Mutasd meg a Te dicsőségedet

A világ minden református egyháza az idén ünnepli négyszázadik évfordulóját annak, hogy a Kálvin János főműve: «A keresztyén vallásra való tanítás» 1536-ban megjelent. Ez a körülmény figyelmünket Kálvin János alakjára és gondolataira irányítja. Néhány nap múlva a magyar református egyház Egyetemes Konventje országos ünnepély keretében tesz bizonyságot arról, hogy ki volt Kálvin és mit köszönünk neki. De legjobban akkor ünnepeljük őt, ha tanításait minél inkább megismerjük és szívünkbe véssük.
Ezen a mai vasárnapon Kálvin János tanításának főgondolatáról kívánok szólani a Mózes alakjáról vett igével: mutasd meg nekem a Te dicsőségedet! Az volt a Kálvin János egész életének célja és értelme, hogy ő meg akarta ismerni Isten dicsőségét. Az volt az ő küldetése s életének páratlan nagy műve, hogy évszázadoknak és embermillióknak megmutatta az Isten dicsőséget. S akkor vagyunk magunk is Kálvinnak igaz követői s egyházunknak hitvalló tagjai, ha naponként előrehaladunk az Isten dicsőségének megismerésében.
Lássuk először ezt a kérdést: mutasd meg nekem a Te dicsőségedet. Mindenki belátja, hogy Mózesre nézve nem volt nagyobb és élőbb valóság, mint a felséges Isten, az Úr. Olyan uralkodó, életalkotó és sorsdöntő valóság volt ez számára, mint a tavaszi fűszálra a nap, a völgykatlanok lakóira a tűzhányó égrecsapó kitörése, az eltévedt csolnakosra a tenger irtózatos ereje, a megrémült gyerekre az égiháború. Lefoglalta minden gondolatát, betöltötte minden érzékét, igénybe vette és felemésztette egész életét: személyével, sorsával, életének minden pillanatával ezen a nagy valóságon csüngött, ezért élt, ebből táplálkozott s ennek a szolgálatában égett el. Nem lehetett tehát ránézve fölségesebb cél, nagyobb kívánság, szörnyűbb és édesebb vállalkozás, mint hogy megismerje Istent. Kálvin János is genfi kátéjában, örök időkre megírta, hogy az ember életének célja, hogy Istent megismerje. A Heidelbergi Káté szerint is Isten azért teremtett minket, hogy őt igazán megismerjük, szívből szeressük és Vele örökkétartó boldogságban éljünk, őt dicsérjük és magasztaljuk. Nem lehet az ember rendeltetéséről sem magasabbat gondolni, vagy elképzelni, minthogy Istennek a dicsőségét, melyet öntudatlanul és tárgyszerűen sugároztat az egész teremtett mindenség, öntudatosan, boldogan megismérje, hálás, alázatos szívvel tükrözze s ezért Istent földön és égen szakadatlanul imádja s magasztalja. Ez az ismeret a legnagyobb világosság, a legtökéletesebb nyugalom, a legédesebb öröm, a legfokozottabb hála és lelkesedés; mérhetetlen szeretet és ujjongó szolgálat a bírás és biratás kibeszélhetetlen üdvössége. Micsoda belátás, mennyi új felfedezés, álmélkodásnak és csodálkozásnak örök sorozata foglaltatik ebben az ismeretben! Benne van ebben az, hogy Istent érezzük, akaratának engedelmeskedjünk, egy szóval: bírjuk Őt s még sokkal inkább, hogy ő bír minket, kezében tart, gyönyörködik bennünk, megáld, egy szóval: saját dicsőségét szemléli és szemlélteti bennünk. Miben különböznek az angyalok tőlünk? Abban, hogy ők sokkal teljesebben ismerik Istent. Miben különbözik az örök üdvösség a földi élettől? Abban, hogy itt lenn tükör és homályos beszéd által látunk, odafenn pedig szemtől-szembe. Ezért a látható és láthatatlan világnak egyetlenegy célja, akarata, hő vágya és örök törekvése van, amellyel Isten felé kiált: mutasd meg nekem a Te dicsőségedet!
És most lássuk meg ennek a kérésnek akadályát. Hivatkozhatnám arra az egyetemes tényre, hogy az embernek még soha sehol sem sikerült Istent így megismernie. Hivatkozhatnám arra a lélektani tényre, amelyet mindenki megtapasztalhatott: a hitetlen ember gőgös és üres mosollyal mondja, hogy az ő szelleme nincs berendezve az élő Isten megismerésére. Így beszélhet a vak a fényről, a siketnéma a hangok világáról, az elállatiasodott ember a szeretet és megbocsátás édes érzéséről. A hívő ember pedig, minél hívőbb, annál inkább vallja, hogy Istenről csak a hit közvetítésével szerez homályos tudomást, amely sokszor alig több, mint amikor a vak ember visszamosolyog a májusi napfényre, amely arcát átmelegíti és a siketnéma elmélázva hallgat gyermekkora óta elfelejtett hangok szétfoszló emlékeire. A hit a maga első jelentkezésével inkább csak szomjúság, mint ital; vágy, mint kielégülés; kérdezés, mint felelet; keresés, mint megtalálás.
Mindennek pedig nem Isten az oka. Isten él és munkálkodik a maga sugárzó dicsőségében s az ember képtelen megfogni, megismerni Őt, beleütközni, átkarolni és arcába tekinteni. Olyan közel van hozzánk, hogy orcánkat simogatja, annyira velünk van, hogy lelkiismeretünkben kiált, átjárja a teremtett mindenséget, mint akarat és tündöklő gondolat, hajunk szálait számontartja és könnyeinket felírja, egész dicsőségével körülvesz mint a szivárvány a hegycsúcsok fenyőfáit: s mégis csak Őt magát nem ismerjük, mi, akik maholnap mindent ismerünk. Atomjaira tudjuk bontani a világot, számbavesszük a ködfoltoknak látszó naprendszereket, leltározzuk az emberi szervezet minden sejtjét, csak magát Istent nem látjuk, nem ismerjük, nem ízleljük, nem tapintjuk, súlyát nem érezzük, szárnyaira rá nem telepedünk, melegétől át nem tüzesedünk és világosságától nem fényeskedünk.
Ennek az oka nem lehet másban, mint mibennünk. Ezért olyan megdöbbentően igaz a Biblia elbeszélése a szentségben és ártatlanságban teremtett első emberről, akik látták, hallották Istent, beszéltek Vele, az Ő közelében éltek és dicsőségének öntudatos osztályosai voltak. Annak, hogy mi idejutottunk, nincs más oka, mint hogy eredeti és boldog állapotunk megromlott; elnyomorodott lelkünknek Isten iránti érzéke. Sujtoló keze alatt összeroskadunk, haragja kárhoztatását sorsunkban, szívünkben, szánkban, az élet rettentő értelmetlenségeiben és a halál borzasztó tényében szakadatlanul érezzük, csak éppen lényének vigasztaló és boldog valósága veszett el szemeink elől. Lám, Mózes is hiába akarja Isten orcáját meglátni. Hiába törtet, lohol utána fétisein és vad szertartásain át az örök ember, csak egy szó, csak egy üres cerimónia zörgő héja akad a kezünkbe, amikor diadalmas valóságát meg akarjuk ragadni. Nem természetes-e akkor, hogy előállnak emberek és korszakok, amelyek sátáni kacajjal kiáltják: nincs, nincs! Agyrémnek nevezik az egészet, nyughatatlan lázálomnak a sors kőkemény nyoszolyáján s harsogva rázogatják az alélt lelket: ébredj fel hiú, sötét, pusztító álmaidból!
Az Isten megismerésének egyetlen akadálya: a bűn.
De a Mózes kérésére Isten csodálatos feleletet ad. Azt mondja: megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen és elkiáltom előtted az Úr nevét: «Én könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek». Ez azt jelenti, hogy Isten a maga kijelentésében egy új, végső lépést tett. Szerzett egy olyan módot, amelyből Őt fogyaték nélkül és igazán megismerhetjük. Elkiáltotta mégegyszer előttünk a saját nevét s ez a név: kegyelem, ez a név: irgalom volt.
Ebből először is azt látjuk, hogy Istent nem lehet látásból megismerni, de meg lehet ismerni hallásból. Azután azt látjuk, hogy csak az előtt tárul fel az Isten dicsősége, aki megismerte megváltó kegyelmét. Mózessel úgy vitte végbe Isten ezt a megismerést, hogy odaállította maga mellé a kősziklára és a kőszikla hasadékán engedte reásugározni a maga visszaháruló dicsőségét. Mai lekciónkban Pál apostol tanít meg arra, hogy ez a mózesi szikla egy jelkép, amely a Krisztust ábrázolja. Ismeritek azt a szép református éneket: «Aki értem megnyíltál, Rejts el óh örök kőszál»? Kell-e többet mondani annak az állítására, hogy Isten dicsőségét csak Krisztusban ismerjük meg. A Krisztus sebei azok a sziklahasadékok, amelyekben elrejtőzködve megláthatjuk az Ő átvonuló dicsőségét és nyomai után útrakelhetünk.
Ennek az a magyarázata, hogy Krisztusban Isten már nemcsak mint teremtő Isten jelent meg. így megjelent az első emberpár előtt, az látta is az Ő dicsőségét, de bűnbeesett és örökre elveszítette ezt a látást. Azóta Isten bírói dicsősége mint szigorú és félelmes akarat, ítéletekben jelent meg, azzal a fenyegetéssel, hogy még rettenetesebb lesz, mikor magának a Bírónak személye jelenik meg ítéletei mögött szemtől szembe. De a Krisztusban irgalma és kegyelme jelent meg, amellyel megbocsátotta bűneinket, kimutatta irántunk való örök szerelmét s körül vehetett minket a kiengesztelődött Isten áldó dicsősége. A Golgota keresztje az a hely, ahol a nyomorult ember ráismer Istenre, felfedezi Benne az ő Atyját, aki megbocsátotta bűneit, gyermekévé fogadta s helyreállította vele azt a boldog viszonyt, amelyet az eredendő bűm olyan rettenetesen megrontott. Csak a kereszt alatt ismerheted meg Istent, csak a Megváltó arcán láthatod meg, hogy ő milyen arccal néz tereád, mit akar teveled, mit tett éretted és hová akar felemelni. De ott is csak akkor teheted meg ezt a tapasztalást, hogyha a Golgota keresztjén szenvedő Krisztusban megismered a te hű és áldott Kezesedet, Aki éretted áldozott, helyetted szenvedett és téged váltott meg. Csak akkor ismerheted meg Isten eget-földet betöltő dicsőségét, hogyha irgalmát megérezted és kegyelmét elfogadtad.
Könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek. Ebben az is megmondatik, hogy nem mindenkinek szól a kereszt áldozata. Csak azoknak, akiket Isten kiválasztott erre a látásra, akiket Szent Lelke által összetört és újjászült s akiknek vakságát meggyógyította, hogy lássanak, siketségüknek falát áttörte, hogy halljanak, nyelvét megoldotta, hogy szóljanak, romlandó emberüket újjászülte, hogy a Krisztus érdemét rájuk kiterjeszthesse s Krisztusért olyanokul fogadja őket, amilyen maga az Egyszülött volt. De azoknak aztán teljes mértékben szól. Ugyanis Krisztus ismerte Isten dicsőségét, megjárta szeretetének kikutathatatlan mélységét, felfogta bölcseségének örök világosságát s érezte az ő életének sugárzó dicsőségét. Neki nem kellett kérnie Istent: mutasd meg a Te dicsőségedet, mert úgy ismerte annak minden mélységét és minden rejtelmét, mint önmagát, hiszen ő mondotta: Én és az Atya egy vagyunk. Akit tehát Isten Krisztusért olyannak fogad el, mint amilyen Krisztus volt, annak jókedvéből, örök rendeléséből megadja a módot arra, hogy megismerhesse Őt. Annak, de csakis annak megmutathatja az Ő dicsőségét.
Hallod-e, milyen édesen, milyen kényszerítő erővel zúg át a világon: íme van hely én nálam, állj a kősziklára. Eltévelyedett és sötétségben botorkáló ember, hallod-e a hívó szót: íme van hely én nálam, állj a kősziklára? Összezúzott szív, foszlányokra tépett lélek, kiapadhatatlanul zokogó ember, hallod-e az erős, bátor, bíztató szót: íme Van hely nálam, állj a kősziklára! Bűneidben vergődő, kétségbeesett és megsemmisülni készülő lélek, ki úgy érzed, hogy fáradt vagy és eltapos az ítélet dübörgő szekere, hallod-e mentő hívást: íme van hely én nálam, állj a kősziklára! Fáradt, roskadozni akaró ember, ki alig vonszolod már magadat és keresztedet s úgy érzed, hogy nemsokára elsodor az egyre erősödő vihar, hallod-e a szót: íme van hely én nálam állj a kősziklára!
Ez a kőszikla: a Krisztus. Az Ő sebeiben van hely, mindenki számára van, a te számodra is.
Aki értem megnyíltál.
Rejts el óh örök kőszál...
----------------------------
Jövök, semmit nem hozva,
Keresztedbe fogózva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz...
Isten pedig elkiáltja nevét: Könyörülök rajtad, kegyelmezek neked.