A keresztyénségen végighúzódik egy látszólagos nagy ellenmondás. Kezdettől fogva mindig hangsúlyozta az egyház egységét és egyetemességét — hiszek egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat — s ugyanakkor minden korszak minden erejét arra fordította, hogy egyes részegyházak tanait élesen szembeállítsa a többiekével. Minden konfesszió alaptétele az egyház egysége és minden konfesszió azért támadt, hogy a különbségeket megállapítsa.
És ez nemcsak elméleti jelenség. Ez az ellenmondás a gyakorlati életben is érvényesült: a keresztyénség nagy egyetemes programmja, a legnagyobb isteni összefoglalás, elveszett a különböző egyházak egymással vívott harcaiban.
Elméletileg is, gyakorlatilag is nagyon érdekel minket ez a kérdés s nem a közelmúlt eseményei, hanem lelki életünk nagy törvényei teszik azt aktuálissá. Keressük a megoldást reá az íge világánál, e tétel alapján: Egység a különbségben.
Tény az, hogy az egyetemes keresztyén egyház sokféle történelmi egyházra szakadozva áll előttünk. Ezen sokan síránkoznak, de kevesen keresik ennek isteni magyarázatát. Pál apostol reávilágít alapígénkkel a megoldásra, mondván, «mindenkinek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándékok mértéke szerint». A sokféle egyházak oka először az, hogy az egységes és örök kijelentést egyének, csoportok és korszakok részszerint és különbözően fogják fel Egyik ezt, másik azt a vonást ragadja meg és teszi, hitvallása alapgondolatává. Ez azért van, mert Isten különböző alkattal teremtette a lelkeket és azokat különböző mértékkel elégéti ki. Éppen azért maga a tény, hogy sokféle egyház van magában véve nem rossz, sőt jó, mert ezzel a keresztyén élet gazdagsága bomlik ki s az ősi egyszerűségekből nagyszerű változatosság lesz. Minden magasabbrendű élet bonyolódott s az emberi társadalom fejlődése hozta magával, hogy fajokra, nyelvekre és nemzetekre tagozódjék. Az egyhitű, egynyelvű, egyszínű és egykultúrájú emberiség ma már nem képzelhető el, mert csak üres elvonásban létezhetnék. Az élet a különbségek irányában halad s éppen e különbségek összejátékát nevezzük történelemnek. Minden új szakadás jogosult, amelyet az ó feleslegessé tenni nem tudott, ha új színt, új történelmi értéket hoz a keresztyénség életébe — más szóval: ha a hit kényszerűségéből származott.
Nem is ott a baj, hogy ezek a különbségek megvannak, hanem ott, hogy szembe állanak, lenézik és megtagadják egymást és harcot vívnak egymással. Ennek megint az emberi természet egyetemes gyarlósága az oka, úgy, hogy a jelenlegi állapot az isteni constituonalismus mellett az egyetemes emberi bűnösségre vezethető vissza.
De ebből semmiképpen sem vonható le az a következtetés, hogy a keresztyénségnek bármely alakulata egyformán igaz és jó. Sőt, ennek éppen az ellenkezője következik: a hit természeténél fogva a keresztyénség ereje éppen ezeknek a különbségeknek a tudatában lüktet. Nem lehet valaki igazán keresztyén, aki egyik keresztyén felekezethez sem tartozik, csak akkor, ha maga egészen új felekezetet alapít. A hit természeténél fogva valamelyik typust abszolút igazságnak kell elfogadnunk, mert az a hit, amelyik nem hisz a maga abszolút igazságában, többé nem hit, hanem válogató szkepticizmus. Tehát valamelyik történelmi alakulathoz csatlakoznunk kell, hogy igazán és erősen keresztyének legyünk, vagy pedig újat kell teremtenünk; de akkor megint azokban a különbségekben élünk, amelyek másoktól elválasztanak. A keresztyénség a százkapus Thébához hasonlít, amelyen minden egyház vagy szekta egy kapu, de csak az léphet be a szentélybe, aki egyik kaput az egyedül lehetséges útnak tartja. Minden más kapunak be kell záródnia, hogy egyik felnyíljék. Vagy pedig véres körmeinkkel új kaput kell vágnunk az évezredes kőfalakon... A haeresis igazában nem jog, hanem martyriumos kötelesség.
Tehát csak az lehet keresztyén, aki az egyik utat, az egyik módszert magára nézve üdvözítőnek és kizárólagosan igaznak tartja. Én azért vagyok református, mert reám nézve ez az egyetlen út és mód arra, hogy én a Krisztusé legyek és Krisztus az enyém. Ha evangélikus vagy katolikus volnék, ugyanezt mondanám és elvárom tőlük, hogy magukra nézve ugyanezt mondják. Isten nem református és Krisztus sem az, nem is katolikus, nem is unitárius. De én kell, hogy valamelyik legyek a sok közül, mert különben nem találom meg Őt.
De ebből nem következik az, hogy mást ennek az útnak a követésére csellel vagy erővel reávegyek. Az én erőm a bizonyságtétel: magam igazságának hirdetése és az a szerint való élet; hogy ez kit győz meg, az Istennek a dolga. Hit dolgában csak egy kényszer van, az, amit a Szentlélek gyakorol.
Az élet nagy tanúsága tehát ez: a történelmi egyház különbségeiben ismerem meg és ragadom meg a történelemfeletti Istent és az ő örökkévaló Krisztusát. Jaj annak, aki úgy prédikálja az egységet és a felekezeti békét, hogy közömbösségre tanít saját egyházunk és hitvallásunk iránt. A különbségek útján érkezhetem csak Krisztushoz, de feltétlenül oda kell érkeznem; ez az út a múltnak, a történelemnek az útja, amelyen megérkezésem befejeződik és előttem új távlatok nyílnak.
Ha én ezen az úton csakugyan megérkeztem a Krisztus orcája elé, meg kell látnom azt, hogy bár sok egyház van, de Krisztus csak egy van. Ennek az egy Krisztusnak adott át a teremtő Isten ama titkos szövetség szerint, hogy benne leszek igazán az ö népe. Ennélfogva mindenki, aki Krisztushoz megérkezett, egy láthatatlan lelki társaságot alkot, amely áthúzódik múlton, jelenen és jövendőn, mert örökkévaló. Alapigénk testnek nevezi, lelki testnek ezt a társaságot, amelynek egységes és uralkodó szelleme: Istennek a Lelke. Nem lehet másképpen Istené és Krisztusé senki, csak ha ebbe a szövetségbe felvétetett, részese lett ennek a nagy lelki örökségnek; egy szóval, aki erre öröktől fogva elhivatott. Az elhivatás lényege az, hogy a lélek megismeri az elhívó Istent és engedelmeskedik neki. Ezt a döntő felismerést és döntő engedelmességet nevezzük hitnek. Az már más kérdés, milyennek ismerem részleteiben Istent és az ő váltságművét; más kérdés az is, hogyan engedelmeskedem neki; fődolog az, hogy valamiképpen megismerjem és engedelmeskedjem neki. Van tehát a hitnek mindenütt azonos vonása, amint van a nyelvnek, a táplálkozásnak, a művészetnek, a munkának, az erkölcsnek, minden alapvető emberi tevékenységnek. Sőt, tovább mehetünk és megállapíthatjuk, hogy ennek az egyetemes hitnek, amelyet az egyetlen Krisztusba vetünk, ennek a láthatatlan szellemi testnek, az egyháznak, annak az egységes munkának, amelyet Isten Lelke végez az egyházban és annak az elhivatásnak, amellyel az üdvigéret odaérkezik az emberekhez: van egy látható külső jegye, amely jel és zálog arra, hogy minket is ennek a lelki alkotmánynak küszöbére helyeztek. Ez a keresztség, a keresztyénségnek formai sákramentoma, amely arról a tényről kezeskedik, hogy Isten hívása hozzám is elérkezett. Igaza van tehát az apostolnak, mikor ezt mondja: «Egy a test és egy a Lélek, miképpen elhivatástoknak egy reménységében hivattatok el is; egy az Űr, egy a hit, egy a keresztség; egy az Isten és mindé- neknek Atyja, aki mindeneknek felette van és mindenek által és m indnyájatokban munkálkodik.»
Mi tehát ez a misztikus egység? Az, ami isteni tartalom a különbségekben. Az, amit minden különbség magyaráz, részletez, rendszerez és amelynek módszereit írja elő.
Ebből az következik, hogy a különbségek az egységből táplálkoznak, de az egységben találkoznak. Akkor vagyok én jó református, ha minél inkább hiszek az egy Krisztusban s minél inkább engedelmeskedem neki. Akkor vagyok jó református, ha minél mélyebben belegyökerezem az egy és örök Isten atyai szövetségébe, minél inkább részese vagyok az elhivatás reménységének, minél inkább ott vagyok, ahol az egy test és egy lélek összezárul. Ugyanez áll minden keresztyén egyházról.
Minden felekezetnek az a legfőbb érdeke és kötelessége, hogy minél több krisztusi életet sugározzék. Mindig akkor újul meg és megy át boldog reformáción, mikor önmagával és a világgal szemben Krisztusnak ad igazat. Ide fordul tehát a tétel: annál jobb református valaki, minél igazibb keresztyén. De ugyanaz áll a többi egyházakra nézve is: annál jobb katolikus vagy methodista valaki, minél igazibb keresztyén. Minden egyháznak a múltban gyökerező különbségek felett látnia kell a jövendő felé mutató nagy egységet: a latható különbségek felett meg kell ragadnia a láthatatlan egységet. Krisztusban találkozhatnak és találkoznak is mindig az egyházak. A felekezeti harcok mértéke az egyházaknak — rendesen az erősebbnek, — Krisztustól való távolságát méri. Az igazi felekezeti béke az egyházaknak Krisztusban való találkozása. Ez az egyházaknak nagy prófétikus tájékozódása amaz ige alapján: «Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te én bennem Atyám és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk, hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél engem.» (Jn 17,21)
A különbség a múlt törvénye, az egység a jövendő szabálya. Mi marad a jelennek? Ezt is áthidalja az apostol: «igyekezzetek megtartani a lélek egységét a békességnek kötelében, teljes alázatossággal, hosszútűréssel és szelídséggel, elszenvedvén egymást a szeretetben.»
Mi a békességnek a kötele? Hadi formájában a fegyverszünet, Treuga Dei, emberi alkalom és erőfeszítés a harc kiküszöbölésére. Jogi formájában alapvető társadalmi és nemzeti törvény, amelyet százados küzdelmek vívtak ki, hogy az igazság és méltányosság elve érvényesüljön benne. Ez a törvény a maga jogi nyelvén egyenlőséget és viszonosságot állapít meg a különböző felekezetek között és ezzel minden egyházat függetlenít a világtól és az államtól, azokat saját belső erejükre utalja és biztosítja nekik a szabad fejlődés lehetőségét, azaz megadja a módot reá, hogy egyenlő feltételek mellett minden felekezet kifejthesse a maga erkölcsi és szellemi erejét. Ahol nincsenek meg ezek a törvények, ki kell vívni, könny és vér árán is, mert ez az isteni elhivatás életeleme. Ahol megvannak ezek a törvények, mint ma már minden szabad államban s így hazánkban is, meg kell tartani azokat, mert nemcsak a nemzeti lét, de az emberi lélek méltósága és az Isten nevének becsülete forog kockán, ha e törvényeket megrontani engedjük.
De a törvények felett még el kell érnünk a harmadik fokra, amikor már nem jogi parancsok, hanem a hívő ember krisztusi lelkületű teremti meg a békességnek kötelét. Ehhez úthoz azonban csak szelídség, hosszútűrés és alázatosság útján érkezhetünk el, ha készek vagyunk elszenvedni egymást a szeretetben. Egyik lénynek élete támadja, súrolja, fenyegeti a másikat. Nem lehet mások árán egyedül élni, el kell szenvedniük egymást: nemcsak tudomásul venni, hogy más is van a világon, hanem örülni annak, hogy a másik van.
Ebben még egy másik csodálatos törvény is jelentkezik. Csak az tudja szeretettel elszenvedni a másikat, aki Krisztushoz ért és érzi a másikkal való egységét a Krisztusban. Itt megállva, minél inkább és minél szívesebben szenvedi egyik a másikat, annál inkább erősödik maga. Ez a szenvedés Isten gyermekeire nézve a biztos győzelem útja. Mindaddig nincs békesség, míg a felekezetek között a harc az aranyért vagy a hatalomért foly. A béke csak ott kezdődik, de ott biztosan elkezdődik, mihelyt a magasabb rendű keresztyén életért folyik a verseny. Nem az a kérdés, hol van több államsegély, az a kérdés, hol van több Krisztus? Nem az a kérdés, ki milyen állást tölt be, az a kérdés, ki oltatott be a Krisztusba?
Reformációi emlékünnepen foglalkozom ezzel a kérdéssel, mert a felekezeti harcnak ezt a felfogását a reformáció adta a világnak. Nem egyszerre adta, mert eleinte maga sem látta; de elveiből meg kellett születnie és meg is született. Minden olyan államban, ahol ez a szellem vetette meg a modern élet alapjait: ez a felfogás ma is élet és gyakorlat. Ma már a reformációnak ez az igazsága egyetemes keresztyén igazság; a művelt emberiségnek egyik legnagyobb kincse, amelyről nem lehet lemondanunk emberi méltóságunk sérelme nélkül. És az a legérdekesebb, hogy ezt a felfogást teljes mértékben vallja a katolicizmus is kivált ahol kisebbségben van. Ez a felfogás tökéletes összhangban van a magyar nemzeti élet igényeivel és követeléseivel, ami szintén azt bizonyitja, hogy nem emberi kitaláláson, hanem isteni törvényen nyugszik.
Én csak akkor lehetek keresztyén, ha református vagyok. Én csak akkor vagyok református, ha minél igazibb keresztyén igyekszem lenni. Krisztus az az élő egység, amelyből minden különbség táplálkozik, de amelyben a különbség földi ereje elvész, csak az marad meg belőle, ami isteni: az egyéniség szabadsága és az örök szeretet.
Krisztus királysága: egység a különbségben.