Spurgeon, Charles

Szeretett barátaim, ezek a mi Urunknak legemlékezetesebb megjelenései az Ő tanítványai között, minekutána Ő halálból feltámadott. Ezen megjelenések mindegyikének megvan a maga sajátsága. Most ezen alkalommal nem mutathatom fel azon különböző színezeteket, melyek feltámadott Urunk többszöri megjelenéseit jelölték. Az épen előttünk levőt mondhatjuk a legteljesebb és legmeggondoltabbnak minden megjelenések között, ez gazdagabb mint bármelyik is „csalhatatlan bizonyítékokban.” Gondoljátok meg csak, hogy épen azon a napon történt, melyen Urunk a halálból feltámadott és hogy ez egy hosszú és megjelenésekkel teljes napnak a záradékát képezte. Ez a párbeszédek sorozatának összefoglalása volt, mely párbeszédek mindegyike Urunk feltámadásának bizonyítékául történt. Ott volt az üres sír és az abban hátrahagyott lepedők, a hely, hol az Úr feküdt, szabados volt mindenek részére, kik azt megtekinteni akarták, mert ama nagy kő, mely megpecsételve és őrizve volt el lett hengerítve a koporsó szájáról. Már az magában véve is egy igen nyomatékos bizonyság volt. Ezentúl még ott voltak a szent asszonyok és angyali megjelenést láttak, a kik nékik azt mondották, hogy Ő él. Magdaléna pedig egy különös párbeszédről beszélhetett örömmel, melyet ő a feltámadott Úrral folytatott, Péter és János ott voltak az üres sírnál és magok utánanéztek jól a dolognak. Azon tudatás híreszteltetett, hogy feltámadott az Úr bizonnyal és megláttatott Simontól.” (Lk.24,34) Ez különös volt, hogy Ő Simonnak megjelent, mert a tanítványok tudták az Ő fájdalmát, a midőn Simon Urát megtagadta és ez a Simonnak való megjelenés, nékik különösen jellemzőnek látszott lenni, ez előttük valóban nagyon hasonlított a mi Urunk szokott eljárásaihoz.
Ezen (szerintük) zavaros hírek arra indították Őket, hogy össze gyülekezzenek. A tizenegy tanítvány összejött, a mint én gondolom egy közös vacsorára, mert Márk evangyélista úgy adja elő, hogy az Úr megjelenté magát, mikor ők tizenegyen együtt ülnének. (Mk.16,14.) Már nagyon késő lehetett, de nem könnyen váltak el egymástól, tehát egész éjfélig együtt maradtak. Midőn az asztalnál ülnek, bejön két testvér hozzájuk, a kik naplementekor Emmausból visszasiettek. Ezek hogy megérkeztek, azonnal elkezdték beszélni, hogyan adta magát egy idegennek látszó ember melléjük, midőn ők Jeruzsálemből hazafelé mentek, a ki velük úgy beszélgetett, hogy az ő szívök gerjedezett és végül, midőn útjokat befejezték megismertette magát velük a kenyér megszegésénél. Ők azt állították, hogy az az Úr volt, a ki nékik úgy megjelent és habár az éjszakát Emmausban szándékoztak is tölteni, mégis visszasiettek, hogy ezen csodálatos hírt a tizenegy tanítványnak megvigyék. Így szaporodtak a bizonyítékok nagy gyorsasággal. Mindig világosabbá lett, hogy az Úr Jézus valóban feltámadt a halálból. De a kételkedők még nem voltak meggyőződve, mert Márk evangyélista azt mondja: „Azután pedig idegen ábrázatban megjelenék kettőnek ő közülük, mikor útra indulván mezőre mennének. Azok is elmenének és tudtokra adák a többinek, kik azoknak is nem hívének.” (Mk.16,12-13)
Minden egy pontra vonatkozott: a közöttük levő hitetlenek sarokba lettek szorítva. Vagy kételkedniük kellett a Magdaléna és a többi szent asszonyok igazságos nyilatkozataik felett, a Simon tudatását is kérdésesnek kellett hogy gondolják. A most újonnan megérkezett és hírt hozó két testvért is el kellett bizonyítékaikkal egyben utasítaniok és az elbeszéléseket valami csábításnak gondolni, vagy pedig hinniek kellett, hogy Jézus él, habár látták is őt a keresztfán meghalni. Ezen pillanatban a legnagyobb bizonyíték lett szemeik elé állítva, mert megálla maga Jézus ő közöttük. Az ajtók be voltak zárva, de minden akadályok dacára az Úr gyülekezetükben jelen volt közöttök. Annak jelenlétében, kinek szeretetteljes mosolya szíveiket felmelegítette, fel kellett olvadni hitetlenségöknek és egészen eltűnni. Jézus kinyilvánította magát közöttök elevenségének és szeretetének teljes melegében és érthetővé tette nékik, hogy senki más, mint épen Ő van közöttük jelen és hogy azt az Írás is mondja nékik, hogy ennek így kell megtörténni. Ők rest szívűek voltak, mindazoknak elhívésére, melyeket a Próféták Ő róla mondottak, de az Úr oda hozta őket bizalmas társalgása által, hogy azok felöl mostan meggyőződtek. Óh, vajha hasonló módon eloszlatná nekünk is minden kétely és félelmeinket!
Testvérek, habár mi nem is voltunk azon összejövetelnél jelen, mindazáltal sok hasznot nyerhetünk abból, hogy ha azt részletenként megvizsgáljuk és szívünkből óhajtjuk, hogy a testben megjelent élet igét lélekben szemlélhessük és megtapogathassuk. Óh, vajha mindnyájan megtanulhatnánk a mit Jézus velünk tanítani akar és helyünket így elfoglalhatnánk lélekben a választottaknak gyülekezetében!
Urunknak ezen csodálatos megjelenésében az Ő Apostolai között három félét veszek észre, melyek méltók arra, hogy ezen órában a pontos megfigyelés tárgyává tegyük. Ezen esemény mutatja nekünk Urunk feltámadásának bizonyosságait, másodszor egy kevéssé felmutatja feltámadott Mesterük jellemvonásait; és harmadszor néhány tanúságos intelmeket ád saját feltámadásunk természetéről, hogy ha azt elérhetjük. Óh, vajha méltókká tétethetnénk az igazak feltámadásokra!
Legelőször is tekintsük meg Urunk feltámadásának bizonyosságát. Gyakran állítottuk már azt és most újból azt mondjuk, hogy a történelem terén egy tény sincs jobban bebizonyulva, mint a Jézus Krisztusnak halálból való feltámadása. A tényeknek azon sokasága, mely minden emberektől mint történetileg elfogadott tekintetik, tizedrészben sincs oly biztosan kinyilvánulva, mint épen ezen tény. Ezt nem tagadhatja senki, a ki csak hajlandó felebarátja bizonyságtételének csak a legcsekélyebb fontosságot is tulajdonítani, hogy Jézus, ki a kereszten meghalt és az Arimathiai József sírjába eltemettetett, a halálból határozottan feltámadott.
Figyeljétek meg csak, midőn ezen személyiség a házban megjelent annak első jele, hogy ez valóban az Úr Jézus az Ő beszédje volt. A tanítványok legelőször a hallás bizonyságát nyerték, Ő ugyanazon beszédet gyakorolta. Nem tüntette Ő fel magát azonnal midőn beszélt. Ő sohasem volt néma és egész természetes, hogy a nagy tanító és barát azonnal követőit üdvözölte, a kiktől olyan fájdalmas úton s módon lett elválasztva. Első hangjai azon felbátorító szavakat hívhatták vissza, melyekkel utolsó beszédjét bezárta. Ők megismerhették azon kedves hangzású szavakat.
Gondolom, hogy annak hangja és szabálya édes és mennyei melódiával gazdag volt. Tökéletes hang, csakis a tökéletes embernek adatott. Annak már puszta hangja füleiken át teljes meggyőződést sugároztathatott szíveikbe, örömhévvel, hogy ha a hitetlenségben megfagyva nem lettek volna. „Soha ember úgy nem szólott mint ez az ember.” Már csak beszédjéről felismerhették volna őt, úgy a hangok, mint szinte a beszéd formája, a Názáreti Jézus beszéd sajátsága volt.
Mit Urunk mondott egészen és teljesen az Ő szokott módja szerint mondotta azt. Az az Ő előbbi beszédjéből egy darab volt. Az utolsó hangok között, melyek még a tanítványok füleibe hangzottak, ott voltak eme szavak: „Békességet hagyok nektek, amaz én békességemet adom nektek, nem úgy adom én nektek mint a világ adja” és mostan határozottan ugyan annak kellett lenni, a melyekkel a vigasztaló üdvözletet, vagy köszöntést megkezdi: „békesség néktek.” Az Úr úgy nézett ki és úgy cselekedett, mint a kinek magának békessége van és másoknak is óhajt osztogatni. A hang, mely a békét kimondotta alkalmas volt arra, hogy azt létre is hozza. Ő békeszerző és béke adó volt és ezen jelek őket teljes meggyőződéshez hozhatlak, hogy Ő benne drága Elöljárójukat felismerjék.
Nem gondoljátok-e, hogy az is közelebb vitte őket a meggyőződéshez, mikor elkezdte őket dorgálni és pedig oly gyengéden, hogy senki más Ő kívüle azt nem tehette-volna úgy? Mily nyájas volt hangja midőn monda: „Miért háborodtatok meg és miért jönnek olyan gondolatok szívetekbe?” Urunk szemrehányásai vigaszteljesek voltak egy szokatlan alakban. Avagy ez alkalommal tett szemrehányásai nem emlékezetbe hozhatták-e a Galileai tengeren egy alkalommal tanítványaihoz intézett kérdését, midőn hozzájuk így szólott: „Mit féltek, óh, kicsiny hitűek? Avagy nem gondolhattak-e arra, mikor hozzájuk közeledett a víz felületén és ők gondolták valami kísértetnek lenni, így félelmükben kiáltoztak, Ő pedig e szavakkal szólt hozzájok: „Bátorságosok legyetek, én vagyok, ne féljetek!” Határozottan emlékezhettek volna ők mindezekre és bizonyosak lehettek volna a felöl, hogy ez az ő Uruk, hogy ha lelkök gyászba borulva nem lett volna. Urunk hibájokat soha el nem hallgatta, hanem rendre utasította őket. Soha tévedésöket el nem nézte, azon hamis elnéző hajlammal, mely a bűnt eltűri saját kényelméért, hanem hű igazi szeretettel felmutatta hibáikat, és mostan is, midőn őket hasonló módon megintette, látniok kellett, hogy Ő nem más mint az Ő Urok. Ah! Mily lassan hal ki a hitetlenség.
Midőn Jézus végül elkezdett velük beszélni Mózestől a Prófétáktól és a Zsoltárokból, az nagyon kedves volt előttük. Ekkor inthetett volna a tizenegy tanítvány egy másnak, vagy súghatta volna egyik a másiknak: „Az Úr ez!” Jézus, élete végső napjaiban folyton csak az írásokra hivatkozott, melyek Ő benne teljesültek és ezen összejövetelnél is ismételte előbbi tanait. Ez határozottan nem más, mint az, ki mindenkor Atyja akaratát hirdette és folyton csak a Szentlelket dicsőítette, ki által a szentírások az embereknek kiszolgáltattak. Így adott az Úr hangjával épen úgy, mint szövegével világos jeleket önmagáról, hogy Ő maga van jelen, a ki csak hirtelen a kis gyülekezetet meglátogatta.
Óhajtanám figyelmeteket arra irányítani, hogy ezen bizonyság annál jobb volt, mivel ők látszólag ugyanazon emberek maradtak, akik azelőtt voltak. „Megrémültek és elálmélkodtak, állítván, hogy valami lelket látnának, e szerint épen azt tették, a mit annak előtte sok idővel a galileai tengeren lettek, mikor a vízen hozzájuk közelgett. Az Úr halála és megjelenése közötti időben semmi változás nem történt velük, vagy rajtok. Még nem történt arra nézve semmi, hogy ők az ilyen gondolatból kimeneküljenek. A Szentlélek még nem adatott, azért mindazon nagy események, melyekről az utolsó vacsora alkalmával hallottak, úgyszinte a melyeket a Getsemáné kertben és a kereszt alatt szemléltek, nem gyakorolhattak teljes hatást reájok. Még mindig gyermekiesek és hitetlenek voltak. Tehát ugyanazon emberek, ugyanazon személyre tekintenek és rendes helyzetökben vannak, ez egy erős bizonyítéka az ő drága Urok megismerésének. Nem a lelkesedéstől ragadtattak el és nem rajongástól lettek a magasba emelve, még csak a Szentlélektől sem emeltettek valami rendkívüli helyzetbe, hanem még épen olyan rest szívűek és félelmesek, mint a milyenek mindenkor voltak. Hogy ha meggyőződtek arról, hogy az Úr Jézus feltámadt a halálból, úgy biztosak lehettek afelől, hogy annak úgy kell lenni. Hogy ha kimentek a feltámadást hirdetni és azért még életöket is készek voltak áldozni, bizonyosak lehettek abban, hogy bizonyságtételök igaz, mert ők nem olyan fajta emberek, kik magokat megcsalni hagyják. Napjainkban szoktak beszélni bizonyos csodákról, mintha azok a hitnek csudái volnának, de ezek a beszédek rendesen olyanoktól származnak, kiknek részrehajlatlanságok nagyon kétes, könnyen hivő emberektől, a kik rendesen azt látják, a mit látni óhajtanak. Ismerek több olyan hű embereket, a kik szándékosan nem akarnak másokat megcsalni, de mindazáltal némely dolgokban rendkívüli megbízhatatlanok, mivel lelkesültségöknél fogva folyton megcsalattatnak. Minden csoda-házaló (csodás eszményeket árusító) vevőt remélhetne ő bennök találni, mivel nagy ízlésük van a csodára méltó események iránt. Az ilyen emberek bizonyságtételüknek nincsen semmi értéke a tizenegy tanítvánnyal összehasonlítva, kik látszólag épen ellentétei voltak a könnyen hivő és felizgatható embereknek. Az apostolok a legkomolyabban megvizsgálták a tényeket és az igazságnak csak komoly meggyőződés után adtak helyet. Nem akarom a tanítványok hitetlenségét menteni, de azt állítom, hogy bizonyságtételeikre annyival is inkább nagy súlyt fektethetünk, mivel az komoly megpróbálásnak az eredménye volt. Ezen apostoloknak kellett leginkább a feltámadás bizonyságainak lenni és ez a mi biztonságunkat kétszeresen bizonyossá, azaz szilárddá teszi, ha látjuk, hogy milyen meggondolt léptekkel közelednek az ő következtetésükhöz. Ők olyan emberek voltak mint mi, csakhogy talán egy kissé kevésbé hajlandók arra. hogy magokat, megcsalni hagyják, nagyon megható, meggyőződhető bizonyságokat kívántak és ők magok lettek azokká. Azután bátran hirdették, hogy az ő megfeszíttetett Urok a halálból tényleg feltámadt.
Ennyire már a beszédből fülök hallása folytán bizonyságot nyertek, a mi nem valami gyönge és inogó bizonyság, de most a szemmel látott bizonyságot is meg kellett nyerniük, amennyiben a Megváltó mondja néki: „Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, mert én vagyok”. És mikor ezeket mondotta volna, megmutatá nékik kezeit és lábait”. János mondja, hogy az Ő „oldalát” is, a mit ő különösen megfigyeli, mivel látta midőn oldalát dárdával megöklelték és abból azonnal víz és vér folyt. Látniok kellett a szent testet, mely a halált szenvedte és azonosítaniok. A szegek helyei láthatók voltak, épen úgy a kezein, melyek előttük kitárva voltak, mint a lábain, melyeket leereszkedő Urok vizsgáló tekintetüknek egészen átengedett. Oldalában ott volt a dárda szúrásnak a helye és ezt az Úr Jézus egész kegyteljesen felmutatta nékiek, mint később Tamásnak még teljesebben, amidőn mondotta: „Hozd ide a te kezedet és bocsásd az én oldalamba”. Ezek voltak az Úr Jézusnak ismertető jelei, mely által az Ő azonossága hitelessé tétetett. Azonkívül még az Ő egész alakja előttük volt a tanítványoknak, az ő egész emberi termete, melyről őt megismerhették. Testének megdicsőülése, mely bizonyos értelemben határozottan meg volt mindazáltal annyira el volt takarva, hogy az előbbenivel való hasonlatosságot megtartotta. Észrevehették ugyan a tanítványok, hogy az Úr a fájdalmaknak, gyengeségeknek és a mi halandóságunknak többé nincs alája vettetve, máskülönben sebei nem gyógyultak volna meg olyan hamar, de mindazáltal maradtak meg bizonyos ismertető jelek, melyekről megismerték határozottan, hogy Ő Jézus és nem más valaki. Ő úgy nézett ki, mint egy bárány, mely megöletett: az Ember fiának jeleit hordozta kezein, lábain és oldalán. A tanítványok vizsgálódása az Úron nem valami futólagos megpillantás volt, hanem egy komoly és alapos megpróbálás, mert János így írja az ő 1-ső levelében: „Kit a mi szemeinkkel láttunk, kire néztünk és kit a mi kezeink tapasztaltak az életnek beszédéről” (1Jn.1,1) Ez egy hosszabb megtekintésre mutat és egy olyanra szólította fel az Úr a tanítványokat. Így nem tévedhettek, hogy ha a sebhelyeknek megtekintése is meg lett nékik engedve, melyek az Ő azonosságát igazolták. Ugyanazon test volt az és megismerték őt teljesen mint Urokat, habár kétség nélkül nagy változás is történt rajta mióta a keresztfáról levétetett.
Továbbá, hogy egész bizonyosak legyenek, felszólította az Úr őket, hogy a megilletés vagy érintés bizonyságát is szerezzék meg magoknak. „Felszólította őket egy alapos megvizsgálásra, a melytől azt hiszem, közülök sokan visszarettentek. Mondotta: „Tapogassatok meg engemet és lássátok; mert a léleknek nincsen húsa és csontja, a mint látjátok, hogy nékem vagyon.” A Megváltónak meg volt arra nézve az alapos oka, hogy így szólott: „A léleknek nincsen húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem vagyon.” A Megváltó nemcsak egy látszólagos testet vett fel az Ő testében épen úgy megvolt a hús és csont mint annak előtte. Ő nemcsak az alakot vette fel, miképpen azt az Angyalok teszik, midőn az embereknek megjelennek. Nem, az Ő teste valóságos volt, melyet meg lehetett fogni. „Tapogassatok meg engemet, mert én vagyok.” Akarta, hogy megnézzék és meggyőződjenek róla, hogy Ő néki teste és csontja van, a mi a léleknek nincsen.
Krisztus testében feltalálhatók voltak az emberi testnek valóságos alkatrészei, a mely testben a tizenegy tanítvány között állott. Jézus monda: „Tapogassatok meg engemet és lássátok.”
Ezzel az Úr az Apostoloknak nemcsak azonosságát, hanem az Ő lényeges testi létét is bebizonyította. Akarta, hogy lássák és meggyőződjenek róla, miszerint Ő ember, kinek húsa és csontja van, nem pedig légszerű és lényegtelen szellem. Ennek bizonyos értelemben a feltámadás tanát kellett kinyilvánítani, a mely nagyon is világos. Néhány évvel ezelőtt Istennek egy olyan szolgája temetésén vettem részt, a kit én sokra becsültem. A kápolnában egy bizonyos nagy hírben álló hittudor tartott beszédet, melyben ő elköltözött barátjának állapotát rajzolta. Ő mondotta, hogy az nincsen a koporsóban, tényleg ott ő belőle semmi sincs. Ezt hallani nékem nagyon fájt, mert, hogy ha az úgy lett volna, úgy tudatlanul gyászoltam volna én egy olyan holt test felett, mely semmi viszonyban nem volna az én elköltözött barátommal. A prédikátor tovább ment és kezdte rajzolni, hogy milyen módon ment fel mennybe az elköltözött férfiú a halál pillanatában, amennyiben lelke egy olyan testet öltözött fel, melyben a levegőn áthatolt. Hittem én azt, hogy barátom a mennyben van, de azt nem, hogy ottan ő testben van. Azt tudtam, hogy barátomnak teste a koporsóban van és hittem, hogy ő a sírba tétetett és reménylettem, hogy majd az Úr ismét eljövetelekor a sírból újra fel fog támadni. Azt nem tudtam hinni, hogy barátom egy valóságos testet nyert és abban létezik egy második, bőrrel borított testben öltözködött, de még most sem hiszem azt, habár azt szónok bebizonyítani igyekezett volna. Én hiszem a halottaknak feltámadását. De ugyanazon testnek feltámadását várom, a mely eltemettetett. Igaz, hogy miként a mag virággá fejlődik, úgy az eltemetett test is csak a csira, melyből a lelki lest fejlődni fog, mindazáltal az nem egy második test fog lenni, hanem a mi az azonosságot illeti, ugyanazon test. Nem akarok harcba vagy vitába bocsátkozni a test parányaira nézve és tagadni sem akarom, hogy testünknek részei a növényéhez hasonló átváltozásoknak lesznek kitéve és egy jótányira sem ragaszkodom a test parányainak azonosságához, de, hogy ha legkisebb részecske sem lesz ezen anyagból, mindazáltal az azonosság megmaradhat és meg is kell maradnia, hogy ha bibliám szavai szerint történik. Az én testem ma is ugyanaz, a melyben ezelőtt 20 évvel voltam, mégis különböznek ma minden részecskéi amattól. Éppen úgy azon test, mely a sírba tétetik és az a mely onnan feltámasztatik, nem két, hanem egy és ugyanazon test. A szentek Urok eljövetelekor nem testöktől megfosztatott szellemekké lesznek, de nem is hirtelen teremtett más testet nyernek, hanem az ő egész emberiségök ismét helyre állíttatik és vég nélküli üdvösséget élvez. Jól mondotta az öreg pátriárka: „Ebben a testben meglátom az Istent.” (Jób.19,25) Aki az Úr Jézust feltámasztotta, minket is feltámaszt az Úr Jézussal. Nem láthatom, hogy miben különbözne az Úr Jézusnak tana a Plató vagy más bölcsek tanaiból, hogy ha az nem olyan tan, mely ugyanezen testre vonatkozik.
A lélek halhatatlansága mint igazság el volt fogadva és ismerve, már mielőtt a keresztyéni hit prédikáltatott volna, mert homályosan a természetnél is észrevehető, de a testnek feltámadása egy megjelenés, mely a keresztyénségnek sajátságos tana, mely felett a világ bölcsei természetesen nevetnek és gúnyolódnak, a melyet azonban a keresztyén férfiaknak nem kellene félre tenni. A testnek, mely eltemettetik, ismét fel kell támadni. Igaz, hogy elvettetik természeti test és egy lelki test fog feltámadni, de az egy valóságos test fog lenni és ugyanaz, a mely eltemettetett, fog feltámadni. Igaz, hogy erőtlenségben vettetik el, feltámad pedig hatalommal, de ugyanazon test fog feltámadni. Igaz, hogy: elvettetik erőtelen test, feltámasztatik hatalmas, elvettetik rothadandó test, feltámasztatik rothadatlan, de mindenesetre ugyanazon test, habár dicsően átváltozott is.
Úgyszinte anyagi szerekből áll, mert hiszen Megváltónk teste is anyagi szerekből állt, mivel monda: „Tapogassatok meg engemet és lássatok; mert a léleknek nincsen húsa és csontja, a mint látjátok hogy nékem vagyon.” És hogy még jobban is megerősíthesse tanítványainak hitöket és bebizonyíthassa előttük, hogy Uroknak valóságos teste van, nem pedig csak annak valami üres formája, ismét egy másik bizonyítékot adott nékik azzal, hogy egészséges értelmükre hivatkozott. Monda: „Vagyon-e itt valami ennetek való? Ők pedig adának néki egy darab sült halat és valami lépes mézet, melyeket elvőn és előttük evék.” Ez egy rendkívüli bizonyítéka volt az a kétségtelen feltámadásának. Tényleg valóban ott állott közöttük azon férfiú ki a keresztfán meghalt és eltemettetett.
Tartsuk szem előtt ezt és örvendezzünk. Urunknak ezen feltámadása teljesen bizonyos dolog, mert ha ezt félre teszitek, úgy az evangyéliumot egészen és teljesen elvetettétek. „Hogy ha Ő fel nem támadott a halálból, hiába való kétség nélkül a mi prédikálásunk, hiába való a ti hitetek is; még a ti bűneitekben vagytok.” (1Kor.15,14-17) A megigazulás a Krisztus halálból való feltámadásával nyeri megpecsételtetését, hogy Ő a haláltól megszabadult és egy dicső életre feltámadott. Ezek Istentől adatott jelek, a nagy helyettesítő munka elfogadására nézve és mindazoknak megigazulásokra, kikért a megbékéltetést elvégezte.
Megjegyzendő, hogy ez a mi nagy és örvendetes reményünk mindazok felöl, a kik elaludtak. Hiszen ha Krisztus fel nem támadott, úgy örökre eltemettétek azokat. Azok eltűntek szemeitek elöl és soha társaságotokban nem lehetnek, hogy ha Krisztus a halálból fel nem támadott, mert az apostol azoknak feltámadásokat, a kik a Krisztusban elaludtak, és a kik ő benne élnek, a Krisztus feltámadásán mint sarokon mozgatja és forgatja mindenkor. Nem tartom szükségesnek azokat vigasztalni, kik olyanok felett gyászolnak, a kik Krisztusban elaludtak, nem, azokat az elköltözöttek lelki állapota tekintetében nem kell vigasztaln, mert tudjuk, hogy azok örökké az Úrnál vannak, azért további vigaszra nincsen ott szükség. Az egyetlen ügy, melyben vigaszra van szükség, ez a szegény test, melyet mi egykor annyira szerettünk és mostan a hideg földnek kell adnunk. A feltámadás úgy fog közbelépni, mint egy végső eltörlése mindannak, a mit a halál cselekedett.
Visszajönnek az ellenségnek földéből. Az írás mondja: „Megelevenednek a te halottaid az én testemmel egybe feltámadnak”. (Ézs.26,19) Hogyha a Krisztus feltámadását kétségbe vonjuk, úgy egész hitünk kérdésessé és kétségessé válik, és ha azok, a kik a Krisztusban elaludtak, elvesztek, mi is épen csak ott vagyunk, a hol a népek voltak, míg Krisztus ezen isteni igazságot napfényre nem hozta. De mivel mi az Úr Jézus feltámadásában bizonyosak vagyunk, így kiálthatunk fel az apostollal: „Halál, hol vagyon a te diadalmad? Koporsó, hol vagyon a te fullánkod?”
Akartok-é követni, hogy ha másodszor egész röviden felmutatom előttetek a mi
Urunk jellemvonásait, minekutána a halálból feltámadott.
Micsoda ő most, minekutána a halált ott hagyta és vele együtt mindazt, a mi ahhoz tartozott? Micsoda ő most, minekutána többé nem éhezik és nem szomjúhozik? Ő
éppen az, a ki szokott lenni, valóban ő határozottan és teljesen az, a ki volt mert ő „tegnap és ma és mindörökké is ugyanaz”.
Legelőször is figyeljétek meg, hogy Krisztusnak ezen megjelenése tanítja, hogy ő még mindig az, a ki az övéinek szívükbe békét akar teremteni. Mielőtt magát egészen felmutatta volna már hangoztatta: „Békesség nektek”. Szerelmeseim, feltámadott Megváltótok akarja, hogy boldogok legyetek. Midőn még e földön volt, monda: „Ne háborodjék meg a ti szívetek”, ma is ugyanezen szavait intézi hozzátok. Ő nem örül az övéi nyomorán. Akarná inkább, hogy az ő öröme azokban maradna, hogy azoknak örömök teljes lenne. Ő parancsolja nektek, hogy benne örüljetek mindenkor. Ő ma reggel is gyengéden súgja nektek, mialatt székeitekben ültök: „Békesség nektek”. Gyengéd, szorgalmas ápolását nyitjának legcsekélyebb tagjától sem vonja meg, akarja mindegyiket a kies vízre vinni és gyönyörű szép mezőn legeltetni.
Továbbá figyeljük meg, hogy feltámadásával sem hagyta el azon szokását, hogy a hitetlenséget dorgálja és a hitet erősítse, bátorítsa, mert mihelyt feltámadott és tanítványaihoz szólott, azonnal azt kérdezte tőlük: „Miért háborodtatok meg és miért jőnek szíveitekbe vetekedések? Ő szereti, ha benne hisztek és nyugodtak vagytok. Találhattok-é valaha egy olyan alkalmat, szerelmeseim, a hol az Úr Jézus a kételyt erősítette, vagy az embereket bizonytalanságban hagyta volna? A hitetlenségnek apostolaival manapság mindenütt találkozhatunk és ők azt képzelik, hogy azzal isteni szolgálatot végeznek, hogy ha azt terjesztik a mit ők „tisztességes kételynek” neveznek. Ez minden örömnek a halála! Minden békének megölő mérge! Megváltónk azt nem tette. Ő akarta, hogy mindenáron megmeneküljenek az ő gyermekei kételyeiktől. „Tapogassatok meg engemet”, monda. Nagyon messze ment, midőn ezen szavakat mondotta, de inkább szerette, hogy az övéi megtapogassák, mintsem, hogy kételkedők maradjanak! Tulajdonképpen mondhatnánk, hogy nem volt illedelmes az, hogy őt megtapogassák. Nem mondotta-é már valakinek, hogy: „Ne illess engemet?” (Jn.20,17) De a mi közönséges alkalommal nincs megengedve és illetlen dolog volna, ha a szükség úgy kívánja, megtörténhetik. Hogy kételyeket elűzze, az ő feltámadására nézve, szükséges volt, hogy azok őt érintsék, azért mondja nékik, hogy cselekedjék azt. Ó szerelmeseim, ti, kik nyugtalanok vagytok és bizonyos gondolatoktól kínoztattok, azért bizalmatlanságotok következtében a vallásban vigaszt nem találhattok. Uratok akarja, hogy hozzá egész közel jöjjetek és evangyéliumát minden próbára kitegyétek, ami csak benneteket kielégíthet és megnyugtathat. Ő nem tűrheti azt, hogy kételkedjetek. Nyájasan szól, mondván: „Óh, kicsinyhitű, miért kételkedel?”
Még e pillanatban is akar benneteket felbátorítani, hogy megkóstolhassátok és lássátok, mely igen jó legyen az Úr. Akarná, hogy az Ő vallásának valódiságában hinnétek és hogy őt éreznétek és tapasztalnátok. Bízzatok hát benne, miképpen a gyermek édes anyjában bízik és semmi félelmet nem ismer.
Figyeljétek meg azt is, hogy a Megváltó minekutána a halálból feltámadt és már az Ő dicsőségéből valamennyit magára vett, mindazáltal még mindig nagyon leereszkedő és bizalmas volt az övéi iránt. Megmutatta nékik kezeit és lábait és monda: „Tapogassatok meg engemet és lássátok!’ Földi életében, azaz szenvedései előtt szabadon társalgott tanítványaival, semmi külső méltóság nem tartotta őt azoktól vissza. Urok és Mesterük volt, mégis megmosta lábaikat. A Magasságos fia volt, de azért olyan volt közöttük mint szolga. Mondá: „Engedjétek, hogy jöjjenek hozzám a kis gyermekek.” Ő még ma is az, a ki volt.
Hogy ha csak egy kicsiny gyermek vagy Gyenge szeretetedet mutathatod. Félelmes lélek, hűségét nézd s csodáld!
A legkisebb gyermek is szeretheti anyját.
Habár a magas mennyben uralkodik is, de legfőbb öröme az emberekben van még mindig. Még mindig megengedi, sőt akarja, hogy lábaihoz üljünk, még azt is, hogy fejünket keblére hajtsuk. Jézus akarja, hogy nyomorainkat és fájdalmainkat előtte kiöntsük, imáinkat meghallgatja, legyenek vagy kísérteteink, vagy kisebb fogyatkozásaink. Jézus még mindig testvérünk a nyomorban. Ő még mindig megjelenti magát az övéinek, a mit a világgal szemben nem teszen. Avagy nem világos és örvendetes-e látnunk mindezeket, hogy ha ezen tanítványai közötti megjelenése felett gondolkozunk?
A legközelebbi a mit megemlítenünk kell az, hogy a feltámadott Megváltó még mindig csodálatra méltó türelmes volt, épen úgy, mint annak előtte mindenkor. El tudta tűrni azoknak balgatagságukat és gyengeségüket, mert „mikor még nem hinnének az öröm miatt és csodálkoznának,” nem dorgálta őket. Ő az egyik és másik hitetlenség között különbséget tett és kinyilvánította azzal, hogy az olyan hitetlenség, mely a csodálkozásból keletkezik, nem annyira dorgálásra méltó, mint az előbbeni hitetlenség, mely a hitelre méltó bizonyságtételeket elvetette. A dorgálás vagy szemrehányás helyett bizonyítékkal szolgál nékik. Mondja: „Vagyon-e itt valami ennetek való?”, és elvevén egy darab sült halat és valami lépes mézet, előttük evék. Nem azért, mintha az eledelre szüksége lett volna. Teste ugyan vehetett be eledelt, de arra szüksége nem volt, melyel azt mutatta nékik, hogy ha tehetné, szeretné kételkedésüket minden tekintetben eloszlatni. Nagy türelme folytán mindent megtett, hogy bizalmatlanságoktól őket megmentse. Épen úgy van az ma is szerelmeseim, Jézus nem dorgál benneteket, hanem magához hív, hogy benne higgyetek. Igen, Ő meghív titeket, hogy vele ebédeljetek, (Jn.21,12.) hogy az Ő asztaláról táplálkozzatok. „Mert nem mindörökké feddődik és nem tartja meg mindörökké az Ő haragját” (Zsolt.103,9.), hanem nagy irgalmából egész más hangokat használ és bátorít benneteket, hogy benne bízzatok. Tudtok e még tőle távol maradni? Óh, ne tegyétek azt.
Figyeljétek meg, hogy Megváltónk, habár a halálból támadott is fel és ennélfogva bizonyos mértékben megdicsőülve volt, mindazáltal teljes társalgásba bocsátkozott az övéivel. Péter mondja, hogy vele ettek és ittak. Én, ezen beszédemben nem hivatkozok arra, hogy velük együtt ivott, de határozottan evett azon eledelből, a melyel épen rendelkeztek és ez a velük való társalgásának egy biztos és világos jele volt. Az együtt való étel és ital minden időben a legnyomatékosabb bizonyítéka volt a társalgásnak és egyesülésnek és nékem úgy tetszik, mintha a Megváltó mondaná: „Veletek ettem, mióta a sírból felkeltem, veletek ettem a tizenegy tanítvány által, a kik titeket helyettesítettek és példáztak. Ettem és érzek veletek és enni fogok mindaddig, míg majd együttesen ülünk a Bárány menyegzőjének vacsorájához. Aki megnyitja nékem az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő is én velem!’ (Jel.3,20) Igen az Úr Jézus még mindig csodálatos közel van és arra vár, hogy a velünk való társalgást a leghatározottabban bebizonyíthassa, a mennyire azt itten a gyöngykapukon kívül nyilvánítani lehet. Mily nagy örömére szolgálhat ez a mi lelkünknek.
Figyeljük meg azt is, hogy az Úr Jézus halálból való feltámadása után, az Írást épen olyan becsesnek tartotta, mint az Ő halála előtt. Már több alkalommal hivatkoztam arra, hogy Urunk mindig az írásra hivatkozott, és itten is, mintegy az előbbenieknek megkoronázásául mondá nékik, hogy: „szükség volt beteljesedniek mind azoknak, melyek megírattattak a Mózes törvényében, a Prófétáknál és a Zsoltárokban!” És megnyilatkoztató akkor az ő elméjeket, hogy értenék az írásokat. És mondá nékik: „Így vagyon megírva és így kellett szenvedni a Krisztusnak és feltámadni harmad napon.” Találkozzatok Jézussal, a hol akartok. Ő nem egyez meg azokkal, kik a szentírás tekintélyét csökkenteni akarják. „Meg vagyon írva”, az Ő fegyvere a sátánnal szemben és bizonyítéka a hitetlen és istentelen emberek ellenvetéseire. A jelen kor tudósai gúnyolják a bibliát és a kik az isteni szent igéket tiszteletben tartják, azokat biblia imádással vádolják, de ebben nem találnak semmi támaszt az Úr Jézus szavaiban vagy példájában. Soha az Úr Jézus szavaiban csak egyet sem találhatunk, mely az írást alacsonyította volna, hanem inkább minden időben nyilvánította azon kijelentett könyv minden jóta vagy legkisebb pontocskája tekintetében a tiszteletteljes vonatkozást. Mivel tehát Megváltónk, nemcsak az Ő halála előtt, hanem annak utána is nagy gondossággal ajánlotta az Írást, úgy mi is teljes igyekezetünkkel kerüljünk minden olyan tant, melyben a szentírás háttérbe szoríttatik. A bibliának kellene és kell még mindig, egyedül a mi vallásunkat képezni, tehát Isten segítségével nem akarunk ezen álláspontunktól csak egy collnyit sem eltérni.
Még egy, Megváltónk, minekutána a halálból feltámadt, kinyilvánította, hogy az emberek megmentését forró vággyal óhajtotta, mert ezen összejövetel alkalmával történt az, hogy tanítványaira lehele és mondá nékik: „Vegyetek Szentlelket!” (Jn.20,22.) a ki alkalmassá fogja őket tenni, kimenni a széles világra és az evangyéliomot minden teremtett emberi lénynek prédikálni. A hittérítés szelleme Krisztus szelleme, nemcsak annak, a ki meghalt, hogy megmentsen, hanem annak a ki minekutána megváltási művét teljesen elvégezte, azután be is ment az Ő nyugodalmába. Ápoljuk ezen szellemet, hogy ha a feltámadott Jézushoz akarunk hasonlítani.
Nem időzhetek tovább az előbbiek mellett, mivel figyelmeteket harmadszor azon tényre akarom irányítani, mely ezen elbeszélés által saját feltámadásunk természetére vettetik.
Legelőször is azt veszem ki szövegünkből, miszerint természetünk egész emberiségünk tökéletessé fog tétetni a mi Urunk és Megváltó Jézus Krisztusunk megjelenésekor, a midőn a halottak rothadatlanságban feltámadnak és mi a kik életben leszünk elváltozunk. Jézus nemcsak lelkünket, hanem testünket is megváltotta. „Avagy nem tudjátok-e, hogy ti az Istennek temploma vagytok és az Isten lelke lakozik ti bennetek?” (1Kor.3,16) Majd ha az Úr az Ő fogoly népét az ellenség földéből meg fogja szabadítani, akkor egy tagját sem fogja az ellenség hatalmában hagyni. A halál uralma teljesen meg fog törni a feltámadásnak nagy napján. A halál után egész a feltámadásig testnélküli szellemek leszünk, de a test felvételekor, azaz a test megváltatásakor teljes örökségünket meg fogjuk nyerni. Reméljük a teljes visszaállítást. Most a test meghal a bűnért, azért kell néki fájdalmakat szenvedni és megrothadni, de a lélek élet az igazságért (Róm.8,10), de a feltámadáskor a test is megelevenedik és a feltámadás épen az lesz a testre nézve, a mi az újjászületés volt a lélekre nézve. Így fog a mi emberiségünk a bűneset következményeitől teljesen megszabadulni. Tökéletes emberiség az, melyet Jézus a bűnből és a koporsóból ismét helyre állított és ez az Ő megjelenésének nagy napján fog velünk megtörténni.
Továbbá azt veszem ki a szövegből, hogy a feltámadásban egész lényünk békességgel teljes lesz. Jézus Krisztus nem mondotta volna: „Békesség nektek”, hogy ha ő benne egy mély békesség nem lelt volna. Ő békés és nyugodt volt. Sok békesség volt az ő egész életében, de feltámadása után békéje különösen látható. Nincsen többé harca a Farizeusokkal és Írástudókkal, senkivel e földön többé harca nincsen, minekutána feltámadott. Egy francia író könyvet írott az Úr feltámadása után e földön való időzéséről eme felirattal: „A Jézus Krisztus dicsőségben való élete”. Habár először tévedésbe vezető is ezen felirat, mindazáltal nem egészen téves, a mint látszik, mert munkája be volt végezve és harca véget ért, tehát Urunknak azon élete a dicsőségnek kezdete volt. Úgy lesz a mi életünk is, örök béke fog bennünket elárasztani és soha többé alá nem vettetünk a nyugtalanságnak, fájdalomnak, szükségnek és üldöztetéseknek. Végetlen és örömteljes nyugalma fog lenni testünknek, lelkünknek és elménknek az egész örökkévalóságban.
Ha feltámadunk, hazánkat a szentek társaságában fogjuk találni. Midőn Jézus Krisztus feltámadott, az első egybegyűlési hely a hova ment, azon ház volt, melyben tanítványai egybegyűlve voltak. Az első estélyét azokkal együtt töltötte, a kiket szeretett. Épen úgy fogjuk mi is, bárhol is vagyunk mostan, akkor majd a szentek társaságát keresni és megtalálni. Örömmel gondolok arra, hogy közületek a mennyben sokkal találkozni fogok, benneteket megismerlek és együtt fogunk társalogni. Nem óhajtanék ott a túlvilágban egy olyan társaságban időzni, a hol ismeretlen lényekkel kellene találkoznom. Az reám nézve nem lenne mennyország. Nem testvérek, mi csakhamar felismerjük ottan társainkat és örvendünk bennök és Urunkban. Ismeretlen lények között nem lehetne meg a valódi egység. Olyan emberekkel nem lehet közösségtek, a kiket nem ösmertek. Azért előttem nagyon világos, hogy a túlvilágban az egymással való összeköttetésünk azáltal lesz, hogy egymást újból megösmerjük és a mi mennyei testünk segítségünkre fog abban lenni, hogy egymást felösmerjük és egymással szent közösségben legyünk. Miképpen a feltámadott Krisztus utát ama ház felé veszi, hol a tizenegy tanítvány egybegyűlve van, azonképpen egy szent erő által megtaláljátok ti is az utat és eljuttok oda, hol Istennek minden szolgái végül összegyülekeznek. Akkor valóban odahaza leszünk és soha többé ki nem megyünk.
Továbbá látom, hogy azon a napon testünk hűségesen fog szolgálni lelkünknek. Mert tekintsétek meg Urunk testét. Midőn a halálból feltámad, akarja tanítványait meggyőződéshez hozni és az ő teste azonnal kész bebizonyító eszközül szolgálni, hogy nyilatkozata hitelesítve legyen. Húsa és csontja részére szöveg és prédikációul szolgál. „Tapogassatok meg engemet” – mondá ő – „és lássátok”. Ah, testvérek, bármit is cselekszünk az örök életben, nem fogunk ottan testünk által abban akadályoztatni, mint mostan. A test és a vér akadályoznak mostan bennünket, de a
,,test és a csont” ottan segítségünkre lesznek. Sokszor szeretnék beszélni, de fáj a fejem, vagy torkom szenved, vagy lábaim nem akarnak bírni, de a halálból való feltámadás után nem lesz az úgy. E földi életben ezer gyengeségek környeznek, de feltámadott testünk újonnan született természetünknek segítségére, fog lenni. Most egy természeti testünk van lelkünkhöz alkalmazva, de majd akkor lelki testünk fog lenni, minden óhajaink és kívánságaink mennyei lelkünkkel megegyezőek lesznek, és nem lesz okunk többé így kiáltani: ,,A lélek kész, de a test erőtelen.” Feltámadott testünkben annyi erő lesz, hogy a lélek legnemesebb célját vele elérheti. Nem jó lesz-é ez?
Azon a napon, szerelmeseim, midőn a halálból feltámadunk, a múltra vissza fogunk emlékezni. Nem tűnik-e elétek, hogy a feltámadott Megváltó mondja: „Ezek a beszédek, melyeket én néktek mondottam, a mikor még veletek voltam”. Ő nem felejtette el előbbi helyzetét. Hiszem, hogy igaza van Dr. Watts-nak, a midőn mondja: „örömmel és elragadtatással fogunk kezeink munkájára és lábaink fáradalmára vissza tekinteni”. Jóllehet ez igen csekélység, mert határozottan sokkal nagyobb örömet fogunk találni abban, hogyha Megváltónk kezei és lábai munkája mellett időzhetünk, mindazáltal vissza emlékezünk az egész útra, melyen bennünket Isten, a mi Urunk vezérlett és beszélgetünk arról együttesen. A mennyben reá fogunk emlékezni azon örömteljes vasárnapokra, melyeket itt e földön eltöltöttünk, a midőn szívünk gerjedezett, mert az Úr közöttünk volt. Mivel az Úr Jézus feltámadása után azon dolgokról beszél, melyeket földi életében tanítványainak megmondott, ebből láthatjuk, hogy a halál folyama nem olyan, mint ama meseszerű folyadék, melynek olyan hatása volt, hogy a ki abból ivott, múltját egészen elfelejtette.
Mi a szent emlékezeteknek ezrével fogunk feltámadni, melyek lelkünket gazdagítják. A halál reánk nézve nem feledékenység fog lenni, mert Jézusra nézve sem az volt. Sokkal inkább emlékezni fogunk Isten kegyelmének sokszoros nyilvánulásaira és arról fogunk beszélni a mennyeieknek.
Figyeljétek meg, hogy Urunk feltámadása után még mindig telve volt a szolgálatra kész szellemmel, azért bízott meg másokat is, hogy menjenek el a széles világra az evangyéliomot prédikálni, és adta nékik a Szent Lelket, ki őket azon munkájokban segítse. Hogy ha mi a halálból feltámadunk, telve leszünk mi is szolgálatrakész szellemmel. Hogy milyen kötelességeink fognak lenni az örökkévalóságban, az nincs mondva, mivel van elég teendőnk, hogy mostani feladatunknak megfelelhessünk, de határozottan meg leszünk tisztelve az irgalmasság feladatával és a szeretetnek munkájával, melyek mennyei lényünkkel teljesen megegyezők leszne, és nem kételkedem a felett, hogy legnagyobb örömünk az fog lenni, mialatt Urunk orcáját szemléljük, hogy ha néki összes tökéletes erőnkkel szolgálhatunk. Ő bennünket isteni dicsősége jövendő jelentéseinek nagy gazdaságához fog használni. Megtörténhetik, hogy más világkörülmények között épen azok lehetünk mi, mik az Angyalok e világra nézve voltak. De legyen bárhogy is, mi üdvünk és boldogságunk egy részét abban találjuk, hogy néki folyton szolgálhatunk, ki bennünket a halálból feltámasztott.
Ezzel elhagyom a tárgyat azon óhajjal, hogy bárcsak jobban kifejezhettem volna ezt.
Gondolkozzatok a felett, ha odahaza nyugodtan lesztek és adjátok hozzá még ezen gondolatokhoz azt, hogy mindabban részesülni fogtok, a mit a feltámadás tartalmaz. Segítsen a Szent Lélek benneteket, hogy ezen lényeges igazságokat személyesen megfoghassátok! Néktek, nektek magatoknak kell a halálból feltámadni. Ti fel fogtok támadni, azért ne féljetek meghalni. Hogyha hallgatóim között volnának olyanok, kiknek nem volna, részök a mi Urunk feltámadásában, azokat nagyon sajnálnám. Ó, barátom, mily rettenetes a veszteséged! Isten könyörüljön rajtad! Hogyha a Krisztus halálból való feltámadásában részed nincsen, úgy nem is fogsz az ő megdicsőült testéhez hasonlóan feltámadni. Hogyha fel nem támadsz itt ő vele, úgy a halálban maradsz és nem lehet más kilátásod, mint ,,az ítéletnek rettenetes várása és a tűznek lángja”. Ó tekints Jézusra, a Megváltóra! Ha reá tekintesz, csak úgy lehet egy boldog jövőd. Isten segítsen benneteket, hogy ezt azonnal megtehessétek, az ő drága nevéért! Ámen.

És mikor kiáltott volna nagy szóval Jézus mondá: Atyám a te kezeidbe teszem le az én lelkemet? És mikor ezeket mondotta, volna meghala.” (Luk. ev. 23, 46.)
Ezek Urunknak halála percén való szavai. „Atyám a te kezeidbe teszem le az én lelkemet.” Testvéreim már jobbat nem tehetek, mint az írásra hivatkozni, különösen pedig az imában annak szavait idézni. A legjobb ima az, mely Isten igéjével fűszerezett. Vajha minden beszédeink Isten igéjével volnának telve. Igyekezzünk erre jobban, jobban.
De most a szöveghez jövök, hogy arról egy rövid prédikációt tartsak. Legelőször is, ezen keresztről elhangzott utolsó szavakból a tanúságot vegyük ki magunknak, azután pedig a kötelességet gyakoroljuk és harmadszor az előjogokat élvezzük.
Vegyük ki a tanúságokat. Milyen tanúságok rejlenek a mi Urunk Jézus Krisztusnak ezen végső szavaiban? Isten az Ő Atyja és Isten a mi Atyánk. Ő ki maga mondotta: „Atyám,” nem mondja Ő magáért, hogy: „Mi Atyánk,” mert az Atya magasabb értelemben Krisztus Atyja, mint a mi Atyánk, de mindazáltal az épen olyan bizonyosan a mi Atyánk, mint az Ő Atyja, hogy ha mi Jézusban hiszünk. „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok, a Jézus Krisztusban való hit általi.” (Gal.3,26) Jézus így szólt Mária Magdalénához: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és s ti Istenetekhez.” (Jn.20,17.) Higgyétek azon tant, hogy Isten az Ő népének Atyja. A miképpen már figyelmeztettelek, azonképpen figyelmeztetlek most újból titeket azon téves tanra nézve, hogy Isten mindeneknek közös Atyjok, mert az hazugság és komolyan elvetendő csalás. Mi az újjászületés által leszünk Isten gyermekeivé és a hit által, de hogy lehetne az, ha már mindnyájan azok volnánk? Valakik pedig őt bevevék, ada azoknak ily méltóságot, hogy Istennek fiaivá lennének, tudniillik azoknak, kik az Ő nevében hisznek. „Kik Istentől szüllettettek.” (Jn.1,12-13) De hogyan adhat Isten az embereknek olyan méltóságot, hogy az Ő gyermekeivé legyenek, ha, már azok? Ne higgyétek az ördögnek ezen hazugságát, hanem higgyétek Istennek ezen igazságát, hogy Krisztus és mindazok a kik Ő benne élnek igaz hit által, csak ezek örvendhetnek Istenben mint Atyjukban. Egy másik tanúság, hogy ezen tényben rejlik a mi legnagyobb vigaszunk. A nyomor és küzdelem óráiban mondjuk: „Atyám.” Figyeljük meg a kereszten elhangzott első és utolsó szavakat: Jézusunk ezzel kezdi: „Atyám” és ugyan ezzel végzi „Atyám.” Legfőbb erőtök abban áll nektek is, hogy valóban Isten gyermekei vagytok.
A legközelebbi tanúság pedig az, hogy a halál nem más, mint az Atyához való hazamenetel. Hogy ha megöregszünk és munkánkat itt e földön bevégezzük, hova mennénk, mint haza? Krisztus is midőn elhangozatta eme szavait: „Elvégeztetett.” azután mondja: „Atyám kezedbe teszem le az én lelkemet.” Földi pályafutását bevégezte és most haza megyen Atyjához.
Másodszor gyakoroljuk kötelességeinket. Ez a kötelesség úgy látszik először is odaadás. Hogy ha valami aggaszt, vagy ijeszt, add át magadat Istennek és mondjad: „Atyám a te kezedbe ajánlom az én lelkemet.”
Továbbá tanuld meg az ima kötelességet. Ha félelem és nyomorban vagy, ha fájdalmak vesznek körül testi és lelki értelemben, csak imádkozz. Ne vesd el magadtól ezt: „Atyám.” Kiáltásodat ne a levegőre irányítsd, ne orvosodnak vagy ápolódnak panaszkodj, hanem mondjad: „Atyám.” Van-e valaki itten, a ki még soha nem kiáltotta: „Atyám”? Úgy, óh, Atyám, öntsd ki ezeknek szívükbe a te szeretetedet és indítsad őket az által arra, hogy még ma mondhassák: „Fölkelek és elmegyek az én Atyámhoz.”
A legközelebbi kötelesség, hogy magunkat hívőileg Istenre bízzuk. Adjátok át magatokat Istennek, bízzatok Ő benne. Reggel mikor felkelsz ajánld magadat Isten oltalmába. Hogy ha Istenben bízol, Isten a benne való bizodalmadat oly módon jutalmazza meg, a miről néked legkevesebb fogalmad sincs.
Azután gyakorold magadat egy másik kötelesség teljesítésében: „Tedd világossá magadnak az Isten folytonos jelenlétét. „Atyám a te kezedbe ajánlom az én lelkemet.” Tudom, hogy te itt vagy, mintha látnánk itt mellettem a próbáltatások és veszély idején és magamat kezedbe ajánlom. Oltalmad alatt biztos menhelyem van. miképpen a tyúk fiacskáit szárnyai alatt elrejti.
Segítsen az Úrnak Lelke, hogy ezen megbecsülhetetlen kötelességet gyakorolhassátok.
Végül, elvessük az előjogokat. Legelőször is élvezzük azon nagy előjogot, a veszély és fájdalmak minden idejében Istenben nyugodjunk. Az orvos épen most mondotta talán, hogy alá kell magadat adnod egy operálásnak. Mond nyugodtan: „Atyám a te kezedbe ajánlom lelkemet.” Körülbelül bizonyos lehetsz benne, hogy gyengeséged és betegséged gyarapszik és több ideig feküdnöd kell: Óh, csak mond: „Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet.”
A legközelebbi előjog egy bátor és örömteljes bizalom a halál vagy halálos veszedelem idején. A múlt csütörtökön este alkalmam volt ezen szöveg felett elmélkedni, melyet már gyakran említettem. Ezt az estét sohasem felejtem el. E háztól egész a lakásomig mintha egész tűzben lett volna az utam, minél tovább mentem, annál hatalmasabban villámlott. Majd egy hatalmas csattanás keletkezett és azután megeredt a jégeső, melyet meg sem kísérlek itten leírni, mert azt gondolhatnátok, hogy nagyítva adom elő. Gondoltam: „Most körülbelül haza megyünk” és lelkemet Istennek ajánlottam, oly nyugodtnak éreztem magamat azon pillanattól, a milyennek most érzem, vagy talán még valamivel nyugodtabb voltam, mint mostan ennyi nép előtt. Boldog voltam azon gondolatban, hogy a legközelebbi pillanatban többet tanulhatok, mint a mennyit egész földi életemben tanulhattam és egy pillanatban többet láthatok, mint a mennyit látni remélhettem, hogy ha még egy egész évszázadig itt maradtam volna is. Nem volt semmi más óhajom, mint: történjen Atyám úgy amint néked tetszik. „Kezedbe ajánlom lelkemet.”
Ezen előjog tökéletes és örömmel teljes. Hogy ha tudjuk szerelmeseim, hogy Isten kezébe ajánlottuk magunkat, milyen helyünk van akkor nekünk? Isten kezében! Melyben a csillagoknak millioma és az egész világegyetem van, Isten keze tartja annak örök oszlopait és soha össze nem dőlhetnek. Oh, siessetek oda k. barátaim és ezután éljetek Isten kezeiben!
Beteljesedett! Minden megtörtént. Teendőtök csupán az, hogy azt elsajátítsátok, a mi részetekre elvégeztetett. Szerelmeseim, végezzétek ezt és kezdjétek a másik napot ezzel: „Atyám, a te kezedbe ajánlom az én lelkemet” Isten legyen mindnyájatokkal! Ámen.

Hogyan írjalak le téged, oh, édes Jézusom? Oh, Üdvözítőm! Honnan vegyek szavakat arra, hogy a te emberekhez való szeretetedet kimagyarázzam? Minden más dologhoz a beszéd lendülete tán elegendő lenne, ezen egy azonban felülmúl minden szónoki tehetséget, ezt emberi szó el nem érheti. Ezen dolog kimondhatatlanokhoz tartozik, mivel szavukkal kibeszélni nem lehet. Tudom, hogy mindaz a mit a Megváltó szenvedéséről mondani fogok, csak annyi, mint egy csepp víz, mely a veder fenekén maradt. Senki sem ismeri ama fájdalmuknak parányi részét sem, annál inkább nem fogta fel még ember a Krisztus szerelmét, mely feljebb van, mint minden emberi értelem.
A természetbúvár kikutatja a földet egész a központig, ő a naprendszerben is kutat. Méri az egeket és méri a halmok súlyát a földön, de ezen tárgy azon hatalmas dologhoz tartozik, melyet senki meg nem érhet, csak egyedül az örökkévaló. Mint a fecske, ha elrepül a folyam felett, csak a szárnyával érinti a vizet, de a mélységbe bele nem merül, vagy a prédikátor hangja is csak a felszínen mozog és a végtelen mélység fedve nyarad tekintete előtt. A költő szépen mondja: „Óh, örök mélysége e nagy szeretetnek”
Mert a Jézus szerelme mélység. Senki ki nem merítheti azt. Annyira soha nem érezzük gyengeségünket, mint midőn erről beszélni akarunk és az Úrnak karjaiba eresztjük magunkat, az ő lelkét működni hagyjuk, de ekkor sem emelkedhetünk fel ezen tárgy szédítő magaslatához. Mielőtt valósággal el tudnánk képzelni a Jézus szerelmét, fel kellene fogni a dicsőséget melyet az ő felségében, odafent bírt, azután, a megaláztatást, midőn testté lett. De ki tudná a Krisztusnak felségét leírni? Midőn a magasságban trónolt, ő volt az igaz Isten. Ő általa teremtetett a menny minden Seregével az ő hatalma által a föld a semmiben lebegett. Az ő hatalmas karja támogatta a csillagvilágot, az égnek oszlopai rajta nyugodtak. Az angyalok és az angyalkarok dicséneke, a Chérubimok és Serafimok kara őt övezte körül az örökkévalóságban. A Halleluják a világ mindenségből kibeszélhetetlen karénekekkel az ő lábzsámolyához özönlöttek. Ő volt és marad mindeneknek felette örökké áldandó Isten! Ki mérheti meg ezen magasságot? És mégis ezt kell előbb felfognunk, ha meg akarjuk érteni az ő leereszkedésének ama hatalmas lépését, melyet tett, midőn lejött, hogy lelkünket megmentse. És ki tudná megmondani, hogy milyen mélyen lépett le? Emberré lenni, ez sok volt, de a fájdalmak emberévé lenni ennél több volt. Véresen szenvedni, mint ő olyan kimondhatatlan kínokat, a gyalázatnak halálát, és Istenétől elhagyatva lenni, az a mélységeknek a legmélyebbje ezen megváltói szeretet, melyet semmi teremtett lény fel nem fedezhet. És mégis először megmérhetetlen magasságot kell felfogni s csak azután lehet a végtelen mélységét. Egyszóval előbb meg kell mérni a rengeteg űrt a menny és föld között, hogy fogalmunk legyen Krisztus szerelméről. De mivel ezen dolognak értelmére nem jöhetünk elhagyjuk-e egészen? Mivel ki nem kutathatjuk, félretegyük? Soha! Nem! Jöjjetek, menjünk ma Golgotához és nézzük meg eme dicső felséges ábrázatot: Jézus Krisztusét, amint ő (kinek, ha akarta volna, lehetett volna öröme) elszenvedé a keresztet, nem tekintvén a gyalázatra. Mindenekelőtt vizsgáljuk az Üdvözítő megcsúfoltatását s azután, hogy mi indította őt erre, hogy ezt eltűrje és harmadszor tekintsünk reá, mint egy dicső előpéldára.
Szerelmeseim! Először is a Megváltó megcsúfoltatására irányozom figyelmeteket. A mi alapigénk szól a csúfoltatásáról vagy gyalázatról, s ezért mielőtt a szenvedésről szólanánk, a megcsúfoltatásról szólunk. Talán nincs semmi, amitől az ember úgy félne, mint a gyalázattól. Sokszor tapasztaljuk, hogy a halált elhordozhatóbbnak tartják, mint a gyalázatot, sőt még, hogy a legistentelenebb és megkeményedett emberek is jobban féltek az ő társaik ítéletétől és csúfolásától, mint egyéb szenvedések eltűrésétől. Maga Abimélek az az ember aki minden félelem nélkül a saját testvéreit gyilkolta meg, a szégyentől meggyőzetett, mikor aláhajítja egy asszonyember egy malomkő darabot Abimélek fejére és betöré néki koponyáját, ki mindjárt odahívván az ő fegyverhordozó apródját, mondá néki: „Vondd ki a te fegyveredet és ölj meg engemet, hogy ne mondják felőlem: „egy asszonyember ölte meg őt!” Általüté azért őt az ő apródja és meghala.” (Bír.9,53-54.) Ezt a szégyent nem tudta elhordozni. Inkább, mint öngyilkos akart meghalni, mint avval csúfoltatni. hogy asszonyember ölte meg. Így Saul is, egy olyan ember, ki nem szégyenlette soha esküjét megszegni és vejét üldözni, mint egy foglyot szoktak üldözni a hegyeken ‒ ő is inkább beleereszkedett a maga fegyverébe, minthogy azt mondják róla, hogy a filiszteusok ölték meg őt. Ezek csak kevés példák mindama sokból, melyeket felemlíteni lehetne. Tudvalevő dolog, hogy gonosztevők sokkal nagyobb félelmet árultak el a nyilvános elitéltetés előtt, mint bármely más alkalommal. Semmi nem nyomhatja le az emberi lelket annyira, mint az általános elitélés. Embertársai gúnyjának állandóan kitéve lenni, sok, még ennél is több a gyalázat. Ez oly borzasztó az emberre nézve, hogy a pokoli büntetésnek egy részét képezi. A legkeserűbb cseppeknek egyike ama kehelyben, melyet azoknak kell kiinni, kiknek része az örök gyalázat és gyötrelem, melyre feltámadnak az istentelenek az ítélet napján. Megutálva Istentől, az angyaloktól, az emberektől, ez már olyan mélység, mint maga a pokol. Gyalázatot szenvedni az borzasztó dolog, annyira, hogy a legbüszkébb természetű emberek megtörtek, midőn őket gyalázattal mocskolták be. De az Üdvözítőnek ezen meggyalázása különösen teljes volt csúfsággal, mert minél nemesebb érzületű az ember, annál fogékonyabb a legkisebb ítélések iránt is. Az olyan megaláztatást, melyet egy közönséges ember könnyen eltűr, egy olyan embernek igen nehéz elviselni ki arra született, hogy parancsoljon és tiszteltessék. Elszegényedett hercegek és megalázott uralkodók a nyomorultak között a legnyomorultabbak. Hanem itt van a mi Megváltónk, kinek arculata isteni fenségben ragyogott s a mennyet világította meg, itt van Ő megcsúfolva, meggyalázva és leköpdösve! Ebből lehet csak következtetni, hogy olyan nemes jellem, mint az Övé, mit hordozhatott most el. Egy kisebb madár, például a fülemile, eltűri ha sötét odúba zárják, de a sas nem tűrheti el azt, mert nagyon nemes ahhoz, hogy a szemét bekössék. Ama szemek, melyek a napba néztek, nem hordozhatják el a sötétséget könnyek nélkül. Hát Krisztus, ki több volt, mint nemes, kinek méltóságát semmihez nem hasonlíthatjuk, Ő néki a kin, gyötrelem. és a gyalázat iszonyúan keserű lehetett. S még azt is kell venni, hogy egyik természet érzékenyebb, mint a másik és hogy az egyik ember jobban, megérez mindent, mint a másik. Nem vagyunk mindnyájan olyanok, hogy a sérelmet hamar észrevegyük, de ha észrevesszük, csakhamar elfeledjük. De tudunk olyanokat, kiknek igen érzékeny résztvevő szívük volt. Ők addig sírtak másokkal azok nyomorúsága felett, míg szívük egészen meg nem tört. Ezek a hálátlanságnak legkisebb nyilvánulását megérzik azok részéről, kit szeretnek, de ha azok, kikért örömest szenvedni akartak, a csúfolásnak szavait használják ellenük, akkor lelküknek belsejében vannak megsebezve.
Egy ember keresztül megy kórón és tüskén a nélkül, hogy érezne valamit, mert jó saru védi a lábait, míg egy másik, aki mezítláb van, a legelső lépésnél szúrást érez. Krisztus pedig levetkőztetett ember volt. Ő mindent levetkőzött, csakhogy ember legyen. Ő mondá: „A rókáknak barlangjok vagyon és az égi madaraknak fészkeik; de az emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” Ő mindent levetkőzött, a mi csak megkeményíthette volna. Mert ő szeretett az ő lelkének egész erejével. Az ő nemes, forró szíve az emberi nemzedék jóvoltáért dobogott. Ő szeretett mindhalálig és íme, most azokért gúnyolva és azoktól csúfulva lenni, a kiket úgy szeretett és a kikért meghalt, megköpdösve lenni azon néptől, melyet ő meg akart szabadítani. Ő sajátjába jött és az övéi nem akarták őt elismerni, elfogadni, hanem épen üldözni kezdték, ez olyan dolog, a melyet fájdalomnak lehet nevezni.
Ti szelíd résztvevő lelkek, kik a más nyomorúságán sírni tudtok és ti, kik szeretni tudtok, mely szeretet erős, mint a halál, melynek indulata hatalmasabb, mint a pokol, ti meríthetitek csak egyedül ki valamennyire, ti foghatjátok fel, mit kellett az Üdvözítőnek elhordozni, midőn mindenfelől gúnyolták és senki jelen nem volt, ki érette szót emelt volna, ki résztvevő lett volna iránta. Még egyszer mondjuk: „Meggyalázás, gúnyoltatás az emberi természetnek irtózatos,” mennyivel inkább egy olyan természetnek, mint a milyennel az Üdvözítő felruházva volt, oly nemes, érzékeny, szeretetteljes természet, milyennel soha ember nem rendelkezett.
És most jöjjetek, vizsgáljuk meg e kínteljes jelenetet: Krisztust gyalázattal koronázva, Ő háromszorosan csúfoltatott meg. Egy gyalázatteljes vádolással, csúfolással és az utálatteljes megfeszítéssel. Nézzétek meg az Üdvözítőt ama szégyenletes vád alatt, mely ellene emeltetett. Kiben semmi bűn nem volt és hamisságot soha nem tett, most a legfeketébb bűnnel vádoltatott. Először a főpap elé állíttatott azon váddal, hogy Istent káromolta! Hogyan? Káromkodhatott-e Ő? Ő, ki azt mondá: „Az én eledelem az, hogy cselekedjem annak akaratát, a ki engemet elbocsátott.” Káromkodhatott Ő? Ki a legnagyobb félelmek között, midőn a vércseppek izzadása folyt róla így szólalt meg: „Atyám, ne az én, hanem a te akaratod történjék meg”, tudott-e ő káromolni? Bizony nem! De éppen mivel jellemével annyira ellentétben volt az igaztalanság, azért volt oly nehezére a vádolás. Ha ti közületek, kedves, hallgatóim, valaki azzal vádoltatnék, hogy Istent káromolta, nem csudálkozhatnátok rajta, mivel valóban azt tettétek és annyiszor tettétek, hogy már feledésbe is ment előttetek az, hogy Isten utálja a káromlókat és hogy nem hagyja büntetés nélkül azt, a ki az a nevét hiába felveszi. De egy olyant, mint Jézus vala, ki úgy szeretett és olyan engedelmes volt, nagyon sérthette ezen vád. Csodálkozhatunk azon, hogy nem rogyott a földre, midőn jöttek ellenei és kezeiket rávetették. Ilyen panasz egy angyali lelket is elkeserített és meggyőzött volna. Ilyen vád egy Serafim bátorságát is lerombolta volna. Csodálkoztok-e hát, hogy Jézus érezte e gyalázatot, ami oly borzasztó váddal volt összekötve. De ezzel nem elégedtek meg. Miután az első dolgot felvetették, hogy azt általhágta, bűnrészessé tették őt egy másodikba is. Azt mondták, hogy ő volna okozója, ama felzendülésnek és hogy a kormány és a Császár ellen lázit, egy áruló. Tehetett volna ő árulást? Ő ki azt mondá: „Az én országom nem e világból való, mert az én szolgáim akkor vitézkednének”. Ő, kit mikor hatalommal akarának királlyá emelni, visszahúzódott a pusztába és imádkozott. Ő tehetett volna árulást? Az lehetetlen volt. Nem fizette-é ő meg az adóra való pénzt? Lehetett ő hatalom elleni áruló? Ő nem vétkezhetett a Császár ellen, mivel ő volt a Császárnak is Ura. Ő a királyok királya, az Uraknak Ura volt. Ha akarta volna, a köpenyt, leemelhette volna a
Császár válláról, s a császárt magát pedig a férgeknek adhatta volna zsákmányul. Távol volt attól Jézus, a szelíd Jézus, hogy zendülést idézzen elő az emberek között. Nem! Nem, ő jóltevője volt az emberiségnek és az ő országának. Ő nem jött polgári háborút indítani, mégis ez volt ellene a panasz. Mit gondolnátok jó polgártársak és keresztyének, ha ilyen panasz emeltetnék ellenetek, és ha a nép előttetek és hátatok megett ilyen váddal kiabálna, hogy ti olyan utálatos gonosztevők vagytok, kik a halált megérdemlitek? Nem tűnnék ez fel szidalomnak a legnagyobb mértékben? És ah! a ti mesteretek ezt elszenvedte és el kellett szenvednie mint bárki másnak. Ő nem ügyelt a szégyenteljes panaszokra és a gonosztevők közé számláltatott.
De Krisztus nemcsak a csúfos bepanaszolást hordozta el, hanem a szégyenteljes gúnyolást is, midőn Jézus Heródes elé vezettetett. Ez elítélte gondolatival, az alapigénk szerint semminek sem tekintette. Mily gondolat! Az ember az Isten fiát semminek állította, lenni, ki minden a mindenekben. Ő maga magát semminek állította és nem becsülte, kimondván, hogy ő nem is ember csak egy féreg. Hanem milyen bűn volt az, midőn Heródes őt semmire sem becsülte. Néki Heródest csak megtekinteni kellett volna, hogy tűzláng szemeivel megsemmisítse. De íme, Heródes gúnyolódik és Jézus nem szól semmit, a vitézek körül fogják őt és szelíd lelkülete sebzik kegyetlen tréfáiktól, de ő nem szólott semmit, hanem mint a bárány a mészárszékre vitetett és mint a juh az őt nyirok előtt megnémult és nem nyitotta meg az ő száját.
Megjegyzendő, hogy a Krisztus gúnyoltatásánál, a Heródes palotájától fogva mindaz ideig, mikor Pilátus házalói a megfeszítéshez vezettetett és ettől fogva haláláig a csúfolódók különfélék voltak. Először az Üdvözítő személyét csúfolták. Ez olyan dolog, a melyről nekünk keveset szabad mondani, de a melyről minél gyakrabban kellene gondolkozni. Tény az, hogy az Üdvözítőnek ruhái durva közvitézek között lehúzattak. Az ő szent tagjai, az ő drága lelkének edénye, melyben ama drága kincsek nyugodtak, ez lett kitéve az emberek gúnyolásának és a nyilvános gyalázatnak. Gúnyoltatott és pedig olyan durva emberektől, kik a becsületérzésből kivetkőztek. Krisztus kétszer vetkőztetett le. Ő ott függ fedetlen és mezítelenül a kereszten, képe a mi lelkünk mezítelenségének. Ki a liliomokat ruházta, nem volt most mivel magát befedeznie, ki a földet drágasággal és gyémántos öltözettel díszíté fel, nincsenek rongyai, mivel magát befedezze a sokaság elöl, mely őt irgalmatlanul és keményszívűen gúnyolta. Ádám és Éva fügefa levelekből készítetlek ruhákat, midőn ők mezítelenek valának. Ő a szegény fügefa levél helyett készített nékik bőrből ruhákat, mely meleget is adott nékik, de most megosztják az ő ruháit és sorsot vetnek reá, miközben ő maga mezítelenen ki van téve a gúnyolás viharának, nincs semmi, a mivel magát befedezze. De Jézus Krisztus azt magyarázta, hogy ő Isten Fia, most ezzel gúnyolják, isteni személyét is megtámadják, valamint emberi személyét kigúnyolták. Ha Isten Fia vagy – kiáltanak ‒ szállj le a keresztről, akkor hiszünk néked! Többször kihívták, hogy az ő Istenségét bizonyítsa be, hogy ama munkát, melyet elkezdett, abbahagyja. Ők kívánták, hogy azt tegye, ami az ő Istenségét éppen kétségbe vonhatná, hogy azután mint mondák is őt, mint Isten fiát magasztalhassák. Most gondoljatok arra, midőn Krisztus mint ember csúfoltatott meg, gondolhatjuk, hogy ő eme gyalázatnak alája vetette magát, de mint Isten gúnyolva lenni…! Ez kihívás. Ami emberi természettől származik, azt elfogadhatja az emberi természet és mégis vívhatja. Igen, az emberi természet, mely a kegyelemtől meg van szentelve, felveszi a párbaj kesztyűt, vagy pedig nevetéssel lába alá tiporja és kész mindent eltűrni és szenvedni Jézusért. Hanem el tudjátok azt képzelni, hogy Isten ki van hívva az ő teremtményétől, az örök Jehova kihívva a teremtett állattól, melyet az ő kezei formáltak. A végtelen elítélve a múlandóktól. Ő, ki minden dolgokat előállítóit, ki által minden van, kinevettetett, kigúnyoltatott és elítéltetett, az ő pillantásának munkájától, mely elmúlik mint az árnyék. Ebben meggyalázása látható a Krisztus személyének, úgy az ő emberi, mint Isteni volta. Továbbá lehet látni, hogy minden hivatását is gúnyolták. Krisztus király volt és még soha olyan király nem volt, mint Krisztus. Ő volt Izráelnek Dávidja, minden képének szíve ő érette vert. Ő Izráelnek Salamonja, ő uralkodik az egyik tengertől a másikig és a vizektől a világ végéig. Ő királyi sarj volt. Vannak néhányan a földön, a kik királyoknak hivatnak, pl. Nimród fiai, királyoknak hivatnak, pedig nem királyok. Ők kölcsönözték méltóságukat attól, ki minden királyoknak királya és Úr minden Urak felett. De ő valóban királyi ágbeli volt, aki valóban királyi sarjadék volt, ki az ő pompáját félretette és magát a közönséges nép közé elegyítette. És mit tettek ők? Hoztak dicsőség koronákat néki? A földnek hatalmasai talán ruháikat szőnyegül terítették lábai elé? Nézzétek, mit csinálnak! Ő a durva katonáknak van által adva. Egy fatörzset hoznak elő és arra, mint egy trónra ültetik, ruháit lehúzzák és hoznak egy ócska kopott veres bársony köpönyeget és azzal körül takarják. Fonnak koronát tövisből és fejére teszik, a fejére, mely máskor csillagoktól körülragyogva volt és azután kezébe adnak ‒ azon kezébe, mely nem viszonoz semmi sérelmet ‒ egy kormánypálcát nádból és térdre hajolva előtte gúnyolva hódolnak. Semmi sem oly szívszaggató, mint egy megcsúfolt király. Talán ismeritek ama király történetét, kit ellenei elfogván, egy gödörhöz vezették, ott egy vakond túrásra ültették őt, mint valami trónra, legpiszkosabb vízbe mosták meg, miközben arcáról a könnyek árja folyt, monda: „Én majd megmosdom még tiszta vízben”, a melyben nagyon csalódott. Hanem itt tekintsetek a királyok királyára, ki minden Uraknak Ura, az ő imádata a köpködés gonosztevő szájakból, a hódolatok, melyeket nyer, azok ökölcsapások piszkos kezektől az ő dicsérete, gyalázat megromlott ajkakról. Ah! volt e valaha a tiédhez hasonló gyalázat? Oh! Minden királyoknak királya. Te minden világoknak Ura, gúnyolva a zsoldos hadaktól és ütlegelve aljas kezektől! Oh, föld! hogyan hordozhattad el e gyalázatot? Óh, egek, hogy nem omlottatok össze, magatok alá temetve e nyomorultak seregét, kik teremtőjüket így szégyenítik? Itt volt valóságos gyalázat, a király megcsúfolva alattvalóitól. De Krisztus próféta is volt, amint tudjuk. És mit cselekedtek, hogy mint prófétát megcsúfolják? Bekötők szemeit s arcul verve mondának: Prófétáld meg nekünk Krisztus, kicsoda az, ki tégedet arcul vert? Mi szeretjük a prófétákat.
Természetes, ha a próféták szavainak hiszünk, annak személye is kedves előttünk. Mi hisszük, hogy Jézus a próféták elseje és utolsója volt, minden előbbiek tőle küldettek ki, meghajolunk előtte, a legmélyebb hódolattal imádjuk őt. Mi a legnagyobb tisztességnek tartjuk, mint Mária az ő lábaihoz hullani szeretnénk, mint ő tette, lábait könnyeinkkel áztatni és szárazgatni fejünknek hajával. Mi érezzük, mint Keresztelő János, hogy nem vagyunk érdemesek sarujának kötőit megoldani. Hát azt elhordozhatjuk-e, hogy őt így látjuk, Jézust a prófétát bekötött szemmel, gúnyolva és ökölcsapásokkal verettetve?
De az ő főpapi tisztét is megcsúfolták. Jézus Krisztus jött a világba, hogy főpap legyen és áldozatot hozzon érettünk és így megcsúfolták főpapi hivatását is. Minden bűnökért való segedelem a főpap kezei között volt. És íme, most mondják néki: „Ha Istennek fia vagy szabadítsd meg magadat minket is. Másokon segített, magát nem tarthatja meg.” Ah! Milyen megátalkodott setétségét látjuk itt a csúfságnak, és milyen óriási nagyságát a meggyalázásnak, ha meggondoljuk, hogy eme főpap, kit mi vallunk, ki maga a páska, bárány, oltár, pap és áldozat is, hogy ő a testté lett Isten fia, Istennek ama báránya, ki hordozza e világnak bűneit, így elítéltetik és megcsúfoltatik. Ő csúfoltatott továbbá az ő szenvedéseiben is. Nem szabad elmulasztanom elmondani, hogy mit szenvedett a korbács ütések alatt. Többen felhoznak olyan képeket Krisztus megostorozásáról, hogy nem is kedvelem elmondani, amit róla mondanak. Nem tudom, hogy alapos okuk van-e azon dolgokra, melyet állítanak, de annyit tudok: „Hogy ő megsebesíttetett a mi álnokságainkért, megrontatott a mi bűneinkért: a mi békességünknek veresége vagyon rajta és az ő sebeivel gyógyultunk meg”. Mily nehéznek kellett lenni amaz ostorozásnak, mely ennyi szavakkal íratik le: megrontatás, megsebesítés és vereség, stb., ha meggondoljuk, hogy minden ütéssel mely hátára méretett a gúny, nevetés mindannyiszor felhangzott valahányszor a vér újból folyni, a hús foszladozni kezdett csontjairól, mindannyiszor a gúnyolásnak szavai is felhangzottak, melyek fájdalmát még inkább szúrósabbá tették. Végre mikor a keresztfához ért és arra felfeszíttetett, csak tovább folytatták csúfolódásukat szenvedései felett. Írva van, hogy az írástudók és a főpapok ott állottak és azután leültek és vigyáztak. Midőn látták fejét mellére lehorgasztani, valószínűleg tettek olyan keserű megjegyzést is mondván: „No, nem fogja már a nép között többé fejét felemelni”. S mikor vérző kezeire néztek: Ha! Ha! E kezek nem fognak már érinteni egy bélpoklost sem és halottakat nem támasztanak fel: És midőn megsebzett lábaira néztek: „No, a jámbor vándor megtette utolsó utazását, nem fog már az országban egy lépést sem tenni”. Ezt követte talán a leggonoszabb és legdurvább tréfa, az ő háromszor szent személyének minden tagjai felett. Gúnyolták őt folyton, és végre így szólott: „Szomjúhozom.” Ekkor adának néki ecetet inni és gúnyolták szomjúságát is, midőn enyhíteni akartak.
De még egyet akarok felemlíteni, mely minden eddigieknél nagyobb, ők csúfolták az ő imáját is. Hallottátok már, vagy olvastátok-e már valami gyilkolási történetben, hogy az emberek felebarátjaik imáit gúnyolták? Én az „orgyilkosok” történetét olvastam, kik áldozataikat hirtelen megrohanják, ezek a biztos halált magok előtt látva néhány pillanatért esdekelnek, hogy imádkozhassanak, és csak igen ritkán történt az, hogy ez nem lett nékik megengedve. Hanem azt soha sem olvastam, nem is hallottam, hogy a kimondott imára csúfot, vagy gúnyt mondottak volna a gyilkosok. De íme, itt függ az Üdvözítő és minden kibocsátott szavából aljas tréfát űznek! Midőn végre halál-kínjában eme szavakat ejtette ki, melyek hangzásánál a föld megremegett és a pokolnak fundamentomai megrázkódtak: „Eli, Eli, Láma Sabaktani”, még ekkor sem tudták visszatartani magukat, hanem megkísértették gúny tréfájukkal mondani: „Illyést hívja, majd lássuk el fog-e jönni, hogy őt levegye”. Csúfoltatott az ő imáiban is. Oh, Jézus, ki szeretett, úgy, mint te? Kinek volt a tiédhez hasonló türelme, midőn a keresztet elviseled, nem tekintvén a gyalázatra?
Az Üdvözítő megcsúfoltatását lefestettem, de félek, hogy mindemellett is a gyalázat mélységes voltát, mellyel illettetett, le nem írhattam és azt érzem is. Talán jobban fog majd sikerülni, ha harmadszor áttérek jellemezni az ő szégyenteljes halálát, a melyre az alap ige is utasít, melyet eme szavakban találunk: „Szenvedett keresztet, a gyalázattal nem gondolva.”
A kereszt! Ah, a kereszt! Ti halljátok a szavakat, de nem gondoltok róla valami átkosat. Vannak manapság különféle módjai a halálbüntetésnek, melyek sokkal csúnyábbak, pl. nyaktiló alatt halni meg szégyenletesnek látszik, szégyenletes a vérpad is, de legjobban az akasztófa. Tudjátok azonban, hogy bármennyire csúnyán hangozzék is az akasztófa neve, mégis semmi az összehasonlítva azzal, ami Krisztus napjaiban a „kereszt” volt. A felfeszítés oly halálbüntetés volt, melyre csak rabszolgát ítélhettek el, azt is csak úgy, ha valami méltó gonosztettet vitt véghez, mint pl. urát elárulta, vagy ha azt meggyilkolta. A keresztfán meghalni annyit jelentett, mint a legborzasztóbb és legfélelmesebb halál ítélettel sújtatni. Minden más halál ennek eleibe volt téve. Minden más halálnál volt, ha kismértékben is, alkalom, mely könnyűvé tette a halált, vagy a végrehajtás gyorsasága, vagy a vele egybekötött dicsőség által. De ez a halál egy gazembernek, közönséges gonosztevőnek, orgyilkosnak halála egy kínnal meghosszabbított halál, valóságos csoda műve a halálnemnek, a pokoli kegyetlenségnek, összekötve a legnagyobb gyalázattal. Ezt szenvedte el Krisztus! Mai napság a kereszt nem szégyenletes. Sok uralkodó a koronán hordja, sok győztesek a zászlójukon. Némelyek imádják is a keresztet. A legfinomabb acél metszetek, a legpompásabb festmények ezen tárgyat ábrázolják.. Kőből, nemes kőből, aranyból metszett kereszt most valóban királyi méltóságra emelkedett. Én azt gondolom manapság lehetetlen a kereszt gyalázatát és annak körülményeit jól megérteni, de tudta azt a zsidó, a római és Krisztus maga tudta, mily éktelen dolog, milyen gyalázatteljes állapot volt az, a keresztnek halálát elszenvedni.
Gondoljatok arra is, hogy az Üdvözítő megfeszítésénél még különféle dolgok jöttek közbe, melyek az ő gyalázatát növelték. Keresztét ő magának kellett vinnie. Ő a közönséges ítélő helyen, az akasztófa dombján, a Golgotán feszítetett meg.
Olyan időben végeztetett ki, midőn Jeruzsálemben sok nép vala. Páska ünnep vala, szóval közelről távolról a nép oda özönlött, a népnek hatalmasai is jelen voltak, hogy e jelenetet ők is végig nézzék. Elámíták és kik laktak Mezopotámiában és Görögországban és talán a messze fekvő Társisból és a tengernek szigeteiről.
Jöjjetek hát és menjünk a kereszt után. A kereszt! A kereszt! Könnyek folynak, ha csak rá is gondolunk! A durva fa a földre tétetik, Krisztus reá tepertetik háttal. Négy katona megragadja kezeit, lábait, szent teste átkozott szegektől szaggattatik fel, elkezd vérezni, magasra emeltetik a levegőbe. A kereszt egy lendülettel a néki elkészített gödörbe rántatik és megerősíttetik, egy borzasztó lendület, mely minden tagot rendit és minden ideget zsibbaszt. Itt függ most mezítelen, bámulatra állítva kemény nézői előtt, a forró napsugarakba. A láz elkezd csontjaiban dühöngeni, nyelve kiszárad, mint egy cserép és szájpadlásához tapad. Teste már rég megerőtlenült az éhségtől és a Pilátus palotájában történt ostorozástól, mely őt már a halál küszöbéhez vezette. Mégis itt függ ő kezei, lábai, testének leggyengébb részei keresztül fúrva, hol az izmok a legszámosabbak és a fájdalom nagyobb, ott fúrt magának a vasszeg borzalmas utat. A testnek súlya felnyomja a szeget, lábain mindig feljebb és ha a térdek megfáradva összerogynak, akkor az éles vas tovább hasítja magát fel a kezekben is. Borzasztó jelenet! Pedig még csak kívülről láttátok, belülről nem láthatjátok. Ha azt láthatnátok, úgy szemeitekre örök vakság ereszkednék, ha úgy ragyogott is mint egy angyalé. Mert itt a Krisztus lelke egy haldokló lélek! Tudjátok mi a kínja egy haldokló léleknek? Még e földön lélek soha meg nem hal. A pokol a helye a haldokló léleknek, hol ők a második vagy örök halálnak halnak meg. De most ezen lélekben a pokol izzó tüzét öntötte ki. Krisztus lelke küzdötte a harcot a pokol minden hatalmával, kiknek dühe annál nagyobb volt, mivel ez volt az utolsó pillanata a támadásnak, melyet ellene intéztek. Mindezekben az volt poharában a legkeserűbb csepp, hogy Krisztus elvesztette azt is, mi a mártírok védelme és támasza: az Istennel való egységet. Isten maga is rátette az ő kezét. Tehát az Atyja akarta őt megrontani, mivel ő életét áldozatul a bűnösökért adta. (Ézs.53,10.) Isten, kinek kebelében Jézus az örök boldogságban nyugodott, elfordítá orcáját. Így Jézus elhagyatva van Istentől és emberektől és egyedül lép e kínra, elgyötörtetik, ruhái vérével veresíttetnek be. Oh! Volt-e valaha ilyen kín az ég alatt? Nincs oly művész, mely ezt lefesteni tudná. Ha. gondolatommal minél mélyebben fogom fel a Krisztus szerelmét keblemben, ajkaimat annyival inkább elnémítja és megroncsolja, ha kiakarnám mondani. Az üdvözítő kínja olyan volt, mint a Nebukodonozor fűtött kemencéje, hétszer forróbb és nagyobb, mint emberi kin volt valaha. Minden erei utakul szolgáltak, melyeken a fájdalmak izzó lábától fejéig fel s alá jártak, minden izmai egy húrt ábrázoltak a fájdalom hárfáján, melyet a pokolban ordítva hangoltak. Minden gyötrelem, a melyet az elkárhozottak viselni fognak, keresztül viharzott Krisztus lelkén. Ő volt a mindenható nyilának, mely bűneink mérgébe volt mártva a céltáblája, minden súlyai az örök gyötrelemnek üdvünk kősziklájára omlottak. Ő megtöretett, megtiportatott, szétzúzatott és megszaggattatott, lelke pedig szomorú volt mindhalálig. De már elég, leírni nem tudom. De tudok felette sírni, s azt tudjátok ti is. A kősziklák megrepedezének midőn Jézus meghalt, és szíveink még keményebb márványból kell, hogy legyenek, ha itt nem éreznek semmit. A templomnak pompás kárpitja megrepedt mind a Földig, ne szaggassuk-e mi is meg ruhánkat és ne vonjuk-e gyászba magunkat? A nap könnyezett annyira, hogy az ő tűzláng szeme kialudott és mi ne sírjunk-e ‒ mi, kikért az Üdvözítő meghal? Ne dobogjon-é a szívünk, midőn meggondoljuk, hogy érettünk Urunk mennyit elhordozott. Ama, gyalázat, mely Krisztusra következett, őt nem győzte le. Írva van: hogy ő nem tekintette azt semmibe. Ő azon gyalázatot oly kicsinynek ítélte lenni, ama nagy örömmel összehasonlítva, mely előtte állott, hogy úgy volt, mintha nem is lelt volna. Hanem szenvedéseit nem állíthatta semminek, nem tekintvén a gyalázatot, azt a keresztről nem lehetett mondani, mert a kereszt. ‒ az oly rettenetes volt, hogy Krisztus sem állíthatta kicsiny dolognak. Erről az van írva: „hogy elszenvedé azt, a gyalázattal” nem gondolhatott, de a keresztet el kellett viselnie, arra rászegezni engedni magát. „Ő elszenvedé a keresztet, a gyalázatot nem tekintvén”.
És most nézzük mi indította őt ezen szenvedések elhordozására. Az alapigében írva van: „Az ő előtte lévő öröm helyébe” szenvedett keresztet. Az ő előtte való örömért telte azt. Szerelmeseim, mily öröm az? Ez egy gondolat, mitől kövek megolvadnak és szívek meglágyulnak, melyek keményebbek mint az érez, hogy a nagy öröm, mely Jézusnak szenvedésében szemei előtt lebegett, az volt, hogy ő ezáltal benneteket és engemet is üdvözíteni fog. Igaz, hogy az ő öröme az volt, hogy az ő atyjának akaratát cselekedje.
A legerősebb érzelem az Üdvözítőben szenvedései alatt, ami megmentésünknek öröme volt. Tudjátok ezen örömet mások javára is fordítani? Ha nem, akkor sajnállak benneteket, mivel ez a legédesebb öröm, melyet Isten az embereknek e puszta földön adott. Láttátok az éhezőket, midőn már több óráig éheztek szűkölködve kenyér nélkül, láttátok már majdnem mezítelenül házatokhoz jönni, mivel ruháikat kenyérért adták oda, hogy éhségöket csillapítsák? Hallottátok a nőt beszélni, hogy mit kellett néki férjétől elszenvedni? Fordítottátok füleiteket szenvedések elbeszélésére. Fogság, betegség, hideg, éhség, vagy szomjúságtól gyötörve halottatok valakit és nem mondottátok: „Jöjj, én felöltöztetlek, én megelégítlek!” Nem kóstoltatok még ama mennyei örömet, mikor pénzeteket a szegénynek adtátok és ezüstteiteket az Úrnak ajánlottátok, midőn az éhezőknek nyújtottátok azt és félre menve mondátok: Távol legyen, hogy a magam igazságával dicsekedjem, hanem mégis drága dolog, hogy életét az ember arra fordítsa, hogy az
éhezőknek eledelt, a mezíteleneknek ruházatot és a szűkölködő felebarátoknak segítséget nyújt. Nézzétek ez az öröm az, melyet Krisztus nyert. Ez az eledel bennünket az éleinek kenyerével megelégíthet, az öröm szegény mezítelen bűnösöket a maga igazságában öltöztethetni fel, az öröm hontalan lelkeknek a mennyben lakást készíteni, bennünket megváltani a pokoli örökös fogságból és bevezetni a mennyei örömökbe.
De miért karolt fel Krisztus bennünket? Miért határozta el magát ezt megtenni érettünk? Kedves barátaim nem vagyunk érdemesek a legcsekélyebb jótettre sem. Nem! Mint egy régi író mondja: Ha én Krisztusi felfeszítve látom, akkor eszembe jut, hogy az én bűneim ölték meg”. Én nem látom már Pilátust, hanem helyébe magamat, amint Krisztust az emberek előtt való tisztességért eladom. Nemcsak a zsidókat hallom, hanem az én bűneimet is kiáltani: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Nem látok vasszegeket, hanem az én vétkeimet, amint oda szegezik. Nem látok dárdát, hanem az én bűneimet, amint oldalát megsebzik. Mert az én bűneim, az én kegyetlen bűneim, legjobban gyötörték őt! Az én bűneim voltak a szegek, mik őt oda szegezték s a dárda, mely őt keresztül szegezte. A római egyház még azt is tanítja, hogy azon ember, ki őt megszúrta, később megtért és Krisztusnak követője lett. Nem tudom, hogy való-é az, hanem azt tudom, hogy lelki értelemben így áll a dolog. Tudom, hogy mi a Megváltót keresztül szúrtuk és mégis míly bámulatos! A vér, melyet mi kiontottunk, az tisztit meg minket minden bűneinkből és bennünket kedvessé tészen ama Szerelmesben. Megértitek-e ezt? Itt látjuk mi az emberiség megváltóját csúfolni, őt végighurcolva az utcán és azután leülnek nevetni az Ő halálfélelmét. És mi van Jézus szívében mialatt ő mindezt látja? Semmi egyéb, mint tiszta, ő irántok való szeretet. Ők megfeszíték és a Megváltó sir. Nem annyira a szenvedésen, melyek nagyok voltak, hanem ama gondolaton sir, hogy az emberek, kiket ő oly igen szeret, most a keresztfára szegezik. Ez volt a legkegyetlenebb döfés. Emlékeztek Julius Caezár érdekes történetére, midőn egy tőrszúrást kapott az ő Brutus barátjától. Midőn a nemes Caezár gyilkosai között Brutust is megpillantotta, akkor a hálátlanság jobban ledöntötte, mint az árulók kezei s megtörött az ő nagy szíve! Így kellett Jézusnak ezen fájdalmat lelke mélyében éreznie, és még hozzá ama gondolat, hogy választottai ott voltak, hogy az ő megváltottai cselekedtek ezt, hogy az ő egyháza volt gyilkosa, és az ő saját népe szegezte fel a keresztre. De mindezt meggyőzte az ő szerelme, gondolhatni hát, milyen nagy volt az! Gondold, ha most e helyről te haza mennél, volna egy ellenséged, ki már egész életedben ellenséged volt. Az ő atyja is ellenséged, ő is. Te minden nap keresed az ő barátságát, de ő arcodba köp és átkozza nevedet.
Ő mindenben ellened jár és mindenütt azt keresi, hogyan bántson meg tégedet. Ma midőn haza mégy, látsz egy házat állani lángokban. A tűz dühöng, füsttömeg özönlik fel a felhők közé. Sok nép van ott a ház körül és hallasz egy embert kiáltozni, kinek a felső szobában el kell vesznie, mivel nincsen aki megmentse. „De mi az, gondolod te, ez az én ellenségemnek háza?” Valóban ő ott áll az ablaknál. Ez a te ellened, senki más, ő a legnagyobb veszélyben forog. „Én meg akarom őt menteni”– kiáltasz és közeledsz a házhoz. Ő kidugja a fejét és átkozódni kezd, mondván néked: „Eredj a pokolba, inkább vesszek el, minthogy te ments meg engemet!” Te gondolod, hogy keresztül törsz a füst és tűz gomolyokon, hogy magad veszélyeztetve, őt menteni törekedjél, még ha hozzá gondolnád, hogy mihelyt hozzá érsz ő téged a tűzbe akar bele vetni. De te érzed, hogy olyan erős szeretet van benned ő iránta, hogy inkább magad a lángok között halj meg, csakhogy őt megmenthesd. De talán mondod: Nem! Ez már több, mint amennyit test és vér elhordozni képes! De Jézus megtette azt. Mi őt gyűlöltük, megcsúfoltuk még pedig mikor bennünket megmenteni akart és végre elvetettük. Ha az ő szent lelke jött szívünkbe és vonzani akart, ellene állottunk, de ő mégis megmenteni akar. Jézus öröme az elvesztett bűnös lelkek megmentésének öröme volt. Ez volt az, amiért ő mindezt eltűrte. Ő üdvözíteni akart bennünket.
De engedjétek meg, hogy ezen Üdvözítőre még egy pillantást vessek, mint a mi példaképünkre. Most keresztyénekkel beszélek, kik már kóstolták Istennek életadó beszédét. Keresztyének! Ha a Krisztus mindezt eltűrte, hogy csak amaz örömet megszerezze, hogy bennünket üdvözítsen, szégyenlenétek-é ti is valamit Ő érette szenvedni és eltűrni? Oh, én nem csodálkozom, hogy a mártírok ilyen Krisztusért a halálba mentek! Ha a Krisztus szerelme ki van öntve a mi szíveinkbe, akkor érezzük, hogy még ha a máglya előttünk meggyújtva lenne, akkor is erősen tudnánk állani. Tudom ugyan, hogy mikor a szilánkok pattognának és a szikrák szállnának, a mi szegény hitetlen szívünk remegne. De ezen szeretet minden hitetlenség dacára is ujjongana. Vannak köztetek olyanok, kik gondolják, hogy ha Krisztust követni akarnák, fel kellene áldozni nékik valamit. Talán állást, vagy hírnevet, vagy hogy kinevetik őket, ha a Krisztust követni akarnák. Hogyan? Hát ilyen kicsinységek miatt akartok-e visszafordulni, mikor ő vissza nem fordult, habár az egész világ gúnyolta is, míg nem mondhatta: »Elvégeztetett!« Nem ezen isteni kegyelemre tekintve, emelje fel hálára minden keresztyén kezét a Mindenhatóhoz, a menny és a föld nagy Teremtőjéhez és mondja magába:
Én Üdvözítőm bár a világ csúfja Fedezzen engem a te szent nevedért. Ez én nékem csak dicsőség, korona
A halált sem félem már szerelmedért.
Krisztus az én életem, a halál nyereségem! Övé vagyok az életben, övé a halálban, az ő dicsőítésére akarok élni, néki akarok szolgálni test és lélekkel. Igen, és ha kell, kész vagyok meghalni is az ő nevéért. Erre segítsen Isten a Jézus Krisztusért Ámen!

Azt hiszem emlékeztek reá, hogy az első paradicsom közepén az életnek fája állott. Mikor Ádám vétkezett és a paradicsom kertből kiűzetett, eme szavak hangzottak el: „Mostan annak okáért reá kell gondolnunk, hogy az ő kezeit kinyújtván ne vegyen az élet fájának gyümölcsében, és abból ne egyék, hogy mindörökké éljen” Kiküldé (helyesebben: kiűzé) azért őt az Úr Isten az Édennek kertéből. (1Móz.3,22-23.) Sokan azt gondolják, hogy ez a paradicsom közepén lévő életnek fája lett volna az eszköz ahhoz, hogy az embereket halhatatlanokká tegye, annak gyümölcsének élvezése őket a folytonosan tartó ifjú erőben megtartotta volna, megőrizte volna attól, hogy erejük fogyatkozásra jusson és egy lelki újjászületés által a folyton megmaradásnak pecsétjét az ő lényökre nyomta volna. Én ezekről semmit sem tudok. De hogy ha az úgy volt, akkor nagyon könnyű megérteni, hogy miért akarta Isten azt, hogy az első ember Ádám, halhatatlan ne legyen azon elesett állapotában, a melybe a bűnbe esés által jutott, hanem azt úgy rendelte, hogy az ó természet meghaljon és a halhatatlanságnak egy új természet adassék, a mely egy másik szellemtől származzon és más vezetőség működése folytán képződjék.
Szövegünk mondja, hogy az új paradicsomnak közepén, az Isten tökéletes paradicsomában, a honnan a szentek soha ki nem űzettetnek, mivel az a mi örökké megmaradó helyünk fog lenni, szintén ott van egy életnek fája. De itt átfordítjuk ezen képletet. Ezt nem betű szerint érthetjük. Mi hisszük, hogy ez az életnek fája nem más, mint az Úr Jézus Krisztus, kinek levelei a pogányok égésségekre valók. Aligha tudnánk ennek az igének más magyarázatot adni, mivel ez oly jelentőségteljesnek látszik és kibeszélhetetlen megelégedést biztosit.
De minden kételkedés nélkül mondhatjuk szerelmeseim, hogy ha ezen magasztos látásnak nem is ez az egyedüli célja, mindazáltal az egy nagy és komoly igazság, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus a halottak élete, úgy szinte élete az Ő saját élő népének is. Ő az övéinek mindenben mindenök és csak Ő általa tartatik meg azoknak lelki életök. Tehát egészen igazunk van, ha azt mondjuk, hogy „Krisztus az életnek fája és mi azon jó reményben beszélünk Ő róla, hogy majd sokan eljönnek, az Ő gyümölcséből szakasztanak és esznek és úgy örökké élnek. Óhajunk az, hogy a szent példázatot úgy használhassuk, hogy valamely szegény lélek felbátoríttassék az örök életet megragadni, a mennyiben Jézus Krisztust hittel megragadja.
Legelőször is vizsgáljuk meg az életnek fáját télben, mikor nincsen rajta gyümölcs, másodszor próbáljuk meg az életnek fáját felmutatni, hogyan bimbózik és virágzik, és harmadszor óhatjuk azon utat felmutatni, a melyen gyümölcsét élvezhetitek.
Legelőször is akarok előttetek beszélni Jézus Krisztusról az életnek fájáról télben.
Azt hiszem, azonnal gyanítjátok, miszerint én ezen képlet alatt Jézust az Ő szenvedéseiben gondolom. Az Ő zord és sötét téli napjaiban, midőn a kereszten függött és elvérezett és meghalt, mikor semmi tisztességre sem méltatták az emberek, semmibe sem vették őt, még maga az Atya is elhagyta egy ideig, elrejtette orcáját Ő előtte és Ő „átkozott lett érettünk,” hogy mi lennénk Isten igazsága Ő benne, hogy megnyernénk azon igazságot, mely Isten előtt kedves.
Kedves barátaim, sohasem láthatjátok jól az életnek fáját, hogy ha előbb a keresztfára nem tekintetek valóban. Ott volt azon hely, hol Jézus Krisztus az Ő dicső érdemével és csodálatra méltó munkája által, melyet a kereszten bevégezett azon hatalmat nyerte, hogy lelkünknek Megváltója és üdvünknek Fejedelme légyen.
Jertek hát velem, hitetek ereje által a Golgota kis hegyének lábához, tekintsünk fel ottan és lássuk, hogy mi történt üdvünkért, Menjünk oda, miképpen Mózes cselekedett, mikor a csipkebokor égett és azon csodálatos látványt megtekintette. (2Móz.3,2-3.) Ez a legnagyobb csoda, melyet valaha a föld, a menny vagy pokol látott, azért időzhetünk néhány percig ennek megtekintése mellett.
A mi Urunk Jézus, a mindig élő a halhatatlan, az örök Isten fia, emberré lett „és emberi ábrázatban találtatott, mint ember”, megalázta magát, engedelmes lett mind a halálig, még pedig a keresztfának haláláig.” (Fil.2,8.) Ezt a halált nem magáért szenvedte. Az Ő emberiségének nem volt szükség meghalni. Ő élhetett volna, ha úgy akarta volna. Ő bűnnélküli volt, törvényellenes cselekedetei nem voltak, azért nem következhetett reá a büntetés.
Mi voltunk a vétkesek Átokra érdemesek, Mégis Ő elszenvedett, A mit Ő elszenvedett, A mit Ő magára vett,
Mi érdemeltük volna meg.
A keresztfán elszenvedett minden kín helyettesítő volt, érettetek történt emberek fiai. Érettetek vérzett el a dicsőség Ura, az igaz a hamisakért, hogy titeket Istenhez vinne. A dorgálás nem Ő érette magáért volt, mert Atyja kimondhatatlan szeretettel szerette őt és Ő Atyja kezeinek verését nem érdemelte legkisebb részben sem, fájdalmai az Ő ellenségeinek bűnökért volt, a ti bűneitekért és az én bűneimért, hogy sebei által meggyógyulhassunk és szenvedései által Istennel megbéküljünk.
Gondoljatok hát a Megváltó kereszten való halálára. Figyeljétek meg jól, hogy az egy átkozott halál volt. Sok módja volt annak, a hogy az emberek meghalhattak, de csak egy halál volt, melyre Isten az átkot kimondotta. Ő nem mondotta: Átkozott a ki megkövezés által hal meg, vagy pedig fegyver által, vagy egy malomkő által, a mely az Ő nyakába köttetik, hanem az volt megírva: „Átkozott valaki fán függ.” (Gal.3,13; 5Móz.21,23.) Semmi más halállal nem halhatott meg a Jézus Krisztus, mint épen azzal, melyet Isten, mint az átkozottak halálát kiválasztotta. Csodáld ezt hívő lélek, hogy a Jézus Krisztus érettünk átokká tétetett. Csodálkozz ezen és szeresd őt. Igyekezz arra, hogy benne való hited és iránta való háládatosságod egybeolvadjon.
Ez a leggyalázatosabb nemű halál volt. A római törvény csak a legaljasabb gonosztevőket ítélte ezen halálra és azt hiszem, hogy még azokat sem, hogyha csak azok egyszersmind rabszolgák is nem voltak. Egy szabad rómait nem szabad volt így kivégeztetni, ép oly kevéssé így azon királyságokhoz tartozó alattvalót, melyeket Róma meghódított, csak a rabszolgát, a kit a vásárban vettek, lehetett ilyen halálra elítélni. Ők azt tartották, miszerint megérdemelte, hogy rabszolgaként eladassék. Azonkívül még a természetes meggyalázáshoz hozzá adják saját gúnyjaikat is. Némelyek elmenve mellette fejüket hajtogatták Ő rajta. Mások megállottak előtte és nyelvöket nyújtogatták ki feléje. Mások leültek és őrizték őt, gonoszságukat és csúfolódó indulataikat kielégítvén Ő körülte. Ő minden gúny és gyalázat központjává tétetett. A részegesek csúfoló énekévé lett és még azok a kik vele együtt megfeszíttettek is csúfolták őt. És mind ezeket érettünk szenvedte. Bűneink gyalázattal teljesek voltak és Ő érettünk gyalázattal lett elhalmozva. Mi magunkat megbecstelenítettük és Istent tiszteletlenséggel illettük, azért lett Krisztus a halálban az istentelenek közé számlálva és ép úgy megutálva, mint azok.
Ezeken kívül még kimondhatatlan sok gyötrelemmel volt az Ő halála összekötve. Nem kell elfelejtenünk, Megváltónk testi szenvedéseit, mert én hiszem, hogy ha mi a testi szenvedéseket elkezdjük csekélyre becsülni, úgy csakhamar megkezdjük a lelki fájdalmakat is megkicsinyíteni. Ó, mily rettenetes halálnak kell annak lenni, a ki úgy hal meg, hogy a gyenge kezek és lábak szegeztetnek át, a csontok helyükből kimozdíttatnak, a keresztnek felemelése által, a láz megkezdődik, a száj oly forróvá válik, mint a tüzes kemence, a nyelv a szájból kidagad és az egyedüli ital is a melyet nyújtanak ecet, méreggel elegyítve. Ah! Szerelmeseim azon fájdalmakat melyeket Jézus szenvedett, nincs ember a ki megmérhesse, vagy kibeszélhesse. Hisszük, hogy, azon írónak igaza volt a ki így fejezte ki, magát, hogy Ő mindeneket elhordozott „A mit Isten csak hordozni tud.”
Nem lehetne kimondani a szenvedéseknek és sóhajtásoknak, az elepedésnek, a szívmegtörésnek és lélek megszaggatásnak árát, a melyet Jézusnak le kellet fizetni, hogy bennünket hamisságainkból és vétkeinkből megválthasson.
Az egy lassú halál volt. Bármilyen fájdalomteljes legyen is valamely halál, az még mindig megnyugtatásul szolgál, ha a haldokló reá gondolhat, hogy hamar véget fog érni. Ha valakit felakasztanak, vagy lefejeznek, a fájdalom pillanatokig nagy lehet, de csakhamar megszűnik. De a megfeszítésnél mindaddig függ az ember, míg lassan aztán a halál be nem következik. Mikor Pilátus meghallotta, hogy a Megváltó már meghalt, csodálkozott azon, hogy a halál olyan hamar bekövetkezett. Emlékszek arra, hogy egy hittérítőtől hallottam, miszerint Ő látott egy embert a ki megfeszíttetése után két nappal még a keresztfán életben volt és vannak a megfeszíttetekről olyan elbeszélések, hogy találtattak olyanok, a kik minekutána 48 óráig a keresztfán voltak, onnan levetettek és sebeikből annyira kigyógyultak, hogy még évekig éltek azután. Egy lassú halál volt az, mellyel a Megváltónak kimúlnia kellett. Óh, testvérem, hogy ha mindezeket együvé veszitek, úgy az egy iszonyú egészet képez, mely szívünket mélyen megalázhatja, hogy ha hívők vagyunk, hálás szeretetre, vagy ha hitetlenek vagyunk, szégyenre ösztönözhet, hogy mi olyan kevéssé szeretjük azt, ki minket annyira szeretett.
És az Úr Jézus Krisztus halála érettünk történt, mint egy büntetési fájdalom, ezt még hozzá kell adni az előbb megemlítettekhez. Ő az elítélt gonosz cselekvő halálával halt meg. Talán sokakra nézve ez lenne a legfélelmesebb mindenek között, mert hogy ha valaki bármilyen fájdalmas halált is hal, mindazáltal a legerősebb fullánk hiányzik abból, hogy ha az egy természetes halál, de épen úgy hozzá jön azon fullánk, hogy ha a halál a törvény követelése folytán következett be, és különösen, hogy ha a bűn annak az oka és a bírói ítélet törvényes formában kihirdettetett. Az Úr Jézus Krisztus pedig el volt ítélve az országnak úgy a polgári mint a lelki törvényétől is, halálra. De meg a mi a legtöbb volt: „az Úr akarta Őt megrontani s betegség alá vetni” (Ézs.53,10) Jézus Krisztus saját bűne nélkül halt meg, de elszenvedte a halál büntetését, mert a mi bűnünk néki tulajdoníttatott. A mi vétkeinket magára vette, mintha azok az övéi volnának és azután mikor azon a helyen volt, a hova a bűnösöknek kellett volna jutni, elszenvedte a büntetést, mintha csak egy bűnös lett volna, elszenvedte a haragot, melyet a bűnös érdemelt volna.
Szerelmeseim! Óhajtanám, hogy tehetségem lenne arra, hogy Jézus Krisztust a megfeszítettet elébetek állíthatnám, Krisztust láthatóvá tehetném köztetek a keresztfán. Óh, bárcsak tudnám őt úgy rajzolni, hogy lelki szemeitekkel láthatnátok! Szeretném, ha érezhetővé tehetném nektek az Ő fájdalmas kínjait és a keserű pohár tartalmát veletek megkóstoltatnám, a melyet néki a seprejéig ki kellett ürítenie. De hogy ha ezt nem tehetem, úgy meg kell elégednem azzal, hogy ha azt mondom, hogy ezen halál a bűnösnek egyetlen reménye. Ezek az Ő sebei a reménynek kapui. Az emberek vétkeinek egyetlen engesztelő áldozatja az Immánuel fájdalmai és szenvedései. Óh, ti kik üdvözülni óhajtotok nézzetek ide, „Én reám nézzetek, hogy megtartassatok földnek minden határai!” (Ézs.45,22) Élet van egy a reá való tekintésben is, de másutt sehol élet nem található. Ha őt megutáljátok, elvesztek. Ha pedig elfogadjátok soha el nem vesztek a pokolnak minden hatalma nem lesz képes benneteket elnyelni. Jöjjetek, bűnnel terhelt lelkek! Jézusnak nincs szüksége sem könnyeitekre, sem véretekre. Az Ő könnyei benneteket megtisztíthatnak, vére a bűntől megmoshatja lelketeket. Ha szívetek nem olyan töredelmes, mint a milyennek kívánnátok, hogy lenne, az az Ő megtört szíve, nem a tietek, mely részetekre a mennyet kiérdemlette. Ha nem lehettek azokká a kikké lenni óhajtanátok, Ő ti helyettetek az volt, a mit Isten akart, hogy legyen. Isten meg van Ő vele elégedve. Legyetek ti is elégedettek!
Jöjjetek és bízzatok Ő benne! Óh vajha halogatástok már véget érne és minden nehézség megoldatnék.
Jöjjetek mennyei Atyátokhoz épen úgy, a hogy vagytok, a nélkül, hogy valamire támaszkodnátok, mint egyedül csak arra, hogy a Megváltó elvérzett és úgy „el lesztek fogadva ama szerelmesben.” (Ef.1,6)
Így a Jézus Krisztus a kereszten függve, az életnek fája télben.
És most hadd mutassam meg nektek, a mennyire azt tehetem, hogy az életnek ezen fája hogyan hoz virágot és gyümölcsöt.
Ott áll Ő ‒ Jézus ‒ még mindig Jézus. Ugyanaz és mégis mennyire megváltozott! Ugyanaz a Jézus, de gyalázat helyett, tisztességgel vétetett körül a ki „mindenestől meg is tarthatja azokat, a kik Ő általa járulnak Istenhez” .(Zsid.7,25) Szövegem azt mondja ezen fáról, hogy tizenkét fajta gyümölcsöt terem. Azt hiszem, hogy ezt meg kell magyarázni és ez azt jelenti, hogy teljes mennyiségű készlet van Ő nála mindenből, a mire az emberi természetnek szüksége van, azt Krisztusban mind megtalálhatjuk, ‒ mindenféle kegyelmi javak, mindennemű bűnösök részére, minden alakban lévő áldások, a szükséghez alkalmazva. A pálmafáról olvashatjuk, hogy annak minden kis részecskéje, a gyökértől a gyümölcséig hasznos. Épen úgy van az Úr Jézus Krisztussal is. Semmi sincsen Ő benne, a mit mi nélkülözhetnénk. Nincs benne semmi olyan, a mi jelentéktelen, vagy felesleges volna. Szükségetek van Ő reá mindenben a mivel csak bír, minden hivatalára nézve és minden a bűnösök iránti viszonyaiban.
Az életnek fája nekünk táplálékot ad. Némely fák sok gyümölcsöt szoktak teremni. Ádám a paradicsomi kertjében csak a földnek gyümölcséből táplálkozott. Jézus Krisztus tápláléka az övéinek és milyen drága táplálék! Milyen megelégítő táplálék, milyen gazdag, milyen kellemes, milyen alkalmas táplálék a lélek minden szüksége kielégítésére az Úr Jézus Krisztus! A manna az Angyalok tápláléka volt, de mit mondjak Jézusról? Ő több mint az! Az Angyalok azt soha nem ízlelték, hogy milyen édesség rejlik a Megváltó kegyelmében és az Úr Jézusnak halálra is kész szeretetében.
Óh, hogyan lesztek táplálva! Az Isten egyetlen Fiának teste a lelki tápláléka mindazoknak, kik a mennyek örökösei. Éhező lelkek, ha eledelt óhajtotok találni, jöjjetek Jézushoz!
Jézus az övéinek italt is ad. A forró éghajlaton vannak olyan fák, a melyeket ha keresztül fúrnak folyadékot szolgáltatnak ki, olyan folyadékot, a mely édes és zsíros, mint a tej. Sokan megisszák azt és általa felfrissülnek. A Jézus Krisztus szívéből kiömlő vér, a felüdítő bor gyermekei részére. A megbékéltetés, melyet szenvedése által megszerzett, az arany serleg, a melyből gyermekei isznak és ismét isznak, mígnem szomorkodó lelkök felvidul és fáradt lelkök megerősödik és felfrissül. Jézus adja nékünk az életnek vizét, „a seprejétől megtisztíttatott bort,” bort és tejet ingyen, minden pénz és jutalom nélkül. Milyen életfa Ő, ki nekünk táplálékot és italt is szolgáltat.
Jézus az életnek fája, a ki öltözettel is ellát bennünket. Ádám a fügefához ment, hogy attól ruhát vigyen magának és a fügefa levelek szolgáltattak néki annyi takarót, a mennyit csak szolgáltathattak. Mi pedig Krisztushoz jövünk és Ő nála találunk ‒ nem fügefa leveleket ‒, hanem az igazságnak ruháját, a melynek szépsége hasonlíthatatlan, szabásában kellemes és gyönyörű. Egy darab, soha el nem nyüvik, pontosan pászol arra nézve, hogy mezítelenségünket fejünktől talpig eltakarja és az minket, ha magunkra felvesszük, kedves kinézésűekké teszen, olyanokká, mint Krisztus maga a milyen. Óh, ti kik öltözetet óhajtotok, olyan öltözetet, melyben a mennyei udvarhoz tartozók között is megállhassatok, jöjjetek Jézushoz és fogadjátok el azon palástot, melyet az életnek fája szolgáltatott részetekre.
Ezen fa orvosságot is szolgáltat. „A fának levelei a pogányoknak egészségekre valók.” Tégy egy tapaszt bármilyen sebre is, és hogy ha ez a Jézus királyi tapaszából való meggyógyítja azon sebet. Csak egy ígéret az Ő ajkairól, csak egy levél a fáról, csak egy szó az Ő Lelkétől, csak egy csepp az Ő véréből, ezek mind bebizonyulnak, hogy a mennyei királynak gyógytapaszai.
Igaz az, hogy nem volt balzsam Gileádban, (Jel.8,22.) nem volt ottan orvos, azért nem gyógyíttatott meg az Izrael népe leányának sebe. De van balzsam az Úr Jézusban, van egy orvos a Golgotán és az Isten népe leányának meg kell gyógyulnia, hogy ha Jézushoz fut, hogy gyógyulást találhasson.
És vajon mit mondjak még egyebet? Van-e valami a mire lelketeknek nagyobb szüksége volna, mint Ő reá? Óh, Istennek gyermekei, Krisztus minden. Óh, ti istentelenek, kik az egész erdőt bejártátok, hogy az életnek fáját megtalálhassátok, ki fogyatkozásaitokat kipótolhatja, ‒ álljatok meg itten. Ezen „almafa az erdőnek fái között” (Én.2,3) azon fa, amelyet lelketek kíván. Maradjatok itt és a mire csak szükségétek van, mindent megnyertek. Mert gondoljatok arra, hogy ezen fa oltalmul szolgál a vihar ellen. Más fák veszélyt okozók lehetnek a viharban, de az, a ki az Úr Jézus fája alatt oltalmat keres, megtalálja azt, ha Istennek minden mennykövei repülnek is el mellette, de néki kárt nem okozhatnak azok. A ki Jézushoz ragaszkodik, ahhoz a veszély nem közelíthet. Előbb elveszhetne az ég és föld, mintsem egy olyan lélek, ki magát ezen fának lombja alatt elrejti. És ti, kik magatokat ottan elrejtettétek, hogy Istennek haragjától megmentve lehessetek, engedjétek, hadd figyelmeztesselek titeket arra, hogy Ő minden más veszélyben is oltalmatok marad és hogy ha veszélyben nem vagytok, még akkor is jól érezhetitek magatokat az Ő árnyékában, különesen a gondok forró napjaiban. „Az Ő árnyékában felette igen kívánok ülni, mert az Ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek.” (Én.2,3.) Fogadjátok el a Krisztust és lesz vigaszotok, örömötök, békétek és szabadságotok, és ha a fájdalmak jönnek, oltalmat és segélyt találtok az Ő közelében. Ő az életnek fája, ki tizenkét féle gyümölcsöt terem, azon gyümölcsök pedig mindig érettek és készek, mivel minden hónapban megérnek és a kik csak óhajtják, ehetnek belőle, mert a levelek nemcsak hogy némelyeknek egészségökre vagy gyógyulásokra valók, hanem a pogány nemzeteknek gyógyulásokra. Mily sokat magába foglaló szó ez! Tehát elegendő a levelek sokasága arra nézve, hogy minden nemzetségek, a kik csak jönni fognak, meggyógyuljanak. Óh, adná Isten, hogy a lelki betegségben közületek senki meg ne halna, hogy ha ezen levelek által meggyógyulhattok. Vajha közületek senki arra ne kívánkozna, hogy e világnak savanyu szőlőjével, vagy a bűnnek megmérgezett gyümölcsével teljen be, mialatt a Krisztus szeretetének édes gyümölcsei ajánltatnak, melyek benneteket felfrissíthetnek és megelégíthetnek.
És most még azt kell nékem előttetek felmutatni, hogyan nyerhetitek meg ezen életnek fájáról való gyümölcsöket. Ez a fő dolog. Nem sokat ér, hogyha mondjuk, hogy van gyümölcs, ha azt meg nem mondjuk, hogyan lehet ahhoz jutni. Óhajtanám, hogy közületek, kik itt vagytok, némelyek nagyobb óhajjal keresnék azon utat, mert félek rajta, hogy sokan keveset törődnek azzal. Payson dr. teára volt meghívva egy alkalommal az ő gyülekezetének egy tagjához, a ki iránta nagy nyájasságot és barátságot nyilvánított. Az elmenetele alkalmával így szólt a doktor: Asszonyom, ön engemet rendkívüli nyájassággal és jól fogadott, de hogy fogadja az én Mesteremet? Ezen kérdést óhajtanám én is intézni ma itten némelyekhez. Hogy fogadjátok ti Mesteremet? Talán úgy viselkedtek vele szemben, mintha ő nem a Krisztus volna, mintha ő reá semmi szükségetek nem volna. De igen, néktek ő reá nagy szükségetek van. Igyekezzetek arra, hogy őt mielőbb megtalálhassátok, mert ha a halál elközelget, szükségetek lenne ő reá, de talán akkor már nem fogjátok megtalálni.
Az egyedüli eszköz ezen fa gyümölcsét megnyerni a hit. Ez azon kéz, mely az arany almát leszakasztja. Tudsz-é hinni? Ez a kérdés. El tudod hinni, hogy Jézus az Istennek Fia? Hogy ő a keresztfán meghalt? Igen, talán mondod: „én hiszem azokat.” Hiheted-é azt, hogy szenvedése erejével képes ő tégedet üdvözíteni. „Igen” –mondod nyugodtan. Hiheted, hogy ő tégedet üdvözíteni akar? Akarod magadat néki teljesen általadni, hogy ő tégedet üdvözítsen? Hogy ha igen, úgy mentve vagy. Hogy ha lelked Jézushoz jön és mondja: „Uram, én hiszek benned, hogy te Megtarthatsz és üdvözíthetsz mindenkor és magamat egészen Te reád bízom” ‒ ez hit. Midőn Fuller-nek egy bizonyos helyen prédikálni kellett, elment oda lóháton, ahol az istentiszteletet meg akarta tartani. De nagy eső lett és a folyamok erősen megáradtak. Egy folyamhoz érkezett útjában, melyen néki muszáj volt átkelni. Rátekintett és valamennyire félelmes volt az erős áradattól, mivel a folyamnak mélységét nem ismerte. Egy földmíves, aki éppen ott állott közel hozzá, mondá: „Minden rendben van, Fuller úr, ön keresztül mehet a folyamon nagyon könnyen, a ló mindenütt érinti a folyó fenekét.” Fuller belement lovával, a víz felért egész a ló oldaláig, majd a nyeregig is, és kényelmetlen nedvességet érezett. Gondolta, hogy jó lesz visszatérni és már meg is akarta próbálni, midőn a földmíves hozzá kiáltott: „Lovagoljon tovább Fuller úr, lovagoljon tovább, én tudom, hogy minden rendben van”, és Fuller mondá: „Akkor tovább lovagolok hitben.” Bűnös épen így van a dolog te veled is. Te gondolod, hogy bűneid nagyon mélyek, hogy Krisztus nem fog képes lenni arra, hogy tégedet azokon átvigyen, de én azt mondom néked „Minden rendben van.” Bűnös, bízzál Jézusban és ő keresztül viszen tégedet még a pokolon is, hogy ha az szükséges. Hogy ha az összes emberek bűnei mind a tieid volnának, még akkor is keresztül vihetne tégedet a Jézus Krisztus ezen az iszonyú mély folyamon, hogy ha benne bízhatnál. Minden rendben van, embertársam! Csak higgy az Úr Jézus Krisztusban! A folyam lehet mély, de a Krisztus szeretete mélyebb annál. Minden rendben van, embertársam! Ne engedd, hogy az ördög Uram és Mesterem iránt bizalmatlanná tegyen. Ő hazug és hazugságnak atyja, de Mesterem hű és igaz. Csak bízzál ő benne és minden rendben van. A habok hánykódhatnak a folyam mélynek látszhat, mélyebbnek, mint te gondoltad és légy biztos abban, hogy az mélyebb is sokkal, mint te gondolhatod. De az Úr Jézusnak hatalmas karja – azon erős kéz, mely az eget és földet megmozdíthatja és annak oszlopait helyökből kivetheti, miképpen Sámson Gáza város kapuját helyéből kivette ‒ azon erős kar megtarthat tégedet és biztosan keresztül vihet, hogy ha reá támaszkodol és rajta megnyugszol. Ó, lélek, nyugodj Jézusban és meg vagy mentve!
Még egy. Hogy ha előbb úgy is látszik, mintha nem nyernétek gyümölcsöt ezen fáról, rázzátok azt az ima által. De mondjátok talán: „Én már imádkoztam.” Igen, de a gyümölcs sem esik le, a fáról mindig, már az első rázásnál. Csak rázzad ismét, embertársam, rázzad ismét! Sokszor, ha a fa gazdagon megrakott és nagyon szilárdan áll a földben, nagyon nehezen tudjátok idestova mozgatni, végül már minden erővel megvetitek lábaitokat a földön és megragadjátok a fát még nagyobb erővel, minden erőtöket összeszeditek annyira, hogy testetekben minden íz és in kifeszítve van, csakhogy a gyümölcsöt a fáról lehozhassátok. Ez azon ajánlatos mód, mely szerint imádkoznotok kell. Rázzátok az életnek fáját mindaddig, míg a kegyadományok öletekbe hullanak. Túlságosak nem lehettek az imában. Ami embertársaitoknak kellemetlen, hogy ha tőlök valamit kértek, az Krisztusnak kellemes. Menjetek imakamarátokba, ti kik Krisztust még meg nem találtátok! Boruljatok ágyatok mellé, kis szobácskátokban és „keressétek az Urat, míg megtaláltathatik, hívjátok segítségül őt, míg közel vagyon.” (Ézs.55,6.) Istennek szent lelke indítson benneteket az imára. Ő segítsen benneteket arra, hogy az imában kitartók legyetek. Jézus meghallgat benneteket. A mennynek kapuja megnyílik egy bátor zörgetőnek, aki magát elutasítani nem hagyja. Az Úr segítsen benneteket úgy imádkozni, hogy végül mondhassátok: „Szeretem az Urat, mert meghallgatja az én szómat és az én imádságomat; mert az ő fülét én hozzám hajtotta, mikor az én életemnek napjaiban őt segítségül hívtam… Szüntelen járok az Úrnak orcája előtt az élőknek földökben.” (Zsolt.116,1-2;9)
Mindezekhez adja Isten az ő áldását a Jézus érdeméért. Ámen.
Szeretve, mégis, meglátogatva. „Uram! íme, a kit szeretsz beteg” (Jn.11,3)
Az a tanítvány, kit Jézus szeretett, nem hallgatta el azon bizonyságot, hogy az Úr Jézus Lázárt is szerette. Azok közt a kik ama szerelmesben kiválasztattak nincsen semmi féltékenység. Jézus szerette Máriát, Márthát és Lázárt. Az nagy boldogság, hogy ha egy egész család az Úr Jézus szeretetében él. Egy kedves családi egység volt az, egy kedves trio, (hármas) de miképpen a kígyó a paradicsomba is becsúszott, azonképpen ide ezen béthániai nyugodt családi körbe is belépett a szívfájdalom. Lázár beteg vala. Ők érezték azt mindnyájan, hogy ha Jézus ott volna a betegségből kimenthetné. Mit tehettek volna hát jobbat, mint az Úr Jézust tudatni az Ő betegsége felöl. Lázár közel volt a halálhoz és az Ő nővérei ezen szomorú tényt közölték azonnal az Úrral mondván: „Uram a kit szeretsz beteg.” Azon idő óta ilyen hír gyakran küldetik a mi Urunkhoz, mivel Ő sokszor kiválasztja népét a nyomorúság kemencéjébe. A Mesterről mondva van, hogy: „A mi betegségeinket Ő viselte és a mi fájdalmainkat hordozta (Ézs.53,4), azért nem idegen dolog, hogy ha a tagok tekintetben fejökhöz hasonlókká tétetnek.
Figyeljük meg először azon tényt, mely szövegünkben említve van: „Uram, íme, a kit szeretsz beteg.” A nővérek úgy látszik egész csodálkoztak ezen, hogy ezen eset előjöhetett, mivel ezen szó „íme”, csodálkozásról tanúskodik. „Mi szeretjük őt és szeretnénk azonnal meggyógyítani: Te szereted őt és mégis beteg marad. Te egy szavaddal meggyógyíthatod, tehát miért beteg egy a te szerelmeseid közül?” Kedves beteg testvéreim, talán te is csodálkozhattál már a felett nem egyszer, hogy a te fájdalmas és sokáig tartó betegséged hogyan egyeztethető össze a te elválasztásod és elhivatásoddal és az Úr Jézussal való egyesüléseddel? Gondolod, hogy az már néktek sok gondot és aggodalmat okozhatott, pedig valóban az nem is valami ritkaság, hanem oly valami, a mit mindnyájan várhatunk.
A felett nem kell csodálkoznunk, hogy azon ember, a kit Jézus szeret beteg, mert ő csak egy ember. Az Úr Jézus szeretete az emberi élet szükségeitől és gyengeségeitől nem teszen minket szabadokká. Az Isten emberei is csak emberek. A kegyelmi szövetség nem szabadságlevél a sorvadás, köszvény, csúz vagy tüdővész ellen. A testi fájdalmak, melyek testünkre nézve reánkjönnek, egész a sírig elkísérnek bennünket, mert Pál apostol mondja: „Mert mi, kik e testnek hajlékában vagyunk, fogyunk, megterheltetvén.”
Azok, kiket az Úr szeret, annyival inkább is betegekké lehetnek, mivel ők egy különös fegyelem alatt állanak. Meg van irva: „A kit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindenkit, valakit fiává fogad”. (Zsid.12,6) Bármilyen nemű fájdalom, az Isten valódi gyermekeinek a jele és gyakran előfordul, hogy a próba betegség formájában bocsáttatik Isten gyermekeire.
Csodálkozhatunk-e hát azon, hogy ha kényszeríttetünk beteg szobánkba visszavonulni? Hogy ha Jób, Dávid és Ezékiásnak szenvedniök kellett kik, vagyunk mi, hogy a felett csodálkozhatnánk, ha betegek vagyunk?
Az nem is valami különös dolog, hogy ha betegek vagyunk, hogy ha azon nagy jótéteményeket megfontoljuk, a melyeket gyakran azokból nyerünk. Nem tudom, hogy Lázárnál, milyen különös javulást idézett az elő, de azt tudom, hogy némely tanítványa az Úr Jézusnak nagyon kevésre lehetett volna használható, ha betegséggel meg nem lett volna látogatva. Az erős természet hajlandó a durvaságra, uralkodni vágyásra és részvétlenségre, azért szüksége van arra, hogy az olvasztó tégelybe kerüljön. Ismertem olyan keresztyén nőket, kik soha olyan nyájasak gyengédek, bölcsek, tapasztaltak és szentek nem lettek volna, hogy ha Isten testi fájdalmak által meg nem lágyította volna őket. Van úgy az Isten, mint szinte az emberek kertjében is olyan gyümölcs, a mely soha meg nem érik addig, míg meg nem puhíttatik. Fiatal asszonyok, a kik hajlandók arra, hogy csapodárok, képzelgők vagy csácsogók legyenek, gyakran ha az egyik betegség után a másik reájok jön, egész másképen lesznek nevelve, mert megtaníttatnak arra, hogy Jézus lábaihoz üljenek. Sokan eljutottak már arra az állapotra, hogy a Zsoltáríróval teljes meggyőződéssel elmondhatták: „Jó nékem, hogy engemet megaláztál, hogy megtanulnám a te parancsolataidat.”(Zsolt.119,71.)
Gyakran az Úr szerelmesinek betegségek, másoknak is javokra szolgál. Az Úr megengedte, hogy Lázár beteg legyen és meghaljon, hogy az ő halála és feltámadása által az apostolok jótéteményben részesüljenek. Az ő betegsége „Isten dicsőségére” volt. És az elmúlt tizenkilenc századon át, mely Lázár betegsége óta elmúlt, az által minden hivők sok előnyben részesültek és még ma is sok hasznot nyerhetünk az ő betegségéből és halálából. A gyülekezet és a világ az igazak szenvedéseikből leírhatatlan sok előjogokat nyerhetnek. A gondnélküliek a betegségben való tanúbizonyságaink által felébresztethetnek, a kételkedők meggyőződéshez hozattatnak, a hitetlenek megtérhetnek és a szomorúak megvigasztaltathatnak és ha ezek megtörténhetnek, avagy kívánnánk-e a fájdalmakat és gyengeségeket elkerülni? Nem egész elégedettek vagyunk-e, azzal, hogy ha barátaink, vagy hozzánk tartozói rólunk is mondhatják: „Uram, íme, a kit szeretsz beteg?”
Mindazáltal szövegünk nemcsak egy tényt közöl, hanem egy tudósítást is ezen tényről: a nővérek Jézushoz küldöttek és tudtára adták ezt néki. Legyünk mi is minden ügyeinkben, bajainkban folytonos közlekedésben a mi Urunkkal. Jézus tud mindeneket, de az nagy könnyebbség, hogy ha szívünket előtte kiönthetjük. Midőn a Keresztelő János szomorú tanítványai vezérüket lefejezve látták, eljöttek és megmondták azt Jézusnak. (Mt.14,12.) Jobbat nem tehettek. Minden bajaid és nyomoraidban küldj követet Jézushoz és fájdalmaidat ne tartsd meg magadnak, csak Ő vele szemben nem kell visszatartónak lenned, mivel attól nem félhetsz, hogy tégedet hideg gőggel és szívtelen könnyelműséggel, vagy pedig kegyetlen árulással még jobban tönkre tegyen. Ő egy hű barát, ki magát elölünk soha el nem rejti.
Ha fájdalmainkat Jézussal közöljük, Ő azok között minket határozottan erősíteni fog. Hogy ha Jézushoz megyünk és kérdezzük: „Legkegyelmesebb Urunk, miért vagyunk mi betegek?” Hiszen, Uram én úgy gondoltam, hogy egészséges koromban hasznos eszközzé lehetnék a te kezedben és most a betegség miatt nem tehetek semmit, miért nem? Talán tetszik néki azt tudtul adni, vagy ha nem, úgy hajlandóvá teszen tégedet, hogy a mit szent akarata szerint reád bocsátott, azt türelemmel elhordozzad, a nélkül, hogy tudnád, miért kell annak úgy lenni. Ő igazságát szívedhez közelebb hozhatja, megvigasztalhat tégedet, vagy pedig jelenlétével szívedet megerősítheti, vagy pedig részedre váratlan vigaszt küldhet és tégedet megajándékozhat azzal, hogy dicsekedj a háborúságok és nyomorúságokban is. „Bízzatok Ő benne mindenkor ti népek, a ti szíveteket töltsétek ki Ő előtte; az Isten oltalmunk nekünk.” (Zsolt.62,9) Mária és Mártha nem hiába mondták azt meg
Jézusnak, úgy te is nem hiába kerested az Ő orcáját.
Gondoljatok arra is, hogy Jézus a gyógyulást megadhatja. Az nem bölcs, hanem balgatag eljárás lenne egy olyan hitben élni, a melyet az orvost és a gyógyszert eldobnánk, épen úgy, mint a hogy nem tanácsos a mészárost és szabót eldobni és várni, hogy majd hit által tápláltatunk és ruháztatunk, úgy a test, mint a lélek gyógyulását az Úrtól kell várnunk. Szükségünk van a gyógyszerekre, de azok az Úr nélkül nem segíthetnek. Szabad nekünk Jézusnak tudtára adni a mi bajainkat és fájdalmainkat, növekedő gyengélkedéseinket és fájdalmasan kínzó köhögésünket. Sokan félnek imádkozni az egészségért. A bűnbocsánatért imádkoznak, de azt nem merik az Úrtól kérni, hogy a főfájást róluk elvegye, pedig hogy ha Isten minden hajszálat megszámlált fejünkön, az sem lesz nagyobb leereszkedés ő reá nézve, ha a fejszaggatás vagy nyomástól bennünket megszabadít. A mi nagy ügyeink igen csekélyeknek tűnhetnek fel a nagy Isten előtt és a mi kicsiny dolgaink lent sokkal lehetnek csekélyeknek az Ő szemei előtt. Ez az Isten lénye nagyságának egy bizonyítéka, hogy Ő míg a mennyen és földön uralkodik, ezen dolgoktól nincsen annyira elfoglalva, hogy az Ő szegény gyermekeinek legkisebb fájdalmuk, vagy fogyatkozásukról is elfelejtkezne. Mehetünk hozzá, ha a lélegzet nehézzé válik, mert Ő az, a ki nekünk tüdőt és életet adott. Megmondhatjuk néki, hogy ha szemeink homályosodni kezdenek és ha füleink nehezen hallóvá lesznek, mert Ő teremtette azokat. A megdagadt térdet, a megmeredt nyakat, a megrándult lábat és az eltört vagy ütegsebesült újat Ő elibe hozhatjuk, mert mindezen tagjainkat Ő teremtette, mindezeket megváltotta és felfogja támasztani a sírból. Azért eredj azonnal és mondjad: „Uram, íme, a kit szeretsz beteg.”
Tekintsük meg ezen esetben Lázárt harmadszor mint egy eredményt, melyet nem vártunk volna. Minekutána Mária és Mártha az Úr Jézushoz hírt küldöttek, reménylették teljesen, hogy Lázárt még látni fogják egészségesnek lenni és pedig mihelyt a hírnök az Úr Jézushoz érkezik. De ez nékik nem adatott meg. Még két napig maradt az Úr azon a helyen és nem is szólt arról előbb, hogy Júdeába akar menni, csak mikor már tudta, hogy Lázár meghalt. Ez arra tanít bennünket, hogy Jézus tudja a mi nyomorúságainkat és mégis tehet úgy, mintha ő azzal nem törődne. Nem várhatjuk minden esetben, hogy a gyógyulásért való ima meghallgattatik, mert hogy ha az úgy volna, úgy senki sem halna meg, a kinek még vannak szülei, vagy gyermekei, barátai vagy rokonai, akik érette imádkozhatnak. Az életért való imádságainkban szerelmeseim, nem kell azt elfelejtenünk, hogy van egy ima, mely a mi imáinkat keresztül húzhatja, mert Jézus imádkozik: „Atyám! a kiket nékem adtál, akarom, hogy a hol én vagyok, azok is én velem legyenek, hogy lássák amaz én dicsőségemet.” (Jn.17,24.) Mi azt kérjük, hogy azok velünk maradjanak, de hogy ha annak világos tudatára jutunk, hogy az Úr Jézus akarja őket mennybe vinni, mit tehetünk mást, mint az ő jogosabb követelésének engedni és azt mondani: „Nem úgy legyen, amint én, hanem a miképpen Te akarod.” Önmagunkra nézve is kérhetjük az Urat, hogy bennünket segítsen fel és gyógyítson meg ismét és habár ő minket szeret is, mindazáltal megengedheti, hogy mindig gyengébbek legyünk és végül meghaljunk. Ezékiás királynak tizenöt esztendővel lett meghosszabbítva az élet ideje, de az megtörténhetik, hogy nékünk csak egyetlen egy nappal való meghosszabbítás sem adatik. Ne kívánd soha saját életed, vagy pedig szeretteid életök meghosszabbítását, hogy ha azzal az Úr ellen teszel. Hogy ha szeretteid közül valakinek életét erős kezekkel tartod, azáltal egy vesszőt kötsz saját hátadra és hogy ha saját ideiglenes életedet túlságosan szereted, úgy azzal egy tövissel telt vánkost készítel a te halálos ágyadra. A gyermekek gyakran bálványok és az olyan esetben azok, a kik őket túlságos hévvel szeretik, bálványimádók. Mi épen úgy készthetnénk agyagból egy bálványt és azt imádhatnánk. Az indiánokról olvasható, hogy ők úgy cselekednek, mint hogy ha mi a hozzánk hasonló teremtményeket imádjuk, mert hiszen mi mások ők, mint föld?
Avagy olyan drága legyen-é előttünk a por, hogy a miatt Istenünkkel perelünk? Ha Urunk szenvedéseket bocsát reánk, ne legyünk elégedetlenek. Néki tennie kell, a mi nékünk javunkra szolgál, mert ő jobban szeret bennünket, mint mi magunk.
De talán mondja valaki: „Igen, Jézus engedte, hogy Lázár meghaljon, de azután feltámasztotta.” Erre azt felelem, hogy ő nékünk is feltámadás és élet. Azért az elköltözöttekre vonatkozólag legyetek egész nyugodtak ama tudatban, hogy „feltámad a ti halottatok” és minden hozzánk tartozók, kiknek reménységök az Úr Jézusban van, Urunk feltámadásában részesülni fognak, Nemcsak lelkünk fog élni, hanem testünk is feltámad rothadatlanul. A sir tisztító tégely fog lenni és ezen mulandó test előfog jönni, hogy többé nem mulandó, hanem maradandó legyen. Sok keresztyén örülne, hogy ha az Úr eljövetelét életben érhetné és így a halált elkerülné. Én megvallom, hogy azt semmi nagy nyereségnek nem tartom, mert eltekintve attól, hogy ők azok felett a kik elaludtak semmi előjoggal nem bírnak, azok a kik életben maradnak az Ő eljöveteléig, tehát nem haltak meg, nélkülöznek valamit az Urokkal való közösülésnek egy pontját, amennyiben Urukhoz hasonlóan nem halnak meg és támadhatnak fel. Szerelmeseim! Mindenek a tieitek, úgy az élet mint a halál, (1Kor.3,21‒23.) azért ne féljetek tőle, hanem inkább óhajtozz és vágyódjál élted estvéjére, hogy magadból kivetkőzhess, hogy Istenben nyugodhass.
Egy kérdéssel akarok zárni: „Jézus szerette Márthát, annak nénjét és Lázárt,” szeret-e Jézus tégedet is különös módon és értelemben? Ah, sok betegeknek nincsen bizonyítékok az Úr Jézusnak különös szeretetéről, mivel orcáját soha sem keresték, bizalmokat soha benne nem vetették. Jézus mondhatná ezeknek is: „Soha nem ismertelek titeket,” mert ezek az Ő véres keresztjének hátat fordítottak. Kedves olvasó! felelj meg ezen kérdésre „Szereted-e Jézust?” Hogy ha igen, úgy azért szereted őt, mert Ő szeretett először tégedet. Bízol-e benne? Ha igen, úgy a te hited egy bizonyítéka annak, hogy Ő téged a világ fundamentumának felvettetése előtt szeretett, mert a hit azon jel, mely által Ő szerelmeseit hűségéről bizonyossá teszi.
Hogy ha Jézust szereted és beteg vagy, bizonyítsd be az egész világ előtt, hogy te őt betegségedben dicsőíted. Mutasd barátidnak és ápolódnak, hogyan nyernek az Úrnak szerelmesei még a betegségben is örömet és vigasztalást. Szent odaadásoddal hozd csodálkozásba őket, hogy csodálhassák a te szerelmesedet, ki hozzád oly kegyelmes, hogy a fájdalmak között boldoggá és a halállal szemben örömteljessé teszen. Hogy ha keresztyénségednek van valami haszna, úgy most támogasson az tégedet és a hitetlenek kénytelenek lesznek belátni, hogy annak a kit az Úr szeret, jobban van állapota a betegségben, mint az istentelennek egészséges napjaiban.
Ha nem tudod, hogy tégedet szeret, úgy hiányzik néked a legfényesebb csillag, mely a betegség éjét megvilágosíthatná. Reménylem, hogy ezen állapotodban nem fogsz meghalni, hogy nem fogsz a következendő világba átmenni a nélkül, hogy Jézus szeretetét tapasztalnád, mert az valóban egy rettenetes nyomor lenne. Keresd hát azonnal az ő orcáját és nagyon megtörténhetik, hogy ,,ezen mostani betegséged azon szeretet utjának egy része, melyen Jézus tégedet magához akar vinni. Óh, Uram gyógyíts meg minden betegeket lélekben és testben! Ámen.
Várjad óh, én lelkem, várjad Urad! Segít készségesen! Reá bízd magad! Ne csüggedj el, közeleg a reggel
És a tél helyébe új tavasz jön el!
Minden veszélyben óv tégedet, Segít a szűkségben, Hű Istened.
Várjad óh, én lelkem, Várjad Urad! Segít készségesen! Reá bízd magad! Vándor utunk hamar megfutjuk. Véget ér panaszunk, Jézushoz jutunk.
A nyomor után jutsz örömre, Dicsőítsd

Szövegünk a könyv végén áll, épen úgy, mint ezen nap az év végén áll, *(Ezen prédikációt December 31-ikén tartotta Spurgeon) és örömhírrel teljes, a miképpen óhajtjuk, hogy e mai zárprédikációnk legyen. Majdnem úgy látszik, mintha a Szentlélek nem akarná, hogy az író eszköz letéve legyen, mindaddig, míg dacára az Istentől adatott igék bizonyságainak még olyan sokan hitetlenségben vannak, azért mielőtt a szentírás könyveit bezárná, és azt minden hozzáadástól vagy meghiányosítástól nagyon ünnepélyes szavakban megtiltaná, még egyszer egy teljes, szabados, komoly és kegyelemteljes meghívást intéz a szomjúhozó lelkekhez, hogy jöjjenek Krisztushoz és igyanak. Azonképpen óhajtanék én is ez esztendőnek utolsó napján még egy evangyéliumi meghívást írni, hogy azok a kik prédikációinkat ez ideig még nem hitték, most még ez évnek végső napján füleiket lehajtanák és az Üdv üzenetét elfogadnák. Ó, vajha mielőtt az éjféli harangszó egy új év születését hirdeti, ti is ujjá születhetnétek Istentől, hogy ez megtörténjen, ahhoz szükséges, hogy azon igazságok, melyek által az emberek ujjá születtethetnek, néktek szeretetben szemeitek elé állíttassanak. Azért felkérlek mindnyájatokat, a kiknek Isten halló képességet adott, hogy ezen kérelemnek engedjetek, ezt mindnyájan alkalmazzátok önmagatokra, hogy ha már ez év elmúlt 52 vasárnapján a nyilak céljukat eltévesztették, egy most ez alkalommal Isten lelkétől vezetve találjanak. Imádkozzatok is, hogy ha sokan az ő szívök ajtaját az Úr Jézus előtt, mindezideig erősen bezárták, ő jöjjön ma a prédikáció által és kezét az ajtó zárjára tegye, hogy azoknak szívök ő iránta való szeretetre buzduljon. Ezen imának meghallgattatása határozottan áldásos fog lenni mindnyájunkra nézve. Várjuk ezt gyermeki bizodalommal és e szerint a várakozás szerint cselekedjünk, úgy látni fogjuk, hogy az emberek Jézushoz repülnek, mint a fellegek és mint a galambok az ő ablakokra. (Ézs.60,8.)
Avagy szövegünk szavai nem az Úr Jézus szavai-e? Tekinthetjük-e azokat úgy, mint a
János szavait? Azt hiszem, hogy nem, mivel ezek közvetlen az Úr Jézusnak az előbbeni versben kinyilvánított igéje után következnek. Azon hely így hangzik: „Én Jézus bocsátottam az én Angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tenne néktek a gyülekezetekben. Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága, ama fényes és hajnali csillag. A lélek is és a menyasszony, ezt mondják: „Jövel.” Azt hiszem, hogy ezt a szakaszt nem különíthetjük el egymástól, és nékem úgy látszik, hogy az alapigénk szavait úgy kell tekintenünk, mint a feltámadott Jézus szavait, azon Hajnalcsillagét, kinek vigaszt adó sugarai a dicső napot hirdetik. Az emberi lelkeket szerető Üdvözítő még nincs egészen készen a bűnösökhöz intézett szavaival, volt még néki valami mondanivalója és azt itten nyilvánítja. Az isteni Megváltó kihajolva trónjából, a hol ül véghez vitt megváltási munkájának jutalmául és a bűnösökhöz lehajolva ugyanazon szeretettel mely őt arra indította, hogy azokért meghaljon mondja: „A ki hallja is ezt monda: „Jövel, és a ki szomjúhozik jöjjön el, és a ki akarja vegye az életnek vizét ingyen.”
Ha mi ezen szavakra tekintünk, azon arany fényben, mint a mi lelkünk szeretett Üdvözítője ajkairól származókra, úgy figyeljük meg először az imának mennyfelé irányított hívását: „A lélek és a menyasszony ezt mondják: Jövel.” Ezen szavak Krisztushoz lesznek bocsátva. Másodszor pedig figyeljük meg a meghívásnak föld felé irányított szavait: „A ki szomjúhozik jöjjön el, és a ki akarja, vegye az életnek vizét ingyen.” Ezen meghívás mindenfelé elhangzik a szűkölködő nyomorban lévő lelkekhez. Harmadszor pedig időzzünk egy kevéssé a mellett, hogy figyeljük meg ezen két meghívás közötti összeköttetést, mert az Úr Jézus jövetele összeköttetésben van a bűnös jövetelével, és végül megfigyeljük még, a mennyire azt tehetjük, ezen két meghívásra való feleletet, attól a ki a mennyben ül és a lelkektől, kik ide alant szomjúhoznak. Ó, Istennek lelke áldd meg ezen szent igéket!
Először is hát: szövegünk az imának menny felé irányított hívásával kezdődik. „A Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jövel! És a ki hallja is ezt mondja: Jövel.” Én úgy gondolom, hogy az egész világossá lesz előttetek, hogyha figyelemmel olvastuk, miszerint ezen szavak a Lélek és menyasszonytól származva nem a bűnösökhöz intézett szavak. Nem, ezen szavak értelme megkívánja, hogy ezen meghívást: „Jövel”, mint az Úr Jézushoz intézettet tekintsük, a ki egy előbbeni versben mondotta „Íme, hamar eljövök és az én jutalmam én velem vagyon.” Nem vizsgálhatjuk meg helyesen és alaposan ezen igéket, hogyha először mint felfelé, a mi Urunkhoz intézett szavaknak nem tekintjük, a kinek jövetele a mi nagy reménységünk.
Először is ezen meghívás tárgyát figyeljük meg: ez az Úr Jézusnak jövetele. „A Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jövel.” Ez, és mindig is ez volt a Jézus Krisztus egyházának, vagy gyülekezetének általános hívása. Nincs egyetlen általános tan sem, ezen jövetel pontos jelentőségéről, mindazáltal egy közös óhaj nyilvánul arra nézve folyton, egy vagy más formában. Némelyek közülünk várják az ő testben való eljövetelét, mivel az Agyal azt mondotta, mikor a mennybe menetel alkalmával a felhő az Úr Jézus béfogta: „Ez a Jézus, a ki tőletek elvitetett mennyekbe, a képen fog eljönni, a miképpen láttátok őt felmenni mennyországba.” (ApCsel.1,11)
Azért várjuk az ő eljövetelét e földre személyileg, hogy tényleg itt legyen közöttünk. Némelyek remélik, hogy ha eljön, azért jön, hogy itt a földön uralkodjék, mindeneket megújítson és népét egy dicső időszakhoz, az ezer éves, boldogsághoz segítse, a melyben állandó nyugalom fog lenni. Mások pedig gondolják, hogyha ő jön, jönni fog a világot megítélni, akkor fog vége lenni aztán minden jelenlegi dolgoknak és kezdődik az aranyidőszak, a boldog öröklét. Vannak, a kik az egész ezer éves országot csak álomnak tartják, és a Krisztus személyszerinti megjelenését csupán képzeletnek tekintik, hanem inkább azt hiszik, hogy ő lelkileg fog megjelenni, és egy olyan időszakot várnak, a melyben az evangyélium nagyon csodálatos módon és rendkívüli hatalommal terjedni fog a népek között való hirdetés által, ugyannyira, hogy a népek Istenhez sietnek és az Ő igazságához megtérnek. Mostan nagyon érdekes volna ezen különféle nézetek és állítások felett beszélgetni, azokat külön-külön megfontolgatni, de azt nem akarjuk tenni, mivel akármilyen úton és módon gondolják vagy képzelik is a Krisztusnak eljövetelét Istennek minden valódi gyermekei, abban az egyben teljesen megegyeznek, hogy azt nagyon óhajtják, és hogy ha jön az elég nékiek. Ők több, avagy kevesebb világossággal bírjanak is a felöl, hogy milyen úton-módon fog az ő jövetele megtörténni, de a Krisztus isméti eljövetele azon idő óta, a mikor innen felment a mennybe, az ő gyülekezetének nagy kívánságává és óhajává, igen, sőt sürgős imájává lett. Jövel azért Uram Jézus, ez az összes választottak óhaja és kérelme. Igaz, hogy sokan ezen eljövetelt nem mindig dicséretre méltó alapon óhajtották. és sokan akkor voltak legbuzgóbbak ezen óhajuk, vagy imájuk kifejezésében, amikor a megcsalattatás és fájdalom állapotába jutottak, de mindazáltal az, a mit óhajtanak jó és egy megígért áldás, mely a maga idejében megadatik. Azt hiszem, hogy a fájdalom a Krisztus jövetelét mindig elég kívánatosabbá teszi. Luther egy alkalommal, mikor nagyon levert és szomorú volt így kiáltott fel: „óh bár csak az Úr azonnal jönne! Hagyjuk az egész ügyet az ítéletnek nagy napjára, hogy akkor végződjön el, mivel semmi javulást nem remélhetni.” Hogy ha ilyen hangulatba kerülünk, úgy nagyon megtörténhetik, hogy az óhaj látszólag helyes, mindazáltal alapjában nem olyan tiszta, mint a milyennek azt gondoljuk. Kívánságok és imák, a melyek a hitetlenség, vagy türelmetlenségből származnak, nehezen lehetnek a legjobb természetűek. Talán, hogyha türelemmel várunk és nyugodtan reménylünk, akkor nem kivárjuk olyan lázasan és félelmesen az Úr hamari jövetelét és mindazáltal kedélyállapotunk lehet Isten előtt józanabb és igazibb, éberebb és elfogadhatóbb, mint a mikor látszólag több buzgóságot mutatunk. A várakozásnak a kívánattal kézből- kézbe kell menni. A türelemnek pedig a reménységgel kell egyesülni. Az Úrnak „hamar”-ja ne legyen az én „hamar”-om és hogyha ezzel rendben vagyunk, úgy cselekedjünk, ami néki tetszik. Mert hiszen végül is jobb lehet az reánk nézve, hogy ha Urunk elég egy kissé tovább várakozik a jövetellel, hogy egy hosszabb harc által a szenteknek még több türelmük és a Szentléleknek nagyobb hatalma nyilvánuljon. Lehetséges, hogy az Úr egy kissé még tovább halasztja a jövetelt és ha az úgy van, a gyülekezet vagy egyház habár az ő hamar bekövetkező jövőjét óhajtja is, mindazáltal Mesterével nem fog perbe állani, sem néki előírásokat tenni, sőt elég az időt és órát sem meghatározni, vagy tudni. „Jövel, Uram Jézus, jövel hamar!”– ez az ő szívének legbensőbb óhaja, de az ő jövetelének idejét oda bízza egészen az Úr kezébe.
Minekutána a meghívásnak tárgyát megvizsgáltuk, figyeljük meg most legközelebb a meghívó személyeket. Legelőször is a Lélek van említve ‒ „a Lélek és a menyasszony ezt mondják: „Jövel.” És miért kívánja a Szentlélek az Úr Jézus eljövetelét? Jelenleg úgy szólván a Lélek az al-uralkodó itt a földön. Az Úr Jézus mennybe ment, mert az jobb volt, hogy ő oda menjen, de a Vigasztaló, kit az Atya az ő nevében elküldött, az ő helyét elfoglalta, mint tanítónk, és állandóan itt e földön marad, mint az igazság tanúja és hogy az emberi szíveket az igazság ismeretére hozza. De az Istennek lelke naponkint szomorúsággal illettetik e türelem és harc időszakában. Hogy mennyire szomoríttatik ez egész világon, azt mi nem vagyunk képesek felfogni! A pusztában való negyven esztendő mintegy semmivé válik egybe hasonlítva a tizenkilenc évszázadon keresztül élő engedetlen és pártütő nemzetséggel. Az istentelenek bosszúsággal illetik őt, bizonyságtételeit elvetik és működésének ellene állanak. És ah, még a szentek is megszomorítják őt.
Ti és én, félek rajta, hogy ez elmúlt esztendőben mi is sokszor megszomorítottuk őt, azért óhajtja ő ezen rossz állapotnak a végét és így szól a mi Urunk Jézus Krisztushoz: „Jövel.” De még a Léleknek nagy célja és óhaja az, hogy Krisztust megdicsőítse, mint azt Urunk mondotta: „Az engemet dicsőíteni fog, mert az enyémből veszi a mit néktek megjelent.” (Jn.16,14.) És mivel a Krisztus eljövetele az ő dicsőségének teljes nyilvánulása fog lenni, azért a Lélek óhajtja, hogy ő jöjjön és nagy hatalmát vegye kezéhez és kormányozzon. A Szentlélek megpecsétel bennünket a „teljes váltságnak napjára.” (Ef.4,30.) Néki mindig ama nagy esemény van előtte. Az ő munkája az Isten fiainak dicsőségek megjelenése napján (Róm.8,19.) fog teljesen bevégződni. Ő a mi örökségünknek záloga, míg a teljes szabadságba béhelyeztettetünk. (Ef.1,14.) Ezért veszen a Szentlélek részt az ő szenteinek óhajokban a dicsőséges megjelenésre nézve, és itten különösen fel lesz ő mutatva, mint olyan, a ki együtt segéli a mi erőtlenségünket, és érettünk esedezik megmondhatatlan fohászkodásokkal. (Róm.8,26.) Ezen értelemben mondja a Lélek: „Jövel!” – valóban az egész világon, minden lelki óhajhoz és kérelemhez ő adja az ösztönt az embereknek.
Erre következőleg azt mondja szövegünk, hogy a menyasszony a gyülekezet, de talán az ő nevének sajátságos voltát meg sem figyeltük. Nem az van mondva: A Lélek és a gyülekezet ezt mondják: „Jövel,” hanem „a Lélek és a menyasszony,” mert ő mindig nagyobb buzgósággal és óhajjal kiáltja: „Jövel,” hogy ha az Úrhoz való közellétét és az ő vele való szeretetteljes viszonyát és mindazt, a mit ez csak magában foglal érezi. Egy menyasszony olyan, a kinek egybekelése közel van, vagy épen megtörtént, vagy pedig történni akar. Ő az itten használt kifejezés szerint több mint eljegyezett. Vagy egybekelt már, vagy pedig, épen akar egybekelni vőlegényével, habár a menyegzői vendégség még nem tartathat meg. Épen így a gyülekezet, azaz Krisztus egyháza, nagyon közel van azon órához, a hol és a mikor hangzani fog „Eljött a Báránynak mennyegzője és az ő felesége elkészítette magát” (Jel.19,7.), azért teljes örömben van azon kilátásban, miszerint nemsokára hallani fogja azon kiáltást: „Imhol jő a vőlegény.” (Mt.25,6) Ki csudálkozhatna azon, hogy ez így van? Egész természetellenes volna, ha az Egyház részéről semmi óhaj nem nyilvánulna a tekintetben, hogy kedves Urát és Fejét láthassa. Nem helyes-e az, hogyha a menyasszony kiáltja: „Jövel?” Óhajtom figyelmeteket azon tényre irányítani, hogy habár én itten két személy alakjában mutattam is fel a mi itten szövegünkben áll, hogy alkalmatos rendben azokról szólhassak, mindazáltal azok az előttünk lévő helyen nincsenek egymástól elkülönítve. Nem úgy van mondva hogy: a Lélek mondja: „Jövel,” hanem a lélek és a menyasszony ezt mondják: „Jövel.” Ez azt akarja nyilvánítani, hogy ha a Szentlélek a gyülekezet által szól, a midőn mondja: „Jövel.” És a gyülekezet azért kiált Krisztushoz az ő eljövetele végett, mivel arra a Szentlélektől van indíttatva. A valódi ima mindenkor egy közös munka, a Szentlélek ki bennünk lakozik, Isten kedve szerinti óhajokat ír szívünk táblájára, mi pedig azokat szavakban nyilvánítjuk. A Szentlélek soha sem esedezik a mi óhajunktól és hitünktől elkülönítve, magunknak kell kívánni és akarni, esedezni és küzdeni, mivel a Szentlélek arra indít hogy akarjuk és véghez vigyük. Mi esedezünk Isten előtt, mert Szentlelke által arra indíttatva és vezetve vagyunk. Esedezésünk, mely a meny felé emelkedik, az Úr Jézus eljövetelére vonatkozólag a Szentléleknek hívása a véren megváltattak szívökben. Maga az anyaszentegyház is a Szentlélek által imádkozik folyton, buzgóan kiáltva nappal és éjjel, hogy minden ígéretek között a legnagyobb teljesüljön mielőbb. „Jöjj, Uram, hisz’ Te igaz vagy Jelenj meg hát nékünk magad Néped vár s örömmel fogad”
A következő mondat azt mondja, hogy minden egyes hivőnek ugyanazon óhajt kell nyilvánítani: „És a ki hallja is ezt mondja: „Jövel”. Testvérek, ez lesz annak ismertető jele mindenkor, hogy ti az Úr Jézus jegyesei vagytok. Ez mutatja azt, hogy ti azon egy test és egy lélekhez tartoztok (Ef.4,4.), hogy ha a Lélekkel és menyasszonnyal kiáltjátok: „Jövel.” Mert a Krisztus eljövetelét egy istentelen ember sem kívánhatja igazán, hanem az ellenkezőt kívánja inkább, hogy ő tőle távol maradjon és még az ő lételéről is elfelejtkezzen. Az Úr Jézus Krisztus közellétének örvendezni egy bizonyítéka a mi elválasztatásunk és elhivattatásunknak. Azon óhaj, hogy őt teljesen megismerhessük és hozzá közelebb juthassunk, annak a jele, hogy az ő halála által Istennel megbékéltünk és új természetet nyertünk, azon óhaj, hogy őt nagy dicsőségében láthassuk, jele annak, hogy mi az ő keresztje melletti igazi harcosok vagyunk. Érezitek ezt? Óhajtotok az Úr Jézussal jobban megismerkedni? Az evangyéliomot hallottátok, mondjátok-e ti is a gyülekezettel: „Jövel?” Ah, sokakra nézve az Úrnak napja setétség fog lenni, nem világosság, és ők nem kívánhatják az ő jövetelét, mert ez a nap rettenetes és a veszedelem napja fog ő reájuk nézve lenni, de azokra nézve kik itten az ő Fiának drága nevében hittek, az egy örömnap fog lenni, és épen azért kiáltják ők nagy örömmel és szívök teljes óhajával: „Jövel azért Uram Jézus.”
Ezen szó „Jövel,” attól hangoztatva, aki ezt hallja, annak örvendetes jele, hogy ő a Krisztus eljövetelével teljes üdvét és boldogságát várja. Az jó barátom, hogy ha te midőn hallod, hogy a Krisztus elfog jönni, azt mondod: „Hadd jöjjön.” Ha uralkodni jön, hadd jöjjön, mert az ő neve legyen áldott, ki uralkodhatna más, mint egyedül ő? Ha jön, hogy e földet megítélje, hadd jöjjön, mert mi megigazulva fogunk az ő ítélőszéke elé áltani. Jövetelének célja, csak nagy és végtelen jótétemény fog reánk nézve lenni, és Istenünkre nézve pedig dicsőség, azért nem akarják jövetelét csak egy óráig sem akadályozni. „Jöjjön a béke idő meg,
Hogy gyermekid örvendjenek, Mert magadhoz vetted őket! Hogy hangozzék messze földre, Tengerekről tengerekre: Mindenki Krisztust dicsérje!”
A „Jövel” minden igaz hivőnél annak a jele, hogy az ő szíve összhangzatban van azon bibliai tannal, a mely hirdettetik. Azt jelentés által tudjuk, hogy Krisztus el fog jönni és lelkünk erre ezt mondja: „Igen, jövel Uram Jézus, mert az a mi üdvünkre szolgál, ha te azt megteszed.”
Ezzel felmutattuk azon személyeket, kiktől ezen meghívás, származik, tegyünk tehát elég egy megjegyzést azon időre nézve, melyben ezen meghívás használtatik. Ez a jelen. „A lélek és a menyasszony mondják: Jövel. És a ki hallja is ezt mondja: „Jövel.” A Lélek és a menyasszony azt kívánják, hogy az Úr Jézus azonnal jönne el, és az a ki Krisztust ismeri és szereti, szintén azt kivárja, hogy ő ne késlekedne. Lássátok testvéreim, avagy nem eljött-e az idő a mi gyenge értelmünk szerint is arra nézve, hogy a Krisztus jönne? Nézzétek mennyire árad és növekedik a gonoszság! Nézzétek meg csak utcáinkat, hogy mennyire megvannak azok bűnnel fertéztetve! Nézzétek, mennyire szaporodik a tévelygések, avagy nem ott zsibonganak-e azok még az Isten anyaszentegyházában is? Nem alá jöttek-e sok eretnekségek, tévedések, mint a ragadozó madarak az áldozatra (1Móz.15,11) hogy még a magasságos Isten oltárát is meggyalázzák? Nézzétek, hogyan dacolnak ez időszakkal a kételkedők az élő Istennel, hogyan bocsátják ki szájukból ama kérdést: „Hol vagyon az Úr eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elaludtak, a teremtésnek kezdetétől fogva, mindenek ugyanazon módon állanak.” (2Pt.3,4.) Nézzétek, mily kevélyen harcol ellenetek az antikrisztus mindenütt. A babonás hit, melyet atyáink el nem szenvedhettek, ismét felállíttatik a népek között és a képek, keresztek, feszületek és sákramentumok vagy szentségek a régi római bálványok ismét visszatértek Angolországban* (Megtalálhatók ezek fájdalom Magyarországban is*) és az állami egyházban tiszteltetnek. Angolhonban, hol keresztyén mártírok vért ontottak az igazság mellett és az igazságért, ismét a fenevadnak bélyege mutatkozik azoknak homlokán, kiket az állam fizet, hogy a népet tanítsák! Nem eljött-e hát azon idő, hogy az Úr jönne? Ó ti babonás hit régi veszedelmes rendszerei, ki más tudna titeket a trónról letaszítani? Ó ti bálványok, a kik oly hosszú időkön át uralkodtatok a babonás kedélyek felelt, ki más tudna titeket a földalatti sötétségben működő vakondok, és az est homályában szállongó szárnyas egerek közzé dobni? Ti ismeritek azt, a ki amaz éjjelen ott a Betlehemi jászolban születve életet és világosságot hozott, és retteghettek, mert ha ő eljön, vas vesszejével fog megjelenni, hogy titeket, mint a cserépedényt összetörjön. (Zsolt.2,9) „Igen, kiáltjuk mi, Jövel Uram Jézus, jövel hamar. Ámen.”
Mostan, halljuk másodszor a meghívásnak e föld felé, az emberekhez irányított szavait. Be kell vallanom, hogy azt egészen nem mondhatom, hogyan van az, hogy szövegem értelme átvezet Krisztus földre jövetelétől a bűnösnek Krisztushoz való jöveteléhez, de ez úgy van. Miként a különböző színek valamely festménynél egymáson keresztül mennek, vagy a zenénél a hangok, a melyek összeolvadnak, úgy megyen szövegünkben is az első értelem át a másodikba. A csaknem észrevehetetlen átmenet nékem úgy tetszik, hogy azon emlékeztetés által történik, miszerint a Krisztus jövetelét nem az egész emberiség óhajtja. Vannak hitetlenek, kik néki nem engedtek, és a midőn ezek a Lélek és a menyasszonynak azon szavát hallják: „Jövel,” azonnal reszketni kezdenek és ezt mondják magokban: „Mi lenne, hogyha jönne! Ah, mi őt megvetettük és az ő jövetele nékünk veszedelmünkre lenne.” (2Pt.3,7.) Úgy tetszik nékem, mintha az ilyenek közül néhányat hallanék sírni és jajgatni már csak azon gondolatnál is, hogy az Úr jönni fog, mert tudják, hogy ők is meg fogják látni őt, a kik általszegezték és jajgatással fognak sírni ő előtte. (Jel.1,7) Majdnem kegyetlenségnek látszik lenni a Lélektől és a menyasszonytól azon meghívást hangoztatni: „Jövel,” hogy ha a jövetel az Úr minden ellenségeinek megrontásokat hozza magával, és mintha Jézus is az ő népének imáját szelíden és nyájasan másfelé irányítaná, midőn a szomjúhozókhoz beszél. Ő engedi az imákat hozzá emelkedni, de azután a folyamot a szegény bűnösök felé is irányítja. Mintha ő maga azt mondaná:
Ti óhajtjátok, hogy jöjjek, de én mint az embereknek Megváltója, a ti testvéreitekre és rokonaitokra tekintek, a kik még távol vannak, azon más juhokra, melyek még nem ez akolból valók, a kiket szintén elő kell hoznom, (Jn.10,16.) és a ti hozzám intézett kérelmetekre, az elveszettek és tévelygőkhöz szólok mondván: A ki szomjúhozik jöjjön el és a ki akarja, vegye az életnek vizét ingyen. Ez épen olyan változás, mint a szöveg első értelmétől a másikhoz való átmenet.
De mostan kitől származik ezen meghívás? Legelőször is Jézustól. Ő az a ki mondja: „A ki szomjúhozik jöjjön el.” Ezen hely úgy áll itten, hogy mi semmiképpen sem hihetünk mást, minthogy ezen vers annak szavait tartalmazza, a ki Dávidnak ama gyökere és ága, ama fényes és hajnali csillag. Ő kiáltja a mennyből a bűnösök felé „A ki szomjúhozik jöjjön el.” Akarnak-e nemet mondani annak a ki itten szól? Avagy mikor Jézus maga hívja meg őket süket fülekre találjanak-e az Ő meghívó szavai?
Azután pedig ezek az Isten Lelkének szavai is. A Lélek mondja: „Jövel.” Ezen könyv, melyet Ő írott minden lapján azt mondja az embereknek: „Jöjjetek, jöjjetek Jézushoz.” Ez a Léleknek szava és meghívása az igéknek hirdetésében. Mit mondanak a prédikációk és beszédek más egyebet, mint: „Jöjj, bűnös, jöjj!” És ezen titokteljes hatalmas működések a lelkiismeretre az olyan időkben, mikor a szív a szórakozottságtól megnyugodva és a lélek komoly gondolatai által kényszerítve van, ezek az Isten Lelkének intelmei, melyek által Ő az embernek a közelgő veszedelmet felmutatja és a menhelyet elibe állítja és mondja: „Jövel” Az egész világon mindenütt a hol csak egy biblia van és egy prédikátor, ott a Lélek szól: „Jövel.” És ez a gyülekezetnek vagy Anyaszentegyháznak szava is, a Lélekkel egyesülve, mert a Lélek a menyasszonnyal szól, a menyasszony a lélek által. A gyülekezet folyton ezt hangoztatja: „Jövel!” Vasárnapi összejöveteleinek tulajdonképem ez a jelentősége, ez a prédikáló székből hangzó bizonysága, az iskolából való tanítása, imája és intelmei. Szegény és tévelygő szívűek, az Isten gyülekezete mindenütt azt mondja néktek: „Jövel!” és, hogy ha azt nem teszi, akkor nem cselekszik úgy, mint Krisztusnak valódi menyasszonya. Hiszen épen e célból van az Úr gyülekezete e világban, hogy ha ez nem volna, úgy Urunk azonnal kivehetné őket e világból mihelyt azok hivőkké lettek, de ők megtartatnak itten, mint olyan magok, melyek e világban az igazságot fenntartják és naponkint komolyabban kiáltják a bűnösöknek: „Jöjjetek, jöjjelek Jézushoz.” A Lélek és a menyasszony ezt mondják: „Jövel.”
A legközelebbi a ki ezen meghívást intézi, „A ki hallja.” Hogy ha halló fületek van és az evangéliumot elfogadjátok a ti saját üdvösségtekre, úgy a legközelebbi a mit tehettek az, hogy embertársaitoknak, a kik körültetek vannak azt mondani, hirdetni: „Jöjjetek.” Menjetek és mondjátok valakinek, a kivel találkoztok, sőt mindenkinek a kivel azt csak alkalmilag közölhetitek, mondjátok a mit a Lélek és az egész gyülekezet mond: „Jöjjetek.” Menjetek Uratok parancsa szerint, hívjátok a népeket Mesteretekhez, tegyetek bizonyságot az Ő nagy szeretetéről, mellyel viseltetik a bűnösök iránt, hívjátok a szegény bűnösöket Jézushoz. Gyermekeiteket, szolgáitokat és szolgáló leányaitokat hívjátok Jézushoz. Szomszédiatokat, barátaitokat, hívjátok, hívjátok az idegeneket és a legtávolabb levőket is. Hívjátok a lopókat és paráznákat is, hívjátok mindegyiket, a kik az utakon és ösvényeken találtatnak, a kik Istentől távol, az Ő utálatos foglalkozásaikat folytatják, mondjátok mindezeknek: „Jöjjetek.” Mivel ti az örömhírt meghallottátok és az Úrnak kegyelmét megkóstoltátok, menjetek és hívjatok be mindeneket a szeretet lakomájába. Ó, vajha sokan volnának ezen egyes hirdetők, mily nagy áldás volna ez London részére! Nem tudom, hogy hány hívő lélek van most itt ezen házban, de azt tudom, hogy mi ötezren* (annyi volt abban az időben a Spurgeon gyülekezetének tagszáma) a kik itten gyülelekezeti összeköttetésben vagyunk e Tabernákel imaházban, és hogy ezen ötezernek mindegyike most megkezdené miden tehetségével Krisztusról tanúskodni, úgy ebben az egyházban elég só volna arra nézve, hogy az egész Londont megsózná, ha munkálkodásainkon Istennek áldása nyugodna. Testvérek és testvérnők, ne restelkedjünk azokkal beszélni, a kikhez a bennünk lakozó Istennek lelke és Jézusnak felülről jövő szava és az egész gyülekezetinek meghívása intéztetik. Vegyen részt minden egyes tag a meghívásban mindaddig, mígnem a reszkető bűnös mindenfelül azon felbátorító meghívást hallja: „Jövel.”
Most figyeljük meg ezen „Jövel”-nek csodaszerű felbátorító jellemét, mely a Lélektől és menyasszonytól származik. Ennek egyrésze a szomjúhozókhoz van intézve „A ki szomjúhozik jöjjön el.” A szomjúság alatt a szükség érthető és a kielégítés utáni kívánság. Érezed-e, hogy bűnös vagy és óhajtod-e a bűnbocsánatot?
‒ úgy egy szomjúhozó vagy. Meg vagy terhelve és nyugtalan-é szíved és vigaszt óhajtozó é lelked? – úgy egy szomjúhozó vagy. Talán van valami, talán azt sem tudod, hogy micsoda a mely után sóhajtozol, sírsz és epedsz? – akkor egy szomjúhozó vagy és ezen meghívás egész határozottan és érthetően hozzád van intézve: „A ki szomjúhozik jöjjön el.”
De mennyire örvendek azon, hogy a meghívásnak másik fele még csak látszólagosan sincsen korlátozva, a mint azt ezen első mondatról gondolni lehetne! Az itten említett szomjúságot nem tekintem semmiképpen úgy mintha az valakitől kívánva volna, hogy bűneiért egy darab ideig sok félelem és aggodalmak közt legyen, vagy hogy a töredelmesség által egész legyőzettetve és az üdve felöli kétségbeeséshez űzettessék. Én azt hiszem, hogy minden kívánság és óhaj ezen megjelölés alá esik „szomjúság,” de mivel némelyek ebben megbotránkoznak és gyakran ezt hangoztatják: „Én úgy érzem, hogy nem vagyok elég szomjas”, azért lássátok mily szépen van mondva ezen második mondatban: „Valaki akarja, vegye az életnek vizét ingyen.” Szomjas vagy avagy nem vagy, van-e óhajod és akaratod arra, hogy igyál? Van-e akaratod arra, hogy idvezülj? Akaratod arra, hogy a bűntől megtisztulj, hogy a Krisztusban új teremtéssé légy? Akarod az örök életet elnyerni? Úgy a Lélek azt mondja néked: „Valaki akarja, vegye az életnek vizét ingyen.” Figyeljétek meg tehát ezen három nagy kinyitott ajtót, melyeken keresztül mehetnek a legnagyobb elefántbűnösök is, a kiket mint bűnnel megterhelteteket valaha a föld csak hordozott. Itt van ezen három ajtó: „Valaki” „akarja” „ingyen!” „Valaki” ez az első ajtó. Az van mondva „a ki” ‒ melyik ember akar hát még oly vakmerő lenni, hogy azt állítsa, miszerint ő nincsen híva, ő ki van zárva? Hogy ha azt mondod, hogy te nem vagy oda értve ezen szóban „aki”, úgy azt mondom néked, hogyan merészkedel egy olyan szót elszűkíteni, a mely magában véve oly széles oly végetlen? „Valaki” ‒ ez alatt minden embert érthetünk, a ki csak él és még élni fog, míg itt e földön van és jönni akar. Továbbá a másik szót „akarja.”
Itt nem áll semmi megjegyzés előbbi életedről, jellemedről, sem a mostaniról, sem az ismeretről vagy érzelemről, semmiről nincs itt szó, hanem egyedül csak az akaratról. „A ki akarja.” Az ének mondja: „Előttem tárva egy kapu.” Itt pedig úgy látszik, mintha a kapu nemcsak feltárva volna, hanem a sarkaiból egészen kivéve és helyéről eltéve. „A ki csak akarja.” Itt, már nincs semmi akadály utadban. És azután „ingyen” Istennek ajándékai minden megjutalmazás vagy megfizetés vagy követelés, vagy feltételek nélkül adatnak. Vegyed hát az életnek vizét ingyen. Nem kell hoznod jó érzelmeidet, jó kívánságaidat vagy jó cselekedeteidet, hanem csak jöjj és fogadd el azt ingyen, a mit Isten néked kegyelemből ad. Még csak töredelmességet és hitet sem kell hoznod, hogy kegyelmet nyerhess, hanem csak jönnöd kell, hogy a töredelmességet és hitet mint Istennek ajándékát és a Szentléleknek munkáját elfogadhasd. Mily széles kapui ezek az isteni irgalomnak! Mily széles a bemenet, melyet a szeretet az ide közelgő lelkek részére elkészített! „A ki!” „Akarja!” „Ingyen!”
Figyeljétek meg, hogyan számlálja elő a meghívás azon munkákat, melyeket a bűnösnek tennie kell. Legelőször az van mondva, hogy jöjjön. „A ki akar, jöjjön el” Krisztushoz jönni annyit jelent, mint a léleknek Ő hozzá közelgetni, azaz benne bízni. Nem vagy arra felhívva és kényszerítve, hogy bizonyos tárgyakkal megrakodva jöjj, vagy, hogy Krisztusért működj és azon az úton igyekezz üdvödet elérni, hanem csak hogy Ő hozzá jöjj. Semmi sincs mondva a jövetel módja felől, hogy futva jöjj, vagy pedig mászva, bátran vagy félelmesen közelegj, mert hogyha Jézushoz jössz bárhogy is, ‒ nem fog tégedet eltaszítani. Egy egyszerű magát az Úr Jézusra bízni az egyedüli szükséges dolog az örök élet elnyeréséhez.
Az ez után következő utasítás: a „vevés”. „A ki akarja, vegye.” Ez az egész. Végy, egy nagyszerű szó arra nézve, hogy az evangyéliumot szemeink elé állítsa. A világ evangyéliuma: „hozz”. Krisztus evangyéliuma „végy.” A természet evangyélioma: „tégy”, a kegyelem evangyélioma: „nyugodj” és „végy”. Itt a víz kedves barátaim, nem kell először kutakat ásni, hogy a vizet megtalálhassátok, csak el kell fogadnotok. Itt az égi kenyér, nem kell először lisztet őrölnötök és kenyeret sütnötök, hanem csak el kell fogadnotok. Itt van egy ruha, a mely varrásnélküli, a felitől fogva mindenestől szőtt (Jn.19,23.). Egy öltést sem kell tennetek rajta, csak el kell fogadnotok. Az üdv útja összefoglalható ezen négy betűbe: „végy”. Kívánod Krisztust? Fogadd el! Akarsz bűnbocsánatot? Vedd azt! Szükséged van egy új szívre? Vedd azt! Akarsz szívbeli békét? Vedd, azt! Akarod egykor a mennyet? Vedd azt ‒ ez az egész.
Óh, mily kegyelemteljes szavak ezek, a melyek itten, egymásután többször előfordulnak, a ki szomjúhozik jöjjön és a ki akarja vegyen. Nékem úgy tetszik, mintha az Úr Jézus látna egy szegény bűnöst szomjúhozva ott állani az ő szeretete kristály forrásához közel, és az ördög ott állva ezen szegény szomjúhozó léleknek azt sugdosná: „Látod e szent folyamot, de ez nem a te részedre folyik itten, hanem mások részére. Ez volna, szükséges néked, de néked ezt nem lehet elnyerni, ez nem számodra van.” Halld csak, egy hang üti meg a fület a fellegeken túlról, mely hangosan kiáltja: „Hadd vegye azt!” Lépj vissza ördög, engedd azt, aki jönni akar! Ekkor a szomjas lehajol inni ‒ most már érti ezt ‒, de íme az előbbi bűnei seregestől megrohanják őt és nagy hatalommal kiáltják felé: „Menj vissza, néked nem szabad ide közeledned, ezen forrás nem számodra van, ezen tiszta kristály forrást nem szabad az olyan bélpoklos ajkakkal, mint a tiéd megfertéztetni.” De ismét hangzik a tróntól, a szeretetnek emez áldásteljes parancsa: „Engedjétek közeledni és venni.” Épen úgy van, mint mikor a törvénytevő teremben van valaki a sokaság közt, és egyszer csak szólítva van, hogy lépjen a bíró eleibe, mint tanú. Ott áll addig a sokaság közt. De íme, hallja a nevét hangzani. Mi történik ekkor? Mihelyt a nevét meghallotta elkezd a sokaságon keresztül hatolni, hogy helyét elérhesse. „Mit akar?”– mondja néki az egyik. „Fel lettem szólítva,” mondja ő. „Lépjen vissza, mért tolakodik úgy előre?”– mondja egy másik. „A bíró hívott engemet”– mondja ő. Egy vastag rendőri szolga kérdezi: „Miért csinál ilyen zavart a teremben?” „Hiszen – mondja az ember – híva voltam. Nevem említve volt és, mennem kell.” Hogyha nem tud menni, ha azt lehetetlenné teszik részére, hogy a sokaság között átmehessen, úgy a hatóság közül ki szól egy: „Engedjetek helyet annak az embernek, hiszen ő ide lett híva, mint tanú, az ítélő szék eleibe. Rendőr, csinálj utat néki, hogy hadd jöhessen elő.” Az Úr Jézus hívja a szomjúhozókat. és mondja: „A ki akar, az hadd jöjjön!” Engedjetek helyet néki, bűnök engedjétek őt jönni, félelmek, engedjétek őt, ördögök engedjétek, hadd jöjjön, mert Jézus Krisztus a nagy király és a mindeneknek bírája mondotta: „Hadd jöjjön!” Ki akarja akadályozni a jövetelt, ha Jézus megengedi? A ki Istentől hivattatott, ez Jézushoz jön határozottan. Ő jönni fog, még ha útját akarnák is állani. Ma reggel úgy éreztem magamat, mintha most újból Jézushoz jöhetnek és ezt akarom is tenni. Hát ti kedves testvéreim, nem úgy éreztek-é? Tegyétek azt ti is kedves testvérek és testvérnők, és hogy ha megtettétek, úgy forduljatok embertársaitokhoz és hirdessétek az evangyéliom drága meghívását minden körültetek lévőknek, és mondjátok azoknak: „Jertek és vegyétek az életnek vizét ingyen.”
A harmadik pont ezen kétszeres meghívásnak összeköttetése. Van-é valami összeköttetés a Krisztusnak mennyből földre jövetele és a szegény bűnös teremtésnek Krisztushoz való jövetele között?
Igen, ezen összeköttetés megtalálható, és pedig itten a szentírás könyveinek végén. János szándékszik épen Ura parancsára megírni azt, hogy a könyvhöz, az Isten igéjéhez, a mely ő magában egy teljes egész könyvet képez, senki hozzá ne tegyen, se pedig abból elvenni ne merészkedjen. Az anyaszentegyház mondja: ,,Hogyha már nincs több próféta, a ki eljövendő volna Isten akartjának hirdetésére, nincsenek apostolok, a kik csalhatatlan hitelességgel írhatnának, és nincsenek tanítók a kik új jelentéseket közölhetnének, vagy pedig új ígéreteket hozhatnának, akkor csak az van még hátra, hogy az Úr jöjjön.” Akkor ő azt mondja: „Jövel azért Uram Jézus!” És itt állanak a bűnösök körültünk, akik hallják, hogy nincsen más evangyéliom, a melyet még várhatnának, azon jelentésekhez, melyek ezen könyvben állanak. Többet várni már nem lehet, nem lesz más engesztelő áldozat, sem más útja az üdvösségnek, azért bölcsen cselekszenek, hogy ha azonnal Jézushoz jönnek. Mivel a könyv már bezáródik, azért kiált a Lélek és a menyasszony a bűnösökhöz egyesülve, hogy azonnal jöjjenek. Miért késlekednének még tovább? Nem várhatnak új evangyéliomot, azért hát jöjjenek azonnal. A tulkok és madarak megölettettek, és mindenek készek, jertek el a lakodalomba! Minden készen van, nincs már semmi tenni való, vagy a mi még meg nem jelentetett volna, az utolsó idők bekövetkeztek. Az „Elvégeztetett minden!” földön és mennyen keresztül elhangzott azért „Jöjj csak, ó, bűnös, jöjj!”
Azt hiszem hogy egy másik öszeköttetést is lehet itten találni, t. i. azt, hogy azok, a kik a Jézus Krisztust valóban, igazságban keresik és folytonosan az ő jöveteléért kiáltanak hozzá, azok bizonyosan szeretik a bűnösöket is, és azoknak is mondják: „jöjjetek.” Jóllehet vannak olyanok is, a kik nagyon sokat beszélnek az Úr Jézus eljöveteléről, de a más emberek lelkéről nem igen gondoskodnak. Valóban az olyan csak beszéd, hogy ha valaki azt állítja, miszerint ő óhajtja és várja az Úr Jézusnak második eljövetelét, hogy ha nem igyekszik a népeket oda hozni, hogy a veszedelem útjáról az Úr Jézushoz jöjjenek. Hogy ha nem kiáltja nékik: „Jertek Krisztushoz.” Aki Krisztust úgy szereti, a hogy szeretnie kell, az szereti a bűnösöket is, és az a ki Krisztust olyan nagyon szereti, hogy magának egészen meghalt, azt mondja, a körülte halálban lévő milliomokat pedig egész elfelejti, és a csillagok felé nézve ott áll, folyton menny felé nézve várja, hogy hirtelen meg fogja látni a dicsőséget és oda el fog ragadtatni, az olyan még nem ért semmit abból a mit mond. Mert hogy ha Urát szeretné, akkor munkálkodna is érette és mutatná, hogy ő a királynak eljövetelét várja, a mennyiben igyekszik annak országát építeni.
Azon összefüggést is találhatjuk itten, hogy mielőtt Krisztus eljönne, az ő választottainak össze kell hozattatniok. Ő addig nem fog eljönni, míg az ő igéjének prédikálása által egy meghatározott számú sokaság az örök életet el nem nyeri. Ó, testvérek, ezekből láthatjuk, hogy nékünk munkálkodni kell, hogy az elveszettek haza jöhessenek, mert így siettethetjük mi magunk részéről azon időt, a mikor lelkünknek szerelmese, maga el fog jönni.
Még egy, van egy módja a Krisztus jövetelének, a mely itten habár nem is a legközelebbi gondolatban, mégis ide csatolható, mert az a bűnös Krisztushoz való jövetelének a legbensejét érinti. Testvérek, hogy ha mi azt kiáltjuk: „Jövel Uram, Jézus” és ő nékünk megfelel, a mennyiben Szentlelkét bennünk megbővíti, úgy, hogy lelkileg hozzánk jön, akkor a töredelmes lelkek határozottan az ő lábaihoz borulnak. Azt tudjuk, hogy ha az Úr valahol egy gyülekezetben van, ottan határozottan vannak megtört szívek, a kik aztán megtérésöket nyilvánítják. A hol Jézus Krisztus hatalmát nyilvánítja, ottan egy ébredésnek kell nyilvánulnia, mert a holt lelkeknek ő benne meg kell elevenedni. A legnagyobb dolgunk, melyre mindnyájunknak, kivétel nélkül nagy szükségünk van, azon dicső ígéretnek szilárdan való megragadása: „Íme, én ti veletek vagyok, minden napon e világ végezetéig,” és a miképpen ezen értelemben az Úr eljövetele osztályrészünkké lesz, úgy fogjuk látni a bűnösöket is közeledni, és az életnek vizét azok is élvezik.
Mostan végül, melyek a feleletek? Küldtünk egy meghívást a menny felé és mondottuk: „Jövel.” A felelet ez „Íme, hamar eljövök.” Óh, ez a legmagasabb értelemben kielégítő. Tálán egy kevés ideig várnotok kell de a hívás meglett hallgatva, és hogy ha az Úr földi életetek ideje alatt el nem jönne, a szívnek ezen készenléte, mely az ő jövetelére vár, még akkor is hasznos és áldásos lenne reátok nézve, hogy ha talán követét küldi értetek, hogy a halál által benneteket hazavigyen. Azon várakozás és vigyázás mindkét esetben javatokra lenne, azért nem kell félnetek és aggódnotok, bármelyik is következik reátok. Krisztus lejön e földre, épen olyan bizonyosan, mint a milyen bizonyos az, hogy ő a mennybe felment, és hogy ha ő eljön, akkor az ő benne hivő igazaknak győzedelmök fog lenni, és az ő szentjei vele fognak uralkodni.
És eme másik meghívást illetőleg: „Jövel.” Mi kérjük a bűnösöket, hogy jöjjenek. Négyszeres hangon kérjük őt erre fel: Jézus, a Lélek, a menyasszony, és a ki hallja, ezek mindnyájan mondották: „Jövel.” El fognak-é jönni? Testvérek és testvérnők, ez egy olyan kérdés, melyre feleletet nem adhatok. Ne engemet kérdezzetek, mert én ezt nem tudom. Jobban cselekesztek, ha a népeket kérdezitek meg, elég idejek van hozzá, őket kérdjétek. Gondoskodjatok arról, hogy kérdezzétek meg őket mielőtt ma reggel innen a Tabernákelből kimennének. Ők tudják azt, azért megmondhatják néktek, hogy akarnak-é jönni, vagy nem. Én pedig óhajtok hozzájok így szólni: kedves barátaim, reménylem, hogy az esztendőnek ezen utolsó napja részetekre a kegyelem napja fog lenni. A zsidóknak volt egy ünnepek az év végén, mely a betakarítás, vagy összegyűjtés ünnepe volt, én pedig azért imádkozok, hogy mi hallhatatlan lelkeket gyűjthessünk az Úr Jézus Krisztushoz, mielőtt ezen év egészen elmúlna. Az egy dicső záradéka lenne ezen kegyelem esztendejének és kedves felbátorítás a jövőre nézve.
De tegyük fel, hogy nem jöttök. Oh, gondoljatok arra, hogy híva voltatok. Hogy ha a szegények részére egy karácsonyi ünnepély készíttetik, és egy csomó koldus kívül áll fagy, hó és hidegben fázkódva, és nem akarnak bejönni, jóllehet komolyan és többszörösen fel vannak arra szólítva, úgy azt mondjuk nékik: „Hát híva voltatok és mit akartok még többet? Gondoljátok meg, hogy nagyon komolyan meg voltatok híva. A Lélek, a menyasszony, és a ki hallja és maga az Úr Jézus is mondották néktek: „Jöjjetek.” Én azok közül való vagyo, a kik hallják és mondottam én is: „Jöjjetek.” Nem tudom, hogy mondhatnám már komolyabban, mint a hogy mondottam. Mennyire örvendene lelkem, hogy ha e pillanatban minden itten jelenlévők Jézushoz jönnének! A mennyei örömön kívül ennél nagyobb örömet nem óhajtanék részemre, hogy ezen esztendő azzal megkoronázva lenne. Meg lettetek híva, nagyon komolyan meg vagytok híva, mit kívánhattok még többet? Ha nem jöttök, ezen gondolat fog benneteket örökké üldözni „Meg voltam híva, többször majd kényszerítve voltam, de nem fogadtam el a meghívást.”
Arra is figyelmeztetlek benneteket, hogy arra is felszólítva, miszerint most, azonnal jöjjetek. Nem lehet azt mondani néktek, hogy holnap jöjjetek és pedig több okoknál fogva. Talán holnap már nem éltek, vagy pedig nem lesz valamely komoly keresztyén a környezetetekben, hogy benneteket meghívjon. Lehetne-e jobb és alkalmatosabb nap, mint e mai nap? Mindig azt mondtátok: „Holnap” és mennyire, milyen messzire elhallogattátok ezzel már a jövetelt. Oh, egy cseppet sem tovább, ti a kik már talán évtizedek óta vártok. Emlékszel még azon prédikációra, a melynek hallásakor elkezdtél félni és reszketni és mondottad: „Isten segedelmével óhajtok e szomorú állapotból kiszabadulni és az Ő orcáját keresni”, de ezt halogattad mind ezideig és most sokkal hátrább vagy? Emlékezhetsz ama földmivesről való történetre, a ki nem akart a folyón egyenesen keresztül uszni, hanem leült és azt mondotta: „megvárom míg a víz mind elfolyik.” Sokáig eredménytelenül várt és mindig is eredménytelen lett volna a várakozása, mert a folyók folynak szakadatlanul minden időben. Te is arra várnál, míg majd minden nehézségek elhárulnak az utból és alkalmas idő ajánlkozik. Ó, menekülj ezen legnagyobb balgatagságtól! Nehézségek mindenkor lesznek a folyam állandóan folyni fog. Ó, ember, légy bölcs, vesd bele magadat a folyamba és ússz keresztül! Most van a kellemetes idő, most van az idvességnek napja. Óh, vajha óhajod és akaratod lehetne Jézus Krisztusban hinni! Az Ő Lelke vezessen tégedet oda, hogy ezt mielőbb megtehesd. „Jöjj Jézushoz, jöjj Jézushoz mindjárt!
Bízz Ő benne, Ő megsegít, Ő megsegít! És megment téged mindjárt!”
Bízzatok az Úr Jézus vérében és elégtételében és a nagy munka azonnal kész van. Isten segítsen benneteket, hogy ezt cselekedhessétek. Ámen.

Mivel december 25-ikén általában ünnepelnek, mint az Úr Jézus születésének ünnepén, habár arra nem is vagyunk Isten törvénye által kötelezve, mint az Úr napjának a vasárnapnak megszentelésére. Mindazáltal ha mi azt megünnepeljük és pedig az Úrnak és az ő kedve szerint ünnepeljük, úgy ő elfogadja ünneplésünket. Csatlakozzunk azért a sok ezer ünneplők társaságához és emlékezzünk azon nagy és dicsű eseményekre, melyek Úrnak születése alkalmával történtek.
A pásztorok éjszaka őrizték nyájaikat. Hihetőleg így nyugodt, békés éjszakán, a midőn mint rendesen szokott történni, nem könnyű volt fáradt szemeiket nyitva tartani, mivel az álom őket folyton környékezte. Egyszer csak hirtelen, nagy csudálkozásokra mennyei világosság vette őket körül, mely az éjfélt világos déllé változtatta át. Az Úrnak dicsősége, mellyel az új testamentomi sajátságos kiejtés szerint a kigondolható legnagyobb világosság, mint szinte egy isteni világosság értendő. Ez őket körülvevé és ők megrémültek, annak a fénynek közepében pedig láttak egy fénylő szellemet, egy olyan alakot, melyhez hasonlót ők még soha sem láttak, de a melyről hallottak már apáiktól beszélni, és a melyről a próféták könyvökben olvastak, úgy hogy ők tudták miszerint ez egy Angyal. Ez tényleg nem egy közönséges égi követ volt, hanem „az Úrnak Angyala,” az Isten jelenlétének ama kiválasztott Angyala a kinek előjoga az, hogy az isteni Felséghez a legközelebb állhasson, „a fénylők között kettőztetett fényű,” és a mennyei tróntól a legfontosabb hírrel megbízva. „Az Úrnak Angyala hozzájok eljőve.” Csudálkoztok rajta, hogy előbb megfélemlettek? Nem ijedtetek volna-é meg ti is, ha veletek valami olyan történt volna? Az éj csendje, az Angyalnak természet feletti megjelenése, a hirtelen meglátás és a világosságnak rendkívüli fényessége ‒ mindezek csudálkozásba hozhatták őket, hogy ezen tiszteletteljes álmélkodásban reszkettek, mivel nem kétkedek, hogy az ő érzelmek a tisztelet és félelem vegyítése volt, mely azon szavakkal van kifejezve: „és nagy félelemmel megfélemlének.” Ők arccal a földre hullottak volna, hogy ha az Úrnak eme dicsőségéből egy gyengéd bátorító szót nem hallottak volna, mely így hangzott: „Ne féljetek!” Ezen édes vigasztalás által meglettek nyugtatva és képesekké lettek a hirdetést megfigyelni a mely következett. Azután tovább hangzottak a szavak, oly kedvesen, mintha ezüst csengettyű hangjai lettek volna: „Íme, hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen! Mert született néktek ma a Megtartó ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” Kívántatott tehát tőlük, hogy minden félelmes gondolatoktól meneküljenek, és adják át magokat egészen az örömnek. Ők ezt kétség nélkül meg is tették, és az összes emberek közt nem volt senki oly boldog és örvendező azon éjfélkor, mint ezen pásztorok, a kik egy oly csodálatos látásban részesültek, melyet, soha el nem felejthettek, és most arról tanácskoztak, hogy ne menjenek-é el, hogy valami olyat szemlélhessenek, mely még sokkal gyönyörteljesebb, tudniillik azon gyermeket, a kiről az Angyalok szólottak.
Adja az Úr, hogy nékünk is nagy örömünkre legyen, ha arra gondolunk és azzal foglalkozunk, hogy a Krisztus születése nagy örömnek okozója. Hogy ha arról szóltunk azután kérdezzük meg, kiké ezen öröm, és harmadszor vizsgáljuk meg, hogy azok kik ezen örömben vannak hogyan kell hogy azt kinyilvánítsák. A Szentlélek jelentse meg az Úr Jézust nékünk is és készítsen el bennünket, hogy ő benne örvendezhessünk.
A Krisztus születésének nagy öröm okolójának kell lenni. Először: Az angyalok is örültek azon, hogy Krisztus született. Ez így olyan örömteljes igazság, hogy azon Angyalt is, a ki ezt kihirdetni eljött, örömmel töltötte el. Néki nem olyan nagyon sok foglalkozása volt ezen megtörtént dologgal, mert Krisztus nem az Angyalokat vette fel, hanem az Ábrahám magvát vette fel, de én hiszem, hogy már csupán azon gondolat is, miszerint a Teremtő a teremtményekkel összeköttetésbe lépett, hogy a nagy láthatatlan és mindenható Isten egyesült azzal, amit teremtett, az Angyalnak, mint egy teremtésnek érezhetővé tette, hogy minden teremtés felmagasztaltatott és ez néki hagy örömére szolgált. Azonkívül az Angyal bensőjében egy kedves jóakarat is volt, a mely őt boldoggá tette, mivel az elesett emberiségnek olyan örömhírt hozhatott. Habár ők nem is testvéreink, mindazáltal az Angyalok szeretetteljesen részt vesznek a mi ügyeinkben. Ők örülnek azon, ha mi megtérünk
– ők szolgáló lelkek – ,hogy ha megváltattak vagyunk és ha innen kimúlunk felvisznek bennünket, és bizonyosok vagyunk abban, hogy soha nem fognak Uroknak kényszerített és hűtlen szolgái lenni, vagy pedig azoknak unalmas segítői, a kiket ő szeret. Ők a vőlegénynek barátai és örülnek annak örömén, ők a szeretet háztartásának szolgái és szorgalmas buzgalommal szolgálnak nékünk, olyannal, a mely a leggyengédebb szeretetről tanúskodik, mellyel ők Isten, a magasságos mennyei király gyermekei iránt viseltetnek. Ezért hozta az Angyal olyan nagy örömmel a reábízott üzenetet, a miképpen az illett azon helyhez honnan ő jött, azon alkalomhoz, mely őt aláhozta, és az ő abban való részesüléséhez. Mondá: „Íme, hirdetek néktek nagy örömet”, és hisszük hogy ezt az elragadtatás szavaival mondotta. Igen az Angyalok annyira örvendtek ezen evangyéliumnak, hogy mikor a prédikáció bevégezve volt és eltelve szent örömmel és imádattal összeszedték minden erejüket, hogy azt követhessék, mert azt nem tehették, hogy olyan követséggel csak egyedül bocsássák a földre. Utol is érték, éppen akkor, mikor a reá bízottak megmondásánál az utolsó szót kiejtette, és azonnal rázendítették amaz igen emlékezetes dicséretet, a melyet egyedül csak az Angyalok énekeltek, melyet soha e földön egy ember sem hallott azelőtt. „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek és e földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” Amint mondám, így lett teljes az istentiszteletök, nyilvánult az evangyéliumi prédikátori hivatal, egy a Krisztusról való gazdag prédikációban, ott volt a szívbeli és áhitattal teljes dicséret is, mely telve volt mennyei örömmel az égi seregektől hangoztatva. Ez egy olyan örömhír volt, hogy nem volt elegendő annak kihirdetésére egy hang, habár angyali hang volt is az, hanem egy örvendetes hálaénekben kellett azt nyilvánítani, az Úrnak egy új éneket kellett énekelni. Testvérek, hogyha az Úr Jézus születése a mi nagybátyáinknak, az Angyaloknak oly örvendetes volt, milyen örvendetes lehet az nékünk? Hogyha szomszédainkat éneklésre indította, a kik aránylag nagyon csekély részt vettek abból, nem keltene-é annak minket teljes örömmel betölteni? Óh, hogyha az a mennyet a földre aláhozta, nem kellene-é énekünknek a mennybe emelkedni? Hogy ha a menny gyöngykapui jól felnyittattak és a fénylő lények áradata alá jött ezen alacsonyabb országba azon időnek előképéül, a midőn nagy dicsőséggel mindannyian alászállanak a nagy Királynak dicsőséges eljövetelekor, hogyha a mennyet egy kis ideig megüresítették, hogy e földet megörvendeztessék, nem kellene-é a mi hálánknak és köszönetünknek és minden szeretetünknek fel a mennyei trón felé szállani, és a földet egy ideig elhagyni, hogy a mennyet halandó emberek énekökkel betölthessük? De igen, igyekezzünk arra, hogy azt cselekedhessük.
Keresztyének Istent áldjuk
Kegytrónusa előtt.
Mert, a mennyet nyitva látjuk, S az Úr hozzánk lejött
Mert legelőször is a Krisztus születése az Istennek emberré létele volt. Ő Isten volt, ki az emberi természetet magára vette ‒ egy titok, egy csodálatra méltó titok, a mely inkább a hitnek mint a magyarázatnak tárgya. Mindazáltal úgy volt az, hogy egy kis gyermek feküdt a jászolban, a ki egyszersmind véghetetlen is volt, egy gyenge gyermekecske, a ki egyszersmind a menny és földnek teremtője volt. Hogy miként lehetett az, azt mi nem tudhatjuk, de hogy az úgy volt, azt erősen hisszük és örvendünk azon, mert ha Isten az emberi természetet magára veszi, úgy az emberiséget nem hagyja el. Midőn az ember a szövetség kötelékeit elszakasztotta és a tiltott fának gyümölcséből evett, mondhatta volna Isten: „Ádám, felhagyok veled egészen és a te utódaidat elvetem. Miképpen Luciferrel és az ő egész seregével felhagytam, úgy magadra hagylak tégedet is, hogy a magadtól választott engedetlenség útján haladj szabad tetszésed szerint előre!” De nem félhetünk, hogy Isten ezt tette volna, mert ő az emberiséget a maga társaságába ismét felvette. Most tehát az emberiség nem valami egészen az átok alatt fekvő, félre elvetett, és néki mindig csak ellenére való teremtmény, mert Jézus az Isten Fia egy szűztől született. Isten az emberiséget nem vonta volna úgy a magával való egységbe, hogyha nem mondhatta volna: „Ne veszesd el, mert Isten áldása van rajta.” Tudom, hogy az átok ki lett mondva az emberre, mivel vétkezett, de láthatólag nem az emberiségre elvont értelemben, mert úgy Krisztus nem jött volna el, hogy egy embernek alakját felvegye és hogy asszonytól születtessék. A testté lett ige reményt nyújt az emberiség részére, dacára az ő nagy esésének. Nincs az egész nemzetség a halál és kárhozatra szánva és teljesen a veszedelemre vetve, mert íme, Isten e nemzetséggel összeköttetésbe jön és az Istennek Fia embernek fiává lett. Ez elégséges arra, hogy szívünket az örömmel teljesen betöltse.
Mert továbbá, ha Isten az emberiséggel egyesült, úgy szereti is őket és akarja az emberiség javát s boldogságát. Lássátok milyen szeretetet nyilvánított Isten hozzánk, hogy emberi természetünkkel összeköttetésbe jött. Mert Isten annakelőtte soha olyan összeköttetésbe nem jött egy teremtményével sem! Gyengéd irgalma kiterjedt ugyan minden munkáira, mindazáltal azok annyira el voltak tőle különítve, hogy a Teremtő és a teremtmény között egy nagy közbevetés volt megerősítve. Az Úr sok magas szellemeket, fejedelemségeket és hatalmasságokat teremtett, a kikről mi keveset tudunk. Például nem tudjuk azt sem, hogy kik azok a négy lelkes állatok, kik az Örökkévalóhoz a legközelebb állanak, de azért Isten soha azoknak természetöket fel nem vette, sem azokkal az ő személyének valóságos egyesülése által összeköttetésbe nem lépett. De íme, az emberekkel összeköttetésbe lépett, azon teremtménnyel, mely egy kissé kevesebb az Angyaloknál, azon teremtménnyel, mely a bűnért halálra van ítélve. Isten az emberrel összeköttetésbe lépett, és ennélfogva szereti azt biztosan és kimondhatatlanul, és nagy gondolatai vannak néki azoknak javokra és boldogságokra. Hogyha egy király fia egy lázító, egy elpártolt nép közül venne nőt házastársul, úgy annak az elpártolt nemzetségnek kilátása lenne a megbékélhetésre, megbocsátásra és ismét elfogadásra. A nagy Isten szívében a részvét és leereszkedő szeretet csudára méltó gondolatainak kell lenni, hogy ha ő az emberi természetet méltóvá teszi arra, hogy a magával való egységbe felvegye. Öröm, öröm mindörökké, hangoztassuk azt minél hangosabban, mert az emberré lét jót jelent a mi nemzetségünknek! Hogyha Isten az emberiséggel egyesült, úgy együtt fog érezni az emberekkel, könyörületes fog lenni irányokban, megemlékezik arról, hogy porból való az ember, irgalmas lesz vele, mint gyengével, és beteggel szemben. Tudjátok szerelmeseim, hogy mennyire bebizonyult ott, mert az a Jézus ki Betlehemben egy asszonytól született, könyörületességre indul a mi erőtlenségünk felett, mert ő hasonlóképen megkísértetett mint ti. Olyan bizalmas, valódi könyörületessége, vagy velünk való együtt érzése nem lehetett volna a mi Főpapunknak, hogyha emberré nem lett volna. Még azzal sem, hogy ő isteni, nem lehetett volna olyan tökéletes velünk való érzése és irántunk való részvéte, hogy ha testünkből való test és csontunkból való csont nem lett volna. A mi üdvösségünk Fejedelme, csak a szenvedésék által lehetett tökéletessé. Szükséges volt, hogy
,,mivel a gyermekek testből és vérből valók, ő is hasonlatosképpen részese legyen ugyanazoknak.” (Zsid.2,14.) Erre nézve ismét megszólíthatjuk az ezüst csengettyűt, hogy a Fiú mély részvéttel viseltetik az emberek iránt, mert ő mindenestől fogva hasonlatossá lett az ő testvéreihez. (Zsid.2,17.)
Továbbá, az egész világos, hogy ha Isten annyira leereszkedik és oly benső összeköttetésbe lép az emberekkel, ő azt azért teszi, mivel szándéka van az embereket megváltani és megáldani. Az emberré lét a megmentést jövendöli. Óh, hivő lélek, Istened nem gondolhatja azt, hogy téged elátkozzon. Tekints az emberré lett Istenre! Mit olvashatsz ott más egyebet, mint üdvösséget? Istennek az emberi testben azt kell jelenteni, hogy Isten elhatározta az embert minden ő kezének munkáin úrrá tenni és mindeneket az ő lábai alá vetni: „Juhokat és minden barmokat, még a mezei vadakat is. Az égi madarakat és a tengernek halait, és a melyek által járják a tengernek ösvényit” (Zsolt.8,7‒9.), igen, annak azt kell jelenteni, hogy jönni kell egy embernek kinek lábai alatt minden dolgok megtörténhetnek, ugyannyira, hogy még a halál is lábai alá vettetik. Hogyha Isten lehajol az emberekhez, úgy az azt jelenti, hogy az embernek fel kell emeltetni Istenhez. Mily öröm van ebben! Óh, vajha szívünk hamar érezhetné az emberré létet! Óh, vajha ismerhetnénk azon kibeszélhetetlen gyönyörnek csak ezredrészét, mely ezen gondolatban rejlik, hogy az Istennek Fia Betlehemben mint gyermek született! Lássátok milyen sok és teljes okai vannak az a feletti örömnek, hogy Jézus
Krisztus született, mivel az ő születése Istennek emberré léte volt.
Továbbá az Angyal az által hirdette ki az örömnek okait, hogy mondotta, hogy az a ki született nékünk Megtartónk. „Mert született néktek ma a Megtartó.” Testvérek és testvérnők, én tudom, hogy ki örvendhet ma leginkább azon gondolatnál, hogy Krisztus, mint Megtartó született. Azok ezek, a kik bűnös voltukat leginkább tudják és érezik. Ha a Megváltó tízhúrú hárfájának hangját hallani akarjátok, úgy adjátok azt egy bűnösnek kezébe. A „Megváltó” hárfa, de a „bűnös” képezi azon ujjakat, melyek ezen hárfát érinteni és abból a hangot kihozni képesek. Hogy ha magadat úgy természeted, mint szinte cselekedeteidnél fogva elveszettnek érzed, hogy ha a bűnt mint valami nagy csapást érezed szívedben, ha a gonoszság fáradttá és megterheltté teszen, ha a gonoszság szégyenét és terhét megismered, akkor örömöt okoz néked ha a Megváltóról hallhatod, hogy Isten őt adta a bűnösöknek. Még ha úgy hallasz is Jézusról a Megváltóról, mint egy kis gyermekről, akkor is örömödre fog szolgálni, leginkább pedig abban lehet teljes örömöd, hogy ő most már üdvödnek egész munkáját bevégezte. Megtekinted ezen nagy munkának kezdetét, azután figyelemmel kíséred azt egész a bevégzéséig és az Úrnak nevét dicsőíted és magasztalod. Született néktek, és néktek, kik a bűnösök között elsők vagytok, néktek is, hogyha vétkeiteket beismeritek és megbánjátok, született ma a Megtartó. Ő egy Megtartó születése által, mert azért született. A bűnösöket megtartani néki születési joga és hivatala. E szerint az elveszetteket megkeresni és megtartani az isteni természetnek elrendezése, isteni kormányzása és hivatala. Ez időtől kezdve Isten adott egy Segítőt, kire nagy szükség van, a ki a nép közül választatott és felmagasztaltatott, hogy megkeresse és megtartsa a mi elveszett vala. Nem öröm é ez? Miben lehet öröm, ha ebben nem?
Azután mondja az Angyal, hogy ez a Megtartó az Úr Krisztus és ez is nagy öröm ezen eseményben. Krisztus annyit jelent, mint felkenetett. Hogyha tudjuk, hogy az Úr Jézus Krisztus azért jött, hogy a bűnösöket megtartsa, nagyon jó, hogy ha azt is tudjuk, hogy az Atya képessé is tette őt nagy feladatának megkezdésére. Ő a Magasságostól felkenetett, hogy azon hivataloknak, melyeket magára vállalt megfelelhessen. Az Istennek lelke nyugodott ő rajta mérték nélkül, Urunk háromféle hivatalra lett felkenve, mint próféta, pap és király. Helyesen van mondva, hogy ezen felkenetés háromszoros erejében, soha más emberen nem nyugodott. Volt királyi próféta, például Dávid, volt királyi pap is Melkisédek, volt papi próféta is, mint Sámuel. E szerint történt meg, hogy két hivatal egy emberben egyesülve volt, de mind a három próféta, pap, király soha egy háromszorosan felkenetetben össze nem találkoztak, míg Jézus nem jött. Krisztusban a legkigondolhatóbb teljes felkenettetést találjuk, a ki „felkenetett örömnek olajával az ő társai felett” (Zsolt. 45, 8.) és a ki Messiás, az Istennek küldötte, megváltásunk munkájára teljesen elkészített. Örüljön hát szívünk. Nékünk nemcsak egy névszerinti Megtartónk van, hanem egy teljesen elkészíttetett Megtartónk, a ki megmentetésünkre elégséges, egy olyan, a ki hozzánk mindenekben hasonlatos, mert ember, de minden tekintetbon alkalmas a mi erőtlenségünkben segíteni, melyet ő magára vállalt, mert a felkenetett ember. Nézzétek, mily benső összeelegyítését találhatjuk az isteninek és emberinek az Angyalok énekében. Azt éneklik ő róla, hogy ő a „Megtartó” és egy Megtartónak isteninek kell lenni, hogy a halál és pokoltól megmenthessen, és mégis attól van származtatva a neve amit az emberekkel cselekszik. Azután említik énekökben, hagy ő a „Krisztus” és annak emberinek kell lenni, mert csak egy ember kenettethetik fel, de ez a felkenettetés az istenségtől jön. Hangoztassátok az öröm kürtöket ezen csudálatos Felkenettetnek és örüljetek ő benne a ki papotok, hogy rnegtisztítson benneteket, prófétátok, hogy tanácsoljon, oktasson és Királyotok, hogy benneteket megszabadítson. Az Angyalok úgy énekeltek róla, mint az Úrról és mégis mint a most születettről, és ebben is az van nyilvánítva ismét, hogy az uralkodásban az isteni egyesülve van a születésben az emberivel. Mily szép összhangzatban vannak a szavak az értelemmel.
Az Angyal tovább is ment és ezen pásztoroknak megadta az örömhöz az alapot, a mennyiben mondta azoknak, hogy habár Megváltójuk született, hogy Úr legyen, mindazáltal olyan nagy alacsonyságban született, hogy őt mint egy kis gyermeket bepólyázva jászolban feküdve találhatják. Van-é itt ok az örömre? Azt mondom erre, hogy igen valóban van, mert az istenség rettentései a bűnöst gyakran visszatartják a megbékéléstől, de lássátok, az istenség mily kegyelmesen elrejtőzik egy gyermekben, egy kis gyermekben, egy olyan kisdedben, a kit pólyába kell tenni, mint minden más olyan született kisdedet. Ki fél hozzá közeledni? Ki hallott valaha arról, hogy egy kis gyermektől a körülte levők rettegtek volna? Mindazáltal ott van az istenség. Én lelkem, hogy ha a félelem és rettegéstől nem állhatsz meg azon „üveg tengernél, mely tűzzel van vegyítve”, hogy ha az isteni dicsőség néked olyan mint a megemésztő tűz és a mennyei Felség tégedet egész annyira áthat, hogy elalélsz és reá nem nézhetsz, úgy jöjj ezen kis gyermekhez és mondjad: „Isten itt van és itt közeledhetek hozzá az ő szerelmes Fia személyében, a kiben az istenségnek minden teljessége lakoz.” (Kol.2,9.) Ó mily nagy üdvösség rejlik az emberré létben, ha meggondoljuk, hogy Istennek nagy hatalma abban az emberek gyengeségükhöz leereszkedik és a véghetetlen Felség az emberi gyarlósághoz lehajol.
Most figyeljétek meg azt is, hogy a pásztoroknak nem az mondatott, hogy a kis gyermeket tirusi bársonyba, vagy messze földről került finom selyembe takarva találják. „Nem arany, gyöngy s drága követ
Nem koronát hordott fejed”
Ép oly kevéssé kellett őt a fejedelmek márvány palotájukban keresni és megtalálni magas rangú környezettől, uralkodóktól mint alattvalóitól környezve, hanem mint egy polgár asszony gyermekét találhatják meg, jóllehet fejedelmi származású, de olyan családból való, a melynek törzse megszáradt és el lett felejtve. A gyermek egy ácsmester fiának tekintetett. Hogy ha az alacsonysorsban lévő szülőkre tekintettek és azon szegényes ágyra melyet gyermekök részére megvetettek, hol az előtt az ökrök etettek, azt kell mondanotok: „Ez valóban nagy leereszkedés!” Óh, szegények örüljetek, mert Jézus szegénységben született és jászolba helyeztetett. Ó ti nehéz munkások örüljetek, mert a Megváltó egy alacsonysorsban lévő szűztől született és az ő gondviselő, vagy nevelő atya egy ácsmester volt. Ó, gyakran megutált és eltaposott nép a népszerű Fejedelem megszületett egy olyan, ki a nép közül választatott, a trónra emeltetett. És ti, kik a magasabb néposztályhoz tartoztok, magatokat az úri rendnek nevezitek, nézzétek a földi királyok Fejedelmét, kinek származása isteni, még sincs hely számára a vendégfogadó háznál. Lássátok, ó emberek, az Istennek fiát, a ki a ti csontotokból való csont, ismeretes minden nyomoraitokkal és szenvedéseitekkel, a ki későbbi életében éhezett, fáradozott, a mint ti elfáradtok és csekély ruhába járt, mint a tiétek a milyen, nagyobb szegénységben volt mint ti, mert néki nem volt annyi helye, hova fejét lehajthatta volna. Örüljön a menny és föld azon, hogy Isten oly teljesen, oly valóban leereszkedett az emberekhez.
De ez még nem mind. Az Angyal örömre hívta fel a pásztorokat és én is arra szólítlak fel titeket és pedig azon okból, hogy ezen gyermeknek születése Istennek a magasságos mennyekben dicsőségére szolgáljon és e földön békességre és az emberekhez való jó akaratra. A Krisztus születése Istennek oly nagy dicsőségére szolgált, a milyet ő, a mint én gondolom semmi más által el nem érhetett volna. Mindig nyájas és gyengéd hangon kell beszélnünk, hogyha Istennek dicsősségéről szólunk. Az magában véghetetlen és tőlünk megfoghatatlan, mégis mondhatjuk, hogy Istent kezének minden műve nem hozhatott volna néki olyan dicsőséget, mint az ő szerelmes fiának oda adása és hogy az összes teremtmény és gondviselés nem nyilvánítja ki annyira az istenség szívét, mintha az ő egyetlenegy szülött fiát adja és e világra küldi hogy általa az emberek éljenek. Minő hatalom az, mely az Istent a dicsőségből aláhozta a jászolba, olyan nagy csudát csak a Mindenhatóság hozhatott létre! Mily nagy hűség a rég adatott ígéretek beteljesítésére nézve! Mily igazságosság a szövetség megtartása tekintetében. Minő kegyelem, és mégis milyen igazság! Mert ezen most született gyermek személyében a törvény követelésének kellett teljesedni és az ő drága testében meg kellett a bosszú elégtételnek adatni az isteni igazságnak megsértéséért. Isten minden tulajdonságai a legmagasabb fokon csodálatosan nyilvánultak ezen kis gyermekben. Gondoljátok az egész napot egy gyújtópontban összevenni és mégis olyan gyengéden fény lenni, hogy annak fényét a leggyengébb szemek is elhordozhassák, úgy jött a dicsőséges Isten alá, hogy az ember Őt mint asszonytól született gyermeket nézheti. Gondoljatok erre! Isten halandó testben! A mindenekkel bíró egy jászolban fekszik! Csudálatos ez! Dicsőség a magasságban Istennek! Ő azt előre megjelentette a mit mostan beteljesített!
Az által, hogy az Úr Jézus született, már bizonyos mértékben béke van e földön, de még egy határtalan örömnek kell jönni. A harcnak fogai már valamennyire kitörettek és bizonyságát láthatjuk annak, hogy nagy hűség nyilvánul a nagy romlásban lévők iránt. Krisztusnak vallása felemeli pajzsát az elnyomottak oltalmára és a kegyetlenséget Isten ellenes gonosz cselekedeteknek nyilvánítja. Bármennyi gúny és gyalázattal legyen is Krisztusnak egy hű szolgája, az evangyéliumnak prédikátora elhalmozva, azért soha nem fog hallgatni, míg az eltaposott nemzetiségek és fajok az ő szavait készek lesznek meghallgatni, úgy szinte Istennek hű gyermekei nem hagynak fel fáradozásaikkal, mígnem minden embereknek, a kiknek csak tudták, a békét megajánlották minden tehetségük szerint. Eljön az idő, amidőn ezen növekedő bizonyságok győzelmet aratnak, és a népek többé a hadakozást nem tanulják. A Békefejedelem eltöri a harci kopját. Ő a Mindeneknek Ura, „eltöri a nyilakat, kézíveket, pajzst, szablyát és a hadat, az ő lakhelyében Sionban.” (Zsolt.76,3‒4.) A milyen bizonyos, hogy Krisztus Betlehemben született, épen olyan bizonyos, hogy ő minden embert egymás testvérévé teszen és egy béke országot alapit, melynek soha vége nem lesz. Azért énekeljünk öröménekeket, hogy ha Istent dicsőíteni óhajtjuk, mert a ma született gyermek kinyilvánította az ő dicsőségét, és énekeljünk, hogy ha a földön való békének örvendünk, mert ő jövetelével azt elhozta. Igen, és hogy ha azon láncot szeretjük, és annak örülünk, mely a dicső mennyet a megengesztelt földdel összeköti ‒ és az emberekhez való jó akaratot, a melyet az örök Isten ebben nyilvánít, úgy harmadszor is hangoztassuk Hallelujánkat, magasztaljuk Immánuelt, mivelünk Isten, magasztaljuk és dicsőítsük azt, ki az ő születésével mindezeket megszerezte nekünk. „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön. békesség és az emberekhez jó akarat.”
Úgy gondolom, hogy eléggé felmutattam néktek a pásztorok örömének alapját, azaz, hogy nékik volt elég okuk örülni, de ti és én, a kik ezen utolsó időben élünk, kell, hogy még sokkal örvendezőbbek legyünk, ha mi az üdvnek egész nagy művét értjük. Ők magasztalták Istent mindazokért, a melyeket láttak és hallottak, a mint nékik megmondatott. Jöjjetek testvéreim, legalább is annyit tegyünk, mint ezen egyszerű pásztorok tettek, magasztaljuk őt teljes szívünkből és lelkünkből.
Másodszor vizsgáljuk meg, kiké ezen öröm. Tegnap nagyon leveretett voltam, mivel a szomorú idő az ember kedélyét nagyon lehangolja. „Egy pacsirta sem tud zengni
Ég felé mely sötét s borús.”
De egy gondolat áthatott és mély örömmel eltöltött. Ezt nem azért mondom néktek, hogy ez valami különösnek láttassék előttetek, hanem azért, mivel nékem örömöt adott. Ez valami egész személyes dolog, és pedig az, hogy a Krisztus születése feletti öröm részint csak azoké, a kik őt hirdetik, mert az Angyalok, kik ezen örömhírt hozták nagyon örültek, annyira örültek a mennyire csak tudtak. Erre gondoltam és így szóltam szívemben: „mivel szólnom kell Jézusról, ki e földre szállt születése által az embereknek üdvöt szerezni, én is szabadságot veszek magamnak az örömre, örvendek, hogy ha más felett nem, de a felett igen, hogy embertársaimnak olyan örömhírt hirdethetek.” Könnyek jöttek szemeimbe és még most is ott vannak, mert előttem van az, hogy én oly nagy kegyelemben részesíttettem, miszerint embertársaimnak mondhatom: „Isten leereszkedett annyira hogy természeteteket felvette, hogy benneteket rnegmenthessen.” Ezek olyan örömteljes és magasztos szavak, mint a melyeket csak aranyszájakkal kívánhatnánk hirdettetni. Cicero és Demosthénes, ama híres és jeles szónokok, beszédjek alapjául ilyen szöveggel nem rendelkeztek. Ó, öröm, öröm! Egy olyan embernek születtetni e világra, a ki Isten is. Ó szívem, ugrálj örömödben, mint Dávid az Isten ládája előtt.
De ezen öröm nem csak azok részére adatott, a kik azt hirdették, hanem mindazoknak is, a kik azt hallották. Ezen nagy öröm az egész népnek, tehát minden népnek öröme leszen. Ez határozottan azt jelentette, első sorban, hogy ez az egész zsidónépnek öröme lesz, de ez, hogy Krisztus született öröme az egész földön lakozó minden népnek. Nincs olyan nemzet e föld kerekségén kinek öröme ne lehetne abban, vagy pedig joga nem volna a felett örülni, hogy Isten az emberekhez leereszkedett. Énekeljetek mindnyájan, ti Jeruzsálem elpusztult és kietlen helyei. Vegyüljetek az éneklők közé ti kik a puszta helyeken laktok, és örüljenek a szigetek és annak lakosai is! Ti, kik a hideg éghajlat alatt Isten éjszaki szelének csontot és velőt átható hidegét érezitek, engedjetek, hogy ezen örömhír ezen igazság, szíveteket örömtől lángolóvá tegye. És ti, kiknek arcotokat az égető nap heve megpirította, tegyétek ezt részetekre egy vízzel teljes kútfővé. Magasztaljátok és dicsőítsétek a nagy Jehovát, hogy az ő egyszülött Fia az emberiség testvérévé is lett. „Örvendjetek magas egek Hogy a Krisztus megszületett És te föld, emeld fel szavad Énekelj, magasztald Urad!”
De testvérek, nem mindenek örülnek ennek, még azok sem mindnyájan, kik ezen dicső igazságot ismerik, ez az emberiség fele részének szívét nem illeti. Hát kié ezen öröm? Erre azt felelem: mindazoké, kik azt elhiszik, különösen pedig mindazoké, a kik úgy hisznek, mint a pásztorok hittek, olyan hittel, mely a hitetlenség által nem inog. A pásztoroknak legkisebb kétely sem volt szívökben. A világosság, az Angyalok és az éneklés elegendő bizonyíték volt nékiek, ők az örömhírt elfogadták a nélkül, hogy csak egyetlen kérdést is tettek volna. Ebben a pásztorok épen olyan boldogok, mint bölcsek voltak, igen, bölcsebbek azoknál a kik bölcsek akarnak lenni, vagy bölcseknek akarnak láttatni, kiknek bölcsességök csak a bírálgatásokban nyilvánul. E jelen korszak megveti az egyszerű gyermeki hitet, de mily csudálatosan megszégyeníti Isten az ilyen látszat bölcseket. Ezen bölcs kételkedők saját talajokon is megbotránkoznak és zavarba jönnek.
A miképpen minden szent tudósításokban kételkednek, azonképpen kétségbe vonják ők mindazon dolgokat, melyeket más emberek hisznek és igaznak tartanak. De ők megszégyenülnek, mivel a tagadhatatlan tények dörgő szavakkal kiáltják a hitetlennek füleibe: „Balgatagok az együgyűek hittek és bölcsebbek voltak, mint a milyenné titeket képzettségtek tett. Határtalan kételyetek hamisságba vitt benneteket, nem az igazságba”
A pásztorok hittek és örültek, annyira a mennyire csak tudtak, de hogyha N. N. professzor ott lett volna ezen emlékezetes éjszakán, az Angyalokkal határozottan vetekedett volna, ő tagadta volna még talán azt is, hogy egy megváltóra az emberiségnek nagy szüksége van. Hidegvérűen jegyzeteket csinált volna a világosság természetéről való előadáshoz. Megvizsgálta volna azon alkalommal, azon csudálatos éjjeli jelenet okát, mely ott a Betlehem mezejében történt. Mindenek előtt pedig biztosította volna a pásztorokat a felöl, hogy valami emberfeletti határozottan nem is létezik. Hát a korunk bölcsei nem bebizonyították-é már ennek az eseménynek lehetetlenségét százszor is, még pedig olyan alapos bizonyítékokkal, melyek elégségesek arra, hogy az ajtófélfát meggyőződéshez hozzák? Olyan világossá tették azt, mint a hogy háromszor kettő tizennyolc, hogy nincsen Isten, sem Angyal, sem lélek. Ők azt minden kétség feletti dologgá tették, legalább is a saját gondolatok szerint, hogy minden felett kételkedni kell, és semmit sem lehet hinni, kivéve azoknak csalhatatlanságokat, kik a tudományosságra jogot tarthatnak. De az ilyen emberek nem találnak vigaszt, még annyit sem, a mennyire nagy szükségök volna, ezt magok is bevallják. Az ő tanaik nem örömhír, hanem vigasz nélküli tagadás, gyilkoló fagy, mely minden nemes reményt csirájában megöl, és az ész nevében az embert legvalódibb boldogságától megrabolja. Legyünk olyan filozófusok, mint a pásztorok voltak, mert ők nem sokat hittek, hanem egyszerűen azt, a mi nagyon hihető volt, és a személyes megvizsgálás után igaznak találták azt. A hitben öröm van. Ha hitünk érezhet, úgy már most boldogok vagyunk. Óhajtanám, hogy ezen reggelen úgy érezhetnék, mintha az Úrnak dicsőségét még most is látnám az égen, mert az megjelent ottan, habár én nem is láthattam. Óhajtanám, hogy láthatnám az angyalokat és hallhatnám az ő szavokat, és habár ezt nem is tehetem, mindazáltal tudom határozottan, hogy azok beszéltek, habár én őket nem láttam, és nem hallottam is. Bizonyos vagyok benne, hogy ezek a pásztorok hazugságot nem beszéltek, és hogy a Szentlélek nem csalt meg bennünket, mikor Lukács által, az ő szolgája által ezt leíratta számunkra. Felejtsük el a nagy közbeeső időt és csak arra gondoljunk, hogy az valóban úgy volt. Hozzátok emlékezetbe és legyetek bizonyosak a felöl, hogy az valóban megtörtént dolog volt, és majd hogy nem halljátok még most is zengeni az angyal kart odafent: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat.” Határozottan hallja a mi szívünk a dicséneket és érezzük annak örömeit, a mennyiben elhisszük azokat egyszerűen, miként a pásztorok cselekedtek.
Figyeljétek meg jól, ezek a pásztorok, a kik egyszerű elméjekkel hittek, óhajtották, hogy azon csodálatos gyermeket közelebbről megismerhessék. Mit cselekedtek aztán ők, mint tanácskoztak és együtt megbeszélték a dolgot, ezt mondván: „Menjünk el mind Betlehemig és lássuk meg e dolgot, melyet az Úr megjelentett nékünk.” Ó szerelmeseim, hogy ha a Krisztus örömében részesülni óhajtotok, jöjjetek Ő hozzá. A mit saját szentkönyvében ő róla olvastok, vagy abból hallotok, higgyétek azt, de azután ne felejtsétek el azt is mondani: „elmegyek, hogy megtalálhassam Őt.” Hogyha Istennek a Sinai hegyről dörgő szavát halljátok, ne menjetek közel a lángoló hegyhez, mert a törvény kárhoztat, elítél benneteket az Isten igazsága lesújt benneteket. Hajoljatok meg távol alázatban, és imádjátok Őt szent tisztelettel. De hogyha a Krisztusban kinyilvánított Istenről hallotok, siessetek hozzá. Siessetek hozzá teljes bizodalommal, mert nem járultatok a tapasztalható hegyhez és az égő tűzhöz, „hanem járultok az új Testamentomnak közbenjárójához a Jézushoz, és a reánk hintetett vérhez, mely drágább dolgokat szól, hogy nem mint Ábelnek vére.” (Zsid.12,18; 22-24.) Jöjjetek közel, közelebb, még közelebb. „Jöjjetek én hozzám”, ezek az ő tulajdon szavai azokhoz, a kik fáradtak és megterhelve vannak, és ugyanazon szavakat fogja végül is hozzátok intézni: „Jertek el én Atyámnak áldottai, és bírjátok az országot, mely számotokra megkészittetett e világ fundamentumának felvettetése előtt.” (Mt.25,34.) Ha a Krisztusban való örömöt óhajtjátok, jöjjetek és megtaláljátok azt az ő kebelén, vagy pedig lábainál. Ott találta azt János és Mária is ezelőtt régen.
És azután testvéreim, cselekedjetek úgy, amint a pásztorok cselekedtek, mikor a helyhez értek. Ők örültek, mikor meglátták a gyermeket, kiről az angyaltól hallottak. Ti nem láthatjátok őt testi szemmel, de gondolkozni és elmélkedni kell ő felőle, és úgy lelki szemeitekkel ezen nagy, magasztos és dicső igazságot szemlélhetitek, hogy az Ige testté lett és lakozott mi közöttünk. És ez az útja annak, hogy ma is örömünk lehessen, olyan örömünk, mely a mennyből száll alá a menny királyának földre jövetelével. Higgyetek, jöjjetek közelebb, azután nézzetek ő reá folyton, és úgy áldását élvezhetitek. „Jézus Krisztus dicsértessél, Hogy értűnk emberré lettél. A midőn szüztől születtél;
Angyaloktól dicsértettél. Halleluja.
Az órák Istennek Fia Íme, fekszik a jászolba. Megváltónk öltözik íme,
Szegény testünk és vérünkbe. Halleluja.”
Időm eltelt, máskülönben szerettem volna néktek harmadszor még megmutatni, hogy miképpen kell ezen örömnek nyilvánulnia. Itten csak egy vagy két utasítást óhajtok adni. Azon utat, módot, mely szerint sokan a kik a karácsony ünnepét hiszik, azt megünnepelni szokták, nagyon jól ismerjük. Nemde nem keresztyén ország é ez? Azt már olyan sokszor hallottam, hogy el kell hinnem, hogy igaznak kell lenni. Egy keresztyén ország! De mily csodálatos nemű itten a keresztyénség! Nem csak, hogy a régi időben a karácsony ünnepén a legnagyobb seres hordót ütötték csapra, hanem még e mi időnkben is a karácsonyt ünneplőknek rendesen le kell részegedniek. Nem vádolom az én népemet, vagy nem rágalmazom azzal, hogy ha azt mondom, hogy karácsony ünnepi örömének egy leglényegesebb része a részegség. Hogyha Bacchus* ( Bacchus a pogányoknál a részegség és dorbézolás istene volt – fordító) született volna ekkor, úgy azt hiszem Angolország ünnepelné leghelyesebben ezen utálatos istenség születés napját,* ( Bárcsak a mi országunkról máskép nyilatkozhatnánk, de fájdalom, ez nálunk is így bizonyul sok részében. (Forditó)
De ne is mondjátok nékem, hogy az a szent Jézus gyermek születés napja, a melyet ők olyan nagyon ünnepelnek. Avagy az olyan káromlások által nem újból megfeszíttetik-e inkább? Határozottan, Jézus mondja az istenteleneknek: „Miért ünnepelitek ti születésem napját, és miért emlegetitek nevemet dorbézolástok és részegeskedéstekkel összekötve?” Szégyen, hogy az ilyen szavak használatához elegendő ok van adva. Tízszeres szégyen, hogy olyan sok ok van adva erre nézve.
Ezen születési ünnepélyt az egész éven át ünnepelhetitek, mert sokkal jobb volna azt mondani, hogy ő az évnek minden napján születik, mintsem hogy épen csak egy meghatározott napon, mert valóban születik ő lelki értelemben, az évnek minden napján néhány ember szívében, és az nékünk sokkal fontosabb és lényegesebb pont, mint az ünnepnapoknak megfigyelése. Fejezzétek ki örömötöket először is, úgy a mint azt az angyalok tették, nyilvános szolgálat által. Nehányan közülünk hivatva van arra, hogy sokaknak hirdesse ezen eseményt. Hirdessük a Megváltót a legvilágosabb és legkomolyabb módon, és az ő minden embereket megmentő hatalmát.
Hogyha akarjuk, hogy a népek az örvendetes eseményt megtudják, úgy el kell azt hirdetnünk. Az a mi kötelességünk, hogy az evangyélium terjesztésével soha fel ne hagyjunk. Jézus Krisztus akarja, hogy az ő tanítványai hirdessék az evangyéliumot. Azért testvérem munkálkodj ebben fáradhatatlanul a Szent Léleknek erejében, jöjjön bármi. Nem tetted ezt még eddig, úgy kezd meg most, mint a Krisztusnak szolgája, és kérjed Istennek segítségét. De talán azt mondod, hogy te ezt nem teheted? De igen, teheted. Te tálentomodat keszkenődbe kötve tartod, vedd ki azt onnan, hűtlen szolga, hogy ha eljön Urad, meg ne büntessen tégedet! De talán mondod, hogy te nem tudsz sokakat tanítani. Hát ki mondja, hogy tudsz? Taníts egyet. De mondod, hogy te nem tudsz prédikálni. Ki szól itten prédikálásról. Taníts, taníts valamely úton és módon. Beszéld el a népeknek, az Úr Jézus születését. De te nem tudsz királyokat és nagy férfiakat tanítani, mondod talán? Nem is szükséges az, tanítsd a szolgákat és a gyermekeket, csak terjeszd mindenkor nagy örömmel az evangyéliumot! A világnak meg kell nyeretni Krisztus részére, és hogy ha akarjuk megnyerni embertársainkat, célunkat csak azzal érhetjük el, hogy ha hirdetjük nékik a Megváltó nagy szeretetéről való örömhírt, mert mi módon hallhatnának prédikáló nélkül, és mi módon prédikálnának, ha nem küldetnek? Krisztus küld titeket, mert azt mondja: „A ki hallja is ezt mondja: „Jövel.” (Jel.22,17) Ezen megbízatás erejében mondjátok ezt ti is: „Tehát mondom minden bűnösnek: Drága Megváltót találtam meg. Mondom: Lássátok mit tett értünk, Emberré lett, hogy üdvöt nyerjünk.”
Ha vannak köztetek a kik nem tudnak prédikálni, de tudtok énekelni. Énekeljétek hát dicsérő éneketeket, és magasztaljátok Istent teljes szívetekből. Ne restelkedjetek nyelveteket Isten dicsőítésére felhasználni, hanem emeljétek fel gyakran öröm énekeiteket a most született Király dicsőítésére. Vannak köztetek olyanok is, a kik sem prédikálni, sem énekelni nem tudnak. Úgy azt kell tennetek a mit a pásztorok cselekedtek. De mit tettek azok? Kétszer is meg van említve róluk, hogy elhirdették azt, a mi nékik a kisgyermek felől mondatott vala. Mihelyt a kis gyermeket meglátták, azonnal hirdették mindenfelé a mit nékik az Angyalok mondtak, és mikor visszatértek, hazamentek, dicsőítették az Istent. Ez a leggyakorlatibb mód arra nézve, hogy örömötöket nyilvánítsátok. Szent beszédek és társalkodások épen oly kedvesek Isten előtt, mint a prédikációk vagy az énekek. Volt egy olyan is ottan, a ki nem sokat szólt, de annál többet gondolt: „Mária pedig mindezeket magában tartja vala, és szívében forgatja vala.” (Lk.2,19) Ez az út és mód, mely által az emberek üdvre juthatnak: ha az evangyéliumot hallgatják, és azt szívökben forgatják. Imádkozzunk testvérek, hogy Isten a meg nem térteket arra segítse, hogy az igéket magokban megtartsák és szívökben forgassák. Hogyha annyira jöhettek, akkor jó reményünk lehet felőlük. Ha az evangyéliumot megfontolják az ő szívökben és lelkükben, úgy azt kell mondaniok: „Emberré lett Istenség, hogy állhatnék én ellened? Átadom magamat tenéked teljesen, hogy mindig a te szolgád maradhassak.” Csendes boldog lélek, fontolgasd, szívedben azon nagy és örvendetes igazságot, hogy Jézus Betlehemben született. Immánuel Isten velünk! Fontolgasd ezt, ha tudod, tekints arra újból és újból, vizsgálgasd ezen megbecsülhetetlen drága gyémántnak különböző oldalait, imádd és magasztald szeresd és csodáld, azután ismét imádjad a szeretetnek ezen hasonlíthatatlan nagy csodáját.
Végül menjetek el és tegyetek jót másokkal! Mint a napkeleti bölcsek hozzátok el ajándékaitokat és áldozzátok a most született Királynak szívetek legjobb aranyát a szeretetet, az imádás és magasztalás tömjénjét és a töredelmesség mirháját. Hozzátok mindnyájan szívetek legjobb kincseit, és hozzatok földi javaitokból is, mert ez az öröm üzenet napja és illetlen volna üres kézzel az Úr előtt megjelenni. (5Móz.16,16.) Jöjjetek, és imádjátok Istent ki a testben megjelent, úgy eltelik szívetek az ő fényével és kedvességével a Szentléleknek ereje által. Ámen

Ezen vers bizonyos tekintetben a csodákban való hittel foglalkozik, azonban sokkal magasabb jelentőséggel bír ez a hit csodáira nézve. Ez igéket az utóbbi jelentőségre való tekintettel akarjuk vizsgálni. Azt hiszem, hogy ezen alapige nemcsak az apostoloknak öröksége, hanem mindazoknak, a kik az apostolok hitében járnak, és hisznek az Úr Jézus ígéreteiben. Az Úr Jézus azon tanácsa, melyet a tizenkettőnek s az ő közvetlen követőinek adott, most ismét lelkünk elé állíttatik. Adjon Isten kegyelmet, hogy néki állandóan engedelmesek legyünk. „Valamit imádkozástokban kértek, higgyétek hogy megnyeritek, és meglészen néktek.” Hányan panaszkodnak, hogy nem bírnak az imában örvendeni. Ők ugyan nem mulasztják el az imádságot, azt nem merik, de ha mernék, elmulasztanák. Ilyen távol vannak még az imában való gyönyörködés állapotától. Ha az imához való kedv meglanyhult, akkor nehezünkre esik az, mint a kocsi menése, melynek kerekei hiányzanak. Az imára megállapított időt ugyan eltöltjük imával, de enyhülés nélkül emelkedünk fel térdeinkről, mint a ki fekhelyén hevert, de nem aludott annyit, a mennyire testének szüksége lett volna. Ha az idő elmúlt lelkiismeretünk ismét térdre borulni késztet, hanem Istennel benső közösséget még sem érezünk. Nem vagyunk képesek szívünk szükségeit úgy kiönteni, hogy a meghallgatás teljesen bizonyos legyen előttünk. Elmondjuk ugyan szokás szerint imádságunkat, de talán még nagyobb lelki nyugtalansággal és szenvedéssel emelkedünk fel térdeinkről, mint annakelőtte voltunk. Van sok keresztyén, és véleményem szerint van okunk azok felett panaszkodni, kik nem azért imádkoznak, mivel Istenhez közelíteni boldogság, hanem sokkal inkább azért, mivel szükséges kötelességüknek tartják azt, s mivel érzik, hogy keresztyénségük legérvényesebb bizonyítékát vesztenék el az által, ha az imádságot elmulasztanák.
Kedves Atyámfiai! Én nem kárhoztatlak e miatt benneteket, sőt inkább lelkem örvendene, ha eszköz lehetnék benneteket a kegyelem ez alantos állapotából egy magasabb fokra, egy tisztább légkörbe emelhetni fel. Egy magasztosabb utat szeretnék néktek mutatni, hogy megtanulhatnátok az imát úgy tekinteni, mint azon elemet, a melyben éltek, mint életeteknek egy örömteljes gyakorlását, s ha annyira haladhatnátok, hogy magasabbra becsülnétek azt, mint egy szükséges tápot, azaz: úgy becsülnétek az imát, mint mennyei gyönyört s élvezetet, akkor valóban szép célt értem el, és volna néktek is okotok Istennek gazdag áldásáért hálákat adni. Midőn kérlek, hogy az isteni szavakat figyelemmel kísérjétek először is így szólok hozzátok: Nézzetek az alapigére, azután: Nézzetek magatok körül, végre: Nézzetek magatok fölé!
Tehát először: Nézzétek az alapigét, ha ezt gondosan teszitek, úgy felfogjátok az imának lényeges tulajdonságait, a melyek szükségesek arra, hogy szép gyümölcsöket teremhessünk és nagy eredményeket az ima által elérhessünk. Azon magyarázat után, melyet Megváltónk adott az imádságról, mindenekelőtt szükséges bizonyos tárgyat kitűzni amiért imádkozzunk. Ő mondja: „Valamit imádkozástokban kértek” stb. Úgy látszik tehát, hogy ő fel sem teszi, hogy Isten gyermekei valamikor Atyjokhoz menjenek, a nélkül, hogy valami kérni valójuk ne lenne. Egy másik lényeges tulajdonsága az imádságnak: az őszinte kívánság. S valóban ha a könyörgésben hiányzik a vágyakozó kívánság, akkor lehet ugyan hasonlatos a könyörgéshez, lehet a külseje, az imának vázlata, de nem könyörgés az. Továbbá figyelemre méltó, hogy a hit jelentőségteljes része az áldásos könyörgésnek ‒ „higgyétek, hogy megnyeritek.” Örömmel nem imádkozhatsz, és lelked megnyugtató bizonyosságot el nem érhet, ha nem hiszed, hogy Isten csakugyan hall, és imádat meg is hallgatja. Egy másik tulajdonság van itt mindjárt kéznél, ugyanis a beteljesedés reményének kéz fogva kell lenni, az erős hittel ‒ „higgyétek, hogy megnyeritek.” Nem csak így: „higgyétek és megnyerhetitek” „hanem valóban meg is nyerhetitek” ‒ számítsatok reá mintha már meg volna, úgy gondoljátok, hogy meg van, úgy cselekedjetek, mintha már nálatok volna, és bírnátok ‒ legyetek azon erős meggyőződésben, hogy megnyeritek ‒ „higgyétek, hogy megnyeritek, és így lészen néktek.”
Vizsgáljuk meg közelebbről e négy tulajdonságot, egyiket a másik után. Hogy az ima belső értékkel bírjon, úgy mindig egy bizonyos tárgyának kell annak lennie, a melyért Isten előtt megjelenjünk. Atyámfiai! hányszor ugrunk át egy tárgyról a másikra, egy dologról a másikra, a mi imádságainkban nem érünk el semmit, és nem nyerünk semmit, minthogy bizonyost nem kértünk. Beszélünk különféle dolgokról de a lélek az ő egyesült erejét nem irányozza bizonyos dologra. Nem estek e néha térdre a nélkül, hogy meggondolnátok mit akartok Istentől kérni? Ez is csak szokás, és a szívnek nincs benne része. Hasonlatosak vagytok azon emberhez, a ki bemegy a boltba a nélkül, hogy tudná, minő tárgyakat akar venni. Talán szerencsés vételt, csinálhat, miután már ott van, de így cselekedni, még sem bölcs eljárás, és nem is méltó a követésre. Így a keresztyén is később az ő imájában eljut ugyan egy valóságos kívánsághoz, és célját eléri, de sokkal jobb előmenetelt tenne, ha őszinte elszántsággal, és önvizsgálattal lelkében előkészítené magát. Akkor valódi könyörgéssel jönne Isten elé, mivel volna határozott dolog előtte, a melyet már előbb a könyörgés tárgyául választott. Ha mi a király elé akarnánk menni kihallgatásra, el kellene készülve lennünk eme kérdésre: Milyen ügyben akarsz Ő Felségével beszélni?” Senki sem tenné, hogy megjelenjen Ő előtte, s miután ott van, csak akkor gondolkozzék. Elkészülve kell lenni a kérdésekre: „Mi a te óhajod?” „Mi a te kívánságok, melynek teljesülését akarod?” Gondolj egy nyilasra, a ki nyilát ki akarja lőni, de nem tudja hol a cél. Lesz-e annak valami eredménye? Vagy gondolj egy hajóra, a mely felfedezési útra indul, és a tengeren fut a nélkül, hogy a kapitányának csak a legkisebb sejtelme is volna, hogy tulajdonképpen mit is akar felfedezni? Elvárhatnánk-e, hogy majd nagyszerű felfedezésekkel, vagy pedig gyűjtött kincsekkel terhelve jön vissza? Minden más ügynél terveid vannak, nem mégy munkára a nélkül, hogy meg ne határoztad volna: mit fogsz csinálni. Hogyan van az tehát, hogy Istenhez jössz, a nélkül, hogy tudnád, mit kívánsz tőle nyerni? Ha meghatározott kívánságod lenne, nem éreznéd soha, hogy az imádság „szomorú és nehéz munka”, nem! Meg vagyok győződve, hogy vágyakoznál utána. Akkor ne mondanád magadba: „Tudom, hogy valamire szükségem van. Ah, csak Istenemhez közelíthetnék és kérhetném azt tőle! Egy hiányom van! Szeretném azt betöltve látni, óhajtok tehát egyedül lenni, hogy szívemet előtte, az én Istenem előtt kiönthetném, hogy kérjem ő tőle ama fontos dolgot, a melyért szívein úgy vágyakozik.” Több áldást fogtok nyerni imáitok által, ha az bizonyos dolgokra van irányozva, vagy bizonyos személyekre, a kiket választottál imádkozásod tárgyául. Isten előtt ne imádkozzatok mindig csak a bűnösökért általában, hanem az egyes bűnösökért is. Ha vasárnapi iskola tanító vagy, és akarod, hogy osztályod meg legyen áldva, ne csak egyszerűen az osztályért könyörögj, hanem név szerint minden egyes, tanítványért. Ha háztartásodra nézve vársz kegyelmet, ne tégy körül keringéseket, hanem légy egyszerű, és kérelmedben egyenes Isten előtt. Ha hozzá esedezel, csak azt mondjad, a mire szükséged van. Ha nincs elég pénzed, ha szegénység, vagy szükségben szenvedsz, úgy vidd ő elébe, a te állapotodat, a melyben vagy. Kerüld minden tettetett szerénységnek látszatát. Egyenesen térj a dologra, és szólj vele őszintén. Néki nincs szüksége szép körülírásra, mint a hogy az emberek azt tenni szokják, midőn nem akarják nyíltan és szabadon véleményüket kimondani? Legyen az mulandó, vagy lelki, kegyelmi ajándék, a melyre szükséged van, csak mond meg. Óvakodj a bibliát szó szerint keresztül kutatni, hogy az ott talált szavak által könyörgésedet kifejezed. Szükségedet azon szavakkal mondjad, melyeket szíved sugall, kétség kívül ezek a legjobb szavak. Ábrahámnak saját szavai voltak a legjobbak, s néked a tiéid. Nem szükséges a szt. írás pontjait keresztül tanulmányozni, hogy úgy imádkozz mint Jákob vagy Illyés, hogy épen az ő kifejezéseik szolgáljanak néked imául. Ha ezt tennéd is, követőjük még sem lennél nékik. Igen, betű szerint, szolgailag követnéd őket, de hiányoznék könyörgésedből azon lélek, mely nékik ezen szavakat sugallta, és lelkeiket éltette. Kérj saját szavaiddal! Beszélj Isteneddel simán, kérd azonnal a mire szükséged van. Nevezd meg a személyeket s a dolgokat név szerint, tűzz ki bizonyos dolgot imádságod céljául, erős meggyőződésem az, hogy nemsokára azt találjátok, hogy az álmosság és lanyhaság, a miről annyit panaszkodtok, az imában nem fog uralkodni rajtatok, vagy legalább nem oly kitartóan, mint annakelőtte. „De ‒ mondja az egyik ‒ nékem nincsenek különös imádságba foglalandó ügyeim.” Ó kedves testvérem! Nem tudom ugyan, hogy ki vagy, vagy hol élsz, hogy néked különös ügyeid, bajaid nincsenek, a miért imádkoznál, de azt tudom, hogy minden nap magával hozza a különös bajokat, a különféle fáradalmakat, és hogy nékem minden nap van valami mondanivalóm Istenhez.
De kedves testvéreim, ha az Úr nem eresztett volna reánk is keresztet, ha oly magas kegyelmi állapotot értünk volna is el, ha nem is volna miért esedeznünk, óh, szeretjük e mi Krisztust oly bensőséggel, hogy nem volna szükséges esedezni, hogy őt mind jobban és buzgóbban szerethessük? Vagy talán olyan erős hitünk van már, hogy nem szükséges így felkiáltani: „Uram neveljed az én hitemet.” A legcsekélyebb önvizsgálatnál észre fogod venni, hogy van egy bizonyos dolog, mely késztet, hogy a miatt a kegyelem ajtaján zörgess és kiálts „Teljesítsd Uram az én szívemnek kívánságát!” S ha valóban nincsen kívánságod, úgy kérdezd meg az első megpróbált keresztyént, a kit előtalálsz, ő majd meg fogja néked mondani: Ó, ha nincs szükséged magadért könyörögni, úgy könyörögj érettem. Imádkozz, hogy beteg feleségem ismét meggyógyuljon. Imádkozz, hogy az Úr világosságot árasszon az ő orcájával egy kétségbeesett szívre. Kérd, hogy az Úr legyen segítségül némely szolgáinak, a kik hiába munkálkodtak, és erejüket eredmény nélkül alkalmazták. Ha magadért készen vagy, imádkozz másokért, s ha nem találsz senkit, a ki bizonyos pontot megnevezhetne előtted, akkor nézz e nagy terjedelmű városra,(* London, a világ legnagyobb városa érthető itten, hol Spurgeon mint predikátor működött. a fordító) a mely mintegy második Gomora terül el előtted. Hozd állandóan imádban az Úr elibe, hogy a bűn mindinkább fogyna benne, az igazság gyarapodjék és hogy gyűjtene e földnek Istene magának sok népet e városból.
Szükséges azonban egyszersmind, hogy az imában kitűzött dologgal egybekötve legyen a forró óhaj, a meghallgattatásért. „Hideg könyörgések” ‒ mondá egy öreg, Istentől taníttatott férfiú ‒ elhalasztásért esedeznek. Ha hideg, és nem áhítatos, nem buzgó szívvel kérjük az Urat, akadályozzuk, az ő áldást osztó kezét, és épen azon áldás megadásában hátráltatjuk öt, a melyet keresünk. Ha azon dolgot, a melyért könyörögni akarsz, figyelembe vetted, akkor lelkednek annyira áthatva kell lenni annak fontosságától, s elkerülhetetlen szükségétől, s a veszélytől mely ér, ha azt el nem nyered, hogy kényszerítve légy úgy könyörögni, mintha egy ember életéért könyörögnél. A valódi imának szép példáját találjuk, (pedig csak emberekhez intézve) két nemes nő magaviseletében, kiknek férjeik halálra ítéltettek, és a kivégzés várt rájuk. Ők ugyanis elmentek a királyhoz és könyörögtek férjeik megkegyelmeztetéséért. A király keményen s kegyetlenül utasítá őket vissza, ami nem is volt csodálható, mert a kegyetlenségéről ösmert I. György volt az. De ők mindamellett kérték őt szakadatlanul, és ismét újra meg-meg újra, nem engedték magokat térdeikről felállítani, hanem ténylegesen kellett őket a királyi palotából elhurcolni, mivel erősen elhatározták magukban, hogy nem hagyják abba kérelmüket, míg a király szeliden tudtukra nem adja, hogy férjeik élni fognak. De ah! Ők nem nyertek meghallgattatást. Mindazáltal nemes nők voltak, az ő könyörgésben való kitartásokért férjeik életéért. Ez a módja és neme, hogyan kell Istenhez is könyörögni.
Olyan forró vágyat kell érezni azon dolog iránt, a melyre szükségünk van, hogy kérelmünket abban nem hagyjuk, míg azt el nem nyertük, de a mellett alázatos meghajlással kell viseltetnünk az isteni akarat iránt. Ha tudjuk, hogy a mit kérünk nem gonosz, és hogy Isten azt megígérte, bizonyosak lehetünk, hogy ő azt meg is adja, és ha mégis nem teljesíttetik, akkor újra, meg újra az ígéretre hivatkozzunk, s a menny-kapuinak előbb meg kell rendülni, mint a mi tusakodásunk véget érne. Nem csoda, ha Isten az utóbbi időben nem oly gazdagon áldott meg bennünket. Ennek oka az, hogy nem kértük őt oly buzgóan a mint kellett volna. Óh, ezek a hideg szívből jövő imák, a melyek elhalnak az ajkakon, ezek a fagyos könyörgések…még az emberi szívet sem érintik, hát akkor hogyan illethetnék Isten szívét. Nem a mi lelkünk mélyéből jönnek, s nem szívünknek ama titokzatos mélységű forrásából buzognak ki, azért nem is emelkedhetnek fel ahhoz, a ki csak a lélek kiáltására hallgat, a ki elé a képmutatás fátyolt nem szőhet, a külső látszat csalódást nem gyakorolhat. Szent komolyság kell a könyörgéshez, különben nincs jogunk hinni, hogy az Úr azt meghallgatja. Már csak azon lény nagyságára gondolni is, a ki elé kérésünkkel lépni akarunk, elég arra, hogy minden könnyelműséget lerontson, és a legmélyebb komolyságot idézze elő. Eleidbe lépjek-é Istenem, az én fagyos imádságommal haragodat felgerjesszem-é? Ha már az angyalok elrejtik orcájukat előtted, hogy merészkedném én szív s lélek nélkül, előtted fecsegni? Ó testvéreim! Milyen kevesen tudják, hogy egy nagy része a mi imádságainknak Isten előtt utálatos. Ne volna az nékem vagy néktek utálatos, ha emberek az utcán bennünket kérdeznének, a mellett úgy cselekednének mintha az, a mi felöl tudakoztak, nem is volna előttük érdekes. Nem így cselekedtünk-é mi is Istennel? Nem süllyed-é le holt kötelességgé az, a mi az emberek legnagyobb égi adománya? Bradford Jánosról beszélik, hogy nagy adománya volt a könyörgésben. Midőn ezen titka felöl megkérdezték, mondá: „Ha tudom, hogy mire van szükségem, akkor addig kérem azt, a míg érzem, hogy kérelmem Isten elé jutott, és hogy imádságom által Istennel közösségem van. Soha nem térek át egy másik kérelemre, a míg az egyikkel véget nem értem.” Némely megkezdi: „Mi Atyánk ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved”, s mielőtt még ezen ima szavait: „Szenteltessék meg a te neved” az ő nagyságában felfogta volna, már elkezdi mondani a következő szavakat: „Jöjjön el a te országod”. Itt talán valóban felmerül nálok az a gondolat: Ohajtom-é én valóban, hogy jöjjön el az ő országa? Ha most csakugyan eljönne, mi történnék velem? S mialatt így gondolkoznak, szavok már átugrott ama kérelemre: „Legyen meg a te akaratod, úgy itt e földön, mint a mennyben.” Így kószálnak az ő kérelmeik, és gondolataik egymásba olvadva eloszlanak. Oh, maradj mindaddig egy kérelem mellett, míg azt el nem nyerted. Míg valóban azt el nem vetted a mit kértél.
Ne kísértsd meg, egyszerre két nyílvesszőt kilőni, mert mind a kettő célt fog téveszteni. A ki puskáját két lövésre akarja megtölteni, holott csak egynek van készítve, nem lesz eredménye. Lődd ki előbb az egyiket, s azután tölts újra. Tusakodj Istennel az imádságban, és győzz, azután tusakodjál ismét. Nyerd meg az isteni kegyelmet egyszer, s azután menj, és nyerd meg másodszor. Nyughatatlan érzelmeidnek kell lenni, ha imáidnak színei egymásba futnak, úgy, hogy végre nem látható már a kép, hanem egy határnélküli mázolás, a rosszul alkalmazott színeknek szétkenése. Tekints az Úrnak imájára. Mily világos és éles körvonalokat találsz itt. Találsz határozott, bizonyosan elválasztott kegyelmi kérelmeket, szó sincs róla, hogy egyik a másikba megyen át. Így áll előtted, ránézhetsz az egészre, mint egy gyönyörű festményre. Nincsen semmi zavar, csupán szép rend. Így kellene a te imádban is rendnek lenni. Várj egy kérelemmel, míg az előbbit célhoz juttattad, s azután térj át a másikra. Határozott kérelmeknek és forró buzgalomnak egyesülve kell lenni az imában, s akkor felderül benned a reménység, a mely elég erős lesz arra, hogy általa Istent meggyőzhesd.
De eme tulajdonságok nem volnának elegendők, hogyha össze nem volnának kötve egy harmadik, még lényegesebb és istenibb tulajdonnal, t. i. Istenben való erős hittel. Atyámfiai! Hisztek az imában? Tudom, ti imádkoztok, mert Isten népei vagytok, de hisztek-é az imádság erejében? Számos keresztyén van, a ki nem hisz benne. Ők ugyan jónak találják az imát, hiszik, hogy néha csodát is mivel, de hogy a könyörgés, a valódi imádság, mindenkor áldással koronáztatik, azt nem hiszik. Azt vélik, hogy az sok egyéb dolgoktól függ, de hogy az ima önmagába lényeges erőt és hatalmat gyakoroljon, azt nem hiszik. Az én személyes meggyőződésem az, hogy az imádság a világegyetemben a legnagyobb hatalom s hogy az mindenható erővel bír, mint a villanyosság, a vonzerő, a nehézkedés, vagy egyéb titokzatos erő, a melynek az ember nevet adott, a nélkül, hogy őket ismerné. Az imádság ép oly érezhető, ép oly igaz, ép oly biztos és változhatatlan hatást gyakorol az egész világegyetemre, mint az anyagoknak bármelyike, az ő törvényeik szerint. Ha egy ember valóban imádkozik, nem is lehet kérdéses, hogy Isten meghallgatja-é vagy nem? Meg kell hallgatnia. Nem mintha kényszer rejlenék az imában, hanem mert áldásos, édes kényszert rejtenek magokban az ígéretek. Isten megígérte, hogy meghallgatja a könyörgést, és ő megtartja ígéretét. Ő a legmagasabb, ki a leghívebb is, ő magát meg nem tagadhatja. Gondold meg csak, hogy te egy bűnös ember Isten előtt állsz és vele beszélsz, és ő általa minden világot megmozdíthatsz. A teremtésben mindamellett zavar nem áll elő, ha imád meghallgattatik is. S ha a legmagasabb kívánalmak teljesülnek is, a gondviselés menete egyetlen pillanatra se tér el a megszokott rendjétől. Egy levél sem esik le elébb a fáról, egy csillag sem állapodik meg futásában, egyetlen vízcsepp sem buzog ki előbb a forrásból, minden megy tovább az ő megszokott útján, s a te imád mégis kieszközölt mindent. Imád egyesülni fog Isten végzéseivel és terveivel, és velük beszélni fog, mint oly lényegekkel, a kiknek akaratjok naponta teljesül, ezek így szólnak néki: „Testvérünk vagy te, mi végzések vagyunk te imádság: de te is végzés vagy, ép oly idős, éppoly biztos, ép oly tiszteletre méltó, mint mi. Imádságaink Isten végzései, de más alakban, Isten népének imái nem egyebek, mint Isten ígéretei, életerős lelkek által kilehelve, ezen ígéretek és végzések, csakhogy más alakban és más ruhába burkolva. Ne mondd: „Hogyan lehetnek imáim Isten végzéseire behatással? Nem lehetnek. Kivételesen, azonban imáid végzések, a mennyiben szívedből erednek a Szentlélektől munkába, éppoly mindenható és örök erővel bírnak, mint ama végzés: „Legyen világosság!”, és lőn világosság! Vagy mint ama végzés, mely szerint Isten magának egy népet választott, s annak megváltását, a Krisztus drága vére által elrendelte. Hatalmas lehetsz tehát az imában, s a leghatalmasabb lények seregei közt vagy a földön, a kiket csak Isten teremtett. Hatalmad van az Angyalok felett, kívánságodra hozzád repülnek. Hatalmad van tűz és víz felett, a földnek minden elemei felett. Hatalmad van hangoddal a csillagokon túl hatni, hol hallgatásban némulnak el a mennynek dörgései, s hangod felébreszti az örökkévalóság visszhangját. Isten fülei szinte hallgatnak, és kezei szintén teljesíteni fogják kívánságodat. Ő így tanít téged szólani: „Legyen meg a te akaratod!”, s a te saját akaratod fog teljesülni. Kedves barátaim! Nem hatalmas dolognak tűnik ez fel, hogy az imára való lehetséggel az embernek ily magas hatalom adatott kezébe? Hallottatok már oly emberekről, a kik egy titokteljes varázserőnek bírását állították, melynél fogva szellemeket a megmérhetetlen mélységből előidézni, az eső zuhogását előállítani, s a napot fogyásában megakadályozni képesek voltak. Mindez csak a képzelgésnek üres képe volt, de ha igaz volna is, egy keresztyén még hatalmasabb csodatevő volna. Ha nem bírna semmi egyébbel, mint Istenben való hittel, nem volna akkor semmi lehetetlen néki. A legmélyebb vizekből megszabadul, a legnehezebb keservektől megmenekül. A dögvész idején érintetlen marad, az éhség idején tápláltatik. A szükség és nyomorban erősen és rendületlenül áll, a harcban mindenkor megvédelmeztetik, a csatában bátran emeli fel fejét, ha hisz az ígéretben, és azt Isten szemei elé tartja, hivatkozva azokra a rendületlen bizodalom erejével. Ismétlem nincsen olyan erő, a mely olyan mindenható volna, semmiféle hatalom, a mely oly csodás erővel bírna, mint az a mellyel Isten az embert megajándékozta, hogy mint Jákób Istennel tusakodhatott, s mint Izrael Isten felett győzedelmeskedhetett általa.
De hinnünk kell teljesen. Ha nem hiszem, hogy imádságom hatásos, úgy nem is lesz az, mert a legnagyobb mértékben az én hitemtől függ az. Isten, ámbár adhat kegyelmet, ha nékem nincsen is hitem, az az ő különös kegyelme lesz, de ezt a kegyelmet nekünk meg nem ígérte. De ha hitem van, és komoly óhajtással az ígéretre hivatkozhatom, akkor nincsen már kételkedés vajon megnyerem-é az áldást, óhajom teljesül-é? Ha csak az nem történik, hogy az örökké való eltérne szavaitól, ha csak esküjét vissza nem vonja, ha csak ő maga meg nem szűnik az lenni a mi, úgy: „tudjuk, hogy a melyeket ő tőle kértünk, azok megvannak.”
És most emelkedjünk egy fokkal magasabbra. A bizonyos (meghatározott) imatárggyal, az imához való forró vággyal, az ima hatásos erejéről való erős hittel, még egy reménységnek kell összekötve lenni, mely a megvalósulásban bizonyos. Képeseknek kell lennünk, a kegyelmi ajándékokat előszámlálni, mialatt még csak útban vannak, mielőtt még el nem nyertük. A „csendes óra” című könyvben olvastam, Dánielre vonatkozólag a kilencedik részt, ott az író szerint az imádságnak egész szerkezete ebben rejlenék: Dániel imádkozik térdre borulva (Dán.10,10.) Angyal jön hozzá. Szól vele és azt mondja, hogy imádsága az első naptól fogva meghallgattatott, midőn magát sanyargatta böjtöléssel, hogy megértse a látást, akkor Isten elküldé az Angyalt. Ekkor mentegeti magát a késedelem miatt, mely útközben érte őt, és sietséggel szóla: „Előbb itt lehettem volna, de Persia országának fejedelme állott én élőmbe huszonegy napig, és íme egy a Fejedelmek közül, Mihály Angyal jöve, hogy nékem segítségül lenne, és íme most jövök, hogy tudtodra adjam”. Tehát az Isten lehelli a vágyat a mi szívünkbe, s ha egyszer a vágy megvan, akkor Isten kezd felelni, még mielőtt mi kiáltanánk. Mielőtt még a szavak félig menny felé emelkednének, sőt még mikor az ajkakon rebegnek már elkezd az, ki a szívet és a gondolatot keresztül látja, meghallgatni, és küldi az Ő Angyalát, és az Angyal jön, hozva az áldást, a melyre nékünk szükségünk van. Némelyek azt gondolják, hogy a lelki dolgok nem egyebek, mint csak álmok, mintha csak képzeleti dolgokról beszélnénk. Én valóban hiszem, hogy egy keresztyén imájában annyi erő rejlik, mint egy villámlásban. Egy keresztyén imájának a haszna, annak méltóságos szépsége ép úgy észlelhető, mint a villám hatalma, mely egy fát kettéhasit, ágait lerombolja, szétforgácsolja a gyökerekig. Az ima nem képzelődés, vagy annak képe, hanem egy valóságos dolog, mely a világot korlát közzé szorítja, mely még Isten törvényeit is korlátozza, és a magasságos Istent kényszeríti, hallgatni egy szegény, de megkegyelmezett halandó szavaira. De ezt minden időben hinnünk kell. Szükségünk van imánkban erős bizodalomra. A kegyelmi adományokat elő számlálni még mielőtt megjöttek, erős meggyőződéssel kell lenni, hogy még jönni fognak, úgy cselekedni, mintha már bírnánk őket. Ha a mindennapi kenyeredért imádkoztál, semmiféle gonddal nem szabad magad nyugtalanítanod, hanem hinni kell, hogy Isten meghallgatott, és kenyered kirendeli. Ha beteg gyermeked állapotát
Isten elébe hoztad, hinned kell, hogy felépül, vagy ha nem, úgy az nagyobb jódra van néked, Isten nevének pedig nagyobb dicsőítésére, és úgy bízzad Ő reá! Csalódtál e már valaha keresztyén atyámfia, ha hitből könyörögtél és válaszra vártál? Bizonyosan mondhatom, hogy a benne való bizodalommal soha nem csalódtam. Emberekben, ha bíztam, csalódtam, de az én Istenem soha meg nem tagadta a hozzá intézett kérelmet, ha azt hittel és várakozással készen a meghallgatásra menny felé bocsátottam. Azonban hallok valakit szólani is: „Szabad ideig valóért könyörögni?” „Igen, teheted azt.” Minden dologban add tudtára Istennek, a mire szükséged van. Tehát nemcsak lelkiekért esedezni, hanem mindennapnak a dolgaiért is. Ő olyan Isten, ki az imát meghallgatja. Ő ép úgy a család, mint a Szentség Istene. Minden bajodat hozd a te Istened elé. Egy ember a ki megtérésre igyekszik, következőket beszélte el egy asszonyról: Ah! ‒ mondá – olyan asszony volt ő, a kit nem lehetett rábírni valamire, mielőtt a dolgot isten elé nem vitte. Bármi lett légyen is, az ő szokása szerint mondá: „Az imádság tárgyává kell előbb tennem.” Oh, csak sokan e kedves szokást használnák: minden dolgot Isten elébe vinni úgy, mint azt Ezékiás tette Rabsaké levelével, a melyet kiterjesztett az Úr előtt, és szóla: „Legyen meg a te akaratod, én elődbe hozom.” Sokan rajongónak mondják Müller Györgyöt Bristol-ban, mivel hétezer gyermeket akar gyűjteni hitből, hogy Isten gondoskodjék rólok. Habár gyakran nincs is tárcájában, mégis hiszi, hogy az meglészen. Kedves testvéreim! Ő nem rajongó, ő csak azt teszi, a mit általában minden keresztyénnek tenni kellene. Oly rendszer szerint cselekszik, a melyet egy világi ember kigúnyolna, mivel fel nem foghatja. Ő nem közönséges emberi elme után cselekszik, hanem sokkal magasabban, mint a rendes emberi értelem, ‒ rendkívüli hitből. Ah! Csak mi bírnánk e nem közönséges hitet: Istent szavánál fogni. Ő nem engedheti, és nem is engedi, hogy az ember a ki Ő benne bízik, megszégyenüljön. Most a legjobb erőből mutattam meg néktek, hogy mit értek ezen négy lényeges tulajdonságról, a melyek egy győzelemteljes imában kell, hogy meglegyenek. „Mindent, valamit imádkozástokban kértek, higgyétek, hogy elveszitek.”
Miután az alapigére tekintettünk, kívánom most, hogy Tekintsetek magatok körül. Nézzetek körül a ti nyilvános imáitokban s nézzetek magatok körül magán imáitokban is, és ítéljétek meg az alapige tartalma szerint. Tekintsetek körül először az imára való összejövetelnél. Ebben a tekintetben nem mondhatok ki kemény ítéletet, mert meg vagyok győződve, hogy az imaórák, a melyek közöttünk tartatnak sokkal kevesebb oly hibákban szenvednek, a melyekről most szólani akarok, mint egyéb ima órák, a hol időztem. De mindamellett vannak még hibái, és reménylem, hogy minden testvér, a ki az imagyülekezetben részt szokott venni, szívébe fogja rejteni a szavakat, melyeket most mondok. Nem úgy van-é, hogy valahányszor felszólíttattok, egy gyülekezetben imádkozni, úgy érzitek, mintha egy adományt kellene gyakorolni? Ezen adomány sokaknál azon alapszik ‒ talán szigorúan beszélek, de nyíltan ‒, hogy jó emlékező tehetséggel bírnak rá emlékezni, egy csoport bibliai versre, a melyeket hagyomány szerint képesek szép szabályos sorrendben előmondani. Némely gyülekezetekben ezen adomány azon alapszik, hogy valaki elég erős tüdővel bírjon, egy lélekzet alatt 25 percig, vagy kimerítőbben legalább három negyed óráig tudjon beszélni. Azon is alapszik az adomány, hogy az illető nem könyörög különösen egy bizonyos dologért, hanem keresztül megy sok mindenféle dolgokon, úgy, hogy az ima nem hasonlít egy körhöz, mely egy pontból indul ki és oda tér vissza, hanem inkább egy körülírhatatlan szerkezethez, a melynek egyáltalán semmiféle pontja nincs, s a melyről azt gondolnánk, hogy minden pontot magába foglal, minden tárgyat célba vett, s végre mégsem talál el semmit. Rendesen a kiket leggyakrabban szólítnak fel imára, azok ezen sajátságos, talán kitűnő adománnyal felruházott egyének, és itt ki kell mondanom, hogy az apostol intését az ilyen ajándékra való komolyan törekedésre nézve nem vonatkoztathatom. Most gondoljátok, hogy az ilyen ember helyett felszólíttatnék egy ember, a ki egész ellenkezőleg, még nyilvános gyülekezetben nem imádkozott, tegyük fel hogy ő valóban imádkoznék: „Oh, Uram! érzem, hogy ily bűnös mint én, nehezen beszélhet veled, azért segíts te imádkozni! Oh, mentsd meg az én szegény lelkemet! Mentsd meg az én öreg feleségemet is! Uram áldjad meg a te szolgádnak szavait a mi lelkünkön, légy könyörületes és engedd, hogy ujjá születhessünk! Óh, Uram nem tudok többet mondani, hallgass meg a Jézusért Ámen.” Úgy fog ez néktek előtűnni, mintha magatok könyörögtetek volna. Valami érdekeset mondott számotokra részint mivel féltettéték, hogy megakad, részint pedig, mivel meg vagytok győződve, hogy szívből jön amit mond. Ha erre még egy felállna, s ilyen szellemben imádkoznék, az elmenetelnél mondanátok: „ez a valódi imádság”. Az az ember, a ki három percig imádkozik, kedvesebb előttem, mint a ki harminc percig imádkozik, mert emez imádkozik, míg a másik prédikál. Engedjétek még felemlíteni, egy öreg predikátornak szavait az ima tárgyáról, és a hallottakat, mint jó tanácsot jegyezzétek meg szíveitekben. Gondold meg, hogy az Úr nem imádságaid nagy számáért hallgat meg, Ő nem olvassa össze imádságaid számát. Nem is azok szónoklati becséért, ő nem tekinti nagynak a legszebb beszéddel előadott imákat sem. De nem is mértani szempontból hallgat meg. Ő nem méri ki imáid szélességét vagy hosszúságát. Nem is az imádság zenei szépségéért. Őt nem ragadják el a csengő hangok, sem a zengzetes harmóniák. Imáid jól kigondoltságáért, sem mivel talán szép rendbe vannak, és előnyösen felosztva. Nem! Sokkal inkább imáid isteni voltáért hallgat meg, a néked adandó áldást is ehhez méri. Ha hivatkozhatol a Krisztus személyére, s ha a Szt. Lélek buzgalmat, és komolyságot munkál benned, akkor bizonyosan megnyered az imában kért áldásokat! Én kedves testvéreim, szeretném elégetni az egész gyűjteményt azon öreg imákból, a melyek használatban vannak. Mily élettelenül mondják azon, oly gyakran hiába felvett bibliai verset: a hol ketten vagy hárman összegyűlnek a te nevedben, ott vagy közöttük, hogy őket megáldjad. Még bele jön: „most és mindörökkön örökké”, továbbá minden megszokott idézéseket, a melyeket minden meggondolás nélkül egyik a másik után bevesz és használ. Óhajtanám, hogy odajutnánk, hogy beszélnénk Istennel nyíltan, s szabadon, a mint azt szívünkben érezzük. Ez egy dicső dolog lenne a mi imaóráinkra nézve, ekkor jobb látogatottságnak örvendhetne, és meg vagyok győződve, hogy az imák többet gyümölcsöznének, ha minden egyes lerázná azon hideg formaiságot és úgy beszélne Istennel, mint a gyermek Atyjával. Kérjed Őt azért a mire szükséged van, akkor hallgass el és várjad. Ezeket teljes keresztyéni komolysággal mondom. Gyakran, ha nem volt kedvem egy némely megszokott formába imádkozni, azt mondták „Ez az ember nem adja meg Istennek a tiszteletet.” Oh, barátom, a ki ezt mondod, te nem vagy bíró az én isteni félelmeim felett. Az én Uramnak állok én, vagy esem. Nem hiszem, hogy Jób bárkitől is idézett volna. Azt sem hiszem, hogy Jákób az öreg patriarkát Ábrahámot utánozta volna szavakban. És nem találom, hogy a Jézus Krisztus említett volna a szt. írásból bizonyos pontokat imájában. Mindezek az ő saját, és nem a mások szavaival imádkoztak. Isten nem kívánja, hogy gyűjtsétek a régi szentségek nemes, azonban már dohos fűszerszámait. Ő új olajat kíván, a mi csepeg a ti saját lelketek olajfájáról. Ő nem az öreg ládából kíván fűszert és tömjént, a hol az addig volt, míg illatát elveszítette, hanem friss tömjént, friss mirhát kíván, hogy hozzátok a ti saját szívetek tapasztalásainak Ofirjából. Ó, figyelmezzetek, hogy valóban imádkozzatok, ne tanuljátok be az imádság nyelvét, hanem keressétek az imádság lelkét, és Isten a Mindenható áldjon meg benneteket, tegyen mindig erősebbekké kérelmeitekben. Tekintsetek magatok körül ‒ mondám ‒ csak folytassátok és nézzetek körül a ti „belső szobáitokba”. Óh, testvéreim nincsen semmi egyéb hely, a hol annyira szégyenleni okunk volna magunkat mintha rátekintünk ama szoba ajtajára, hol imádkozni szoktunk. Nem mondhatom, hogy a zárak rozsdásak, a bejárat- pókhálóval volna beszőve. Az imát magát el nem hanyagoljuk; hanem azok a falak és gerendák mi mindent mondhatnának azok el, a fal felkiálthatna: „Én hallottalak, mikor olyan sietséggel voltál, hogy Istennek alig szentelhettél két percet, és hallottalak akkor is, midőn sem nem aludtál, sem ébren nem voltál, és nem tudtad, hogy mit mondj.” Egy másik gerenda mondhatná: „Hallottalak jönni, vagy tíz percig imádkoztál, és semmiért sem imádkoztál legalább szíved nem imádkozott, az ajkak ugyan mozogtak, de a szív csendes maradt.” Egy másik gerenda mondhatná: „Ah! Hallottalak sóhajtani szíved mélyéből, de leverten láttalak távozni, hit nélkül, remegve, bár ajkaidon az ígérettel, de szívedben azon meggyőződés nélkül, hogy az teljesíttetik.” Az ima szoba négy fala valóban sokat tudna mondani, összebeszélve ránk omolhatnának, mert Istent a mi hitetlenségünk és sietségünkben mindenféle bűnnel meggyaláztuk. Az ő kegyelméért meggyaláztuk azon helyen, hol az ő leereszkedése a legnagyobb mértékben nyilvánult. Nem így van-é ez nálunk? Nem kell-é ezt, sorba beismernünk? Kedves keresztyén testvéreim! Igyekezzetek tehát, hogy jobbra forduljon, és adja Isten, hogy erősebbek és több eredményűek legyetek az imában mint eddig.
S most térjünk át az utolsó pontra: Tekintsetek magatok fölé! Tekintsetek föl testvérek és sírjunk: Oh, Isten! Te hatalmas fegyvert adtál kezünkbe, és mi megrozsdásodni engedtük. Egy dolgot adtál, a mi oly hatalmas, mint Te magad, s mi ezen hatalmat lanyhán heverni engedtük. Nem gonosz tett volna-é az a sajátja ellen, ha egy embernek szem adatik, és nem akarja felnyitni, vagy kéz, és nem akarja emelni, vagy láb, a melyet nem akar hajlítani, mert nem használja. És mit mondjunk magunkról, kiknek Isten az imában egy hasonlíthatatlan hatalmat adományozott, telve áldással, a magunk részére és számlálhatatlan kegyelmi ajándékokkal másoknak, mi pedig ezen erőt lanyhán heverni engedjük. Óh, ha a világegyetem úgy működnék, mint mi, mi lenne akkor belőlünk! Oh, Isten, te a napnak világosságot, adtál és világit. A csillagnak fényt adtál, és ők csillognak. A szélnek erőt és fú! A levegőnek megadtad az életet és az mozog, mi pedig beleheljük azt. De a te gyermekeidnek oly erőt adományoztál, mely jobb, mint az erő, élet, világosság, mégis heverni engedik. Mintha elfeledték volna, hogy ők ilyen erő felett rendelkeznek. Csak ritkán használják azt, pedig számtalan miriádoknak oldása származnék belőle. Sírj! Keresztyén atyámfia! Sírj! Constantin római császár látta a pénzeken, hogy az előbbi császárok képei, álló s diadalmas állásban voltak kiverve, e helyett parancsolá, hogy az ő saját képét térdeplő helyzetben préseljék a pénzekre, mert ‒ mondá ‒ „ilyen módon voltam diadalmas.” Soha nem fogunk diadalmasok lenni, ha képünk nem térdeplő helyzetben rajzoltatik. Hogyha a menekülésben megverettünk, zászlóink a porba hurcoltatnak, annak oka nem más, minthogy nem imádkoztunk. Menjetek-menjetek vissza gondjaitokkal Istenhez, és ismerjétek be ő előtte Efraim fiai, hogy felfegyverkezve voltatok, hogy voltak nyilaitok, csakhogy hátat fordítottatok a szökésre a háború napján. Menjetek hozzá és valljátok be, hogyha lelkek nem tértek meg, nem onnan van, mintha Istennek nem volna hatalma megmenteni, hanem mivel nem tusakodtatok. mint a szegény elvesztett lelkekért. Nem zokogott belső részetek az elveszettek fölött. Ébredj! Serkenj fel! Rémülj meg és reszkess te könnyelmű nép, ki az imádságot elhanyagoltad. Óh, bűnösök! Kik magába a szentséges Sionba szunnyadtatok el. Rázzátok fel egymást, küzdjetek és tusakodjatok Istenetekkel, és úgy jön majd áldás a mennyei kegyelemnek korai és késői esője, a föld megtermi a gyümölcsök sokaságát, s minden nemzetek boldogan áldják az Urat. Nézzetek tehát fel, és sírjatok!
Azonban még egyszer nézzetek fel, és örvendjetek! Habár ellene vétkeztetek is, ő még mindig szeret benneteket. Hozzá nem könyörögtetek orcáját keresve, és íme, ő mégis folyton hív: „Keressétek az én orcámat” és nem mondja, hogy: „Hiába keresitek.” Ha nem járultatok talán a forráshoz, azért még mindig folyik, mint azelőtt szabadon. Ha szerveiteket elzártátok is eme napvilágtól, azért még mindig süt reátok, az ő egész fényében. Nem közeledtetek Istenhez, de ő még vár reátok, hogy néktek kegyelmes legyen, és kész meghallgatni minden könyörgésteket. Milyen kimondhatatlan áldásteljes állapot az, hogy a mennyei Atya minden időben kész bennünket meghallgatni. Ágostonnál találunk egy szép, eszmét, ama bibliai példáról: (Lk.11,5‒8) hogy egy ember, éjfélkor az ő barátja ajtajánál állt, és zörgetve mondá: „Barátom adj három kenyeret.” Ezen példának kivitele körülbelül a következő menetet veszi: Én az irgalmasság ajtaját megzörgetem. Az éj halálcsendje uralkodik. Nem fog a ház szolgái közül valaki jönni, hogy nékem ajtót nyisson? Nem! Én zörgetek, de ők alusznák. Óh, ti apostolai az Úrnak ‒ ti dicsteljes mártírok ‒ ti alusztok. Nyugodtok ágyaitokban, ti nem halljátok az én könyörgésemet. De hát a gyermekek nem válaszolnak nékem? Nincsenek itt fiak, kik készek volnának jönni, és testvéreiknek ajtót nyitni? Nem, ők alusznak! Oh, atyámfiai ti kik nyugosztok az Úrban, és a ti munkáitok jutalma követnek benneteket, ti, kik szívem sorosai valátok, ajtót nem nyithattok fel nékem, érettem nem tehettek semmit. De mialatt a szolgák alusznak, s a gyermekek fel nem nyithatják, a Mester ébren van, ébren még éjfélkor is. Talán lelkemben már éjfél van, de ő hall engem, s ha mondom: „adj három kenyeret” – az ajtóra jön, és ád a mennyire szükségem van. Tekints fel hát oh, keresztyén és örvendj! Ha szád nyitva van, úgy találsz is mindenkor nyitott fület, ha készen van szíved, úgy találsz is kész kezet. Csak kiálts, és ő meghallgat. Ne légy hát lanyha az imában. Hanem emeljed fel szíved ő hozzá a magányban, bármily vágya is van szivednek, kérjed őt a Jézus nevében és megadatik néked.
Még egyszer k. keresztyén testvéreim, tekintsetek fel, és javítsátok meg imáitokat, ez időtől fogva. Ne tekintsétek ezután az imát, mint valami regényes költeményt, vagy mint nehézkes kötelességet, hanem mint valóságos erőhatalmat, mint élvezetet. Ha a bölcsészek bármily új erőt találnak fel, sietnek azt használatba hozni. Elhiszem, hogy sok nagy mérnök volt, kik legcsodásabb emberi műveket terveztek, nem azért, mivel abból hasznot húzni reménylettek, hanem ama kívánság ösztönözte őket, hogy nyilvánosság elé hozhassák tehetségöket, az ilyen csoda művek feltalálásával. Hogy megmutassák, mire képes az ember, rábírtak speculátiókra egész társulatokat, a melyek szemmel láthatólag előnyösek nem voltak, csupán hogy alkalmuk legyen magukat és lángeszüket közszemlére állítani. Ha ezek ennyi erőt fordítanak reá, hogy tehetségüket kifejtsék, ti, kiknek birtokába nagyobb hatalom van, mint valaha egy halandó az Istentől csak nyerhetett, ti szunnyadni engeditek ezen erőt? Nem! Gondoljatok egy magas ima tárgyra, és feszítsétek meg érte imaerőtök izmait. Legyen gazdagon telve szívetek minden dobbanata a vágyakozással, és tusakodjatok, küzdjetek és vívjatok Istennel érte, miközben az ígéreteket alkalmazzátok, és az ő szavaira hivatkozhattok, s azután lássátok meg, ha nem teljesiti-e meg szívetek vágyait, és kérelmeit.
Nem tarthatom vissza magam, még a következő szavakat hozzá tenni, mielőtt végeznék. Tudom, hogy vannak néhányan köztetek, kik életökben soha sem imádkoztak. Egy ima formát elmondtatok talán éveken keresztül, de egyetlen egyszer sem imádkoztatok. Ó szegény lélek, néked ujjá kell születned, és mielőtt ujjá nem születtetek, nem imádkozhattok úgy, mint a hogy a keresztyéneknek, az én utasításom szerint imádkozni kell. De hadd mondjak még egyet: Nem vágyik a ti szívetek a megmentés után? Ha a szent lélek súgta néked: „Menj bűnös Jézushoz, ő meghallgat téged!” Oh, higgy ezen sugalomnak, mert ő meghallgat. A felrázott bűnösnek imája kedves ő előtte, meghallgatja a töredelmes szíveket és meggyógyítja. Vidd Istennek panasz hangjaidat és sóhajidat, és ő meghallgat. „Oh, de ‒ mondja egy bűnös ‒ nincs mire hivatkozzam.”
Oh, akkor szólj Istennel úgy, mint Dávid egykor: „Uram légy kegyelmes az én bűneimnek, mert sokak!” Itt van a mire hivatkozhatol: „bűneid sokak”. Továbbá hivatkozzál ama drága vérre ‒ ez egy győzedelmes közbevetés lesz ‒ mondjad: „ama szerelmesért, ki vérét ontotta,” és te győzni fogsz, óh, bűnös. De ne járulj
Istenhez kegyelemért könyörögve, ha bűneidet még kézben hordozod. Mit gondolnál azon lázadóról, ki megjelenne uralkodója orcája előtt, kegyelemért esedezve, mialatt tőre még mindig övében, a lázadás nyilvánulása szívében volna? Érdemelne ez bocsánatot? Semmi esetre sem érdemelné meg, sőt kétszeres büntetést érdemelne valóban, a miért urát kicsúfolja, mialatt kegyelem keresést színlel. Ha egy nő elhagyja férjét, gondoljátok, hogy képes oly szemtelen lenni, és nyílt homlokkal vissza jöve bocsánatot kérni férjétől, mialatt szeretője karjára támaszkodik? Nem? Ilyen szabadsággal nem élhet. S mégis ti így vagytok ‒ mialatt kegyelemért esdekeltek bűneitek miatt addig a gonosz cselekedetet folytatjátok ‒ mialatt könyörögtök Istennél, megbékülésért, addig bűneiteket tovább ápoljátok. Ébredj! Ébredj és hívd Istenedet te alvó! Már közeledik a sajka a sziklaháthoz. Holnap már talán összezúzódik, és te belezuhansz egy feneketlen mélységnek örökké tartó kínjába, kiálts Istenhez, s én esküszöm, hogy meghallgat, de ha hozzá kiáltasz: vetkezd le bűneidet, mert másképp nem hallgathat meg.
Ha szentségtelen kezeidet hazugsággal emeled fel hozzá, úgy a te ajkaidról jövő ima értéktelen. Ó menj hozzá és szólj: „Vedd el, minden bűneimet, adj kegyelmet, és fogadj el, szívembe adva szerelmedet.” Ő meg fog hallgatni, és te imádkozni fogsz majd, mint egy, fejedelem, majd egy napon nagyobb örömmel mint egy hódító, ott állsz annak csillag trónja előtt, ki minden fölött ural, a Mindenható Isten előtt, ki magasztaltassék mind örökké. Ámen.

Jegyezzük meg azon szót „ajándékoztattak.” Péter apostol, mondja: „Mivelhogy nagy és drágalátos ígéretek ajándékoztattak nékünk.” Mindent az Isten ajándékának köszönhetünk. Isteni irgalmasság által élünk. Mindent, a mivel csak bírunk, úgy nyertük Istentől, mint ajándékot és mindazt, a mit még megnyerni akarunk” csakis hasonló módon nyerhetünk meg. „A halál a bűnnek zsoldja; de az örök élet az Istennek ajándéka.” (Róm.6,23) Mi nem vagyunk képesek valamit kiérdemelni, de Isten képes mindeneket adni. Az üdvnek teljesen és határozottan egy ajándékunk kell lenni, egy szabados, egy meg nem érdemelt, egy az isteni szeretet kegyadományának. Az üdvnek ígéretei is hasonló természetűek. „Adni jobb, üdvösebb, mint venni” és Ő a legszentebb, a legjobb, az öröktől fogva és örökké szent Isten örül azon, hogy ha adhat. Éppen olyan természete néki az adás, mint a napnak a világítás, vagy mint egy folyamnak a folyás. Mily boldogok vagyunk, hogy mi az elfogadók lehetünk! Ezt annál erősebben érezzük, ha meggondoljuk, hogy mily nagy szükségünk van az elfogadásra, mivel azon dolgok, melyekre nékünk nagy szükségünk van, olyan természetűek, hogy ha azok ajándékul nem adatnak, azokat mi ki nem érdemelhetjük, nálok nélkül pedig elveszve vagyunk most és örökké. Hogy ha Isten nélkül vagyunk, úgy nincs életünk, nincs világosságunk, nincs reményünk, nincs békességünk. Hogy ha Isten nékünk az ő kegyelmességének nagy gazdagsága szerint nem ád, úgy szegényebbek vagyunk a szegénynél, mezítelenek, nyomorultak vagyunk egészen és teljesen tönkrementek. Az lehetetlen, hogy oly gazdag adományokat mi kiérdemelhessünk. Még hogy ha valamit kiérdemelhetnénk, is, ezeknek akkor is minden pénz és minden jutalom nélkül kellene részeseivé lennünk. Isten ígéretének szabados, kegyelmi ajándéknak kell lenni, mi nem követelhetjük, hogy Isten nékünk az ő kegyét és az azzal egybekötött kibeszélhetetlen jókat megígérje.
Ez megtanít bennünket arra, hogy milyen állást foglalhatunk el, másoktól függő embereknek nem lehet kevélykedni. A ki adományokból él, annak alázatos és háládatosnak kellene lenni. Koldusok vagyunk az irgalom ajtajánál. A templomnak „ékes” kapujánál ülünk naponkint és kérjük az alamizsnát, nem az imádkozóktól, hanem attól, kit az Angyalok is imádnak. Valahányszor Urunk előnkbe jön, kérünk tőle és Ő ád; de nem is csudálkozunk azon, hogy ád az ő nagy szeretetéből, mivel megígérte, hogy sok javaival környülvészen. Ő tanított meg bennünket azt mondani: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”. Azért nem szégyeneljük magunkat, sem nem félünk Ő tőle mindent kérni, a mire szükségünk van. Életünk a függés élete és örvendünk azon, hogy az úgy van. Óh, mily édes mindent a mi megfeszíttetett Urunk kezéből nyerni! Boldogság azon szegénység, mely bennünket arra kényszerit, hogy Krisztushoz menjünk és Ő benne gazdagokká legyünk. Semmit nem szerezhetünk, mégis mindent nyerünk, nagy boldogság az részünkre, hogy Isten kegyadományaiban óránkint részesülhetünk. „Mivelhogy nagy és drágalátos ígéretek ajándékoztattak nékünk.”
Szerelmeseim, ezen tan, hogy az ígéretek úgy adatnak, mint tisztán ajándékok, minket nagyon, igen nagyon felbátoríthat, a kik érezzük és beismerjük elveszett állapotunkat, érezzük, hogy teljesen tönkre jutottunk. A kik ezeket érezik, azoknak részökre a felbátorításnak szava az, hogy nékünk minden szabados ajándékul adatik Istentől, miért ne ajándékozhatna az ő nékik is épen úgy mindeneket, mint más szűkölködőknek? Azok, akik közöttünk már Istenbe örvendhetnek, mindent, a mivel csak bírnak, úgy nyertek, mint Istennek szabados ajándékát. Miért ne nyerhetnék hát meg mások is az azokhoz hasonlókat? Mondani szoktuk: „Nincs olcsóbb, mint az ajándék”, miért ne nyerhetné azt el e sorok olvasója épen úgy, mint én. Arra nézve, a ki hajlandó az adásra, az elfogadó szegénysége egy ajánlat, nem pedig akadály. Jöjjetek tehát, kiknek nincs igazságotok, ő lesz a ti igazságotok. Jöjjetek, a kik annyira meg vagytok telve bűnnel, a mennyire csak megtelni lehet és a megbocsátó Úr, bűneiteket elveszi. Jöjjetek ti egészen elveszettek, engedjétek, hogy Jézus titeket ő magában gazdagokká tegyen. Ha talán koldulással kell foglalkoznotok, akkor is jöhettek és foglalkozástokban eredményt tapasztaltok. Látom, hogy kegyetlen éhséggel gyötörtettek, mivel koldus tarisznyátok üres. Ki dolgozni nem tud, az ne szégyeneljen koldulni. Egy koldusnak nincs szüksége a kereskedő tőke pénzére. Ócska, foltozott cipő, elviselt és piszkos rongyok ‒ ezek alkalmas egyenruhák egy koldus részére. Nem úgy vagytok-é öltözködve lelkileg? Minél szegényebb a nyomor és ínségben élő, annál szívesebben fogadtatik az isteni irgalom ajtaján. Minél kevesebbel bírsz, annál kedvesebb vagy Néki, aki szabadon osztogat és senkit el nem taszít. „Mennél inkább érzed bűnödet s várod kegyelemből üdvödet, Annál kedvesebben fogad.”
Igen, minden ajándék. Az evangyéliom, melynek prédikálására el vagyunk küldve ti hozzátok. ‒ „Mert úgy szereté Isten e világot, hogy az Ő egyetlenegy szülött Fiát adá, hogy minden, valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök életet vegyen.” (Jn.3,16) . Ez pedig a bizonyságtétel, tudniillik, hogy örök életet adott nékünk az Isten, és ez élet az Ő Fiában vagyon. (1Jn.5,11) Isten részéről minden egy adomány, részünkről pedig egy elfogadás. Az ígéretek már megadattak, és pedig ingyen adattak, azok befognak teljesülni és szinte csak ingyen. Isten nem olyan, hogy ajándékozzon, azután pedig azokért amit adott fizetést kívánjon. Kegyelmének megnyeréséért nem kell semmi illetéket fizetni. Egy fillért sem követel, vagy fogad el, szeretete egészen és teljesen ajándék. Mint olyannak részese lehetsz te is, az ő ígéreteinek, ő nem akarja magát úgy lealacsonyítani, hogy valami föltételeket kívánjon.
Szövegünk igéje egy határozott meghívás a szegények legszegényebbikéhez. Óh vajha elég bátrak volnának mindenek azt elfogadni! A nagy harang szól és hangzik mindenfelé, hogy mindazok, a kik jönni akarnak a véghetetlen adakozás nagy asztalához, meghallhassák és közeledhessenek. Az ő kegyelmességének nagy gazdagsága szerint ígér Isten megmentetést és örök életet mindazoknak, kik az ő Fiában a Jézus Krisztusban hisznek. Ígéretei erősek és biztosak, hogyan van hát, hogy az emberek nem hiszik?
Olvasó, mit szólsz te az ígéretekhez, melyek minden hivőnek olyan szabadon adattak? Akarod azokat hinni és azok által élni?

[fordította: Borzási Sándor] Úgy látszik, hogy a régi Jéruzsálem körül a fény korszakában széles kőfal volt, mely a városnak oltalmul és dicsőségül szolgált. Jéruzsálem az Isten anyaszentegyházának előképe. Nagyon jó, hogy ha tisztán, világosan és határozottan láthatjuk, hogy az egyház körül, melyhez tartozunk, egy széles kőfal van.
Az egyház körüli széles kőfalnál háromfélére gondolhatunk: Elkülönítés, biztonság és élvezetre. Vizsgáljuk meg ezeket egyenkint.
Először az Isten népének e világtól való elkülönítése hasonlít azon széles kőfalhoz, mely a szent várost, Jéruzsálemet környezte. Hogy ha valaki keresztyénné lesz, az még a világban van, de nem szabad többé a világból valónak lenni. Ő a harag gyermeke volt, de most már a kegyelem gyermekévé lett. Mivel ő más természetet nyert, megkívántatik tőle, hogy magát más emberektől elkülönítse, miképpen az Úr Jézus Krisztus is cselekedett, a ki szent, ártatlan, szeplő nélkül való és a bűnösöktől elválasztott volt.” (Zsid.7,26) Az Úrnak gyülekezete elkülönítve volt az ő örök tanácsa folytán. Elkülönített volt a szövetségben és rendeletekben. Elkülönített volt a békéltetésben, mert még ott is azt találjuk, hogy a mi Urunk „minden embereknek Megváltójok, főképen pedig a híveknek.” Egy tényleges elkülönítés a kegyelem által történik, mely a megszenteltetés munkájában folytatódik és azon a napon végződik be, mikor az egek nagy csikorgással elmúlnak, az éltető állatok hévség miatt megolvadnak, a föld is és a rajta való alkotmányok megégnek (2Pt.3,10), a mikor a szentek elragadtatnak a ködökbe, az Úr eleibe, az éltető égbe (1Thesz.4,17). Ezen az utolsó rettenetes napon elválasztja ő a népeket egymástól, miképpen a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. Ekkor egy nagy közbevetés tétetik, a melyen át az istentelenek nem mehetnek az igazakhoz, sem az igazak az istentelenekhez.
A mi életeteket és cselekedeteiteket illeti, kötelességem azoknak, a kik közületek az Isten népéhez tartoznak mondani: törekedjetek arra, hogy az elkülönítésnek széles kőfalát köztetek és a világ között fenttarthassátok. Nem mondom, hogy valamely sajátságos ruhát kell hordanotok, vagy valamely különös beszédmódot megszoknotok. Olyan színeskedés előbb vagy utóbb képmutatást szülhetne. Valaki egyik rokkban épen olyan világias lehet, mint a másikban, és épen olyan hiu és képzelgő egyik beszédmódban, mint a másikban. Igen, sőt még jobban e világból való lehet, hogy ha úgy mutatkozik, hogy elkülönített, mintha ezen külső látszatot magára nem vette volna. Azon elkülönítés, melyről beszélünk, erkölcsi és lelki természetű. Annak alapja mélyen a szívbe vettetett és annak érezhető valódisága nagyon érezhető az életben.
Nékem úgy tetszik, hogy minden keresztyénnek akadékosabbnak kellene lenni más népeknél az ő cselekedeteiben. Néki nem kellene soha a sérthetetlen tisztaság ösvényéről letérni. Soha se kellene mondania „Ez a szokás, ez egy csendben való megegyezés az üzletben.” A keresztyénnek szem előtt kellene tartani, hogy a szokás az igazságtalanságot igazsággá nem változtathatja, és hogy egy olyan „megegyezés” nem szolgálhat egy hamis ajánlat mentségére. Egy hazugság, a „csendben való megegyezés” által nem lesz igazsággá. A keresztyénnek mindig úgy kellene cselekedni, amint akarja, hogy mások ő vele cselekedjenek, jóllehet ezen aranyszabályt az emberek általában inkább csak csudálják, mint követnék. Néki olyannak kellene lenni, a kinek szava egy kötél, és a ki, ha egyszer szavával magát valamire kötelezte „esküvését, vagy adott szavát kárával is megállja és meg nem változtatja.” (Zsolt.15,4) A keresztyének és a legjobb erkölcsű emberek között lényeges különbségnek kellene létezni, a magasabb zsinórmértékre nézve, melyre bennünket az evangyéliom tanít, hogy magunkat ahhoz szabjuk és a melyet Megváltónk az ő példája által szemeink elé állit. Határozottan, azon legmagasabb pontnak, melyet egy meg nem tért ember elérhet, egy olyan lépcsőnek kellene tekintetni, melyen alól szállni a megtért ember soha ne merészkedne.
Ezek felett a keresztyénnek el kellene magát másoktól különíteni az ő élvezetei által, mert rendesen itt látszik meg az embernek valódi színe. Talán mindennapi munkáinknál nem is mutathatjuk meg tulajdonképpen, hogy kik vagyunk, a hol cselekedeteink inkább szükségesség, mint saját választásunk által határoztatik meg. Nem vagyunk egyedül. Azon társaság, melyben vagyunk, egy bizonyos kényszert gyakorol reánk, így magunkat korlátozzuk és zabolán tartjuk. A valódi ember ottan nem mutatja magát, de a mikor a napi teendő elvégezve van, akkor repülnek az egy fajta madarak együvé. A kézi munkások és kereskedők épen úgy vannak, mint a régi időbeli szentek, a kikről olvashatjuk, midőn a fogságból kiszabadultak: „Mikor pedig elbocsátották volna őket, menének az ő attyokfijaihoz.” Úgyszinte a ti élvezeteitek és időtöltéseitek is bizonyságot tesznek arról, hogy, milyen és hol van a ti szívetek. Hogy ha a bűnben élvezetet találtok, úgy azt fogjátok választani, hogy a bűnben éljetek, és hogy ha Istennek nagy kegyelme benneteket meg nem akadályoz, úgy a bűnben, határozottan elvesztek. De hogy ha élvezeteitek nemesebb természetűek, és társaitok kegyesebb jelleműek, hogy ha lelki élvezeteket kerestek, ha legboldogabb pillanataitokat az imában, az Istennel való társalgásban, imakamarátokban vagy pedig a hivők nyilvános istentiszteletre rendezett gyülekezeteikben találjátok, úgy a ti magasabb hajlamaitok tiszta jellemeteknek bizonyítéka, így a ti élvezeteitekben egy széles kőfal által lesztek elkülönítve, a mely titeket a világtól határozottan elválaszt.
Egy olyan elkülönítésnek, szerintem, mindenben ki kellene tűnni, a mi csak a keresztyént közelebbről érdekli. „Mit látának a te házadban, Ézsaiás?” (Ézs.39,4) – ezen kérdés lett Ezékiás királyhoz intézve. Hogy ha egy idegen hajlékunkba jön, ott mindennek úgy kellene rendeztetni, hogy azonnal észrevenné, miszerint az Úr ott van. Nem kellene egy embernek egy éjszaka sem házunkban meghálni, hogy észre, ne venné, hogy mi tisztelettel viseltetünk az iránt, aki láthatatlan, és hogy mi óhajtunk az ő orcája világában élni és járni. Már mondottam, hogy nem gondolom azt, mintha különbségeket kellene megszoknotok az elkülönítésre nézve, mindazáltal mivel a legtöbb ember megelégszik azzal, ha úgy cselekedhetik, mint a hogy mások is cselekszenek. Néktek nem kell addig megelégedni, míg többet és jobbat nem cselekesztek, mint más emberek, és az életnek olyan útját, módját nem találtok, amely annyira felül áll a közönséges világias élet felett, mint a sasnak levegőben való útja a vakondok fölött, mely a föld alatt turkál.
Ezen széles kőfal az istenfélők és azok között, kik Isten nélkül élnek legjobban láthatóvá lehetne és kellene is, hogy legyen a mi elménk irányzatában. Az, a ki Isten nélkül él, csak ezen világot bírja, és erre áldozza minden tehetségét. Ne csudálkozzatok hát azon, hogy ha teljes komolysággal e világnak él. Néki nincs más kincse, miért ne igyekezne hát azon, hogy ebből annyit szerezzen a mennyi csak lehetséges? De te keresztyén, ki azt vallod, hogy végnélküli életed van, ne igyekezz azon, hogy kincsed ezen rövid ideig tartó tárgyakból álljon. Kincsed a mennyben van, és az örökké tartó. Legjobb reményeid túl érnek a síron, átrepülik azok az idő rövid határát. Azért nem kell lelkednek a földhöz hajolni és azon mászni, hanem menny felé kell emelkedni. Néked valamennyire mindig úgy kellene kinézned, mint a kinek saruja lábain van, dereka felövezve és vándor botja kezében van, el-el elindulni és utazni egy jobb hazába. Nem kell itten úgy élned, mintha ez hazád volna. E világról nem kell úgy beszélned, mintha ez mindig tartana. Nem kell rakásra gyűjtened és kincseket összehalmoznod, mintha szíved azokon függne, hanem mintegy repülésben kell lenned, mint a kinek nincsen itt fészked és nem is akarod hogy legyen, hanem várod nyugalom helyedet ott az Isten cédrusfái alatt, a dicsőség hegyén megtalálni.
Higgyétek el, hogy minél kevésbé világias egy keresztyén, annál jobb az néki. Úgy látszik nagyon sok okokat mutathatnék fel, a miért azon kőfalnak nagyon szélesnek kellene lenni. Hogy ha a Krisztusról való vallástételekben őszinték vagytok, úgy igen nagy különbség van köztetek és a meg nem tértek között. Azt senki nem mondhatja meg, hogy a halál milyen messze van az élettől. Vagy talán megmérhetitek azon távolságot? Azok olyan ellentétben vannak egymással, mint az éjszaki sark a délivel. Te hitvallomásod szerint Istennek élő gyermeke vagy, új életet nyertél, míg a világ gyermekei a bűnökben és vétkekben halva vannak. Mily nagy a különbség világosság és setétség között! Mindazáltal azt vallod, hogy „voltál setétség, most pedig világosság lettél az Úrban.” (Ef.5,8) Azért nagy a különbség közted és a világ között, hogy ha az vagy, a minek magadat vallod. Azt mondottad, mikor a Krisztus nevét felvetted, hogy a mennyei város az új Jeruzsálem felé mégy, a világ pedig a mennyei haza felé háttal fordul és lefelé megyen ama város felé, a melyről tudjátok, hogy felette az ítélet szava ki van hirdetve a veszedelemre, a ti utatok különböző az övéktől. Ha azok vagytok, a minek magatokat valljátok, úgy azon út, melyen jártok határozott ellentétben kell hogy azzal menjen, a melyen az istentelenek járnak. Ismeritek jól, hogy az a céljok mennyire különböző. Az igazak útja örökké maradandó dicsősségre vezet, de az istentelenek útja a kárhozatba viszen. Ha képmutató nem vagy, úgy egy olyan különbség van közötted és mások között, a milyet csak Isten tehet ‒ egy olyan különbség, a mely itt kezdődik, de az egész örökkévalóságban megmarad. Hogy ha a társadalmi különbségek, melyek rang és alárendeltség, gazdagság és szegénység, tudatlanság és tudományosság által létrejöttek, mind elmúlnak, az Isten és az emberek gyermekei, a szentek és az Istent csúfolók, a választattak és elvetettek közötti különbség akkor is megmarad. Kérlek azért titeket, igyekezzetek arra, hogy eljárásaitokban egy széles kőfal legyen, a miképpen Isten állásotok és célotokra nézve egy széles közfalat épített.
Továbbá gondoljátok meg, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus és az istentelenek között egy széles válaszfal volt. Tekintsetek reá és lássátok, hogy mennyire különböző volt ő a korabeli emberektől. Egész életén át úgy találjátok őt, mint jövevény és bujdosót az országban. Igaz, hogy közeledett ő a bűnösökhöz, a mennyire azt csak tehette, azokat elfogadta, a kik hajlandók voltak hozzá közeledni, de bűneikhez nem közeledett. Ő szent, ártatlan volt, makula nélküli és a bűnösöktől elválasztatott. Midőn szülővárosába, Názáretbe ment, csak egyetlen prédikációt tartott, és azonnal akarták a hegyről alávetni, hogyha megtehették volnál. Midőn az utcán ment, a részegesek gúnyja, a balgatagok csúfoló éneke volt azon céltábla, mely felé a kevélyek gúny nyilaikat irányozták. Az övéi közzé jöve és az övéi őt be nem vevék, végül pedig elhatározták, hogy őt a táboron egészen kívül vessék, a Golgotára vitték és ott mint egy gonosztévőt a keresztfára szegezték, mint olyat, aki lázítást indított. Ő volt a nagy Diszident* (Nem kathólikus, vagy máskép gondolkozó, eltérő.), a nagy Nonkonformist* (Nem megegyező, nem püspöki, Nagybrittániában) abban az időben. A népegyház először kirekesztette őt, azután pedig halálra kárhoztatta. Ő nem igyekezett arra, hogy magát azoktól minden kicsinységekben elkülönítse, de az ő életének tisztasága, és az ő bizonyságtételeinek igazsága keserű irigységre indította a zsinagóga főembereit. Ő kész volt mindenekben nékik szolgálni és őket áldani, de közös munkát soha sem folytathatott velük. Akarták őt királlyá tenni. Óh! hogy ha a világgal összeköttetésbe jött volna, a világ néki adta volna a legelső helyet, amint a világnak Fejedelme ott a hegyen kinyilvánította: „Mindezeket néked adom, ha leborulva tisztelsz engemet.” (Mt.4,9) De ő elűzi a gonosz ellenséget, makula nélküli és a bűnösöktől elválasztatott marad élete végéig. Ha keresztyén vagy, úgy légy keresztyén. Ha Krisztust követed, menj ki ő hozzá a táboron kívül. (Zsid.13,13) De hogy ha semmi különbség nincsen közöttetek és embertársaitok között, mit fogtok felelni a Királynak ama napon, mikor eljövend, és úgy találja, hogy nincsen mennyegzői ruhátok, mely által a többi emberek közül kiismertetnétek? Mivel Krisztus maga körül egy széles válaszfalat hozott, azért az ő népe körül is meg kell annak lenni.
Mindezekhez még, kedves barátaim, meg fogjátok látni, hogy az elkülönítésnek széles fala kibeszélhetetlen jó reátok nézve is. Nem hiszem, hogy csak egy keresztyén is volna e világon, aki azt mondhatná, hogy haszna volt abban, hogy a világ szokásaiban ő is részt vett. Hogyha valamely kétes helyre esteli élvezet keresésből el tudsz menni és ott úgy érezel, hogy az néked hasznos, úgy bizonyos vagyok benne, hogy nem vagy keresztyén, mert hogyha valóban egy keresztyén volnál, úgy lelkiismeretedet bántaná és tégedet az isteni szolgálatra alkalmatlanná tenne. Tarts fenn egy halat egy óra hosszáig a szárazon, azt hiszem, hogyha engedne néked, nem lenne abban semmi haszna, mivel az ő elemén kívül lenne. Éppen úgy van az a bűnt szeretők társaságában. Ha kényszerítve vagytok arra, hogy az életnek rendes foglalatosságaiban világi népekkel együtt legyetek, mily sokat találtok olyat a mi füleiteket sérti, szíveteket szomorítja és lelkeiteket botránkoztatja. Gyakran hasonlítotok az igaz Lóthoz, ki az istentelenek gonosz beszédek által gyötrettetett és azt mondjátok Dáviddal:
Jaj nékem, hogy vagyok Egy számkivettetett, Mesék földjén bújdosok
Kédár sátri között.” (Zsolt.120,5)
Lelketek sóhajtozik és vágyódik kimenekülni, kezeit kimosni mindabból, a mi tisztátalan és megfertéztetett. Mivel ottan semmi kényelmet nem találhattok, azt óhajtjátok, hogy eljuthassatok a szenteknek tiszta, szent, kegyes és épületes gyülekezetébe. Kedves barátaim, csináljatok széles válaszfalat a ti mindennapi életetekben.
Ha megkezditek azt, hogy a világnak egy kissé helyet adjatok, úgy csakhamar nagyon sok helyet is adtok néki. Hogyha a bűnnek egy col helyet adtok, egy ölet foglal el. „Vegyétek figyelembe és becsüljétek meg a filléreket, úgy a koronák magoktól megbecsültetnek”, ez egy igen hasznos rendszabálya a takarékosságnak. Úgy félj és óvakodj a kicsiny bűnöktől is, hogyha a nagy vétektől óhajtasz tiszta maradni. Óvakodj a világiassághoz csak legkevésbé is közeledni, legkisebb istenellenes dolgoknak se engedj, úgy nem fog a test rajtad erőt venni, hogy annak kívánságai teljesüljenek.
Egy másik nagyon alapos ok arra, hogy az elkülönítés széles falát fenntartsátok az, hogy az által a legtöbb jót tehetitek e világban. Tudom, hogy a sátán mondani fogja, hogyha ti egy kissé meghajoltok és az istentelenekhez közelebb jöttök, úgy azok is közelednek egy kissé hozzátok. Ah, de nem úgy van az. Elveszíted erődet, óh, keresztyén azon pillanatban, a melyben az igaz útról legkevésbé is letértél. Mit gondolsz, mit mondanak az istentelenek hátad megett, hogyha tégedet látnak, hogy az ő tetszésüket keresed? Mondani fogják, hogy vallásod nem ér semmit, az nem egyéb, mint puszta látszat, mivel nem vagy őszinte. Hogyha a világ vádolja is a komoly keresztyéneket, mindazáltal titokban csodálkozik rajta. Hogyha a világi kevély szív véleményét kimondja is, mindazáltal megilletődik az olyan ember előtt, a ki komoly, igazságos és alapelveitől el nem áll, nem egy hajszálnyira sem. Egy olyan időben, mint a miénk, a mikor oly kevés komoly és szilárd meggyőződést lehet találni, hogy az alapelveket a szél elhordhatja és a mikor úgy a gondolkozásban, mint szinte a cselekvésben aluszékonyság és közönyösség látszik uralkodni, még mindig tény marad az, hogy az olyan férfiú, ki hitében határozott, véleményét bátran kimondja és vallomása szerint él, az olyan ember biztos, hogy embertársait tiszteletre indíthatja maga iránt. Hidd el családanya, hogy férjed és gyermekeid nem fognak azzal tégedet többre becsülni, ha azt mondod: „Fel akarok hagyni néhány keresztényi előjogommal”, vagy: „Elmegyek veletek olykor-olykor valamely bűnös élvezetek helyére.” Azzal nem segítitek ki őket az iszapból, hogyha elmentek és magatok is beleugratok. Azzal nem segíthettek nékik a megtisztulásra nézve, hogyha elmentek és saját kezeiteket is beszennyezitek. Hogyan moshatjátok befeketített kezekkel az ő arcukat? Te ifjú az üzletben, leány a dolgozó szobában! Hogyha Krisztus nevéért magatoknak maradtok, tiszta és szent érzelmekkel Jézus mellett megállatok, a tréfa felett nem nevettek, a mely felett szomorkodnotok kellene. Haszontalan időtöltésekben részt nem vesztek, mivel az olyan foglalatosságok kétes természetűek, hanem ellenkezőleg, lelkiismereteteket félve, komoly gondok közt tisztán tartani igyekeztek, mint olyanok, a kik valamely kétes dolgoktól, mint bűnösöktől visszarettennek, erősen állanak hitökben és pontosak az ő vallásukban, hogyha úgy viselkedtek, akkor a mások között való időzéstek olyan fog lenni, mint hogyha egy Angyal szárnyait megrázná és egyik a másiknak mondani fogja: Csak hagyj fel most ezzel vagy amazzal, mert úgy és úgy van itten. Ők bizonyos értelemben félnek tőletek, titokban csudálkoznak rajtatok és ki tudja, hogy végre nem fogják-é példátokat követni.
Akarjátok Istent kísérteni? Akarjátok a romboló özönvizet kikövetelni? Hogy ha az egyház annyira alásüllyed is, hogy a világgal eggyé lesz, azon kevés híveknek, kik még megmaradtak, illő akkor is a bárkába futni, hogy menedéket találhassanak a bosszuló vihar elöl. Midőn az Istennek fiai látták, hogy az emberek leányai szépek volnának és azokkal összeelegyedtek, Isten így szólt: „Eltörlöm az embert, a kit teremtettem… mert bánom, hogy azokat teremtettem”. (1Móz.6,7) Ekkor bocsátotta rájok az özönvizet, hogy elveszesse őket. Isten népének egy elkülönített népnek kell lennie és az is fog lenni. Meg volt mondva határozottan, hogy az oly nép, a mely ő maga fog lakni, a pogányok közé nem számláltatik. (2Móz.23,9) A keresztyén hasonlít sok tekintetben a zsidókhoz. A zsidók előképei a keresztyéneknek. Adhattok a zsidóknak politikai jogokat, a miképpen hogy azzal bírniok is kellene. Felvehetik azokat az államba, a miképpen fel is kellene őket venni, de azok csak zsidók és azok is maradnak. Ők nem a pogány népek közül valók, lehetnek angolok, németek, magyarok, spanyolok, lengyelek vagy bármely néven nevezettek. A zsidó mindig az lzráel népe közül való marad, az Ábrahám gyermeke, zsidó, és megismerhetitek nagyon könnyen, mert a beszédje elárulja minden országban. Így kellene lenni a keresztyéneknél is. A keresztyén ki és be megyen az emberek között, más emberek közé elegyedik, a mint azt napi foglalkozásai megkívánják. Üzleteket csinál a vásárban, dolgozik néki, egy titka, melybe a világ be nem hatolhat és az ő nagyobb szentségével megmutatja a világnak az ő Isten iránti buzgalmit, jellemének bebizonyított épsége és az ő önzésnélküli igazságossága által mutatja, hogy Ő nem a világból való, miképpen, hogy Krisztus is nem e világból való volt. Nem tudjátok ti azt el sem képzelni, hogy milyen komoly gondban vagyok némelyitek felől, hogy csak tarthatnátok fenn ezen széles válaszfalat, mivel olykor-olykor tapasztalom többekről köztetek, hogy olyad óhajaik volna, miszerint azon válaszfalat nagyon keskenyre szeretnék faragni, vagy pedig talán egészen is lerontani. Kedves testvéreim az Úrban, higgyétek el azt, hogy egy egyháznak semmi sem okozhat nagyobb kárt és romlást, mintha magát a világgal egyenlővé teszi. Akkor írhatja a kőfalaira azt, hogy „Ikábod” (1Sám.4,21) mivel romlásához ki van mondva az ítélet. De hogy ha megmaradtok, mint „Egy kert jól kőről kerítve
Mint jó termő föld elkészítve”
úgy élvezni fogjátok Mesteretek társalgását, kegyelmi adományaitok növekedni fognak, boldogoknak érzitek magatokat bensőleg és keresztyéni életetek által Krisztus tiszteltetik.
Másodszor, a Jeruzsálem körüli széles kőfal mutatta annak biztonságát. Épen úgy mutatja a Krisztus anyaszentegyháza körüli széles kőfal annak biztonságát. Gondoljátok meg jól, kik azok, a kik az Isten anyaszentegyházához tartoznak. A Krisztus anyaszentegyháza tagjává nem lehet senki a keresztség által, vagy születési jog által, hitvallomás vágy erkölcsösség által. A juhoknak aklába Krisztus az ajtó. Mindenki, a ki Krisztusba hiszen, tagja az ő valódi egyházának. Mint Krisztusnak tagja, magától érthető, hogy tagja a Krisztus testének is, mely az egyház. Az Isten anyaszentegyháza körül ‒ a kegyelemből való választás, a vér által való megváltatás, az Isten sajátjává fogadás, a megigazulás, a megszenteltetés ‒ ezek az anyaszentegyház körül kimondhatatlan erősségű bástyák, erődítések, melyek azt határozottan megőrzik. Midőn az ellenség jött, hogy Jeruzsálemet megszállja, megszámlálta annak a tornyait és erődítvényeit és azokat nagyon megfigyelte, de minekutána meggyőződött a szent város erőssége felől, elfutott tőle. Hogy reményelhette volna, hogy olyan kőfalakat, mint a milyenek azt környezték valaha, leronthasson? Testvérek, az ördög gyakran számlálgatja az új Jeruzsálem: tornyait és erődítvényeit. Nagyon szeretné a szenteket romba dönteni, de az néki nem sikerült soha. Ki Krisztusba hiszen, meg van mentve. Ki a hitnek kapuján bément, hogy Krisztusban nyugodhasson, örömreménnyel énekelheti:
Azt a ki hitben Jézust elfogadja
Nem hagyom, hogy legyen az az ellenség rabja:
Ijessze bár pokoli hatalom
Azt én soha, de soha el nem hagyom.” „Én”, mondja a Jehova, „tüzes kőfal leszek körülted.” Isten a megszerzett üdvöt egy sánccá és bástyává akarja tenni részünkre. A keresztyén körül van véve az isteni hatalom széles kőfalával. Ha Isten mindenható, úgy a Sátán meg nem győzheti. Ha Istennek hatalma mellettem van, ki árthat úgy nékem? Ha Isten velünk ki lehet ellenünk?
A keresztyén körül van véve az Isten szeretetének széles kőfalával. Ki tehet az ellen valamit, a kit Isten szeret? Tudom, hogy haszontalan azt átkozni, kit Isten meg nem átkozott, vagy azt rágalmazni, kit Isten szeret, mert a kit Ő megáld, az valóban megáldatott. Bálák a Sippor fia, akarta az Istentől megáldatott népet megátkozni, e célból felment először egy hegy magaslatra, azután meg a másikra, a honnan a választott nép táborára láthatott. De ó Bálám nem tudtad megátkozni, bármennyire is kívánta azt Bálák! Csak azt mondhattad: Igen megáldotta az Isten és én nem változtathatom azt el.” (4Móz.23,20)
Istennek törvénye egy széles kőfal körültünk, úgy szinte az ő igazsága is. Egykor ennek mindegyike kárhozattal fenyegetett bennünket, most pedig Isten igazsága minden hivőnek üdvösségét kívánja. Hogy ha Krisztus helyettem meghalt, úgy nem volna az igazság, hogy ha nékem is meg kellene halni bűneimért. Hogy ha Isten az egész adósság lefizetését elvette az Úr Jézus Krisztus kezeiből, hogy követelhetné ismét a lefizetést. Ő ki van elégítve és mi biztonságban vagyunk.
Az Istennek változhatatlansága is úgy környezi az ő népét, mint egy szeles kőfal. „Én vagyok az Úr, ki meg nem változom. azért ti Jákób fiai nem emésztettek meg.” Addig, míg Isten ugyanaz, üdvünk kősziklája és egy biztos menekülő hely fog maradni.
Nagyon soká elidőzhetnénk e gyönyörű igazság mellett mivel nagyon sok vigasztaló van azon erős biztonságban, mit Isten a szövetségben népének adott. Azok körül vannak véve az elválasztó szeretet széles kőfalával. Ha Isten őket elválasztotta, elvesztheti-é még őket? Ő azokat az örök életre rendelte, tehát tönkre nem mehetnek. Azoknak nevüket szívébe írta és kitörültetnék-é azon név onnan? Az Ő fiának adta a megváltottakat örökségül és vajon elveszítené-e a Fiú ezer örökségét? Megígérte: ők azon a napon, a melyen igézetemet teljesítem kiváltképpen való népeim lesznek és vajon most elhagyná-é őket? Ő, akinek mindenek engednek, nem bírna-e annyi hatalommal, hogy népét, melyet örökségévé tett, meg is tartsa? Isten óvjon meg bennünket attól, hogy ebben kételkedném. Az elválasztó szeretet széles kőfal gyanánt környezi mindazokat, kik a kegyelemnek részeseivé lettek.
És, ó mily széles a megváltó szeretet kőfala. Nem tartaná-é Jézus magáénak az ő népét, melyet olyan nagy áron váltott meg magának? Hiába ontotta-é drága vérét? Hogyan újíthatná meg az ellenségeskedést azok iránt ismét, a kiket egyszer Istennel megbékéltetett, a kiknek Isten az ő bűneiket aztán nem tulajdonította? Minekutána részökre örök váltságot talált, az örök kárhozatra fogja-é őket utasítani? Bűneiket saját áldozatja által elvette, vajon azon áldozatot ábrándos ravaszsággá teszi-é? Az örökkévaló szövetségnek vére által, minden keresztyén biztosítva lehet arról, hogy el nem fog veszni, és hogy őt senki a Krisztus karjai közül ki nem ragadhatja. Hogyha a kereszt nem csupán valami véletlenség, a megváltatás nem csupán agyrém, úgy, azok, a kikért Jézus meghalt, az ő halála által meg vannak mentve. „Az ő lelke fáradságának meglátja hasznát és megelégedik.” (Ézs.53,11)
Mint egy széles kőfal, mely Istennek népét környezi, a Szentléleknek munkája. Megkezdi-é a Szentlélek kegyelmes működését a nélkül, hogy azt be ne végezné?
Óh, nem! Olyan életet ád-é, mely később kihal? Lehetetlen! Nem mondotta-é nekünk, hogy az Istennek igéje az élő és örökké megmaradó mag. (1Pt.1,23) Vajon a pokolnak hatalma, vagy a mi testünkben lakozó gonosz leronthatják-é azt, a mit Isten hallhatatlannak kinyilvánított, vagy tönkre tehetik-é azt, a miről Isten azt mondotta, hogy örökké megmarad? Nem adatott-é nekünk Istennek Lelke, hogy örökké velünk maradjon és vajon kiűzettetik-é azon szívből, a melyet örökös lakásául elfoglalt? Testvérek, mi nem értünk egyet azokkal, kik félelem, vagy megcsalattatások által olyan gondolatokhoz zaklattatnak. Mi örömmel mondjuk Pál apostollal: „Elhisszük azt, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégzi mind a Jézus Krisztusnak napjáig.” (Fil.1,6) Örömmel énekeljük „Elvégzi a mit elkezdett,
Bút, nyomor, ínségből megmenthet,
Mit belesessége eltalála? Véghez viszi örök irgalmit.”
A kegyelemről szóló tanoknak csaknem mindegyike egy széles kőfal, egy erős bástya, egy hatalmas erődítmény gyanánt ajánlkozik nekünk. Vegyétek például a Krisztus kezességét. Ő Atyánál kezes az Népéért. Gondoljátok, hogy ha nyáját hozzá tereli, azt fogja mondani, hogy néhány azok közül elveszett? Azok követetve lesznek az ő kezeiből. „Tudom, benne bizton nyugszik, Az ítélet napjáig,
Az, ki szent vérében bízik,
S benne örvendez mindig.” „Imhol vagyok”, mondja örömmel, „és a gyermekek, kiket nékem adtál, és azok közül egy is el nem veszett.” Ő megtartja mindvégig, minden szentjeit. A Krisztus dicsősége bele van abba fonva. Ha Krisztus egy lelket elveszít, a mely ő reá támaszkodik, úgy koronájának tökéletességét elvesztette, mert hogy ha egy hivő lélek a pokolba jutna, úgy a sötétség fejedelme nagy örömmel a magasba emelné ezt a lelket és mondaná: „Aha! Nem tudtad mindet üdvözíteni! Aha, üdv Fejedelme, ebben meggyőzettettél! Itt van egy szegény kis Benjámin, egy gyenge és csüggedező a kit nem tudtál a dicsősségbe vinni, így az én zsákmányommá lett örökké!” De ez nem fog megtörténni. Mindegyik drága kő megtalálható lesz az Úr Jézus koronájában. Jézus nyájának nem lesz egy juh híjja sem. Ő valamely úton, vagy csak valami részben is, meg nem győzettetik, hanem teljesen lefogja győzni ellenét, ügyét, melyet megkezdett, kiviszi, ő örökké győzni fog. Hála legyen lstennek és az ő szent nevének!
Ezzel megkísérlettem, néktek azon széles kőfalakat felmutatni, melyek a hivők körül vannak. Ők mentve vannak és mondhatják ellenségeiknek: „Megutál téged, megcsúfol téged a Sionnak szűz leánya, te rajtad hajtogatja fejét a Jeruzsálemnek leánya.” (Ézsaiás 37,22.) Kicsoda vádolja az Istennek választottait? Az Isten az a ki megigazít. Kicsoda a ki kárhoztatna? Krisztus az, a ki megholt, sőt a ki feltámadott is. Az Istennek jobbján is vagyon; ki esedezik is mi érettünk. Mert én bizonnyal elhittem, hogy sem halál, sem élet, sem Angyalok, sem fejedelemségek; sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység és semmi egyéb teremtett állat el nem szakaszthat minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban!” (Róm.8,33-34; Róm.8,38-39.)
A széles kőfalra való gondolat, a mellyel már végezni akarok, és élvezetet is hoz. Ninive és Babilon kőfalai szélesek voltak, olyan szélesek, hogy azokon több szekér elfért egymás mellett. Ezen sétálgattak az emberek a nap lementekor, beszélgettek és társalogtak ottan. Hogy ha voltatok már valaha Jork városában, akkor tudjátok, hogy milyen érdekes annak szélesföld sáncain körül járkálni. De képünk a keletiektől vétetett. Nékik szokások volt házaikból kilépni és a széles kőfalon sétálgatni. Felhasználták ezt a munka utáni nyugalomra és a pihenés sokféle örömeire. Gyönyörű volt az, mikor a nap lement és szép hűvös volt, ezen a magas kőfalon körül sétálgatni. Épen úgy van egy hivő, hogy ha annyira jut, hogy az Istennek nagyságos dolgait értheti valamennyire, és az Isten népének védelmeit láthatja, örömmel időzik ezek mellett, és nyugalmat talál. „Most már”, mondja ő: „nyugodtan vagyok és békében; az ellenség nem nyugtalaníthat legkevésbé sem; meg vagyok mentve azoknak félelmektől, „kik a kúton való merítésnek idején az ellenség nyilainak zúgásától félnek vala”, (Bír.5,11) itten időzhetek imában és szent elmélkedésekben. És mivelhogy az üdv kőfalak és bástyáik által biztosítva van, áldom az Urat, ki velem olyan nagy jót tett; megnyugszom és megelégszem, mert a ki hiszen, az bémegyen a nyugodalomba; semmi kárhoztatások nincsen már azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak.” (Róm.8,1) Így szolgálnak a széles kőfalak nyugalomul, és az üdv széles kőfalai ugyanazt teszik.
E széles kőfalak elősegítették a közösséget. A népek odamentek és ott egymással beszélgettek. A kőfalra támaszkodtak és nyájas szavaikat hangoztatták, beszéltek foglalkozásaikról, egyik a másikat vigasztalta, elbeszélték egymásnak bajaikat és örömeiket. Épen úgy vannak a hivők, ha Jézus Krisztushoz jönnek, közösségek van egymással, az Angyalokkal, a tökéletesekké lett igaz lelkekkel (Zsid.12,22-23) és Jézus Krisztussal az Ő Urokkal, a ki mindeneknél legjobb. Óh, ezen a széles kőfalon, hogyha azon a szeretet zászlaja lobog, gyakran kimondhatatlan örömmel örülnek Isten gyermekei annak a társaságában, a ki őket szerette, ugyannyira, hogy még magát is odaadta érettök. Az nagyon üdvös dolog az egyházban, hogyha az evangyélium tanainak olyan ismeretére eljuthattok, hogy az egész egyházzal az élő Istennek legkedvesebb közösségét élvezhetitek.
Ezen széles kőfalak elősegítenek arra is, hogy kitekinthessünk a szabadba. A polgár felment a széles kőfalra és eltekintett a város füstjétől és szemétjétől, be a szép zöld mezőbe és a csillogó folyamba és a messze-messze lévő hegyekre és örömöt talált azokban, hogy láthatta a fű lekaszálását, vagy a gabona érését, vagy a napnak a hegyeik mögé való lemenését. Az hajdan egy erődített város polgárának rendes élvezete volt, hogy a magas kőfalra menjen és onnan a szabadba való messze kilátás örömeit élvezze. Épen úgy van, hogyha egy lélek az evangyélium tanainak magaslatára jut és az Istennek a Jézus Krisztusban kinyilvánított szeretetét megérti, óh mily kilátások nyílnak meg akkor ő előtte! Hogy tekint alá az élet gondjaira!
Hogyan tekint keresztül a halálnak keskeny folyamán! Hogyan eszközölheti ki magának olykor-olykor, mikor tiszta az idő és szemei elég világosak a távcső segítségével kieszközölni, már a gyöngy kapukon is túl nézni és azon örömöt szemlélni, melyet halandó szemek még nem láttak, és azon éneklést hallani, melyet halandó fülek még nem hallottak, mivel ezek nem a szem és fülnek, hanem a szív és léleknek való dolgok! Boldog ember az, aki lakozhat az Isten anyaszentegyházában, mert az felmehet annak magas kőfalaira is, honnan a királyt megláthatja az ő szépségében és azon országot, mely még messze van!
Ah! Kedves barátim, óhajtanám, hogy mindnyájan ismeretesek volnátok az ilyen dolgokkal, de félek, hogy az nincsen úgy, mert sokan közületek kívül vannak a kőfalon és ha a vesztő jön, senki sem lesz biztonságban csak azok, kik a Krisztus szeretete és irgalmassága kőfalain belől vannak. Óhajtanám, Isten. segítne titeket, hogy most azonnal a kapuhoz futnátok, mert nyitva van. Majd bezáratik az, egy napon be fog záratni, de most még nyitva van. Ha az éjszaka eljön, a halál éjjele, akkor bezáratik a kapu, akkor el fogtok jönni és mondjátok „Uram, uram, nyisd meg nékünk.” (Lk.13,25‒27) De a felelet ez fog lenni: „Késő, késő!! Már nem mehettek be”
De most még nem késő. Krisztus még mindig hangoztatja: „Íme, adtam te elédbe egy megnyílt ajtót, melyet senki be nem zárhat. (Jelenés 3; 8.) Oh, bárcsak óhajod volna jönni és reménységedet Jézusba helyezni, mert ha azt teszed, akkor üdvözülsz. Némelyeknek közületek nem beszélhetek biztonságról, mivel ott, a hol vagytok, nincsen az oltalomnak széles kőfala. A biztos helytől eltávoztatok. Talán oltatlan mésszel egy önigazságot összetákoltatok, a mely el fog romlani, mint egy megszakadozott és dűlőfélben levő fal. (Ez.13,10‒12) Óh, csak Jézusban bízhatnátok! Akkor széles kőfallal lennétek körülvéve, melyet a pokolnak összes ostromló ágyúi nem lennének képesek lerontani. Hogy ha az örökkévalóság viharai tombolnak is ezen erősség ellen, mégis szilárd marad mindenkor.
Némelyeknek közületek nem beszélhetek nyugalomról, örömről és közösségről, mert ott kerestétek a nyugodalmat, a hol nincsen. Olyan békességtek van, a mely nem békesség, olyan vigaszotok van, a mely romlásotokra fog lenni. Isten vegye el ezen vigaszotokat és kemény nyomás által kényszerítsen benneteket, hogy az Úr Jézushoz fussatok és igaz békét találjatok, az egyedüli békét, mert „Ő a mi békességünk.” (Ef.2,14)
Óh vajha Jézushoz csatlakoznátok és ő benne bíznátok, úgy örvendhetnétek azon jelenlegi boldogságnak, melyet a hit néktek ada, de a legdrágább mindeneknél azon kilátás lenne, mely előttetek feltárulna azon örök boldogságra, melyet Krisztus mindazoknak elkészített, a kik bizodalmukat ő benne helyezik. Ámen.

Szombatnap volt! Hol és hogy akarta az Úr Jézus ezen napot ünnepelni? Abban bizonyosak vagyunk, hogy szentségtelenül nem akarta ezt eltölteni vagy eltékozolni. Ő tudta, hogy van Jeruzsálemben egy hely, a hol különösen sok a fájdalom, ‒ ez a hely az, a hol sok szegény betegek, vakok, sánták és megszáradott emberek egy tó körül fekszenek, és egy olyan ajándékra várnak, a mely nagyon ritkán jön. Oda akart menni, jót cselekedni, mivel ott a legnagyobb szükség volt arra. Adná Isten, hogy Krisztusnak minden szolgái éreznék, hogy a legsürgősebb szükség részökre a legnagyobb jog, és hogy a hol legnagyobb a nyomor, ott nékik a legnagyobb barátságot kell nyilvánítaniok, és hogy a szombatot jobban nem ünnepelhetnék, mint az üdv üzenetét azokhoz elvinni, kik a nélkül a legjobban szűkölködnek. De ünnep nap is volt az. A zsidóknak nagy ünnepek volt és Jézus is felment Jeruzsálembe az ünnepre. Hol fogja ő azt ünnepelni? Talán valaki meghívta őt házába? Ott közel Béthániában laktak. Mária, Mártha és Lázár. Talán azok hivták meg? Olykor-olykor megnyitották ő előtte Farizeusok és Publikánusok is ajtajaikat és vendégséget szereztek részére. Hova akart hát menni? Nem különös választást tett-é ő, mikor mondotta: „Az én ünneplésem a betegek, vakok, sánták és megszáradottak között lesz?” Nem, abban nem volt semmi különös, mert hiszen ő mondotta azt egy embernek, a ki őt házához meghívta: „Mikor vendégséget készítesz, hívjad a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat, vakokat: És boldog leszesz, mivelhogy nem fizethetik néked a jótéteményt, mert megfizettetik néked az igazak feltámadásoknak idején.” (Lk.14,13-14) A mit másoktól követel, azt maga is teszi határozottan. Mintha mondaná: „Én az ünnepet egy kórházban fogom eltölteni. Ezt a napot, melyet az öröm és nyugalomra kell szentelni, én arra fogom felhasználni, hogy oda megyek, a hol a betegek nagy számmal fekszenek, mert én akkor örülök, ha irgalmasságot cselekedhetek: Az embereket megáldani, nyugalom az én lelkemnek.” Krisztusnak nem volt örvendetesebb ünnepe, mintha másokkal jól tehetett. Minél nagyobb mértékben osztogathatta isteni adományait ‒ minél magasabbra emelkedtek hatalmas tettei, melyek szeretetéről tanúskodtak ‒ annál inkább betelt szíve nyugalommal és örömmel.
Lássátok tehát ma a Megváltót a Bethesda tavához közeledni, elhatározva magában, hogy azon a helyen, hol a fájdalom és betegség a legnagyobb mértékben uralkodnak, irgalmasságát nyilvánítsa és a nyomort meggyőzze. Kérlek titeket, jertek velem és a Megváltóval a Bethesda tavához, a melyet én a várakozók kórházának nevezek. És míg ott időzünk, megfigyeljük, hogyan irányozza az Úr Jézus az ő tekintetét ezen váró sokaság között a legsegélytelenebbre. És harmadszor, tekintsük meg nagy örömmel, hogy mily evangyéliomi módon bánik Urunk azon beteggel.
Azt mondottam, hogy legelőször menjünk le a Bethesda tavához, melynek öt tornáca vannak, a mely helyet én a várakozók kórházának neveztem, mert mindazon népeknek, a kik itt találtattak, egy foglalatosságuk volt: ők vártak-várták mindnyájan a víznek megmozdulását. Egyebet nem tehettek. Nagy betegen ott feküdtek, aggódó szemekkel tekintgettek azon előttük lévő kis tóra, remélve, hogyan csapódik fel annak a vize nemsokára, hogyan mozdul meg annak nyugodt felülete. Vártak arra, hogy abban a pillanatban belészállhassanak, mert a ki először beleszállhatott, meggyógyult akárminemű betegségben volt, de csak egy, nem több. Nem igazán neveztem-é hát a várakozók kórházának?
Nagyon könnyen találhatunk ma is várakozó nagy sokaságot. Bárcsak ne volna úgy, én szívemből kívánnám azt, de még mindig nagy sokaság várakozik. Azt hiszem, ismerek ilyeneket annyit, hogy mind az öt tornácot be lehet azokkal tölteni.
Némelyek alkalmatos időre várnak, talán azt gondolják, hogy azon alkalmatos idő majd betegágyokon fog bekövetkezni, vagy talán lehetséges, hogy majd a halálos ágyon. Ez igen nagy tévedés. Az evangyéliomot hallották és elhiszik, hogy igaz az, habár annak intelmeit nem is fogadták el. Rendesen eljárnak az istentiszteletre és így szólnak magukhoz: „Reméljük, hogy lesz egy nap, a mikor alkalmatosak leszünk Krisztust elfogadni és a bűn nyavalyájából meggyógyulhatunk, de nem most.” Hány éve már, hogy alkalmatos időre vártok, ‒ talán némelyek öt, hat, nyolc, tíz vagy húsz év óta is vártok? Ismerek némelyeket, a kik húsz vagy több esztendeig is vártak. Emlékszem rá, hogy mikor velük lelkök üdvéről beszélgettem, azt nyilvánították, hogy ők nem akarják üdvök dolgát elhanyagolni, ők várnak, de még az alkalmatos idő nem jött el. Várnak mígnem az ítélet napja elközelg és őket hitetlenségben és mentetlenül találja. Mindig egy jó „reggelre” számítnak, de a reggel olyan nap, melyet Isten könyvében nem találhattok, az csak a bolondok naptárában található. (Lk.12,20.) Istennek ideje a „ma”, és hogy ha valaha idvezülhetünk, úgy e mostani, vagyis jelenlegi pillanatokban történhetik az meg. Ah, de mily sokan tétlenül várnak, míg lábaik elerőtlenülnek, szemeik meghomályosodnak, füleik nehezen hallókká válnak és szíveikben mindig érzéketlenebbekké lesznek. Óh, együgyűek, így kell-é ennek lenni? Akartok-é addig várni, mígnem a pokolba vettettek?
Egy másik tornácban az olyanok nagy sokasága található, kik álmokra és látásokra várnak. Talán azt gondoljátok, hogy az ilyenek kevés számmal vannak, de nem oly kevesen vannak ezek, mint ti gondoljátok. Ezek azt képzelik, hogy egykor csak éjszaka oly élénk álmot fognak látni az utolsó ítéletről, hogy megrettenve kelnek fel ágyokból, vagy pedig oly fényes látásokat fognak nyerni a mennyről, hogy azoktól egész áthatottan ébrednek fel. Talán olvasták valakinek életleírásában, hogy az valamit a levegőben látott, vagy valamely szót hallott, vagy valamely szentírásbeli mondat nagyon szívéig hatott, tehát várnak ők is mindaddig, míg velük is valami azokhoz hasonló nem történik. Bizonyságot teszek az ilyeneknek, hogy tévedésük épen abban található, hogy ezeket kívánják és várják, és ott fekszenek a Bethesda tavánál, várva, várva és várva, mintha Istennek nem hihetnének, de egy álomnak igen. A szentírás tanaiban nem helyezhetnék bizodalmukat, de egy olyan hangnak igen, amely képzeletük szerint fülökbe hangzott, habár az tulajdon képen semmi. Képzeletüknek meghinnének, de Isten igéjének nem hihetnek, a mint az az ihletett könyvben található. Az Istennek bizonyságtétele nékik nem elég. Óhajtják a képzeletet, vagy az érzelem bizonyságtételét és ott várakoznak a tó melletti kórház tornácában, míg az elérkezik. Mi más egyéb lehetne az ilyen, mint egy igen sértő hitetlenség? Nem kell-é Urunknak hinni addig, míg valami jel vagy csoda által bizonyságtételét meg nem erősíti? Egy ilyen várakozás Istennek haragját költi fel.
Egy harmadik tornácban olyan várakozókat találunk, a kik a kényszer valamely nemére várnak. Hallották, hogy azok, kik Krisztushoz jönnek, kell, hogy az Isten lelkétől legyenek vonzva. Ők a kegyelemről való tanokat hiszik, a melyen örvendek, mert azok igazak, de félremagyarázzák azon tanokat és gondolják, hogy az Isten lelke azt eszközli, miszerint az emberek ezt vagy amazt akaratok ellen tegyék, a mennyiben hatalmat gyakorol az embereken. úgy látszik ők avval tartják, hogy az embereket az Úr erővel megragadja és a legnagyobb kényszerrel húzza a menny felé, és mivel sokszor szólunk a szeretetnek köteléről és embereknek köteléről (Hós.11,4), ezt a képet megragadják és tévesen magyarázzák. De higgyétek el, hogy az Istennek lelke sohasem bánik úgy az emberekkel, vagy az ő szívökkel, mint mi egy ládával bánunk, melynek kulcsát elvesztettük. Ő nem töri azt fel erőszakosan.
Természetünk törvényei szerint cselekszik velünk emberekkel, mint emberekkel. Ő kötelekkel vonz, de a szeretetnek köteleivel. Kötelekkel, a melyek embereknek kötelei. Befolyásolja az akaratot, a mennyiben az ítélő tehetséget megvilágosítja. Oda hozza az embert, hogy a dolgokat más színben szemlélhesse az adott oktatások által és a tiszta fény által érzelmünket és szívünket áthatja. Annyira, hogy láthatjuk, miszerint azon dolgok, melyeket szeretünk, gonoszok, és kezdjük azokat gyűlölni, úgyszinte látjuk azt is, hogy azon dolgok, a melyeket egykor gyűlöltünk, jók és mostan azokat választjuk és szeretjük. Ezek gondolják, hogy erőltetve lesznek arra, hogy megtérjenek, akarják azt vagy nem, kényszeríttetnek az Úr Jézusba hinni, akarják vagy nem de a Szentlélek úgy nem működik. Kérlek titeket, óvakodjatok azon nagy bűntől, hogy a Szentlelket úgy tekintsétek, mint Krisztusnak ellenkezőjét, vagy pedig az ő vetélytársát. Az evangyéliom így hangzik: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és idvezülsz”, és ha te azt mondod: „A Szentlélekre várok”, úgy bizonyos mértékben az Úr Jézust ellenében állítod a Szentléleknek. Pedig az Atya, a Fiú és a Szentléleknek akaratja határozottan egy és ugyanaz, igen, ők teljesen egyek mindenekben és az Úr Jézus bizonyságtétele a Szentlélek bizonyságtétele és hogy ha a Szentlélek valakiben működik, úgy azzal egyenlően teszi a működést, a mi a Krisztusé, nem valami új és különböző módon. Ő a Krisztuséból veszi, a mit nékünk megjelent. (Jn.16,14) Nem szól magától. (Jn.16,13. v.) Hogy ha valaki az evangyéliomot elveti, mely azt mondja: „Higgy és élsz”, úgy az a Szentlelket veti el és az más evangyéliumot nem fog néki hozni, hanem őt amellett tartja meg, vagy az Úr Jézusban hinni, vagy pedig bűneiben meghalni. Krisztust kell elfogadnotok, vagy el kell vesznetek és hogy ha vonakodtok evangyéliumának szavait engedelmességben követni, úgy sem az Atya, sem a Szentlélek közbe nem lép, hogy benneteket megváltson. A Jézus Krisztussal egy a Szentlélek, ki ő róla bizonyságot teszen és hogy ha az eljövend, megfeddi e világot a bűnről, mivelhogy nem hisznek ő benne (Krisztusban) és őket minden igazságra vezérli, (Jn.16,8-13.) nem arra, hogy az Úr Jézusa munkája mellé, vagy azzal ellentétben építsenek vagy tegyenek valamit, hanem hogy egyszerűen és egyedül a Krisztus által megszerzett váltságban helyezzék bizodalmukat. Jaj annak, a ki valami másra épít!
Egy negyedik tornác sokakra nézve nagyon vonzó, különösen a jelen időben. Ők valami ébredésre várnak. Hallottunk sok jó híreket azon ébredésekről, melyek Angolország és Skócia különböző részein nyilvánultak, a melyen valóban örvendhetünk, és vannak sokan, akik így nyilatkoznak: „Hogy ha itt is olyan ébredés lenne, úgy én is megtérnék”, vagy pedig így: „Hogy ha Istennek azon nagy kegyelmi ajándékokkal felruházott szolgái hozzánk is eljönnének és istentiszteleteket tartanának, úgy határozottan megtérnénk”. Ezek emberekre és valami nagy felindíttatásra várnak. Én hálát adok Istenemnek minden valódi ébredésért és ahol hallom, hogy történt, örvendek azon, de hogy ha valaki azt hiszi, hogy az evangyéliumi parancs egy ideig felfüggesztethetik, míg majd egy ébredés jön, úgy az hazugságot hiszen. Az evangyélium mondja: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan”. (ApCsel.2,38.) Így szólt Péter a pünkösdi alkalommal. Vagy más szavakkal: Higgy az Úr Jézus Krisztusban és idvezülsz. (ApCsel.16,31) Az evangyéliomi felhívás a következő: „Ma, ha az ő szavát hallandjátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket”. (Zsid.3,7; Zsid.4,7) Nem mondja: „Várjatok, várjatok, várjatok egy bizonyos ideig, várjatok egy ébredésig”. Én hajlandó vagyok azt hinni, hogy még ha egy ébredés jönne is, azok a népek, a kik halogatásukra nézve bizonyos mentségeket keresnek, akkor is olyan elmenyugalomban lennének, a mely nem lenne arra alkalmas, hogy a megtérés áldásaiban részesüljenek. Vagy pedig, hogy ha azt hinnék, hogy abban már talán részesültek, nagyon lehetséges, hogy az határozott tévedés lenne, mivel ők emberekbe vetnék bizodalmukat vagy pedig testi felindulás vagy nyugtalanságra és nem a Jézus Krisztusra tekintenek, aki
épen olyan alkalmas most őket üdvözíteni, mint majd egy ébredési időszakban és épen oly elégséges most az én szavaim által megmenteni vagy pedig minden emberi szó nélkül is, mint valami más ember által, bármily nagy is volt annak a működése. Félek rajta, hogy ebben a tornácban nagyon sokan időznek.
Sokan a tornácban egy kigondolt és elvárt benyomásra várnak. Akarnak olyan benyomást nyerni és óhajtják, hogy a prédikátor egy nagyon komoly és elrémítő prédikációt tartson, hogy őket szemügyre vegye, a nyilat szívükbe lője, hogy az szíveiket teljesen átjárja, erre várnak. Ők eljönnek minden vasárnap az istentiszteletre és erősen át vannak hatva és nagyon nyugtalanokká lesznek, annyira vannak, hogy alig képesek a prédikációt végighallgatni, de azért mégis megteszik, hogy várnak, várnak. Mikor nyerhetlek meg benneteket? Milyen módon kell prédikálnom? Határozottan hogy ha tudnám, hogy milyen úton és módon hozhatnálak benneteket Jézushoz, legnagyobb örömön az lenne, hogy azt tegyem, de más evangyéliumot nem hozhatok nektek, mint épen azon egyet, a melyet prédikálok és úgyhiszem, nem tehetem azt világosabbá, sem komolyabbá, mivel én a bűnösök üdvét teljes lelkemből óhajtom. Sokan talán jobban prédikálhatják az igét, de jobban szívből, mint azt én teszem. senki nem teheti és hogy ha többet kívántok tőlem, hogy tegyek, hiába néztek reám, mert jobbat részetekre nem hozhatok. Én titeket Megváltóm vérző sebeihez utasítottalak, követeltem mintegy tőletek, hogy ő reá tekintsetek és éljetek, és hogy ha üdvét el nem fogadjátok, úgy más reményt részetekre nem hozhatok. Hogy ha az emberek nem akarják az evangyéliumot, melyet én prédikálok, hallgatni, akkor nem tudnának megtérni vagy nem térnének meg még akkor sem, hogy ha valaki a halottak közül feltámadna.
Ezzel felmutattam elöltetek a várakozók öt tornácát. Most megmondom néktek, hogy miért tesznek helytelenül azzal, hogy várnak. Az ő elméletüket felmutatom előttetek. Azok ott a Bethesda tavánál azért vártak, mert az Istennek Angyala bizonyos időben leszállott a halastóba és megháborította annak a vizét, és a ki a megháborítás után először a vízbe szállhatott, meggyógyult. Ez volt az ő eszméjük. Nem tekintettek Jézusra, közülük egy sem. Nem hallották-é hogy az Úr Jézus a betegeket meggyógyítja? Soha sem hallottak arról az asszonyról a ki hátul oda járult a nagy sokaság között és az ő ruhájának prémjét megérintette, a kinek aztán azonnal megállt a vérfolyása? Nem hallottak-é a király udvarába tartozó fő-ember halálos beteg fiáról, a kit Jézus meggyógyított? Egyről sem hallottak ezek közül? Én nem tudom, de az bizonyos, hogy soha sem kísérlették meg azt, hogy Jézushoz jöjjenek, vagy ő hozzá kiáltsanak, őt meghívják. Ők egyedül a tóba, az Angyalba, és a víz megháborításába vetették bizodalmukat. Ah, nékem úgy tetszik, hogy ha ők bölcsek lettek volna, azt mondották volna: „Ez olyan bizonytalan és csak olykor- olykor történik, de az Úr Jézus mondja: „ki én hozzám jön semmiképpen nem vetem ki”, és ő mindenestől fogva meg is tarthatja azokat, kik ő általa járulnak Istenhez. (Zsid.7,25) Nem jobban tennénk-é hát, hogy a mennyire csak tehetjük drága lábaihoz másznánk, arcára tekintenénk és mondanánk: „Dávidnak fia könyörülj rajtunk.”
Ez az elmélet az evangyéliommal ellenkező. Szeretném ezt darabokra törni, hogy ha a Szentlélek segítségemre lesz azon várakozásnak, valami más után való tekintésnek, de nem egyedül a Krisztusra nézésnek elméletét. Ezen népek nagy fontosságot tulajdonítottak a helynek. Ők ott maradtak a Bethesda tavánál. Az volt a hely. Hogy ha valami jót éreznek, gondolták, ott érhetik el egyedül. Éppen így tapasztalom gyakran a várakozóknál, hogy azok az istentiszteletnek helyére nagyon nagy súlyt fektetnek. Gondolják hogy csak egyedül ott lehet az üdvöt megtalálni. Nem tudjátok-é, hogy Jézus a ti lelkeiteket holnap a munkálkodások helyén épen úgy megmentheti, mint jövő vasárnap a Tabernákelben?* (Azon imaház, hol Spurgeon prédikált: Metropolitán Tabernakelnek neveztetett.)
Nem tudjátok-é, hogy Jézus épen olyan Megváltó szombaton mint vasárnap? Nem tudjátok-é, hogy midőn a Cheapside vagy Borongh** (Londonnak két legnépesebb utcája) utcákon mentek és egy rövid imát hozzá felbocsáttok, ő épen olyan hatalmas azt meghallgatni, és titeket megszabadítani, mintha térdeiteken volnátok, odahaza, vagy ebben az imaházban az evangyéliomot hallgatnátok. Ő mindenütt jelen van, hol egy szív ő hozzá vágyódik. Ahol egy szem találtatik, mely óhajt hitben ő reá tekinteni, Jézus ott van. Ma nincs Bethesda tava, nincs semmi elkülönített hely, a hol az isteni kegyelem egyedül osztódna ki:
A hol keresik megtalálják.
Minden hely Szent, hol őt várják.”
Óh, jöjjetek ő hozzá tehát, itt ezen üléstekben, mivel ez egy olyan hely, a hol ő jelen van, és hogy ha beteg ágyatokban feküdnétek is, akkor is csak azt mondanám, hogy ő ott is jelen volna és hogy ha az asztalos műhelyben a gyalut taszítjátok, vagy a mezőn a szántóföldön az eke után mentek, nem mondhatnék más egyebet néktek, mint ezt: „Az ige te melletted, a te szádban és a te szívedben vagyon”. Tudniillik, hogy ha vallást tészesz a te száddal az Úr Jézusról; és hiszed a te szívedben, hogy az Isten őt feltámasztotta a halálból, megtartatol.” (Róm.10,9) Ezen elmélet, hogy mi a kegyelmi eszközök tavánál várakozzunk, az antikeresztyének (ellen, vagy tévedt keresztyének) evangyélioma. Krisztus evangyélioma pedig ez: ,,Higgy az Úr Jézus Krisztusban és idvezülsz.”
Azután azt mondták, hogy valami jelek és csudákra várnak. Azok, kik a Bethesda tavánál vártak, egy Angyalra vártak. Nem tudom, hogy láttak-é ők valaha Angyalt, vagy látták-é azt, hogy a víz valamely láthatatlan szárnycsapása által titokteljes módon megmozdíttatott, mindazáltal Angyalra vártak egy titokra. A népek kívánják és óhajtják a titkokat, de ezen óhajok bűnös, mert habár az evangyéliom tulajdonképem az üdvösségnek titka, mindazáltal másrészről a mennyire az a bűnösökre tartozik, a legvilágosabb dolog e világon az ennyi: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és idvezülsz.” Isten őt adta engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. A
Jézus Krisztus vére egy helyettesítő áldozat az Isten igazsága kielégítésére a mi halálunkért és a ki hiszi, hogy Krisztus ő érette jót áll és őt, mint helyettesét elfogadja, az egy megmentett ember. A papok megkísérlik e mi időnkben, hogy minden dologból titkot csináljanak. Ez azon szó, mely a Jézus jelenése szerint a nagy parázna Babilonnak a homlokára írva van: „Titok a föld paráználkodásának és utálatosságinak anyjok.” (Jel.17,5) Miséik és minden ceremóniáik titkok. A latin nyelvet használják, hogy az isteni szolgálatot titokká tegyék, a pap maga is egy titok, a keresztség is titok. Az Úr Jézus evangyéliomában pedig minden lényeges igazság olyan világos, mint valamely ismeretes szerszámnak a nyele. Egész világosan és az olvasásnál könnyen megérthetően állanak ottan eme szavak: „Higgy és idvezülsz.” Ezt egy együgyű ember is megértheti. Bízzál Krisztusban, fogadd el őt, mint Isten előtti helyettesedet, és azon helyben megmentve vagy ‒ megmentve egy pillanat alatt. Nem, ők valami titokra várnak, valami titok után óhajtoznak. Sőt még azt is gondolják, hogy majd a Szentlélek reájok alá száll, hogy az evangyéliom igazságait érthetetlenné tegye, holott épen ellenkezőleg, a Szentlélek mindazzal, a mit teszen, arra törekszik, hogy az evangyéliomot előttünk még világosabbá tegye, hogy ha az jön, eloszlatja a titkot, leveszi szemeinkről a hályogot és felmutatja, hogy milyen egyszerű Jézust, elfogadni és Isten gyermekévé lenni.
Továbbá úgy látszik, hogy azon várakozók, kik a helynek nagy fontosságot tulajdonítottak és bizonyos titkokra vártak, egy nagy befolyásra is vártak, a mely csak bizonyos időközökben következhetik be. Minthogy az Angyal egy bizonyos időben mozdította meg a vizet, így ők azt képzelni látszottak, hogy vannak bizonyos napok és idők, a mikor az Úr Jézus hajlandó a bűnöst elfogadni, és vannak alkalmas időközök, a mikor reménylhetik, hogy az üdvősségben részesülhetnek. Jóllehet az én Istenemnek irgalmassága nem hasonlít a Bethesda tavához, a mely csak olykor- olykor mozdult meg. Ez egy olyan forrás, a melynek vize folyton árad és folyik, és a ki Jézusban hiszen, legyen az tizenhat perccel nyolc óra előtt* (*Azon idő, melyben e szavak hangoztattak) vagy nyolc órakor, az tapasztalni fogja, hogy Krisztus kész a bűnöst elfogadni, mert az evangyéliumi üzenet így hangzik: „Jertek el, immár mindenek elkészíttettek.” (Lk.14,17) Készen van minden és pedig mert már készen van, nem olykor-olykor, hanem mindenkor, nemcsak valamikor, talán vasárnap vagy ünnepnapokon és ébredési alkalmakkal, hanem ma, ha az ő szavát hallandjátok.” „Most vagyon a kellemetes idő, most vagyon az idvességnek napja.” Mivel az ilyenek azt hiszik, hogy egy bizonyos félbenhagyó befolyás gyakoroltatik, azért úgy gondolják, hogy arra, a mit tenni akarnak és tenniek kell, egy nagyon különös alkalmat kell várni. Oh, hogyha én reggel várnám magamra a felakasztatást és tudnám, hogy egy megkegyelmezési kérvényt lehetne benyújtanom, vajon várnék-e valami alkalmatosabb időre annak benyújtásával? Tegyük fel, hogy nem volna semmi reményem a mennyországra és tudnám, hogy reggel felakasztanak, jóllehet egy gyenge reményem már volna, hogy talán megkegyelmeznek, úgy várnék, de hogyan várnék? Lefeküdnék-é éjjeli nyugalomra? Ünnepélyt rendeznék- e és innék a részegesekkel? Óh, nem, életem forog veszélyben, nem lehet hát, hogy mulatozzak! Mennyire óhajtozva várnak a tengeren veszélyben lévők a mentő csónakra! Vagy talán azt gondoljátok, hogy könnyelműen és gond nélkül? Nem, hanem mindnyájan megerőltetik látóképességüket, hogy messze láthassanak és így ott minél elébb felfedezhessék és megpróbálják a vészjel segítségével is a segélyt siettetni. Vajon lefekszünk-é a fedélzeten alvásra, így gondolkozva: „Ha meg kell mentetnünk, úgy is meg leszünk mentve. Tehát feküdjenek le és aludjanak?” Nem, ők várnak és ha jönne egy röppentyű kötéllel, készek volnának azt minden percben megragadni, nem várni tovább. Tíz közül kilenc alkalommal hazudnak az emberek, amikor azt mondják, hogy ők Krisztusra várnak, hogyha nem aggódnak lelkök nem nyugtalan, mivel a nagy aggódás és fájdalmas nyugtalanság az igazi várakozással mindig összeköttetésben áll.
Ez csak egy hamis várakozás, csupán csak mentség, de akármilyen is a várakozás, az evangyéliommal ellentétben az, mivel az csak egy szót sem említ a várakozásról, hanem azt követeli minden embertől, hogy higgyen és éljen.
A mi több, ezen népek egy befolyásra várnak, melyet ők nagyon korlátoltnak képzelnek. A Bethesda tavában csak egy gyógyulhatott meg, és pedig az, aki először a vízbe szállhatott, úgy gondolkoznak ezek a várakozók is, hogy ha valakiről hallják, hogy üdvöt talált, úgy gondolják, hogy arra nézve kedvezőbbek voltak az alkalmak mint ő reá, hogy, annak jobb helyzete volt az üdv elérése tekintetében. Ők a csoportban az utósereghez tartozóknak látszanak, a kiknek nincs alkalmuk ezen csodálatos tóhoz eljutni. De ez mind tévedés. Jézus Krisztus az egyik keresőhöz épen olyan közel van, mint a másikhoz. Ha egy ember jó erkölcsi állapotban van az evangyéliom azt mondja néki: „higgy”, hogy ha egy ember erkölcstelen az evangyéliom annak is azt kiáltja „higgy!” Egy királynak azt parancsolja az evangyéliom „higgy”, hogy ha egy koldus van, annak is ugyanazt mondja, hogy higgyen. Ha valaki önigazságos, az evangyéliom Krisztushoz utasítja és parancsolja néki, hogy önigazságát dobja el, más ha egy ember vétekkel teljes és a bűnben teljesen tönkrement, Krisztushoz utasítja azt is és parancsolja néki, hogy bűneivel hagyjon fel és tekintsen Jézusra: a talaj, melyen az evangyéliom a bűnösöket megszóltja, mindenütt egy és ugyanaz. A parázna gyermekének sem többet, sem kevesebbet nem mond az evangyéliom, mint a megérett és hű keresztyén gyermekének. Egy és ugyanazon megbocsátást ajánlja és ígéri a nagy és kicsiny bűnösöknek (hogy ha volna itten olyan) és ugyanazon gazdag áldásokkal közeledik a legnagyobb bűnöshöz, mint az istenfélő szülék gyermekeihez. Ne engedjetek semmi hamis eszméket a fejetekben megfogamzani. Egy és ugyanazon Úr, gazdag mindenekhez a kik őt segítségre hívják. Az egyenlő hit egyenlő áldásokat nyer. Van ugyan egy bizonyos határ, mert „az Úr ismeri az övéit”. de az evangyéliom prédikálásában nem vagyunk az Isten elvégzett tanácsa által megkötve, a mely előttünk rejtve van, hanem azon megbízásunk alapján: „Menjetek el e széles világra és prédikáljátok az evangyéliomot minden teremtésnek; a ki hisz és megkeresztelkedik, idvezül, a ki pedig nem hisz elkárhozik.” Mindeneknek tudtokra kell adnunk Istennek akaratát. Az, a ki nékem azt parancsolja, hogy minden teremtésnek prédikáljak, nem parancsolja azt, hogy csak egy lelket is kizárjak az üdv üzenetből.
Ezzel megkísérlettem felmutatni, hogy miért várnak olyan sokan, és még egyet akarok ezen ponthoz hozzá adni. Sokan ezen várakozók közül nagyon sok bizodalmat helyeznek más emberekbe, épen mint a hogy az a szegény beteg ember mondotta: „nincsen senki a ki engemet a halastóba vinne”. Én minden héten több levelet kapok olyanoktól, akik nagy lelki szükségben vannak és kérnek hogy érettök imádkozzak, a mit örömmel teszek, de rendes szokásom szerint mondom nékik: „Kedves barátaim kérlek titeket, ne igyekezzetek magatokat azzal megnyugtatni, hogy engemet kértek érettetek imádkozni. Ebbe nem vethetitek reménységteket hanem „Higgyetek az Úr Jézus Krisztusban és idvezültök” imádkozott más értetek avagy nem.” Igyekszek őket minden más ember imájában való bizodalomtól megmenteni, hogy egyedül Jézusba bízzanak, hittel ő reá tekintsenek. Ó, ne mondjátok: „Kérem az én barátomat, hogy imádkozzon érettem és nyugodtan leszek.” Mondhatjátok ugyan azt, hogy ha akarjátok, de ezzel, magatokat meg ne nyugtassátok. Gondoljátok meg, hogy Jézusra kell tekintenetek, nem az emberek imájára, még a leghűebbekére sem. Hogy ha Jézusra tekintetek azon pillanatban megnyeritek üdvötöket, de hogy ha Istennek összes gyermeke e pillanatban mind térdre borulna és ötven esztendeig úgy maradna, hogy éretted imádkozzék, mégis elkárhoznál, hogy ha Jézusban nem hiszel. Hogy ha csak magad imádkozol magadért és Jézusra tekintesz, úgy határozottan üdvözülsz. Nem elég-e ez, a várakozókkal telve lévő szomorú kórházbeliek részére?
Most, egy pár percre a második részhez jövünk. Jézus Krisztus belépett a kórházba, körültekint és a világon a legsegélytelenebb embert választja ki. Örültem, mikor egy falragaszon a színházban tartandó istentiszteletre vonatkozólag ezt olvashattam: a „legszegényebb népek a legszívesebben fogadtatnak.” Ez egy evangyéliomi szó. Épen úgy van az Krisztusnál is. Ő szereti irgalmasságát azok iránt nyilvánítani, a kiknek arra a legnagyobb szükségök van. Ott feküdt ez a nagy beteg, reá sem gondolva Krisztusra, de Krisztus megáll mellette, reá tekint. Ő nem ismerte Jézus Krisztust, de Jézus Krisztus ismerte őt és tudta, hogy már rég idő óta ilyen állapotban van. Ő tudta, hogy már 38 év óta beteg. Ő tudta mindazt, azt is tudta, mielőtt az ember elbeszélte volna, hogy reményei már sokszor meghiúsultak és valóban ilyen volt azon betegnek állapota. Ő már gyakorta megkísérlette, a mennyire csak elesett tagjai megengedték, hogy a vízbe szállhasson, de valaki, még ha egy vak volt is, ki a víz széléhez közelebb volt és tagjait használhatta, elébb beszállott a vízbe és látva jött onnan ki, míg ez a szegény idegességben szenvedő lény soha a vízhez nem juthatott. Már a meggyógyultaknak nagy sokaságát látta onnan eltávozni, a mely fájdalmait még sokkal inkább növelhette, de őt azoknak meggyógyulása nem bátoríthatta, hanem még talán inkább szomorúvá tehette. Ő a leghatározatlanabb és leggyengébb fajta emberek egyike volt. Olvassátok csak azon embernek történetét, kinek szemeit Krisztus meggyógyította, a ki eme nyilatkozatot tette: „Azt az egyet tudom, hogy vak voltam és most látok.” Az egy derék és erős jellemű ember volt. De ezen embernél minden határozatlanság, segélynélküliség és gyenge természetre mutat. Ismerhettek ti is olyan embereket, talán családi körötökben is vannak olyanok. Nem tudtok rajtok segíteni. Ha üzletet rendeztek be nékik, azt határozottan tönkreteszik, megbuktatják. Bármit is tesznek, nem sikerül nékik. Ezek szegény, gyenge gyermekies népek, a kiknek szükségök volna arra, hogy egy kosárba tegyék, és egy másik vinné a hátán a világon keresztül. Vannak ilyenfajta emberek vallási tekintetben is, és ez az ember az ilyenek előképe volt. Ő nagyon óhajtott volna meggyógyulni, de azért nem mondja azt ki oly egyenesen, mert a mikor azt kérdezte: „Akarsz-e meggyógyulni?”, nem mondta: „Oh, Uram, én teljes szívemből akarok”, hanem egy messze terjedő történetet kezd elbeszélni: „Uram, nincsen senki, a ki engemet a halastóba vinne, mikor a víz megháborodik stb.” Mikor pedig Urunk meggyógyította, nem kérdezte meg, hogy kicsoda ő, figyeljétek meg ezt. És midőn későbbet azt megtudta, hogy kicsoda, a ki őt meggyógyította, elment mint egy balgatag ember a farizeusokhoz és hirdette nékik, hogy ki az, a ki ő vele jól tett, így az Urat alkalmatlanságba kerítette. Még mindig találhatni ilyenfajta embereket. Ezek nem ismerik saját kedélyöket. Azt tudják, hogy óhajtanának üdvözülni, de alig merik azt mondani. Helyes benyomásokat nyertek, de épen olyan könnyen elfogadják az ellenkező benyomásokat is, határozatlanok és állhatatlanok. De íme, Megváltónk ezen embert kereste épen ki, az ő gyógyító ereje tárgyául. A kegyelem csodái Istentől származnak! Nem mondotta-e maga Megváltónk is: „Hálákat adok néked én Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsektől és az értelmesektől és azokat megjelentetted a kis gyermekeknek. Jól vagyon Atyám. mert ez volt a te jókedved”. (Mt.11,25-26.) Mert: „A kik bolondoknak állíttatnak e világon, azokat választotta Isten, hogy a bölcseket megszégyenítse és a kik e világon erőtleneknek állíttatnak, azokat választotta Isten, hogy az erőseket megszégyenítse, és a kik nemtelenek e világon és semminek állíttatnak, azokat választotta Isten és azokat, a melyek nincsenek, hogy a melyek vannak, azokat eltörölje. Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test is.” (1Kor.27‒29.)
Ezen szegény, szerencsétlen, segélytelen, elesett ember iránt, kinek elméje körülbelül épen olyan elesett volt, mint az ő teste, irgalmas Megváltónk részvéttel viseltetett. Nos, ki itt ezen a helyen a legsegélytelenebb ember? Ki a legsegélytelenebb nő ezen házban? Tudom, hogy vannak köztetek néhányan, a kik gondoljátok: „félek rajta, hogy én vagyok.” Nagyon jó hírt közlök veletek. Épen ti vagytok azok, kikkel Uram kezdeni akar. Ne sértsen benneteket, hogy le lettetek írva, hanem vegyétek szívetekre a hallottakat. Ha eltöltött életetekre visszapillantatok, nagyon lehetséges, hogy azt mondjátok: „Igen, valóban olyan voltam én. Nem volt szilárd elhatározásom. Egy-egy kísértet gyakran mintha hajamba ragadva vitt volna, vagy a rossz cimborák vezettek hamis útra. Értelmem van az üzleti teendőimre nézve és ott elég óvatos is tudok lenni, de hogy ha a vallás forog kérdésben, épen olyan balgatag vagyok én is, mint a kiről épen hallottam.” Ha ilyen vagy kedves barátom, borulj Jézus lábaihoz a te nagy segélytelenségedben, ostobaságodban és nyomorodban és kérjed az Urat, hogy reád is tekintsen. Egy testvér mondta nékem egy alkalommal: „Kedves uram, én óhajtanám, hogy mindenkor csak az értelmes bűnösöknek prédikálna.” Én pedig azt feleltem: „Én örülök azon, hogy ha értelmes bűnösöknek prédikálhatok, hogy ha olyanok jönnek az én szónoklatomat hallgatni, de mivel olyan sok ostoba bűnösök jönnek önökkel, tehát kötelezve vagyok, hogy azoknak is prédikáljak.” És azt teszem is.
Hirdetem az evangyéliomot azoknak, kik magokat minden dologban ostobának és értetlennek érezik és magokat a balgatagok közé számlálják. Jézus eljött, hogy a szegény, elveszett, tönkrement, holt bűnösöket üdvözítse és én kérem őt, hogy most ti reátok tekintsen.
A harmadik pont az, hogyan bánt az Úr Jézus azon beteggel. Hogy ha az Úr Jézus Krisztust a prédikátoroknak egy bizonyos osztályához tartozott volna, akkor így szólt volna azon beteghez: „Nagyon jól van, kedves embertársam, ott fekszel a kegyelmi eszköz tavánál és a legjobban teszed, hogy ha ott maradsz”. De ő nem ilyen gondolatban volt, azért, nem is mondhatott ilyes valamit, sem úgy nem szólott, mint a hogy némely testvérek szólanának: „Kedves barátom, csak imádkozz!” Ez ugyan egy nagyon alkalmas tanács sok tekintetben, amint azt tudjátok is, de azért ezt az Úr Jézus nem adta, ő sokkal jobban értette a dolgot. Nem mondotta: „Kezdjél imádkozni és az Úrban bízni”. Ez nagyon jó sokakra nézve, hogy ha nékik azt mondják, de nem az evangyéliom. Jézus Krisztus nem azt mondta tanítványainak: „Menjetek el a széles világra és mondjátok a népeknek, hogy imádkozzanak”. Nem. „Prédikáljátok az evangyéliumot minden teremtménynek, a ki hisz és megkeresztelkedik, idvezül”.
De hát mit tett Jézus a beteggel? Egy parancsot adott ki néki: „Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat és járj”. Ezen szavak úgy hangzanak, mint három menydörgés. De hiszen ő azt nem teheti, nem teheti. „Ő tehetetlen, jó Uram! Ő tehetetlen”. Igen, de az evangyéliom egy parancs, mert olvashatjuk némelyekről, hogy az evangyéliomnak nem engedtek. Pedig valaki nem lehet az iránt engedetlen, a mi nem parancs és addig nem engedelmeskedhetik, míg egy parancsot nem kapott. Jézus úgy adta néki az evangyéliom áldását, a gyógyulást, mint egy parancsot. „Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat és járj.” Ez egy olyan parancs volt, mely a hitben befoglalva volt, mivel a beteg saját erejénél fogva nem volt képes felkelni, sem nyoszolyáját felvenni és járni nem tudott, de hogy ha Jézus Krisztusba hitt, úgy felkelhetett, felvehette nyoszolyáját és járhatott, így tehát ez valóban egy parancs volt, az Úr Jézus Krisztusba hinni és ezt cselekedettel bizonyítani. „De az ember nem tehette ezt”. Néki nincs ahhoz semmi köze. Az erő nem a bűnösen, hanem a parancsolatban rejlik.
Ő nem kelhetett fel, de az Úr Jézus kieszközölhette, hogy ő azt tegye, és hogy ha én, vagy bármely másik szolgája is az Úr Jézusnak a Szentlélek erejében néked kegyelemre méltatott bűnösnek mondjuk: „Higgy az Úr Jézus Krisztusba”, úgy mi azt nem azért tesszük, mintha azt hinnénk, hogy te benned talán több erő volna, mint abban a nagy beteg emberben volt, hanem azért, mivel a Názáreti Jézus nevében szólunk, ki minket azért küldött, hogy néked szóljunk: „Kelj fel és járj”! Én hiszek Uramban, hogy ő az evangyéliommal erejét is küldi. Azt nagyon jól tudom, hogy saját erőmmel semmit nem tehetek, de Ő, a ki engemet elküldött, saját üzenetét megáldja, úgy, a mint az néki tetszik. Hogy ha üdvöt nyertek, úgy azt ezáltal nyeritek, hogy Jézusban hisztek és hogyha ezen helyben régi állapototokból felemelkedhettek, az ő ereje által tehetitek azt, egyedül az ő benne való egyszerű hit gyakorlása által gyógyulhattok meg. Azon ember hitt az Úr Jézusba, az volt az egész, a mit tett. Ő egy szegény, gyenge, határozatlan stb. volt, de íme, megfigyelte az Úr parancsát és Istentől elég kegyelmet nyert arra, hogy egyszerűen az Úr Jézusba higgyen. Elhatározta magát, hogy lábait megpróbálja és nagy meglepetésére ‒ óh, mennyire elcsodálkozhatott ő ‒ azon gyenge lábak elég erősek lettek őt hordozni! Felállott egyenesen és úgy találta, hogy van ereje lehajolni és szalmazsákját felvenni, összetekerte azt, felvette a vállára és, elment vele. Mily öröm hathatta őt által? Midőn betegek voltatok, de az Úr ismét visszaadta egészségteket és felkelhettetek és éreztétek, hogy már ismét van erőtök a járásra, nem nagy örömötökre szolgált-e az? Ismerem jól az olyan érzetet. Minő lehetett az,
38 évig betegnek lenni! És azután még alkalmassá lenni, hogy felálljon, lehajolhasson, ágyát összetekerje és vállára vegye és azzal tovább menjen! Ennek egy egész elragadtatásnak kellett lenni, izmaiban új erők lettek, idegei, inai és erei új élettől lettek áthatva. Hogy ha egy bűnös mondja: „Én már azt gyakran próbáltam, de Isten kegyelme által lelkemet Jézus kezeibe ajánlva ismét megpróbálom.” „Hiszem és hittel ezt vallom, Hogy Jézus értem halt, Keresztfán értem vért ontott És kegyelmet adott.”
Bűnös, azonnal felkelhetsz és járhatsz. Magad is meglepetve leszesz azon hatalmas változást érezve, melyet Isten az ő szent lelkével, az egyszerű hit által benned eszközöl és ezen Tabernákel lépcsőin, midőn alá felé mész, alig tudod magadat tájékozni, hogy hol vagy, örömtől zengve, víg énekekben magasztalod Uradat, a ki tégedet a várakozók kórházából kimentett és a hivők közé behelyezett. Nem mondotta-é: „Akkor ugrándozik a sánta, mint a szarvas, és a némának nyelve énekel; mert a pusztában vizek fakadnak és patakok a kietlenben.” (Ézs.35,6.)
Jézus Krisztus ezen beteggel az evangyéliom módja szerint bánt, mert azon mód, mely szerint a hit ezen emberbe megfogamzott, nagyon megfigyelésre méltó. Az ember nem ismerte az Úr Jézus Krisztust, hogyan jöhetett hát az, hogy ő benne hitt? Hogyan? Hát úgy jött hogy, az nem tudta bár, hogy ki volt Ő, de azt tudta, hogy ő valami csudálatos és nagyon feltűnő megjelenésű. Az ő szemeiben olyan tekintet, olyan felséges fény, és az ő hangjában egy csudálatos hatalom volt, felemelt kezében pedig sok olyat látott a milyet még soha életében nem szemlélt. Az ember nem tudta, hogy Ő ki volt, és nem mondhatta a nevét, de egy bizonyos módban megfogamzott a hit és bizalom az Ő lelkében. Mennyivel inkább megszülethetik a hit ti nálatok, a kik tudjátok, hogy a Jézus Krisztus Istennek Fia. Ti tudjátok, hogy ő meghalt, és a bűnért teljesen eleget tett, és hogy a halálból feltámadt, és az Atya Istennek jobbján ül, ‒ és hogy néki teljes hatalom adatott mennyen és földön, és hogy ő megtarthatja mindenkor azokat, kik ő általa járulnak Istenhez, mert mindenkor él és esedezik azokért.” Ne mondjátok: „Majd megkísérlem benne hinni.” Az nem az út. Hogy ha valamely tudósítást hinni akarok, mit kell tennem? Hát meghallgatom és a hit a hallás által jön. Hogy ha valamennyire kételkedek abban, ismét meghallgatom és körülményesebben ismételtetem, és hogy ha ismét hallom meggyőződés. Így mondja Isten az igében: Hajtsátok le a ti füleiteket és jöjjetek én hozzám, hallgassatok engemet, hogy éljen a ti lelketek, és szerzek ti veletek örökkévaló szövetséget, a Dávidnak ígért állandó irgalmasságomat.” Hallgassatok engemet, és higgyetek nékem, ez az evangyéliom röviden való összefoglalása, a mit az Úr Jézus az embereknek prédikált. Ezzel Isten bizonyságot tett az Úr Jézusról, hogy az az Ő Fia, mert mennyből szóllott ő hozzá alá és ezt mondotta: „Ez amaz én szerelmes Fiam kiben én megengeszteltettem”, nem akartok néki hinni. A Lélek víz és vér állandóan bizonyítják és ezen három egy a bizonyságtételben. Higgy a Jézus Krisztusban. A bizonyság erős, vegyétek szívetekbe és lelketekre azt, és úgy örömest békességet és örök életet nyertek.
Az embernek Jézusban való hite, melyet ő elállás által tényleg be is bizonyított, vitte a dolgot véghez. Egész más helyzetbe lett aztán, mint míg feküdt és várt. Hogyan? Én azt gondolnám, hogy ez az ember, ha elég értelme lett volna, visszament volna azokhoz, a kik még ott feküdtek és várakoztak, hogy megmondja nékik: „Miért feküsztök és vártok tovább még itten? Íme, én 38 esztendőig feküdtem és vártam és a fekvés és várás által a legkisebb eredményt sem érhettem el. Épen úgy lesztek azzal ti is.” Oly együgyűen, a milyen ő volt, megtudhatta volna nékik azt, a mi jobb a fekvésnél és várakozásnál. Van egy ember közöttünk, Jézus Krisztus az Istennek Fia, aki ha benne bízunk meggyógyít bennünket, mert ő mindennemű betegségből kigyógyíthat. Hogy ha nem tudtok hozzá menni küldjetek egy követet, mert ő a király udvarából való főember fiát is úgy gyógyította meg, a ki tőle több mértföldnyi távolságra volt. Csak higgyetek benne és erő származik ő belőle ki, mert az lehetetlen, hogy a ki ő benne bízik, gyógyulás nélkül maradjon.” Gondolom, hogy ha én lettem volna annak az embernek helyzetében, akármilyen gyenge elméjű lettem volna is, elmentem volna és azon lelkeknek tudtokra adtam volna, hogy milyen különbség van az ott fekvés és várakozás és az azonnali hit között. Olyan egyszerűen mondtam volna azt el, a hogy csak tudtam volna, mert én magam is vártam már gyermekkoromban is. Sok prédikációt hallottam, a melyek arra indítottak, hogy várjak, és azt hiszem, hogy a várakozásnál maradtam volna, hogy ha azon szegény egyszerű metodista testvér felém nem kiáltotta volna: „Nézz (”,Én reám nézzetek, hogy megtartassatok”. Ézs.45,23.) fiatal ember, nézz most”. Ekkor oda tekintettem, fel az én Uramra és még azon helyben megtaláltam üdvömet, és soha többé el nem veszítettem.
Több mondanivalóm nincs már hozzátok, csak annyi: „Egy a Megfeszítettre való pillantásban élet van” és minden valaki csak reá tekint, megnyerheti azt, itt, most, azonnal. Óh, bárcsak sokan reá tekintenének! Nem értitek ti azt? Krisztus hordta és szenvedte el Isten haragját azok helyett, kik benne bíznak és azok helyébe meg lett büntetve, igen, minden hivő helyett úgy, hogy most Isten egy hivőt nem büntet meg, mert a helyett már Krisztust megbüntette. Krisztus meghalt azokért, kik ő benne hisznek, úgy, hogy igazságtalanság volna Istentől, hogy ha azokat az embereket megbüntetné, mert hogy büntethetné meg kétszer ugyanazon bűnöket? A hit annak pecsétje és bizonysága, hogy te 1900 évvel ezelőtt a Golgotán véres keresztfa által megváltattál, megigazíttattál, tehát ki kárhoztathat tégedet? „Isten az, a ki megigazit, kicsoda fiát a ki kárhoztatna? Krisztus az, a ki meghalt igen, sőt a ki fel is támadott.” Mondtam-é valamit az érzelemről? Majd csak akkor érezel, hogy ha hitet nyertél. „Óh, de én velem még nincsen rendben minden”. Azzal én nem törődök úgy van-é vagy nem. Jézus mondja: „Bizony-bizony mondom néktek, a ki én bennem hiszen örök élete vagyon annak.” „Ó, de”... El azzal a ti „de”-tekkel”! Itt az evangyéliom: „A ki akarja vegye az életnek vizét ingyen.” A lélek és a mennyasszony kiáltják „Jövel”. (Jel.22,17.) És a mit azok együtt mondanak a Lélek és a Krisztus menyasszonya, azt mondhatom én is egész bátran és mondom is. Isten pedig áldja meg ezen mondást, hogy ti várakozók ezt elfogadhassátok. Isten segítsen benneteket, hogy tekinthessetek fel, higgyetek és éljetek az Úr Jézusért. Ámen