Ravasz László

Világunkban két igazán nagy dolog van: a gondolat és a tett. Ez a kettő valahol a kezdetben, talán az első sejt megmozdulásánál egy volt s odafenn Istennél bizonyára ismét egy. Csak a mi emberi világunkban vált széjjel s e világ emberi mivoltát éppen ez a széjjelválás, szembeállás és kibékülés teszi. Az örök emberi probléma tehát az: mennyiben tett a gondolat és mennyi gondolat van a tettben. E szerint beszélünk cselekvő emberről és szemlélődő emberről; e szerint lesz valaki bölcs, vagy hős; e szerint válik el és ér össze újra elmélet és gyakorlat, eszmény és reform, hogy örökös meghasonlásban örökösen termékenyítse egymást.
Magában a vallásos életben is két uralkodó irányzat van, a szerint, hogy Isten inkább tett, vagy gondolat; erő-e, vagy pedig igazság? Vannak vallások, melyek inkább cselekedetre építenek s ismét, amelyek gondolatra vannak berendezve. Az egész keresztyénség cselekvő a szemlélődő buddhizmussal szemben; a keresztyénség első ezredében a keleti keresztyénség a gondolat és elmélkedés, a nyugati keresztyénség a jog, a szervezés vallása volt. Viszont a reformációból kiemelkedik a kálvinizmus gyakorlatiassága, akarati jellege amint mondják, a többi felekezet tűrő és elpihentető jellegével szemben. Pál apostol azonban, midőn ki akarja fejezni a kereszt egyetemességét és emberi egyoldalúságok felett álló voltát, éppen azt állítja róla, hogy a kereszt hatalom és bölcseség. Ez a két ellentétes világtényező csak a kereszt titkában találja meg egyensúlyát, amit így is mondhatunk, hogy a kereszt Istennek hatalma és Istennek bölcsesége.
Az apostol két példaadó nemzet lelkében szemlélteti a hatalom és bölcseség helytelen krisztusnélküli arányát és tragikus csődjét; a zsidóban és görögben. E kettőben benne van az egész akkori ember, a mindenkori ember, mintha ma azt mondaná valaki: a kapitalista és a kommunista társadalom.
A zsidók jelt kívánnak. Ez azt jelenti, hogy ők vallásos erőhatásokat kerestek és gyakoroltak. Szövetségben állottak egy új, elrejtett istennel, Jehovával és mindenütt ennek az istennek erőit keresték, hogy felhasználják rettentő életküzdelmeikben. Azt a pontot, ahol az elrejtett isten ereje kiütközött, jelnek nevezték s miután ez volt a legfontosabb, hogy ez az erő az övék legyen, kétségbeesett hajsza indult meg a jelért: érzékelhető bizonysága után a jelenvaló és ható isten élő erejének. A zsidók jelt kívánnak.
A jel utáni hajsza magával hozta, hogy módszere legyen a jel kierőszakolásának. Cselekedeteket kellett végrehajtani, amelyek hatnak Istenre és ő megmutatja a maga jeleit. – Ez a cselekedet lehet szertartásos, s ide belefér a kuruzslástól kezdve az áldozattal Istenben változást előhozó ceremóniáig minden; de lehet jogi, illetve erkölcsi s akkor az érdem gondolata áll előttünk, amely előtt Isten is meghajlik. Akinek hatalma és jogcíme van Istenre hatni, az a pap; az a szertartás, amely egyedül, de magától hat Istenre, az az áldozat; Isten jelben, azaz rendkívüli és csodálatos módon adja meg a maga kívánt segedelmét, mert ő kivételek és az ünnepnapok Istene, a sokáig hallgató, de a helyesen végzett cselekedetekre néha jelt adó és csodatévő Isten.
Ezért kellett olyan kétségbeesett pontossággal megtartani a szertartásokat. Ezért kellett a betűszerint megtartott törvény alapján érdemet, jogcímet szerezni, mintegy erőhöz jutni Istennel szemben; ezért tudta mindenki, hogy ha most hallgat is és vár is az Isten, mintegy szünetelteti tevékenvségét, de hirtelen, mikor a jogcím serpenyője megtelik, elváltozik a föld és az ég, jelek és csodák lesznek s megjelenik ragyogó dicsőségben a második Dávid, a megígért Messiás, az isteni erő és hatalom csodálatos embere, akiben népének jogcíme, igazsága, érdeme testet öltött és világuralmat követel...
S akkor: «felnőtt, mint egy vesszőszál közöttük, mint gyökér a száraz földről, nem volt néki alakja és ékessége, néztünk reá, de nem vala az ő ábrázata kívánatos».
A Krisztus keresztje a jelt kívánó zsidóknak a legnagyobb botránkozás...
A görögöknek pedig bolondság, mert ők bölcseséget keresnek. A görög ember nem erőket keresett, hanem magyarázatot. A világ és az élet magában jó és szép s a görög embernek az volt a legfőbb célja, hogy megértse ezt a világot és gyönyörködjék benne. Maga a létezés jó, de örömét csak az élvezi, aki ismeri. Ezért az ismeret a forrása minden szépségnek és minden jóságnak. – Nem kell a dolgok rendjét megváltoztatni, csak engedni kell, hogy minden élő kitermelje a benne rejlő szépséget és eredetiséget. A dolgokban és a világban elrejtett isteni szépségek, ősformák élnek s ezeknek felszabadulása és győzelme az élet. Ezért legszebb az ép testű és ép lelkű ember, a maga kifejlett, de még nyárelőtti pompájában, tiszta tekintetével, egészséges életörömével, isteni önzésével, szenvedélytelen, de boldog kivirágzásával, az istenné tett humanum: Apolló, az ember testi-lelki tökélyének sugárzó képe.
A tiszta emberi összhangzatos és boldogan önző világába belesötétlett a Keresztrefeszített arca. «Útált és az emberektől elhagyott, fájdalmak férfia és betegség ismerője!» Bizony bolondság volt, amikor a jeruzsálemi praetorium udvarán erre az arcra mondotta a cinikus helytartó: Íme, az ember! Minden volt ez, csak nem Apollói. Bolondság a kereszt, mert a görögök bölcseséget keresnek. Bolondság volt a korinthusiaknak is, hogy ez a keresztre vert rabszolga összegyüjtse a világ bolondjait, erőteleneit, nemteleneit, s ő maga bölcseségül, igazságul, szentségül és váltságul legyen számunkra.
A Krisztus keresztje hatalom és bölcseség: Istennek hatalma és Istennek bölcsesége.
Ható erő az ő emberi és történeti alakja. Ha ma, 1933-ban csupán ezt a mérleget csináljuk: három évig tanított és gyógyított, azután meghalt a kereszten egy fiatal rabbi, az akkori világ egyik zugolyában; és ez a magános vértanú az emberi művelődés legnagyobb egyénisége, akinek ereje, hatása még mindig nő; tanítása, példaadása szétsugárzik millió meg millió lélek alig felmérhető mélységeibe s mindenütt ihletés, vígasztalás és gyógyítás; az ő emberi személyisége a legnagyobb történeti hatalom és a legmélyebb bölcseség, mert semmit sem tanított, amit nem élt és minden, amit élt, tanítássá lőn; már akkor azt mondjuk, hogy nem volt még művelődés, amely egy névvel, egy lélekkel elhatározóbb és sorsosabb közösségben élt volna, mint a mai keresztyén világszakasz a Jézus nevével.
De ez még nem minden. Tovább kell mennünk s azt mondanunk, hogy ő Istennek hatalma és Istennek bölcsesége.
Istennek hatalma az ő keresztje. Először is egy nagy áldozat, amelyet bemutatott és elfogadott az Örök Szeretet. Ez áldozatban benne van az ő tökéletes elégtétele: minden bűnnek terhét magára vette. Betegségeinket ő viselte, fájdalmainkat hordozá, megsebesíttetett a mi bűneinkért és megrontatott a mi vétkeinkért. Óh millió bűnös lélek, multak és következendők, érettetek tett eleget. – Mint egy óriási máglya ég ez az elégtétel s minden bűnbánó és hívő lélek odajárulhat és beledobhatja bűneit, keresztjét, töviseit és az a tűz megemészti, mert ugyanakkor ez az áldozat kiengesztelés: Isten elébb szeretett, elébb keresett s mikor megtörtént a helyettünk való nagy elégtétel: Isten szerelmének forró árjai átszakították az ő igazságának tartóztató zsilipjeit és rázuhogott ez a boldog kegyelem a kereszt alatt didergő emberre. Bocsánat, feledés, letörlés ez a kereszt, mert a kegyelem erejét ábrázolja. Harmadszor ez a halál érdem: az egyetlen érdem, amely Isten orcája előtt megállhat, mert ez az Egyszülött Fiú természete, míve és áldozata. Ez az érdem tulajdoníttatik nekünk, hogy mi is fiakká fogadtatva, Isten előtt olyanok legyünk, mintha természet szerint volnánk azok.
De ő nemcsak Isten hatalma, hanem Isten bölcsesége is. Ő a Gondolat, mert Istennek öröktől fogva való Ígéje, amely kezdetben volt, Istennél volt és Isten volt: ez az Íge nem más, hanem maga Krisztus. Ez az Íge nemcsak értelem, hanem tett is, nemcsak igazság, hanem teremtő és megváltó hatalom. Azért Őbenne találjuk meg a világtitok megoldását, mert ő Kijelentés. Minden ismeret benne tetőződik, de belőle is ered; eltakar, amidőn leleplez és leleplez, amikor eltakar. Nem kell az ő ismeretéhez tudomány vagy filozófia: egy egyszerű anyóka jobban ismerheti, mint a legnagyobb tudós, s mégis, vagy talán éppen ezért, a legnagyobb tudósok is csak egy igen kis részét tudják ismeretükkel átkutatni. A gyerek is érti félig, de a tudós se teljesen. A legragyogóbb filozófiai rendszerek úgy eltűnnek, mint szélben a pitypang lámpása, de a kereszt szent dőresége felett megtört az emberi kritika s titokzatos mélységei odafenn derülnek fel. Ha e világból csak azt fogadjuk el, ami tőle való és belőle származik, ha kiküszöböljük mindazt, ami vele ellenséges, az ő létét, igényét támadja és csúfolja: nemcsak hogy nem veszítettünk, sőt a lehető legnagyobbat nyertük, mert az egyetlen életböleseséget tanultuk meg és gyakoroltuk.
Ezért a Krisztus keresztje az egyetlen Jel, az örökkévaló jel: az a pont, ahol az elrejtett Isten meglepően és perzselő világítással megjelent: egy új teremtésnek, az örök csodának kezdete és jelképe. Ezért a kereszt kulcs, jelszó, egy titkos bölcseségnek nyitószava: hatalom és igazság.
De éppen ezért a kereszt hadizenet minden emberi bölcseségnek. Nem azért, mintha kárhoztatná a tudományt, vagy félne tőle, mert a Krisztus bölcsesége annyira független, s annyira felette áll minden emberi bölcseségnek mint az Észak csillaga a nagy városok jelzőlámpásainak. De hadüzenet minden olyan bölcseségnek, mely a lét és nemlét legmélyebb kérdéseire más feleletet akar adni, mint amit adott az az Isten, aki a kijelentésben elég lámpást gyujtott mindannak meglátására, amit elhordozhatunk. Sárban, sötétben, utcasarkon, dülőúton jó az emberi bölcseség lámpása, ezzel mehetünk a másik szobába, az ólba, a tanyára, a szomszéd városba, de mikor a halhatatlan lélek világtájak között tekint szét, hogy megkeresse igazi hazáját s mint költöző madár óceánok felett, mint a szálló gondolat planéták mellett röpül el: mégis csak a legfelsőbb pontra, a sarkcsillagra tekintünk s a szerint tájékozódunk. Apró tanácsokat adhat az emberi bölcseség lámpása, kivált, ha a sarkcsillaghoz igazodik, de a honnan-hova kérdésre csak a Krisztus keresztje, az Isten bölcsesége felel.
De a kereszt tiltakozás minden emberi hatalom ellen. Aki a keresztben, a megváltó halál felszabadító tényében megismerte az Isten hatalmát: az nem fél a világtól, emberi szemektől, pártok, kormányok, kis és nagy kalandorok, egyének, vagy tömegek rémuralmától. Akiért Krisztus meghalt, aki meg tud halni Krisztusért: az szabad ember. De a Krisztus keresztje alatt érdemről, jogcímről beszélni? Ki mer nyomorult ember létére arra vállalkozni, hogy ezt az áldozatot megismételje? Ki mer olyan szertartást mímelni, amelyben ember hajtja végre a Szentháromság legnagyobb csodáját? A kereszt, mint Istennek ereje, hadüzenet minden mágia ellen, mert az engedelmesség jegye; minden bálványimádás ellen, mert az Isten dicsőségének jegye; minden kuruzslás és szent varázslat ellen, mert egy új világteremtésnek kezdete és vége. Ezért a kereszt az örök forradalomnak, az örök reformációnak képe.
Még csak egyet. Kinek szól a keresztnek ez a tanítása? Ezelőtt 1900 esztendővel, a Koponyák hegyén, ama páskaszentelő napon ezt még nem látta senki. Húsvétnak és pünkösdnek kellett eljönnie, hogy az első tanítványok szeme előtt fellobbanjon mint egy kitörő és elviharzó vulkán. A damaskusi út kellett hozzá, hogy meglássa és törvénybe foglalja Pál, a legdühösebb első üldözők egyike. Azóta milliószor milliók mentek el a kereszt mellett, mint az a fiatal pogány lélek, aki
«dalolt, ha a keresztre nézett»
és nem látták meg benne Istennek hatalmát és Istennek bölcseségét. Nem, még akkor sem, ha ott laktak a kereszt mellett, ha házukat, boltjukat a kereszt lábához építették, ha istenbabák kiárusításával foglalkoztak, ha hatalmat, rangot kereszt által vettek: főpapi talárban, bíborban, talán koronával – nem látták Isten hatalmát és Isten bölcseségét. Ezt csak a hivatalosak látják.
A magyar református lelkészek és presbiterek serege ez ünnepi órán az 1900 éves kereszt lábainál sereglik egybe és fogódzik össze. Vallást tesz arról, hogy ebben a keresztben van az Ő ereje, igazsága, bölcsesége. Akár gyakorlatban, akár elméletben dolgozik, akár a gondolat, akár a tett embere: az a kereszt a reménye, szándéka, vigasza. Mert éppen ez a látás bizonyítja, hogy «hivatalos». Az eleveelrendelés Jósigéi zúgnak homlokunk körül, midőn a kereszthordozó egyház vénei és pásztorai keresztmagasztaló énekbe kezdenek: Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik az Istent szeretik, minden javokra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak. Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? (Róm 8,25-31)
De minden hívás küldés is. Itt, a kereszt lábainál, az 1900 éves fordulón újra halljuk a nagy Elküldetést: Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népet... Minden népet, de köztük legelőször és éppen mi, azt az egyet, egyetlenegyet, amelyet rajtunk kívül senki sem ismer a világon, ezt a mi holtig szidott és áldott, korbácsolt és ezerszer csókolt népünket: a magyart. A magyart, hogy felettünk, a magyar nép felett is repessen az ige, mint a sátor kopjafájáról a vezéri zászló: Íme, én veletek vagyok a világ végezetéig!

A keresztyénségen végighúzódik egy látszólagos nagy ellenmondás. Kezdettől fogva mindig hangsúlyozta az egyház egységét és egyetemességét — hiszek egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat — s ugyanakkor minden korszak minden erejét arra fordította, hogy egyes részegyházak tanait élesen szembeállítsa a többiekével. Minden konfesszió alaptétele az egyház egysége és minden konfesszió azért támadt, hogy a különbségeket megállapítsa.
És ez nemcsak elméleti jelenség. Ez az ellenmondás a gyakorlati életben is érvényesült: a keresztyénség nagy egyetemes programmja, a legnagyobb isteni összefoglalás, elveszett a különböző egyházak egymással vívott harcaiban.
Elméletileg is, gyakorlatilag is nagyon érdekel minket ez a kérdés s nem a közelmúlt eseményei, hanem lelki életünk nagy törvényei teszik azt aktuálissá. Keressük a megoldást reá az íge világánál, e tétel alapján: Egység a különbségben.
Tény az, hogy az egyetemes keresztyén egyház sokféle történelmi egyházra szakadozva áll előttünk. Ezen sokan síránkoznak, de kevesen keresik ennek isteni magyarázatát. Pál apostol reávilágít alapígénkkel a megoldásra, mondván, «mindenkinek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándékok mértéke szerint». A sokféle egyházak oka először az, hogy az egységes és örök kijelentést egyének, csoportok és korszakok részszerint és különbözően fogják fel Egyik ezt, másik azt a vonást ragadja meg és teszi, hitvallása alapgondolatává. Ez azért van, mert Isten különböző alkattal teremtette a lelkeket és azokat különböző mértékkel elégéti ki. Éppen azért maga a tény, hogy sokféle egyház van magában véve nem rossz, sőt jó, mert ezzel a keresztyén élet gazdagsága bomlik ki s az ősi egyszerűségekből nagyszerű változatosság lesz. Minden magasabbrendű élet bonyolódott s az emberi társadalom fejlődése hozta magával, hogy fajokra, nyelvekre és nemzetekre tagozódjék. Az egyhitű, egynyelvű, egyszínű és egykultúrájú emberiség ma már nem képzelhető el, mert csak üres elvonásban létezhetnék. Az élet a különbségek irányában halad s éppen e különbségek összejátékát nevezzük történelemnek. Minden új szakadás jogosult, amelyet az ó feleslegessé tenni nem tudott, ha új színt, új történelmi értéket hoz a keresztyénség életébe — más szóval: ha a hit kényszerűségéből származott.
Nem is ott a baj, hogy ezek a különbségek megvannak, hanem ott, hogy szembe állanak, lenézik és megtagadják egymást és harcot vívnak egymással. Ennek megint az emberi természet egyetemes gyarlósága az oka, úgy, hogy a jelenlegi állapot az isteni constituonalismus mellett az egyetemes emberi bűnösségre vezethető vissza.
De ebből semmiképpen sem vonható le az a következtetés, hogy a keresztyénségnek bármely alakulata egyformán igaz és jó. Sőt, ennek éppen az ellenkezője következik: a hit természeténél fogva a keresztyénség ereje éppen ezeknek a különbségeknek a tudatában lüktet. Nem lehet valaki igazán keresztyén, aki egyik keresztyén felekezethez sem tartozik, csak akkor, ha maga egészen új felekezetet alapít. A hit természeténél fogva valamelyik typust abszolút igazságnak kell elfogadnunk, mert az a hit, amelyik nem hisz a maga abszolút igazságában, többé nem hit, hanem válogató szkepticizmus. Tehát valamelyik történelmi alakulathoz csatlakoznunk kell, hogy igazán és erősen keresztyének legyünk, vagy pedig újat kell teremtenünk; de akkor megint azokban a különbségekben élünk, amelyek másoktól elválasztanak. A keresztyénség a százkapus Thébához hasonlít, amelyen minden egyház vagy szekta egy kapu, de csak az léphet be a szentélybe, aki egyik kaput az egyedül lehetséges útnak tartja. Minden más kapunak be kell záródnia, hogy egyik felnyíljék. Vagy pedig véres körmeinkkel új kaput kell vágnunk az évezredes kőfalakon... A haeresis igazában nem jog, hanem martyriumos kötelesség.
Tehát csak az lehet keresztyén, aki az egyik utat, az egyik módszert magára nézve üdvözítőnek és kizárólagosan igaznak tartja. Én azért vagyok református, mert reám nézve ez az egyetlen út és mód arra, hogy én a Krisztusé legyek és Krisztus az enyém. Ha evangélikus vagy katolikus volnék, ugyanezt mondanám és elvárom tőlük, hogy magukra nézve ugyanezt mondják. Isten nem református és Krisztus sem az, nem is katolikus, nem is unitárius. De én kell, hogy valamelyik legyek a sok közül, mert különben nem találom meg Őt.
De ebből nem következik az, hogy mást ennek az útnak a követésére csellel vagy erővel reávegyek. Az én erőm a bizonyságtétel: magam igazságának hirdetése és az a szerint való élet; hogy ez kit győz meg, az Istennek a dolga. Hit dolgában csak egy kényszer van, az, amit a Szentlélek gyakorol.
Az élet nagy tanúsága tehát ez: a történelmi egyház különbségeiben ismerem meg és ragadom meg a történelemfeletti Istent és az ő örökkévaló Krisztusát. Jaj annak, aki úgy prédikálja az egységet és a felekezeti békét, hogy közömbösségre tanít saját egyházunk és hitvallásunk iránt. A különbségek útján érkezhetem csak Krisztushoz, de feltétlenül oda kell érkeznem; ez az út a múltnak, a történelemnek az útja, amelyen megérkezésem befejeződik és előttem új távlatok nyílnak.
Ha én ezen az úton csakugyan megérkeztem a Krisztus orcája elé, meg kell látnom azt, hogy bár sok egyház van, de Krisztus csak egy van. Ennek az egy Krisztusnak adott át a teremtő Isten ama titkos szövetség szerint, hogy benne leszek igazán az ö népe. Ennélfogva mindenki, aki Krisztushoz megérkezett, egy láthatatlan lelki társaságot alkot, amely áthúzódik múlton, jelenen és jövendőn, mert örökkévaló. Alapigénk testnek nevezi, lelki testnek ezt a társaságot, amelynek egységes és uralkodó szelleme: Istennek a Lelke. Nem lehet másképpen Istené és Krisztusé senki, csak ha ebbe a szövetségbe felvétetett, részese lett ennek a nagy lelki örökségnek; egy szóval, aki erre öröktől fogva elhivatott. Az elhivatás lényege az, hogy a lélek megismeri az elhívó Istent és engedelmeskedik neki. Ezt a döntő felismerést és döntő engedelmességet nevezzük hitnek. Az már más kérdés, milyennek ismerem részleteiben Istent és az ő váltságművét; más kérdés az is, hogyan engedelmeskedem neki; fődolog az, hogy valamiképpen megismerjem és engedelmeskedjem neki. Van tehát a hitnek mindenütt azonos vonása, amint van a nyelvnek, a táplálkozásnak, a művészetnek, a munkának, az erkölcsnek, minden alapvető emberi tevékenységnek. Sőt, tovább mehetünk és megállapíthatjuk, hogy ennek az egyetemes hitnek, amelyet az egyetlen Krisztusba vetünk, ennek a láthatatlan szellemi testnek, az egyháznak, annak az egységes munkának, amelyet Isten Lelke végez az egyházban és annak az elhivatásnak, amellyel az üdvigéret odaérkezik az emberekhez: van egy látható külső jegye, amely jel és zálog arra, hogy minket is ennek a lelki alkotmánynak küszöbére helyeztek. Ez a keresztség, a keresztyénségnek formai sákramentoma, amely arról a tényről kezeskedik, hogy Isten hívása hozzám is elérkezett. Igaza van tehát az apostolnak, mikor ezt mondja: «Egy a test és egy a Lélek, miképpen elhivatástoknak egy reménységében hivattatok el is; egy az Űr, egy a hit, egy a keresztség; egy az Isten és mindé- neknek Atyja, aki mindeneknek felette van és mindenek által és m indnyájatokban munkálkodik.»
Mi tehát ez a misztikus egység? Az, ami isteni tartalom a különbségekben. Az, amit minden különbség magyaráz, részletez, rendszerez és amelynek módszereit írja elő.
Ebből az következik, hogy a különbségek az egységből táplálkoznak, de az egységben találkoznak. Akkor vagyok én jó református, ha minél inkább hiszek az egy Krisztusban s minél inkább engedelmeskedem neki. Akkor vagyok jó református, ha minél mélyebben belegyökerezem az egy és örök Isten atyai szövetségébe, minél inkább részese vagyok az elhivatás reménységének, minél inkább ott vagyok, ahol az egy test és egy lélek összezárul. Ugyanez áll minden keresztyén egyházról.
Minden felekezetnek az a legfőbb érdeke és kötelessége, hogy minél több krisztusi életet sugározzék. Mindig akkor újul meg és megy át boldog reformáción, mikor önmagával és a világgal szemben Krisztusnak ad igazat. Ide fordul tehát a tétel: annál jobb református valaki, minél igazibb keresztyén. De ugyanaz áll a többi egyházakra nézve is: annál jobb katolikus vagy methodista valaki, minél igazibb keresztyén. Minden egyháznak a múltban gyökerező különbségek felett látnia kell a jövendő felé mutató nagy egységet: a latható különbségek felett meg kell ragadnia a láthatatlan egységet. Krisztusban találkozhatnak és találkoznak is mindig az egyházak. A felekezeti harcok mértéke az egyházaknak — rendesen az erősebbnek, — Krisztustól való távolságát méri. Az igazi felekezeti béke az egyházaknak Krisztusban való találkozása. Ez az egyházaknak nagy prófétikus tájékozódása amaz ige alapján: «Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te én bennem Atyám és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk, hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél engem.» (Jn 17,21)
A különbség a múlt törvénye, az egység a jövendő szabálya. Mi marad a jelennek? Ezt is áthidalja az apostol: «igyekezzetek megtartani a lélek egységét a békességnek kötelében, teljes alázatossággal, hosszútűréssel és szelídséggel, elszenvedvén egymást a szeretetben.»
Mi a békességnek a kötele? Hadi formájában a fegyverszünet, Treuga Dei, emberi alkalom és erőfeszítés a harc kiküszöbölésére. Jogi formájában alapvető társadalmi és nemzeti törvény, amelyet százados küzdelmek vívtak ki, hogy az igazság és méltányosság elve érvényesüljön benne. Ez a törvény a maga jogi nyelvén egyenlőséget és viszonosságot állapít meg a különböző felekezetek között és ezzel minden egyházat függetlenít a világtól és az államtól, azokat saját belső erejükre utalja és biztosítja nekik a szabad fejlődés lehetőségét, azaz megadja a módot reá, hogy egyenlő feltételek mellett minden felekezet kifejthesse a maga erkölcsi és szellemi erejét. Ahol nincsenek meg ezek a törvények, ki kell vívni, könny és vér árán is, mert ez az isteni elhivatás életeleme. Ahol megvannak ezek a törvények, mint ma már minden szabad államban s így hazánkban is, meg kell tartani azokat, mert nemcsak a nemzeti lét, de az emberi lélek méltósága és az Isten nevének becsülete forog kockán, ha e törvényeket megrontani engedjük.
De a törvények felett még el kell érnünk a harmadik fokra, amikor már nem jogi parancsok, hanem a hívő ember krisztusi lelkületű teremti meg a békességnek kötelét. Ehhez úthoz azonban csak szelídség, hosszútűrés és alázatosság útján érkezhetünk el, ha készek vagyunk elszenvedni egymást a szeretetben. Egyik lénynek élete támadja, súrolja, fenyegeti a másikat. Nem lehet mások árán egyedül élni, el kell szenvedniük egymást: nemcsak tudomásul venni, hogy más is van a világon, hanem örülni annak, hogy a másik van.
Ebben még egy másik csodálatos törvény is jelentkezik. Csak az tudja szeretettel elszenvedni a másikat, aki Krisztushoz ért és érzi a másikkal való egységét a Krisztusban. Itt megállva, minél inkább és minél szívesebben szenvedi egyik a másikat, annál inkább erősödik maga. Ez a szenvedés Isten gyermekeire nézve a biztos győzelem útja. Mindaddig nincs békesség, míg a felekezetek között a harc az aranyért vagy a hatalomért foly. A béke csak ott kezdődik, de ott biztosan elkezdődik, mihelyt a magasabb rendű keresztyén életért folyik a verseny. Nem az a kérdés, hol van több államsegély, az a kérdés, hol van több Krisztus? Nem az a kérdés, ki milyen állást tölt be, az a kérdés, ki oltatott be a Krisztusba?
Reformációi emlékünnepen foglalkozom ezzel a kérdéssel, mert a felekezeti harcnak ezt a felfogását a reformáció adta a világnak. Nem egyszerre adta, mert eleinte maga sem látta; de elveiből meg kellett születnie és meg is született. Minden olyan államban, ahol ez a szellem vetette meg a modern élet alapjait: ez a felfogás ma is élet és gyakorlat. Ma már a reformációnak ez az igazsága egyetemes keresztyén igazság; a művelt emberiségnek egyik legnagyobb kincse, amelyről nem lehet lemondanunk emberi méltóságunk sérelme nélkül. És az a legérdekesebb, hogy ezt a felfogást teljes mértékben vallja a katolicizmus is kivált ahol kisebbségben van. Ez a felfogás tökéletes összhangban van a magyar nemzeti élet igényeivel és követeléseivel, ami szintén azt bizonyitja, hogy nem emberi kitaláláson, hanem isteni törvényen nyugszik.
Én csak akkor lehetek keresztyén, ha református vagyok. Én csak akkor vagyok református, ha minél igazibb keresztyén igyekszem lenni. Krisztus az az élő egység, amelyből minden különbség táplálkozik, de amelyben a különbség földi ereje elvész, csak az marad meg belőle, ami isteni: az egyéniség szabadsága és az örök szeretet.
Krisztus királysága: egység a különbségben.

Mi a reformáció emlékét egy eseményhez fűzzük és 1517. október 31-ének évfordulóját ünnepeljük. Ez nem azt jelenti, hogy a reformáció maga is egy esemény, s azelőtt, hogy Luther kiszögezte volna a 95 tételt, csupa sötétség és nyomorúság volt Krisztus egyházában, s aztán pedig csupa gyönyörűség és tökéletesség lett minden. A reformáció egy állandó folyamat, amely éppen azért, mert szakadatlan átmenetben nyilvánul, nem is szemlélhető másképpen, mint ha egy külső eseményhez fűzzük. Például a tavasz észrevétlenül, de bizonyosan megy át a nyárba; senki sem tudja megmondani, hogy ez a perc még tavasz, a következő perc már nyár; de éppen azért minden naptár megjelöl egy napot, amely elválasztja a tavaszt a nyártól. A gyermek észrevétlenül érik ifjúvá. Nem lehet megmondani, hogy még ebben a félórában gyermek volt, a következőben már ifjú, nem lehet azt mondani, hogy ettől a pillanattól kezdve lett férfiúvá. Ezért a jogrend megállapít egy napot, a 24. életév betöltését, amelyben a férfiúvá érés, mint befejezett tény, elismerést nyer. A tengerben a meleg áramokat nem lehet úgy kitapogatni, hogy a kezünkkel megállapíthatnánk, az még a Golf-áram, ez már nem. De azért kétségtelenül van Golf-áram, s amerre elmegy, ott mássá válik a világ, más a növényzet, más az emberi élet és más a mívelődés.
Így vagyunk október 31-ével is. Egy eseményhez fűz olyan folyamatot, amely a Krisztus anyaszentegyházában állandóan megvolt és mindig meg is kell, hogy legyen. Néha erősebben, néha gyöngédebben.
Mi az az állandó folyamat, amelyben október 31-én a reformáció lényegét megpillantjuk? Így felelek rá: a lélekben és igazságban való Istenimádás szüksége és szenvedélye.
Meg vagyok róla győződve, hogy Isten ezt a világot a lélek érdekében teremtette. Nem úgy történt, hogy teremtett egy nagy és bonyolult világot, s abba egyik alkotó részül beillesztette a lelket, hanem úgy, hogy az egész teremtett világ a maga tejútjával, elektronjaival, látható és láthatatlan alkotó részeivel mind arra való, hogy talapzata és hordozója legyen a szellemnek. Isten a lélek érdekében teremtette ezt a világot és a világ akkor fejlődik, akkor tölti be rendeltetését, ha minél több lelket termel, a lélektermelés és a lélek megválósulása minél zavartalanabb ebben a világban. Ez éppen olyan, mint ahogy a növény akkor fejlődik és akkor él, ha gyümölcsöt terem. Meg lehet alkotni a vallások lépcsőzetét abból a szempontból, hogy melyik a szellemibb vallás.
Ennek az az oka, hogy Isten maga is szellem. Magának a Teremtő Úrnak lénye döntött a felett, hogy a legmagasabbrendű élet, az Istenhez való hasonlóság csak szellemi lehet, csak a lélek formájában gondolható el. Miután szellem az Isten, ezért kell szellemben, azaz lélekben imádnunk. Ez egyszerűen lehetetlen volna, ha Isten maga nem ejtette volna módját annak, hogy mi Őt imádhassuk. Éppen azért, mert Ő lélek és olyan lélek, amilyen, éppen azért mert Ő Isten, az ember nem imádhatja Őt, csak akkor, ha Isten megismerteti magát az emberrel. Ez a kijelentésnek a gyökere. Isten az Ő igéjével mondja el, hogy Ő ki, mit akar ezzel a világgal, mit akar velem. Istenről igazán megtudom azt, amit Ő az Ő Ígéjében elmond, mert Isten az igazságnak az Istene és Ő nem jelenti ki úgy magát, hogy csalódást keltsen, félrevezessen, altasson. Mikor kijelenti magát: egy magasabbrendű valóságnak és az abszolút igazságnak tudóivá és ismerőivé tesz minket. Isten Ígéjében benne él az Ő teremtő, megváltó hatalma, ezért az íge nem más, mint Istennek gondolattá vált ereje. Az Isten Ígéjét tudniillik az jellemzi, hogy az teremtő hatalom. Amit Isten gondol, azt akarja is, amit akar, azt meg is teremti. Mikor elhangzik Ígéje: legyen világosság, ez nem szándék, ez nem óhajtás, hanem egyszerűen: teremtés. Mikor azt mondja: megbocsáttattak a te bűneid, ez nem elméleti megállapítás, hanem egy megváltó ténynek a megteremtése. Mikor veszteni visznek egy elítéltet, hiába kiáltoznám neki, hogy légy szabad, legfennebb azt hinnék, hogy elmém megzavarodott. De ha ugyanezt a király mondja neki, abban a pillanatban szabaddá lett, mert a királyi Íge nem konstatált, nem óhajtott, nem feltételezett, hanem teremtett egy állapotot.
Azért volt a reformációnak óriási kockázata az, hogy eldobott a világon mindent, s egyedül csak az Ígét tartotta meg. Azt mondotta, vagy elégséges az Isten Ígéje azért, mert Íge, vagy pedig semmiféle emberi erőlködés, szertartás és csodatevés nem ér semmit.
És az a csodálatos, hogy az Íge elég volt, sőt egyesegyedül csak az Íge elég. Ugyanis az Ígéről való igaz ismeret annyi, mint az Íge által támadt új élet. Ahhoz, hogy Istent megismerjük, mint megbocsátó Atyát, szükséges, hogy bűneinket megismerjük és Isten nekünk csakugyan megbocsásson. Ahhoz, hogy megismerjük a Krisztusban a főpapot, az szükséges, hogy valósággá váljék rajtunk és bennünk engesztelő áldozatának érvénye és hatása. Minden emberi ismeret úgy megy végbe, hogy a. tárgyat hozzá alakítom az ismerő tevékenységemhez, egyedül az Isten megismerése történik úgy, hogy magam hozzáminősülök ahhoz, akit meg akarok ismerni. Ezért mondja olyan tisztán és világosan a lekcióban olvasott Íge, hogy Istent és Jézus Krisztust ismerni valóban az örökélet.
Azonban még ezzel nem mondottunk el mindent. Nem mondottuk el azt, hogy Isten Ígéje hol található meg. Megtörténhetik, hogy azt valaki emberi bölcseségben, misztikus látásokban, elragadtatásokban keresi, mint ahogy annyian keresték: buddhisták, neoplatonisták, teozófusok, misztikusok. Istennek ez az Ígéje irodalommá vált, össze van gyűjtve egy másfél évezres életről való közvetlen beszámolásban, elbeszélésben, lírában, drámában, egyszóval egy könyvsorozatban. Amit Isten Ígéjéből nekünk üzen, az mind benne van ebben a királyi okmányban. Egy fejedelemnek nagyon sok terve, gondolata lehet népével, vagy az egyesekkel; de mindazt, amit akár az egészre, akár az egyesekre nézve szükségesnek lát lemondani, írásba teszi, kezükbe adja és ezek az okmányok tökéletesen elegendők arra, hogy a fejedelem akarata nyilvánvaló legyen belőle és arra, hogy a fejedelem adománya, amely lehet jog, lehet vagyon, lehet méltóság, valósággá váljék. Isten mindazt, ami az Ő ismeretére, az Ő helyes tiszteletére tartozik, nekünk a Szentírásban elmondotta. Ezenkívül nem üzent nekünk semmit, nincs is mit üzennie nekünk; ebben mindent elmondott, ez tökéletesen elég és tökéletesen világos. Mikor tehát Istent, mint lelket, lélekben és igazságban, azaz szellemként és valóságként, helyesen imádjuk: a Szentírás szerint kell imádnunk. Ott van az Isten tökéletes imádása, ahol a Szentírás alapján történik. Ez azt jelenti, addig terjed a reformáció, ameddig a Szentírás érvénye. Ahol az Íge él, előtte emberek meghajolnak, parancsának engedelmeskednek, ígéreteit elfogadják, ott mindenütt lélekben és igazságban való istenimádás folyik, ott mindenütt az igaz egyház él. Ahol a fennálló-gyakorlattal és szokásokkal szemben a Szentírás tanácsa szerint a helyes és tiszta módra mennek vissza és bátran igazodnak a kijelentéshez, bátran vállalják az Íge kockázatát, ott mindenütt reformáció van. Ahol a Szentírás nem élő hatalom, hiába állunk reformátori talajon, megszűnt a reformáció lényege: a lélekre és igazságra való szenvedélyes törekvés, a léleknek igazságban való bírása. Azért reformáció-emléknapon ne is azzal törődjünk sokat, hogy a protestantizmuson kívül mennyire nincs tekintélye a Szentírásnak, hanem azt valljuk meg, hogy a protestantizmuson belül is sok helyt csak papirostekintély a Szentírás, amit szájjal vallunk, de életünket kemény engedelmességgel nem törjük a parancsa alá.
A lélekben és igazságban való Istenimádásnak van egy harmadik vonása. Az, amit a Szentírás a többesszám használatával fejez ki: és akik Őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják. Isten kijelentését megismerni sohasem lehet magányosságban, egyedülvalóságban, hanem csak közösségben. A magányosság és az egyedülvalóság csak arra való, hogy új közösséget teremtsen és annak részesévé tegyen. Isten az Ő igazi ismeretét és tiszteletét az Íge által a gyülekezetnek jelentette ki és a gyülekezettől várja. Tehát éppen azt cselekszi, amit a «Heidelbergi Káté» így fejez ki: a világ teremtésétől kezdve annak végezetéig Szentlelke és Ígéje által az igazi hit egységében magának egy gyülekezetét választ ki, s ezt összetartja és pásztorolja, mígnem átviszi a dicsőségbe. Ezt a gyülekezetét nevezzük lelki Izraelnek, szent népnek, királyi papságnak, tulajdonná tett nemzetnek, amelyet Isten a sötétségből a világosságra, a földi bujdosás pusztaságából az örök dicsőség ígéretföldjére vezet. Vagy egy másik ősi tételt használva: ez a kiválasztott gyülekezet Krisztusnak, a Főnek dicsőséges teste. Oly módon részes benne tehát mindenki, amennyiben Krisztusban él. Minden istentisztelet előbbre viszi ebben a krisztusi életben. Ez az élet a második születésből származó, Isten újjáteremtő munkájából eredő krisztusi élet, amely odafenn tökéletességre jut. Ahhoz, hogy nőjjön, terjedjen, az szükséges, hogy a vele szemben álló régi élet, a bűnös emberi élet félreálljon, pusztuljon, meghaljon. Minden istentisztelet tehát akkor igaz, ha halál és élet van benne, ha ó emberünk haldoklása tovább vitetett benne, új emberünk megújulása mértékéig. E szerint az igazi istenimádás, a lélekben és igazságban való imádás egy nagy áldozat, amelyben testünket és lelkünket bemutatjuk egy láthatatlan oltáron és Istennek szenteljük. Istennek szenteljük azáltal, hogy ó emberünket megtagadjuk, új emberünket tápláljuk s ezáltal véghez visszük azt a tűz- és füstnélküli áldozatot, amely azonban mégis a legtitokzatosabb, legnagyobb áldozat: ó emberünk megáldozása, új emberünk felöltözése.
Az Isten lélek és akik Őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják. Szükség volt tehát a reformációra, mert nem lélekben és igazságban imádták Istent. Szükségünk van nekünk is reformációra, mert nemcsak hogy nem imádjuk lélekben és igazságban Istent, hanem egyáltalán sehogy sem imádjuk eléggé. Ezért az ül igazi reformáció-ünnepet, akiben felgyűl a szomjúság az élő és igaz Isten iránt, s Őt mint lelket, szellemet, lélekben és igazságban, szellemben és mégis valóságosan imádni akarja. Ezt csak úgy lehet, hogy ha az Ő Igéjéből megismerjük Őt, mint Atyát, Fiút, Szentlelket, Szentháromság egy örök Istent, hiszünk és engedelmeskedünk az Ő Ígéjének s élő tagjai leszünk az Ő kiválasztott gyülekezetének. Reformációt ünnepelni nem egyéb, mint tisztán, határozottan, sűrítetten és tökéletesen krisztusivá válni.

A hit hallásból van, erről mindenki meggyőződhetik, aki összehasonlítja a vak és siketnéma lelki életét. A vak született hívő, a siketnéma született kételkedő. Ennek az az oka, hogy a hit világa a láthatatlan valóság birodalma, s a vakra nézve minden valóság láthatatlan; viszont a siketnémának csak az valóság, amit lát és megtapint, a hit dolgai pedig sem nem láthatók, sem nem tapinthatók. Viszont a láthatatlan dolgok hallás útján közöltetnek velünk, s a vak az, aki egész világát hallás útján ismeri meg. Ezért a vak valósággal issza a vallásos tapasztalást, a siketnéma pedig nehezen és kivételesen jut hozzá, rendesen valami megdöbbentő esemény látása közben.
Ha ez így van, meg kell gondolnunk, hogy a rádió milyen hatalmas igehirdetési eszköz, hatása nagyobb, mint a könyvnyomtatásé, mert pillanatnyilag sokkal nagyobb gyülekezetet köt le, mint a leghíresebb könyv. Magyarországon Arany János Toldi-ját sem olvasták el annyian, mint ahány előfizetője van a rádiónak. Ha tehát igaz az, hogy a hit hallásból van, s csak azon fordulna meg a dolog, hogy az Íge hallhatóvá váljék: a rádiós gyülekezetekkel arany idő köszöntene a Krisztus egyházába. De ezt az arany időt nem látjuk sőt éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. Úgy kell tehát lennie, hogy még sem elég csupán hallani az Ígét, valami egyéb is kell hozzá. Ha meggyujtok egy gyertyát, világosságát elzárhatom egy nagyon vékony acéllemezzel is, ha ezen a lemezen nem megy keresztül a fény. Ha megzendül valahol egy hang, az nem érkezik el a szomjas fülhöz, ha közbül olyan tárgy áll, amelyik maga nem rezdül meg a hangra, nem közvetíti a rezgést. Ilyen esetekben azt mondjuk, hogy elnyelte a fényt és a hangot az, aminek éppen közvetíteni kellett volna.
Így vagyunk az Ígével is. Megtörténhetik, hogy az ember elnyeli és megöli az Ígét, pedig éppen az a feladata, hogy tovább adja, s ezzel éltesse. Tovább csak az adja, aki meghallgatja és elmondja az Ígét, azaz, akinek életén átzendül az Íge, megrázza szívét s azután ajkán felcsendül. Éppen ez a fontos, hogy először a szívet rázza meg, s azután az ajkon csendüljön fel. Megfordítva nem volna jó, ha pedig a kettő közül valamelyik elmarad, megakad az egész közvetítés.
Azok az emberek, akik vigasztalásért jönnek hozzám és hitre akarnak szert tenni, rendesen valami kibeszélhetetlenül mély új bölcseséget, mondjuk filozófiát várnak, amit nem lehet megcáfolni és nem lehet el nem fogadni. Elcsodálkoznak mikor kiderül, hogy a hitnek ismeret-anyaga nagyon kevés, nagyon egyszerű és nagyon régóta ismerős ítéletekből áll. Ennyi az egésznek a foglalata: van egy élő Isten, aki Krisztusával engem is megváltott és Szentlelkével vigasztal és nevel. Mindaz, ami az Ígéből ismeret, közkeletű birtoka a mai embernek. Mi nem úgy állunk szembe az evangéliommal, mint a polinéziai, mikor a misszionárius ajkáról először hallja a megváltás ígéjét és elcsodálkozva kérdi, hogy tudsz te mindezekről sírás nélkül beszélni? Mi már megszoktuk, meg is untuk, el is felejtettük azt, hogy Krisztus meghalt érettünk. Az evangéliom tanítasa benne van a vérünkben, mint ahogyan az anyanyelvünk grammatikája, vagy szülőföldünk földrajza valósággal vérünkké válik. Az a baj, hogy ez az igazság nincsen benne a szívünkben. Egy magyar theológiai professzor falusi emberek között kérdőívekbe szedte, mit tudnak Kálvinról a magyar reformátusok. Bizony akadt olyan, aki ezt mondotta: nagy, kövér ember volt és magyarul prédikált. De egy se volt olyan, aki ne hallotta volna a nevét. Ilyen módszerrel egy német theológus megállapította, hogy az a név, amelyet legtöbb német ember ismer, a Krisztus neve, utána mindjárt a Lutheré következik. Olyan költők, akik testestül-lelkestül idegenkednek a keresztyénségtől, írásaikban annyi keresztyén fordulattal, evangéliomi idézettel élnek, mintha maguk is keresztyének volnának. Nem tudnak megszabadulni ettől, mint a tengerparton sétáló ember nem tud megmenekülni attól, hogy a só rá ne rakódjék szemüvegére és az ajakára.
Nem az ismeret hiányzik, a hit hiányzik. Az, hogy bízzam abban, akit az írás Istennek nevez, ettől az Istentől én is vegyem el a bűnbocsánatot és az örökéletet. Az a döntő, bár nagyon egyszerű mozdulat hiányzik, hogy kezem kinyújtsam és elfogadjam azt, amit Isten nyújt felém ingyen, a Krisztus érdeméért: az Ő kegyelmét.
Sőt azt hiszem ott a tévedés, hogy mi az ismeretből akarjuk leszűrni a hitet és nem a hitből az ismeretet. Ez olyan, mintha valaki borból akarna szőllőt csinálni, kenyérből lisztet és nem megfordítva. Hiába tanulod meg a Hiszekegyet, a Kis Kátét, a bibliai történeteket, sőt hiába tudsz annyit, mint egy theológus, ebből még nem született egy szemernyi hit sem. De ha egyszer az Íge hallására Isten ajándékából a Szentlélek lehelletére megfogamzik a hit a szívedben, azaz boldogan érzed és köszönöd Isten áldott jelenvalóságát, ha egyszer megizlelted az Ő vigasztalásának édességét, tanácsainak világosságát, s engeded, hogy Krisztus tanítson meg arra, kicsoda és milyen ez a mi gazdag és élő Istenünk: egyszerre érdekessé, fontossá válik minden ismeret és semmi sincs, ami jobban lekötné a figyelmedet, mint az, hogy mit mond Isten az Ő Ígéjében önmagáról. Most már nem azt mondod, amit a mindenkori hitetlenség állít: hiszem, ha látom, hanem azt vallod: látom, mert hiszem.
A hit hallásból van, meghallgatásából az Isten Ígéjének, még pedig olyan meghallgatásából, ahol az Íge a szívemen ment át, foglyul ejtette ezt a szívet. Az Íge mindaddig csak szó, amíg úgy nem tett a szívemmel, mint a királyleány a gyöngyszemmel: ezüst tűvel aranyfonalra nem fűzte. Átszúrt szív, aranyfonalra felfűzött szív, ez az Ige első lépése. Mindaddig, amíg ez meg nem történik, csak úgy adják tovább az Ígét a lelkek, mint a rádió gépje a hangot.
Még ez sem elég. Nem elég szívvel hinni az igazságra, szájjal is vallást kell tenni az idvességre.
Az ember hajlamos arra, hogy áhítatosan elgyönyörködjék az Íge szépségében és igazságában, s azután sóhajtson egyet, kapcsolja ki az áramot és menjen a maga útján tovább. Ha most abba a sok tízezer szobába, ahol a Kálvin-téri istentiszteletet hallgatják, belépne egy idegen vendég, mit csinálnátok? Igen sokan elzárnák a rádiót, mert szégyenlenék, hogy éppen istentiszteletet hallgatnak, mások elzárnák azért, hogy egy fontosabb dolgot míveljenek: egy kedves vendég iránti tiszteletüket mutassák meg. Kevés akadna, aki fel sem állna, hanem szótlanul helyet mutatna a vendégnek, énekeskönyvet és Bibliát tolna elébe, s belevonná abba a kis élő gyülekezetbe. De van-e olyan, aki vendégeket hív, sőt maga is bizonyságot tud tenni, mert egy láthatatlan égi központnak a parányi és alázatos megszólaltatója? Bizony az Íge mindaddig elnyeletett bennünk, amíg ajkunkon bizonyságtétellé nem válik.
Vallást tenni! Gondoljátok el, milyen nagy dolog volt ez akkor, mikor a Krisztus követése halállal járt, s a vallástétel egy volt a vértanúsággal. Gondoljátok el, mit jelentett ez a XVI. és XVII. században: egyéneknek, családoknak, országoknak élete és halála, sorsa dőlt el azzal, hogy ki melyik pártra állott. És az emberek ilyen nehéz körümények között is vállalták a sorsot. Ne gondold azt, hogy most is meg lehet úszni az életet hitvallás nélkül. Tegyük fel, hogy holnap hátrány, sőt életveszedelem származna abból, ha valaki megvallaná, hogy ő keresztyén, keresztyén-református. Nem kapnánk munkát, nem volna előléptetés, kitennének a hivatalokból. Mi volna a tennivaló? Megtagadni a hitünket, lapítani? Azt a látszatot kelteni, hogy mi nem vagyunk keresztyének és reformátusok? Egyetlenegy módon lehetne segíteni az állapotokon, csak úgy, ha minél többen, minél erősebben vallást tennének hitök igazsága mellett, csak így nyerné vissza hitünk a maga győzhetetlen erejét, ez szerezne olyan lebírhatatlan erkölcsi súlyt a keresztyénségnek, amely pártjára vonná az egész világot, ez nyújtana hitvallóinak olyan belső elégtételt és vigasztalást, erkölcsi önbecsérzetet és felülről való segítséget, amelyhez a világ semmiféle anyagi előmenetele nem fogható. És ezt én nem csak akkor tehetném meg, ha még sok más megteszi, akkor is meg kell tennem, ha senki más nem teszi meg. A bizonyságtétel olyan összeesküvés, amelyet egyedül hajtok végre. Krisztus maga mondja tanítványainak: valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt. Van tehát egy titokzatos viszonosság én köztem és Krisztus között a mi vallástételeink dolgában: ha én nem állom a próbát, elbukom a válság ideje alatt, cserben hagyom az Ő zászlóját, akár egy reverzálisadással, akár egy államférfiúi ténykedéssel: Ő is cserbenhagy azon a nagy próbán, nagy válságon, rettentően komoly ítéletben: miképpen állhatok meg Isten előtt és mit érek Ő előtte? Ennél a nagy számbavételnél csak az menthet meg, ha Krisztus beleszól az eljárásba, s helyettem odaállva könyörög érettem: Atyám az én sebeimért és a te nagy nevedért könyörülj ezen az én szerelmesemen.
Isten Ígéje akkor is igaz, ha én nem veszek tudomást róla, de akkor rámnézve ítéletté válik, amelyen nem lehet változtatni. Ha szívembe fogadom, akkor kegyelemmé és ígéretté, vigasztalássá, erővé és áldássá válik, de csak addig, amíg nemcsak meghallgatom, hanem bizonyságtételben tovább adom, mert az Íge csak addig éltet engem, amíg bizonyságtételemen keresztül valakit még megragad, emel és éltet; ha senkinek sem közvetítettem, meghaltam a bennem meghiúsult Ígével.
A hit hallásból van: hallgasd meg és mondd el, amit Isten üzen!

A világ minden református egyháza az idén ünnepli négyszázadik évfordulóját annak, hogy a Kálvin János főműve: «A keresztyén vallásra való tanítás» 1536-ban megjelent. Ez a körülmény figyelmünket Kálvin János alakjára és gondolataira irányítja. Néhány nap múlva a magyar református egyház Egyetemes Konventje országos ünnepély keretében tesz bizonyságot arról, hogy ki volt Kálvin és mit köszönünk neki. De legjobban akkor ünnepeljük őt, ha tanításait minél inkább megismerjük és szívünkbe véssük.
Ezen a mai vasárnapon Kálvin János tanításának főgondolatáról kívánok szólani a Mózes alakjáról vett igével: mutasd meg nekem a Te dicsőségedet! Az volt a Kálvin János egész életének célja és értelme, hogy ő meg akarta ismerni Isten dicsőségét. Az volt az ő küldetése s életének páratlan nagy műve, hogy évszázadoknak és embermillióknak megmutatta az Isten dicsőséget. S akkor vagyunk magunk is Kálvinnak igaz követői s egyházunknak hitvalló tagjai, ha naponként előrehaladunk az Isten dicsőségének megismerésében.
Lássuk először ezt a kérdést: mutasd meg nekem a Te dicsőségedet. Mindenki belátja, hogy Mózesre nézve nem volt nagyobb és élőbb valóság, mint a felséges Isten, az Úr. Olyan uralkodó, életalkotó és sorsdöntő valóság volt ez számára, mint a tavaszi fűszálra a nap, a völgykatlanok lakóira a tűzhányó égrecsapó kitörése, az eltévedt csolnakosra a tenger irtózatos ereje, a megrémült gyerekre az égiháború. Lefoglalta minden gondolatát, betöltötte minden érzékét, igénybe vette és felemésztette egész életét: személyével, sorsával, életének minden pillanatával ezen a nagy valóságon csüngött, ezért élt, ebből táplálkozott s ennek a szolgálatában égett el. Nem lehetett tehát ránézve fölségesebb cél, nagyobb kívánság, szörnyűbb és édesebb vállalkozás, mint hogy megismerje Istent. Kálvin János is genfi kátéjában, örök időkre megírta, hogy az ember életének célja, hogy Istent megismerje. A Heidelbergi Káté szerint is Isten azért teremtett minket, hogy őt igazán megismerjük, szívből szeressük és Vele örökkétartó boldogságban éljünk, őt dicsérjük és magasztaljuk. Nem lehet az ember rendeltetéséről sem magasabbat gondolni, vagy elképzelni, minthogy Istennek a dicsőségét, melyet öntudatlanul és tárgyszerűen sugároztat az egész teremtett mindenség, öntudatosan, boldogan megismérje, hálás, alázatos szívvel tükrözze s ezért Istent földön és égen szakadatlanul imádja s magasztalja. Ez az ismeret a legnagyobb világosság, a legtökéletesebb nyugalom, a legédesebb öröm, a legfokozottabb hála és lelkesedés; mérhetetlen szeretet és ujjongó szolgálat a bírás és biratás kibeszélhetetlen üdvössége. Micsoda belátás, mennyi új felfedezés, álmélkodásnak és csodálkozásnak örök sorozata foglaltatik ebben az ismeretben! Benne van ebben az, hogy Istent érezzük, akaratának engedelmeskedjünk, egy szóval: bírjuk Őt s még sokkal inkább, hogy ő bír minket, kezében tart, gyönyörködik bennünk, megáld, egy szóval: saját dicsőségét szemléli és szemlélteti bennünk. Miben különböznek az angyalok tőlünk? Abban, hogy ők sokkal teljesebben ismerik Istent. Miben különbözik az örök üdvösség a földi élettől? Abban, hogy itt lenn tükör és homályos beszéd által látunk, odafenn pedig szemtől-szembe. Ezért a látható és láthatatlan világnak egyetlenegy célja, akarata, hő vágya és örök törekvése van, amellyel Isten felé kiált: mutasd meg nekem a Te dicsőségedet!
És most lássuk meg ennek a kérésnek akadályát. Hivatkozhatnám arra az egyetemes tényre, hogy az embernek még soha sehol sem sikerült Istent így megismernie. Hivatkozhatnám arra a lélektani tényre, amelyet mindenki megtapasztalhatott: a hitetlen ember gőgös és üres mosollyal mondja, hogy az ő szelleme nincs berendezve az élő Isten megismerésére. Így beszélhet a vak a fényről, a siketnéma a hangok világáról, az elállatiasodott ember a szeretet és megbocsátás édes érzéséről. A hívő ember pedig, minél hívőbb, annál inkább vallja, hogy Istenről csak a hit közvetítésével szerez homályos tudomást, amely sokszor alig több, mint amikor a vak ember visszamosolyog a májusi napfényre, amely arcát átmelegíti és a siketnéma elmélázva hallgat gyermekkora óta elfelejtett hangok szétfoszló emlékeire. A hit a maga első jelentkezésével inkább csak szomjúság, mint ital; vágy, mint kielégülés; kérdezés, mint felelet; keresés, mint megtalálás.
Mindennek pedig nem Isten az oka. Isten él és munkálkodik a maga sugárzó dicsőségében s az ember képtelen megfogni, megismerni Őt, beleütközni, átkarolni és arcába tekinteni. Olyan közel van hozzánk, hogy orcánkat simogatja, annyira velünk van, hogy lelkiismeretünkben kiált, átjárja a teremtett mindenséget, mint akarat és tündöklő gondolat, hajunk szálait számontartja és könnyeinket felírja, egész dicsőségével körülvesz mint a szivárvány a hegycsúcsok fenyőfáit: s mégis csak Őt magát nem ismerjük, mi, akik maholnap mindent ismerünk. Atomjaira tudjuk bontani a világot, számbavesszük a ködfoltoknak látszó naprendszereket, leltározzuk az emberi szervezet minden sejtjét, csak magát Istent nem látjuk, nem ismerjük, nem ízleljük, nem tapintjuk, súlyát nem érezzük, szárnyaira rá nem telepedünk, melegétől át nem tüzesedünk és világosságától nem fényeskedünk.
Ennek az oka nem lehet másban, mint mibennünk. Ezért olyan megdöbbentően igaz a Biblia elbeszélése a szentségben és ártatlanságban teremtett első emberről, akik látták, hallották Istent, beszéltek Vele, az Ő közelében éltek és dicsőségének öntudatos osztályosai voltak. Annak, hogy mi idejutottunk, nincs más oka, mint hogy eredeti és boldog állapotunk megromlott; elnyomorodott lelkünknek Isten iránti érzéke. Sujtoló keze alatt összeroskadunk, haragja kárhoztatását sorsunkban, szívünkben, szánkban, az élet rettentő értelmetlenségeiben és a halál borzasztó tényében szakadatlanul érezzük, csak éppen lényének vigasztaló és boldog valósága veszett el szemeink elől. Lám, Mózes is hiába akarja Isten orcáját meglátni. Hiába törtet, lohol utána fétisein és vad szertartásain át az örök ember, csak egy szó, csak egy üres cerimónia zörgő héja akad a kezünkbe, amikor diadalmas valóságát meg akarjuk ragadni. Nem természetes-e akkor, hogy előállnak emberek és korszakok, amelyek sátáni kacajjal kiáltják: nincs, nincs! Agyrémnek nevezik az egészet, nyughatatlan lázálomnak a sors kőkemény nyoszolyáján s harsogva rázogatják az alélt lelket: ébredj fel hiú, sötét, pusztító álmaidból!
Az Isten megismerésének egyetlen akadálya: a bűn.
De a Mózes kérésére Isten csodálatos feleletet ad. Azt mondja: megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen és elkiáltom előtted az Úr nevét: «Én könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek». Ez azt jelenti, hogy Isten a maga kijelentésében egy új, végső lépést tett. Szerzett egy olyan módot, amelyből Őt fogyaték nélkül és igazán megismerhetjük. Elkiáltotta mégegyszer előttünk a saját nevét s ez a név: kegyelem, ez a név: irgalom volt.
Ebből először is azt látjuk, hogy Istent nem lehet látásból megismerni, de meg lehet ismerni hallásból. Azután azt látjuk, hogy csak az előtt tárul fel az Isten dicsősége, aki megismerte megváltó kegyelmét. Mózessel úgy vitte végbe Isten ezt a megismerést, hogy odaállította maga mellé a kősziklára és a kőszikla hasadékán engedte reásugározni a maga visszaháruló dicsőségét. Mai lekciónkban Pál apostol tanít meg arra, hogy ez a mózesi szikla egy jelkép, amely a Krisztust ábrázolja. Ismeritek azt a szép református éneket: «Aki értem megnyíltál, Rejts el óh örök kőszál»? Kell-e többet mondani annak az állítására, hogy Isten dicsőségét csak Krisztusban ismerjük meg. A Krisztus sebei azok a sziklahasadékok, amelyekben elrejtőzködve megláthatjuk az Ő átvonuló dicsőségét és nyomai után útrakelhetünk.
Ennek az a magyarázata, hogy Krisztusban Isten már nemcsak mint teremtő Isten jelent meg. így megjelent az első emberpár előtt, az látta is az Ő dicsőségét, de bűnbeesett és örökre elveszítette ezt a látást. Azóta Isten bírói dicsősége mint szigorú és félelmes akarat, ítéletekben jelent meg, azzal a fenyegetéssel, hogy még rettenetesebb lesz, mikor magának a Bírónak személye jelenik meg ítéletei mögött szemtől szembe. De a Krisztusban irgalma és kegyelme jelent meg, amellyel megbocsátotta bűneinket, kimutatta irántunk való örök szerelmét s körül vehetett minket a kiengesztelődött Isten áldó dicsősége. A Golgota keresztje az a hely, ahol a nyomorult ember ráismer Istenre, felfedezi Benne az ő Atyját, aki megbocsátotta bűneit, gyermekévé fogadta s helyreállította vele azt a boldog viszonyt, amelyet az eredendő bűm olyan rettenetesen megrontott. Csak a kereszt alatt ismerheted meg Istent, csak a Megváltó arcán láthatod meg, hogy ő milyen arccal néz tereád, mit akar teveled, mit tett éretted és hová akar felemelni. De ott is csak akkor teheted meg ezt a tapasztalást, hogyha a Golgota keresztjén szenvedő Krisztusban megismered a te hű és áldott Kezesedet, Aki éretted áldozott, helyetted szenvedett és téged váltott meg. Csak akkor ismerheted meg Isten eget-földet betöltő dicsőségét, hogyha irgalmát megérezted és kegyelmét elfogadtad.
Könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek. Ebben az is megmondatik, hogy nem mindenkinek szól a kereszt áldozata. Csak azoknak, akiket Isten kiválasztott erre a látásra, akiket Szent Lelke által összetört és újjászült s akiknek vakságát meggyógyította, hogy lássanak, siketségüknek falát áttörte, hogy halljanak, nyelvét megoldotta, hogy szóljanak, romlandó emberüket újjászülte, hogy a Krisztus érdemét rájuk kiterjeszthesse s Krisztusért olyanokul fogadja őket, amilyen maga az Egyszülött volt. De azoknak aztán teljes mértékben szól. Ugyanis Krisztus ismerte Isten dicsőségét, megjárta szeretetének kikutathatatlan mélységét, felfogta bölcseségének örök világosságát s érezte az ő életének sugárzó dicsőségét. Neki nem kellett kérnie Istent: mutasd meg a Te dicsőségedet, mert úgy ismerte annak minden mélységét és minden rejtelmét, mint önmagát, hiszen ő mondotta: Én és az Atya egy vagyunk. Akit tehát Isten Krisztusért olyannak fogad el, mint amilyen Krisztus volt, annak jókedvéből, örök rendeléséből megadja a módot arra, hogy megismerhesse Őt. Annak, de csakis annak megmutathatja az Ő dicsőségét.
Hallod-e, milyen édesen, milyen kényszerítő erővel zúg át a világon: íme van hely én nálam, állj a kősziklára. Eltévelyedett és sötétségben botorkáló ember, hallod-e a hívó szót: íme van hely én nálam, állj a kősziklára? Összezúzott szív, foszlányokra tépett lélek, kiapadhatatlanul zokogó ember, hallod-e az erős, bátor, bíztató szót: íme Van hely nálam, állj a kősziklára! Bűneidben vergődő, kétségbeesett és megsemmisülni készülő lélek, ki úgy érzed, hogy fáradt vagy és eltapos az ítélet dübörgő szekere, hallod-e mentő hívást: íme van hely én nálam, állj a kősziklára! Fáradt, roskadozni akaró ember, ki alig vonszolod már magadat és keresztedet s úgy érzed, hogy nemsokára elsodor az egyre erősödő vihar, hallod-e a szót: íme van hely én nálam állj a kősziklára!
Ez a kőszikla: a Krisztus. Az Ő sebeiben van hely, mindenki számára van, a te számodra is.
Aki értem megnyíltál.
Rejts el óh örök kőszál...
----------------------------
Jövök, semmit nem hozva,
Keresztedbe fogózva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz...
Isten pedig elkiáltja nevét: Könyörülök rajtad, kegyelmezek neked.

Ha a felolvasott ígén elgondolkozunk, meglep, menynyire egyezik az az evangéliom egyik legfőbb gondolatával. Talán sehol sem találkozik Jézus Pállal olyan teljesen, mint ebben a gondolatban. Így lehetne ezt a gondolatot megfogalmazni: naponként, sőt percenként Isten kezéből élünk, mint a gyermek apja kezéből. A kétéves gyermek nyakába sem akasztanak hatalmas kulcsot, amely egy telerakott kamrát nyithat fel. Mit ér minden felhalmozott élelmiszer- készlet, ha nincs ott az apa és az anya, aki naponként a tenyeréből eteti gyermekét. Isten sem szokta az ő kedves teremtményeit készletekkel halmozni el, hanem percről-percre gondoskodik róluk. Így táplálja az erdők madarait, így öltözteti a mezők liliomait, így gondoskodik gyermekeiről is. Lám a tékozló fiúnál is ott kezdődött a baj, hogy a maga gazdája akart lenni és kikérte a vagyonból a ráeső részt.
Ezt a gondolatot alkalmazza Pál a belső élet táplálására, amikor Isten lelki háztartásának legmélyebb törvényét így fejezi ki: elég neked az én kegyelmem.
Először tekintsük meg azt, hogy erre a kegyelemre nagyon rá vagyunk szorulva. Rá volt szorulva Pál, aki a világtörténelem legnagyobb feladatát hajtotta végre törékeny, beteg testben, hihetetlen nehézségek között. Mikor őt az evangéliom megragadja, a keresztyénség egy kis üldözött zsidó szekta Jeruzsálemben. Mikor szolgálatát bevégzi, az akkori világ legtöbb gócpontjában viruló gyülekezetek vannak és a keresztyénség, ha még üldözötten, a föld alatt és a hatalom birtokosai előtt ismeretlenül, mégis egy olyan világvallás, amely győzött a kor uralkodó szellemi áramlatai felett és megtalálta elpusztíthatatlan és örökkévaló alkatának alapformáit. Ez a szervezet, amelyhez nem fogható sem Nagy Sándornak, sem Julius Caesarnak, sem Nagy Károlynak az alkotása, egy egészen egyszerű vándortanító munkájának az eredménye. Ez a vándortanító nem volt gazdag ember, semmi politikai befolyással nem dicsekedhetett, valami különös vonzóerő sem volt benne, amivel az embereket megnyerhette volna, egyszerű kézműiparos, aki bejárja a világot, tanít, levelez, imádkozik, szenved, bizonyságot tesz és meghal. S mégis széttörte a zsidóság börtönét, meghódította a római imperiumot, fölébe nőtt a görög világnézetnek, s mindezzel nemcsak a történelem erőit változtatta meg, hanem az örökkévalóság számára épített. Gyengeségét fokozza még az, hogy «tövis adatott a testébe». Nem tudjuk pontosan, mit értett ez alatt; bizonyára valami gyötrő, súlyos betegséget, amelyik minden pillanatban széthullással fenyegette porsátorát. Ez akadályozta szárnyainak a röpülését, fenyegette tanításainak tisztaságát, bizonyságtételének apostoli erejét s szakadatlan kísértések között tette őt próbára. De éppen ez a tövis termette meg benne a legmélyebb és a legkrisztusibb meggyőződést, azt, hogy nem az ő ereje által és nem az ő érdeméből történik mindez, hanem Isten kegyelme mutatkozik meg az ő erőtlenségében.
Van-e közülünk olyan, aki nem tapasztalta, hogy «tövis adatott az ő testébe?» Tövis, amelyik kívülről talán láthatatlan, s ezért jelentéktelennek volna mondható, megléte azonban olyan döntő és veszedelmes, hogy minden pillanatban belső emberünk élete forog vele kockán. Olyanforma ez, mintha egy gladiátort birkózásra bocsátanak, amikor néhány titkos tövis tört be a testébe. Olyan ez, mintha a művészt, mikor a döntő harcot vívja meg az alkotás győzelméért, a lelke mélyén valami gyötrelmes akadály gátolná. Olyan ez, mintha a királyt tövisekkel rakott trónra ültetik és koronája belülről éles szögekkel van kiverve, amelyek belefúródnak vérző húsába, s ilyenkor mondanák neki: légy nagylelkű, mosolyogj, sugározz. Ki az, aki nem érezte a pillanatonként jelentkező lehetetlenségét annak, hogy megálljon, hű maradjon, ellenálljon, szeressen, jó legyen, higyjen. Nézzük meg mindazt az akadályt, ami útjában áll boldog, vidám, szent, hősies és győzelmes lényünk kialakulásának, s ami miatt tisztátalanok, szomorúak, bukottak, gyávák, félelmes szívűek, nyomorultak vagyunk és elveszítjük a lélek döntő csatáját s állapítsuk meg, ez a mi tövisünk. Ha úgy ismernélek titeket, mint ahogy magamat, s azokat az embereket, akiknek lelkébe módom volt belátni, ujjammal mindenikőtök lelkében nemcsak egy, hanem ki tudja hány ilyen fájó tövisre tudnék rátapintani úgy, hogy felsikolthatnátok a testvéri kéz érintésére.
És ez a tövis azért adatik a testünkbe, hogy el ne bizákodjunk. Oh, bennünk nagy a hajlandóság arra, hogy elbízzuk magunkat. Ha valami sikerül, a magunk érdemének tudjuk be, pedig ajándékba kaptuk a sikert; ha pedig nem sikerül, mást vádolunk érette, pedig mi magunk okoztuk a bukást. Az első tanítványok, mikor elindultak az Úr nevében, azzal a lelkendező büszkeséggel tértek vissza: «még az ördögök is engednek nekünk!» Ezek voltak az első misszionáriusai annak az egyháznak, amely kétezer év óta annyi mártírt, annyi külső elbukást, annyi világ szerint elveszett csatát jegyzett fel történelmébe. Hány ember van, aki mindig csak magát nézi, saját hatásában és eredményeiben örvendezik s nem tud betelni azzal a sok képzelt sikerrel, amellyel úgy ékesíti fel magát, mint a gyermek a színes rongyokkal és a vadember az üveggyöngyökkel. Közben pedig szegény nyomorult ember, aki azt a tényt is, hogy egyáltalában van lélekzetet vehet, lát, gondolkozik és akar: nem magának hanem az ingyen ajándékozó Istennek köszönheti.
Azért hát szükséges meglátnunk azt, hogy ez a testünkbe adatott tövis a Sátán tövise. Éppen az a tény, hogy amikor bűnről prédikálunk, az emberek nem érzik magukat személyükben érdekelve, vagy ha úgy érzik, felháborodva kérdezik, miféle büntetőjogi vádak hangzanak el ellenük, bizonyítja mindennél jobban a bűnnek a hatalmát, amelynek legelső és legnagyobb rontása az, hogy nem akarjuk magunkban észrevenni. Hány ép ember képzeli magát tüdőbajosnak vagy rákbetegnek, de aki igazán az, mosolyogva magyarázza, hogy múló gyengeségről van szó. S amilyen jótétemény a halálos betegnél ez a csalódás, éppen olyan veszedelmes a belső embernél az a meggyőződés, hogy a világ ugyan lehet rossz, de én jó vagyok; minden hibának és bajnak az okát rajtam kívül kell keresni, mert én hatalom, erő, siker és tökéletesség vagyok, egyszóval önmagamnak az istene. Ez a rettentő bálványimádás mutatja azt, hogy a testünkbe adatott tövis meglátása már magában véve nagy kegyelmi ajándék, Isten mentő munkájának első ténye, kiindulás azon az úton, amelyen kívül soha senki sem juthat el az élet és az üdv forrásához, a kegyelem Istenéhez.
Isten kegyelme elég nekünk.
Figyeljük meg, hogy csak a kegyelem az, ami segíthet rajtunk. Mindaddig, amíg ide el nem érkezünk, megátkozott és szakadékok felé vezető úton keressük a megoldást. Aki azt hiszi, hogy saját maga segít magán, életét a legbizonyosabb és legrettentőbb csalódás kockájára teszi fel. Aki azt hiszi, hogy joggal, igénnyel, követeléssel kiverekedheti magának a holnaptól azt, amivel az úgy érzi, tartozik neki, a leglehetetlenebb dologra vállalkozik. Még az is, aki egy felsőbb erőt beleszámít az ő életébe, de úgy gondolkozik, hogy ez az isteni hatalom az ő szolgája, rendelkezésére áll, mágiával, szertartással, áldozattal, fogadalommal, egetostromló és konok imádsággal leigázhatja és hatalmában tarthatja és saját érdekei szolgálatára kényszerítheti: irtózatos tapasztalást tesz arról, hogy a világ felett a szuverén Isten uralkodik, akinek «gondolatai nem a mi gondolataink». Nincs más megoldás, csak a kegyelemhez való visszatérés, mert sorsunk Isten kezében van és csak akkor élhetünk, ha Isten kegyelmes hozzánk.
Második, amit meg kell mondanunk, hogy csak Isten lehet kegyelmes hozzánk. Kegyelmes csak az lehet, aki úr égen és földön, aki felséges és olyan dicsőséges, hogy színe előtt még az angyalok is eltakarják orcájukat. Csak az lehet kegyelmes, akinek igaza van, aki maga az igazság és akinek igazságossága és szentsége előtt földreborulva és porig alázva kell meghajolni. Csak az lehet kegyelmes, aki olyan szuverén, hogy egyetlen szavával világokat teremt, tekintetére egybetakartatnak az egek, életnek és halálnak szabados ura, s tökéletes szentségében és igazságosságának tündöklő fényében bűneinkkel szemben megbántott szentségének haragjában ég. Csak az lehet kegyelmes, akinek életre-halálra kézében vagyunk s hatalma, igazsága szerint semmivé tehet, sőt semmivé kellene hogy tegyen. De nem tesz, mert ez az Isten örök szeretet is. Kiárad lényéből az az éltető, felemelő, magához kapcsoló, teremtő és megszentelő hatalom, amit szeretetnek nevezünk. Pusztító igazságosságának és éltelő szerelmének isteni ellenmondása a kegyelemben oldódik fel.
Éppen azért, mert ha igazsága halálunkat követeli, szeretető éltetni akar, kegyelmesnek kell lennie, hogy megszánjon, lehajoljon hozzánk és felemeljen minket. Nem azért, mert megérdemeljük, mert részvétre méltók vagyunk, mert talál bennünk valami szeretnivalót, hanem egyedül önmagáért, nevének dicsőségéért, lényének gazdagságáért, lénye értelem- feletti ellenmondásától megszabadulva kegyelmes azért, mert Isten.
Erre a kegyelemre mondja az apostol, hogy ez elég nekünk. Kevésnek nem mondható, mert Istennek a kegyelme kevés nem lehet. Nem sok, mert akkor meg kellene mérni, hogy a többlet kitűnjék, ez a mérés pedig lehetetlenség. Még azt sem lehet megmondani, hogy a három óceán és a négy tenger sok-e vagy kevés egy akkora bolygónak, mint a föld, csak azt kell mondanunk, hogy éppen elég. Mennyivel inkább nem lehet a sok vagy kevés mértékét alkalmazni az Isten kegyelmére. Erről is csak annyit lehet mondani, hogy mindig elég. Elég a síró gyermeknek, hogy könnyei felszáradjanak, a tündöklő angyalnak, hogy el ne bukjék, elég a haldoklónak, hogy mosolyogjon, és az újszülöttnek, hogy lélekzeni kezdjen, elég a törékeny asszonynak és az erős férfiúnak, elég egy kis gyülekezetnek és roppant nemzeteknek. Elég a szentnek, hogy gonosz ne legyen és elég a gonosztevőnek, hogy szentté váljon. Elég a végítélet napján és elég ebben a mostani pillanatban is. Sohase bizonyult másnak, mint elegendőnek. Erről beszélnek olyan bizonyságtételek, amelyek 30-40 esztendős betegágyon keltek és olyan virághullások, amikor pár napos bimbók hervadnak el.
Elég az én kegyelmem neked. Ez a két szó azért fontos, mert azt mutatja, hogy a kegyelmet csak személyes viszonyban lehet átvenni. Nem közvetítheti senki emberfia, nekem kell érette kinyújtanom a kezemet és szembe kell néznem azzal az Istennel, aki felém nyújtja. Azt kell mondanom neki: te és azt kell mondanom előtte: én. Hiszen éppen az volt a baj eddig is, hogy erre nem akartak rájönni az emberek. Hátat fordítva akarják elvenni a kegyelmet. Más személy mögé bújva szeretnék megnyerni. Ennek a személyes találkozásnak egyetlenegy helye, módja van: Istennel a Krisztusban lehet találkozni. Isten azért lett emberré a Krisztusban, hogy mi, akik emberek vagyunk, emberi mivoltunkban találkozhassunk vele. Közeledhetünk hozzá, távolodhatunk tőle, de az a pont, ahol ez a két ellenmondó, feszültségben levő, egymást kirekesztő erő, Isten és ember összeér, az a hely a megfeszített és feltámadott Krisztus személye. Itt érintkezik ez a két vezeték, itt sül ki az a csodálatos erő, világosság, tűz, új életfolyam, amelyet kegyelemnek nevezünk.
Innen ered a csodáknak az a mérhetetlen sorozata, amelyet az apostol így fejez ki, az én erőm erőtlenségben végeztetik el. Isten ereje benne van a naprendszerekben és az elektronokban, a Himalájákban és a tengerekben, de legcsodálatosabban benne van az emberi erőtlenségekben. Amikor a bűnből bocsánat lesz, a gyengeségből erő, a kísértésből győzelem, a bukásból feltámadás, a nyomorultból hős, a halálból élet, ó emberünkből új ember: apró emberi erőtlenségekben Isten örökkévaló ereje végzi tovább világteremtő, világmegváltó és világmegszentelő munkáját az Ő nagy nevének dicsőségére.

Mióta ember él a földön, egyik legmegrendítőbb élménye az volt, ha üstököst látott az égen. Nemzedékek, sőt századok éltek e roppant benyomásból, melyet az Ég titokzatos és magányos vándora keltett, ez a «sugár ecset, mely festi végzetünk». – Bizonyára így volnánk vele mi is.
Hadd kérdezzem meg, mit éreznénk akkor, ha nem csupán egy égi testet látnánk a mennyboltozaton, hanem egy olyan valóságos és jól kivehető ábrázolatot, amilyenről alapigénk beszél: egy napba öltözött asszonyt, egy újszülött gyerrneket és egy koronás sárkánykígyót?
De a patmosi látó nemcsak ezt a nagy égi jelt pillantja meg; lát egy megrázó drámát is, amely a napba öltözött asszony, az újszülött gyermek és a koronás sárkány kígyó között lejátszódik. Az asszony megszüli a gyermeket, a kígyó el akarja ragadni az újszülöttet, hogy felfalja, de az csodálatos módon megmenekül, s akkor a sárkánykígyó dühe az égi asszony ellen fordul. Ebben a mozgalmas drámában a patmosi látó megrendülve fedezi fel a világnak, az embernek és önmagának végzetét, s e végzet megoldását.
Ezt az égi drámát látta a patmosi látó. Látjuk-e mi? Nézzük meg a küzdelem szereplőit, a rettentő küzdemet magát és a roppant győzedelmet.
I.
Az apokaliptikus jelenésből figyeljük meg a sárkány alakját. «Láttaték más jel is az égben, és ímé vala egy nagy veres sárkány, akinek hét feje vala és tíz szarva és az ő fejeiben hét korona. És a farka utána vonszá az ég csillagainak harmadrészét és a földre veté azokat; és álla az a sárkány a szülő asszony elé, hogy mikor szül, annak fiát megegye». Ebben a látásban benne van az ótestamentomi emlék, hogy kígyó volt az, aki bűnre csábította az első emberpárt, az Éden fái között. Akkor kicsiny valaki volt, semmi esetre sem félelmes, inkább rokonszenves, hogy csábítása sikerüljön. Most megnagyítva ott nyúlik el az égen, s egyetlen mozdulatával a csillagok egy harmadát elsöpri az égi mezőkről. Hét feje van és mindeniken korona; e látásban benne van az a lázas megérzés, hogy képe a római birodalomra emlékezteti a Jelenések Könyvének íróját, arra a birodalomra, amelynek császára Domitianus, éppen most üzente meg a halálos irtó háborút a Krisztus népének. Az, hogy vörös ez a kígyó, mibennünk ébreszt egészen sajátságos emlékeket és gondolunk azokra a roppant szenvedésekre, amelyeket éppen korunkban északi testvéreink tízezrei és százezrei hordoznak el. Mindezt összefoglalva, a koronás sárkánykígyó nem más, mint az Antikrisztus, azaz ennek a világnak olyan személyes nagyhatalma, aki Krisztusnak és az ő népének halálos ellensége. Megérezzük ebből, hogy van a világon egy óriási hatalom, amely a Zenith és a Nadir között helyezkedik el, beleterpeszkedik az egész mindenségbe, s ennek a nagyhatalomnak egy szenvedélye van: gyűlölni Krisztust; egy akarata: kipusztítani a világból még az ő emlékezetét is; egy rendeltetése, hogy a teremtés és a váltság művét megrontsa, s a világot visszaváltoztassa kietlen, nyomorult, értelemnélküli zürzavarrá. Minden mozdulata világosságoltás, gyűlölet és halál, s így roppant méreteiben az égre felrajzolódva, mutatja azt, hogy a rossz nem játék, nem álom, nem elmélet, nem tévedés és általános betegség, hanem világrengető, világot rontó személyes hatalom, kinek egész nagysága, rejtelmes mivolta Krisztushoz való viszonyulásából lesz nyilvánvaló.
Ne kicsinyeid, ne nézd le, ne mosolyogj rajta, mert aki simogat, legyez, sugalmaz és kísért, ilyen gonosz és ilyen óriás!
A második személye az égi drámának, a napbaöltözött asszony. Dürer a mennyei jelenésekhez rajzolt nagyszerű illusztrációiban követi azt a középkori gondolatot, hogy a hold sarlóján álló és tizenkét csillaggal koronázott nő nem más, mint az ég királyné asszonya: Mária. A Jelenések Könyvének írója azonban nem erre gondolt. Akkor még a Mária-kultusznak ez a formája nem volt kifejlődve. Az evangéliomok is csak az alázatos szolgáló leányról beszélnek, aki földi ember volt és Szentlélektől fogantatott fiát jászolbölcsőben szülte meg. Itt egy olyan ótestamentomi képpel van dolgunk, amely egy közösséget asszony képében személyesít meg. Mikor Jeruzsálem népéről beszél, az ótestamentom, Sión leányát említi. A próféták sokszor szemléltetik a zsidó népet egy asszony képében, aki hű vagy hűtelen királyi vőlegényéhez, az Úrhoz. A Jelenések Könyvének írója az egyházra gondolt akkor, amikor ezt a királyi asszonyt látta az égen. Arra az egyházra, amelyet a könyv másutt is szívesen nevez a Krisztus menyasszonyának, s amelyikre Pál apostol a Galata levélben azt a legfölségesebb jelzőt mondja, hogy anya. Az anyaszentegyház pedig a János szeme előtt nem más, mint a lelki Izrael, amelyet a tizenkét csillagból álló korona is jelképez, mert ez a tizenkét csillag a Jákob tizenkét fiának ágyékából támadt nemzetséget ábrázolja. Ez a lelki Izrael nem más, mint a mennyei Jeruzsálem, vagyis az a titokzatos lelki közösség, amely minden gyülekezetnek minden szentjét, Isten kiválasztott és eleve elrendelt gyermekeinek láthatatlan közösségét magába foglalja. Napba öltözött, mert világosság a lénye, fönséges és szellemi, mert Szentlélekkel van megteljesedve. Dicsőséges, mert nem csak anya, hanem menyasszony is, s nemcsak szolgáló leány, hanem királyné is. Arra hívatott el, hogy szüljön, szeressen és szenvedjen.
Tudni akarod mi az anyaszentegyház? Nézz fel ez égi jelre és lásd meg méltóságát, titokzatos voltát, isteni dicsőségét és szenvedésének világon átívelő szolgálatát.
Harmadik személye az égi nagy drámának az újszülött. Lehet, hogy a Jelenések Könyvének írója, vagy valamelyik olvasója Krisztusra gondolt az újszülött képénél. De ez csak tűnő kapcsolat lehetett, mert a mélyebb vizsgálat meggyőz arról, hogy éppen a könyv keletkezésekor, amikor még életben lehettek olyanok, akik Jézust látták, bizonyosan sok olyan volt az olvasók között, akinek szülői, idősebb rokonai személyesen ismerték őt vagy legalább is apostolait: közvetlen élmény volt Krisztus születésének a Lukács evangéliomában elbeszélt története, tehát merőben idegen és megokolatlan lett volna beszelniök Jézus Krisztusnak egy második apokaliptikus születéséről és ezt a gondolatot viziószerűen felvetíteniök az égre. Tudta mindenki, hogy ő megszületett, meghalt és feltámadott. Azt is tudta mindenki, hogyan szüle- tett, hogyan halt meg és hogyan támadott fel. Képtelenség lett volna arra gondolniok, hogy a gyülekezet most szüli őt, mikor mindenki tudta, hogy belőle született a gyülekezet. Azért az újszülött jelenése nem maga Krisztus, hanem a Krisztusból született új ember, a megváltott lélek. Ennek a megváltott léleknek adatott a zsoltárból felcsendülő ama nagyszerű ígéret, hogy «vasvesszővel fog legeltetni minden nemzetet», azaz ő lesz úr e világ felett és Krisztus igájába hajtja a nagy mindenséget. Csak a Homo Renatusra, a Krisztusból született lélekre talál az, hogy elragadtaték a sárkány torkából az Isten trónusához és ott van biztonságban, elrejtve a Krisztusban. A 17. vers azt mondja, hogy a sárkány «tovább hadakozik az asszony magvából valókkal az Isten parancsolatainak megőrzőivel, akiknél van a Jézus Krisztus bizonyságtétele». Világos tehát, hogy a gyermek az újjászületett hívő, a halhatatlan lélek, a megváltott ember. Tulajdonképpen mindnyájunknak a képe, mert ő mindannyiunkat egybefoglal. Te, én, a gyermeked, a hitvesed, az anyád, az atyád, a testvéred, egyszóval mindazok, akiket életre szült a dicsőséges anyaszentegyház, ez újszülött képében és sorsában vagyunk kiábrázolva.
II.
És most megláthatjuk azt a küzdelmet, mely az égi drámában végbemegy. A jelentése ennek a harcnak az, hogy az újonnan szült lelket halálos veszély fenyegeti: az, hogy elnyeli az Antikrisztus gyűlölete. Lélekre megy a játék e világban, s ezért élünk apokaliptikus időket, mert az újonnan szült lelkeket rettentő hatalmak igyekeznek elkaparintani.
Ott áll az örök ellenség a vajúdó anya mellett és így fényegeti: szüld meg a gyermekedet, az enyém lesz. Oroszországban gyermekmesék születnek azért, hogy megborzongjon a kis proletár gyermek Krisztustól, Istentől, mint minden gonoszság és hazugság foglalatától. Szüld meg gyermekedet, mert az enyém lesz, mondják a versengő egyházak, amikor hatalmi érdeküket mindenek fölé állítva reverzálissal, családi boldogságok feldúlásával, hitvestársi szövetségek széttörésével a napba öltözött asszony gyermekeit el akarják ragadni. Szüld meg a gyermekedet, mert enyém lesz, mondja az a politikai szempontból szervezkedő új pogányság, amely tulajdonába veszi a gyermek lelkét, s ha kell, anyja ellen lázítja fel, csak életre és halálra az övé maradjon. Szüld meg a gyermekedet, már várom és elragadom, mondja az Antikrisztus a maga százféle alakjában, akár mint hitetlenség, akár mint könnyelműség, akár mint érzékiség, akár mint közömbösség, egyszóval mint világrontó személyes hatalom. Ne keressük rá a szót, mert van egy szó, amely mindennél jobban talál reá; így neveztetett el a paradicsomkertben, s ilyen névvel neveztetik az utolsó ítéletben, s ez az egy szó így hangzik: Bűn.
Igen, a bűn halálra keresi a napba öltözött asszony gyermekeit. Ezer meg ezer eszköz áll rendelkezésére, hogy célját elérje. Azt mondja az egyházról, hogy idejét múlta emberi intézmény, ne add magad az igája alá. Azt mondja az ígehirdetésről: unalmas, avas bölcselkedés, kerüld, ne hallgass reá; azt mondja a templomról: képmutatásnak a helye, arccal se fordulj felé, jer, vár a tudomány, a művészet csarnoka, vagy ha jobban tetszik: a mulatságok és az örömök kivilágított tanyája. Tagadd meg, mert hasznod lesz belőle, tagadd meg, mert méltatlan szolgái megbántottak, tagadd meg, mert kalitkában tart és megalázza emberi méltóságodat. Jer; hirdetek néked más evangéliomot, amely így hangzik, jó az, ami jól esik. Érték az, aminek hasznát látod, szeresd azt, ami neked szolgál, s legfőképpen arra vigyázz, hogy a halál idétlen, neuraszténiás gondolata ürömcseppet ne keverjen életed habzó serlegébe.
Nem látod-e, mennyi csellel, ravaszsággal és leleménnyel leskelődik reád, hogyan akarja gyermekedet elfordítani szívedtől, téged szembeállítani hitvestársaddal, meghasonlást szít közötted és szülőid között? Egyszer mint irodalom jelentkezik, azután mint világnézet, majd a művészet kristály poharába keveri mérgét; minden pénzdarabon át rést keres, hogy a lelkedhez férjen; a föld húz lefele, hogy szárnyaid a porba hulljanak; rózsalevelek szitálnak reád, hogy eltemessenek, s illatos bőségükkel megfullasszanak. Ha nem sikerül a csel, erőszakhoz folyamodik. Éheztet, hogy egy darab kenyérért eladd magadat. Felgyújtja agyvelődet, hogy a harag és gyűlölet karjaiba szédítsen. Látszólag kikerülhetetlen dilemma elé állít, hogy tőrében megejtsen, s mikor észreveszi, hogy már csüggedsz és kételkedel, ólomsúllyal nehezedik reád, míg a földre gázol.
Mi egyéb ez a küzdelem, mint a léleknek halálosan komoly vergődése a bűnös természet bilincseiben, az a kétségbeesett erőfeszítés, amellyel magát és magának az örökéletet a szánalmas és múlandó ember meg akarja menteni?
Ha sikerül a kígyónak elnyelni az újonnan szült lelket: megnyerte a csatát. E sikerrel éhsége egyre nő. Ha nem sikerül, haragját a napba öltözött asszonyra, az anyaszentegyházra fordítja; üldözi az egyházat azért, mert fiait nem tudta megszerezni. Nem látod-e a mai kor egyházüldözésében ezt a megrázó képet, hogy az egyház, ez a csillagkoronás királynő, mint sápadt, rongyos, halvány szolgálóleány, a szülés fájdalmától véresen, sikoltva szalad az üldöző elől? Oh adassék neki sasszárny, hogy elmeneküljön! Mexikóban és Oroszországban, Spanyolországban és Németországban, itt ezen a földön is, s mindenütt, mindenkor, ahol és ahányszor az egyház menekülni kényszerül ősi ellensége elől: adassék neki sasszárny: az ige és a szolgálat szárnya!
Az ősi ellenség erejét a végsőkig megfeszíti. Mikor kivetik a megszálló csapatot a fellegvárból, a külvárosok népére zúdul ádáz dühe és nincs a világon akkora kegyetlenség, mint amilyennel egy megvert és visszavonulni kényszerített ellenség tombolja ki a maga dühét az útjába esőkön. Éppen ez a kegyetlenség, ez az apokaliptikus düh mutatja azt, hogy a sereg visszavonulóban van s utolsó tehetetlen mérgét önti ki erre a nemzedékre, éppen úgy, mint a Jelenések Könyvének első olvasóin Domitianus császár idejében.
III.
De az égi drámában legfölségesebb mégis a győzelem, Megtörténik a koronás sárkánykígyó detronizálása és kiderül, hogy a harcot tulajdonképpen elvesztette. «És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, ki neveztetik ördögnek és Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti: vetteték a földre». Elveszítette a harcot. Elveszítette akkor, amikor Isten királyi székéhez érkezett az, aki ellen a küzdelmet felvette: Krisztus. Nagypénteki kereszthalálán, s húsvéti feltámadásán keresztül megérkezett a dicsőségbe, s hitvallá- sunk szerint «ül a Mindenható Istennek jobbja felől». E perc- tői fogva elhallgatott az égben a Sátán vádolása, akiben éppen az volt a tökéletes gonoszság, hogy ő volt a csábító eleitől fogva és ó volt a vádoló is. Helyette a közbenjáró esedezése hangzik és a szószóló engesztelő bizonyságtétele esdekel az ő kicsinyeiért. Azért van nekünk reménységünk a győzelemben, s azért bizonyos a végső diadal ígérete, mert odafenn igy ujjonganak az egek: «most lett meg az idvesség és az erő és a mi Istenünknek országa és az ő Krisztusának hatalma, mert a mi atyánk fiainak vádolója levettetett!»
De ezzel még nem történt meg minden. Nekünk is részt kell vennünk a győzelemben a 14. vers szerint: bizonyságtételünknek beszédével és azzal, hogy életünket sem kíméljük mindhalálig. Ebben a két igében a végső erőfeszítés hősies és győzelmes magatartása ábrázolódik ki. Az a bátor kiállás, amellyel Krisztus ügyéhez csatlakozunk. Az az áldozat és szenvedés, melyet hősiesen elhordozunk érette. Amit eddig súgva ejtettünk ki, kiáltsuk háztetőkről, amit eddig magunknak tartottunk, titkos kamarácskánkban jegyezvén el magunkat a mi királyunk mellé, arról tegyünk ország-világ előtt hangos bizonyságot. Jöjjön el az az idő, amikor elmondhatjuk: «nem szégyellem a Krisztus evangéliomát». Nem szégyellem gyermekem, jegyesem, élettársam, szülőim, feljebbvalóim előtt; nem szégyellem baráti körben, hivatalos szolgálatomban, nem szégyellem tudósok, bölcsek, elmések előtt éppúgy, mint ahogy nem szégyellem együgyűek, oktalanok és balgatagok előtt. Nem szégyellem királyok és koldusok között és főképpen nem szégyellem önmagam előtt!
Annyira nem szégyellem, hogy levonom e bizonyságtétel következményét, feláldozok mindent, elhordozok mindent, vállalok mindent, amikor Krisztus ügyéről, anyaszentegyházam igazságáról, Isten népének becsületéről van szó.
Lássa meg Isten, világ, emberek, én a Krisztus népéhez tartozom, s királyi hatalmának vasvesszeje alatt: «bűn és ördög ellen ez életben szabad lelkiismerettel harcolok, s azután ő vele együtt minden teremtmény felett örökké uralkodom».

Azt olvastam egyszer egy tudós lélektani könyvben, hogy az embert az állattól az előrelátás tehetsége különbözteti meg. Ez azt jelenti, hogy az állat mindig a jelenvaló pillanatban él; nem látja a jövendőt; tehát lelkében nincs meg a holnapnak az az állandó fenyegető képe, amely a gondoknak szülőanyja. Csak az ember az, aki előre látja az eshetőségeket és igyekszik úgy berendezni az életét, hogy elkerülje a veszedelmet és biztosítsa a holnapot. Az ember lelki életének legjellemzőbb, legegyetemesebb és éppen ezért legemberibb tulajdonsága a gond, mint magának az emberi életnek indítéka és irányítója. A fenyegető rossznak a látása hívja létre azt a tervszerű védekező és megelőző munkát, amelynek évmilliókon keresztül felhalmozódó eredménye: az emberi művelődés. Minden más létező sorsa a pillanatokból támad és a pillanatok részleteiben vész el, egyedül az emberi élet szakad el a pillanattól és lesz önálló, előrelátó, tervszerű alakításnak a tárgya. Lényegében ez a különbség nem más, mint ami a természeti alkotás és a műtárgy között tapasztalható.
Ki alakítja sorsunkat? Erre három feleletet adhatunk a felolvasott Íge alapján. Ez a három látszólag ellenmond egymásnak, végeredményében benső összhangot és egységet mutat.
Ki alakítja sorsunkat?
Az első felelet ez: Én. Ezer példaszót lehetne idézni ama velünkszületett ősi meggyőződés mellett, hogy sorsomat az én akaratom igazgatja. Kiki a maga szerencséjének kovácsa, tanultuk az iskolában. Minden nevelés abból indul ki, hogy az embert öntudatos életalakításra nevelje. Ezen az alapon valljuk, hogy az emberi méltóságnak legmagasabb foka a szabad önelhatározás. Legnemesebb jellem az, aki önmagát és világát öntudatos elvek szerint alakítja s ezen az alapon igényeljük a legnagyobb jogot: a szabadságot és hordozzuk a legnagyobb terhet: a felelősséget. Igyekezzél tehát takarékos lenni és vagyont fogsz gyűjteni; igyekezzél békességes szívűnek lenni és életed csendben folyik le; igyekezzél másoknak szolgálni és mindenki előtt kedvességet nyersz; igyekezzél jó lenni és boldog leszel. Rajtunk áll, hogy milyen az életünk; önnön szívünk tesz boldoggá vagy boldogtalanná, és ha megtanultuk a magunk rakoncátlan és szenvedélyes szívét megzabolázni, életünk olyan zavartalan és összhangzatos lesz, mint ahogy egy vad hegyi patak megváltozik és csendes, áldásthozó életérré válik, mihelyt medrét és partjait szabályozzák. Ennélfogva nem lehet nagyobb feladatunk, mint ha minél jobban megismerjük magunkat, minél jobban megismerjük a világot, ráeszmélünk a mindkettőben rejlő örök törvényekre és magunk fegyelmezésével, sőt megtagadásával ezeknek a törvényeknek megfelelő életet élünk. Nincs szeriszáma azoknak a bölcsészeti rendszereknek, melyek erre a gondolatra épültek fel s nincs száma azoknak az irodalmi alkotásoknak, amelyek szóban vagy írásban ezt az életeszményt hirdették és ezt az életutat ajánlották. Aki akar, annak sikerül. Aki fut, az célhoz ér. Olyan alapvető meggyőződések és vigasztalások ezek, amelyekben az emberiség nagy része nem szokott kételkedni. Hány ember van, aki életpályát választ és biztos benne, hogy jövendője el van rendezve. Hány ember van, aki fundamentumot rak és azt hiszi, hogy a háza tetejére fel fogja tenni a bokrétát. Hány ember van, aki élettársat keres s azt hiszi, hogy megtalálta a legfőbb boldogságot. Hány ember van, aki gyermekei születésekor birtokába veszi már a biztosított és meghódított jövendőt.
Rá kell mutatnom arra, hogy ez az életfelfogás mennyire aktívvá teszi az embert és összes erőit a határtalanságig felfokozza. Rá kell mutatnom arra, hogy ez a felfogás mennyire megtiszteli az embert, mikor szinte mindenhatóságot tulajdonít neki. Ebből a felfogásból születtek a nagy műveltséghősök s az emberi haladás aranykorszakai. Önbizalmat, optimizmust nevel egyénekbe és nemzetekbe s nyomában hősiesség és nagyvonalúság támad.
És mégsem igaz ez a felfogás. Ugyanis egyszer csak szembeáll velünk valami érthetetlen, váratlan és megmagyarázhatatlan fordulat. Magvetés után nem aratunk, mert elveri a jégeső a határt. Takarékosságunkból nincs öreg napjainkra betevő falatunk, mert lábunk alól elszökik a föld és ládánk fenekén hamuvá válik az arany. Élettársunk hirtelen ellenségünkké válik s úgy tekintünk egymásra, mintha valami ismeretlen erő egyikünkkel a másikat halálra gyötörné és láthatatlanul büntetni akarná. Házunk, amelyet örömmel építettünk, rommá válik. Gyermekeink meghalnak vagy elromlanak. Pályánk derékbatörik s egyszer arra ébredünk összeomlott világunk romjain, hogy életünket egy ismeretlen és rosszindulatú hatalom igazgatja: a Végzet. Egyének és nemzetek váratlanul szörnyű bukás mélységeibe zuhannak alá.
Lássuk ezt a gondolatot. Az emberi gondolkozásban sokszor nyomát sem lehet találni egy olyan életérzésnek, amely pedig emberi létünknek velejárója: a kockázat érzésének. Vannak korszakok, amelyek hisznek a számításaikban, meg vannak győződve, hogy a lét matematikára van berendezve s ha az ember jól számított, nem érheti csalódás. Viszont vannak korszakok, amelyekben alapmeggyőződéssé vált, hogy az élet kiszámíthatatlan; a lét maga kockázat; hiába akar valaki, nem sikerül, s hiába fut, sohasem ér célhoz. Vannak nemzetek, amelyekre nézve valósággá válik a végzet és ez az uralkodó tapasztalás egész világukat átalakítja.
Mégpedig kétféle átalakítást végezhet rajta. Vagy azt az alapmeggyőződést ébreszti, hogy együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk. Ennélfogva belehajtja a tobzódásba, az élet habzsolásába, az öröm és a mámor kergetésébe. Ha kockázat az élet, hát legyen kockajáték: könnyelműen rá kell tenni az életet egyetlenegy lapra s ha nyerünk: újra hatot-vakot játszani, ha pedig veszítünk: fanyar mosollyal le kell vonni a következményeket. Mennyi meggondolatlanság, mennyi kalandvágy, mennyi lelkiismeretlenség származik ebből a gondolatból, mindenki nyilván megláthatja. Ha szétnézünk mai társadalmunkban, látnunk kell, hogy éppen a mai bizonytalan és kiszámíthatatlan élet a szülőoka az élet kockázatos és kalandos berendezésének.
A másik, amit a Végzet gondolata felébreszthet bennünk, ennek éppen az ellenkezője: a lemondás, visszavonultság és teljes közömbösség. Az oroszos «holt lélek», vagy a törökös fatalizmus ez, amelyik ujját se mozdítja meg, hogy elhessegesse a szemtelenkedő legyet, mert örökkévaló és ismeretlen erők döntenek életünkről, magunkról, minden pillanatunkról, tehát kár a fáradságért, mert életünket úgysem lehet mássá tenni. Sivatagra esett sorsunk; ki ültetne virágos kerteket? Kőszikla alján lakunk; ki gondol szőlőültetvényekre? Lápra kerültünk; ki törődnék a lecsapolással? Valahogy őröljük le ezt a bizonytalan, értelmetlen, kiszámíthatatlan életet, essünk túl azon a kockajátékon, amelyben mi nem játszók, hanem a játékszerek vagyunk.
Ha itt megállunk, lehetetlen nem látnunk két merőben ellentétes életformát. Az egyik: az emberi akaratot fokozza és serkenti annak a gondolatnak a sugalmazásával, hogy tőlünk függ a sorsunk és életünket magunk alakítjuk, a másik: tárggyá teszi az embert, elsorvasztja a kezdeményezést, a felelősséget, az erőkifejtést, a harcot, az élettel való szembenállást s vagy állati tengésre, vagy pedig szenvedő szemlélődésre kárhoztatja az embert. Mindenik igazolásul önnön életét mutatja fel és mindeniknek rettentő cáfolata ott van a másikban. Az akarat emberét megcsúfolja és legázolja a Végzet. A Végzet játékszerét lenézi és megveti a sorsát öntudatosan alakító, élete felől szabadon határozó és jövendőjét harcok árán biztosító szuverén ember. Történelmi korszakokat, népeket lehet osztályozni a szerint, hogy inkább egyik vagy a másik típushoz tartoznak és saját életünkben is fel lehet fedezni azt az ellentétes feszültséget, amely önmagunk és végzetünk között rian. Különösen a mai világban látható ez világosan, amikor a történelemben is, az egyének életében is ez a kétféle erő, kétféle ember, kétféle lélek vívja a maga harcát.
Ennek a feszültségnek megoldása, a felolvasott Íge: Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Látszólag a Végzet embereinek ad igazat, mert megállapítja, hogy nem magunk alakítjuk sorsunkat. Ezzel egy olyan tényt mond ki, amelynek ellenkezőjét csak ábrándos racionalisták próbálták bizonyítani. A sors maga kiszámíthatatlan, a lét észszerűtlen, a holnap bizonytalan és váratlan és az, ami bekövetkezik, sokszor merőben más, mint amit akartunk, vagy előkészítettünk. Lehet, hogy száz és ezer esetben helyes a számításunk, sikerül is, amit akartunk, minden úgy következett be, amint előkészítettük, de végén mindig ott van az idegen és félelmetes Más, az, ami magunknak és életünknek ellentmond, sőt azt egyenesen megszünteti: a bizonyos halál. Ha semmi más nem volna, ez az egy mégiscsak azt bizonyítja, hogy nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a döntő szót más, tőlünk független, idegen hatalom mondja ki.
Az evangéliomnak az a nagy bizonyságtétele, hogy ez a tőlünk különböző idegen hatalom, amelyet a vak és hitetlen ember Végzetnek nevez, nem más, mint Isten. Nemcsak azért Isten, mert nem Ő függ tőlünk, hanem mi tőle; nemcsak azért, mert összemérhetetlenül hatalmasabb, mint mi; nemcsak azért, mert nem kérdez meg, nem hallgat ránk, jó tetszése és kedve szerint dönt életünk és hálálunk felől, hiszen ezért még lehetne Végzet is; hanem azért Isten, mert ez a tőlünk független, örökkévaló hatalom: velünk személy szerint törődő atyai szív, vagy amint Ígénk mondja: könyörülő Isten. A Végzet könyörtelen, éppen ez a könyörtelensége teszi végzetté, tőlünk idegen, ellenünk irányuló, megfellebbezhetetlen, megváltozhatatlan és értelmetlen határozás. De Isten könyörülő, azaz minden fölsége, minden észfelettisége, minden szuverénitása mellett is gyengéd, jóságos, javunkat akaró atyai szeretet.
Ez az atyai szeretet nem pusztítja ki az akaratot, az önállóságot, az erőfeszítést és az öntudatot. Mindezeket Ő adta és azért adta, hogy éljünk vele. Ő tart a kezében, de akarja, hogy vállunkkal hordozzuk a terhet; Ő parancsol ellenségünknek, de engedi, hogy halálos küzdelemben vívjunk vele. Megengedi, hogy magunk határozzunk, mert önállóságra és felelősségre akar nevelni; ugyanakkor azonban a rosszból jót hoz ki, az elhibázottat megigazítja és el nem fárad türelme az újrakezdésben és az újrakezdetésben. Mindezt azonban csak addig a határig cselekszi, amíg ostoba gőgünk azt nem képzeli, hogy mienk az érdem, mienk a siker. Isten azt akarja, hogy törődjünk, dolgozzunk, cselekedjünk, de meg ne feledkezzünk arról, hogy mindent tőle veszünk és vele szemben csak elfogadók vagyunk. Az önállóság és a felelősség csak akkor emberi méltóság, ha nem tesz felfuvalkodottá és képtelenné arra, hogy magával Istennel helyes viszonyba kerüljünk. Ennek a helyes viszonynak a lényege a hálás elfogadás képessége. Isten lénye az ajándékozás s Őt az ismeri igazán, aki minél több hálát tud érezni iránta, aki minél több ajándékot tud elfogadni tőle. Isten akarata végzet. Ez azt jelenti, hogy tőlünk független és meglepetést hoz, de ez a meglepetés mindig ajándék, valami mérhetetlen nagy kincs; ennek elfogadására készít elő szüntelenül és lassacskán képessé tesz reá.
Ebből a szempontból nézve világos, hogy a hívő ember számára az élet minden fordulata megannyi új, nagy ajándék. A különb az, aki többet tud elfogadni és több ajándékért tud hálát adni, a legnagyobb ember az, aki Istentől legtöbb ajándékot képes elfogadni. És ez teljesen független attól, hogy mit akarunk mi Istentől elfogadni, ez csak attól függ, hogy mit akar Isten adni nekünk. Sokszor megtörténik, hogy mi gazdagságot kérünk és Isten szegénységet ad. Egy drága lélekhez ragaszkodunk és Isten elveszi azt. Egészséget és életet akarunk, Isten betegséggel látogat meg és leültet a halál kapujába. De ugyanakkor azt is jelenti, hogy a szegénységben, a betegségben, szeretteink vagy magunk halálában, mint egy érdes, véres, gyilkos burkoló papirosban Isten a legnagyobb ajándékot adja nekünk: Önmagát. Mert a Végzet nem más, mint a sorsfordulatban elrejtőzködő Isten. Az a jóságos, az a könyörülő, az a felséges és csodálatos Isten, aki mindnyájunkat a maga számára teremtett és egyebet sem akar, csak azt, hogy Ő életünk értelme, telje és legnagyobb ajándéka legyen; Ő a mienk legyen. «Kicsodám van nekem az egekben? Rajtad kívül semmiben nem gyönyörködik az én lelkem. Ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és az én örökségem Te vagy óh Isten mind- örokké.» Az öreg Rákóczi György bibliájába éppen úgy, mint ágyúira ezt az Ígét íratta: Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Most, amikor az egész világ a legirtózatosabb kockajáték izgalmai között remeg amikor a világ sorsa, nemzetünk, magunk és gyermekeink sorsa ismét egy hajszálon függ, lehet-e nagyobb vígasztalás és édesebb bíztatás, mint ez az Íge. Sorsunkat, holnapunkat, életünket nem magunk alakítjuk, nem is a vak Végzet, hanem a könyörülő Isten.
Ma október hatodikát üljük. E nap történelmében meg- látszik az emberi akarat titáni feltornyosulása és a sötét, értelmetlen Végzet Meduza-arca. De átsugárzik e kettős látómáson a harmadik, tündöklő kép: a könyörülő Isten arca, ki a magyar népnek dicsőségben is, gyászban is a legnagyobbat ígéri és adja: Önmagát.

Vannak emberek, akik érdekből keresztyének. Azt hiszem, ezt a tételt nem kell bizonyítani, mert ezer példát szolgáltat rá a saját tapasztalatunk. De legvilágosabb példát a Szentírás szolgáltatja Anániás és Safira felolvasott történetében.
Ebből a történetből az tűnik szemünkbe legelőször, hogy az önző ember a maga érdekét mindenütt hajhássza. Az első keresztyének állapota nem volt valami kívánatos. Nem lehet azt mondani, hogy a legelőkelőbb emberek tartoztak volna közéjük ellenben igaz az, hogy lenézett, megcsúfolt, semmibevett, sőt üldözött emberek voltak. Azt sem lehet állítani, hogy valami nagy anyagi előny járt volna a keresztyénséggel; hisz aki keresztyén lett, eladta vagyonát, önként vállalta a legszegényebb sorsot, sőt még az élete sem volt biztos. A keresztyénséggel halálos kockázat, az élet eltékozlása járt, és mégis már a legelső seregben ott van az érdekhajhászó ember, Anániás és Safira, akik a keresztyénségen nyerni akarnak.
Nyerni akartak először anyagilag. Erre azért nyilt lehetőség, mert az első keresztyének közül a legbuzgóbbak, az apostolok közvetlen környezete, annyira szerették egymást, olyan benső életközösségben éltek. hogy vagyonközösségre határozták el magukat. Erre két ok vezette őket. Először az, hogy az életük legfőbb kincsét: a Krisztus boldog ismeretét s a Tőle vett váltságot közösen bírták; miért ne legyen tehát közös az élet anyagi java is? Megemlékeztek a nagy mózesi parancsolatról is (5Móz 15,4): szegény nem leszen ti közöttetek. S ezért eladták javaikat, árát letették az apostolok lábaihoz s annak jövedelméből egyformán egyszerűen, szegényesen megéltek mindnyájan. A másik gondolat pedig az volt, hogy megvetették a földi javakat. Úgy találták, hogy Krisztus követésében akadályozza őket a kincs s ezért ártalmatlanná igyekeztek tenni azáltal, hogy a közös ellenségből közös tulajdont csináltak.
Itt mindjárt rá kell mutatnom arra, hogy nagyon sok kommunista szerint az első keresztyének kommunisták voltak. Alig van a világtörténelemnek nagyobb hazugsága ennél. Óriási különbség van a között, hogy ha erőszakkal elveszem a másét, vagy pedig ha jószántamból odaadom a magamét másnak. A keresztyének az utóbbit követték. Nem volt kötelező reájuk a vagyonközösség, csak attól fogadták el, aki jószívvel, Isten dicsőségére tiszta szeretetből ajánlotta fel a maga földi javait a testvéri közösség számára. Nem is követte mindenki.
Anániás és Safira éppen azok közé tartoztak, akik lelkületüknél fogva képtelenek voltak a keresztyén vagyonközösségre. Ők nyerni akartak a keresztyénségen, mégpedig először anyagi javakban. Úgy képzelték ezt el, hogy eladják amijük van, árát nagyobb részben megtartják maguknak, egy töredékét odaadják az apostoloknak s ezáltal a keresztyén közösségtől életfogytiglan teljes ellátást biztosítanak maguknak, viszont félretett tőkéjüket titkon addig szaporítják, amíg meggazdagodnak. Üzleti szempontból nyilvánvalóan jól számítottak.
De nem számoltak Istennel. Azzal az Istennel, akinek csodálatos erői ott feszültek az első kiválasztottaknak, az apostoloknak a lelkében. Isten látta, Isten megbüntette gonoszságukat s mindehhez az apostoloknak Szentlélekkel átitatott egyéniségét és bizonyságtételét használta fel olyan módon, ahogy a felolvasott történet, mint egy megrendítő kis elbeszélés, vagy pedig egy szívünkbe vágódó ballada, elmondja.
És most hadd tegyem fel a kérdést: nem terem-e azóta is száz meg száz ember, aki nyerni akar az egyházon? Aki nem azt kérdezi, miféle áldozatot tudok én hozni anyaszentegyházamért, hanem folyton azt hajtogatja, miben látom anyagi hasznát annak, hogy keresztyén vagyok, ehhez vagy ahhoz az egyházhoz tartozom? Magam is sok olyan levelet olvastam, amelyben valaki állást, előléptetést, anyagi előmenetelt kér csupán azon a címen, hogy ő reformátusnak vagy katolikusnak született. Ezek a levelek rendesen azzal végződnek: ha pedig nem kapom meg azt, amit kérek, tudni fogom, mit tartsak az egyházamról és ki fogok lépni belőle. Az ilyen emberek közül a legtöbbről kiderül, hogy soha templomba nem járnak, egyházi terheket nem hordoznak, úrvacsorával nem élnek, az egyházhoz való tartozásuk nem egyéb, mint egy üzleti lehetőség, amelyet ki akarnak használni. Akad egy-kettő olyan is közöttük, akik buzgón templomba járnak, élnek a sákramentomokkal, egyházi megbizatásokat keresnek és vállalnak, de csak addig, amíg beadják érette a számlát. Ha ezt a számlát nem egyenlítik ki kedvük szerint, egyszerre abbahagyják a templombajárást, soha az úrvacsoránál látni őket nem lehet s a legelső alkalommal rájön az ember, hogy csendesen izgatnak az egyház ellen s minden erejükkel meg akarják hiúsítani az egyház hivatalosainak legnemesebb törekvéseit.
De nemcsak ez az oldala van a dolognak. Ide sorakoznak azok is, akik hitük eladása árán igyekeznek előnyhöz jutni. Ha fordított értelemben, de Anániások és Safirák azok is, akik például elhallgatják vagy megtagadják református voltukat, azért, hogy ezáltal anyagi előnyhöz, előhaladáshoz, nagyobb összeköttetéshez jussanak. Hány ember ad reverzálist azért, hogy egy ránézve anyagi előnyökkel kecsegtető házassági és rokonsági kapcsolat létrejöjjön!
De a legirtózatosabb formája az, amikor valaki anyagi érdekből lesz egy egyháznak a szolgája. Minden gondolata a pénz s maga nem hisz abban, amit pénzért hirdet. Ezért mindig az egyház legnagyobb romlását jelenti, ha a papi állásokat pénzzel, ígérgetésekkel, világi javak kínálgatásával szerzi meg valaki, vagy pedig ha a lelki munka az egyházi szolgára nézve nem élethivatás, amelyért mindent kész feláldozni, hanem jó üzlet, amelyet annál számítóbban játszik meg, minél kevésbbé hisz gazdájában: az élő Krisztusban. Ezek azok a béresek, akikről a János evangélioma emlékezik meg, midőn szembeállítja őket a jó pásztorral, aki életét adja
a juhokért.
Anániás és Safira akkor is a keresztyénekhez tartoztak, amikor még ez a sötét terv nem fogamzott meg a lelkükben. Mit kereshettek akkor a keresztyének között? Keresztyéneknek mutatták magukat, holott nem voltak azok, mert tetszelegtek abban a tudatban, hogy hívőknek látszódjanak. Ezt a fajtát is nagyon ismeri az evangéliom és Jézus legkegyetlenebb büntető beszédei ezek ellen hangzanak el. Farizeusoknak, vagy képmutatóknak nevezi őket, akik azért vallásosak, hogy tekintélyben, tiszteletben álljanak mások előtt, de a szívük Istentől távol áll. Itt megint egy egyetemesen elterjedt emberi bűnnel van dolgunk. Lám a farizeusok is, mikor áldozni mentek, összekürtölték a sokaságot, hogy lássa a nép áldozatuk bőkezűségét és dícsérje őket. Mikor böjtölni kellett, orcájukat befeketítették s fitogtatták azt az erőfeszítést, amellyel Isten szigorú parancsainak engedelmeskednek. Szerették, ha csodálják és tisztelik őket, ezért ragaszkodtak a lakomákon a főhelyekhez s hivalkodtak áhítatos voltukkal, közben pedig felemésztették az özvegyek és árvák örökségét; a rituális tisztaság törvényeit tüntetően megtartották, de a szívük tele volt gonoszsággal, ragadozással és paráznasággal. Ne csodálkozzunk hát Jézuson, ha ez a szelíd és alázatos lélek, aki azért jött, hogy szolgáljon másokat és megalázza magát a kereszthalálig, meszelt síroknak, festett koporsóknak és mérges kígyóknak nevezte őket.
Jaj annak az embernek, aki azért imádkozik, hogy lássák! Jaj annak, aki hitével hivalkodik s lenézi és megítéli a bűneiből felzokogó publikánust; jaj annak, aki a társadalmi és közjogi tekintély kiváltságait úgy hordozza, hogy ezzel elválasztja magát a testvértől, a szegénytől, az együgyű lélektől. Farizeus mindenki, akiben nincsen őszinte bűnbánat, testvéri közvetlenség, felebaráti egyszerűség, alázat és bűnbánat.
Csak az őszinte bűnbánat az, ami megment a farizeusság kísértéseitől. Annak a ténynek a megvallása és elismerése; hogy magunk is gyarlók és esendők és bűnösök vagyunk. De még itt is arra kell vigyáznunk, hogy alázatosságunkkal se hivalkodjunk, szerénységünkkel se takarjunk gőgöt és ne hivalkodjunk azzal, hogy az illendőség kedvéért mi is néha bűnbánatot tartunk, holott lelkünk mélyében meg vagyunk győződve a magunk tökéletességéről.
Végül Anániás és Safira legfőbb hibáját abban kell találnunk, hogy hitükkel Istent állították a maguk szolgálatába. Isten csak eszköz volt rájuk nézve s nyerni akartak általa pénzt, tekintélyt, egyszóval anyagi és erkölcsi javakat, sőt még ennél is többet: üdvösséget. Minden ember, aki azt hiszi, hogy Istentől követelhet valamit, hogy az adsza-ne viszonyban állhat vele, vagy jogára és érdemeire hivatkozhatik Istennel szemben: végeredményben ott van, ahol Anániás és Safira. Nem különbözik tőle az olyan ember, aki azért hajtja végre a szertartást, mert ezzel szaván akarja fogni Istent; aki azért jár templomba, hogy kérései teljesüljenek; aki azért cselekszik jót, mert ezzel érdemet szerez, kézírást kap Istentől egy üres váltóblankettára s azt majd az örökkévalóságban kedve és haszna szerint leszámítolhatja. Szép gondolat templomba járni, de Isten előtt nem érdem. Mint ahogy a szomjúság nem érdem az oázis előtt. Szép dolog jót tenni, de ha azért teszem a jót, hogy magam nyerjek rajta, jótetteim rothadt gyümölcsök lesznek, amelyek vádolnak engem. Szép dolog Istenről helyes és tiszta ismeretet vallani, de ha azt hiszem, hogy Isten kedvemet tölti azért, mert Őt helyesen imádom, éppen olyan tévedésben vagyok, mint az a természettudós, aki felfedezi a nehézkedési törvényt és ebből azt a következtetést vonná le, hogy reggelenként az ő intézkedésére kel fel a nap és ha ő parancsolná, megszűnnének forogni a plánéták. Az Isten ismerete nem eszköz, hanem cél s nekem azért kell ismerni az Istent, hogy engedelmeskedjem neki és azért kell engedelmeskednem Istennek, hogy igazán megismerjem Őt.
Mindebből világos, hogy a szívekben burjánzó anániási és safirai vétkekkel szemben milyen dicsőséges és végleges megoldást ad az isteni kijelentés, amelyet a református hitvallás fogalmazott meg a legtisztábban. Ugyanis a református hitvallás szerint ingyen ajándékul kaptuk Istentőt az életet; ingyen ajándékul az Ő boldog ismeretét, merőben ingyen ajándékul azt, hogy Ő üdvösségre hívott el minket, akkor, amikor még sem ég sem föld nem volt formálva. Mindenestől fogva Istenéi vagyunk, aki szabad tetszéséből teremtett, kikutathatatlan örök végzésével hívott el az üdvösségre és aki akkor adja nekünk nekünk legnagyobb ajándékát, amikor megengedi, hogy háladatosságból életünket neki ajánljuk fel. Istené a vagyon, tehát sáfárkodjunk vele az Ő országának terjedésére. Isten ajándéka az anyaszentegyház, szolgáljon neki mindenki testi és lelki erőivel. Isten ajándéka Krisztus, a mi gazdánk és urunk, szolgáljunk neki abban a tudatban, hogy ha magunkat elevenen megégetjük és minden marhánkat feláldozzuk is, akkor is csak haszontalan szolgák vagyunk. Sohasem adhatunk semmit sem Istennek, vele szemben mindig csak elfogadók vagyunk. Ha magunkat egészen odaadjuk neki, egészen a miénk lesz Ő, s ez a két érték soha össze nem mérhető kincs. Nem csak azért, mert Isten sohasem hasonlítható az én gonosz, fájó és elmúló szívemhez, hanem azért, mert amit Istennek adok, az sem az enyém. Ez a szó enyém a keresztyén ember nyelvében semmi olyan dologra nem vonatkozhatik, ami énbelőlem való; nem mondhatom az életemre, nem mondhatom a gondolataimra, nem mondhatom a vagyonomra, nem mondhatom a hitemre; nekem semmi egyebem nincsen, csak a bűnöm. Ezt is elvette tőlem Isten, midőn Krisztus magára vette és érdemével eltörölte, hogy az enyém szót kiterjeszthesse egyetlenegy tárgyára: Istenre. Minden az Istené, csak Ő az enyém.

A keresztyénségnek az első ötszáz esztendőben az volt a legnagyobb és legfontosabb gondolata, hogy Krisztus olyan mint Isten. Nemcsak olyan, hanem maga a testbe öltözött Isten, a Szentháromság második személye. Minden elmélkedő és minden próféta erre a gondolatra fordította lelkének összes erőit. így született meg az a diadalmas szó, hogy homousion: Krisztus egy lényegű az Atyával; tökéletes Isten, bár tökéletes ember. Ezzel megmentették a keresztyénség abszolút voltát: Krisztust és tanításait kiemelték a csődöt mondott emberi találmányok viszonylagosságából és megvallották a magát kijelentő Szentháromság egy örök Istent. A Názáreti Jézusból indult ki ez az óriási megismerés és az egyetemes hitvallásokban a keresztyénség örökkévaló alapjaivá szilárdult.
Ma egy más gondolat van a szívek mélyén. Ezt a gondolatot így fejezhetném ki: Isten olyan mint Krisztus.
Lássuk először, hogyan született meg ez a kérdés.
Úgy, hogy a világ Atyát keres. Atyát keres éppúgy, mint ahogy a felolvasott Ígék ismeretlen arcéle: Filep is, Atya után sóvárog. Filep egy név csupán, de képviseli a hellén-római világnak azt a kifejezhetetlen és roppant szomjúságát, amely kereste a láthatatlan és örökkévaló Istent. Kereste azért, mert a hellén világ kiábrándult isteneiből, azok köddé és párává váltak a szeme előtt. Annyian voltak, mindenik szembe állt a másikkal, mindeniknek más szertartása és más ígérete volt, s egyikből sem áradt megváltó és megszentelő erő. Megbizonyosodott, hogy tehetetlen álomképek, akikből nem tud megélni a szomjúhozó szív, s ezért elindult megkeresni az egyetlen titokzatos és örökkévaló Istent. Különös szekták keletkeztek, amelyek azt ígérték, hogy megmutatják azt az Istent, aki ott van minden gondolat alján, s lénye átvilágít a látható mindenség látszatfátyolán. Filep is ilyen titokzatos felekezetnek lehetett a tagja, amelyben évekig tartó böjt, önkínzás, sugalom és önkívület útvesztőjén át kormányozta a mystagogos, a titokvezető a beavatandót egy olyan ponthoz, amikor kivételesen, csodálatosan és egy egész életre szólóan megpillanthatja Istent. Egy ilyen pillantás elég volt a beavatottak egész életére. Innen eredtek meg nem szűnő boldog zokogásai, s ebből a forrásból szürcsölte áhítatos részegséggel az üdvösség italát. Szinte halljuk a Filep szavának remegését: igen, mutasd meg nekünk az Istent, az Atyát és ez elég nekünk; nincs több vágyunk, nincs más célunk, ez maga a teljesség, az üdv.
A mai ember is ilyen válságot él át. Elveszítette gyermekkorának bűbájos mennyországát, s annak csodálatos lakóit. Néha még fel-felkeresi a szent helyeket és lelkében ott zsong az angyalok zenéje, mint egy elveszített mennyország édes muzsikája, de a hit világa csak egy édes álom a kemény nyoszolyán; azonban erőt adni, hőssé edzeni nem tud. E közben pedig a szíve szomjas, szomjasabb, mint valaha. Istenre vágyik és Atyát keres, mert nem tudja e nélkül elhordozni életének a súlyát. Két okból nem.
Itt van előtte és körülötte ez az óriási mindenség, amelyben olyan parány maga és egész világa, s szeretné tisztába hozni, hogy ez az univerzum ellenséges-e vagy közömbös vele szemben? Jaj neki, ha ellenséges, mert életének semmi célja, támasza vagy megoldása nincs. Jaj neki, ha közömbös, mert magára hagyatva nem bír egyebet tenni, mint egy kihunyó láng, amely ok nélkül támad, s mikor elfogyasztotta táplálékát, ok nélkül vész el. A létprobléma sorsproblémává vált, a prédára vetett ember kétségbeesetten szeretne belefogózni valami véghetetlen erőbe és véghetetlen jóságba. A megriadt lélek a létbizonytalanság kétségbeesésével kiált Isten után, s ez a kiáltás nagyobb és tragikusabb, mint az egymással összeütköző naprendszerek roppanása.
De nemcsak a sorsprobléma, hanem a bűnprobléma is Istent követel. Lelkünk mélyén elásott erők pusztítanak. Valami különös undor fog el önmagunkkal szemben, valahányszor létünk értelmére, céljára és minőségére gondolunk. Tiszta pillanatainkban vádoljuk és útáljuk magunkat és képtelennek tartjuk magunkat arra, hogy létezzünk. Ki segít rajtam, amikor jajgatva vádolom önmagamat? Ki szán meg engem, amikor érzem minden nyomorúságomat és poklosságomat? Ki tisztít meg engem, amikor fertőben fuldoklom? Úgy érzem magam, mint az a csónak, amely alól kihúzódott az ár, s most szárazon maradt. Úgy szeretnék sírni, mint az eltévedt gyermek, aki sárosán és maszatosan áll az utcasarkon. Vajha szárnyaim nőnének, mint a galambnak, elrepülnék és hazatalálnék. Tiszta szeretnék lenni és fehér, mint a megmosott patyolat, mert valami olthatatlan szénvedély él bennem egy jobb és nemesebb minőség után. Ólomvoltomban azért zokogok, hogy arany lehessek, kőszénsorsomból gyémánttá akarok kristályosodni. Rajtam csak egy új teremtés segít, amelyet egy olyan mindenhatóság hajt végre, aki legfőbb bölcseség és örök szeretet. Atyát keresek.
Aki engem látott, látta az Atyát, feleli Jézus. Annak az embernek, aki itt áll egy szétomló világ romjai között, akinek szemeláttára tört össze a középkori képzelet ragyogó alkotmánya, néhány papírusztekercs remeg a kezében, egy régi, régi könyv egy régi-régi névről. A Názáreti Jézus történeti alakja úgy, amint megtagadhatatlanul előttünk áll, csodálatos dolgokat beszél. Önmagát mutatja és ezt teszi hozzá: ilyen az Isten.
Ábrázolja Istent először is az Ő örök és mindig új szeretetével. A gyermekekhez lehajolt és megáldotta őket, s ezzel a mozdulattal felfedezte és kiemelte a veszendőbe ment emberi lelkeket. A betegeket meggyógyította, a poklosokat megtisztította, a sírókat megvigasztalta, a gyengéket istápolta, a szegényeket magához emelte, s ezzel egy új rendet, új társadalmat alkotott, amelyben nem a rang, nem a vagyon, nem az egészség, nem a tehetség a fő, hanem a hit és engedelmesség. Megtörte az érdek, a jog, az igény, az erőszak törvényét, s vele szembeállította az ingyen ajándékozó kegyelem világát. Valóban, aki Őt igazán meglátta, az tudja, milyen az az Isten, aki neki is Atyja, nekünk is Atyánk.
Mutatta ezt a világgal szemben való független és hősies magatartása. Meggyőzte a testet, mert a lélek embere volt. Hamuvá vált előtte az arany, mert más kincseket fedezett fel és azokat osztotta szét, bőkezűbben, mint a legtékozlóbb király. Mindegy volt rá nézve, hogy mit mondanak róla és mit tesznek vele, csak Isten maradjon az övé és az Ő békességét el ne veszítse. Nem félt sem a hatalmasoktól, sem a tömegtől, mert egyedül is erősebb volt, mint az egész világ. Olyan volt a lelke, mint a delejtű, amely megpihen a mindenségen átzuhogó erő birtokában: csak kimozdítani lehetett, de eltéríteni nem. Mindenestől fogva ábrázolta és igazolta, hogy egy más, láthatatlan rend, ismeretlen értékeknek, erőknek, igazságoknak és elégtételeknek a rendje, amely mindenkié lehet, aki el tudja fogadni, s amelynek egyetlen paránya többét ér, mint a látható világ minden kívánsága. Hozta és adta a mindenható, igazságos, szent és élő Isten realitását, és megmutatta, hogy ő benne miképpen lehet részese mindenki ennek az új országnak és új teremtésnek. Aki Őt látta, látta Istent.
Még ennél is többet tett. Teste megtöretett, vére kiontatott, de ez a megtöretett test és kiontatott vér új meg új milliókat táplál. Keresztre adta magát, hogy magára vegye milliók büntetését, s elhordozza helyettünk azt, amit mi érdemeltünk. Szenvedéseivel millió meg millió embert örvendeztet meg és magasztal fel. Aki látta Őt keresztje alatt roskadozva, aki látta Őt megcsúfolva és arcul verve, aki látta Őt keresztre feszítve és nagy fennszóval jajgatva ég és föld között, aki látta Őt húsvét napján kilépni a sírból, mint ágyasházából a hőst, aki meglátta és elfogadta benne az élet Fejedelmét: az látta az Atyát. Azt az Atyát, aki előbb szeretett minket, aki megszánt minket, aki nagy árt adott értünk és elfogadta azt, aki kiengesztelődött irántunk és megbocsátott nekünk, s aki egy új ország, lelki királyság polgáraivá szervez, amely felett sohasem megy le az ö kegyelmének és a mi örvendezésünknek a napja.
Ő benne láttuk meg az Atyát. Ez azt jelenti, hogy a világ titokzatos létalapja személyes úr, gondviselő és megváltó Isten, akiben megoldódik a sorsprobléma és a bűnprobléma. A sorsprobléma úgy, hogy a mennyei Atya kezébe kerülő lélek megérzi azt a mindenhatóságot, amelyet örök bölcseség vezérel és örök szeretet hat át. A bűnprobléma úgy, hogy én, a tékozló fiú, hazaérkezem és az én mennyei Atyám házában harsonák, lakodalmi vigasság, királyi köntös, fiúi méltóság vár reám. Az lesz tehát az én egyetlen egy vigasztalásom, hogy «mind testestől, mind lelkestől életemben és halálomban egyaránt nem a magamé, hanem az én hűséges megváltómnak a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki engem úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejemről, sőt inkább szükséges, hogy mind az én boldogságomra szolgáljon.»*
Aki engem látott, látta az Atyát. De csak az, aki csakugyan látta a Krisztust. Vajjon nem szól nekünk is a szemrehányás: Annyi idő óta veletek vagyok és mégsem ismertek engem. Látod-e Krisztusban az Atyát? Ez a próbája és ez a gyümölcse a hitnek.
Ez a látás magában véve is titok és ajándék; nem lehet kierőszakolni és nem lehet megrendelni, mert ez a boldog Szentlélek ajándékozó és teremtő munkája. Ember nem adhatja, csak bizonyságot tehet róla. Az ígehirdető és a pásztor mint alázatos mystagogos állnak melletted, a hangjuk forró a boldog tapasztalásoktól s minden szolgálatuk egy alázatos rámutatás, «mert Isten az, aki szólt: setétségből világosság ragyogjon, s Ő gyujtott világosságot a mi szíveinkben is az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett».