Sorsunkat alakító hatalmak

Azt olvastam egyszer egy tudós lélektani könyvben, hogy az embert az állattól az előrelátás tehetsége különbözteti meg. Ez azt jelenti, hogy az állat mindig a jelenvaló pillanatban él; nem látja a jövendőt; tehát lelkében nincs meg a holnapnak az az állandó fenyegető képe, amely a gondoknak szülőanyja. Csak az ember az, aki előre látja az eshetőségeket és igyekszik úgy berendezni az életét, hogy elkerülje a veszedelmet és biztosítsa a holnapot. Az ember lelki életének legjellemzőbb, legegyetemesebb és éppen ezért legemberibb tulajdonsága a gond, mint magának az emberi életnek indítéka és irányítója. A fenyegető rossznak a látása hívja létre azt a tervszerű védekező és megelőző munkát, amelynek évmilliókon keresztül felhalmozódó eredménye: az emberi művelődés. Minden más létező sorsa a pillanatokból támad és a pillanatok részleteiben vész el, egyedül az emberi élet szakad el a pillanattól és lesz önálló, előrelátó, tervszerű alakításnak a tárgya. Lényegében ez a különbség nem más, mint ami a természeti alkotás és a műtárgy között tapasztalható.
Ki alakítja sorsunkat? Erre három feleletet adhatunk a felolvasott Íge alapján. Ez a három látszólag ellenmond egymásnak, végeredményében benső összhangot és egységet mutat.
Ki alakítja sorsunkat?
Az első felelet ez: Én. Ezer példaszót lehetne idézni ama velünkszületett ősi meggyőződés mellett, hogy sorsomat az én akaratom igazgatja. Kiki a maga szerencséjének kovácsa, tanultuk az iskolában. Minden nevelés abból indul ki, hogy az embert öntudatos életalakításra nevelje. Ezen az alapon valljuk, hogy az emberi méltóságnak legmagasabb foka a szabad önelhatározás. Legnemesebb jellem az, aki önmagát és világát öntudatos elvek szerint alakítja s ezen az alapon igényeljük a legnagyobb jogot: a szabadságot és hordozzuk a legnagyobb terhet: a felelősséget. Igyekezzél tehát takarékos lenni és vagyont fogsz gyűjteni; igyekezzél békességes szívűnek lenni és életed csendben folyik le; igyekezzél másoknak szolgálni és mindenki előtt kedvességet nyersz; igyekezzél jó lenni és boldog leszel. Rajtunk áll, hogy milyen az életünk; önnön szívünk tesz boldoggá vagy boldogtalanná, és ha megtanultuk a magunk rakoncátlan és szenvedélyes szívét megzabolázni, életünk olyan zavartalan és összhangzatos lesz, mint ahogy egy vad hegyi patak megváltozik és csendes, áldásthozó életérré válik, mihelyt medrét és partjait szabályozzák. Ennélfogva nem lehet nagyobb feladatunk, mint ha minél jobban megismerjük magunkat, minél jobban megismerjük a világot, ráeszmélünk a mindkettőben rejlő örök törvényekre és magunk fegyelmezésével, sőt megtagadásával ezeknek a törvényeknek megfelelő életet élünk. Nincs szeriszáma azoknak a bölcsészeti rendszereknek, melyek erre a gondolatra épültek fel s nincs száma azoknak az irodalmi alkotásoknak, amelyek szóban vagy írásban ezt az életeszményt hirdették és ezt az életutat ajánlották. Aki akar, annak sikerül. Aki fut, az célhoz ér. Olyan alapvető meggyőződések és vigasztalások ezek, amelyekben az emberiség nagy része nem szokott kételkedni. Hány ember van, aki életpályát választ és biztos benne, hogy jövendője el van rendezve. Hány ember van, aki fundamentumot rak és azt hiszi, hogy a háza tetejére fel fogja tenni a bokrétát. Hány ember van, aki élettársat keres s azt hiszi, hogy megtalálta a legfőbb boldogságot. Hány ember van, aki gyermekei születésekor birtokába veszi már a biztosított és meghódított jövendőt.
Rá kell mutatnom arra, hogy ez az életfelfogás mennyire aktívvá teszi az embert és összes erőit a határtalanságig felfokozza. Rá kell mutatnom arra, hogy ez a felfogás mennyire megtiszteli az embert, mikor szinte mindenhatóságot tulajdonít neki. Ebből a felfogásból születtek a nagy műveltséghősök s az emberi haladás aranykorszakai. Önbizalmat, optimizmust nevel egyénekbe és nemzetekbe s nyomában hősiesség és nagyvonalúság támad.
És mégsem igaz ez a felfogás. Ugyanis egyszer csak szembeáll velünk valami érthetetlen, váratlan és megmagyarázhatatlan fordulat. Magvetés után nem aratunk, mert elveri a jégeső a határt. Takarékosságunkból nincs öreg napjainkra betevő falatunk, mert lábunk alól elszökik a föld és ládánk fenekén hamuvá válik az arany. Élettársunk hirtelen ellenségünkké válik s úgy tekintünk egymásra, mintha valami ismeretlen erő egyikünkkel a másikat halálra gyötörné és láthatatlanul büntetni akarná. Házunk, amelyet örömmel építettünk, rommá válik. Gyermekeink meghalnak vagy elromlanak. Pályánk derékbatörik s egyszer arra ébredünk összeomlott világunk romjain, hogy életünket egy ismeretlen és rosszindulatú hatalom igazgatja: a Végzet. Egyének és nemzetek váratlanul szörnyű bukás mélységeibe zuhannak alá.
Lássuk ezt a gondolatot. Az emberi gondolkozásban sokszor nyomát sem lehet találni egy olyan életérzésnek, amely pedig emberi létünknek velejárója: a kockázat érzésének. Vannak korszakok, amelyek hisznek a számításaikban, meg vannak győződve, hogy a lét matematikára van berendezve s ha az ember jól számított, nem érheti csalódás. Viszont vannak korszakok, amelyekben alapmeggyőződéssé vált, hogy az élet kiszámíthatatlan; a lét maga kockázat; hiába akar valaki, nem sikerül, s hiába fut, sohasem ér célhoz. Vannak nemzetek, amelyekre nézve valósággá válik a végzet és ez az uralkodó tapasztalás egész világukat átalakítja.
Mégpedig kétféle átalakítást végezhet rajta. Vagy azt az alapmeggyőződést ébreszti, hogy együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk. Ennélfogva belehajtja a tobzódásba, az élet habzsolásába, az öröm és a mámor kergetésébe. Ha kockázat az élet, hát legyen kockajáték: könnyelműen rá kell tenni az életet egyetlenegy lapra s ha nyerünk: újra hatot-vakot játszani, ha pedig veszítünk: fanyar mosollyal le kell vonni a következményeket. Mennyi meggondolatlanság, mennyi kalandvágy, mennyi lelkiismeretlenség származik ebből a gondolatból, mindenki nyilván megláthatja. Ha szétnézünk mai társadalmunkban, látnunk kell, hogy éppen a mai bizonytalan és kiszámíthatatlan élet a szülőoka az élet kockázatos és kalandos berendezésének.
A másik, amit a Végzet gondolata felébreszthet bennünk, ennek éppen az ellenkezője: a lemondás, visszavonultság és teljes közömbösség. Az oroszos «holt lélek», vagy a törökös fatalizmus ez, amelyik ujját se mozdítja meg, hogy elhessegesse a szemtelenkedő legyet, mert örökkévaló és ismeretlen erők döntenek életünkről, magunkról, minden pillanatunkról, tehát kár a fáradságért, mert életünket úgysem lehet mássá tenni. Sivatagra esett sorsunk; ki ültetne virágos kerteket? Kőszikla alján lakunk; ki gondol szőlőültetvényekre? Lápra kerültünk; ki törődnék a lecsapolással? Valahogy őröljük le ezt a bizonytalan, értelmetlen, kiszámíthatatlan életet, essünk túl azon a kockajátékon, amelyben mi nem játszók, hanem a játékszerek vagyunk.
Ha itt megállunk, lehetetlen nem látnunk két merőben ellentétes életformát. Az egyik: az emberi akaratot fokozza és serkenti annak a gondolatnak a sugalmazásával, hogy tőlünk függ a sorsunk és életünket magunk alakítjuk, a másik: tárggyá teszi az embert, elsorvasztja a kezdeményezést, a felelősséget, az erőkifejtést, a harcot, az élettel való szembenállást s vagy állati tengésre, vagy pedig szenvedő szemlélődésre kárhoztatja az embert. Mindenik igazolásul önnön életét mutatja fel és mindeniknek rettentő cáfolata ott van a másikban. Az akarat emberét megcsúfolja és legázolja a Végzet. A Végzet játékszerét lenézi és megveti a sorsát öntudatosan alakító, élete felől szabadon határozó és jövendőjét harcok árán biztosító szuverén ember. Történelmi korszakokat, népeket lehet osztályozni a szerint, hogy inkább egyik vagy a másik típushoz tartoznak és saját életünkben is fel lehet fedezni azt az ellentétes feszültséget, amely önmagunk és végzetünk között rian. Különösen a mai világban látható ez világosan, amikor a történelemben is, az egyének életében is ez a kétféle erő, kétféle ember, kétféle lélek vívja a maga harcát.
Ennek a feszültségnek megoldása, a felolvasott Íge: Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Látszólag a Végzet embereinek ad igazat, mert megállapítja, hogy nem magunk alakítjuk sorsunkat. Ezzel egy olyan tényt mond ki, amelynek ellenkezőjét csak ábrándos racionalisták próbálták bizonyítani. A sors maga kiszámíthatatlan, a lét észszerűtlen, a holnap bizonytalan és váratlan és az, ami bekövetkezik, sokszor merőben más, mint amit akartunk, vagy előkészítettünk. Lehet, hogy száz és ezer esetben helyes a számításunk, sikerül is, amit akartunk, minden úgy következett be, amint előkészítettük, de végén mindig ott van az idegen és félelmetes Más, az, ami magunknak és életünknek ellentmond, sőt azt egyenesen megszünteti: a bizonyos halál. Ha semmi más nem volna, ez az egy mégiscsak azt bizonyítja, hogy nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a döntő szót más, tőlünk független, idegen hatalom mondja ki.
Az evangéliomnak az a nagy bizonyságtétele, hogy ez a tőlünk különböző idegen hatalom, amelyet a vak és hitetlen ember Végzetnek nevez, nem más, mint Isten. Nemcsak azért Isten, mert nem Ő függ tőlünk, hanem mi tőle; nemcsak azért, mert összemérhetetlenül hatalmasabb, mint mi; nemcsak azért, mert nem kérdez meg, nem hallgat ránk, jó tetszése és kedve szerint dönt életünk és hálálunk felől, hiszen ezért még lehetne Végzet is; hanem azért Isten, mert ez a tőlünk független, örökkévaló hatalom: velünk személy szerint törődő atyai szív, vagy amint Ígénk mondja: könyörülő Isten. A Végzet könyörtelen, éppen ez a könyörtelensége teszi végzetté, tőlünk idegen, ellenünk irányuló, megfellebbezhetetlen, megváltozhatatlan és értelmetlen határozás. De Isten könyörülő, azaz minden fölsége, minden észfelettisége, minden szuverénitása mellett is gyengéd, jóságos, javunkat akaró atyai szeretet.
Ez az atyai szeretet nem pusztítja ki az akaratot, az önállóságot, az erőfeszítést és az öntudatot. Mindezeket Ő adta és azért adta, hogy éljünk vele. Ő tart a kezében, de akarja, hogy vállunkkal hordozzuk a terhet; Ő parancsol ellenségünknek, de engedi, hogy halálos küzdelemben vívjunk vele. Megengedi, hogy magunk határozzunk, mert önállóságra és felelősségre akar nevelni; ugyanakkor azonban a rosszból jót hoz ki, az elhibázottat megigazítja és el nem fárad türelme az újrakezdésben és az újrakezdetésben. Mindezt azonban csak addig a határig cselekszi, amíg ostoba gőgünk azt nem képzeli, hogy mienk az érdem, mienk a siker. Isten azt akarja, hogy törődjünk, dolgozzunk, cselekedjünk, de meg ne feledkezzünk arról, hogy mindent tőle veszünk és vele szemben csak elfogadók vagyunk. Az önállóság és a felelősség csak akkor emberi méltóság, ha nem tesz felfuvalkodottá és képtelenné arra, hogy magával Istennel helyes viszonyba kerüljünk. Ennek a helyes viszonynak a lényege a hálás elfogadás képessége. Isten lénye az ajándékozás s Őt az ismeri igazán, aki minél több hálát tud érezni iránta, aki minél több ajándékot tud elfogadni tőle. Isten akarata végzet. Ez azt jelenti, hogy tőlünk független és meglepetést hoz, de ez a meglepetés mindig ajándék, valami mérhetetlen nagy kincs; ennek elfogadására készít elő szüntelenül és lassacskán képessé tesz reá.
Ebből a szempontból nézve világos, hogy a hívő ember számára az élet minden fordulata megannyi új, nagy ajándék. A különb az, aki többet tud elfogadni és több ajándékért tud hálát adni, a legnagyobb ember az, aki Istentől legtöbb ajándékot képes elfogadni. És ez teljesen független attól, hogy mit akarunk mi Istentől elfogadni, ez csak attól függ, hogy mit akar Isten adni nekünk. Sokszor megtörténik, hogy mi gazdagságot kérünk és Isten szegénységet ad. Egy drága lélekhez ragaszkodunk és Isten elveszi azt. Egészséget és életet akarunk, Isten betegséggel látogat meg és leültet a halál kapujába. De ugyanakkor azt is jelenti, hogy a szegénységben, a betegségben, szeretteink vagy magunk halálában, mint egy érdes, véres, gyilkos burkoló papirosban Isten a legnagyobb ajándékot adja nekünk: Önmagát. Mert a Végzet nem más, mint a sorsfordulatban elrejtőzködő Isten. Az a jóságos, az a könyörülő, az a felséges és csodálatos Isten, aki mindnyájunkat a maga számára teremtett és egyebet sem akar, csak azt, hogy Ő életünk értelme, telje és legnagyobb ajándéka legyen; Ő a mienk legyen. «Kicsodám van nekem az egekben? Rajtad kívül semmiben nem gyönyörködik az én lelkem. Ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és az én örökségem Te vagy óh Isten mind- örokké.» Az öreg Rákóczi György bibliájába éppen úgy, mint ágyúira ezt az Ígét íratta: Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Most, amikor az egész világ a legirtózatosabb kockajáték izgalmai között remeg amikor a világ sorsa, nemzetünk, magunk és gyermekeink sorsa ismét egy hajszálon függ, lehet-e nagyobb vígasztalás és édesebb bíztatás, mint ez az Íge. Sorsunkat, holnapunkat, életünket nem magunk alakítjuk, nem is a vak Végzet, hanem a könyörülő Isten.
Ma október hatodikát üljük. E nap történelmében meg- látszik az emberi akarat titáni feltornyosulása és a sötét, értelmetlen Végzet Meduza-arca. De átsugárzik e kettős látómáson a harmadik, tündöklő kép: a könyörülő Isten arca, ki a magyar népnek dicsőségben is, gyászban is a legnagyobbat ígéri és adja: Önmagát.