Elég neked az én kegyelmem

Ha a felolvasott ígén elgondolkozunk, meglep, menynyire egyezik az az evangéliom egyik legfőbb gondolatával. Talán sehol sem találkozik Jézus Pállal olyan teljesen, mint ebben a gondolatban. Így lehetne ezt a gondolatot megfogalmazni: naponként, sőt percenként Isten kezéből élünk, mint a gyermek apja kezéből. A kétéves gyermek nyakába sem akasztanak hatalmas kulcsot, amely egy telerakott kamrát nyithat fel. Mit ér minden felhalmozott élelmiszer- készlet, ha nincs ott az apa és az anya, aki naponként a tenyeréből eteti gyermekét. Isten sem szokta az ő kedves teremtményeit készletekkel halmozni el, hanem percről-percre gondoskodik róluk. Így táplálja az erdők madarait, így öltözteti a mezők liliomait, így gondoskodik gyermekeiről is. Lám a tékozló fiúnál is ott kezdődött a baj, hogy a maga gazdája akart lenni és kikérte a vagyonból a ráeső részt.
Ezt a gondolatot alkalmazza Pál a belső élet táplálására, amikor Isten lelki háztartásának legmélyebb törvényét így fejezi ki: elég neked az én kegyelmem.
Először tekintsük meg azt, hogy erre a kegyelemre nagyon rá vagyunk szorulva. Rá volt szorulva Pál, aki a világtörténelem legnagyobb feladatát hajtotta végre törékeny, beteg testben, hihetetlen nehézségek között. Mikor őt az evangéliom megragadja, a keresztyénség egy kis üldözött zsidó szekta Jeruzsálemben. Mikor szolgálatát bevégzi, az akkori világ legtöbb gócpontjában viruló gyülekezetek vannak és a keresztyénség, ha még üldözötten, a föld alatt és a hatalom birtokosai előtt ismeretlenül, mégis egy olyan világvallás, amely győzött a kor uralkodó szellemi áramlatai felett és megtalálta elpusztíthatatlan és örökkévaló alkatának alapformáit. Ez a szervezet, amelyhez nem fogható sem Nagy Sándornak, sem Julius Caesarnak, sem Nagy Károlynak az alkotása, egy egészen egyszerű vándortanító munkájának az eredménye. Ez a vándortanító nem volt gazdag ember, semmi politikai befolyással nem dicsekedhetett, valami különös vonzóerő sem volt benne, amivel az embereket megnyerhette volna, egyszerű kézműiparos, aki bejárja a világot, tanít, levelez, imádkozik, szenved, bizonyságot tesz és meghal. S mégis széttörte a zsidóság börtönét, meghódította a római imperiumot, fölébe nőtt a görög világnézetnek, s mindezzel nemcsak a történelem erőit változtatta meg, hanem az örökkévalóság számára épített. Gyengeségét fokozza még az, hogy «tövis adatott a testébe». Nem tudjuk pontosan, mit értett ez alatt; bizonyára valami gyötrő, súlyos betegséget, amelyik minden pillanatban széthullással fenyegette porsátorát. Ez akadályozta szárnyainak a röpülését, fenyegette tanításainak tisztaságát, bizonyságtételének apostoli erejét s szakadatlan kísértések között tette őt próbára. De éppen ez a tövis termette meg benne a legmélyebb és a legkrisztusibb meggyőződést, azt, hogy nem az ő ereje által és nem az ő érdeméből történik mindez, hanem Isten kegyelme mutatkozik meg az ő erőtlenségében.
Van-e közülünk olyan, aki nem tapasztalta, hogy «tövis adatott az ő testébe?» Tövis, amelyik kívülről talán láthatatlan, s ezért jelentéktelennek volna mondható, megléte azonban olyan döntő és veszedelmes, hogy minden pillanatban belső emberünk élete forog vele kockán. Olyanforma ez, mintha egy gladiátort birkózásra bocsátanak, amikor néhány titkos tövis tört be a testébe. Olyan ez, mintha a művészt, mikor a döntő harcot vívja meg az alkotás győzelméért, a lelke mélyén valami gyötrelmes akadály gátolná. Olyan ez, mintha a királyt tövisekkel rakott trónra ültetik és koronája belülről éles szögekkel van kiverve, amelyek belefúródnak vérző húsába, s ilyenkor mondanák neki: légy nagylelkű, mosolyogj, sugározz. Ki az, aki nem érezte a pillanatonként jelentkező lehetetlenségét annak, hogy megálljon, hű maradjon, ellenálljon, szeressen, jó legyen, higyjen. Nézzük meg mindazt az akadályt, ami útjában áll boldog, vidám, szent, hősies és győzelmes lényünk kialakulásának, s ami miatt tisztátalanok, szomorúak, bukottak, gyávák, félelmes szívűek, nyomorultak vagyunk és elveszítjük a lélek döntő csatáját s állapítsuk meg, ez a mi tövisünk. Ha úgy ismernélek titeket, mint ahogy magamat, s azokat az embereket, akiknek lelkébe módom volt belátni, ujjammal mindenikőtök lelkében nemcsak egy, hanem ki tudja hány ilyen fájó tövisre tudnék rátapintani úgy, hogy felsikolthatnátok a testvéri kéz érintésére.
És ez a tövis azért adatik a testünkbe, hogy el ne bizákodjunk. Oh, bennünk nagy a hajlandóság arra, hogy elbízzuk magunkat. Ha valami sikerül, a magunk érdemének tudjuk be, pedig ajándékba kaptuk a sikert; ha pedig nem sikerül, mást vádolunk érette, pedig mi magunk okoztuk a bukást. Az első tanítványok, mikor elindultak az Úr nevében, azzal a lelkendező büszkeséggel tértek vissza: «még az ördögök is engednek nekünk!» Ezek voltak az első misszionáriusai annak az egyháznak, amely kétezer év óta annyi mártírt, annyi külső elbukást, annyi világ szerint elveszett csatát jegyzett fel történelmébe. Hány ember van, aki mindig csak magát nézi, saját hatásában és eredményeiben örvendezik s nem tud betelni azzal a sok képzelt sikerrel, amellyel úgy ékesíti fel magát, mint a gyermek a színes rongyokkal és a vadember az üveggyöngyökkel. Közben pedig szegény nyomorult ember, aki azt a tényt is, hogy egyáltalában van lélekzetet vehet, lát, gondolkozik és akar: nem magának hanem az ingyen ajándékozó Istennek köszönheti.
Azért hát szükséges meglátnunk azt, hogy ez a testünkbe adatott tövis a Sátán tövise. Éppen az a tény, hogy amikor bűnről prédikálunk, az emberek nem érzik magukat személyükben érdekelve, vagy ha úgy érzik, felháborodva kérdezik, miféle büntetőjogi vádak hangzanak el ellenük, bizonyítja mindennél jobban a bűnnek a hatalmát, amelynek legelső és legnagyobb rontása az, hogy nem akarjuk magunkban észrevenni. Hány ép ember képzeli magát tüdőbajosnak vagy rákbetegnek, de aki igazán az, mosolyogva magyarázza, hogy múló gyengeségről van szó. S amilyen jótétemény a halálos betegnél ez a csalódás, éppen olyan veszedelmes a belső embernél az a meggyőződés, hogy a világ ugyan lehet rossz, de én jó vagyok; minden hibának és bajnak az okát rajtam kívül kell keresni, mert én hatalom, erő, siker és tökéletesség vagyok, egyszóval önmagamnak az istene. Ez a rettentő bálványimádás mutatja azt, hogy a testünkbe adatott tövis meglátása már magában véve nagy kegyelmi ajándék, Isten mentő munkájának első ténye, kiindulás azon az úton, amelyen kívül soha senki sem juthat el az élet és az üdv forrásához, a kegyelem Istenéhez.
Isten kegyelme elég nekünk.
Figyeljük meg, hogy csak a kegyelem az, ami segíthet rajtunk. Mindaddig, amíg ide el nem érkezünk, megátkozott és szakadékok felé vezető úton keressük a megoldást. Aki azt hiszi, hogy saját maga segít magán, életét a legbizonyosabb és legrettentőbb csalódás kockájára teszi fel. Aki azt hiszi, hogy joggal, igénnyel, követeléssel kiverekedheti magának a holnaptól azt, amivel az úgy érzi, tartozik neki, a leglehetetlenebb dologra vállalkozik. Még az is, aki egy felsőbb erőt beleszámít az ő életébe, de úgy gondolkozik, hogy ez az isteni hatalom az ő szolgája, rendelkezésére áll, mágiával, szertartással, áldozattal, fogadalommal, egetostromló és konok imádsággal leigázhatja és hatalmában tarthatja és saját érdekei szolgálatára kényszerítheti: irtózatos tapasztalást tesz arról, hogy a világ felett a szuverén Isten uralkodik, akinek «gondolatai nem a mi gondolataink». Nincs más megoldás, csak a kegyelemhez való visszatérés, mert sorsunk Isten kezében van és csak akkor élhetünk, ha Isten kegyelmes hozzánk.
Második, amit meg kell mondanunk, hogy csak Isten lehet kegyelmes hozzánk. Kegyelmes csak az lehet, aki úr égen és földön, aki felséges és olyan dicsőséges, hogy színe előtt még az angyalok is eltakarják orcájukat. Csak az lehet kegyelmes, akinek igaza van, aki maga az igazság és akinek igazságossága és szentsége előtt földreborulva és porig alázva kell meghajolni. Csak az lehet kegyelmes, aki olyan szuverén, hogy egyetlen szavával világokat teremt, tekintetére egybetakartatnak az egek, életnek és halálnak szabados ura, s tökéletes szentségében és igazságosságának tündöklő fényében bűneinkkel szemben megbántott szentségének haragjában ég. Csak az lehet kegyelmes, akinek életre-halálra kézében vagyunk s hatalma, igazsága szerint semmivé tehet, sőt semmivé kellene hogy tegyen. De nem tesz, mert ez az Isten örök szeretet is. Kiárad lényéből az az éltető, felemelő, magához kapcsoló, teremtő és megszentelő hatalom, amit szeretetnek nevezünk. Pusztító igazságosságának és éltelő szerelmének isteni ellenmondása a kegyelemben oldódik fel.
Éppen azért, mert ha igazsága halálunkat követeli, szeretető éltetni akar, kegyelmesnek kell lennie, hogy megszánjon, lehajoljon hozzánk és felemeljen minket. Nem azért, mert megérdemeljük, mert részvétre méltók vagyunk, mert talál bennünk valami szeretnivalót, hanem egyedül önmagáért, nevének dicsőségéért, lényének gazdagságáért, lénye értelem- feletti ellenmondásától megszabadulva kegyelmes azért, mert Isten.
Erre a kegyelemre mondja az apostol, hogy ez elég nekünk. Kevésnek nem mondható, mert Istennek a kegyelme kevés nem lehet. Nem sok, mert akkor meg kellene mérni, hogy a többlet kitűnjék, ez a mérés pedig lehetetlenség. Még azt sem lehet megmondani, hogy a három óceán és a négy tenger sok-e vagy kevés egy akkora bolygónak, mint a föld, csak azt kell mondanunk, hogy éppen elég. Mennyivel inkább nem lehet a sok vagy kevés mértékét alkalmazni az Isten kegyelmére. Erről is csak annyit lehet mondani, hogy mindig elég. Elég a síró gyermeknek, hogy könnyei felszáradjanak, a tündöklő angyalnak, hogy el ne bukjék, elég a haldoklónak, hogy mosolyogjon, és az újszülöttnek, hogy lélekzeni kezdjen, elég a törékeny asszonynak és az erős férfiúnak, elég egy kis gyülekezetnek és roppant nemzeteknek. Elég a szentnek, hogy gonosz ne legyen és elég a gonosztevőnek, hogy szentté váljon. Elég a végítélet napján és elég ebben a mostani pillanatban is. Sohase bizonyult másnak, mint elegendőnek. Erről beszélnek olyan bizonyságtételek, amelyek 30-40 esztendős betegágyon keltek és olyan virághullások, amikor pár napos bimbók hervadnak el.
Elég az én kegyelmem neked. Ez a két szó azért fontos, mert azt mutatja, hogy a kegyelmet csak személyes viszonyban lehet átvenni. Nem közvetítheti senki emberfia, nekem kell érette kinyújtanom a kezemet és szembe kell néznem azzal az Istennel, aki felém nyújtja. Azt kell mondanom neki: te és azt kell mondanom előtte: én. Hiszen éppen az volt a baj eddig is, hogy erre nem akartak rájönni az emberek. Hátat fordítva akarják elvenni a kegyelmet. Más személy mögé bújva szeretnék megnyerni. Ennek a személyes találkozásnak egyetlenegy helye, módja van: Istennel a Krisztusban lehet találkozni. Isten azért lett emberré a Krisztusban, hogy mi, akik emberek vagyunk, emberi mivoltunkban találkozhassunk vele. Közeledhetünk hozzá, távolodhatunk tőle, de az a pont, ahol ez a két ellenmondó, feszültségben levő, egymást kirekesztő erő, Isten és ember összeér, az a hely a megfeszített és feltámadott Krisztus személye. Itt érintkezik ez a két vezeték, itt sül ki az a csodálatos erő, világosság, tűz, új életfolyam, amelyet kegyelemnek nevezünk.
Innen ered a csodáknak az a mérhetetlen sorozata, amelyet az apostol így fejez ki, az én erőm erőtlenségben végeztetik el. Isten ereje benne van a naprendszerekben és az elektronokban, a Himalájákban és a tengerekben, de legcsodálatosabban benne van az emberi erőtlenségekben. Amikor a bűnből bocsánat lesz, a gyengeségből erő, a kísértésből győzelem, a bukásból feltámadás, a nyomorultból hős, a halálból élet, ó emberünkből új ember: apró emberi erőtlenségekben Isten örökkévaló ereje végzi tovább világteremtő, világmegváltó és világmegszentelő munkáját az Ő nagy nevének dicsőségére.