek tehát, és várjatok nyugodtan, míg az aratás jön, mert „az Úrnak akaratja az ő keze által jó szerencsés lészen”. (Ézs.53,19)
Aludjátok az örömmel való várakozás álmát is, a mely egy örvendetes ébredéshez vezet. Keljetek fel reggel azon érzettel, hogy az Úr minden dolgokat az ő elvégezett tanácsának teljesedéséhez fog vezetni, és azoknak legnagyobb javokra, a kik ő benne bíznak. Igyekezzetek nappal áldásokat nyerni, és éjszaka zárjátok le szemeiteket azon nyugodt reményben és várakozással, hogy holnap még nagyobb lelki jókban fogtok részesülni. Hogy ha nem alusztok, úgy reggel nem lesztek felfrissülve és a további munkára nem lesztek alkalmatosak. Hogy ha megtehetnétek, hogy egész éjjel fent üljetek és az aggod
255-256 hiányzik sor munkának véghez vitelére, mellyel Mesteretek holnap reggel benneteket megbízni akar, azért nyugodjatok és legyetek békében, és munkálkodjatok teljes bizalommal, mert az ügy egész biztonságban van Urunk kezeiben. Nincs-é megírva, hogy: „Isten az ő szerelmesinek enged álmot”. (Zsolt.127,2)
Adjátok át magatokat a nyugalomnak, mivel munkátokat teljes biztonságban Isten kezeibe ajánlottátok. Minekutána ezt megtettétek járuljatok Istenhez oltalomért, imában és az egész ügyet ajánljátok Istennek azután ne nyugtalankodjatok semmit a felől. Ha az Isten igéjét hirdettétek és azután nyugodtan Istennek ajánlottátok imáitokban, teljes nyugodtsággal lehettek, mert az jobb kezekben már nem lehetne, mint azéban, a ki mindeneket cselekszik az ő akaratjának tanácsából.
De ne aludd a vigyázatlanság álmát. A földmíves elveti a magot, de azért nem felejtkezik el róla. Kerítését kijavítja, a madarakat elűzi, a gazt közüle kigyomlálja, vagy ha áradat jönne vetésére azt lecsatornázza. Ő nem figyeli a mag növekedését, de van ám elég sok más teendője. Ő aluszik, de csak a kellő időben és mértékben, és az ő nyugalmát nem lehet a restek szunnyadozásával összetéveszteni. Ő nem a közönyösség álmát alussza, vagy pedig a tétlenségét, mert hiszen minden évszak meghozza az ő részére a külömbféle munkákat és követeléseket. Egy darab földet bevetett, de még egy másikat ismét be kell vetnie. Vetett, azután pedig a maga idejében aratnia kell, és hogyha azt elvégezte, akkor meg csépelnie kell és megszórni, megtisztítani a kicsépelt magot. Egy földmíves munkája soha sincs elvégezve, mert az ő birtokának egyik vagy másik részén mindig van olyan munka, mely az ő jelenlétét kívánja. Az ő álma csak egy szünidő, mely alatt erőt nyer ahhoz, hogy munkáját tovább folytathassa. Ezen példázat megtanít mindazokra, a melyeket részünkről tennünk kell, de az Isten dolgaiba be ne tolakodjunk. A tanításban szorgalmatosak legyünk, de a mi az igazságnak az emberi szívekben való titkos működését illeti imádkoznunk kell és nyugodni és az Úrtól várni a benső, (lelki) erőt. Isten segítsen bennünket arra, hogy mindezeket tehessük. Ámen

A gondolkozó ember nagy óhajjal vágyódik szilárd hit-alap után. Egy régi bölcsész csak szilárd pontot követelt egy emeltyű részére és hitte, hogy ha ezt megnyerhetné, úgy az egész világot megmozdíthatná. Kellemetlen mindig a bizonytalan tengeren lenni. Óhajtanánk inkább szilárd alapot találni és lábainkat szilárd kősziklára helyezni. Addig nem nyugodhatunk, míg valami olyat nem találtunk, a mi szilárd, biztos, határozott és tovább nem kérdéses. Sokan betekintettek a racionalizmus (észhit) homályos tájaiba és magok előtt semmi egyebet nem láttak, mint folytonos homályt és ködöt és ezen skepticizmus (kételgési tan) sötét, hideg vidékein megiszonyodva, nagy óhajjal törekedtek egy tisztább fény s egy melegebb vezér után, egy szilárdabb hit-alapot óhajtva. Ezen óhaj és vágy aztán az embereket a hitnek különös nemeire vezette. A sátán, ki az ő nagy éhségeket látta, kenyér helyett követ adott a kezükbe. Sokan azt állították és még ma is azt állítják, hogy egy olyan csalhatatlan szilárd alapot a római pápában megtalálhatni. Azon nem csodálkozom, hogy ők inkább akarnak egy csalhatatlan emberhez ragaszkodni, mintsem egészen és teljesen az igazság zsinórmértéke nélkül maradni, mindazáltal az előttem oly bámulatos, hogy az emberek a pápai csalhatatlanságban hisznek, miszerint egész sértésnek tekinteném őket azzal vádolni, hogy ha ők azt magok nem bizonyítanák. Mily kificamodások létrejöhetnek az emberi értelemben, hogy olyan helyzetbe bírnak kerülni, melyben aztán az ilyen hitnek helyet adni képesek, ez az emberi természet rejtelmei közé tartozik. Hiszen a pápák sok tévedést nyilvánítottak a kicsinységekben is, mennyivel inkább a nagy dolgokban. Egy bizonyos író nagyon érdekes esetet közöl eme cím alatt: „Nyomdahiba.” Egyike a legcsodálalraméltóbb irodalmi hibáknak az V. Sixtus állal kibocsátott bibliai fordításban található, Ő szentsége (a pápa) pontosan átnézett minden ív nyomatást, mielőtt a nép kezébe adták volna és az egész világ csodálkozására egy hasonlíthatatlan mű került napfényre, a mely telve volt sajtóhibákkal. Papírszeletecskéket nyomtattak aztán, melyeket a hibás helyekre raggattak, hogy a valódi szöveget az olvasók megtudhassák. A könyv csodálatosan nézett ki ezen foltokkal, és az eretnekek örültek a felett, hogy a pápa csalhatatlansága ez által fényesen bebizonyult. A kiadott példányok aztán összeszedettek és teljes igyekezettel arra törekedtek, hogy ezt eltöröljék, mindazáltal néhány példány itt és ott megmaradt, melyek közül egy bibliatársulat csak nem régen adott több mint 60 angol aranyat egy ilyen példányért. Megéri egy olyan könyv, mely hibákkal telve van, vagy jobban mondva csupa hibákból áll. A világ gúnyosan mulatozott a pápai kiadó aranypecsétjén, mely a könyv első lapjára volt erősítve és hogy minden könyvnyomdász elátkozva volt, a ki az utánnyomás alkalmánál a legkisebb változtatást is megkísérli. Azon gondolat, hogy egy halandó emberben csalhatatlanság lakik, az őrültek házába való és alig érdemes egy komoly megvizsgálásra. Ha olvassátok azon történelmi munkákat, melyek katolikus, sőt mint hitelesnek ismert íróktól származtak, alig találtok azokban csak egy oldalt is, hogy azokból fel ne fedezhetnétek, miszerint a pápák is emberek voltak, nem istenek és hogy az ő pápai levelök csak úgy telve van tévedésekkel és hibákkal, mint a világi fejedelmektől kibocsátott rendeletek. Akinek tiszta értelme van, az egy papnak képzelt csalhatatlanságába bizalmát nem helyezi. Azonban mások meg teljes reménnyel időznek egy csalhatatlan egyház eszméje mellett. Hisznek az általános egyházi gyűlések nyilatkozataiban és reménylik, hogy a sziklához hasonló bizonyosság ott található. Látszólag ez könnyebb is, mint az előbbeni, mert a tanácsadók közös gyűlésében bölcsesség található, de a valóságban ez épen oly képtelen, mert hogy ha egy csoport embert összehoztok, kiknek mindegyike csalatkozható, vagy hibázható, az egész világos, hogy azzal a csalhatatlanságot még el nem értétek. Épen olyan könnyű azt elhinni, hogy egy ember ihletett, mint öt vagy hatszáz. Az be van bizonyulva, hogy gyülekezetek épen úgy tévedésekbe estek, mint egyes emberek, még pedig nehéz tévedésekbe kerültek, úgy a gyakorlatban, mint szinte a tanokban. Tekintsétek meg a Galalziabeli, Korinthusi, Laodiceai, Sárdisi stb. gyülekezeteket. Igen, sőt úgy találjuk, hogy Urunknak első tanítványai, kik a valódi, eredeti gyülekezetet képezték, nem voltak csalhatatlanok, ők egy igen egyszerű nyilatkozatát is mennyire félreértették az Úrnak. Például, mikor Jánosról mondotta: „Ha akarnám is őt megmaradni mindaddig is, míg eljövök, mit gondolnál vele?” Kiméne azért e beszéd az atyafiak közé, hogy az a tanítvány nem halna meg; holott nem mondotta vala néki azt Jézus, hogy meg nem hal, hanem ezt: „Ha akarnám is őt megmaradni mindaddig is, míg eljövök, mit gondolnál vele?” (Jn.21,22-23) Magok az apostolok is tévedhettek és tévedtek. Ők csalhatatlanok voltak abban, a mit írtak, midőn a Szentlélek ihletése alatt voltak, de más időben nem. Mindazáltal, testvérek, azon nem csodálkozom, hogy ha a nagy nyomorban, melybe a lélek gyakorta belekerül, azt jobbnak találja, hogy egy csalhatatlan egyházban higgyen, mint a puszta értelemnek magát átadja, hogy az által ide s tova hányattassák, mint egy elmerült gazdátlan hajó darabjai, a mindig változó szelek által, a rettenetes messzeségű kétes kérdések által zaklattatva, melyek a hitetlenség nyugtalankodó óceánjában találtatnak. De ha egy biztos, szilárd alap után óhajtozok, a pápák és egyházi gyűlések pedig azt nem szolgáltathatják részemre, hát hova forduljak akkor?
Van nékünk a bizonyságoknak egy szilárdabb igéje, az igazságnak kősziklája, melyen bizton nyugodhatunk, mivel azon igében: „Meg vagyon írva, a mi csalhatatlan zsinórmértékünk rejlik.” A biblia, az egész biblia és semmi más, mint a biblia a mi vallásunk. Ezen Istentől ihletett könyvről mondjuk: Ez „Azon bíró, ki igazságot szolgáltat
Ott, a hol az ész segély nélkül hagy.”
Mondják, hogy a bibliát nehéz megérteni, de azok részéről nem nehéz, kik a Szentlélek vezérletét óhajtják. Nagy igazságok rejlenek abban, melyek a mi fogalmunkon kívül vannak és még s megírattattak abban, hogy felmutassák nékünk, mily csekély a mi véges elménk, de a bibliának fő- és alapigazságai sem nem nehezen érthetők, sem pedig mentségül nem használhatók a tévelygések sok ágával szemben, melyeket az emberek úgy mutatnak fel, mint a bibliából merítetteket. Egy a lelki életet most kezdő, a ki Isten, lelkétől taníttatott, az Úrnak a mi üdvünkre vonatkozó akaratát megtudhatja és a mennybe vezető utat megtalálhatja, egyedül az ige vezérlete folytán. De legyen az mély, vagy egyszerű, az nem kérdés, az az Isten igéje, a tiszta, tévelygés nélküli igazság. Itt található a csalhatatlanság, másutt sehol.
Ez alkalommal ezen nagyszerű és csalhatatlan könyvről akarok szólani, a mely egyedüli fellebbezési törvényszékünk és különösen az új megtértekhez akarok szólani, kik a Megváltót még csak a legközelebbi napokban találták meg, mert nékik szükségök van arra, hogy ezen könyvet, mint a léleknek fegyverét használják, azon lelki harcokban, mely reájok vár. A legbensőbb óhajom azokat inteni, hogy az Isten minden fegyverzetének ezen részét megragadják, hogy alkalmasok lehessenek lelkök nagy ellenségének ellene állani. „Meg vagyon írva.” Ezen fegyvert, mely bennünket soha szégyenbe nem hagy, ifjú harcosainknak ajánlom a folytonos használatra, a mennyiben őket figyelmeztetem, hogy ez a mi előttünk elment, vagyis a mi előharcosunk fegyvere: másodszor kérem őket, hogy figyeljék meg, mire használta ő ezen fegyvert; és harmadszor, megfigyeljük, hogyan használta ő ezt.
Minden keresztyénnek ajánlom itten a csalhatatlan igének folytonos használatát, mivel nagy Előharcosunk ezen fegyvert választotta, mikor a pusztában az ördögtől kísértetett. Néki nagy választéka volt a fegyverekben, melyekkel a sátán ellen harcolhatott volna, de nem választott mást, mint a léleknek ezen fegyverét: „Meg vagyon írva.” Urunk a sátánt angyali hatalommal is meggyőzhette volna. Csak kérnie kellett volna az Atyát és küldött volna néki tizenkét sereg angyalt, a kiknek hatalmas támadásokkal szemben a régi ellenség egy pillanatig sem állhatott volna meg. Hogy ha az Úr csak Istenségének hatalmát gyakorolta volna is, úgy egyetlen szavával a kísértőt pokoli tömlöcébe küldhette volna vissza. De az isteni vagy az angyali hatalom helyett használta, ezen igéket: ,.Meg vagyon írva” és ezzel gyülekezetét arra tanította, hogy soha se hívják a hatalmat segítségül, vagy pedig testi fegyvereket ne használjanak, hanem azon mindenhatóságban bízzanak, mely az Isten igéjének szavaiban rejlik. Ez a mi vívóbárdunk és hadifegyverünk. A véduraság vagy az államhatalom kényszere nem alkalmas részünkre, ép oly kevéssé szabad megvesztegetéseket vagy fenyegetéseket használnunk arra nézve, hogy embertársainkat keresztyénekké tegyük. Egy lelki országnak csakis lelki fegyverek által kell megalapíttatni és fenntartatni.
Urunk a kísértőt azzal is legyőzhette volna, hogy ha saját dicsőségét az előtt felmutatta volna. Az isteni felséges dicsőség el volt rejtve az ő emberi alacsonyságában és hogy ha a leplet csak egy pillanatig elvetette volna, a gonosz ellenség oly teljes zavarba jutott volna, mint a baglyok vagy szárnyas egerek, hogy ha a nap a szemökbe süt. De az Úr Jézus megalázta magát és isteni dicsőségét még mintegy jobban elrejtette, midőn magát eme fegyverekkel oltalmazta: „Meg vagyon írva.”
Mesterünk a sátánt retorikával (szónoklat) és logikával (észtannal) is megtámadhatta volna. Miért nem vetekedett okoskodásokkal ő vele azon dolgok felett, melyeket a sátán előhozott? Három ajánlat volt itten megvizsgálandó, de Urunk szorítkozott csak amaz egyetlen oksúlyra: „Meg vagyon írva.” Nos, szerelmeseim, hogy ha Urunk és Mesterünk dacára azon soknemű fegyvereknek, melyekből tetszés szerint szabadon választhatott, ezen az Isten igéjének valódi jeruzsálemi pengéjű fegyverét választotta, úgy mi se késlekedjünk csak egy pillanatig sem, hanem ezen egy fegyvert, melyet az Istent szerető szent harcosok minden időben használtak, ragadjuk meg és tartsuk erősen. Vessétek el magatoktól az emberi bölcsesség fából való fegyverét, ne bízzatok emberi szónokiasságban, hanem fegyverkezzetek fel az Istennek ünnepélyesen kijelentett igéjével, a ki hazudni nem tud, akkor nem félhettek a sátántól és annak egész seregétől. A felöl biztosak lehetünk, hogy Jézus ebben a legjobb fegyvert választotta. A mi néki a legjobb volt, az lesz nékünk is. Figyeljük meg, hogy ezen fegyvert használta Urunk már az ő tanítói pályája kezdetén. Még meg sem kezdette nyilvános tanítói hivatalát, de hogyha ezen kiejtést használhatom, még mikor az ő ifjú kezei gyakorlatlanok voltak a nyilvános harc vívásához, már ezen fegyvert ragadta meg, a mely részére már készen volt és bátran mondotta: „Meg vagyon írva.” Ti, csak nemrég megtért ifjú keresztyének, talán már lettetek is kísértve, de hogyha nem, úgy azt a legközelebbi napokban várhatjátok, mert emlékszem reá, hogy én mikor a Megváltót megtaláltam, már az első héten egy igen iszonyú lelki kísértésnek lettem kitéve, tehát nem csodálkozhatok rajta, hogy ha ti is hasonlót tapasztaltok. Kérlek benneteket, tegyétek azt, mit az Úr Jézus tett, ragadjátok meg erősen eme fegyvert: „Meg vagyon írva.” Ez épen úgy a gyermekek fegyvere, mint szinte az erős férfiaké. Hogy ha egy hivő oly nagy volna is, mint Gáth városából való Góliát, még sincs szüksége más jobb fegyverre, mint épen erre és hogyha a legkisebb és legtudatlanabb is az isteni dolgokban, ez a fegyver akkor is jól pászol az ő kezébe és épen olyan alkalmas a védelemre, mint a támadásra. Óh, ifjú keresztyén, mily nagy kegyelem ez a te részedre, hogy nem bebizonyítanod, hanem hinned, nem feltalálnod, hanem elfogadnod kell ezeket. Csak bibliádat kell felnyitnod, abban egy igét találni és ezt a sátánhoz hajítani, miképpen Dávid a parittyájában való követ és a győzelem felöl biztos lehetsz. „Meg vagyon írva” és a mi írva van, az csalhatatlan, ezen bizonyítékban rejlik minden erőnk. „Meg vagyon írva.” Isten mondotta, ez elég. Óh, áldott fegyver és pajzs, a melyeket már egy kis gyermek is használhat, mely a tudatlanok és együgyűek részére is alkalmas, a csüggetegnek erőt és a gyengének győzedelmet ad.
Továbbá figyeljétek meg, hogy miképpen Krisztus minden fegyverek közül ezt választotta és már az első harcában is használta, azonképpen használta ő ezt, mikor körülte senki az emberek közül nem is volt. A szentírásnak értéke nemcsak az igazságért való nyilvános tanításokban vagy harcokban látható, annak gyengéd szelíd hangja épen oly hatalmas akkor is, a midőn az Urnak szolgája a pusztai magányban személyes küzdelmeknek kitéve van. Egy valódi keresztyénnek legnehezebb harcai rendesen minden ő rajta kívül valók előtt teljesen ismeretlen. A legnehezebb harcok nem a családi körben törnek mi reánk, hanem a csendes magányban; nem annyira a dolgozó műhelyben, mint lelkünknek magányában kell nekünk küzdenünk a „birodalmak ellen, hatalmasságok ellen.” (Ef.5,12) Ezen iszonyú párbajban a legjobb fegyver és pajzs: „Meg vagyon írva.” Az írás jó és alkalmas arra, hogy az által embertársainkat meggyőződéshez hozzuk, de a legnagyobb szükségünk az írásra abban a tekintetben van, hogy azzal saját lelkünket vigasztaljuk, védelmezzük és megszenteljük. Használnotok kell az írást titokban, a mikor egyedül vagytok és a bibliával a legravaszabb ellenségeteket is legyőzhetitek, mert létezik egy valódi személyes ördög, a mit a legtöbb keresztyén tapasztalásból tud, mivel az már gyakran állott ő vele szemben, mint ember emberrel szokott és az ő szőrszálhasogató találmányaival, irtózatos sugallataival, gonosz állításaival és ördögi vádjaival azt felismerte. Olyan gondolatok által vagyunk sokszor gyötörtetve, melyek egy erősebb, tapasztaltabb és ravaszaim szellemtől származnak ‒ mint a milyennel bírunk és csak egy menekülési mód van ezekkel szemben ‒ a csalhatatlan: „Meg vagyon írva.” Az Isten szolgái és a sátán között sokféle harcok és küzdelmek jöttek már létre, melyek a szent történelem nyilvánosságra nem hozott évkönyveiben, melyeket Isten jegyezett fel, emlékezetesebbek, mint a régi világi hősöknek, kiket a népek népdalaikban dicsőítenek, legjelesebb tettei. Az, a kit trombita harsogással üdvözölnek, kinek emlékszobra a szép nyílt helyeken felállítva van, nem az egyedüli győző. Vannak olyan győzedelmesek, kik Angyalukkal küzdöttek és győztek, kiknek hősiességeket Lucifernek is a legnagyobb haraggal kell elismernie. Ezek győzelmöket egyedül az isteni kegyelemnek tulajdonítják, a mely őket megtanította arra, hogy Istennek csalhatatlan igéjét használhassák. Kedves barátom, néked a „Meg vagyon írva” szót mindenkor kéznél kell tartanod. Vannak olyanok, hogyha valami lelki harcok van, azonnal barátjaikhoz futnak segítségért. Én nem akarom őket kárhoztatni, de sokkal jobb volna, hogyha inkább az Úrhoz és az ő szilárd ígéretéhez folyamodnának. Sokan már az első megtámadásnál minden reményöket feladják. Ne legyetek oly gyávák, kérjetek az Úrtól kegyelmet, hogy férfiasan ellent állhassatok. Harcolnotok kell, ha a mennybe akartok jutni, tekintsetek fegyveretekre, a mely nem hajlékony, sem életlenné nem lesz, forgassátok azt bátran és döfjétek ellenségetek szívébe. „Meg vagyon írva” áthatja a lelket és elmét és még a régi kígyót is megsebesíti.
Figyeljük meg, hogy Urunk ezen fegyvert a legnehezebb körülmények között használta, mégis elegendőnek találta. Egyedül volt, tanítványai közül nem volt egy sem vele, ki részvéttel viseltethetett volna iránta, de az ige volt az ő jobb kezének segítsége, az írás összeköttetésben volt ő vele. Megéhezett, mert hiszen negyven nap és negyven éjjel böjtölt. Az éhség egy gyötrő fájdalom és gyakran elalél a lélek, hogyha a testnek tápláléka nincs, mindazáltal a „meg vagyon írva” korlát közé szorította az éhség farkasát. Az ige egy olyan eledellel táplálta a harcost, mely nemcsak minden gyengesédet elűzött, hanem őt lélekben diadalmassá tette. Ellensége által nagyon veszélyes helyzetbe került, az Úr házának magas tetejére vitetett, mindazáltal ott általában sem volt biztosabb támaszpontra szüksége, a melyre lábait helyezze, mint a milyet Isten ígéretei részére szolgáltatnak. „Meg vagyon írva”, ez őt alkalmassá tette a szédületes magasságból alátekinteni és a kísértő tervét meghiusítani. Majd oda állíttatott, ahol a világ minden országai lábai alatt körül voltak kiterjedve, egy hasonlíthatatlan panoráma (környékkép) lett néki felmutatva, a mely a magas és jeles férfiak szemeit nagyon gyakran elvakította és azokat a veszedelembe vitte, de itten a „Meg vagyon írva” az öndicsőség minden tőreit félredobta és a földi hatatom vakító művét kinevette. Nem volt szükség a fegyver változtatására, sem a pusztában, sem a templom tetején, sem a nagy magas hegyen, a csalhatatlan: „meg vagyon írva” segített mindenütt, bármily helyzetben is volt és segít az nékünk is. Az is megfigyelésre méltó, hogy Megváltónk mindig csak ezen egy védőeszközt használta, habár ellenségei a megtámadást gyakorta változtatták is. A tévelygésnek sok neme van, az igazság pedig csak egy. Az ördög kísértette őt bizalmatlansággal, de a nyíl fel lett fogva ezen pajzzsal: „Meg vagyon írva; Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Istennek minden igéjével, mely az ő szájából származik.” Az ellenség majd egy másik harcot kezdett Ő vele az elbizakodás oldala felöl, a mennyiben megkísértette őt azon ajánlatával, hogy a templomnak tetéjéről bocsátkozzon alá, de mily rettenetes csapást adott ezen kétélű fegyver a gonosz szellem fejére: „Meg vagyon írva: Ne kísértsd a te Uradat Istenedet.” Az utolsó szemtelen támadás olyan szándékkal lett Urunk iránt megtéve, hogy ez által gonosz ellenség őt térdeire ejti: „Ha leborulva tisztelsz engemet”, de az is elháríttatott és tönkretevő erővel visszaadatott a: „Meg vagyon írva” által. „Meg vagyon írva, a te Uradat Istenedet imádjad és csak Ő néki szolgálj.” Ez a Léviátánt szíven találta. Ezen fegyver alkalmas mindenütt, jó a védelemre és a megtámadásra, egész személyünket megvédeni vagy pedig az ellenségnek szívét és veséjét átjárni. Az édenkert ajtajában álló Sérafim fegyveréhez hasonlóan, minden irányban fordítható ez. Nem juthattok olyan helyzetbe, a melyről az Istennek igéje már előre ne gondoskodott volna, oly sok alakjai és szemei vannak ennek, mint épen magának a gondviselésnek. Életetek bármely idejében csalhatatlannak fogjátok találni, minden körülmények között, minden társasában, minden próbák és nehézségek között. Hogyha csalhatatlan nem volna, haszontalanná lenne a nyomorúságok idején, de az Ő soha nem tévedő igazsága kimondhatatlan becsessé teszi ezt a kereszt harcosai részére.
Ajánlom azért Istennek igéjét mindnyájatoknak, hogy azt szívetekben elrejtsétek és elmétekben forgassátok szüntelen. „A Krisztusnak beszéde lakozzék ti bennetek bőséggel, minden bölcsességgel” (Kol.3,16) Legyetek annak tanaiban meggyökerezve, megfundáltatva és megerősíttetve, és annak szellemétől egészen áthatva. Részemről nagy öröm, ha Atyámnak ezen kegyelem-könyvében kutathatok. Ez mindig erősebbé válik bennem. Ez a régi időben az Isten Lelke diktálása folytán íratott, én pedig úgy találtam a midőn abból olvasgattam, hogy az nem csak akkor volt ihletett, a mikor íratott, hanem meg ma is az. Ez nem csak egy történelmi okmány, hanem egy hozzám intézett levél, mintha éppen most származna Istennek írótollából. Ez nem egy olyan prédikáció, mely megtartatott és befejeztetett, hanem olyan, a mely még mindig szól. Nem egy olyan virág, mely elnyílott és megszáradt, és csupán emléknek tartatott meg, a melynek már szépsége elenyészett és illatja elszállt, hanem egy frissen virágzó az Isten kertjében, oly kedves és illatos, mint a midőn plántáltatott. Én az írást nem úgy tekintem, mint egy olyan hárfát, melyen ügyes kezek játszottak, és annak elismerési emlékéül a falra akasztatott, nem, az egy olyan tízhúrú hangszer, mely még mindig az éneklő kezében van, és az Úrnak templomát isteni hangokkal eltölti, melyet azok, kiknek a hallásra fülök van elragadtatva hallgatnak. A szentírás egy szélhárfa, mely által a léleknek áldást hozó szele folyton működik és titokteljes hangokat hoz létre, a milyeneket emberi fülek soha és sehol nem hallhatnak, sőt még itten sem hallhatják ezt, hogy ha füleiket a nagy orvosnak gyógyító illetése meg nem nyitotta. A Szentlélek az igében van, azért az élő igazság. Óh, keresztyének legyetek bizonyosak e felöl, és tegyétek az igét a ti kiválasztott fegyveretekké.
A mi Urunk Jézus Krisztus tanít bennünket arra is, hogy mire használjuk eme szavakat: „Meg vagyon írva”. Figyeljük meg legelőször is, hogy ő ezt használta Isten fiúságának oltalmazására. A gonosz ellenség mondotta: „Ha Istennek Fia vagy”, és Jézus válaszolta: „Meg vagyon írva”. Ez volt az egyedüli felelet, a melyre ő az ellenséget méltatta. Nem hozott semmi bizonyítékot fiúságának bebizonyítására, még csak azon szózatot sem hozta fel megemlítésül, mely a dicsősségből aláhangozva mondá: „Ez amaz én szerelmes fiam”. Nem, hanem csak ennyit mondott: „Meg vagyon írva”. Nos, kedves testvérem, ki még csak nem régen tértél meg, én nem kételkedem a felett, hogy te már ezen pokolbeli „ha” által kísértettél. Milyen simán hangzik ez az ördög ajakáról. Ez az ő kedvenc szava, az ő ívében a legjobb nyíl. Ez a kételkedők (skeptikusok) fejedelme, azok imádják ezt, míg ő alattomosan örül és nevet ezek felett. Ennek a leggonoszabb műve az, hogy az embereket kételkedésbe hozza. „Ha” ‒ mily gonosz mosollyal súgja ő ezt már az új megtértek füleibe. „Ha”, mondja ő, „ha”. „Te azt mondod, hogy bűneid megbocsáttattak, megigazultál és Istentől elfogadva lettél, de ha! Nem lehetsz-é talán megcsalattatva?” Kedves testvéreim, kérlek titeket, ne engedjétek, hogy valaha a sátán benneteket az Isten igéjének szilárd alapjáról letérítsen. Hogy ha titeket oda hozhatna, hogy azt gondolnátok, miszerint az által lehet azt bebizonyítani, hogy Krisztus a bűnösöknek Megváltója, a mit magatokban éreztek, úgy csakhamar a kétségbeeséshez hozhatna benneteket. Az alap, a miért én az Úr Jézusban hihetek, és a miért nékem ő benne hinnem kell, nem én bennem található. Nem kell azt mondanom: „Hiszek az Úr Jézusban, mivel olyan boldognak érezem magamat, mert egy fél óra múlva érezhetem magamat egész nyomorultnak, hanem, hiszem az Úr Jézus Krisztus által való üdvösségemet azért, mert meg vagyon írva: „Higgy az Úr Jézus Krisztusba és idvezülsz”. Én nem azért hiszem a Krisztusban való üdvöt, mivel az értelmemmel megegyezik, és kedélyhangulatomnak megfelel, hanem, mert meg vagyon írva: „A ki hiszen ő benne, el nem kárhozik”. Bizony, bizony mondom néktek, a ki én bennem hiszen örök élete vagyon annak. Semmi el nem ferdítheti ezen igazságot, szilárdan áll ez, és állani is fog minden időben. Hivő lélek, maradj meg emellett, jöjjön bármi is. A sátán mondani fogja: ,,Tudjátok, hogy sok bizonyítékok vannak az írásban, de megmagyarazáhatjátok-é mindazokat?” Mondjátok néki, hogy a maga ügyeivel bajlódjék. Talán majd mondja néked „Tudod magad, hogy mily fogyatkozásokkal teljes voltál még megtérésed után is”. Mondjad néki, hogy ő éppen nem olyan tökéletes, hogy tégedet dorgálhatna. Ha mondja: „Ah, hogyha valóban egy megváltozott vagy, egészen más ember volnál, nem volnának olyan gondolataid és érzelmeid”, ne beszélgess vele, hanem maradj meg szilárdan a mellett, hogy meg vagyon írva: „A Jézus Krisztus jött e világra, hogy a bűnösöket megtartaná, és hogy a ki ő benne hiszen, el ne vesszen, hanem örök életet vegyen”. Ha benne hiszel, nem veszhetsz el, hanem örök életet nyersz, mert úgy van megírva. „Meg vagyon írva”, ragaszkodj ehhez, és ha ötven ördög eggyé lenne, még sem tudna tégedet legyőzni. Ellenben, hogy ha ezt, hogy „Meg vagyon írva”, elhagyod ‒ a sátán jobban érti a vitatkozást, mint te, ő sokkal öregebb náladnál, az emberi természetet nagyon alaposan tanulmányozta, és minden sebhelyeinket jól ismeri, azért a vele való harcot fel nem vehetjük. Ne harcolj hát vele, hanem lobogtasd szemébe ezen zászlót „Meg vagyon írva”. A sátán ezen csalhatatlan igazságot el nem hordozhatja, mivel ez a hamisság halála, melynek atyja ő. A meddig Isten igéje igaz, addig a hivő biztos, hogy ha pedig az tönkre ment, azzal együtt reményünk is elveszett, de Istennek legyen hála, előbb nem. Fussatok hát erős váratokba ti, a kik kísértetet szenvedtek.
Urunk használta az írást arra is, hogy a kísértőt legyőzze. Ő megkísértetett oly célból, hogy bizalmatlanná legyen. Ott voltak a köveik lábainál, kenyér pedig nem volt, éhes volt és a bizalmatlanság mondotta: „Isten elhagyott tégedet, meghalsz éhen, azért ne légy tovább Szolga, légy inkább Úr, és parancsolj, hogy ezen kövek változzanak kenyerekké”. Azonban Jézus ezen bizalmatlansággal teljes kísértőnek, ki őt arra kényszerítette volna, hogy magáról gondoskodjon, határozottan ellene állt, midőn mondotta: ,,Meg vagyon írva”. Nos, ifjú, vagy öreg keresztyének, az isteni gondviselés állíthatott benneteket olyan helyre, a hol félhettek attól, hogy fogyatkozást láttok, és hogyha e miatt félelmesek vagytok, hogy talán Isten nem fog rólatok gondoskodni, úgy azon homályos gondolat fog bennetek létre jönni: „Úgy cselekszem mint a gonoszok, és azon az úton egy kényelmes jó állapotot szerzek magamnak”. Határozottan hamis és igazságtalan eljárás volna ez, de azért ebbe sokan bele eshetnének, azért sugallja az ember füleibe: „A szükség nem ismer parancsot: ragadjátok meg az alkalmat, a mely ajánlkozik”. Az ilyen órákban győzzétek le az ellenséget eme szavakkal: „Meg vagyon írva: ne lopj”. Parancsolva van, hogy soha a máséhoz ne nyúljunk, vagy felebarátunkat meg ne csaljuk. Meg vagyon írva: ,,Bízzál az Úrban és cselekedjél jót, lakozzál e földön és élj hit által”. Meg vagyon írva: ,,Mert semmi fogyatkozások nincsen az őt félőknek”. Csak ezen az úton és módon tudsz a kísértő által sugallott bizalmatlanságtól biztosan megszabadulni.
Azután kísértette a sátán Urunkat elbizakodottsággal: „Ha Istennek fia vagy, bocsátkozzál alá innét!”‒ mondá néki, de Krisztusnál készen van ismét egy ige, hogy a támadást azzal visszaverje. Sokan esnek azon kísértésbe, hogy elbizakodottakká legyenek. „Ha te egy vagy az Isten választottai közül, úgy nem veszhetsz el. Azért cselekedhetsz bűnt is, nem kell olyan gondosnak vagy félelmesnek lenni, mivel határozottan nem eshetsz vagy kárhozhatsz el” ‒ így sugallja ezt a sátán és nem mindenkor tudja a elég tapasztalatlan hivő ezen aljas alakoskodásra a feleletet megtalálni. Hogyha valamikor kísértetünk egy ilyen fajta feltevésnek helyet adni, gondoljunk arra, hogy meg vagyon írva: „Vigyázzatok hogy kísértésbe ne esetek.” „Minden őrizésnek felette megőrized a te szívedet, mert abból származnak az életnek cselekedetei.” (Pél.4,23.) Meg vagyon írva: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” „Legyetek azért tökéletesek, miképpen a ti mennyei Atyátok tökéletes.” Távozz tőlem sátán, nékünk nem szabad vétkeznünk az isteni nagy irgalmasságra való tekintettel. Ez valóban ördögi viszonzása volna az ő jóságának. Utálnunk kell azon eszmét, vétkezni, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen.
Azután megtámadhat a sátán bennünket azon kísértéssel is, hogy árulók legyünk és Istenünk helyett más idegen istent imádjunk. „Tisztelj engemet” ‒ mondja ő „és hogyha ezt teszed, nagy jutalmat adok.” Valamely földi tárgyat szemeink elé állit, a melyből magunknak bálványt csinálunk, valamely önző cél elérése végett, a mely után törekszünk. Olyan időben az Istennek szilárd igéje a mi egyedüli védő eszközünk: „Meg vagyon írva: Szeressed a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” „Nem ti magatokéi vagytok, mert áron vétettetek.” „Állassátok a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul ama ti okos tiszteleteteket.” „Fiacskáim, oltalmazzátok meg magatokat a bálványoktól.” Hogyha az ilyen igéket szívünkben és emlékezetünkben forgatjuk, úgy nem eshetünk. Szerelmeseim, óvakodnunk kell a bűntől teljesen. Ha Krisztus valóban megváltott bennünket a bűntől, azon gondolatot még el sem tűrhetjük, hogy mi arra ismét visszatérnénk. Hogyha vannak közületek olyanok, kik még a bűnben örömöt találnak, azok nem Isten gyermekei. Ha Isten gyermekei vagytok, úgy gyűlölitek azt teljes lelketekből undorodtok attól. Hogy a bűnből megmenekedhessetek, fegyverkezzetek fel Istennek ezen egész szent és tiszta igéjével, mely életeteket megtisztítja és szívéteket a három egy Isten szavai iránt engedelmessé teszi.
Továbbá használta Urunk az igét, mint zsinórmértékét. Ez egy igen komoly pont. Sokan, nagyon sokan a szerint intézik az ő útjokat, a mit ők végzésnek neveznek. Rosszat cselekszenek és azt mondják: „Úgy volt elvégezve.” Szeretném tudni, hogy vajon mikor Jónás aláment Joppéba, hogy Társisba fusson, egy végzésnek tekintette-é azt, hogy egy hajó épen indulni akart Társisba? Ha igen, úgy épen hasonló volt azon nagy sokasághoz, mely e mi időnkben is az Istenre akarja bűneit hárítani, a mennyiben kinyilvánítja, hogy kötelességének tartotta úgy cselekedni, a hogy cselekedett, mivel a végzés adta néki ahhoz a gondolatot. Urunk nem hagyta magát azon körülmények által vezettetni, a melyekben ő találtatott, hanem egész másképen viselkedett. Urunkon kívül talán mindenki engedett volna a kísértőnek és azután mondotta volna: „Nagyon éhes voltam és a pusztában ültem, majd olyan végzést fedeztem fel, hogy egy bizonyos szellem nékem útbaigazításul egész udvariasan azt ajánlotta, a mire épen szükségem volt, t. i., hogy a köveket kenyerekké változtassam.” Ez egy végzés volt igaz, de egy megpróbáló végzés. Ha kísértettek gonoszt cselekedni, hogy az által nyomorotokból, bajaitokból kimenekedhesselek, mondjátok: „Ezen végzés most engemet próbára állit, de azt épen nem mondja nékem, hogy azt cselekedjem, mert az én szabályom ez: „Meg vagyon írva.” Hogyha ti látszólagos végzéseket vezetőül elfogadtok, úgy ezegyszer tévedtek, de hogyha azt: „Meg vagyon írva” követitek, úgy járástok bizonyos és az Isten igéje szerint vezérelt fog lenni.
Ép oly kevéssé kell különös adományainkat és előjogainkat vezéreinkké tennünk. Krisztus a templom tetején van és lehetséges, sőt egészen bizonyos, hogy ha néki akaratja lett volna onnan alábocsájtkozni, azt ő teljes biztonságban megtehette volna, de az ő különös előjogait nem akarta használni és nem is használta az elbizakodás alapjául. Az bizonyos, hogy a szentek megőriztetnek, hogy a kegyelemben végig megtartatnak, azt én szilárdan hiszem, mint az írásnak hitelre méltó tanát, de ezért nem szabad elbizakodólag cselekednem ennek a bibliai tannak a következtében, hanem az előírásnak, a szentírás oktatásainak engedelmeskednem kell. Ha valaki mondja: „Isten gyermeke vagyok én, egész biztonságban vagyok, azért élek úgy, a mint nékem tetszik”, ezzel azt bizonyítja, hogy ő tulajdonképpen nem Isten gyermeke, mert Istennek gyermekei nem fordítják Istennek nagy kegyelmét zabolátlanságra. Az ördög észtana szerinti lenne azt mondani: „Én sokkal több kegyelemben részesültem másoknál, azért nékem több jogom van az Urat haragra ingerelni, mint másoknak.” Meg vagyon írva: „Szeressük Őt, mert a szeretett először minket” és „az az isteni szeretet, hogy az ő parancsolatait megtartsuk és az ő parancsolatai nem nehezek.” (1Jn.5,3)
Majd a sátán azzal kísértette Urunkat, hogy saját szermélyes jogát az Úrnak javára fordítsa. „Mindezeket néked adom”, mondá Urunknak, de Krisztus nem hajlott az ő tanácsának teljesítésére, saját személyes hasznát nem kereste. hanem eme szavakkal utasította el ismét a kísértőt: „Meg vagyon írva”. Hányszor hallottam már népeket így nyilatkozni: „Én nem szeretek egy olyan egyházban maradni, mellyel a véleményem meg nem egyez, de az én hasznos foglalkozásom azonnal véget érne, hogy ha abból az egyházból kilépnék.” .Ezen rendszer szerint mondhatta volna Urunk, hogy ő csak ember lett volna: Hogy ha leborulok és ezen csekély hódolatot formaszerűen megteszem, egy igen kellemes helyzetbe jutok az én tevékenységemre nézve. A föld összes országai enyéim lesznek! Ott vannak azok a temérdek sok elnyomott szegény rabszolgák, azokat mind szabaddá tehetem. Az éhezőket és szomjúhozókat a szükségesekkel elláthatnám, a földet boldoggá tehetném, hogy ha királya volnék. Hiszen ez épen az, a mit tenni akarok és pedig az által, hogy a kínos keresztfán meghalok, és hogy ha ez oly könnyen elérhető és egy pillanat alatt, csak épen az által, hogy ezen szellem előtt térdet hajtsak, miért ne tenném azt meg? Nagyon messze állt az Úr a gonosz lélek felett abban a tekintetben, hogy őt kétes helyzetbe hozhatta volna. Ah, mily sokan mondják manapság: „Kicsiny pontokban muszáj eltérnünk az alapról és engedni, nem ér az semmit, hogy az ember egyedül álljon és oly képtelenül a saját meggyőződése szerint menjen, nem tesz az semmit, hogy ha a kicsiny dolgokban engedünk is, a nagyokban pedig szilárdan megállunk”. Így beszélgetnek e mi időnkben sokan, de nem így tett Urunk. Habár az egész világ rendelkezésére állott, ha csak egyszer is meghajtja fejét az ellenség előtt, azt még sem tette. „Meg vagyon írva”, volt az ő vezére, nem az ő hasznos tevékenysége, vagy személyes előnye. Kedves testvérem, lehet olyan alkalom, a mikor nagyon nehezedre fog esni az igazságot cselekedni, vagyonod lesz általa kockára téve, szükségbe jutsz, vagy hasznos tevékenységed is hajótörést szenved, de kérlek tégedet, akkor is csak azt tedd, a mi igaz, helyes és jó, kerüljön bármibe. A helyett, hogy tisztelet és becsületben részesíttess, és hogy a keresztyén anyaszentegyház vezetőjeként tekintess, úgy fognak tekinteni, mint elszakadtat, álbuzgót, hogy ha teljes meggyőződésedet kimondod, de azért csak mondd ki, nem törődve azzal, hogy mi fog azért reád következni. Néktek és nékem semmi közünk ahhoz, hogy mi lesz belőlünk, vagy hivatásunkból, vagy mi lesz a világból, vagy még a mennyből is, a mi egyetlen feladatunk az, hogy Istennek, a mi Atyánknak akaratát cselekedjük. „Meg vagyon írva”, ez legyen zsinórmértékünk és szilárd komolysággal, de egyszersmind elhatározott odaadással, a mint Istenünk akarja és Ő előtte kedves, iszapon és sáron, vízen és tűzön keresztül kövessük Jézust és a csalhatatlan igéket. Kövessétek a megíratott igéket egészben és tökéletes engedelmességteket meg ne rontsátok azzal, hogy a ti hasznos működéstökért, vagy pedig más csekély kibeszélésekért, melyeket a sátán utatokba állít, ő tőle félre álljatok.
Figyeljük meg továbbá, hogy Urunk ezen szavakat: „Meg vagyon írva”, arra nézve is használta, hogy lelki hangulatát fenntartsa. Nékem nagy örömöm telik abban, ha a Krisztus nyugalmára gondolok. Ő a legkevésbé sem volt türelmetlen. Éhes volt, és midőn ajánlva lett néki, hogy teremtsen kenyeret, felelé: „Meg vagyon írva”. A templom tetejére vitetik és ugyanazt mondja: ,Meg vagyon írva”, és pedig ép oly nyugodtan, mint a hogy azt ti, vagy én talán egy karos székben ülve mondanánk. Íme, ott áll az egész világ lábai alatt, annak összes dicsősége, de őt nem vakíthatta meg. Ekkor is csak az az ő nyugodt felelete: „Meg vagyon írva”. Semmi sem adhat az embernek annyi erőt az önmaga feletti uralomra, semmi sem teheti oly szilárddá és nyugodttá bármily események között is, minthogy ha ismét és ismét visszatér a csalhatatlan könyvre és a Jehova kinyilatkoztatott igéjére, a ki hazudni nem tud. Kérlek titeket testvérek, cselekedjétek ezt ti is.
E pont feletti utolsó gondolat ez: Urunk megtanít bennünket itten az írást úgy használni, hogy az ellenséget meggyőzhessük és elűzhessük. „Távozzál”, mondá a gonosz szellemnek, „mert meg vagyon írva”. Ti is elűzhetitek a kísértőt, ha szilárdan megmaradtok a mellett „Isten mondotta, Isten ígérte, Isten nem hazudhat, az ő kegyelemteljes szava oly erős, mint az, mely az egeket formálta”.
Miképpen Urunk a fegyvert kiválasztotta és velünk annak hasznosságát megismertette, azonképpen azt is megmutatta, hogyan kell ezen fegyvert: „Meg vagyon írva” használni? Legelőször is, mély tisztelettel. Ne játszatok azzal, ne próbáljátok meg soha, hogy annak ereje elöl kitérjetek, vagy annak értelmén változtassatok. Isten szól hozzátok ezen könyvben éppen csak úgy, mint ha ismét alájönne a Sinai hegy csúcsára és szavát mennydörgésben hallattatná. Örömmel nyithatom ki a bibliát és mondhatom imában: „Uram engedd, hogy a papíron lévő szavak lelkembe behassanak, és te magad tedd azokat élőkké, elevenekké, hatalmassá és frissé az én szívemben. Maga Urunk is érezte az igének hatalmát. Az ördög nem érezte annyira azon szónak hatalmát: „Meg vagyon írva”, mint maga az Úr Jézus. „Nem”, mondá ő, én nem akarok a köveknek parancsolni, hogy változzanak kenyerekké, mivel bízok Istenben, ki engemet kenyér nélkül is eltarthat. „Nem akarok a templom tetejéről alábocsátkozni, nem akarom az én Istenemet kísérteni. Nem akarom a sátánt imádni, mert egyedül Isten az igaz Isten, kit imádani kell”. A Krisztus emberisége egy szent félelmet érezett az Isten igéjével szemben, és úgy lett az egy nagy hatalommá ő reá nézve. Az írást kevésre becsülni annyi, mint az embernek önnön magától a segítséget elrabolni. Becsüljétek az írást és tekintsetek buzgó hálával Istenre azért, hogy azt néktek adta.
Azután pedig: legyetek készek mindenkor vele. Megváltó Urunk, a Jézus Krisztus, mindenkor készen volt a felelettel, a mikor a sátán megtámadta: „Meg vagyon írva”. Egy üzleti helyiségben nagyon becses a gyors számoló, azonképpen az Úrnak házában nagyon hasznos egy biblia alapján szilárdan álló keresztyén. Kell, hogy az igéket újaitokon számlálni tudjátok; de még sokkal jobb, hogy ha azokat szíveitek mélyében bírjátok. Nagyon jó, hogy ha emlékezetünkbe sok szentírásbeli helyeket beraktározunk, még pedig pontosan szó szerint. Egy keresztyénnek nem szabad volna legkevésbé sem hibázni, amikor egy szentírásbeli helyet idéz, mintegy olyannak ismerni kell a tudóst, kinek művére vagy szavaira hivatkozik. A tudós nagyon szereti az igéket pontosan szó szerint használni, nékünk is úgy kellene, hogy ha előttünk minden ige drága. Urunk olyan sokat tudott az írásból, hogy azon igéket, melyekkel a pusztában a harcot kivívta az összest egyetlenegy könyvből, tudniillik a Mózes ötödik könyvéből vette. Előtte volt egy nagyobb tőr, mivel az egész ó-testamentom rendelkezésére állott, de ő csak egy könyv mellett maradt meg, mintha a sátánnak akarta volna tudtára adni, hogy lőszerekben bővölködik. Ha az ördög a kísértést folytatni akarja, úgy az Úrnak még gazdag mentő fegyverei vannak. „Meg vagyon írva” egy fegyvertár, hogy ezrével találhatók a pajzsok, még pedig mind hatalmas férfiak részére valók. Ott nem csak egy, hanem ezer, sőt tízezer fegyver is található. Vannak ottan mindenféle igék, melyek bármely események között is alkalmas segítséget nyújthatnak, és elég erősek arra nézve, hogy minden támadásokat visszaverhessünk azokkal. Testvérek, tanuljátok szorgalmatosan az Istennek igéjét, és legyen készen az mindenkor kezeitekben. Az nem ér semmit, ha a bibliával úgy teszünk, mint egy ostoba hajós a horgonyával, a melyet oda haza hagyott, mikor egy zivatarnak kitéve volt. Legyen veletek a csalhatatlan bizonyság, ha a hazugságnak atyja hozzátok közelít.
Igyekezzetek arra is, hogy annak magyarázatát érthessétek és pedig úgy, hogy annak értelme és elferdítése közt különbséget tehessetek. A világban lévő romlásoknak egy fele része vagy talán elég több is, nem egy látszólagos hazugság, hanem egy elferdített igazság által jött létre. Az ördög, ki ezt jól tudja, előveszen egy igét a bibliából, körülmetéli azt, vagy valamit hozzá ad és azzal Krisztust megkísérti, megostromolja, de Urunk nem utálta meg azért az írást, hogy azt az ördög is idézhette, hanem egy lángoló igével felelt meg annak rögtön. Nem azt mondta: „Az nincsen megírva, a mit mondottál, te azt elferdítetted”, hanem éreztette vele az igazságot „Meg vagyon írva” és a helyes, alapos igazsággal őt legyőzte. Cselekedj te is hasonlóan. Tudakozd az írásokat, igyekezz annak helyes értelmét kikutatni és szerez magadnak megkülönböztető tehetséget, hogy hibát ne tégy, mikor mondod: „Meg vagyon írva”, mert vannak olyanok, kik hitvallomásokat írás szerintinek tartják, pedig nem az. Hogyha biblia verseket az összefüggésből kiragadunk, elferdítünk és meghamisítunk, úgy az nem a valódi: ,,Meg vagyon írva.” Az írásnak világos értelmét kell ismerni és érteni. Olvassátok a szentírást és imádkozzatok a Szentlélek kenetéért, hogy annak értelmét is megtudhassátok, mert úgy harcolhattok az ellenség ellen.
Hogyha az igéket elsajátítottátok, úgy álljatok is meg a mellett, bármibe is kerül az néktek. Ha egy igének elvetése titeket alkalmassá tenne a követ kenyérré változtatni, vagy a levegőbe repülni, miként egy Sérafim, ne vessétek azt el. Hogyha az igeellenes cselekedet benneteket az egész világ urává tenne, ne fogadjátok el ezen ajándékot. Álljatok szilárdan a törvény és evangyéliom mellett! Legyetek a biblia emberei, menjetek annyira, a mennyire a biblia megyen, de tovább csak egy collal sem. Hogyha Kálvin vagy Luther integetne is, hogy menjetek tovább, ti pedig e jeles férfiakat nagy becsületben tartjátok, mindazáltal csak maradjatok az írás mellett egyedül.
Gondoljátok meg végül azt is, hogy Urunk ez időben Szentlélekkel teljes volt. „Jézus pedig Szentlélekkel teljes lévén” méne a pusztába, hogy megkísértetnék az ördögtől. Az Isten igéje a Szentlélek nélkül haszontalan lesz reátok nézve. Ha egy könyvet nem értetek, tudjátok-é, hogy mi a legjobb út arra nézve, hogy annak értelmére juthassatok? Hát irtok a szerzőnek és megkérdezitek, hogy mit gondolt azon könyvben tett nyilatkozataival? Ha egy könyvet olvastok és annak szerzőjével összeköttetésben lehettek, nem panaszkodhattok a felett, hogy azt nem értitek. A Szentlélek eljött, hogy mindenkor velünk maradjon. Tudakozzátok az írásokat, de egyszersmind kérjétek a Szentlélek világosságát és éljetek annak befolyása alatt. Így harcolt Jézus Szentlélekkel megtelve a régi sárkánnyal. Leverte a Léviátánt e fegyverrel, mert az Istennek lelke rajta volt. Menjetek ki harcra az ige kétélű fegyverével, de előbb kérjétek a Szentlelket, hogy titeket hatalmas erejével betöltsön, úgy minden ellenségeiteket legyőzhetitek és végül mint győzelmesek állhattok meg az Úr előtt. Isten áldjon meg benneteket az Úr Jézusért. Ámen.

Az Isten Fiának kibeszélhetetlen ajándéka után következett csakhamar az éppen oly megbecsülhetetlen ajándéka a Szentléleknek. Be kell ismernünk, hogy mi a Szentlélekre sokkal kevesebb gondot fordítunk, mint a mennyit tulajdonképpen fordítanunk kellene. Bizonyos vagyok abban, hogy a Megváltót túlságosan nem magasztaljuk, és hogy nem vesszük túlságosan elmélkedésünk tárgyául, de hasonlatban a Megváltóval nagyon kevés helyet adunk a mi beszédeinkben a Szentléleknek, és félek, hogy ezen elhanyagolásunkkal őt megszomorítjuk.
Engedjétek, hogy becses figyelmeteket mostan a Szentlélek különös működésére fordítsam. Ezen tárgy nem nagyon ismeretes, mivel ezzel keveset foglalkoznak gondolataink. A Szentháromság harmadik személyének személyes neve a „Lélek”, vagy a „Szentlélek”, mely szavak az ő tiszta, szellemi, anyagtalan lételét és az ő jellemét, mint szinte működését különösen „szent”-nek mutatják. Ezen kiejtés „Szentlélek” az ő személyes címe, ezen versben pedig az ő hivatalos címét találjuk, a mi fordításunkban a „Vigasztalónak” van nevezve, de az eredetiben használt szó, melyel ma foglalkozni akarunk, egy sokkal messzebb terjedő értelemmel bír. Az igaz, hogy azon név „Vigasztaló” sok tekintetben szép átfordításnak mondható, mindazáltal ezen megjelölés csak egy részét mutatja fel az eredeti szó értelmének. Ez egy fény, mely a szövegből kisugárzik, de ez csak egy azon hét oldalú fény közül, melyet azon nagyon tanulságos és csodateljes szó „Paraklét” magában foglal. Értsétek meg tehát, hogy mi mostan a Szentléleknek hivatalos címét óhajtjuk megvizsgálni. Óh, vajha a kellő tiszteletadással lehelnék eltelve, mialatt az ő kegyelemteljes működésével foglalkozunk és az ő hivatalos nevét tanulmányozzuk.
Először is megkísérlem felmutatni, hogy a Szentlélek a Paraklét. Ezen szó, Paraklét oly teljes, hogy igen nehéz ennek egész értelmét kimagyarázni. Betűszerinti értelme ennek annyi, mint hivatottnak lenni, egy másik kisegítésére, vagy valaki mellé állíttatni. Ez betű-szerint jóllehet nem a teljes értelem szerint, egy jelentőségű a latin advocatus szóval, egy olyan személyre mutat, ki hívva lett, hogy helyettünk beszéljen, ügyünket képviselje. De mivel mi eme szót „advokát” (magyarul „ügyvéd”) más értelemben használjuk, azért ez nem tartalmazza azon szónak teljes értelmét „Paraklét”, messzebb megyen ennek az értelme azon szóénál „ügyvéd”, úgyszinte annál is „Vigasztaló”. Nézetem szerint, ezen szónak értelmét két szempontban tekinthetjük meg: „hívni őt” és „hivatni ő tőle”. Olyan, a ki hivattatik, hogy segítségünkre legyen, gyengeségünkben megsegítsen, bennünket képviseljen, vezessen stb., és olyan, ki ennek következtében a mi hasznunkra, bennünket hív, és némelyek ezen szóban még egy intőnek eszményét is látják benne rejleni és határozottan a szent Paraklét a mi tanítónk, figyelmeztetőnk, felindítónk és vigasztalónk. Az ő műve, mint egy olyané, a ki hivatott, minket segíteni, legnagyobb részben abban áll, hogy ő bennünket intelmei, tanításai, bátorításai, úgyszinte azon működései által, melyek egy tanító vagy vigasztaló szempontja alá jönnek, erősít.
Tekintsük meg a János evangyéliomában mindazon helyeket (Jn.14; Jn.15; és Jn.16-ik részben) melyek ezen címre vonatkoznak és tanulmányozzuk azokat szorgalmatosan. Az első helyből, azaz szövegünk verséből azt tanulhatjuk, hogy a Szentlélek, mint a Paraklét, részünkre mindaz lesz, a mi az Úr Jézus tanítványainak volt. „Én pedig kérem az Atyát és más vigasztalót ád néktek”. Ez világosan tanítja, hogy az Úr Jézus az első, a Szentlélek pedig a második Paraklét, ki ugyanazon állást foglalja el, melyet az Úr Jézus földi életében elfoglalt. Nem könnyű mindazt leírni, hogy mi volt az Úr Jézus az ő tanítványainak, míg közöttök élt. Hogy ha őt azok vezére, tanácsadója, barátjának nevezzük, ezzel csak éppen megkezdettük a jegyzéket. A mi egy hadseregben egy hős vezér, ki hatást gyakorol az egészre, ami egy pásztor a juhoknak, melyek ő nála nélkül oltalomnélküliek, egyedül ő tőle nyerik a mire szükségök van, mindaz, sőt még sokkal több volt Krisztus az ő népének. Ha Jézusra tekintetek, azonnal észre vehetitek, hogy minden tanítványai csak olyanok hozzá hasonlítva, mint a kis gyermekek, és az iskolának azonnal vége, mihelyt a nagy tanító hiányzik. Ő a mi rendszerünknek nem csak alapítója, hanem annak bevégezője is. Jézus tanítványainak nem csak tanítójok, hanem az ő tanok is. Ő „az út, az igazság és az élet.” Krisztus tanítványai érezik, hogy nékik mindenben minden egyedül Krisztus. Mi lehetett volna a tanítványok kis serege, hogy ha Jeruzsálem utcáin Urok nélkül kellett volna járkálniok? Továbbá gondoljuk és képzeljük csak, hogy más Paraklét nem volna, ki az ő helyét betöltené, akkor nem láthatnánk a tanítók azon hatalmas seregét, kik felöltöztetve vannak oly hatalmas erővel, melyel az egész világot átalakíthatják, hanem csak a halászokból valóit seregét, értelem és hatás nélkül, egy olyan társaságot, mely a hitetlenség és gyávaság befolyása alatt rövid idő alatt összeomlik. Krisztus volt itten az ő népének mindenben mindene. Ami pedig csak Jézus volt, épen az most a Szentlélek az ő gyülekezetének. Ő egy másik Paraklét (vigasztaló) ki velünk marad mindörökké. Hogy ha ma az Isten gyülekezetében valamely erő mutatkozik, azért, mivel a Szentlélek ott lakozik abban. Ha lelki csudákat cselekszik, az a Szentlélek működése folytán történik. A gyülekezetnek összes tevékenysége, mint szinte az egyes keresztyéneké, a szent Paraklét maradandó jelenléte következtében történik. És testvérek, szükséges nekünk a Szentlélek iránt úgy viselkednünk, a miképpen viselkednénk Jézus iránt, hogy ha ő közöttünk volna. Az Úrnak tanítványai elpanaszolták néki bajaikat, nékünk pedig a Vigasztalónak kell minket elpanaszolni. Ha vezetésre volt szükségök, azt Jézusnál keresték, azonképpen kell nekünk a Lélek vezérletét keresni és abban megmaradni. Viselkedjetek a Szentlélek iránt, azon szeretettel és gyengéd óvakodással, mely a Megváltót megilleti, és a Szentlélek bebizonyítja irántatok azon hű gondoskodást, melyet az Úr Jézus tanítványai iránt nyilvánított.
De most azon helyek megtekintésével, melyek a Paraklétra vonatkoznak tovább kell mennünk, abból még öt van hátra. Tudjuk, hogy a Szentlélek Isten, népét az ő jelenlétének és bennök lakozásának tényével vigasztalja. ,,Mert”, mondja a Jn.14,17. vers, „bennetek lakik és bennetek marad”. Jézus nem hagyott titeket árvául, titeket, kik az ő választottai, s barátai vagytok, ő jóllehet elment, de nektek egy magához hasonló isteni helyettest hagyott, a Szentlelket, és hogy ha most az ő erejét nem érezitek, nem egy nagy vigasztalás-é az részetekre, hogy a Szentlélek olt van és mostan ti bennetek lakozik. Ő a mennyből alájött és soha többé vissza nem ment, ő maradandóan gyülekezetében lakik. Segítségül hívhatjuk arra nézve, hogy bennünk működjön, de ő mindenkor itt van. Ó, akkor remélhetem, hogy bűneimet ő szívemből kiűzi, mert ha ő ottan van, akkor azt megcselekszi! „Mert hatalmasabb, a ki ti bennetek vagyon, hogy nem a ki e világban vagyon”. (1Jn.4,4) A sátán ordíthat, a testnek kívánsága fellázadhat és a világ kísérletei megtámadhatnak, de hogy ha a Szentlélek a hivő szívében lakik, úgy egy napon elérheti az a tökéletességet, és az utolsó ellenség lefog győzettetni. Ez részünkre nagy vigasztalás. De tovább megyünk és megfigyeljük azt, hogy a Szentlélek a 26. vers szerint az ő hivatalát, mint Paraklét teljesíti, és bennünket oktatásaival vigasztal. Ez az ő munkájának egy része, hogy érthetővé tegye nékünk azt, mit az Úr Jézus tanított. Hogy ha ő minket csak az Úr Jézus szavaira emlékeztetne, úgy abból kevés hasznot nyerhetnénk, a miképpen egy gyermeknek nem sok haszna van abból, hogy ha a katekizmust (kátét) értelem nélkül, könyv nélkül megtanulja is. Jézus tanait megérteni, a Szent-léleknek ajándéka. Ő segít bennünket, hogy az Úr szavainak értelmébe behatolhassunk és azon szavakat élőkké és édesekké teszi nékünk. Látjátok szerelmeseim, hogy ha bár azon szó „Vigasztaló”, azon szónak teljes értelmét Paraklét nem is foglalja magában, mindazáltal minden szavai által vigasztalásunkat szaporítja. Mily nagy vigasztalás e világban az, ki az Úr Jézus szavaihoz hasonlít, hogy ha kellően megértik! Nem Jézus-é maga az Izraelnek vigasztalója? Azért mindaz, a mi ő tőle jön, Izraelnek vigasztalás.
Továbbá figyelembe vehetjük, hogy mi ily módon békét nyerünk a Szentlélek által. A legközelebbi vers így hangzik: „Békességet hagyok néktek, amaz én békességemet adom nektek: nem úgy adom én néktek mint e világ adja”. (Jn.14,27) Kit Isten tanít, az határozottan élvezi a békességet, mert ha a felöl taníttatom, hogy bűneim az Úr Jézusra vettettek, hogy én békét nyerhessek, hogy tehetnék más egyebet, mint azon békét élvezni? Hogy ha arra taníttatom, hogy Jézus engemet az örökkévaló trón előtt képvisel és az ő vérét, mint bűneimért való engesztelő áldozatot a legszentebb helybe bevitte, mit tehetnék mást, mint a békességet élvezni? Ha Jézus Krisztust bírjátok, úgy nyugodalmatoknak kell lenni, még pedig egy olyan nyugodalomnak, melyet Jézus az ,,én békességem”-nek nevez. Mily gazdag vigasztalás az, melyet a Paraklét részünkre hoz!
De még nem mutattuk fel az egész értelmet, mert hiszen már említettük, hogy azon szó Paraklét azt is jelenti, hogy ügyvéd, vagy Szószóló. Emlékeztek reá, hogy János az ő első levelében ezen kifejezést használja: „Hogy ha valaki vétkezik, vagyon Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus”. (1Jn.2,1) Görögben így hangzik ez: „vagyon Paraklétunk az Atyánál”. És ez ugyanazon szó, a mely itten „Vigasztalónak” van átfordítva, de egész érthető, hogy ottan „Vigasztalónak” nem fordítható. Tehát a Szentlélek Szószólói hivatalt is visel, de ő nem egy mennyei Szószól, ott azon hivatalt az Úr Jézus tölti be. A Szentlélek képviseli a szenteket ő bennök a miképpen azt Isten akarja. Hadd mutassam meg ezt tinéktek, hogyan történik az, a midőn azon részhez vezetlek benneteket, melyet tanulmányozunk. A l5-ik részben találjuk, hogyan írja le a Megváltó az övéit, mint olyanokat, kik ő érette itt ezen világban gyűlölve és üldözve lesznek, és tudtokra adja, hogy azt várhatják magokra, de ugyancsak ott vigasztalja őket a 26. és 27-ik versben: „Mikor pedig eljövend ama Vigasztaló, kit én bocsátok néktek az Atyától, az Igazságnak Lelke, ki az Atyától származik, az bizonyságot teszen én rólam. De ti is bizonyságot tesztek, mert eleitől fogva én velem vagytok”. Mivel Urunk és Mesterünk tőlünk elment, hogy léphetünk fel a világ támadásaival szemben? A másik Paraklét jön és szól helyettünk, és hogy ha több bizodalmunk lehetne ő benne, úgy sokkal hangosabban szólna helyettünk, mint az olykor-olykor megtörténik. Hogyha azt megtanuljuk, hogy az ügyet ő reá bízzuk, úgy kétféle munkát végez helyettünk. Először szól helyettünk, másodszor pedig minket is képesít arra, hogy tanúskodhassunk. Jelenleg sok ellenvetéseket tesznek az igazság ellen, és sokan a keresztyénség gyökerére vetik a fejszéjöket, hogy azt kiirthassák. Mit mondhatunk mi mindazokra? Megmondom néktek. Majdnem minden könyv, mely ezen újabb bölcsészet ellen írattatik, csak idő és papír vesztegetés. Az egyetlen mód, melyben a gyülekezet az ő rágalmazóival szembeszállhat az Istentől nyert valódi erő. A
Szentlélek hamar megfelelne a mi ellenségeinknek és azokat hallgatásra bírná, a miképpen a Tárzusbeli Saulusnak megfelelt, a mennyiben őt az üldözőből egy apostollá tette, hogy ha benne bíznánk és a dolgot néki általadnánk. A mi létezésünknek egyetlen igazolása ez időben e jelen alkalom és a nagy Szószólónak műve. A mi teendőnk az, hogy az Isten lelkének erejében Krisztust prédikáljuk és a Megváltót dicsőítsük. Az ellenség hadd csúfolódjon, dühösködjön, átkozódjon és hazudozzon, Istenünk majd megfelel nékik.
És aztán testvérek, az is ígérve van, hogy ugyanazon Lélek minket tanúskodókká tesz. Abban az órában, a melyben szükséges fog nekünk megadattatni, a mit szóljunk. Azok a keresztyének, kik a rómaiak ítélő széke elé hurcoltattak, gyakran nagy meglepetésbe hozták ellenségeiket, nem az emberi bölcsesség ügyes és kitűnő szónoklata által, hanem az ő szent együgyűségök és buzgalmok állal. Krisztus az ő Lelke által kinyilvánította magát szenteinek gyülekezetében és ezen másik Paraklét, a ki velük volt, győzelmessé tette azokat.
Továbbá testvérek, a Szentlélek helyettesítése nemcsak a hitetlenekre vonatkozik, hanem ennek magunkkal is van teendője. Az Istennek Lelke egy szószóló mi bennünk, Ő a vigaszhoz segít bennünket és ügyünket képviseli lelkiismeretünk ítélőszéke előtt. Hogyha a Szentlélek egy szószóló benned, ki néked Jézus Krisztus által békét ígér, úgy Ő azt következőleg teszi. Legelőször is meggyőz tégedet a bűntől. Megmutatja, hogy egészen elveszett vagy, mert nincs addig biztos vigasztalás, míg önigazságod egész el nem enyészett. Ő meggyőz tégedet a legfőbb bűnről, hogy te hitetlen voltál az Úr Jézus iránt és tégedet arra ösztönöz, hogy a Sinai és a kereszt lábához leborulj, érezve azt, hogy egy elveszett bűnös vagy, ép úgy a törvény mint az isteni nagy szeretettel szemben és ha ezt megtette, akkor meggyőz tégedet az igazságról, azaz felmutatja néked azt, hogy a Krisztus igazsága tégedet Isten előtt tökéletes kedvessé teszen. Felmutatja néked, hogy Krisztus lett, adatott néked igazságul. Azzal is vigasztalni fog tégedet, hogy egy ítéletet éreztet veled, amennyiben tudtodra adja, hogy te és bűneid a Golgotán megítélve és kárhoztatva lettek. Felmutatja néked, hogy a gonosz, mely feletted uralkodni akar, ott és akkor halálra ítéltetett és kárhoztatott és így te egy elitélt ellenféllel állasz harcban. Hogyha Istennek Lelke ezen három dolgot tudtodra adja, milyen szószóló lesz Ő akkor benned mondani fogja: „Szív, csüggedezhetsz-e még?” Miért tennéd azt? Bűneid Jézusra vettettek. Miért félsz hát? Ó, szív panaszkodsz-e még az igazság hiánya miatt? Hiszen azt Jézusban bírod. Miért reszketsz? Félsz a jövendő ítélettől? Hiszen Krisztusban megítéltettél és kárhoztattál, azért a benned való bűn meghal és benső életed örökké fog élni. „Kicsoda vádolja az Istennek választottit? Az Isten az, a ki megigazít.” (Róm.8,33) Vagy talán Isten igazságtalan lehetne, hogy az Ő szent Fiának munkáját és elégtételét elfelejthetné? Ó, mily dicső az, ha a Szent Lélek ily módon bennünk működik.
Továbbá a Szent Lélek egy Paraklét a 16. r. 13. v. szerint, amennyiben minden igazságra vezérel, ami többet jelent, mint minden igazságra tanítani. Hogyha bevezet, úgy hogy az igazságot tapasztalásból ismerjük és érezzük, az valami felelte igen boldogító. Bunyan János szokta mondani, hogy ő soha egy igazságot sem ismerhetett meg addig, míg nem az magát ő belé miként egy tüzes vas belé nem égette. Én együtt érzek ezen kifejezéssel.
De elmélkedjünk egy kissé a Szent Lélek vigasztalásának természetéről, a melyről csak egész röviden akarok beszélni.
Azon szentírásbeli helyekből, melyeket olvastunk, látható, hogy a Szent Lélek az ő vigasztalását jellemétől soha el nem különíti. János ev. 14, l5, 16. „Ha engemet szereltek, az én parancsolatimat megtartsátok. Én pedig kérem az Atyát és más vigasztalót ád nektek, hogy veletek maradjon mindörökké.” A Szent Lélek soha senkit nem vigasztal az ő bűneiben. Engedetlen keresztyének soha vigasztalást nem várhatnak, a Szent Lélek először megszentel, azután vigasztal.
A Szent Lélek a tisztaság által áld előbb, azután a béke által. Megvigasztal, amennyiben először tudatlanságunkat elveszi, azután pedig tiszta értelemmel megajándékoz, úgyszinte érzéketlenségünket elveszi és bennünket meggyőz a bűnről, az igazságról és az ítéletről. Azért ne várd, hogy vigaszt nyerj azáltal, ha egyik vagy másik szentírásbeli helyhez támaszkodol, vagy pedig szép és kellemes predikációkat hallgatsz, a melyek részedre semmi mást, mint megcukrozott tanokat adhatnak, hanem az igazi vigaszt a Szent Lélek szent büntető, megalázó és megszentelő működése által várhatod.
Figyeljük meg azt is, hogy a Szent Léleknek vigasztalása nem elfedezéseken alapszik. Sokan azáltal találtak vigasztalást, hogy a nyugtalanító igazságokat elfelejteni igyekeztek. A Szent Lélek az egész igazságot szemeink elé tárja. Ő nem rejt el semmit, azért az Ő tőle nyert vigasz nagyon értékes, az a bölcsek nem a balgatagok vigasza.
Azt is vegyük figyelembe és örüljünk azon, hogy ezen vigasz az Úr Jézussal mindenkor összeköttetésben van. Hogyha elmélkedéstekben Jézushoz közeledtek, érezni fogjátok, hogy azon vigaszhoz közeledtek, melyet a Szent Lélek nektek élvezetül adni akar. Ó, szerelmeseim, ne csak a jövőről való jövendöléshez, vagy pedig a múltról való gyengéd elmélkedéshez siessetek a vigasz megnyerése végett. Épen a keresztfa mellett van a zavarhatatlan béke mély kútja, abból merít az örökkévaló Lélek szomjazó népének teljes edénnyel. Féljelek az olyan vigasztól, mely nem az igazságon alapul. Gyűlöljétek azon vigaszt, mely nem Krisztustól jön. A betlehemi kútból való vízre van nektek szükségtek. Ez aztán maradandó vigasz.
A Szent Lélek vigasztalásai nem függenek az egészségtől, erőtől, jó állapottól, állástól vagy barátságtól, a Szent Lélek az igazság által vigasztal bennünket és az igazság soha nem változik. Ezen vigasz volt a hívőknek mindenkor egyedüli támaszok. Ez a Lélek vigasza volt az, ki a vértanukat a vádlók előtt és a halállal szemben rettentetlenül tartotta. Hogy ha tudjátok, hogy a Szent Lélek a ti Paraklétotok, úgy nincs szükségetek más vigasztalóra.
És most végül tegyünk néhány megjegyzést ezen egész tárgy felett.
Legelőször is a hívőknek. Kedves testvérek! Tiszteljétek a Szent Lélek Istent, miképpen Jézus Krisztust tisztelnétek, ha itt volna közöttetek. Ha Krisztus házatokban lakna, nem örülnétek-e boldogan az Ő jelenlétének? Ó, ne tegyétek a Szent Lélek nálatok lakozását sem valami csekély és figyelmet sem érdemlő dologgá. Kérlek, ne éljetek úgy mintha azt sem hallottátok volna, hogy vagyon-e Szent Lélek. Imádjátok Őt, szeressétek és engedelmeskedjetek néki.
Mivel a Szent Lélek veletek van, szerelmeseim kérjétek Őt, hogy titeket tanítson, gyámolítson, bölcsé tegyen és minden dolgaitokban Ő tőle függjetek. Bízzátok reá magatokat hitteljesen. Az Úr gyújtsa fel szíveinket ezen szent lánggal, miként Pünkösdkor a tanítványokét!
A meg nem térteknek pedig e néhány szókat mondom: Kedves barátom, ha akarsz megmentetni, úgy a Szent Lélek részedre igen lényeges. Hogyha újonnan nem születsz, nem láthatod Istennek országát, sokkal inkább nem mehetsz oda be. A Szent Lélek nélkül halva vagy és soha életre nem juthatsz, ha ő tégedet élővé nem tesz úgy még a kereszten meghalt Megváltó sem lehet Megváltód, míg a Szent Lélek néked szemeket nem ád, melyekkel reá feltekinthess és egy olyan szívet, mellyel őt elfogadhatod. Fogadd el hát mindazt, a mire tégedet tanít. Hidd el az igazságot, melyet néked megjelent. Mindenek felett hald meg és engedj eme parancsnak: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és idvezülsz.” Ámen.

A Szentlélek tegnap és ma ugyanaz volt és ugyanaz is marad, ereje nem szállott alább. Mint Ézsaiás próféta mondja: „Íme az Úrnak keze nem rövidült meg”. Igen megszomorítanánk a Szentlelket, ha azt vélnénk, hogy hatalma e mai nap csekélyebb, mint kezdetben volt. Pünkösd a tíz parancsolat adásának ideje volt, ha tehát már a Sinai hegyen a hatalomnak oly csodálatos kiözönlése történt, nem volt- é elvárható, hogy midőn az evangyéliom adatott, az Isten jelenlétének egy különös leleplezése történjen? Ha azt látjok, hogy az evangyélium kezdetén a Szentlélek nagy csodákat tesz, ennek további működése miért ne volna elvárható? A törvény már megsemmisült, az evangyélium világossága pedig szüntelen fénykedik, mígnem összeolvad Krisztus Urunk örök uralkodásának dicsőségével. Ne felejtsük el, hogy Pünkösd az első zsengéknek ünnepe volt, akkor mutatták be Istennek az első érett gabona kalászokat. Ha tehát a Szentlélek hatalmát már az evangyéliomi aratásnak kezdetén oly világosan látjuk, vajon az aratás folyamán nem remélhetünk-e még többet? Nem remélhetjük-e, hogy még sokkal több gabona kévék hozatnak be? Miután már Pünkösd az aratásnak kezdete oly csodálatra méltó volt a valóságos aratás vajon nem csodálatra méltóbb lesz-é? Atyánk elküldötte a Vigasztalót, Ő ki az Úr Jézus isméti megjelenése előtt örök hajlékunkat elkészíti. A Szentlélek jelen van s ezért várjuk isteni működését bennünk, és ha nem úgy működik mint ezelőtt, vizsgáljuk meg magunkat, hogy miben rejlik ezen akadály? Nem bennünk van-é valami, a mi akadályozza, a mi közöttünk való erőteljes és hatásos működését? Pünkösdkor, a Szentlélek kiöntetésekor két jelkép lett felmutatva: 1. úgy jött, mint egy sebesen zúgó szélnek zendülése. 2. Kettős tüzes nyelvek látszottak.
A szél Istennek példázata, ezért a Szentléleknek is jelképe. Az ó-szövetségben Isten sokszor „lehelet”, vagy „szél” jelképekben jelent meg, a héber és görög nyelvben a „szél” és „lélek” szó egyértelműek. Miért is a biblia-fordítók Jézusnak Nikodémussal való párbeszédjében alig tudták meghatározni, hogy hol használt az Úr Jézus lélek és hol szél szavat. A szél megjelenése szerint leghasonlóbb a lélekhez minden anyagi dolgok között, mivel láthatatlan, légi és titkos, így a lélekkel közeli viszonyban áll. Ezékiel nagy látásában, midőn a száraz csontokkal elborított mezőt látta, tudjuk, hogy szinte az elevenítő szél a lélek volt, mely a próféta jövendölésére eljővén, a holt tetemekre fujt, melyek ez által feléledtek.
Az Úr nagyhatalmú. „Az Úrnak uta nagy szélvészben vagyon”. Midőn megjelent, szolgáit tanítani: „felele az Úr Jóbnak a forgó szélből”. Figyeljük meg! „A szél zúgott, mint egy sebes szélnek zendülése”, habár a Szentlélek csendben is működhet, mindazáltal üdvösséges munkálkodása egy kis zúgást is okoz. Sebes szélnek zúgása az, ha az evangyélium hirdetése ország-világon és minden nemzetségek között megszólal. Ez alkalommal a zúgásnak célja volt az egybegyűlteknek figyelmét felébreszteni, őket felrázni és megtölteni tisztelettel! Ezen tiszteletet gerjesztő zúgás, „mint egy sebesen zúgó szél” világos bizonyítéka annak, hogy e szél az égből jött. Nyilván felmutatja azon tényt, hogy az igaz Isten lelke nem földi tájakról jő, nem valami emberi tekintély felügyelete alatt van, vagy nem attól kormányoztatik, hatása mindig felülről jön. A Szentlélek műve úgyszólván Istennek lehelete, hatalma pedig mindig Istennek közvetlen hatalma. Ezen titkos szél lejött és eltelé az egész házat, a melyben a tanítványok ülnek vala. Egy közönséges szél csak a házon kívül lett volna hallható, ha erejét különösen egy házra irányította volna, csak a házat rongálta volna meg és csak az egybegyűlteket károsította volna.
De ezen mennyei szél anélkül, hogy összebontotta volna a házat, eltelé azt és megáldá a kis sereget, anélkül, hogy földre terítette volna. Ez azt teszi: valamint a lehelet, levegő és szél, képezi az ember életét, úgy a Szentlélek a lelki ember élete. Általa ébredünk fel egy új életre. Általa tartatik fenn, ápoltatik és erősbödik benső életünk. Ha nyomasztó levegőben vagyunk, mily kellemes egy kis friss szellőcske! S ha már e földi szelek oly frissítők, milyen lehet a mennyei szél?! E sebes szélnek zúgása elsepert a földről minden gőzt és gonoszságot, a tanítványokat felruházta új erővel és megerősíté őket az Úrnak szolgálatára. Nagy mértékben szívták be magokba a mennyei életet, felüdülve érezték magukat. Szent lelkesedés fogta el őket, mert megteltek Szentlélekkel, annak erejét felöltözve a lelki életnek egy magasabb lépcsőjére állottak fel, kétségkívül a szél a Szentléleknek ellenállhatatlan hatalmát jelképezi, mert a levegő bármily egyszerű s látszólag gyenge is, de hozzátok csak mozgásba, tudjátok mily élő lény van köztetek, s engedjétek mozgását egy kissé sebesebben működni, ki foghatja fel e fékevesztett fáradhatatlan óriásnak hatalmát! Szélből lesz vihar, orkán. A szél hasonlíthatatlan erővel bír, de engedjétek csak a Szentlelket ‒ bármily megvettetett is ez az emberek előtt ‒ hatalmának teljességével működni, meglátjátok erejének képességét! Jő, mint egy csendes „esti szellő”, mely a virágokat ringatja anélkül, hogy még csak a leggyengébb szárnyas bogarat is elmozdítaná helyéből, és a szívek felüdülnek. Jő, mint egy felélesztő légáradat, mely által nagyobb szorgalomra indíttatunk, vitorlánkat kifeszítjük és hajt bennünket a szél. Jő azután nagyobb erővel, úgy hogy hatalmának mennydörgése hallatára – mely egy csapással földre teríti minden hamis reménységünket és támaszunkat ‒ a porba hullunk. Az emberi reménységek, melyek mint tölgyek begyökerezve lenni látszottak, a Szentlélek reájok való leheletétől tövestől kiszaggattatnak! Kicsoda állhat meg előtte? Bár tapasztalnánk most is ama „sebesen zúgó szélnek” zendülését, mely összetöri Libanon cédrusait, és letipor mindent, mely hatalmának ellene áll.
A tűz szintén Isten jelképe. Ábrahám egy tüzes lángot. Mózes „csipkebokrot” látott. A tűz nagy szerepet, játszott Salamon fényes háza beszentelésekor is. „Istenünk megemésztő tűz”. Azon „kettős tüzes nyelvek, melyek közül mindenikre üle”, értésünkre adják, hogy minden egyes szívben és indulatban személyes látogatást tett a Szentlélek. Azonban e tűz nem volt elemésztő. Az oly embereket, kiket az Úr megjelenésére előkészített, veszély nem fenyegeti, ezek azon előnyben részesülnek: Istent szemlélik, de azért életük megoltalmaztatik, érzik a tüzet, de általa nem emésztetnek meg. E jelkép megmutatta nékik, hogy a Szentlélek kész őket rnegvilágosítani, mint a tűz világit, „minden igazságra vezérel titeket”. A világosságnak lelke azért szállott rájok, hogy ne legyenek továbbá is „neveletlen gyermekek”, hanem tanítók Izraelben, kik a népet Jézus tanítványaivá tegyék.
A tűz nemcsak világit, hanem gyullaszt is, és azon ,,kettős tüzes nyelvek”, melyek a tanítványokra szállottak, megmutatták nékik, hogy szeretetük és buzgóságuk izzó, önmegtagadásuk pedig tüzes legyen. Ne szóljanak az emberek között hideg, (habár) jól megfontolt logikus szavakkal, hanem tüzes és teljes könyörülettel hívják az embereket a Krisztushoz, kinél élet vagyon. Oh! Áldott jelkép! Bár égne szent tüze szüntelen mi bennünk, mely bűneinket felemészti és minket Istennek „egészen égő áldozatokká” tenne. Tüzes nyelvek által hirdessék a tanítványok az evangyéliumot, úgy gondolom, hogy némely prédikátorok felavatásaiknál ,,virág-nyelv” szállott rajok, az apostoloknál nem így volt. Mily szép prédikáciokat hallunk ma! Mily nagyszerű eszméket! De ez nem a Szentléleknek modorja. Szelíd gyöngédséggel beszélnek az „emberi tekintélyről” a vétkek büntetésének elgyöngítéséről és a bukott angyalok, valamint sátán hatalmának isméti felállításáról. Hamis kígyó beszédje ez! A Szentlélek nem hív minket ily beszéd modorra. Legyünk telve tüzes buzgósággal, cifra szavakkal s fényes körmondatokkal hatást hajhászni, inkább illik azokhoz, kik az evangyélium hirdetése helyett az embereket tévútra vezetni akarják. A Szentlélek egyszerű, lángoló és megemésztő, modora olyan, mely az igazságot az indulatnak a legbehatóbb módon adja értésére, a Szentlélek az egész bibliában egyetlenegy hideg mondatot sem irt, és ember által soha egy élettelen szót nem szólt, mindig „tüzes nyelvet” osztogat. Ezek tehát a két jelképek. Figyeljünk most, hogy mire akar a Szentlélek ez által minket tanítani? Midőn a
Szentlélek az Atyától kiindulva, aki rá szállott, galamb ábrázatban jött. Béke nyugodjék a drága szenvedő lelken, munkájának minden napjaiban és életének minden kínszenvedéseiben. Az ő fölkenése békel, tüzes nyelvre néki nem volt szüksége, mivel szeretete egész tüzes volt. S midőn az Úr Jézustól a tanítványoknak adatott „lehelet” volt: „reájok lehele s monda nékik: vegyetek Szentlelket”. „Hogy életetek legyen és bővölködjetek”, ez az Úr szolgáinak fő szükségük, s ezért látogat meg minket a Szentlélek. Ha tehát a Szentlelket Krisztustól, mint „benső életünket” elnyertük, általa feléledtünk, jő akkor mi hozzánk is, és áldásossá teszi munkánkat sokakra nézve, jő mint „szél”, mely szavainkat elviszi, jő azután mint „tűz”, mely lángolva tör utat a kimondott igazságnak. Szavaink tüzesek és életteljesek lesznek, a lélek lehelete elhordja a szikrákat, melyek az ember szíveibe hullva, felgyullasztják bennök az Isten utáni vágyat. Ha megszállott valakit a Szentlélek és alkalmatossá teszi a munkálkodásra, életet ad nemcsak saját életének fenntartására, hanem felruházza őt tüzes erőteljességgel, hogy másokkal is érintkezhessen. Oh, jöjj, hatalmas szél és tüzes nyelv! Szállj meg minket, mert nagy szükségben van a világ! Mozdulatlanul fekszik a bűnnek megvesztegetett posvány levegőjében, várva a „gyógyító szelet”. Sötét éjszakába van burkolva, szükséges az igazságnak világító fáklyája. Oh, drága lélek, nincs kívüled egészség s világosság, jöjj, szálld meg őket néped által! Egyesítsük most e két jelképet össze, s mi lesz belőle? Szél és tűz! Beszédemben eddig elkülönítve tartottam, s láttátok, hogy mindegyikben mily erő van, de mi lesz, ha összevegyítjük? Már magába véve egy sebesen zúgó szél mily borzasztó!
Ki állhat ellene? Összetöri a tenger erős hajóit, és meghajolnak előtte az erdő királyai. És egyedül a tűz? Ki dacolhat vele, ha zsákmányát felemészti? Hát még a tűz és szél páros működése! Gondoljatok a régi London városára. Lehetetlen volt felette uralkodni, mivel a szél felfujtatta a lángokat, és a tűz áramlat alatt összeroskadtak az épületek. Gyújtsátok fel a mezőséget, ha esik, vagy szélcsendesség van, talán elalszik a tűz, de mihelyt a szél a lángba fuj, azonnal meglátjuk a pusztítót, miképp nyalja fel tüzes nyelvével a magas füvet. Még nem oly rég, hogy nagy tüzekről olvastunk. Mily nagy füstfellegek borítják be az eget! Délben sötét lesz! Hegyek s völgyek hozzák áldozatait, a félelmesek már az Úr eljövetelét vélik elérkezve lenni. Oh, mily kívánatos lenne, egy hasonló nagyságú lelki tűz! Istenünk küld el hozzánk Szent Lelkedet, add nekünk a lelki életnek leheletét, adjad nekünk az elolthatatlan buzgóságnak tüzet, míg egy nemzetség a másik után felséged előtt meghajol. Oh, Istenünk kérünk téged, felelj nekünk tűzzel, felelj nekünk széllel, hogy megismerjük, hogy te valóban mi Istenünk vagy. Néped tesped s lankadt, küldj azért szelet s tüzet! Ha mindnyájan egy szívvel s egy lélekkel s hittel várjuk, és ima által előkészültünk, tudjuk, hogy megteszed, Urunk! Helyeztess minket ily állapotba!
A Szentlélek alászállásának hatása. E jelképek két hatást idéztek elő: 1-ször olvassuk, hogy „megtelének”, 2-szor, hogy „nyilatkoztak” (hirdették az evangyéliumot.) „Akkor nagy hirtelenséggel lőn az égből... mely eltelé az egész házat, a melyben ülnek vala”, de nemcsak a házat, hanem az embereket is: „megtelének pedig mindnyájan Szent lélekkel”. Hogy az apostolok megteltek
Szentlélekkel, arról még a durva csúfolódó tömeg is bizonyságot tett, azt mondták:
,,Ők megteltek” (* Németben így hangzik: Sie sind voll) s habár hozzá is teszik: „édes borral”, mégis észre vették, hogy „megtelve” valának. Bár megtelnénk a Szentlélekkel most e pillanatban. ,,Ők megtelének”, tudom, hogy ekkor nem oly hidegek s élettelenek voltak, mint mi sokszor. S mivel hogy „megtelének” nem volt egyikében sem hely valami idegennek.
A mennyei hatalom annyira elfoglalá szíveiket, hogy semmi idejök valami másra nem volt. Minden rettegés tőlük eltávozott, s a Szentlélek szíveikből minden, idegent, s helytelent kiűzött. Minden makula és gyengeségtől megszabadultak. Nagy különbség van egy „megtelt” és egy „üres” ember között. A szomjasnak kicsúfolod szomjúságát, ha üres edényt nyújtasz néki. És mily áldás lesz, ha üdítő itallal megtelt edényt vesz ajakához, melyei szomjúságát megenyhíti! „Megtelt” gyülekezettől a világ üdvösséget nyerhet, de „üres”-től soha. A gyülekezetnek első szüksége az, hogy megteljen, a „nyilatkozás” adománya később jő. Némelykor azt kérdik tőlem: szabad-é N. N. testvérnek, vagy testvérnőnek szóllani? Én azt mondom: ha telve van Szentlélekkel, akkor szólhat. Ha megteltek Szentlélekkel, beszélhetnek mindnyájan, mert kicsoda tarthatná fel az „élő víz” bugyogását? Ömöljék onnan, a hol van, de ha valaki hivatásának tartja mindig csak önteni, önteni, önteni, holott semmi sem jő, az nem a Szentlélektől, hanem saját hiuságától indíttatik. 2. A „nyilatkozás”. Mihelyt megteltek, azonnal elkezdtek szólalni. Úgy gondolom, hogy még mielőtt a nép összejött, már ők beszéltek. Nem állhattak tétlenül, a „benső erő” kifejezést követelt. Ha a Szentlélek valakit megszáll, az nem vár, míg egy bizonyos számú sereg összejön, hanem 2-3 lélekkel is fog beszélni. Ha barátom odaát latin nyelven beszél előtte lévő seregéhez, jótállok érte, hogy a Szentlélek vele semmiféle viszonyban nem áll. A Szentlélek értelmesen beszél. Az apostolok szavait a sokaság nemcsak hogy megértette, hanem érezte is. Lándzsák voltak e pünkösdi prédikációban, melyek átszúrták a hallgatóknak szívét. Megmagyarázhatatlan volt előttük, mivel már sok hitszónokokat hallottak prédikálni, de még ilyent nem. Egyik a másiknak mondá: „Vajon mi lesz ebből?” A Szentlélek két hatása: az evangyélium hirdetésében s a gyülekezetben nyilvánul. A Szentlélek teljessége és egy tüzes megbízatás, egy „tüzes gyülekezet”, kik úgy beszélnek, hogy a körülállók megértik, s megérzik. Továbbá olvassuk: „Mikor pedig e hír kiment volna, egybegyűlt a sokaság és eszét vesze”. Mivel egy hatalmas szél zugott a mennyből, természetes, hogy mozdulat történt. Mindnyájan elrémüllek és elcsodálkoztak. Némelyek jámbor elcsodálkozást fejezlek ki, mások meg csúfolódtak. Ez egész természetes volt, tűz égett itt, a tűz pedig szét választ. A tűz itt szétválasztá a nemeseket a nemtelenektől. Mozgást, egy bizonyos zajt s felindulást a nép között, minden igaz felébredéseknél, elvárhatunk, „mert ez nem valami zugolyában lett dolog. A városok, a melyben ezek történnek, észreveszik
Isten jelenlétét és a sokaság oda fordul. Ez volt a pünkösdi csodának közvetlen hatása.
Miről szóltak a Szentlélekkel megtöltött tanítványok oly tüzes szavakkal? Vegyük pl. ha a Szentlélek mi köztünk oly hatalommal működne, mint akkor, miről szólnának prédikátoraink? Talán arról, hogy vajon az Úr Jézus az „ezeréves ország” előtt jő-e vagy utána? Nem hiszem. Hol tisztán ki nem jelentett idők s órák felett még versengések vannak, ott a Szentlélek nincsen. Vagy talán teológiai előadásokat hallanánk? Bizonyára nem. Ha a sátán befolyásolja gyülekezeteinket, „divatos teológiánk” van, de ha a Szentlélek van köztünk, az ily törmelékek félretétetnek. Miről prédikáltak a tanítványok? „Halljuk, hogy szólják a mi nyelvünkön az Istennek nagyságos dolgait”, így szóltak a hallgatók. „Istennek nagyságos dolgai” ez volt alaptárgyuk. Oh, ez legyen halálom órájáig az egyedüli tárgyalapom! „Istennek nagyságos dolgai”. A tanítványok először is a „megváltásról” beszéltek. Péter apostol mintaképen megmutatta nékünk, hogy mily behatóan beszéltek erről. Megmondta nékik, hogy Jézus Istennek Fia az általuk felfeszített Krisztus, ki lejött őket megváltani, és hogy drága vérében van üdvösség. Oh, ha a Szentlélek mi velünk lenne, az egész ország ,,megváltás”-ról visszhangozna. Ez méltó tárgy tüzes nyelvek által hirdetve lenni, ez olyan, mely megérdemli, hogy az isteni szél elhordozza. „Mert az Isten a Krisztusban vala, ki megbékélteté magával e világot, nem tulajdonítva nékik az ő bűneiket, és a Jézus Krisztusnak az ő fiának vére tisztit meg minket minden bűneinkből.” Az egyike az „Isten nagyságos dolgai”-nak, ezekről soha eleget nem beszélhetünk. Isten második „nagyságos dolga”, melyről az apostolok minden bizonyára beszéltek, az „újjászületés” volt. Az első gyülekezet a Szentlélek tisztét nem tagadta meg. Péter apostol mondá „és veszitek a Szentlélek ajándékát”. A pünkösdi prédikátorok a Szentlélek művéről, mint: „megtérés”, „megújulás”, „hit” és „megszentelés”-ről egész szabadon beszéltek. Ha a Szentlélek megajándékoz minket egy tüzes szólási értelemmel, e tételt: „szükség nektek újonnan születnetek”, miköztünk ismét tisztán hirdetik, és oly nép fog feltámadni: „kik nem a vértől, sem a testnek akaratjától, sem a férfiúnak indulatjától, hanem
Istentől (és mennyei erő által) születtettek.” Ne mulasszuk el a Szentlélek hatásáról szólani. Igen tisztán beszéltek a „bűnöknek megbocsátásáról” is. Péter hathatós prédikációja volt: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében, a bűnöknek bocsánatjára.” Mily üdvös hír! A legnagyobb bűntettért is bocsánat, Jézus drága vére által megvásárolt bocsánat, szabad, teljes, egy össze nem omlandó bocsánat, melyben a gonoszok közt a leggonoszabb is részesülhet, ha fegyverét Jézus átszegezett lábaihoz leteszi. Ha olyanok közzé számítjuk magunkat, kik isteni befolyás alatt állnak, hirdessük a „tékozló fiaknak” az „atyai engesztelést.” Vajon hirdethetünk-e üdvösebb szavat? Ha a Szentlélek hatalmasan fog köztünk működni, országunkban ismét feléleszti a „megváltás”, az „újjászületés” és „a bűnöknek bocsánatjárói” való tanokat. Kedves testvérek! Ha a Szentlélek áldását kívánjátok munkáitokra, mindig e három dolgot állítsátok az előtérbe, hogy hallják mindenek „Istennek nagyságos dolgait”.
Végezetre felemlítünk néhány pontot e pünkösdi csodának dicső eredményéből. A Szentlélek alászállása mély érzelmet gerjesztett a nép szívében. Az egész világon talán még egy szónoklat sem lett oly dicső eredménnyel koronázva, mint a Péter apostolé Jeruzsálemben. A mennyei szél és tűz által meghatott nép több csoportokba összejőve, beszélék az Istennek nagyságos dolgait. Minden igaz prédikációnak a szív a céltábla, azon igyekezzünk, hogy elválást idézzünk elő a bűn és szív között. Ha nem keserednek meg általunk az emberek s nem vezettetnek a Krisztushoz, ki őket megvigasztalja, hasztalan a mi hivatásunk, és az isteni pecsétet nélkülözi. Kedves testvérek! Imádkozzatok azokért, kik Isten nevében szavukat felemelik, hogy szavuk mély érzelmet gerjesszen a hallgatók szíveikben. Ezután következett egy komoly kérdezősködés, mit cselekedjünk Atyámfiai férfiak? Hasztalan minden meghatottság, ha a tett nem követi. A meghatottság olyan legyen, mely által kényszeríttetnek az emberek kérdezősködni: „mit cselekedjünk?” Oh, drága Szentlélek! Ha általad megáldatnak minden igehirdető testvérek, akkor sírás és könyörgés lesz nemcsak a tanítás alatt, hanem hazamenetelükben is, „komoly érzéssel” fogják kérdezni: „mit kell nékem cselekednem, hogy üdvözüljek?” Nincs szükségünk új prédikátorra, új munkásra, de szükséges nékünk a Szentlélek kenete. Nem szükséges istentiszteleteinket más formák által megújítani, de szükséges a lélek tüze, a lélek szele, melynek működése által mindnyájan e kérdésre: „mit cselekedjünk, hogy üdvözüljünk” hozatnak. A további eredmény volt: „sokan megkeresztelkedtek és állhatatosak maradtak”. Foglalatosak valának az apostolok tanaiban. A felébredett sok, de kevés az állhatatos. Mily nagy örömünk van, midőn oly szép számmal térnek az Úrhoz, de sokszor ez eltűnik, mint az álom. De a hol a Szentlélek működik, ott állhatatosak a megtértek, jól begyökerezve, „állandóan megmaradnak az apostolok tanaiban”. A megtérteknél volt azután „feltűnő bőkezűség”. A hivők összes vagyonukat egy közös alapba tették össze. Akkor szemmel volt látható, hogy arany, ezüst, s mindenek az Úré lett. A Szentlélek működésekor árvák s özvegyek részére sürgős felhívásokat tenni felesleges, nem kell térdre hullva hittérítésre kéregetni az oly vidékek számára, melyek pénzhiány végett munkás nélkül vannak. Hol kegyelemben van bőség, ott pénzben sincs szükség”. Ha a Szentlélek jő, a vagyonosak átengedik jószágaikat az Úrnak, a szegények gazdagok, s a gazdagok boldogok lesznek. Nem szükséges persellyel jönni, ha a sebesen zúgó szél hallatszik, s a mennyei tűz, mely felgyújtja minden szívben a szeretetet. Továbbá volt náluk „állandó” öröm, „esznek vala nagy örömmel és tiszta szívvel”. A Szentlélek jelenlétekor minden városok között Jeruzsálem volt a legboldogabb, a tanítványok énekeltek kora reggeltől késő estig. A templom megtelt s visszhangzott a Sion hegyén egykor megvettetett galileusok énekeitől. Telve voltak örömmel s dicsérettel. Lehet, hogy némelyek felkiáltottak: Halleluja! Dicsőség az Istennek! Nem is lehetne csodálkozni, ha minden illem ellen cselekedtek volna. Víg örömben voltak, jó kedvvel, hogy ne ugrándozhattak volna. Mi persze ma tanítás közben soha se mondjuk: „Halleluja!”, vagy „Ámen”, mivel oly hidegek lettünk, hogy az istentiszteletet valami módon megzavarni ilyesmivel nem akarjuk, de megtörténhetne az, ha telve lennénk örömmel s dicsérettel. Oh, mi könnyelműek leltünk s elvesztettük a Szentlelket. Bár áldana meg bennünket Isten ily szent buzgalommal. Bár jönne most egy „sebesen zúgó szél”, mely a folyamokat mozgásba hozná és megfordítaná a mi testvéreink hajóit, kik oly nyugodtan állanak horgonyon. Oh bár hullana ismét tűz az égből, mely felébresztené a legérzéketlenebbet is. Ez a könnyelműségnek is biztos gyógyszere. Ha égő szikra esik valaki keblébe, érzi, s ha Isten igéje esik valaki szívébe, azt is érzi. Esék tűz a tanítványokra és azután mindenekre! Végezetre olvassuk: „Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet azokból, a kik üdvezülendők valának. Megtérések s felvételek minden napon történtek. Istennek Szentlelke tudjuk, hogy kész és most is oly hatalmasan működhet, mint akkor. Kérünk tégedet ó Szentlélek, működj köztünk mostan is. Törj össze minden gátot, mely hatalmadnak ellent áll.
Óh, Szentlélek! Döntsd el! Döntsd el! Oh, szent tűz eméssz fel minden akadályt és adj nékünk lángoló szíveket és tüzes nyelveket, ha általad hirdetjük Jézus engesztelő halálát és ő benne az üdvöt mindeneknek Ámen!