A nagy szomorúság és kísértet, mely ezen versekben nyilváníttatik, hihetőleg akkor jött Dávidra, a mikor már ő hosszabb idő óta hivő volt. Ő hihetőleg több éveken át nyugodt, boldog és örvendetes módon élte a hivői életet; csak majd később jöttek reá külső szomorúságok és nem csekélyebb benső harcok és küzdelmek. Egy vagy más időben, a szoros kapun való átmenetel és a gyöngykapukon való bemenetel között rendesen nagy próbákat és szenvedéseket kell a hivőnek kiállani. A megfigyelések útján azon tapasztalatakra jutottam, hogy sokan, kik küzdelmekkel és sok próbáltatásokkal kezdik a hit életet, későbbet gyakran szép egyenes útra jutnak, míg mások, kiknek első tapasztalataik nagyon szépek és békességesek voltak, későbbet nehéz harcok és küzdelmek közzé jutnak. Azoknak, a kik hosszú, nyugalmas és aránylag könnyű életnek örvendhettek, talán életük vége felé következnek be a zivataros napok és órák, mert némelyek az Istennek leghűebb gyermekei közül is, hogy egy régi kifejezést használjak: „sötétben mennek az ágyakba”.
Az ő napjok fellegben megyen alá, de kétség nélkül teljes fényben fog feltámadni ismét az örök reggelen. Egy, vagy más úton tapasztalni fogod testvérem, hogy:
,,A fádalom útja és egyedül ez
Vezet oly országba, hol fájdalom nem lesz”.
A szentek fent, a kik az új éneket zengedezik, legalább is nagyobb részben azok közzé tartoznak, a kikről el lehet mondani azon szavakat, melyek írva is vannak: „Ezek azok, a kik jöttek a nagy nyomorúságból”. Rendesen ez a menny felé vezető út, és talán kevés vándor juthat el a mennyei paradicsomba egy másik úton.
Azért a hivők ne számítsanak a nyomorúságoktól, való megmentetésre, hanem inkább azon kegyelemre, mely elégséges lesz a nyomorúságokat és próbáltatásokat elhordozni. Higgyék el azt, hogy Istennek szeretetéről tanúskodó legdrágább levelei feketével szegélyezett (gyász) borítékban lesznek hozzánk küldve. A boríték megrettent bennünket, de hogyha a pecsétet feltudjuk bontani, úgy azon levelek belsejében drága kincseket találunk lelkünknek. A nagy szomorúságok és próbáltatások olyan fellegek, a melyekből Isten nagy kegyelmi esőket ád. Nagyon gyakran használja az Úr, a mikor nékünk valami rendkívüli kegy ajándékot küld, az ő dühös és vad lovát, hogy azon adományt házunkhoz hozza. A kényelmesség nyugodt folyamain legtöbb esetben csak kicsiny és rendes árucikkekkel megrakott hajók mennek, de egy nagy és kincsekkel megrakott hajó áthasítja a mély tengert.
Tanulják meg az Istennek gyermekei ezen helyzetökben, a melyben Dávid is volt, hogy a szomorúságok és próbáltatások között legjobb menekülő hely az ima. Hogyha a halálnak kötelei körülfonnak, imádkozz! Ha a pokolnak keserűségei elfoglalnak, imádkozz! Ha nyomorúságok és nyavalyák közzé jutsz, imádkozz! Mindent, a mi okosságnak és bölcsességnek mutatkozik, a nyomor és próba idején meg kell tenni, vagy próbálni, de ezek egyikére is határozottan nem támaszkodhatni. „Az én segítségem az Úrtól vagyon”, legyen az a nyomor és ínség, vagy pedig a bűnből való kisegítés. Nagyon helyesen cselekedtek, hogyha a lovat a harc napjára készletben tartjátok, de mindazáltal a biztonság az Úrtól származik.
Használjátok az eszközöket, de a hitet soha ne pótoljátok az eszközök használatával. Hogyha mindent megtettetek, bízzatok Istenben, mintha semmit nem tettetek volna, mert „ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak az őrizők”. (Zsolt.127,1) Minden dolgokban imádkozzatok és legyetek biztosak a felül, hogyha talán mostan ugyanazon helyzetben vagytok, a melyben Dávid volt, az ima által onnan kiszabadulhattok. Az ima az egyetemes gyógyszer, az általános gyógyeszköz, ez minden betegséget legyőz. A lelki harcokban ezerféle haszna van az imának. Arról mondhatjátok: „Ezzel fogom ellenfeleimet megöldökölni, ezzel megyek által a kőfalon, ezzel fogok felfegyverkezni, és ezzel fogom minden ellenségeimet legyőzni”. Az ima Isten kincses tárházát kinyithatja és a pokol ajtaját bezárhatja, az ima a tűznek erejét megolthatja, az oroszlánok száját bedughatja, az ima a mennyet meggyőzheti és a mindenhatóságot az ő akaratához levonhatja. Csak testvérem, imádkozz hittel és az egyszülött Fiúnak nevében, úgy béke feleleteket fogsz nyerni határozottan.
Én akarom ezen szöveget ma este más tekintetben használni. Akarom alkalmazni és használni, hiszem, hogy jogom van ahhoz, hogy ezt úgy használjam, mint egy olyan állapotnak leírását, melyben egy felébredt bűnös találtatik. Az olyan bűnösökhöz óhajtok fordulni, a kik bűneiknek tudatára jutottak, mert azt hiszem, hogy vannak itt ma este olyanok ezen gyülekezetben. Örültem, hogy most nem rég egy este, az ő kiáltásokat hallhattam és hiszem, hogy Isten akarja őket megáldani és a lelki szabadsághoz vezetni. Legelőször is beszélni fogunk ezen szegény lelkek helyzetéről, azután pedig arról, hogy mit cselekszik a felébredett, és végül a megmentésről, melyben részesül.
Itten legelőször is azon nyomorult helyzet íratik le, melyben sok szegény felébredett lélek belé került. De mielőtt tovább mennék, engedjétek meg, hadd figyelmeztesselek benneteket arra, hogyha közületek többen, a kik Krisztusban hisznek, mindezeket nem is tapasztalták, a melyekről szólok, azért nem kell magatokat kárhoztatni. Vannak sokféle betegségek a világon, és hogyha azok közül egyet leírok és azt is, hogyan gyógyította azt meg az orvos, nem kell mondanotok: „Én határozottan nem jó helyzetben vagyok, mivel én soha azon betegséget nem éreztem”. Az nem tesz semmit. Nincs olyan ember, a ki mindenféle betegségben szenvedett volna. Hogyha egyedül Krisztusba helyezitek bizalmatokul, úgy ne nyugtalankodjatok, mert az, a miről beszélni akarok, nem olyan célból adatik elő, hogy titeket nyugtalanná tegyen, hanem hogy másoknak vigasztalásul szolgáljon
Alapigénk szerint legelőször is megjegyzem, hogy némely nyugtalankodó lelkiismeret a halálnak köteleihez hasonló, azaz olyan fájdalmakat szenved, mint milyeneket az emberek halálos ágyokon szenvednek. Ezen állapotot magam is átéreztem, azért annál is inkább alkalmas vagyok ezt annál nyomatékosabban lerajzolni. Melyek a halálnak fajdalmai?
A bűnösnek egy fájdalma a halálos ágyon a visszapillantás. A haldokló bűnös visszapillant az ő lefolyt életére, és abban nem lát más egyebet, csak bűnt és gyarlóságot, semmi olyat nem lát, a mi néki vigaszt kölcsönözhetne. Óhajtana, hogy az a nap elveszne és setétséggé lenne, a melyen mondották, hogy ő e világra született; (Jób 3,4) mert érezi, hogy az ő élete egy üres lap volt, de még rosszabb annál, Istennek megsértése, és saját nyomorának okozója. Egész élet történetében nem tud találni csak egyetlent világos vagy reményteljes pontot sem. Épen úgy sír a valóban felébredt bűnös egy rettenetes múlt felett, és panaszkodik, mivel egész élete bűn és romlásból áll, sőt még azon dobok is, melyeket egykor dicsekvőleg jónak emlegetett, megfertőztettek. Most látja, hogy azok, melyeket ezelőtt igazságnak tartott, bűnök voltak, tehát fájdalmasan panaszkodik önmaga felett és mondja szívében: „Bárcsak ne születtem volna”. Sok felébredt lélek mondotta már Bunyan Jánossal, hogy inkább óhajtott volna egy béka, vagy egy mérges kígyó lenni, mint egy olyan ember, a ki úgy élt, a miképpen ő. Érezed-é te, kedves barátom. vagy érezted-é már valaha ezen halálos fájdalmat? Többen közülünk mélyen tapasztalták ezt.
Egy másik halálos fájdalom a jeled feletti bánat. Az ember ott fekszik, halálos ágyán ide s oda hánykódva, és minden dicsőségét és szépségét elmúlva látja. Az egészség virágai tőle elvétettek. Egész más mint a milyen az ő erejének és ügyességének napjaiban volt, és ő tudja mindazokat. Hasonlóan van a bűnössel is, érezi, hogy a nyomasztó és sorvasztó betegség őt megemészti, miképpen a moly a ruhát. Az ő nedvessége nyári szárazságokra változott át (Zsolt.32,4.), dicsőssége egy meg száradott virághoz hasonlít, és az ő testének ügyessége, mellyel dicsekedett, és a melyről mondotta, hogy ő nem rosszabb mint mások, sőt még inkább jobb, most oda van. Hogyha az Úrnak szele az emberre reá fuvall és bebizonyítja, hogy minden test olyan mint a fű, mindent kiszáraszt és lerontja mindannak dicsősségét, a mivel az ember bír, az ő ügyességét is megsemmsíti, mígnem az ember önmagától is halálosan iszonyodik. A lábak, melyek ágyához vitték, hajolnak alatta, nem bírják őt,
és a kéz, mellyel munkálkodott, erőtlenül esik le oldala mellé. Még a szeme pilláit is alig tudja felemelni, hogy a napnak barátságos fényét bebocsássa, vagy lezárni, hogy a világosság ellen mintegy függönyül szolgáljon. Az arany palackocska megromol és a veder eltörik a forrásnál. Az ezüst kötél megrövidül, azaz ketté szakad. Éppen így van ez a felébredt bűnösnél is. Ő érezi a halált lelkében Véleménye szerint mindenre képes volt. Eszménye az volt, hogy megtérhet és hihet, magát megjavíthatja, megváltoztathatja és üdvre juthat, a mikor ő akarja, de íme, a halál fagyos lehellete jött minden ő erejére, és hallja, hogy Krisztus nagy irgalmában mondja: „Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek”. (Jn.15,5) és hogy „Senki nem jöhet én hozzám, hanem ha az Atya, a ki engem elbocsátott, vonandja azt”. (Jn.6,44) Az ember rettenetes elerőtlenedést érez lelkében, hogyha valóban és alaposan felébredt, és az Istennek lelke biztos alapra helyezi az ő megtérését. Szépségét elhervadva látja, és erejét elfogyatkozva érez, és így a halál fájdalmai veszik körül. Egy másik fájdalma a halálnak annak felfedezése, hogy barátai rajta semmit sem segíthettek. A haldokló embernek el kell hagyni nejét és gyermekeit, azok szívesen elkísérnék őt, de nem tehetik azt. A hű nő hajlandó volna maga a halállal szembe szállni, hogyha a férjének hű társa maradhatna továbbra is, a kit ő szeretett, de ezt nem lehet tenni semmiképpen. A legmélyebb hajlam és legőszintébb szeretet, nem segíthetnek itten. A felébredt bűnös ugyanezeket tapasztalja a lelki segítségre vonatkozólag. Feltekintene egy papra, hogy bizodalmát abba helyezze, de nem lehet, nem is merészeli ezt megtenni. Prédikátoránál keresné a segélyt, de tudja, hogyha ezt tenné megcsalatkozna ottan is. Minden teremtmény felett ezen feliratot találja „üres”, a mennyire az ő lelki szükségletei forognak kérdésben. Sebei sokkal borzasztóbbak, mintsem hogy arra valamely ember balzsammal szolgálhatna, oly mélyek azok, hogy emberi kezek hozzá nem férhetnek. A halál fájdalmai veszik körül e tekintetben.
De talán a legrettenetesebb fájdalma a halálos ágyon egy meg nem tért embernek a jövőre való kilátása. A múltja fekete, de a jövője még sokkal feketébb. A múlt zavaros és homályos, de ő azon rettenetes homály és sötétség, mellyel szembe megy, mely az ő jövendő helyét betölti: A haldokló borzad a rettenetes jövőtől, és épen úgy a felébredt bűnös. Ő nem mer előre menni, fél, rettenetesen fél és retteg, mivel egy rettenetes hang van mindig a füleiben. Én magam is olyan voltam, míg kegyelmet nem nyertem, oly iszonyú félelmes, hogy minden talpalatnyi föld, a hova csak lábomat letettem, azt hittem azonnal megnyílik és el fog engemet nyelni. Oly rettenetes teherként nehezedtek reám a bűneim, hogy nem csudálkoztam volna, hogyha mindennapi járásimban, miként egykor Bálám az Angyallal találkoztam volna, ki is mezítelen tőrrel kezében velem szemben kinyilvánította volna: „Örökre el vagy veszve bűneidért”, előtte csak megnémultam volna, vagy pedig ez ítélet szavainak jogosságát be kellett volna ismernem. Így érezi magát sok bűnös a halál kötelei által körül fogva. Körül fogják őt mindezek: a múlt, a jelen és a jövő fájdalmai.
De még rettenetesebb a következő mondatban való ecsetelés. A felébredt bűnösök gyakran azt, a mi a pokol keserűségének mondatik: nem, mintha valamely élő ember a pokol kínjait azon mértékben elhordozhatná, a mint az a pokolban éreztetik, de egy rettenetes előízét annak a pokolbeli kínoknak lehet érezni és sokszor érezi is egy felébredt lelkiismeret. Melyek ezek a pokolbeli kínok?
Legelőször is a lelkiismeret mardosása. Míg a lélek Krisztusban nem hiszen, addig nincs megtérés, de lelkiismeret mardosás van, a bűn feletti gyötrődés és szomorúság, a büntetéstől való rettenetes félelem, hogy egy olyan életet élt, mivel látja, hogy egy olyan élet, méltón büntettetik meg, és hogy Isten a végtelen igazságú kell, hogy minden hamisságot megbosszuljon. Lelkiismeret! Ennek foga élesebb, mint az örökké mardosó féregnek. Ennek égetése hasonló a pokol tüze égetéséhez. Midőn ezt éreztük így kiáltottunk fel: „Az én lelkem kívánja a megfojtatást, és az én csontjaim a halált”. Hogy ha Isten az ő irgalmasságánál fogva a lelket valami gyenge remény által fent nem tartaná, már addig is, míg az Úr Jézusba való hithez jön, határozottan tönkre kellene menni az embernek egészen, a lelkiismeret szemrehányásai és vádolásai alatt.
Egyike a pokolbeli kínoknak a megítéltetésnek érzete. Az elveszett lelkek, „elkárhozottaknak” neveztetnek, azaz, megítéltetetteknek. Határozottan éreztük azt többen, míg az Úr Jézusban nem hittünk, hogy elítélve vagyunk. „Átkozott mindaz, a ki meg nem marad mind azokban, melyek megírattattak a törvénynek könyvében, hogy azokat cselekedje. (Gal.3,10; 5Móz.27,26)
Emlékszem rá, hogyan üvöltött ezen ige az én lelkemen keresztül, miként a zivatar, mely egy elsüllyedő hajónak árbocfáját rázkódtatja. Átkozott minden ember, a ki meg nem marad mindazokban, melyek megírattattak a törvényben, hogy azokat cselekedje”. Én tudtam, hogy nem maradtam meg azokban, melyeket a törvény kíván, azt is tudtam, hogy átkozott vagyok. Azután jött ez a második ige, ez az evangyéliomi oldala volt, azon rettenetes zivatarnak: „A ki nem hiszen immár elkárhoztatott” már elkárhoztatott, „mert nem hitt az Isten egyetlenegy szülött Fiának nevében”. Hogy ha két ilyen szél, mint ezen igék összetalálkoznak, azok elegendők arra, hogy az emberi természetnek szegény, gyenge, rozoga épületét elseperjék és egy nagy romlást hozzanak létre, mint azon orkánszerű szél, mely azon házat összeroncsolta, melyben a Jób fiai egy ünnepélyes alkalommal egybegyűlve időztek. Ó testvérek, nem csekély dolog ez ‒ higgyétek el ezt, kik ezt tudjátok, a pokol kínjait és talán egyike a legerősebb fájdalmaknak, melyet a felébredt lelkiismeret érez a reménytelenség, egy rettenetes kétségbeesés, semmiféle kilátás által nem enyhíttetve, hogy majd a jövőben talán jobban fog lenni. Közülünk némelyek annyira is eljutottak, hogy az üdvözülésre minden reményt elveszítettek. Olykor olykor feltűnt egy kis fénysugaracska, a mely mondani látszott: „Jézus eljött, hogy a bűnösöket megtartaná és üdvözítené” de ezen egyes csillagokat sokszor nem láthattuk, mivel gondoltuk, hogy ő az olyan bűnösökért mint mi voltunk nem jött, hogy ő azokat megtartsa és üdvözítse. Azután meg féltünk attól is, hogy mivel mi őt előbb elvetettük, talán az ő irgalmassága örökre eltávozott tőlünk. Mily kétségbeesve kérődztem én mindenkor ezen gondolatnál. Óhajtanám. hogy bár soha ne tettem volna azt, de mivel tudom, hogy sokan teszik ezt még manapság is, azért az ő tapasztalataikra vonatkozólag azt mondom: Isten mentse meg az ő könnyű bárkájokat a kétségbeesés árjából, azon rettenetes árból, mely már sokakat a mélységes örvénybe sodort.
Van még egy más neme is a pokol gyötrelmeinek, melyet a felébredt lelkek éreznek, tudniillik a nyomor szétmarcangoló érzete. Habár még nincsenek is a pokolban és Istennek legyen hála, a felébredt lelkek nem is fognak oda jutni, mégis oly nyomorultaknak érezik magokat sokan, mintha már ott volnának, mert lelkiismeret mardosás fokozódik azáltal, hogy az elitéltetésnek érzete, és a kétségbeesés korbácsolása a lélekben rettenetes zivatart szülnek, mígnem a szív felkiált: „A nyomorúságnak egyik mélysége a másikat követi: a te csatornáidnak szavokra, minden te áradásid és habjaid én rajtam által mentek”. (Zsolt.42,8.) „Miért hagytál el engemet, és miért távoztál el az én megtartásomtól, és az én jajgatásaimnak beszédeitől? Én Istenem kiáltok mind napestig, de nem hallgatsz meg, éjjel is nincsen nékem veszteglésem”. (Zsolt.22,1-2) Valóban ilyenkor a lélek leveretett. Olvassátok a Jób és Jeremiás könyveit s látni fogjátok, hogy mit szenvedhetnek a töredelmes szívek. Ezen könyvek nem csak a régi időben élő emberek részére írattak, hanem ezek leírják a jelen korban élő emberek tapasztalatait is, a kik Krisztust keresik, és gyakran kölcsönöznek vigaszt a szegény lelkeknek, hogy ha már az Isten igéjének csak egy betűje sem látszik ezeken kívül az ő részökre szólani.
Ezzel már két nagy jelentőségű szavát vettem elő alapigénknek. „Körülvettek vala engemet a halálnak kötelei” és a pokolnak keserűségei elfoglaltak vala engemet”. De még ezeknél rosszabb is volt, mert a szegény lélek semmi könnyebbülést nem talált, és menekülni semmiképpen nem tudott. Ezen nyomorúságok és nyavalyák enyhíthetetlenek voltak, minden rettegtetéseknek kitéve, az epe vagy méreg a legkeserűbb és az ecet vegyítetlen volt. Figyeld meg a kiejtéseket: „körülvettek vala a halálnak kötelei”. Ez egy igen erős ige. Ha a vadászok zsákmányokat keresik egy kört képeznek azon szegény állatok körül, melyeket megöldösni akarnak. A szegény, zaklatott teremtés néz jobbra, de íme, ott áll egy ember felhúzott ívével, tekint balra, de ottan látja a kutyákat. Előtte és utánra sok fegyverek, kutyák és vadászok, tehát nincs út a menekülésre. Ezenképpen nem lát a felébredt lélek semmi utat a szabaduláshoz, semmi oltalom helyet. Szövegünk mondja: „És a pokolnak keserűségei elfoglaltak vala engemet”, vagy megfogtak megragadtak, mint mikor az oroszlánnak fogai már a bárányt megfogták, vagy a medve körmei a szegény juhot megragadták. „Megragadtak”, mintha Isten rettenetes poroszlója kezeit vállaira tenné a bűnösnek és mondaná ,Az Istennek nevében megfoglak tégedet, hogy a pokol fogságába vesselek, a hol örökre elkárhozva kell maradnod. Sok lélek tapasztalta ezt, de egyszersmind azt is tapasztalta, hogy ezen rettenetes fogástól nem menekedhetett meg semmiképpen. Sokan, a kik nem tudnak semmit azon rettenetes helyzetről, kérdezik: „Hát miért nem jönnek ki azon nagy rabszolgaságból?” Ah, hogy ha ti is azon állapotban volnátok, ezen kérdés fájdalmat szerezne néktek, hogyha egészen el nem keserítene. Láttam és hallottam, hogy bizonyos személyek az aggódó szívekhez egész csomó kérdéseket intéznek, és pedig olyanokat, a melyeket ők magok sem tudnának megfejteni, hogy ha azoknak kedély hangulatjokban volnának. Kérdezz meg egy olyan embert, kinek mindkét lába el van törve és a vasút sínjein fekszik, miért nem megyen onnan haza? Miért nem megyen haza? Mondjad inkább miért tesztek ilyen ostoba kérdést? Hogyha szegény lélek megtörött és kétségbeesett, mondjátok annak, hogy mit tett Krisztus érette, arról pedig nagyon keveset kell beszélni, hogy néki mit kell tenni, mert a csüggedezőt azzal soha fel nem építitek, hogyha kötelességét felmutatjátok, inkább beszéljetek azoknak Jézus szeretetéről. Szegény lelkek, oly zaklatottak, és ide s tova hányattatlak, hogy semmit nem tehetnek. Mondjátok nékik a mit Jézus cselekedett. Ez az egyetlen eszköz arra nézve, hogy fényt áraszthassatok lelkeikre.
Még egy, a zsoltáríró nem talált vigaszt, valamely önküzdelemben a melyhez fogott. Ez a szövegünk következő szavaiból kiviláglik: „Nyomorúságot és nyavalyát találtam”, tehát midőn valami enyhülést keresett, keresésének egyetlen eredménye az lett, hogy nyomorúságot és nyavalyát talált. Emlékszel-é rá kedves keresztyén társam, hogy a mikor bűneid következtében még szolgai iga alatt voltál törekedtél Mózes alatt saját jó tetteid által eszközölni üdvödet? Mit nyertél aztán abból? Határozottan nyomorúságot találtál a munkában és nyavalyát mint a munkának jutalmát. Olyan voltál mint a ló a malomban, az ostor gyakran használtatott, de semmi mást nem hozhatott néked mint annak az érzetét, hogy minden balul ütött ki, azon meggyőződést, hogy mindaz a mit cselekedtél, inkább Istennek megsértése volt, mert te mint antikrisztus, saját igazságodnak szolgáltál, a melytől reményletted, hogy valami segítség fog lenni a te bűnöd engesztelésére. Nyomorúságot és nyavalyát találtál. Talán elmentél törvényes úrhoz, és ő a fiával erkölcsös úrral tettek valamit éretted, a mit csak tehettek, de mikor valóban felébredtél, akkor mindaz a mit azoktól nyertél, nyomorúság és nyavalya volt. Ez volt az egész eredmény. Lehetséges, hogy keresztül mentél az utcán ceremóniás üzlet elé, a bálványtemplomok közül egyet meglátogattál, az előadásokat ottan végig nézted, azután mondták néked, hogy egy pap téged feloldozhat és valamely külső formaszerű ceremónia lelkedet megnyugtathatja. De hogyha te élő lélek voltál úgy nyomorúságot és nyavalyát találtál mindezen ostobaságokban, és most oda jöttél, hogy mind ezen dolgokra megvetőleg tekintesz, mint elhordozhatatlan csalásokra. Nem ér az semmit, hogy ha egy éhes gyomor előtt a hárfán játszanak, vagy egy eltörött láb előtt táncolnak, és épen olyan hiábavaló csúfolódások a románizálásúak összes magatartásai azok részére, kiknek szívök bűneik miatt vérez. „Jézus, Jézus egyedül
Tehet mentté a bűntől”
Hogy ha a bűntől való szabadulást másutt keresik, csak nyomorúságot és nyavalyát találnak.
Valóban ez egy igen gonosz csiptető, melybe sokan belékerülnek. Hát mit kell tenni? Mit kell tenni? Bűnös, semmit sem kell tenni; legalább is semmi olyast, a mit te tehetsz. Annyira be vagy zárva, hogy vagy Jézus által kell megmentetned, vagy pedig el kell kárhoznod. Nékem nagyon tetszett azon megjegyzés, a melyet egy kedves testvértől innen ezen emelvényről hallottam, hogy az evangyéliom hirdetői halászok, és hogy nékünk, hálóval kell halásznunk. Nagyon téves dolog volna az, hogy ha a népeket csalétekkel halásznánk és fogdosnánk. Hálóval kell halásznunk a Krisztus megbízatása folytán. De hát mire való a háló? Arra való, hogy a halakat bekerítse, az alattok, körültök és felettük is van, hogy semerre ki ne szabadulhassanak. Épen ez az, a mit Isten a szegény bűnösökkel cselekszik, a kiket ő meg akar menteni. Teljesen bezárja őket. A hálóval körülveszi őket, és nem menekülhetnek ki abból. Nos ha a háló a halakat egészen bezárja, húzhatják ki azt az evangyéliom halászai a bűnnek tengeréből és kitölthetik az ő hajójokba, a hol Jézus is ott van. A hálót ki kell terítenünk közéjek, őket a törvénnyel berekeszteni, hogy Jézushoz bocsáttathassanak. Bűnös, el van zárva elöled miden kerülő út, a melyen kimenekedhetnél még pedig mindenkorra, csak egy van nyitva és azon egy Krisztus a ki így szól: „Én vagyok az ajtó”. Más ajtó nem létezik, sem felül, sem alu1, sem jobbról, sem balról, sem előtted, sem utánad. Tönkre mentél és a kárhozat martalékává lettél ó bűnös és el kell veszned örökre, hogyha magadra hagyatol. Nincsen senki sem földön sem mennyen, a ki segítségedre lehetne egyetlen egyen kívül, és ő, csak az Úr hozna oda tégedet hogy mielőbb ő reá tekintenél, mily üdvös lenne az részedre.
Ez bennünket beszédünk második részéhez vezet tudniillik, hogy mit teszen a felébredt bűnös. És az Úrnak nevét segítségül hívám.
Mit tett ő? Legelőször segítséget hívott, az Úrnak nevét segítségül hívá, kiáltott hozzá, beszélt vele, felemelte szívét és szavát és kiáltott, mint egy olyan ember, ki a ködben eltévedt és szomszédjához kiált azon reményben, hogy ha annak szavát meghallhatja az őt majd útba igazitja, vagy pedig mint azon ember, ki Ausztráliának ős erdeiben messze eltévedett és kiáltását hangoztatja, reményíve, hogy majd valami emberi hang arra felelni fog. Ezen kiállás egy természetes, egyszerű, művészietlen, rosszul hangzó, de nagyon foganatos természetű arra nézve hogy nyomorunkat nyilvánítsa. Ó bűnös, hogy ha Isten az ő munkáját benned valóban elkezdette, és tégedet azon pontra hozott, a melyről épen most nyilatkozok, úgy Istenhez kiáltasz, szíved azonnal ő hozzá kiált. Könnyek fognak melletted tanúskodni, sóhajok éretted szólni, szíved mély hallgatásában Istenhez kiált és az ő nevét segítségül hívja.
Most figyeljük meg, hogy ő azt mondja: „És az Úrnak nevét segítségül hívám”. Nem a prédikátort hívja most már segítségül sem nem valamely papot, vagy pedig a saját énjét, hanem: „az Úrnak nevét hívtam segítségül”. A bűnös addig az Urat elfelejtette, most az Úr ismét emlékeztébe jön. Ekkor magába szállva így szól: „Az én atyámnak mely sok béresei bővölködnek kenyerekkel”, így emlékezett meg az elveszett fiú is az atyjáról. Hogy ha a disznók közzé kerülünk, és kívánnánk gyomrunkat megtölteni a moslékkal, de azt sem tehetjük, akkor kezdünk el Istenhez imádkozni, a kiről elfelejtkeztünk. Az. Úrnak nevét segítségül hívám. De mit is tehetett volna jobbat, ki más segíthetett volna néki, a midőn a halálnak kötelei körülvették? Ki más, mint egyedül az, ki a halált meggyőzte és a koporsó fullánkját elvette? Ki segíthet rajtunk, ha a pokolnak keserűségei bennünket elfoglalnak, mint épen az, ki a halálos büntetés kínjait elviselte, amelyeket mi érdemlettünk volna, és a ki mindegyiket, a halált és a poklot a tűznek tavába vetette? Ki segíthetne a reménynélkülieknek oly biztosan, mint az, a ki a halál és pokol felett diadalmaskodott? Ki lehetne irántunk oly resztvéttel mint az Úr? Az Úr Jézus maga is ösmerte a halálnak fájdalmait, azért lehet részvéttel az emberek fiai iránt. Avagy nem embernek fia-é maga is, a ki maga is kísértetett hasonlatosképpen a bűntől megválva.
Szegény bűnös, megkísérlettem, hogy tégedet berekesszelek a hálóba, de most mutatok néked egy nyílt ajtót. Hívd segítségül annak a nevét, a ki helyzetedet ismeri és elégséges arra, hogy azon változtasson és tégedet szabaddá tegyen.
Mikor hívta Dávid segítségül őt? Ez nagyon fontos pont ezen igékben. „Akkor az Úrnak nevét segítségül hívám.” Akkor. Talán ez volt a legelső alkalom az ő életében? Lehetett ez az első is. Kezd meg azonnal hát, ó, bűnös. Figyeld meg ő mondja: „Körülvettek vala engemet a halálnak kötelei, és a pokolnak keserűségei elfoglaltak vala engemet, nyomorúságot és nyavalyát találtam vala, és az Úrnak nevét segítségül hívám.”Mikor állapotja a legrosszabb volt, akkor hívta ő az Urat segítségül. Miért nem várt addig, míg jobban lett volna? Ő tudta, hogy a halogatás veszélyes. „És az Úrnak nevét segítségül hívám.” Hogy ha várt volna míg jobbra fordul, akkor nem is hívta volna őt,de ő segítségül hívta azonnal, és habár ez az első alkalommal történt is, nem szégyenlette ezt tenni, vagy ha még szégyenlette is, csak megtette, és sikerült is néki. Tegyük fel, hogy te mind e mai napig nem járultál volna még a te mennyei Atyádhoz, és most a legrosszabb helyzetben volnál. Mit kellene akkor tenned? Épen a legalkalmasabb idő ez akkor reád nézve, hogy imádkozz. Szükséged, nagy szükséged van Istenedre épen most, és meg is találhatod őt azonnal. És az Úrnak nevét segítségül hívám. Nem kiáltott Istenhez addig, míg Isten a halált és poklot reá nem bocsátotta. Ő egy olyan juh volt, mely tévelygésbe ment és annyira szerette a tévelygést, hogy nem akart abból visszatérni, míg a két legvadabb kutya, melyet a nagy Pásztor nyája mellett tart, utána nem eredt, csak ekkor volt hajlandó vissza térni. Majd nem kívánnám, hogy Isten közületek némelyekhez küldené a halált és a poklot, azokhoz tudniillik, a kik másképen nem akarnak jönni, és hogy azokat kergetné és szaggatná meg, hogy így a nagy Pásztorhoz vissza futnátok. Ekkor az Úrnak nevét, azaz mikor már mást nem hívhattam, segítségül hívtam. Egy bűnös sem hívja Istent addig segítségül, míg be nem látja, hogy már máshova nincs menekülése, mégis elfogadja Isten ezen semmire valókat. Habár csak azért jövünk is, mivel kényszerítve vagyunk a jövetelre, mégis kész bennünket elfogadni. A szabados kegyelem kikötőjébe egy hajó sem megyen be, ha csak a zivatar dühe által oda nem hányattatott, hogy ha a tenger zug és a habok hánykódnak a zivatar kitört és a hajó elmerüléshez van közel, akkor lesz az önakarat úr, ki addig a kormányon ült és így szólt: „én azon kikötőbe bemenni soha nem akarok”. Hirtelen engedelmes és kiált: „ó csak a Mennyei szél lengedezését tapasztalhatnánk, hogy a két veres, vészt jelző lámpa fénye között, bennünket egyenesen a biztos vízre terelne, a hol békével utazhatnánk.” Kérem Istent, hogy közületek mindegyik Jónás után egy zivatart küldjön, hogy a helyes útra ép a kívánt helyre eljuthassatok, és végül a szabados kegyelem biztos partján köthessetek ki. „És az Úrnak nevét segítségül hívám.”
És mostan következik az ő imája: „Kérlek, Uram szabadítsd meg az én lelkemet!” Egy igen természetes ima, nemde? Ő épen azt mondotta, a mit gondolt, és azt gondolta, a mit mondott, épen ez az imának a helyes módja. Egy igen rövid ima. Sok ima hússzor ilyen hosszú is van. Egész megfullad az összehalmozott szavak ágytakarója alatt. Vannak idők, a mikor egy keresztyén órák hosszáig imádkozhat, de az nagy megcsalattatás, hogy ha a keresztyén testvérek az ő kérelmeiket az órához mérik. A nagy fődolog nem az, hogy meddig imádkoztok, hanem hogy milyen komolyan végezitek azt. Figyeljétek meg inkább az ima életét, mint annak hosszúságát. Hogyha imáitok az égig ér, akkor elég hosszú az. Hogy ha pedig az Úrhoz el nem ér akkor nem volna elég hosszú, hogy ha egy egész hétig tartana is.
Ez egy alázatos ima volt: „Kérlek Uram!” Ez egy olyannak a nyilatkozata, ki a porig lealázkodva van. Egy igen sürgős ima volt ez: „Óh, Uram, kérlek szabadítsd meg az én lelkemet.” De mindenekelőtt azt óhajtanám ha megfigyelnétek: ez egy írás szerinti ima volt. Három kisebb és nagyobb imát találunk az írásban, melyek igen figyelemre méltók: „Kérlek Uram, szabadítsd meg az én lelkemet.” „Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek” és „Uram emlékezzél meg rólam, mikor elmégy a te országodba.” Ezeknek mindegyike benne van az Úr imában. „Ó Uram kérlek tégedet, szabadítsd meg az én lelkemet,” „Szabadíts meg minket a gonosztól.” „Isten légy irgalmas nékem bűnösnek,” ‒ mi más volna ezen kérelem mint ,,Bocsásd meg a mi vétkeinket.” És micsoda ama harmadik ima: „Uram emlékezzél meg én rólam, mikor elmégy a te országodba?” Micsoda az, mint ama nagy kérelem: „Jöjjön el a Te országod?” Mily csodálatos terjedelmű azon ima, melyet Urunk nékünk példány imául adott. Minden imák összefoglalva lehetnek abban, vagyis abból származtathatnak ki.
Ne mondja senki az itt lévők közül: „Én épen azon nyomorban vagyok a melyet lerajzoltál, de én imádkozni nem tudok.” Miért nem? „Nem találok szavakat az imához.” Nem is szükségesek ahhoz a szavak, a szónélküli imák gyakran a legjobbak. „De én csak nyögni tudok.” Csak nyögj, testvérem. „De én úgy érezem, hogy csak sóhajtani tudok.” Csak sóhajts. Szívem fáj, de magamat szavakban kifejezni nem tudom. Ne fejezd ki magadat, csak hadd fájjon szíved, és azon szívfájdalmaidat emeld fel az Istenhez. Irányozd minden óhajaidat ő reá és hadd legyen ez a te bennsőd legsürgősebb kérelme: „Ó, Uram, kérlek tégedet, szabadítsd meg az én lelkemet.” Tudjátok hogy van egy törvényünk, mely szerint az utcán való kéregetés tiltva van. Ismerek egy embert, egy bizonyos utcában, a ki nem kéreget, mégis kéreget. A rendőr nem hagyná őt kéregetni, azért nem kéreget soha senkitől nem. Rágalom volna ő róla azt mondani, hogy kéreget, ő csak olyan cipőben jár, a melyből lábai nagyobb részben kilátszanak, térdei nadrágán keresztül sajognak, arca beesett és az ő egész megjelenése egy tüdővészesre vall, a ki nemsokára meghal. Ő rég idő óta tüdővészben szenved, és naponkint közeledik a halál felé. Azt hiszem hogyha mondtam volna néki: „Kéregető vagy?” emígy felelt volna: „Kéregető? Nem Uram, határozottan nem, én nem kérek senkitől alamizsnát.” Mindazáltal ő a szószoros értelmében csak egy kéregető, a ki még legtöbbet kap. Tekintete kéreget, rongyai kéregetnek, teste kéreget, bágyadtsága kéreget, beteges kinézése kéreget, rajta minden kéreget. Az egész ember kéreget. Ez az útja annak, hogyan kell imádkozni. Öntsd ki szívedet az Úr előtt, szavakban vagy szavak nélkül, a mint azt a legkönnyebbnek lenni látod, de legyen telve a te bennsőd, valóban óhajtásokkal.
Légy elhatározott, az áldást megnyerni. Tégy úgy, mint nem rég egy testvér, valaki cselekedett, a ki így szólt magában: „Én egy elveszett lélek vagyok, de ezen helyemből fel nem kelek addig míg Megváltómat meg nem találom.” Elhatároztam, hogy bűnbocsánatot kell nyernem, vagy pedig itten térdeimen meghalni. Ő kiáltott, nyögött, és a győzedelmet ki is vívta. Fájdalmas kiáltását jobb szerettük volna nem hallani, mivel abban nem volt semmi szépség, vagy pedig műveltség a szó kiejtésekben és semmi mulattató az ő nagy sóhajaiban, de az Úr meghallgatta őt és az ő lelkét megszabadította. „Kérlek Uram, szabadítsd meg az én lelkemet.” ez az olyan állapothoz egy igen alkalmas ima és minden tekintetben igen megfelelő. Ó, bárcsak minden imák ilyen alkalmasok volnának, mint ez! Ez a legtanácsosabb és legbölcsebb eljárás minden szegény, szorongatott lélek számára a nyomor és ínség idején. Néki az Úr Jézusban való egyszerű hit által óhajait a keresztnél ki kell nyilvánítani és mondani: Jézus, Megváltom, kérlek tégy boldoggá engemet és szabadítsd meg az én lelkemet.”
Harmadik pontunk a megmentetés és itten a nyolcadik versre hivatkozok. Ezen szegény, esedező, kételkedő, reszkető, imádkozó megnyerte azt, a miért imádkozott. Ő kérte: „Uram szabadítsd meg az én lelkemet” és nemsokára így nyilatkozott: „Mivelhogy megszabadítottad az én lelkemet a haláltól.” Miként a visszhang felet a szóra, azonképpen feleletet ád az Úr az ő kérelmére. Hogyha teljes szívedből kéred a megszabadítást, szemeidet a Krisztus keresztfájára függesztve, úgy megfogod azt határozottan nyerni. Hogyha Jézus előtt leborulsz és mondod néki; „Ha el kell vesznem, úgy a te átszegezett lábaidnál vesszek el, akkor nem fogsz elveszni. Hogyha őszinte szívvel kiáltasz, bűnbocsánatért, mint a publikánus, úgy megigazulva mégy alá a te házadhoz. (Lk.18,10-14)
Figyeljük meg továbbá, hogy ő megnyerte azt a mit kért és az attól adatott, a kit ő azért kért. „Megszabadítottad az én lelkemet a haláltól.” Ez a mi örömünk, üdvünket és boldogságunkat egyedül a háromegy Istennek tulajdoníthatjuk. Némely testvérek nincsenek egészen tisztában az emberek üdve felőli beszédeikben, de hogyha minden igaz hivőnek benső tapasztalataihoz jövünk, azok mindig azt fogják mondani, hogy ők nem magok tették boldoggá magokat, abban pedig mindnyájan szintén megegyeznek, hogy nem önakaratjok, vagy érdemök által lettek boldoggá, hanem egyedül Istennek szabados kegyelme által. Az önigazságúak nyerhettek önmagok által, vagy pedig embertársaik közrelműködése által megmentést, de azok, kiket a Szentlélek bűneikről meggyőzött és felvilágosított, kell hogy egyedül az Úr által nyerjék a megmentetést, semmi más, mint egy Istentől származó üdv elégítheti ki őket. „Megszabadítottad az én lelkemet a haláltól.” Helyzetem olyan volt, a melyben senki, csak egyedül Te Istenem segíthettél nékem. Fájdalmaim az isteni mindenhatóság erősítését követelték ki, csak az Úr Jézus vére és a Szentléleknek balzsama vigasztalhattak engemet.
Ismét figyeljük meg, hogy ezen áldás oly módon jött Ő hozzá, hogy Ő azt határozottan tudta. „Megszabadítottad lelkemet a haláltól?” Ő nem azt mondja: „Remélem, hogy” ‒ hanem: „Mivelhogy megszabadítottad.” „Tudom azt, abban bizonyos vagyok és örvendek azon.” Nem az van mondva hogy „Én az áldást a másokkal való társalgásban elnyertem és remélem, hogy abban részem van.” Nem, hanem: megszabadítottad lelkemet a haláltól.” Hogyha a világon több megmentett nem is léteznék, de én az vagyok. A hit, mely egyedül Jézusra tekint egy elsajátító kegyelem és a lelket olyan állapotba helyezi, hogy határozottan mondhatja: „Ő szeretett engemet és adta magát én érettem.” Mint egy ifjú barátnő a legközelebbi hétfőn mondotta nékem, midőn ő vele lelke üdve felől beszélgetett. „Oda jutottam, hogy láttam, Krisztus engemet annyira szeretett, mintha az egész világon több ember nem volna és érettem magát oda adta, mintha több bűnös nem léteznék csak én, a kinek az Ő vérére szüksége volna. Midőn Krisztust egész magam részére megnyertem, örvendeztem ő benne és mostan mondá ő, óhajtanám, hogy mindenki bírná őt.” Az épen úgy van, nekünk őt egy szent óhajjal kell bírnunk, mely egyedül ő rajta függ, egész magunk részére kell bírnunk, akkor lesz csak egy messze kiterjedő szeretetünk a lelkek iránt és óhajtjuk, hogy minden embertársunk ugyanazon drága Úr Jézust megismerhesse. Így nyerte meg a zsoltáríró, ‒ mint azt láthatjuk ‒ a mit kért. Ez ő tőle jött, a kihez imádkozott és határozott módon adatott a kérőnek. De óhajtanám, hogy még egyet megfigyelnétek. Ő sokkal többet nyert annál, mint a mennyit kért. Ő imádkozott: „Ó, Uram szabadítsd meg az én lelkemet”. És Isten megszabadította az ő lelkét a haláltól, szemeit a könnyhullatástól, lábait az eséstől. Ő csak egyet kért, azt meg is nyerte és még a mellett más két dolgokat, mert az mennyei jó Atyánknak szokása, bőséggel adni, sokkal feljebb, mint azt kérni tudnánk vagy elménkbe befoghatnánk. Áldott legyen az Ő szent neve!
Ő ád megmentetést a haláltól, mert a lelkek meghalhatnak, habár létezni soha meg nem szűnnek is. Meghalnak, hogyha Istentől elkülöníttetnek, miképpen az Ádám lelke azon a napon meghalt, melyen a tiltott fának gyümölcséből evett és amiképpen minden lélek halva van, míg az Istennel való egyesülés által, egy lelki életre nem ébred. Isten kegyelme által mentetett meg Dávid a haláltól, a mely bennünk uralkodik és az örök haláltól a melyhez a lelki halál vezet.
Szemei is meg lettek szabadítva a könnyhullatástól. Kicsoda nem szabad a fájdalmaktól, hogyha a halál büntetés félelmétől megszabadult? A megbocsátást bárhol is adatik az, nyomban követi az öröm.
És azután, minekutána megszabadítást és örömet nyert, adott az Úr néki állhatatosságot is. Azok a lábak, melyek oly hajlandók voltak az esésre, szilárd talajra helyeztettek és a következendő eséstől való félelem elvétetett azon biztosíték által, melyet Isten néki kegyelméből adott, hogy őt soha el nem hagyja. Így áldást nyert lelkének, szemeinek és lábainak ‒ megmentetést, örömet és állhatatosságot.
Az utolsó szó, melyet még mondhatunk és mondanunk kell ez: ugyanezen áldásokat elnyerhetik mindenek. Hogyha némelyekhez szóltok, kik ugyanezen tapasztalatokat Dáviddal átélték, vagy pedig ezekhez hasonlókat vagy pedig némelyekhez, olyanokhoz, kik ilyen tapasztalatokat nem tettek, mindazáltal az örök életet óhajtják, óhajtom ezek előtt felmutatni, hogy gondolják meg az alapot, a miért Dávid meghallgattatott, az nem az ő imájában rejlett, sem nem az ő személyében, hanem Istenben. Olvassátok csak a verset, mely első szövegem után áll, az ötödik verset: „Kegyelmes az Úr és igaz és a mi Istenünk irgalmas.” Ez az, a miért ő a Dávid imáját meghallgatta, mert ő kegyelmes és óhajt a bűnösnek kegyelmet adni. És mert ő igaz is, azért ígéretét tartja. Ő ígéretet tett a felöl, hogy az imát meghallgatja és mondotta: „Hogyha mi megvalljuk bűneinket, Ő hív és igaz, hogy megbocsássa nékünk azokat,” azért kegyelméből és igazságánál fogva bennünket meghallgat.
Gondoljatok arra is, hogyha hasonló nyomorban vagytok, mint Dávid volt, ugyanazon imát ti is használhatjátok, mivel ugyanazon ígéretek vannak részetekre is. Isten ígéretei nincsenek felhasználva és félre téve, hogy már részetekre haszontalanok volnának. Hogyha egy fél tucat ember részére jó lakomát készítenek
és azok a számokra készített eledeleket mind elfogyasztják, azután jön másik hat ember, ezeknek üresen kell eltávozniok. De Isten ígéreteivel nem úgy van, azokból táplálkozhatnak sok ezerek és milliomok és mégis ugyanazok maradnak. Ha Krisztus tízezer lelket táplált és megelégített, azután ismét jön ugyanannyi, az is talál elegendő táplálékot. „Meghalt Bárány, véred marad
Erős minden felett.
Míg összes megváltottidat
Tisztára mossa meg.”
Ne felejtsük hát el, hogy nékünk ugyanazon ígéreteink és ugyanazon Istenünk van. Tehát minden még meg nem tért ember hangoztassa ugyanazon imát: ‒ „Ó, Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!” Isten felelete erre: Higgy az én Fiamban a Jézus Krisztusban. Bízzál benne teljesen és lelked mentve van.” „Jézus sebeiben leled,
A nyugalmadat s menhelyedet.
Menhelyet talál nála bárki, Ki őt hitben szemléli.”
Bízz benne és meg vagy mentve, mert ezt mondja az Úr: "Szabadítsd meg őt, hogy meg ne haljon, találtam engesztelést néki." (Jób 33,24) Tekints arra, mit Jézus Krisztus tett. Nyugodj meg az ő elvégezett áldozatában és menj örömmel a te utadon. Isten az örökkévaló Lélek vezéreljen titeket szegény bűnösöket mindnyájatokat oda és kérlek titeket, ha Ő azt megteszi, jöjjetek és tudassátok azt velünk is. Cselekedjetek úgy, mint a hogy a Zsoltáríró az ő példájával tanít. Mondjátok: „Mivel fizessek az Úrnak, minden én hozzám való jótéteményeiért? A szabadulásért való hálaadásnak poharát veszem és az Úrnak jótéteményét hirdetem. Az én fogadásimat megadom az Úrnak az Ő egész népe előtt.”(Zsolt.116,12‒14.) El ne rejtsétek az ő szeretetét, hirdessétek azt az Ő dicsőítésére, az Ő népének vigasztalására, az Ő szolgáinak felbátorítására és az Ő anyaszentegyházánák növekedésére. Az Úr legyen veletek kedves testvérek a Jézus Krisztusért. Ámen.
Ébredésért való komoly esedezés. „Hallgassatok csendességgel engem ti szigetben lakozók, és a népek vegyenek erőt. Jöjjenek elő, szóljanak akkor, mindketten egyenlőképen álljunk perbe.”. Ézs.41,1. vers
A szöveg egy felszólítása a pogányoknak, hogy jöjjenek és az élő Istennel pereljenek. Az Úr kívánja tőlük, hogy a legjobb bizonyítékokat hozzák elő, hogy a per nyugodtan folyjon le, és egyszer mindenkorra el legyen döntve. Ő azt mondja azoknak, hogy csendességgel legyenek, jól meggondolják és fontolják a dolgot, hogy így megerősödve kezdhessék meg a tárgyalást, és bálványaikat védhessék, ha csak lehetséges az. Felhívja őket az Úr, hogy nem valami felületes bizonyítékokkal lépjenek elő, hanem olyanokkal, melyeket jól megfontoltak, és a melyek lényegesek, hogyha találhatnak esetleg ilyeneket. Ajánlja nékik, hogy csendben legyenek, hallgassanak addig, míg a beszédhez jól elő nem készülnek, és csak majd akkor, a midőn alapos okokat hozhatnak, és ügyeiket a lehető legjobb fényben helyezhetik, lépjenek fel, hogy láthassák, vajon csak egy pillanatig is bebizonyíthatják-é, hogy az ő isteneik, vagyis bálványaik jobbak-é valamivel, mint csalás és hamisság.
Nincs szándékom most ezen tusakodásról beszélni, hanem a szöveget egész egy más tárgyra vonatkozólag tiszteljük, szinte perelhetünk ő vele, van nékünk egy peres kérdésünk, melyet ő eleibe hozhatunk. Egyházát és ügyét már idők óta nem látjuk oly győzedelmeskedőnek, a mint azt látni óhajtanánk. A pogányság nincs még eltiporva a keresztyénség által, sem az igazság nem tapodta még le, sok helyeken a hamisságot, a népek nem születnek ujjá gyorsan, (Ézs.66,8) e világnak országai nem lettek még a mi Urunké és az ő Krisztusáé.
Mi óhajtunk ezek felett Istennel szót váltani, és ő maga utasít bennünket arra, hogyan készítsük magunkat elő ezen szent perlekedésre. Először is azt mondja, hogy hallgassunk, azaz csendben legyünk. Először fontoljuk meg jól az ügyeinket, azután közeledjünk ő hozzá szent bátorsággal, hogy vele pereljünk, és komoly alapos okainkat előhozhassuk. Nékem úgy tetszik, hogy ezen év vége felé semmi sürgősebb dolgot elő nem vehetnénk, mint éppen ezt, hogy Istennel pereljünk, hogy ennekutánna nagyobb kegyelmi művet vigyen véghez közöttünk, mint a milyet eddig szemeinkkel láthattunk. Olvasunk csodálatos ébredésekről, a történelem nagy és dicső dolgairól, különösen arról is, hogy a két első évszázadban mellnyire elterjedt az evangyéliom. Óhajtjuk, hogy hasonló dolgokat láthassunk mostan is, vagy pedig annak az alapját és okát kérdezzük, hogy miért nincsen az úgy mostan. Szent bátorsággal óhajtjuk ügyeinket az Úr elé hozni, miként egy barát, az ő ügyét nyugodtan barátja elé terjeszti. Segítsen az Úr, hogy ezt a Szentlélek ereje által cselekedhessük.
Legelőször hallgassunk csendességgel. „Hallgassatok engemet, ti szigetben lakozók”. Mielőtt a komoly beszéd megkezdődne, hallgassunk szent tisztelettel, mert az Úrral, a mindenható Istennel akarunk beszélni! Meg ne nyissuk szánkat oly célból, hogy az ő bölcsessége ellen támadjunk, sem szíveinknek meg ne engedjük, hogy szeretete felöl kételkedjék. Hogyha a dolgok nem is oly fényes eredményűek, mint a milyeneknek lenni mi akarnánk, ne felejtsük el, hogy az Úr ül a kormányon! És hogyha kételkedni látszik is a mi szemeink előtt, nemde nem az Úr Isten-é ő, ki előtt ezen esztendő annyi mint egy nap, és nem késik ígéreteinek beteljesedésével, miképpen hogy némelyek késedelemnek állítják azt, hogy még be nem teljesítette. Mi akarunk bátran az Úrral beszélni, de ne felejtsük el azt, hogy ő az örök Isten, mi pedig porok és hamvak vagyunk. Bármit is mondjunk lelki bátorsággal és szent komolysággal, de túlhamarkodással semmit ne mondjunk. Ő a mi Atyánk, de mi Atyánk, ki a mennyekben van. Ő a mi barátunk, de egyszersmind ítélő bíránk is. Tudjuk, hogy bármit is cselekszik, az mindig a legjobb. Nem akarjuk annak, a ki minket teremtett, azt mondani: „Mért teremtettél engemet így?”, sem teremtőnknek nem akarjuk azt mondani: „Mit cselekszel?” Tartozik-é a fazekas számot adni a fazéknak, az ő kezének munkájáról? Ő az Úr, cselekedjék úgy, a mint néki tetszik. Hogyha megtekintjük a mit ő cselekszik, a mi homályos és csekély fogalmunknak rendkívül idegennek tetszhetik az, és talán nem fog sikerülni annak jelentőségeit részletezni, de nem kell azt óhajtanunk, hogy azt világosan olvashassuk. Az Istennek tiszteletére válik, hogy valami dolgot elrejtsen, és hogyha azt elrejti szemeink elöl, csak cselekedje a mint néki tetszik, mi pedig hagyjuk azt, hadd legyen elrejtve. Valóban jó az Úr az Izráelhez, és jósága megmarad örökké. Hogyha e világnak története még egy másik húsz szomorú évszázadon megyen is át, mégis nyilvánítani fogja, sőt még sokkal inkább azt, hogy végül sok okaink lesznek Istent magasztalni, majd ha a vég győzelemnek nagy Hallelujája elhangzik.
A mi tiszteletteljes hallgatásunknak el kellene mélyedni annyira, hogy az egészen szégyenné lenn, mert testvérek, hogyha az bizonyos is, hogy a dolog nem úgy ment elő, és az ügy nem jutott olyan eredményhez, mint a milyenhez ki kellett volna menni, kinek a hibája az? Hogyha valami megrövidült, vagy megszoríttatott, avagy az Úrnak lelke volt-é az?(Mik.2,7) Hol volt az? Ha a mag a göröngy alatt megromlott, vagy ha a féreg a szép zöld vetést megette, hogy az arató nem töltheti meg örömmel az ő markát, honnan van az? Avagy nem bűn volt-é közöttünk, igen, bűn volt az Isten gyülekezetében? Miért kell Izráelnek a harcnak napján hátat fordítani az ellenségnek és elfutni? Nem vétek van-é a nép között, nincsen-é ottan egy Akán, ki a babilóniai köntöst és az arany rudakat ellopta? Isten mondja: „Nincsen-é arra ok? Vajon járhatnak-é ketten együtt, ha ők magok között egyesek nem lesznek? Hogyha ellenem jártok, én is ellenetek járok és cselekszem”. Valóban, ha látom, hogy Isten gazdagon megáldott bennünket, álmélkodással telik el a szívem, hogy ő nekünk kegyelméből oly sokat ajándékozott. Megáldhat ő oly méltatlan eszközt, oly késedelmeskedőt, oly rest munkást? Tehet-é valamit oly alkalmatlan eszközzel? Valamilyen kincset rejthet-é el oly tisztátalan edénybe? Ezt csak nagy kegyelmének tulajdoníthatjuk. Hogyha pedig ő bennünket a lehető legtöbbre használt, úgy szégyenüljük magunkat és magunk előtt szégyenüljünk meg, üljünk le az ő dicsőséges trónja előtt és hallgassunk. Hát tényleg mit is mondhatnánk? Semmi panaszt nem emelhetünk ő ellene, semmi vádat nem hozhatunk a legmagasabb ellen, hanem be kell ismernünk csendben, hogy mi gonoszok vagyunk. Mi arcpirulva és szégyennel vonulhatunk félre.
De menjünk tovább és maradjunk hallgatásban a megvizsgálásnál. A mi korszakunk egy hangos korszak, és még a Krisztus egyházára nézve is talán nagyon is hangos. Félek rajta, hogy nagyon kevés csendes elmélkedéseink voltak. Én nem sajnálkozom annyira a csendnek hiánya felett nyilvános istentiszteletünk alkalmával, mint a mi magán-istentiszteleteinknél, a hol annak átható és megszentelő behatása van, a mely aztán kimondhatatlan értékkel bír. Legyünk csendben néhány pillanatig, és gondoljuk meg, mi az a mit az Úrtól kérni akarunk. Szeretnénk a megtérésöket, a tévelygésnek megsemmisítését, az Isten országának messze kiterjedését. Gondoljátok meg jól elmétekben, hogy milyen áldásokat kívánna a ti lelketek. Alkossatok arról magatoknak valódi alapos képzeletet, azután pedig kérdezzétek meg magatokat, hogy elő vagytok-é készülve arra, hogy azokat elfogadhassátok? Tegyük fel, hogy megnyernétek azokat, készek volnátok elfogadni? Hogyha a megtértek ezrével születnének ezen egy gyülekezetben, készek volnátok-é azokat tanítani, oktatni, vigasztalni? Cselekeszitek-é ezt ti keresztyének? Úgy cselekesztek- é, hogy Isten titeket alkalmasnak láthat az új megtértekről gondoskodni, a kikért ő hozzá imádkoztok? Kegyelemért esedeztek, de használjátok-é azon kegyelmet, a melyet már nyertetek? Több erőt kívánnátok ‒ mit tesztek azon erővel, melyet már nyertetek? Felhasználjátok-é azt? Hogyha egy hatalmas ébresztő hullám keresztül zúgna Londonon, készen van arra szívetek? Készen vannak-é kezeitek? Készen vannak-é erszényeitek? Teljesen készen vagytok-é arra, hogy magatokat ez áldásteljes hullám által előbb vinni engedjétek? Gondolkoztatok e felől? Hogyha meggondoljátok, csakhamar meggyőződtök arról, hogy Isten képes az ő egyházának a legnagyobb áldásokat is adni, és pedig azokat bármely időben és minden időben adni. Hallgassatok és gondolkozzatok e felől, és látni fogjátok, hogy ő általatok és általam áldásokat osztogathat.
Ő mindegyikőnket, bármily gyengéik is vagyunk, erősekké teszen, hogy nagy erősségeket leronthassunk, erőtlen kezeinket alkalmassá teheti, habár kevés kenyerünk és halunk van is, mégis milliomokat táplálhatunk az életnek kenyerével. Fontoljátok meg ezeket, és kérdezzétek meg magatokat a ti szíveteknek csendjében: „Mit tehetnénk mi, hogy az áldásokat elnyerhessük? Megtesszük-é ezt? Micsoda van a mi hangulatunkban, a mi magános imáinkban, Istenért való működésünkben, a mi alkalmas volna arra, hogy az áldást kiérdemeljen, úgy cselekeszünk-é, mintha őszinték volnánk? Van-é teljes óhajunk ezen dolgok elnyerésére, a melyekről mondjuk, hogy azokat kívánnánk? Fel tudnánk-é hagyni a földi foglalkozással, hogy az Istennek munkáját tegyük? Tudnánk-é időt áldozni arra, hogy az Úrnak szőlőjében működjünk? Van-é hajlandóságunk az Úrnak munkáját végezni? Olyan helyzetben van-é a szívünk, hogy azt foganatosan és elfogadhatóan tehessük? Hallgassatok és elmélkedjetek ezek felől. Kérek minden keresztyént, hogyha hazatért házához, ezen dolgok felett az Úr előtt szent áhítattal, tiszteletteljes hallgatással, sőt szégyennel és végül szorgalmas megfontolással gondolkozzék.
Azután átmegyünk a megfigyelés hallgatásához. ,,Hallgassatok csendességgel ti szigetben lakozók.” Hallgassatok, hogy Isten beszélhessen, hogy Istennek szavát lelketekben hallhassátok, nem csak részint, hanem egészen, hogy Isten igéjét hallhassátok az ő gyengéd intelmeivel, mely titeket figyelmeztet az ő áldásos megvilágosításaival, melyek titeket nagyobb odaadásra és tökéletesebb szentségre ösztönöznek és az Ő isteni segítségével, mely titeket egy magasabb élet ösvényére vezet, mint a melyet eddig elérhettetek. Óh, milyen jó az Úr előtt csendben leülni, minden zajtól elzárkózva, egyedül az isteni szavak meghallására nyitni meg füleinket. Nem várhatjuk és reménylhetjük hogy Ő minket meghallgat, ha mi is őt nem hallgatjuk. „Meghallom”, mondja a Próféta, „mit szól az Úr Isten”, úgy cselekesztek ti is mindenkor? Hogy ha ti az Urat beszélni halljátok, meggyőződtök arról csakhamar, hogy az ő szavához nincsen hasonló. Hallgassatok mindaddig, míg halljátok, hogy az Úrnak szava minden ti kevélységteket, önakaratotokat és önzésteket legyőzi és egész lényetekkel néki adjátok a dicsősséget.
Hogy ha a figyelmetességet megtanultátok, hallgassatok alárendeltséggel. Ehhez szükséges néktek a Szentléleknek kegyelmes működése. Nem olyan könnyű dolog a teljes alárendeltség minden dologban, a melyet az Úr velünk tenni akar. Mi gyakran a kemény érchez vagyunk hasonlók, mely a bélyeg nyomást nem akarja felvenni, de hogy ha olyanok volnánk, a milyeneknek lennünk kellene, a megolvasztott viaszhoz hasonlítanánk, mely a bélyegzőt, azonnal felveszi, mihelyt az reá nyomatik. Ó, vajha olyan szívünk lehetne, hogy egész csendben lehetnénk minden kívánságainkkal, akaratunkkal, gondolatainkkal és véleményeinkkel, ugyannyira, hogy Istennek gondolata a mi gondolatunk és Isten akaratja a mi akaratunk volna. Az egyház így hamar meggyógyulni fájdalmaiból és a szakadásoktól megszabadulna, hogy ha egy ideig hallgathatna teljesen, de sokan az ő kedves tanítójuknak szavait hallgatják, csak örömmel és mások azoknak a szavait a kik Izráelben mesterek, így az Istennek igéje elenyészik a szekták és felekezetek lázas zúgásokban. Óh, vajha az egyház Jézus lábaihoz ülne, előítéleteit eldobná és az igét a maga egyszerűségében és részre oszthatatlanságában érezné és elfogadná, a mit az Úr és csak egyedül Ő igaznak mond. Kérem ezen gyülekezetnek tagjait, sőt minden egyházhoz tartozókat is, arra törekedni, hogy az Urat szívünkből kérhessük egy áldásos hallgatásra való segítségért az ő lábainál, míg nem úgy ülhetünk ottan mindnyájan,, mint azok a szolgák, kik Urok szavait várják és úgy állanak mint a vigyázók, kik Urok eljövetelére várnak csendben, nyugodtan, békében, odaadólag, igen, egészen megegyezve az Istennek akaratjával. Figyelve, hogy minden egyes szót alaposan megérthessenek a mi csak Urok ajkáról származik és alázatos elhatározással azt cselekedni amit az Úr mond, az Ő igéjét úgy fogadni mint törvényt, világosságot és életet lelkünkre nézve és a mellett semmi mást. Az Úr küldje ezen szent csendben való hallgatást mostan az ő egész népére.
Ezen hallgatásban újítsuk meg erőnket. A zaj és lárma, megemészt bennünket, a hallgatás, pedig táplál. A Mester megbízatását tenni mindenkor jó, de a Mester lábaihoz ülni épen olyan szükséges, mert miként az Angyaloknak, azonképpen nékünk is abból származik az erő, akaratának véghez viteléhez, hogy ha szavait hallgatjuk. Hogy ha a nyugodt gondolkozás egy alkalmas előkészülési mód már csak az emberekkel való vitatkozáshoz is, mennyivel inkább szükséges az, egy
ünnepélyes beszédhez az örökkévaló Istennel? Tehát engedjük a legmélyebb indulatokat bennünk felkelteni, hogy az örökkévalóság komolysága nagy hatalmát rajtunk gyakorolhassa, mialatt bennünk minden csendben van.
De hogyan lehet az, hogy az ilyen hallgatás erőnket megújítja? Legelőször is úgy, hogy az erősítő élet igéknek szívünkben helyet ad, lelkünkbe bevési és a Szentlélek ereje által valóban érezhetővé teszi. Szavak, szavak, szavak, oly sok szavak vannak és azok mind csak polyva, de hol vagyon azon Ige, mely kezdetben is megvolt, Istennél volt és Isten volt? Ez az ige, az élő és rothadás nélküli, örökké megmaradandó mag. „Micsoda különbség van a búza és polyva között? ‒ azt mondja az Úr.” Kevesebb emberi szavakra van szükségünk és több szavaira annak, ki maga az Istennek igéje. Hallgassatok, hallgassatok ti, hogy Jézus beszélhessen. Hadd beszéljen az ő igéje hozzátok, hadd beszéljenek az ő sebei, hadd beszéljen az ő halála, az ő feltámadása, az ő menybe menetele és az ő azután következő dicsőssége. Hadd hangozzék füleitekbe az ő másodszori eljövetelének trombitája. Ezen dicső dolgok gyönyörű zenéjét nem hallhatjátok a gond és hiu dicsősség harcias szekerének zörgésétől. Legyetek csendben, hogy Jézus szavait hallhassátok, mert ha ő beszél, szavai lelki erőtöket szaporítják és megújítják. Az örökkévaló Lélek az ő népével vagyon, de az ő erejét gyakorta elveszítjük, mivel más beszédeket sokkal nagyobb figyelemmel hallgatunk mint az övét és épen olyan kárt okoz nékünk a saját magunk hangja is, mert az hallatik, hogy ha az Úrtól semmi üzenetet nem kaptunk is és így egy értelmetlen hangot ád. Hogy ha várnánk a Szentlelket, úgy annak titokteljes hatása istenileg működne szíveinkre és beteljesednénk az Istennek minden teljességével. Épen úgy, mint mikor a meleg déli szél fuvallása következtében a fagyat hirtelen olvadni látjuk, azonképpen fog a mi könnyelműségünk és gyengeségünk okolni az isteni hatalmas tetterő előtt. Hányszor éreztem már, hogy az én jég meredt kedélyem olvadozni és engedni kezdett a Szentlélek lehelletének. Láttatok már az égboltozaton felleget szaladni, a miképpen azt gondoltátok, hogy az egy felsőbb szellő áradattól, melyet ti nem éreztetek ide lent, épen a széllel szembe hajtatott? Éppen úgy vezettetünk felsőbb szellő áradatától, melyet a test és vér meg nem érthet. Énekeljük Dr. Watts-al: „Ah, ez a föld hogy köt magához
És a mulandó dolgokhoz.
A lélek nem emelkedhetik,
Fel, az örökké valókhoz!”
De mikor a Szentlélek jön, a villámlás sem érne utol, mintha Kérubimok szárnyain emelkednénk oda fel, vagy pedig a szélnek szárnyain, az örök Isten felvon bennünket és erejével szívünket betölti. Legyetek csendben, mert csak úgy működhetik a Lélek szíveitekben. Hadd oszoljanak más szellemek, a világnak, a testnek, az ember saját énjének szelleme, hadd szóljon lelketekben a magasságosnak szelleme, úgy lesztek valóban megerősödve. Hallgatnunk kell, hogy erőnket megújíthassuk, továbbá mialatt a hallgatást gyakoroltuk, megítélhetjük, ki az a kivel beszédünk vagyon. Beszéljünk Istennel az ő egyházának gyengeségeiről és annak csekély előhaladásáról. Hallgassatok, hogy meggondolhassátok kicsoda az a kivel beszédünk vagyon. Ez a mindenható Isten, ki az ő egyházát megerősítheti, ha úgy akarja és pedig egy pillanat alatt. Egy olyannal állunk beszédben, kinek kezei nem rövidültek meg és fülei nem siketültek meg. Újítsátok meg erőtöket, hogy ha Ő reá gondoltok. Hogy ha kételkedtek, midőn a keresztyénség utólsó nagy győzelmére gondoltok, újítsátok meg erőtöket, arra gondolva, hogy kicsoda Ő, a ki önmagára megesküdött, hogy minden test megfogja látni az Úrnak szabadítását. Jöjjetek, hogy Jézus Krisztussal perelhessetek. Hallgassatok és gondoljatok azon esetekre, melyekkel ő az emberiséget megváltotta. Maradhatnak-é ezek jutalom, vagy eredmény nélkül? Elragadhatja-e valaki Jézustól azon hatalmat, a melyet ő drágán megszerezett? Az Úré a föld, és Ő azt a köd és homályból kifogja menteni, melyek annak fényét az esés által elhomályosították és ő ezen homályba borultat oly dicsőségessé és fényessé teszi, mint midőn az a Teremtő kezeiből kikerült. Ez egy új ég és új földdé tesz, melyekben lakozik az igazság. Gondoljatok erre és erősítsétek meg magatokat. Nem mondotta-é az Úr az Ő szerelmes Fiáról, hogy a minekutána magát megáldozza, meglátja a magot és az Úrnak akaratja az Ő keze által jó szerencsés fog lenni. (Ézs.53,10) Nem úgy teljesülne-é az? Gondoljatok arra is, miszerint ti arra törekedtek, hogy a Szentlelkét kérjétek, segítségül hívjátok, és azonnal megnyeritek azon isteni tulajdonságokat. Mit nem tehet az Istennek Lelke? Pünkösdkor Ő küldötte a tüzes nyelveket és Párthiabeliek, Médiabeliek, Elámiták és minden nemzetségbeli emberek azonnal hallották az evangyéliomot. Ő az első prédikáció által háromezer lelket hozott oda, hogy a Megfeszíttetett Megváltót mint igaz Messiást elfogadják. Ő küldötte az Apostolokat tűzhöz hasonló nyelvekkel az egész világra, míg nem minden nép érezte az ő hatalmát. Ő most is cselekedhetik hasonlóan. Ő az egyházát a homályból nappali fényességre hozhatja. Erősítsük meg tehát erőnket, hogy ha erre gondolunk. Azon munka, vagy ügy, melyet illetőleg nékünk perelni kell, nem annyira a mi, mint inkább Isten ügye, az nem a mi kezünkben van, hanem annak kezeiben, kinek kezei el nem fáradhatnak. Azért újítsuk meg erőnket, mialatt hallgatva meggondoljuk, hogy a három egy Jehova az, a kivel nékünk beszédünk vagyon.
Hallgatag csendben erősítsük meg magunkat az által, hogy ígéreteire gondoljunk. De óhajtanánk, hogy az egész világ megtérne Istenhez és ő megígérte, hogy: „Teljes lészen az egész föld az Úrnak félelmével, mint a tenger vize béborította a földet.” „Hogy az Úrnak dicsősége megjelenjék és minden test egyenlőképen meglássa, hogy az Úrnak szája szólott.” „Meghajolnak előtte minden népek és az ő ellenségei a port nyalják.” ‒ Ezer és ezer ígéretek vannak. Gondoljunk ezekre és hogy ha bár nehéz is a munka és bármilyen sötét is a mi jelenlegi helyzetünk, nem szabad kételkednünk, hogy ha a Jehova mondotta és az ő ígéretét nékünk zálogul adta. Továbbá megújíttatik a mi erőnk, hogy ha hallgatunk is Isten előtt minden bölcsességünk és erőnkről lemondunk. Testvérek én soha sem vagyok olyan telt, mint mikor üres vagyok, soha olyan erős nem voltam, mint a legnagyobb erőtlenségben. Erőtlenségünk legrosszabb forrása, a velünk született erősség és a legrosszabb balgatagságunk forrása, a mi személyes bölcsességünk. Uram segíts, hogy csendben lehessünk, míg magunktól teljesen megszabadulunk, míg azt nem mondhatjuk: Uram a mi működésünk módja nem hasonlítható a tiéddel, taníts minket, hogyan működjünk. Urunk, a mi ítélettételre való képességünk igen gyenge, a te tökéletes ítéleteddel egybehasonlítva. Mi balgatagok vagyunk, légy Te minden dolgokban a mi tanítónk és vezetőnk. Rontsd össze minden képzelt erősségünket és tégy bennünket a férgecskéhez hasonlóvá, mert a Jákob kis férgecskéje az, a kit te olyanná teszel, mint az új fogú borona és kétélű tőr, mely által megtapodod a hegyeket és megrontod a halmokat. (Ézs.41,15) E tekintetben erőtöket így megújíthatjátok.
Hallgassatok csendben ti Isten gyermekei, míg balgatagságtokat és gyengeségteket meg nem ismeritek és át nem érezitek, azután megújíthatjátok erőtöket a legdicsőbb módon, a mennyiben magatokat Isten erejére bízzátok. Sokkal inkább, mint ennek előtte, töltsétek meg bensőtöket azon erős karban való birodalommal, a mely soha nem hágy süllyedni, azon kezekben, melyek soha ügyességöktől meg nem fosztattak, azon szemekben, melyek folyton és örökké vigyáznak, azon szívben, mely soha nem inog. Jehova mindenütt működik és kell, hogy mindenek néki szolgáljanak. Ő a világosságban működik és mi látjuk az ő dicsősségét, de épen úgy működik a sötétben is, a hol őt észre nem vehetjük. Az ő bölcsessége sokkal mélyebb, mint sem hogy halandó ember azt minden időben megérthetné. Legyünk türelmesek és várjunk, mert a miképpen hogy Isten él, a bálványoknak olyan biztosan tönkre kell menniök, a Muhamed félholdjának véglegesen el kell enyészni és a hét hegyeken ülő nagy paráznának tűzzel kell megemésztetni, mert az Úr mondotta ezt, tehát így fog beteljesedni, Jehova nyilvánította ezeket ki és vajon ki állhatna ellenne? Épen olyan kétely nélkül mennyei Atyánk hatalmában, mint a gyermek anyja kebelén az anyai szeretet iránt viseltetik, épen olyan kétség nélkül, mint egy Angyal a Jehova felséges trónja előtt, mindegyikőnk a maga nemében és helyzetében, csak törjünk előre, szenvedjünk és munkálkodjunk Istenünk nagy és szent ügyéért és legyünk biztosak abban, hogy az Úrért való működés és szenvedés nem eshetik hiába.
Ennyit a mi erőnk megújításáról. Óhajtanám, hogy egy negyed óráig csendben lehetnénk, hogy ezen tárgyról gondolkozhatnánk alaposan, de mivel azt nem tehetjük, át engedem azt néktek és reménylem, hogy ezen csendet igyekeztek odahaza kieszközölni és úgy a ti erőtöket megújítani.
Szövegünk mondja továbbá: „Jöjjenek elő.” Szerelmeseim, ti kik az Urat ismeritek, kérlek titeket, jöjjetek elő. Csendben vagytok, erőt nyertetek, mostan pedig örömmel jöjjetek elő. Azon állás, melyben mi másokért esedezünk, nem az Istentől való eltávozás, hanem az ő közelében való időzés. Így cselekedett Ábrahám is Isten előtt, midőn Sodoma és Gomoráért esedezett. A Szentlélek Isten vonzza a mi szívünket is közelebb. Talán a következő öt megfontolások segítségünkre lesznek azon dologban.
Gondoljuk meg, hogy milyen közel vagyunk ő hozzá. Az Úr Jézus drága vérében ‒ minden bűneikből megmosattatunk. Ebben a pillanatban tetőtől talpig felöltöztetünk az Immánuel makula nélküli igazságában, Isten velünk. Mi kedvesekké leszünk ama Szerelmesben, igen, ebben a pillanatban egyek leszünk Krisztussal és az ő testének tagjaivá tesz. Hogyan lehetnénk már közelebb hozzá? A milyen közel van Krisztus Istenhez, épen olyan közel vagyunk mi. Lépjetek hát közelebb a ti személyes esedezéseitekben, mert közel vagytok a ti képviselőtökben.
Az Úr Jézus, az emberi természetet felvette az istenivel eggyítve és mostan Isten és az emberek között egy különös rokonság van, a melyhez hasonlót az egész mindenségben nem találhatni. Vérszerinti rokonság Isten és valamely más teremtmény között nem létezik, csak egyedül az emberrel van. Ő ily rokonságban, mert soha az Angyalokat így fel nem vette nem ‒ nem volt. „Nem az Angyalokat vette fel, hanem az Ábrahám magvát.” „Mert melyiknek mondotta valaha az Angyalok közül: én Fiam vagy Te, e mai napon szültelek én tégedet?” de ezt az Úr Jézusnak Ő mondotta és egyedül csakis Ő néki mondotta és pedig egy valódi, egy alárendelt módban, jóllehet minden ujjászületett léleknek mondja ő ezen szavakat, a kiket ő: az ő akaratja szerint újonnan szült az igazságnak beszéde által, hogy lennének az ő teremtett állatinak néminemű első szegéjük.” Jöjjetek hát közelebb ti Isten gyermekei, jöjjetek közelebb, mert ti valóban közel valókká léptetek a Krisztus vére által. Álljatok ott, hova a fiúvá fogadásban állíttattatok, a hol képviselőtök is áll és érettetek esedezik. Hadd álljanak a testnek rabszolgái és a törvénynek szolgái távol az Úrtól, ki a Sinai hegyről hozzájok szól, de mi ‒ mivel Ő nékünk barátunk - lépjünk egészen közel Ő hozzá, mert a szeretetnek hangja száll hozzánk a Golgotáról.
A legközelebbi megfontolás, mely segítségetekre lehet, hogy közelebb lépjetek, az a tudat, hogy Atyátokhoz jöttök. Egy igen áldott szava az a mi Urunknak: „Mert az Atya szeret titeket.” Isten mentsen meg, hogy csak egy szót is szóljak, mely által titeket az Istennek nagy dicsőssége és felsége iránt csekélyebb gondolatra hoználak, de kérlek titeket, gondoljatok arra, hogy bármily nagy és rettenetes is ő, mindaz által ő a mi Atyánk. Oly kedvesek előttünk az ének írónak ama szavai: „Isten, ki a mennyben lakik, Ki a szél szárnyán utazik, Mennydörgő szavát hallatja, A tengert felháborítja.
Isten, ez a rettenetes,
Jó atyánk, ‒ ki minket szeret”.
A milyen bizonyos, hogy földi atyámmal közeli atyafiságban vagyok és szeretetteljes bizodalommal ő hozzá közeledhetek, épen oly bizonyosan szabad nékem Uramhoz közeledni, a ki: „újonnan szült engemet az élő reménységre, a mi Urunk Jézus Krisztusnak halálból való feltámadása által”, és mondhatom néki szabadon: Abba, azaz, szerelmes Atya! Ő pedig ezen szavaimat nem hagyja figyelmen kívül. Nem adta-é ő nékünk a fiúságnak lelkét? Hogyan vethetné ő azt meg, a mit ád? Jöjj hát és szólj mennyei Atyáddal! Ó Istennek gyermeke, de nem egy idegennel beszélsz, nem azt akarod, hogy egy ellenséggel szóvitába bocsátkozz, nem egy hűtlen kéz áldásait akarod kierőszakolni. Ő a te Atyád, kivel beszélni óhajtasz. Lépj eleibe, kérlek és beszélj vele ma.
Továbbá gondoljátok meg, hogy az Isten dicsőítése iránti óhaj, és az ő országának építése egy olyan óhaj a ti szívetekben, melyet a Szentlélek írott oda be. Hogyha a Szentlélek maga adja az imát elménkbe és ajkainkra, a ki az Istennek akaratát és indulatait ismeri, ha ő „Isten szerint cselekszik a szentekért” nincs szükség a felett gondolkoznunk, vagy aggódnunk a legkevésbé sem, hogy vajon kívánságainkat szavakban kifejezhetjük-é, mert hiszen a mi kívánságaink, vagy óhajaink egyszerűen Isten öröktől fogva elvégezett tanácsának árnyékai, és a Szentlélek minket hajlandókká teszen mindig azt kérni, a mit Isten elgondolt, vagy eleve elvégezett nékünk megadni. A valódi ima Istennek figyelmeztetése az emberekhez, hogy néki szándéka van az embereket megáldani. Az a kegyelemnek küldötte. Imádkozz hát, ó Istennek gyermeke, mert az Istennek Lelke esedezik te benned. Jöjj és mondd ki, a mit az néked megjelent. Ő segéli a mi erőtlenségünket és a legalaposabban képvisel bennünket. Hogyha a lélek indít bennünket, milyen okunk lehetne még a vonakodáshoz? Siessünk, ha a lélek az imát szívünkbe adja.
Azután gondoljatok arra, hogy az a mit kérünk, hogyha Istennel az ő országa ügyei felett akarunk perelni, az ő akaratja szerint való. Mi eggyek vagyunk Istennel e dologban. Hogyha Istennek dicsősségére nem szolgálna az, ha a bűnösök megtérnek, úgy nem is imádkoznánk azért. Nem akarjuk, hogy a mi eszménk, hanem inkább, hogy Istennek igazsága uralkodjék. Én nem óhajtom, hogy ti azt higgyétek, a mit én hiszek, kivéve azt hogyha az én hitem Isten kedve szerinti és az ő akaratával megegyező. Kérem itten az összes hivőket, hogy szíveiket vizsgálják meg és lássák, vajon az ő óhajok tiszta-é, olyan-é, mely Istennek dicsősségét teszi az ő Alfa és Omegájává. Istennek igazságát, országát és dicsőítését óhajtjuk mi elősegítve szemlélni. Hogyha pedig ez az eset, akkor túl biztossággal nem jöhetünk. Mi nemcsak a király fülét, hanem szívét is elérhetjük, azért szánkat elszélesíthetjük. Hogyha az Úrnak akaratja valamely dologban kérdésessé válik, akkor kötelezve vagyunk tovább nem menni, hanem csak addig: „mindazáltal ne úgy legyen, mint a hogy én, hanem a mint te akarod”, de a hol semmi komoly meggondolásra való ok nem létezik, ottan szent buzgalommal hozhatjuk sürgős óhajunkat Isten eleibe!
Ezek felett van még egy másik meggondolásra való okunk is, t. i. az, hogy az Úr szereti azt, ha őt segítségül hivják. Ő szövetségének összes áldásait közölhetné velünk a nélkül, hogy azért hozzá imádkoznánk, hát miért ösztönöz minket arra, hogy azokért imádkozzunk? Azért, mert szereti az ő gyermekeinek szavát hallani. Isten számlálhatatlan adományokat ajándékozott az ő gyülekezetének, annak buzgó esedezésére, mert az ő öröme abban telik, hogyha népét a kegyelem széke előtt láthatja és megáldhatja. Ezen mi szeretett gyülekezetünkben az ima: „sokkal ékesebb és csudálatosabb a kóborlóknak hegyeinél”. (Zsolt.76,5) Nyila nem tért vissza még soha üresen, sem pajzsa el nem vettetett. Az ima bátrabb az oroszlánnál, gyorsabb a sasnál, minden elleneit földre teríti és lábai alá tapodja, miképpen a szalma a szemét dombon tapodtatik. Mind e mai napig ima által élünk. Az egyház soha máskép semmiféle győzelmet nem aratott, csak egyedül az ő imája meghallgatása által. Egész története egy, az imát meghallgató Isten dicsősségének magasztalására szolgál. Jöjjetek tehát testvérek, hogyha mi eddig oly kegyelmesen meghallgattattunk és hogyha Isten meghív bennünket, igen, sőt örvend a mi kérelmeinknek, tehát ne vonakodjunk, hanem mindig jobban és nagyobb áldásokért kérjük őt. Ó, vajha az Úr kegyelmet adna, hogy ma, és e mai naptól kezdve egész közel léphetnénk ő hozzá.
Talán ez alkalommal a rendes időn kívül megyek egy pár perccel, hogyha még a negyedik, azaz végső ponthoz átmegyek és a mellett időzöm, a mely így hangzik: „Szóljanak akkor”. Hallgassatok, vegyetek erőt, jöjjetek elő és álljunk perbe. Mit mondhatunk mi azon ügyről, mely a mi szívünkön fekszik? Legelőször is az imádandó háládatosság szellemében szóljunk. Mily dicső dolog arra csak reá gondolni is, hogy ezen szegény elesett világ bűnből való megváltatásának terve valaha a mennyben elkészíttetett. Arra gondolni, hogy a lélek azért adatott, hogy a népnek, az emberiségnek szívében lakjék, hogy az atyáknak szívöket a fiakhoz hajtsa, és az engedetlenek az igazság iránti engedelmességre hozza! Arra gondolni, hogy egy mennyország készíttetett, a mint az velünk tudatva van, és hogy olyan előhaladás tétetett, a melyről tudomásunk van, és még hogy annak nagyobb előmenetelét is várhatjuk. Hogy Jézus Krisztus „megláttatott az Angyaloktól”, mint, egy csuda, vagy titok áll a szemeink előtt, de hasonlóan áll a mellett, hogy: „hittek ő benne e világon”. (1Tim.3,16) Milliók hittek ő benne, és bármily, szomorúnak látszott is az ő gyülekezetének kilátása, vagy látszik e mostani időben is, a Krisztus országa nem egy jelentéktelen ország most sem. Még jobb és világosabb idők fognak jönni, de épen most is épen ezen pillanatig az egyház történetét nem lehet imádandó háládatosság nélkül elbeszélni. Volt ugyan balgatag, és erejétől megfosztatott, de ez nemsokára visszatér, mint a Sámson ereje. Megcsalattatott és félre vezettetett a Konstantin császár idejében ezen megkeresztelt pogány által, és azon idő óta dicsősségét elveszítette, hatalmától megfosztatott. Mikor fog megtérni? A névleges egyház az államnak kegyét hajhássza, annak borát és búzáját óhajtja, és így szól a földi királyokhoz és királynékhoz: „legyetek fönn és kormányozzatok”. A míg ezt teszi, addig nem fogja Isten áldásának sokaságával elhalmozni. Mikor lett a szövetség ládája elvéve? Addig soha, míg nem testi fegyverekkel harcoltak érette. Mikor győzedelmeskedett a szövetség ládája? Nem akkor-é, mikor egyedül a saját dicsősségére hagyatott, mikor Dágont a földre terítette? Hogyha a látható egyház az ő Krisztus iránti tiszta hűségéhez visszatér, azt fogja mondani: „Az országgyűléssel és királynéval semmi dolgunk, kivéve azt, hogy őket is megtérítsük, a miénk egy lelki ország, a mely előtt az állami okosság idegen dolog. Nem kérjük a ti fizetésteket, nem törődünk üldözéseitekkel, hagyjatok békét nékünk, mi csak szabad mozgást kívánunk, nem kegyet”.
A Krisztus menyasszonya nem azért jön e világba, hogy a politikával és a fejedelmekkel mulatozzék, az ő munkája egy magasabb annál. Vessétek le a világiasságot és fényesebb napokat fogtok érni, az egyháznak nagy akadálya jelenleg az, hogy testi kezekben van, ‒ a kevély szép hangzatú címzetek az ő főpapjainál, az ő püspökeinek fényes palotái stb. stb., ezek a melyek őt akadályozzák. De szabadítsátok meg ezektől, és az Úr azonnal nyilvánítani fogja az ő hatalmas karja erejét, és csakhamar győzni fog az igazság ezen országban. Én részemről magasztalom Istenemet, hogyha bár a látható egyháznak nagy része oly szomorú állapotban van is, mindazáltal az egész elvetve nincsen. Ő megőrizi azon választott sereget, mely a Bárányt követi valahová megyen, melynek zászlóján írva áll: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség”, és a mi jelszónk ez: „Egy a mi Mesterünk, Krisztus, mi pedig mindnyájan egymásnak testvérei vagyunk”. A mi a világot illeti, mi akarjuk az ő megtérésöket eszközölni, de szövetségre soha nem akarunk vele lépni. Segítsen az Úr, hogyha mi ő elébe lépünk, imádattal beszélhessünk ő hozzá.
Azután beszéljünk ő vele alázatos panasszal. Óhajtanám kérni kedves testvéreimet a Krisztusban, hogy következőleg panaszkodnának: „Ó, Uram, a te igazságod nem nagy előmenetelnek örvend e mi országunkban, pedig Te megmondottad: „Az én beszédem nem tér én hozzám üresen vissza.” Uram, a Te nevedet naponkint szidalmazzák, pedig Te azt mondottad, hogy minden testnek meg kell látni a te dicsősségedet. Uram, ők bálványokat állítanak fel ezen országban is, a hol a te mártíromaidat megölték és megégették, ismét „képeket” állítnak fel. Óh, Uram, rontsd le azokat! A te nevedért, a te tiszteletedért, kérünk tégedet cselekedd meg ezt. Nem hallod-é az ellenséget diadalmaskodni? Ők mondják, hogy az evangyéliom elvesztette már erejét. Mondják, hogy mi egy elvénült nemzetség maradékai, vagyunk, hogy az előrehaladás a régi hit vallásos szokásait eltörölte. Akarod-é jó Atyánk, hogy ez úgy történjék? Olyannak állíttassék-é az evangyéliom mint egy kihasznált zsebkönyv és az ő új evangyéliumokat tegyék-é annak helyébe? A lelkek mennek a veszedelembe, ó irgalmas Isten! A pokol megtelik ó végetlen kegyelmű Isten! Jézus csak keveset láthat, kik ő hozzá hozattak és az ő drága vérében megmosattak. Az idő fut, minden múló évvel fogy és mindig szaporodik az elveszettek száma! Meddig, ó, Uram, míglen rejted el orcádat tőlünk? Mért késedelmezel?” Ilyen úton vigyétek ügyeiteket az Úr eleibe és meg fog benneteket hallgatni.
Hogy ha így panaszkodtok, azután kezdjetek el esedezni. Esedezzetek és minden ügyességteket használjátok fel, hogy alapot találhassatok a meghallgatásra. Itt vannak a te ígéreteid, ó, Jehova, nem akarod-é azokat teljesíteni? Te szent Fiadnak ezt mondottad: „Kérjed tőlem és adom néked a pogányokat örökségül és a földnek határait birodalmul.” Tehát kérjük ezt tőled a Jézus nevében. Cselekedd meg ezt Te magadért. Uram, nagy és kimondhatatlan dicső dolgokat cselekedtél az elmúlt időkben: a mi füleinkkel hallottuk és a mi atyáink beszélték el nékünk a te csoda dolgaidat, melyeket az ő idejökben véghez vittél és az ő előttük való időkben. Te ugyanaz vagy ma is, azért dicsőítsd meg magadat újból. Az egész múltra való tekintettel kérünk Tégedet, dicsőítsd meg magadat e jelenben. Kérjétek Istent így és hangoztassátok nyomatékosan az ő dicsősségét. Számláljátok elő isteni természetének összes tulajdonságait. Azután érvényesítsétek az ő Fiának érdemét. Ó testvérek érvényesítsétek az ő vérét, az ő sebeit, a Getsemáné kertben hullajtott véres verejtékét érvényesítsétek az ő keresztfáját, a halált és a feltámadást és ne távozzatok a kegyelem székitől, amíg ezen hatalmas okokkal a győzedelmet ki nem vívtátok.
Nem szükség nékem titeket arra emlékeztetni, hogy mily sok pontoknál fogva megragadhatjátok a szövetség Angyalát, hogy ezt tenni akarjátok és eme szavakat hangoztathatjátok: „Nem bocsátlak el tégedet, míg meg nem áldasz engemet.” Óhajtanám, hogy úgy tudnék prédikálni, mint Knox János, de még tizszerte inkább óhajtanék ő nála, hogy úgy imádkozhatnék, mint Ő, ki egy olyan férfiú volt hogy soha „nem”-el való feleletet el nem fogadhatott, hanem Skóciát a Krisztusnak megnyerte, a mely még mindig a Krisztus tulajdona a Knox János imája által. Nem lehetséges hogy a papi helyzet virágozzék ott, a hol Knox imádkozott. Ó vajha ismét nyerhetnénk olyan imákat! Királyok királya, nem akarod-é kormánypálcádat kinyújtani és az embereket megmenteni? Nem vonod-é ki hüvelyéből a te fegyveredet, hogy ellenségedet meggyőzzed? Vannak néhányan olyan emberek, a kiknek Isten csaknem azt mondhatná a mit Mózesnek: „Hagyj békét nékem!” Nékik olyan ajándékuk van, oly erős bizonyítékokat használhatnak és oly meggyőző kéréseket, hogy a harag vissza tartatik és az irgalmasság áldást adni késznek nyilvánul. Hogy ha, mint Mózes előretörünk, megújított kérelmeinkkel és panaszainkkal, úgy az áldás nem marad el. Ez az, a mire Angolországnak és a világnak szüksége van. Férfiak, akik Istennel beszélhetnek, kik ő elibe teljes hittel léphetnek és az ügyeket komolyan előhozhatják.
Ismét, kedves testvérek, minekutána hallgattunk és magunkat megerősítettük és minekutána hozzá közeledtünk, beszéljünk ma ő vele magunk teljes átadásával. Itten aztán senkinek sem tanácsolhatom, hogy különösen mit beszéljen. Kényszerítlek titeket az élő Istenre, hogy ne hazudjatok ő előtte, de hogy ha ezeket mondhatjátok, úgy mondjátok: ,,Istennek adom ma egész lényemet, föltétlenül és teljesen, mindenkorra testemet és lelkemet. Kérem, hogy a te országod jöjjön el. Kötelezem magamat a te orcád előtt, a te országodat messzebb terjeszteni, teljes erőmből, a mellyel birok, vagy amennyire képes vagyok, felhasználva minden alkalmat, a mely ajánltatik és minden készlettel a mi csak birtokomban van, vagy rendelkezésem alatt áll.” Azt hiszem hogy Jézus tőlünk mindezeket megérdemli, de félek rajta hogy sokkal kevesebbet adunk néki. Talán ti közületek ifjak, többen indítva érezik magokat is szólani: „Uram én óhajtanám a te országodnak terjedését, azért magamat az igehirdetésre ajánlom.” Talán ti közületek, hű asszonyok, mondják többen: „Én egy vagy más tekintetben óhajtok valamely hasznos munkát Jézusért megkezdeni, el vagyok határozva, hogy azt tegyem.” És ti kik földi javakkal birtok, reménylem, hogy ezt fogjátok mondani: Tudom, hogy az Úr ügye előmozdításához pénz szükséges, nékem pedig van, tehát szívesen áldozom oda a szent munkára. Ha látom, hogy az evangyéliom nem terjed, nem akarom, hogy szívemben azon gondolat fogamzék meg, hogy a tehetségemben lévő munkát elhanyagoljam, az anyagi készletet visszatartsam és inkább magamnál rakásra gyűjtsem. Senkinek sem akarok köztetek más egyebet mondani, mint ezt a mire az Úr indít benneteket, hogy tegyétek, cselekedjétek meg azt, de úgy értem ezt, hogyha mi az Úrral ilyen módon perelünk, akkor képeseknek kellenne lennünk ezt mondani: „Uram, terjeszd ki a te országodat, mert az nem az én hibám, ha az nem terjed. Én éretted mindent megteszek, a mit csak tehetek. Ezzel ugyan nem dicsekszem, mert mindennel tartozom, a mit teszek és kivárnám, hogy ezer annyit tehetnék, mint amennyit teszek, mindazáltal Uram e kegyelmi időszakban óhajtom éretted mindazt megtenni, a mit eddig elmulasztottam.”
Végül testvérek, mindenekfelett arra igyekezzünk, hogy bizalommal beszéljünk. Bármennyire is panaszkodunk a tévelygés terjedése miatt, a hű emberek halála felett és az alkalmas prédikátorok csekély számán, kik amazoknak helyökbe léphetnének, bármily sötétnek és szomorúnak is látszanak előttünk az idők, ne viselkedjünk úgy soha, mintha talán Isten meghalt volna. Nem régen egy igen komoly keresztyénnel az utcán menve, mondá: „Félek rajta hogy London utcáin nem sokára patakokban folyik a víz.” A magas iskolákban a kiképzettek oda jutnak, hogy sem Istenre, sem a törvényre semmit nem adnak. És egy rettenetes képet mutatott fel előttem arról, a mi történni fog. De én karját gyengéden megérintve mondám: ,,Egyet elfelejtett itten kedves barátom: Isten nem halt még meg. A mitől ön fél, soha ezen országban megtörténni nem fog, abban bizonyos vagyok. Van egy nyitott bibliánk és még mindig vannak néhányan kik az evangyéliomot teljes szívből prédikálják és van még só és kovász London városában, melyet Isten megáld, hogy a rothadást és enyészetet megakadályozza.” Dacára minden ellenségeinek az Úr uralkodik. Hogyan barátom, talán megfogja győzni Istenünket az ördög? ‒ Soha! Diadalmaskodni fog Róma a Sion felett? ‒ Soha! Róma nagyon okos volt, az ördög a mit csak tehetett megtette a római katolicizmusban, az ördögnek minden bölcsessége oda van, így a gyözelmet elveszítette. A pokoli mű futása nem mehet tovább. Ő minden munkáját véghez vitte a római egyházban és az bizonyos, hogy ez a Krisztus egyházától elsepertetik, miként a szél a polyvát hogy elsepri. Kérdezni és mondani fogják: „Hol vagyon e nagy parázna város, mely a népeket megitatta az ő paráznaságának borával, ki a veres fenevadon ült és a kinek homlokára volt írva: „Titok nagy Babilon, a föld paráználkodásinak és utálatosságának anyjok?” Hasztalan kérdezik, hogy hol van. Mert ezen felelet adatik: „Nem hallottátok-é a nagy malom kő zúgását, midőn az Angyal azt a tengerbe, vetette és mondá: Ilyen módon, nagy sebességgel vettetik el Babilon, ama nagy város és többé meg nem találtatik.” Ekkor felhangzik az öröm ének: .,Halleluja! mert uralkodik ama mindenható, a mi Urunk Istenünk!” Örvendjünk előre ennek az órának. Most már kiáltsuk örömmel: „Halleluja, Halleluja, és ismét mondják ezt: Halleluja, mert uralkodik az Úr és mindent dicsően véghez viszen.” ‒ Ámen.