Világunkban két igazán nagy dolog van: a gondolat és a tett. Ez a kettő valahol a kezdetben, talán az első sejt megmozdulásánál egy volt s odafenn Istennél bizonyára ismét egy. Csak a mi emberi világunkban vált széjjel s e világ emberi mivoltát éppen ez a széjjelválás, szembeállás és kibékülés teszi. Az örök emberi probléma tehát az: mennyiben tett a gondolat és mennyi gondolat van a tettben. E szerint beszélünk cselekvő emberről és szemlélődő emberről; e szerint lesz valaki bölcs, vagy hős; e szerint válik el és ér össze újra elmélet és gyakorlat, eszmény és reform, hogy örökös meghasonlásban örökösen termékenyítse egymást.
Magában a vallásos életben is két uralkodó irányzat van, a szerint, hogy Isten inkább tett, vagy gondolat; erő-e, vagy pedig igazság? Vannak vallások, melyek inkább cselekedetre építenek s ismét, amelyek gondolatra vannak berendezve. Az egész keresztyénség cselekvő a szemlélődő buddhizmussal szemben; a keresztyénség első ezredében a keleti keresztyénség a gondolat és elmélkedés, a nyugati keresztyénség a jog, a szervezés vallása volt. Viszont a reformációból kiemelkedik a kálvinizmus gyakorlatiassága, akarati jellege amint mondják, a többi felekezet tűrő és elpihentető jellegével szemben. Pál apostol azonban, midőn ki akarja fejezni a kereszt egyetemességét és emberi egyoldalúságok felett álló voltát, éppen azt állítja róla, hogy a kereszt hatalom és bölcseség. Ez a két ellentétes világtényező csak a kereszt titkában találja meg egyensúlyát, amit így is mondhatunk, hogy a kereszt Istennek hatalma és Istennek bölcsesége.
Az apostol két példaadó nemzet lelkében szemlélteti a hatalom és bölcseség helytelen krisztusnélküli arányát és tragikus csődjét; a zsidóban és görögben. E kettőben benne van az egész akkori ember, a mindenkori ember, mintha ma azt mondaná valaki: a kapitalista és a kommunista társadalom.
A zsidók jelt kívánnak. Ez azt jelenti, hogy ők vallásos erőhatásokat kerestek és gyakoroltak. Szövetségben állottak egy új, elrejtett istennel, Jehovával és mindenütt ennek az istennek erőit keresték, hogy felhasználják rettentő életküzdelmeikben. Azt a pontot, ahol az elrejtett isten ereje kiütközött, jelnek nevezték s miután ez volt a legfontosabb, hogy ez az erő az övék legyen, kétségbeesett hajsza indult meg a jelért: érzékelhető bizonysága után a jelenvaló és ható isten élő erejének. A zsidók jelt kívánnak.
A jel utáni hajsza magával hozta, hogy módszere legyen a jel kierőszakolásának. Cselekedeteket kellett végrehajtani, amelyek hatnak Istenre és ő megmutatja a maga jeleit. – Ez a cselekedet lehet szertartásos, s ide belefér a kuruzslástól kezdve az áldozattal Istenben változást előhozó ceremóniáig minden; de lehet jogi, illetve erkölcsi s akkor az érdem gondolata áll előttünk, amely előtt Isten is meghajlik. Akinek hatalma és jogcíme van Istenre hatni, az a pap; az a szertartás, amely egyedül, de magától hat Istenre, az az áldozat; Isten jelben, azaz rendkívüli és csodálatos módon adja meg a maga kívánt segedelmét, mert ő kivételek és az ünnepnapok Istene, a sokáig hallgató, de a helyesen végzett cselekedetekre néha jelt adó és csodatévő Isten.
Ezért kellett olyan kétségbeesett pontossággal megtartani a szertartásokat. Ezért kellett a betűszerint megtartott törvény alapján érdemet, jogcímet szerezni, mintegy erőhöz jutni Istennel szemben; ezért tudta mindenki, hogy ha most hallgat is és vár is az Isten, mintegy szünetelteti tevékenvségét, de hirtelen, mikor a jogcím serpenyője megtelik, elváltozik a föld és az ég, jelek és csodák lesznek s megjelenik ragyogó dicsőségben a második Dávid, a megígért Messiás, az isteni erő és hatalom csodálatos embere, akiben népének jogcíme, igazsága, érdeme testet öltött és világuralmat követel...
S akkor: «felnőtt, mint egy vesszőszál közöttük, mint gyökér a száraz földről, nem volt néki alakja és ékessége, néztünk reá, de nem vala az ő ábrázata kívánatos».
A Krisztus keresztje a jelt kívánó zsidóknak a legnagyobb botránkozás...
A görögöknek pedig bolondság, mert ők bölcseséget keresnek. A görög ember nem erőket keresett, hanem magyarázatot. A világ és az élet magában jó és szép s a görög embernek az volt a legfőbb célja, hogy megértse ezt a világot és gyönyörködjék benne. Maga a létezés jó, de örömét csak az élvezi, aki ismeri. Ezért az ismeret a forrása minden szépségnek és minden jóságnak. – Nem kell a dolgok rendjét megváltoztatni, csak engedni kell, hogy minden élő kitermelje a benne rejlő szépséget és eredetiséget. A dolgokban és a világban elrejtett isteni szépségek, ősformák élnek s ezeknek felszabadulása és győzelme az élet. Ezért legszebb az ép testű és ép lelkű ember, a maga kifejlett, de még nyárelőtti pompájában, tiszta tekintetével, egészséges életörömével, isteni önzésével, szenvedélytelen, de boldog kivirágzásával, az istenné tett humanum: Apolló, az ember testi-lelki tökélyének sugárzó képe.
A tiszta emberi összhangzatos és boldogan önző világába belesötétlett a Keresztrefeszített arca. «Útált és az emberektől elhagyott, fájdalmak férfia és betegség ismerője!» Bizony bolondság volt, amikor a jeruzsálemi praetorium udvarán erre az arcra mondotta a cinikus helytartó: Íme, az ember! Minden volt ez, csak nem Apollói. Bolondság a kereszt, mert a görögök bölcseséget keresnek. Bolondság volt a korinthusiaknak is, hogy ez a keresztre vert rabszolga összegyüjtse a világ bolondjait, erőteleneit, nemteleneit, s ő maga bölcseségül, igazságul, szentségül és váltságul legyen számunkra.
A Krisztus keresztje hatalom és bölcseség: Istennek hatalma és Istennek bölcsesége.
Ható erő az ő emberi és történeti alakja. Ha ma, 1933-ban csupán ezt a mérleget csináljuk: három évig tanított és gyógyított, azután meghalt a kereszten egy fiatal rabbi, az akkori világ egyik zugolyában; és ez a magános vértanú az emberi művelődés legnagyobb egyénisége, akinek ereje, hatása még mindig nő; tanítása, példaadása szétsugárzik millió meg millió lélek alig felmérhető mélységeibe s mindenütt ihletés, vígasztalás és gyógyítás; az ő emberi személyisége a legnagyobb történeti hatalom és a legmélyebb bölcseség, mert semmit sem tanított, amit nem élt és minden, amit élt, tanítássá lőn; már akkor azt mondjuk, hogy nem volt még művelődés, amely egy névvel, egy lélekkel elhatározóbb és sorsosabb közösségben élt volna, mint a mai keresztyén világszakasz a Jézus nevével.
De ez még nem minden. Tovább kell mennünk s azt mondanunk, hogy ő Istennek hatalma és Istennek bölcsesége.
Istennek hatalma az ő keresztje. Először is egy nagy áldozat, amelyet bemutatott és elfogadott az Örök Szeretet. Ez áldozatban benne van az ő tökéletes elégtétele: minden bűnnek terhét magára vette. Betegségeinket ő viselte, fájdalmainkat hordozá, megsebesíttetett a mi bűneinkért és megrontatott a mi vétkeinkért. Óh millió bűnös lélek, multak és következendők, érettetek tett eleget. – Mint egy óriási máglya ég ez az elégtétel s minden bűnbánó és hívő lélek odajárulhat és beledobhatja bűneit, keresztjét, töviseit és az a tűz megemészti, mert ugyanakkor ez az áldozat kiengesztelés: Isten elébb szeretett, elébb keresett s mikor megtörtént a helyettünk való nagy elégtétel: Isten szerelmének forró árjai átszakították az ő igazságának tartóztató zsilipjeit és rázuhogott ez a boldog kegyelem a kereszt alatt didergő emberre. Bocsánat, feledés, letörlés ez a kereszt, mert a kegyelem erejét ábrázolja. Harmadszor ez a halál érdem: az egyetlen érdem, amely Isten orcája előtt megállhat, mert ez az Egyszülött Fiú természete, míve és áldozata. Ez az érdem tulajdoníttatik nekünk, hogy mi is fiakká fogadtatva, Isten előtt olyanok legyünk, mintha természet szerint volnánk azok.
De ő nemcsak Isten hatalma, hanem Isten bölcsesége is. Ő a Gondolat, mert Istennek öröktől fogva való Ígéje, amely kezdetben volt, Istennél volt és Isten volt: ez az Íge nem más, hanem maga Krisztus. Ez az Íge nemcsak értelem, hanem tett is, nemcsak igazság, hanem teremtő és megváltó hatalom. Azért Őbenne találjuk meg a világtitok megoldását, mert ő Kijelentés. Minden ismeret benne tetőződik, de belőle is ered; eltakar, amidőn leleplez és leleplez, amikor eltakar. Nem kell az ő ismeretéhez tudomány vagy filozófia: egy egyszerű anyóka jobban ismerheti, mint a legnagyobb tudós, s mégis, vagy talán éppen ezért, a legnagyobb tudósok is csak egy igen kis részét tudják ismeretükkel átkutatni. A gyerek is érti félig, de a tudós se teljesen. A legragyogóbb filozófiai rendszerek úgy eltűnnek, mint szélben a pitypang lámpása, de a kereszt szent dőresége felett megtört az emberi kritika s titokzatos mélységei odafenn derülnek fel. Ha e világból csak azt fogadjuk el, ami tőle való és belőle származik, ha kiküszöböljük mindazt, ami vele ellenséges, az ő létét, igényét támadja és csúfolja: nemcsak hogy nem veszítettünk, sőt a lehető legnagyobbat nyertük, mert az egyetlen életböleseséget tanultuk meg és gyakoroltuk.
Ezért a Krisztus keresztje az egyetlen Jel, az örökkévaló jel: az a pont, ahol az elrejtett Isten meglepően és perzselő világítással megjelent: egy új teremtésnek, az örök csodának kezdete és jelképe. Ezért a kereszt kulcs, jelszó, egy titkos bölcseségnek nyitószava: hatalom és igazság.
De éppen ezért a kereszt hadizenet minden emberi bölcseségnek. Nem azért, mintha kárhoztatná a tudományt, vagy félne tőle, mert a Krisztus bölcsesége annyira független, s annyira felette áll minden emberi bölcseségnek mint az Észak csillaga a nagy városok jelzőlámpásainak. De hadüzenet minden olyan bölcseségnek, mely a lét és nemlét legmélyebb kérdéseire más feleletet akar adni, mint amit adott az az Isten, aki a kijelentésben elég lámpást gyujtott mindannak meglátására, amit elhordozhatunk. Sárban, sötétben, utcasarkon, dülőúton jó az emberi bölcseség lámpása, ezzel mehetünk a másik szobába, az ólba, a tanyára, a szomszéd városba, de mikor a halhatatlan lélek világtájak között tekint szét, hogy megkeresse igazi hazáját s mint költöző madár óceánok felett, mint a szálló gondolat planéták mellett röpül el: mégis csak a legfelsőbb pontra, a sarkcsillagra tekintünk s a szerint tájékozódunk. Apró tanácsokat adhat az emberi bölcseség lámpása, kivált, ha a sarkcsillaghoz igazodik, de a honnan-hova kérdésre csak a Krisztus keresztje, az Isten bölcsesége felel.
De a kereszt tiltakozás minden emberi hatalom ellen. Aki a keresztben, a megváltó halál felszabadító tényében megismerte az Isten hatalmát: az nem fél a világtól, emberi szemektől, pártok, kormányok, kis és nagy kalandorok, egyének, vagy tömegek rémuralmától. Akiért Krisztus meghalt, aki meg tud halni Krisztusért: az szabad ember. De a Krisztus keresztje alatt érdemről, jogcímről beszélni? Ki mer nyomorult ember létére arra vállalkozni, hogy ezt az áldozatot megismételje? Ki mer olyan szertartást mímelni, amelyben ember hajtja végre a Szentháromság legnagyobb csodáját? A kereszt, mint Istennek ereje, hadüzenet minden mágia ellen, mert az engedelmesség jegye; minden bálványimádás ellen, mert az Isten dicsőségének jegye; minden kuruzslás és szent varázslat ellen, mert egy új világteremtésnek kezdete és vége. Ezért a kereszt az örök forradalomnak, az örök reformációnak képe.
Még csak egyet. Kinek szól a keresztnek ez a tanítása? Ezelőtt 1900 esztendővel, a Koponyák hegyén, ama páskaszentelő napon ezt még nem látta senki. Húsvétnak és pünkösdnek kellett eljönnie, hogy az első tanítványok szeme előtt fellobbanjon mint egy kitörő és elviharzó vulkán. A damaskusi út kellett hozzá, hogy meglássa és törvénybe foglalja Pál, a legdühösebb első üldözők egyike. Azóta milliószor milliók mentek el a kereszt mellett, mint az a fiatal pogány lélek, aki
«dalolt, ha a keresztre nézett»
és nem látták meg benne Istennek hatalmát és Istennek bölcseségét. Nem, még akkor sem, ha ott laktak a kereszt mellett, ha házukat, boltjukat a kereszt lábához építették, ha istenbabák kiárusításával foglalkoztak, ha hatalmat, rangot kereszt által vettek: főpapi talárban, bíborban, talán koronával – nem látták Isten hatalmát és Isten bölcseségét. Ezt csak a hivatalosak látják.
A magyar református lelkészek és presbiterek serege ez ünnepi órán az 1900 éves kereszt lábainál sereglik egybe és fogódzik össze. Vallást tesz arról, hogy ebben a keresztben van az Ő ereje, igazsága, bölcsesége. Akár gyakorlatban, akár elméletben dolgozik, akár a gondolat, akár a tett embere: az a kereszt a reménye, szándéka, vigasza. Mert éppen ez a látás bizonyítja, hogy «hivatalos». Az eleveelrendelés Jósigéi zúgnak homlokunk körül, midőn a kereszthordozó egyház vénei és pásztorai keresztmagasztaló énekbe kezdenek: Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik az Istent szeretik, minden javokra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak. Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? (Róm 8,25-31)
De minden hívás küldés is. Itt, a kereszt lábainál, az 1900 éves fordulón újra halljuk a nagy Elküldetést: Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népet... Minden népet, de köztük legelőször és éppen mi, azt az egyet, egyetlenegyet, amelyet rajtunk kívül senki sem ismer a világon, ezt a mi holtig szidott és áldott, korbácsolt és ezerszer csókolt népünket: a magyart. A magyart, hogy felettünk, a magyar nép felett is repessen az ige, mint a sátor kopjafájáról a vezéri zászló: Íme, én veletek vagyok a világ végezetéig!