Mióta ember él a földön, egyik legmegrendítőbb élménye az volt, ha üstököst látott az égen. Nemzedékek, sőt századok éltek e roppant benyomásból, melyet az Ég titokzatos és magányos vándora keltett, ez a «sugár ecset, mely festi végzetünk». – Bizonyára így volnánk vele mi is.
Hadd kérdezzem meg, mit éreznénk akkor, ha nem csupán egy égi testet látnánk a mennyboltozaton, hanem egy olyan valóságos és jól kivehető ábrázolatot, amilyenről alapigénk beszél: egy napba öltözött asszonyt, egy újszülött gyerrneket és egy koronás sárkánykígyót?
De a patmosi látó nemcsak ezt a nagy égi jelt pillantja meg; lát egy megrázó drámát is, amely a napba öltözött asszony, az újszülött gyermek és a koronás sárkány kígyó között lejátszódik. Az asszony megszüli a gyermeket, a kígyó el akarja ragadni az újszülöttet, hogy felfalja, de az csodálatos módon megmenekül, s akkor a sárkánykígyó dühe az égi asszony ellen fordul. Ebben a mozgalmas drámában a patmosi látó megrendülve fedezi fel a világnak, az embernek és önmagának végzetét, s e végzet megoldását.
Ezt az égi drámát látta a patmosi látó. Látjuk-e mi? Nézzük meg a küzdelem szereplőit, a rettentő küzdemet magát és a roppant győzedelmet.
I.
Az apokaliptikus jelenésből figyeljük meg a sárkány alakját. «Láttaték más jel is az égben, és ímé vala egy nagy veres sárkány, akinek hét feje vala és tíz szarva és az ő fejeiben hét korona. És a farka utána vonszá az ég csillagainak harmadrészét és a földre veté azokat; és álla az a sárkány a szülő asszony elé, hogy mikor szül, annak fiát megegye». Ebben a látásban benne van az ótestamentomi emlék, hogy kígyó volt az, aki bűnre csábította az első emberpárt, az Éden fái között. Akkor kicsiny valaki volt, semmi esetre sem félelmes, inkább rokonszenves, hogy csábítása sikerüljön. Most megnagyítva ott nyúlik el az égen, s egyetlen mozdulatával a csillagok egy harmadát elsöpri az égi mezőkről. Hét feje van és mindeniken korona; e látásban benne van az a lázas megérzés, hogy képe a római birodalomra emlékezteti a Jelenések Könyvének íróját, arra a birodalomra, amelynek császára Domitianus, éppen most üzente meg a halálos irtó háborút a Krisztus népének. Az, hogy vörös ez a kígyó, mibennünk ébreszt egészen sajátságos emlékeket és gondolunk azokra a roppant szenvedésekre, amelyeket éppen korunkban északi testvéreink tízezrei és százezrei hordoznak el. Mindezt összefoglalva, a koronás sárkánykígyó nem más, mint az Antikrisztus, azaz ennek a világnak olyan személyes nagyhatalma, aki Krisztusnak és az ő népének halálos ellensége. Megérezzük ebből, hogy van a világon egy óriási hatalom, amely a Zenith és a Nadir között helyezkedik el, beleterpeszkedik az egész mindenségbe, s ennek a nagyhatalomnak egy szenvedélye van: gyűlölni Krisztust; egy akarata: kipusztítani a világból még az ő emlékezetét is; egy rendeltetése, hogy a teremtés és a váltság művét megrontsa, s a világot visszaváltoztassa kietlen, nyomorult, értelemnélküli zürzavarrá. Minden mozdulata világosságoltás, gyűlölet és halál, s így roppant méreteiben az égre felrajzolódva, mutatja azt, hogy a rossz nem játék, nem álom, nem elmélet, nem tévedés és általános betegség, hanem világrengető, világot rontó személyes hatalom, kinek egész nagysága, rejtelmes mivolta Krisztushoz való viszonyulásából lesz nyilvánvaló.
Ne kicsinyeid, ne nézd le, ne mosolyogj rajta, mert aki simogat, legyez, sugalmaz és kísért, ilyen gonosz és ilyen óriás!
A második személye az égi drámának, a napbaöltözött asszony. Dürer a mennyei jelenésekhez rajzolt nagyszerű illusztrációiban követi azt a középkori gondolatot, hogy a hold sarlóján álló és tizenkét csillaggal koronázott nő nem más, mint az ég királyné asszonya: Mária. A Jelenések Könyvének írója azonban nem erre gondolt. Akkor még a Mária-kultusznak ez a formája nem volt kifejlődve. Az evangéliomok is csak az alázatos szolgáló leányról beszélnek, aki földi ember volt és Szentlélektől fogantatott fiát jászolbölcsőben szülte meg. Itt egy olyan ótestamentomi képpel van dolgunk, amely egy közösséget asszony képében személyesít meg. Mikor Jeruzsálem népéről beszél, az ótestamentom, Sión leányát említi. A próféták sokszor szemléltetik a zsidó népet egy asszony képében, aki hű vagy hűtelen királyi vőlegényéhez, az Úrhoz. A Jelenések Könyvének írója az egyházra gondolt akkor, amikor ezt a királyi asszonyt látta az égen. Arra az egyházra, amelyet a könyv másutt is szívesen nevez a Krisztus menyasszonyának, s amelyikre Pál apostol a Galata levélben azt a legfölségesebb jelzőt mondja, hogy anya. Az anyaszentegyház pedig a János szeme előtt nem más, mint a lelki Izrael, amelyet a tizenkét csillagból álló korona is jelképez, mert ez a tizenkét csillag a Jákob tizenkét fiának ágyékából támadt nemzetséget ábrázolja. Ez a lelki Izrael nem más, mint a mennyei Jeruzsálem, vagyis az a titokzatos lelki közösség, amely minden gyülekezetnek minden szentjét, Isten kiválasztott és eleve elrendelt gyermekeinek láthatatlan közösségét magába foglalja. Napba öltözött, mert világosság a lénye, fönséges és szellemi, mert Szentlélekkel van megteljesedve. Dicsőséges, mert nem csak anya, hanem menyasszony is, s nemcsak szolgáló leány, hanem királyné is. Arra hívatott el, hogy szüljön, szeressen és szenvedjen.
Tudni akarod mi az anyaszentegyház? Nézz fel ez égi jelre és lásd meg méltóságát, titokzatos voltát, isteni dicsőségét és szenvedésének világon átívelő szolgálatát.
Harmadik személye az égi nagy drámának az újszülött. Lehet, hogy a Jelenések Könyvének írója, vagy valamelyik olvasója Krisztusra gondolt az újszülött képénél. De ez csak tűnő kapcsolat lehetett, mert a mélyebb vizsgálat meggyőz arról, hogy éppen a könyv keletkezésekor, amikor még életben lehettek olyanok, akik Jézust látták, bizonyosan sok olyan volt az olvasók között, akinek szülői, idősebb rokonai személyesen ismerték őt vagy legalább is apostolait: közvetlen élmény volt Krisztus születésének a Lukács evangéliomában elbeszélt története, tehát merőben idegen és megokolatlan lett volna beszelniök Jézus Krisztusnak egy második apokaliptikus születéséről és ezt a gondolatot viziószerűen felvetíteniök az égre. Tudta mindenki, hogy ő megszületett, meghalt és feltámadott. Azt is tudta mindenki, hogyan szüle- tett, hogyan halt meg és hogyan támadott fel. Képtelenség lett volna arra gondolniok, hogy a gyülekezet most szüli őt, mikor mindenki tudta, hogy belőle született a gyülekezet. Azért az újszülött jelenése nem maga Krisztus, hanem a Krisztusból született új ember, a megváltott lélek. Ennek a megváltott léleknek adatott a zsoltárból felcsendülő ama nagyszerű ígéret, hogy «vasvesszővel fog legeltetni minden nemzetet», azaz ő lesz úr e világ felett és Krisztus igájába hajtja a nagy mindenséget. Csak a Homo Renatusra, a Krisztusból született lélekre talál az, hogy elragadtaték a sárkány torkából az Isten trónusához és ott van biztonságban, elrejtve a Krisztusban. A 17. vers azt mondja, hogy a sárkány «tovább hadakozik az asszony magvából valókkal az Isten parancsolatainak megőrzőivel, akiknél van a Jézus Krisztus bizonyságtétele». Világos tehát, hogy a gyermek az újjászületett hívő, a halhatatlan lélek, a megváltott ember. Tulajdonképpen mindnyájunknak a képe, mert ő mindannyiunkat egybefoglal. Te, én, a gyermeked, a hitvesed, az anyád, az atyád, a testvéred, egyszóval mindazok, akiket életre szült a dicsőséges anyaszentegyház, ez újszülött képében és sorsában vagyunk kiábrázolva.
II.
És most megláthatjuk azt a küzdelmet, mely az égi drámában végbemegy. A jelentése ennek a harcnak az, hogy az újonnan szült lelket halálos veszély fenyegeti: az, hogy elnyeli az Antikrisztus gyűlölete. Lélekre megy a játék e világban, s ezért élünk apokaliptikus időket, mert az újonnan szült lelkeket rettentő hatalmak igyekeznek elkaparintani.
Ott áll az örök ellenség a vajúdó anya mellett és így fényegeti: szüld meg a gyermekedet, az enyém lesz. Oroszországban gyermekmesék születnek azért, hogy megborzongjon a kis proletár gyermek Krisztustól, Istentől, mint minden gonoszság és hazugság foglalatától. Szüld meg gyermekedet, mert az enyém lesz, mondják a versengő egyházak, amikor hatalmi érdeküket mindenek fölé állítva reverzálissal, családi boldogságok feldúlásával, hitvestársi szövetségek széttörésével a napba öltözött asszony gyermekeit el akarják ragadni. Szüld meg a gyermekedet, mert enyém lesz, mondja az a politikai szempontból szervezkedő új pogányság, amely tulajdonába veszi a gyermek lelkét, s ha kell, anyja ellen lázítja fel, csak életre és halálra az övé maradjon. Szüld meg a gyermekedet, már várom és elragadom, mondja az Antikrisztus a maga százféle alakjában, akár mint hitetlenség, akár mint könnyelműség, akár mint érzékiség, akár mint közömbösség, egyszóval mint világrontó személyes hatalom. Ne keressük rá a szót, mert van egy szó, amely mindennél jobban talál reá; így neveztetett el a paradicsomkertben, s ilyen névvel neveztetik az utolsó ítéletben, s ez az egy szó így hangzik: Bűn.
Igen, a bűn halálra keresi a napba öltözött asszony gyermekeit. Ezer meg ezer eszköz áll rendelkezésére, hogy célját elérje. Azt mondja az egyházról, hogy idejét múlta emberi intézmény, ne add magad az igája alá. Azt mondja az ígehirdetésről: unalmas, avas bölcselkedés, kerüld, ne hallgass reá; azt mondja a templomról: képmutatásnak a helye, arccal se fordulj felé, jer, vár a tudomány, a művészet csarnoka, vagy ha jobban tetszik: a mulatságok és az örömök kivilágított tanyája. Tagadd meg, mert hasznod lesz belőle, tagadd meg, mert méltatlan szolgái megbántottak, tagadd meg, mert kalitkában tart és megalázza emberi méltóságodat. Jer; hirdetek néked más evangéliomot, amely így hangzik, jó az, ami jól esik. Érték az, aminek hasznát látod, szeresd azt, ami neked szolgál, s legfőképpen arra vigyázz, hogy a halál idétlen, neuraszténiás gondolata ürömcseppet ne keverjen életed habzó serlegébe.
Nem látod-e, mennyi csellel, ravaszsággal és leleménnyel leskelődik reád, hogyan akarja gyermekedet elfordítani szívedtől, téged szembeállítani hitvestársaddal, meghasonlást szít közötted és szülőid között? Egyszer mint irodalom jelentkezik, azután mint világnézet, majd a művészet kristály poharába keveri mérgét; minden pénzdarabon át rést keres, hogy a lelkedhez férjen; a föld húz lefele, hogy szárnyaid a porba hulljanak; rózsalevelek szitálnak reád, hogy eltemessenek, s illatos bőségükkel megfullasszanak. Ha nem sikerül a csel, erőszakhoz folyamodik. Éheztet, hogy egy darab kenyérért eladd magadat. Felgyújtja agyvelődet, hogy a harag és gyűlölet karjaiba szédítsen. Látszólag kikerülhetetlen dilemma elé állít, hogy tőrében megejtsen, s mikor észreveszi, hogy már csüggedsz és kételkedel, ólomsúllyal nehezedik reád, míg a földre gázol.
Mi egyéb ez a küzdelem, mint a léleknek halálosan komoly vergődése a bűnös természet bilincseiben, az a kétségbeesett erőfeszítés, amellyel magát és magának az örökéletet a szánalmas és múlandó ember meg akarja menteni?
Ha sikerül a kígyónak elnyelni az újonnan szült lelket: megnyerte a csatát. E sikerrel éhsége egyre nő. Ha nem sikerül, haragját a napba öltözött asszonyra, az anyaszentegyházra fordítja; üldözi az egyházat azért, mert fiait nem tudta megszerezni. Nem látod-e a mai kor egyházüldözésében ezt a megrázó képet, hogy az egyház, ez a csillagkoronás királynő, mint sápadt, rongyos, halvány szolgálóleány, a szülés fájdalmától véresen, sikoltva szalad az üldöző elől? Oh adassék neki sasszárny, hogy elmeneküljön! Mexikóban és Oroszországban, Spanyolországban és Németországban, itt ezen a földön is, s mindenütt, mindenkor, ahol és ahányszor az egyház menekülni kényszerül ősi ellensége elől: adassék neki sasszárny: az ige és a szolgálat szárnya!
Az ősi ellenség erejét a végsőkig megfeszíti. Mikor kivetik a megszálló csapatot a fellegvárból, a külvárosok népére zúdul ádáz dühe és nincs a világon akkora kegyetlenség, mint amilyennel egy megvert és visszavonulni kényszerített ellenség tombolja ki a maga dühét az útjába esőkön. Éppen ez a kegyetlenség, ez az apokaliptikus düh mutatja azt, hogy a sereg visszavonulóban van s utolsó tehetetlen mérgét önti ki erre a nemzedékre, éppen úgy, mint a Jelenések Könyvének első olvasóin Domitianus császár idejében.
III.
De az égi drámában legfölségesebb mégis a győzelem, Megtörténik a koronás sárkánykígyó detronizálása és kiderül, hogy a harcot tulajdonképpen elvesztette. «És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, ki neveztetik ördögnek és Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti: vetteték a földre». Elveszítette a harcot. Elveszítette akkor, amikor Isten királyi székéhez érkezett az, aki ellen a küzdelmet felvette: Krisztus. Nagypénteki kereszthalálán, s húsvéti feltámadásán keresztül megérkezett a dicsőségbe, s hitvallá- sunk szerint «ül a Mindenható Istennek jobbja felől». E perc- tői fogva elhallgatott az égben a Sátán vádolása, akiben éppen az volt a tökéletes gonoszság, hogy ő volt a csábító eleitől fogva és ó volt a vádoló is. Helyette a közbenjáró esedezése hangzik és a szószóló engesztelő bizonyságtétele esdekel az ő kicsinyeiért. Azért van nekünk reménységünk a győzelemben, s azért bizonyos a végső diadal ígérete, mert odafenn igy ujjonganak az egek: «most lett meg az idvesség és az erő és a mi Istenünknek országa és az ő Krisztusának hatalma, mert a mi atyánk fiainak vádolója levettetett!»
De ezzel még nem történt meg minden. Nekünk is részt kell vennünk a győzelemben a 14. vers szerint: bizonyságtételünknek beszédével és azzal, hogy életünket sem kíméljük mindhalálig. Ebben a két igében a végső erőfeszítés hősies és győzelmes magatartása ábrázolódik ki. Az a bátor kiállás, amellyel Krisztus ügyéhez csatlakozunk. Az az áldozat és szenvedés, melyet hősiesen elhordozunk érette. Amit eddig súgva ejtettünk ki, kiáltsuk háztetőkről, amit eddig magunknak tartottunk, titkos kamarácskánkban jegyezvén el magunkat a mi királyunk mellé, arról tegyünk ország-világ előtt hangos bizonyságot. Jöjjön el az az idő, amikor elmondhatjuk: «nem szégyellem a Krisztus evangéliomát». Nem szégyellem gyermekem, jegyesem, élettársam, szülőim, feljebbvalóim előtt; nem szégyellem baráti körben, hivatalos szolgálatomban, nem szégyellem tudósok, bölcsek, elmések előtt éppúgy, mint ahogy nem szégyellem együgyűek, oktalanok és balgatagok előtt. Nem szégyellem királyok és koldusok között és főképpen nem szégyellem önmagam előtt!
Annyira nem szégyellem, hogy levonom e bizonyságtétel következményét, feláldozok mindent, elhordozok mindent, vállalok mindent, amikor Krisztus ügyéről, anyaszentegyházam igazságáról, Isten népének becsületéről van szó.
Lássa meg Isten, világ, emberek, én a Krisztus népéhez tartozom, s királyi hatalmának vasvesszeje alatt: «bűn és ördög ellen ez életben szabad lelkiismerettel harcolok, s azután ő vele együtt minden teremtmény felett örökké uralkodom».
Lekció
Jn 3,12-16