Ravasz László

Már szentleckénk felolvasásánál is észrevehettétek, hogy a 42. és 43. zsoltár egy költemény, mégpedig nagyon finom szerkezetű: három különböző hangulatú, de egészen egységesen összefonódó részből álló ének, amelyet a háromszor megismétlődő refrén tagol: «Miért csüggedsz el én lelkem és nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki az ő orcájának szabadításáért.» Írója Ovidiusnak ótestamentomi ellenképe. Ahogy sóvárgott a Fekete-tenger partja mellől, kietlen és vad száműzetésből az élni vágyó költő a világ fővárosa és minden gyönyörűségek színhelye után, úgy vágjuk Észak-Palesztina zordon és kietlen mezőiről, a Hermon lábánál, az ifjú Jordán vad vizeinek örök zúgása mellől haza, a szent város ragyogó temploma és áhítatos szertartása felé az a száműzött költő, aki valaha a templom nagyszerű és rajongó szertartásaiban vezető szerepet vitt, de ellenségeinek áskálódása miatt menekülni kényszerült. Egykor ő járt az ünnepi menet élén, ő vezette az oltár körül lefolyó mámoros körtáncot, amelynek zenéjét, vonagló mozdulatait, felcsapó énekét beborította az oltárról szétszálló áldozati füst. Ez a vágy különösen erőssé vált benne akkor, amikor idegen és ellenséges emberek, akik más istent imádtak és az övét; az igazit, a szentet, hamis ábrándképnek csúfolták, ezzel a kínzó kérdéssel fordultak hozzá: hol van a te Istened? Nézd, a mieink itt vannak, a bálványképekben; bírjuk őket szertartásainkban, velünk vannak csodatevő erőikkel. Hol van a te Istened, te kivert árva lélek, akinek nincs, kit imádj, s aki kívül estél az ő közösségén? Hiába mondod, hogy Jeruzsálemben, hiába beszélsz templomáról és dicsőségéről, eltévedt, gazdátlan eb vagy, aki prédája minden gúnynak és üldözésnek.
És ez az ember vágyik az Ő Istene után. Úgy liheg feléje, mint az eltévedt szarvas, vagy ahogyan a pusztai antilop áll a sivatag kiszáradt patakja mellett, amelyből elfogyott minden víz a rettenetes hőség miatt. Istennek nem a hasznát keresi, hanem a társaságát, nem vár tőle semmi mást, csak magát, az ő szent és édes lényét, s mindent odaadna érte, ha mégegyszer színe elé kerülne. Megértjük, hogy «könny- hullatás a kenyere éjjel és nappal», amikor azt a sátáni kérdést kiáltják feléje, hol van a te Istened? Milyen csodálatos, hogy ez a lélek mégsem adja fel a reményt. Elégiájából háromszor harsan fel a kijelentés refrénje: Miért csüggedsz el én lelkem és nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én Neki az Ő orcájának szabadításáért.
A világ meg szokta kérdezni tőlünk, hol van a te Istened? Akkor is, amikor valami nagy bűnbánat nyomja a lelkünket: hol volt a te Istened, amikor ezt elkövetted? Ezt kérdezik akkor, amikor nagy bajban vagy nyomorúságban vagyunk. Jóbhoz a szemétdombon tulajdonképpen ezzel a kérdéssel fordultak, s mikor Krisztus Urunkat azzal csúfolták, hogy ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről, más szóval tulajdonképpen ezt a kérdést adták fel neki. Minden hitetlen ember azzal csúfolja a hívőt, hogy: hol van a te Istened? Mutasd meg, mert én nem látom. Ezért mondhatjuk azt, hogy mindnyájunkhoz intézett örök és személyes kérdés: hol van a te Istened? Nézzük meg a rá adott feleleteket.
Hol van a te Istened? Erre az első felelet: e világ felett. Túl a látható és érzékelhető mindenség csúcsain, valahol a láthatatlan világ középpontjában él örök boldogságban és örök zavartalanságban. Pihenő művész, aki a teremtés hat napjának és nagy művének befejezése után időtlen szombatot tart. «A gép forog, az alkotó pihen, évmilliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát újítni kell.» Ezt a tatarozást néha megcsinálja csodatételben, hathatós szavú szolgáinak közbenjárására, egyébként pedig teremtményeit sorsukra bízza. Nagyobb, hogysem fel lehetne fogni, tökéletesebb, hogysem tapasztalni lehetne, szentebb, hogysem földi szeretet tárgya lehetne, mindenekfelett pedig távolibb, hogysem életsorsunkat alakíthatná. Még egyszer foglalkozik velünk, mikor halálunk után megítél minket, de ítélete is attól függ, hogy idelenn miképpen engedelmeskedtünk annak az intézménynek, amely az Ő képében döntött az emberek üdvössége felől. Tulajdonképpen nem más, mint egy óriási, de homályos gondolat, amelyet sem megérteni, sem elgondolni nem lehet; legjobb tehát, ha életünket tőle függetlenül rendezzük be. Mi pedig járunk egy olyan világban, amelynek legnagyobb kérdése, de leginkább eltitkolt kérdése: hol van a mi Istenünk? Sokszor óhajtanók, hogy mellettünk álljon, karjára vegyen, pásztorkodjon, könnyeinket letörölje és jelenlétével biztasson.
De nem tudunk hozzá férkőzni, mert nincs módja annak, hogy megtapasztaljuk Őt. Akármikor esengünk utána és nyújtjuk feléje tanácstalanul kezünket, mindig egy ember áll elénk, aki valamit tilt vagy parancsol; ígér vagy megtagad; szertartást vagy áldozatot kíván tőlünk, csak éppen Őt magát nem bírjuk soha. Mienk lehet ez az egész világ, de Ő más mint a világ, s hiába adnók oda egy áldó érintésért ezt az egész teremtett mindenséget, sőt a magunk életét is, nincs mód rá, hogy megtaláljuk. Kikutathatatlan végzet, de nem élő gondviselés; távoli és félelmes bíró de nem megváltó Atya...
Hol van a te Istened? A második nagy felelet ez: a világban. A mindenség és maga Isten egy és elválaszthatatlan. Benne van a természetben, tavaszban és őszben, csillagok járásában, a sejtek és a naprendszerek nagyszerű alkotmányában. Kiszélesített és átszellemesített pogányság ez, amelyben Pán, a termeszét istene azonos magával a természettel és annak megszemélyesített formája. Elismerem, hogy sok emelkedett érzés támadhat ebből a szemléletből; költőket, művészeket lelkesíthet az a gondolat, hogy Isten minden és minden: Isten. Ez az érzés járta át a görög embert, amidőn az ébredő természet vidulásával eget-földet betöltő életörömre gerjedt és az ősz hervadásával egy roppant világbánat jajgató martaléka lett. Azonban mégis csak sötét bálványimádásra vezet ez az egész felelet, mert ha a természet maga az Isten, akkor a legrettenetesebb dolog történik velünk: Isten nem más, nem több, nem különb, mint ez a látható természet. A természetet az ember foglalja össze és a megromlott emberi szív törvényei lesznek Isten törvényeivé. A pantheizmus istenfogalmának az a végzetes hibája, hogy Isten nem szent, nem szuverén, hanem foglyul ejtett és rabságba zárt világszellem, aki maga is keresi önmagát és küzd a felszabadulásért. Hiányzik az Isten erkölcsi tökéletessége, mindenekfelett pedig a teremtő és királyi személyisége. Egy olyan Isten, amelyik elfér mibennünk, nem elég erős velünk szemben, hogy megmentsen és megváltson. Hol van a te Istened? – zúg felénk a nagy mindenségből, s mikor meg akarjuk mutatni, virágot, csillagot, falevelet, harmatcseppet, egyszóval teremtett dolgot és természeti törvényt mutatunk, de Istent elveszítjük a dolgok mögött. Nincs megváltó Istenünk!
Hol van a te Istened? A templomban, hangzik a harmadik felelet. Hogy is nem jutott ez eddig eszünkbe? Bizonyára ott van, ahol egy szent szertartásban, előírás szerint végrehajtott cselekvésben Őt mindig megtalálod. Ezt mondotta az ótestamentomi ember, aki azt hitte, hogy Isten a szentek szentjében és ott is a frigyládában lakik. Ezt mondja ma is sok millió ember, aki kultuszban, valamelyik szent helyen, szent tárgyban, rítusban, szertartásban találja meg Istent. Én nem is mondom azt, hogy nincs ott is és ott nem lehet megtalálni. Csak azt mondom, hogy jaj nekünk, ha csak ott van és csak ott lehet megtalálni. Az ilyen Isten nem igazi Isten, mert kézzel csinált templomban lakik és «aranyhoz vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, emberi mesterség és kitalálás faragványához hasonlít, ő, aki mennynek és földnek ura, s akit az egeknek egei be nem foghatnak». Ez az istenimádás nem számol azzal, hogy Isten lélek és őt csak lélekben és igazságban lehet imádni. Rendesen az a következmény, hogy egy papi rend támad, amely megmondja, melyik az a szent hely, ahol Istent meg lehet találni. Ez állapítja meg, hogy miképpen lehet vele találkozni, tehát közbenjáróvá válik. Isten jelenléte felett rendelkezik, kirekeszthet belőle olyanokat, akik más úton keresik Istent és a lelki minőségre való tekintet nélkül befogadhat az Isten közösségébe olyanokat, akik engedelmesek neki. Ezzel a közbenjáró rend elhelyezkedik Isten és ember között, elzárja a hozzá való szabad járulast és Cerberusként őrködik az atyai hajlék ajtaja előtt, amely ki van tárva a hazatérő fiak számára. Az ilyen Isten nem Lélek, és ahol nincs lélek, ott nincs szabadság. Olyan ez, mintha valaki napfényre szomjas, de bezárják egy sötét szobába s csak bizonyos órákban, bizonyos feltételek mellett vezetik oda egy hártyaablakhoz, s emelik fel a lepelt szeméről, hogy néha lássa Isten tündöklő világosságát, egyébként pedig mindenestől fogva legyen a fényosztogató és napmutogató hatalmi rend eszköze és szolgája.
Hol van a te Istened? Erre az egyetlen helyes felelet: a Jézus Krisztusban. Ő az, akiben Isten testet öltött, hogy egy szent, jó és tökéletes emberi élet erkölcsi fenségében, szépségében és kézzelfogható valóságában jelenjék meg. Benne jelent meg, mint örök szeretet, aki látott és kiválasztott akkor, amikor még világ sem volt. Reábízott minket és örökségül adott Neki, hogy Ő legyen a mi egyetlen Urunk királyunk, törvényadónk és pásztorunk. Benne jelent meg az a kegyelem, amely érette megbocsátja bűneinket és elfogad gyermekei gyanánt. Az Ő szenvedései és kereszthalála együtt adják azt a nagy elégtételt, amelyet helyettünk fizet le, Ő a testet öltött örök szeretet, a mi gazdánk és pásztorunk, aki életét tette le, hogy e drága áron a maga tulajdonába vegyen átal. Halálában és feltámadásában ment végbe az a kiengesztelődés és új világteremtés, amelynek fölséges rendjében épp úgy elhelyezkedünk és magasabb létre ébredünk, mint ahogy az első teremtés világrendjébe megérkeztünk és abban elhelyezkedtünk. Ő egy új életnek, új világnak, egy titokzatos és láthatatlan világ- és életfának szent gyökere, amelynek ága, rügye és levele mi vagyunk. Mindenekfelett a Lélek ura és királya; azé a léleké, amelyik láthatatlan és szabad, amelyiknek nem vethet gátat semmi emberi hatalom és vele éppen olyan közvetlenül érintkezünk, mint az öböl az óceánnal és a falevél a széllel.
Igen, a mi Istenünk a Krisztusban van, mert benne jelenik meg és jelentetik ki a Szentháromság egy örök igaz Isten. Krisztus jelenti ki azt az Atyát, aki más, mint ez a világ és úgy különbözik tőle, mint a mestermű a művésztől; felette á11 ennek a világnak és vele össze nem elegyíthető, mint ahogy más a teremtmény és más a teremtő. Mégis mint Fiú benne van ebben a világban. Benne van mint Íge, aki kezdetben volt, Istennél volt és Isten volt, s minden, ami lett, általa lett; benne van mint testté lett Ige, mint valóságos történelmi és emberi személyiség, aki született és meghalt szenvedett és győzött; a magasabb természet ábrázolata és gyökere. Az Atyával együtt a Fiú küldi a Szentlelket, amely betölti a templomokat, megjelenik a gyülekezetben és az egyházban és végzi a maga dicsőséges munkáját a szentek közösségében, mely abból áll, hogy az anyaszentegyház tagjai a Krisztus dicsőséges testét alkotják, s ez a láthatatlan Fő mindenkinek parancsol és mindenkinek szolgál, akit egészen bírunk és akinek egészen tulajdonai lehetünk és akiben minden testvérünkkel élő közösségre léphetünk. Hol van a te Istened? Erre a nagy kérdésre így felelünk: nemcsak e világ felett, nemcsak e világban, nemcsak a sákramentomokban, hanem Krisztusban, aki kijelenti nekünk az Atyát és küldi a Szentlelket. Mert a mi Istenünk a Szentháromság egy örök igaz Isten.
Krisztusban lesz Isten az enyém, mert én Krisztus által leszek az Övé. Ettől kezdve nem kérdés az, hol van Ő, hanem az a kérdés: hol vagyok én; mert nem Ő van rajtam kívül, hanem én élek őbenne. Benne élek, vagyok és mozgok, s éppen úgy nem keresem Őt, mint a hal a tengert, a madár a levegőeget, hanem egyszerűen és boldogan benne élek.
Még csak egy kérdés van: meglátszik-e rajtam, hogy őbenne élek? Mutatja-e az életem, hogy tőle jövök és hozzá megyek?
Igen, ha Krisztus bennem él!
Hol van tehát az én Istenem? Krisztus által én bennem.
Ha Krisztus bennem él, megszégyenülnek a pogányok, s elhal ajkukon a sátáni kérdés: Hol van a te Istened? Megtörténik a hegyi beszéd csodája: látván az emberek a mi jó cselekedeteinket, dicsőítik a mi mennyei Atyánkat.
A 42. és 43. zsoltár szívet fogó elégiájára visszafelel a 126. zsoltár boldog dithyrambusa:
«Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodok. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vigadozással. Akkor így szóltak a pogányok: hatalmasan cselekedett ezekkel az Úr!
Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk.»

Felemelő érzés, megállani egy nagy folyamnak a forrásánál és gondolni arra a torkolatra, amelyben az óriási ezüstkígyó elvégződik s úgy issza a tengert, hogy belevész. Ilyen érzés fogja el az embert, ha a felolvasott részt hallgatja. A Krisztus földi anyaszentegyházának a forrásánál, az eredeténél állunk meg. Ott, ahol még csak 12 emberből áll. Gondoljunk erre az óriási életfolyamra, az Egyházra, amely a mi korunkban már majdnem 700 millió embert foglal magában, s még mindig csak a kezdet kezdetén jár.
Még érdekesebb, hogy az a kicsiny, kezdetleges, 12 emberből álló gyülekezet minden idők gyülekezeti élete számára örök mintát, örök példaképet ad. A reformáció sem volt más, mint az akkori egyházi életnek visszaigazítása az ősi, az eredeti gyülekezeti élethez. Tisztán, világosan lehet látni a felolvasott igéből az anyaszentegyház élettörvényét. A Heidelbergi Káté, a mi hitvallási iratunk, az 54. kérdésre adott feleletben éppen ennek az igének az alapján mondja meg, hogy mit kell nekünk hinnünk a közönséges keresztyén anyaszentegyházban. «Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szent Lelke és Ígéje által az igazi hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megtartja; s hiszem, hogy én annak élő tagja vagyok és örökké az is maradok.» Ez a gyülekezet akkor is megvolt amikor még Krisztus nem testesült meg. Az Ótestámentomban is volt Krisztusnak anyaszentegyháza. Az első gyülekezet a paradicsomkertben formálódott. Mégis, amikor a testet öltött Íge földi szolgálatának kezdetén egybegyűjti a maga első kis gyülekezetét, megmutatja minden idők gyülekezetképződésének törvényét. Azért a mai alkalommal arról beszélünk, hogy az első gyülekezet minden keresztyén gyülekezetnek örök mintaképe.
Ezt mutatja először ennek a gyülekezetnek az eredete.
Megelőzően sokszor említi az evangéliom, hogy Jézus roppant mély benyomást tett kortársaira. Ez nem is lehetett másként. A világ egyik eldugott zugában egy kis palesztinai falu együgyű viszonyai között megjelenik az Isten Egyszülött Fia, aki hatalommal és bölcsességgel teljes. Emberi személyiségként jelenik meg, azaz mindenben olyan, mint a nép közül egy, ruházatában, külsejében, műveltségében, csupán egy dologban különbözik: Istenhez úgy viszonyul, mint Egyszülött Fiú. E viszony területén mindent néki adott át az Atya és «senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú és akinek a Fiú akarja meg- jelenteni». Tehát csak azt látták, hogy valami egészen új és egészen rendkívüli erő jelent meg Jézusban. Ezért mindenki élni akar ezzel az erővel. Fel akarta használni, önző, követelő, erőszakos módon, és az Üdvözítőnek sokszor az élete is veszélyben forgott, olyan erővel törtek reá a csodavárók és gyógyulást keresők. Jézust az fenyegette, hogy szétszedik, mielőtt megértették volna.
Ezért kellett neki egy olyan társaság, amely hozzásimul, neki engedelmeskedik és őt követi. A tömeg nem az Ő népe; Krisztust a tömeg nem érti meg akkor sem, ha élni kíván vele, mert könyörtelenül felemészti; akkor sem, ha eldobja magától, mert akkor meg keresztre veri. A tömegből ki kell válnia a gyülekezetnek, azaz annak a társaságnak, amely Krisztushoz alkalmazkodik. Krisztus áhítozott egy kis seregre, hogy legyen kiért élnie és legyen kiért meghalnia. Ezért elvonul az önző, erőszakos és tomboló világból és felméne a hegyre. Magasságot keresett, ahol egyedül van és oda hívta a kiválasztott lelkeket.
Meg kell néznünk ennek a kiválasztásnak a csodálatos voltát. Alapígénk azt mondja, hogy magához szólítá akiket akar vala és hozzá ménének. A kiválasztás szuverén ténye van itt kifejezve, amely nem függ attól, akit kiválaszt. Ez azt jelenti, hogy a kiválasztást nem lehet megérdemelni, nem lehet kipörölni és nem lehet kikényszeríteni. Minden erőszak, jog és érdem felett álló dolog, Isten eleve elrendelésén nyugszik. Könyörülök akin könyörülök, kegyelmezek akinek kegyelmezek. Nem azé, aki fut, sem nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené, mondja az Írás.
Ebből reánk nézve nagy tanulságok következnek. Először hitvallásunknak az a tétele, amit a közönséges keresztyén anyaszentegyházról hiszünk, hogy t. i. «Isten fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Ígéje által az igaz hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetét gyűjt egybe». Tehát az anyaszentegyház tagjai mindig egy kiválasztott kisebbség. Hiába tartoznék papiroson hozzá az egész világ, azért maga a gyülekezet mindig egy kisebbség. Olyan kisebbség, amelyet a Lélek gyűjtött össze és az Íge szervezett meg. Gyülekezet az a társaság, amely hajlik Isten lelkére és hallgatja az ö igéjét. Nincs ott gyülekezet, ahol az Ígét nem hirdetik. Ahol hirdetik az Ígét, 3-4 ember már gyülekezet, ahol nem hirdetik, százezer sem az. Istennek a lelke az ő tiszta Ígéjében jár. Mindenestől fogva benne lángol, belőle árad széjjel, úgy van benne, mint a kalász az elvetett magban, a meleg a napfényben. Az anyaszentegyház területét nem a szervezet, nem valamely püspöki széknek való engedelmesség, nem áldozat és nem szertartás szegi be, hanem az Ő tiszta Ígéjének hirdetése. Az anyaszentegyház határai ott szűnnek meg, ahol elhallgat az Íge.
Ez az Íge első hívása. Érzed-é, hogy szól hozzád, szomjúhozol-e az evangéliom vizére, tapasztaltad-e, hogy ez az Íge felelet egy csomó kérdésre és ez az Íge egy csomó új kérdés megposhadt és megzápult feleletek sivatagjában. Ki vagyok én? Miért élek? Van-e értelme a szenvedésnek? Győz-e az igazság? Ellenséges vagy barátságos-e velem szemben az Universum, s mi lesz velem, ha meghalok? Tudok-e szeretni, s lehet-e e földön boldognak lenni? Mind olyan kérdések, amelyekre az Íge felel. Vagy pedig éppen az Íge vet fel azért, hogy megfelelhessen reá. Válasszal van tele a mindenség, a levegőég, amelyeket felfoghat a csupa-kérdés ember. Úgy, ahogy a rádiókészülék az antenna révén felveszi a mindenségben úszó ezer értelmű és ezer bűbájú hanghullámokat.
Második fontos dolog, amit ez elbeszélésből látunk, hogy mi a gyülekezethez való hozzátartozás lényege. Mert nem elég ám hallani ezt az Ígét, tenni is kell. Sőt nem elég tenni sem: lenni is kell. Valami egészen különös dolognak kell rajtunk végbemenni, hogy a gyülekezet élő tagjai lehessünk, hogy csakugyan a Krisztus gyülekezetéhez tartozzunk. Ezt alapígénk így fejezi ki: «és választa tizenkettőt, hogy vele legyenek és hogy kiküldje őket prédikálni és hogy hatalmuk legyen a betegeket gyógyítani és az ördögöket kiűzni».
Ez azt jelenti, hogy a gyülekezeti élet célja a Krisztussal való együttlét és ez együttlétből származó szolgálat.
A gyülekezethez az tartozik, aki együtt tud lenni Krisztusasal, akinek van közössége és társasága az anyaszentegyház élő és dicsőséges fejével. Református egyházunk finom misztikával vallja ennek az együttlétnek minden szépségét, valóságát és dicsőségét. Krisztus élő Úr, személyiség, akivel én, szegény földi ember, titokzatos lelki kapcsolatot tarthatok fenn. Ennek a lelki kapcsolatnak megközelítő képe a barátság, mikor két lélek, térben és időben távol, szakadatlanul érdekli és alakítja egymást. Képe a menyasszony és vőlegény közti viszony, ahol egyik a másiknak célja, eszköze, sorsa és dicsősége; a tanítvány és a mester kapcsolata, melyben egyiknek a lénye átömlik a másikba és benne megújul: vagy az az együvé tartozás, ahogy a vezér minden igaz katonájával összefügg, mert a vezér seregéért, a sereg vezéréért él és hal. Természeti képe a szőllőtőke, amelyből táplálkoznak az ágak, s amelynek ereje a venyigék gerezdjeiben hozza meg a térmését. Lelkileg így tudok Krisztusból táplálkozni és Krisztus így tud az én életemben lelki szüretre csodálatos gyümölcsöket teremni. Természeti képe a beoltott olajfa, melynek a földből táplálkozó gyökérzete egy új ágban, életrügyben megnemesedve és átdicsőülve jelenik meg a világ előtt. Földi emberünk beoltatik a Krisztus rügyszemével, s új életben, az Ő életében virul ki. Misztikus képe a fej, amely minden tagnak szolgál, de minden tagnak parancsol, egységbe fogja az egész szervezetet, legfőbb eszköze és örök törvényadója annak. Így a Krisztussal való együttlét jelenti azt, hogy én Krisztusban élek, úgy élek, amint Ő kívánja, ahogy Ő ihleti. Jelenti azt, hogy Krisztus él bennem, cselekedetem, gondolkozásom, belső emberem nem a régi, nem is egészen az enyém, új, győzelmes és erőszakos gazdám van, Krisztus, aki beleterjeszkedik életembe és ö él énbennem. A Krisztussal való együttélésből következik tehát az, hogy én mindenekfelett ismerem és szeretem Őt, Ő mindenek felett ismer és szeret engem. Én tudom, hogy Ő meghalt érettem s ezzel megszerzett a maga számára boldog rabigában. Én tudom, hogy Ő eleget tett helyettem, azaz szentségét és érdemét a kiengesztelődött örök kegyelem nekem tulajdonítja, azaz olybá vesz Krisztusért, mintha olyan volnék, mint Krisztus, s ez az egyetlen út, hogy csakugyan kezdjek hasonlítani hozzá. Nekem tehát legfőbb szenvedélyem mindenekfelett Krisztust ismerni, hozzá hasonlítani, Őt követni és neki szolgálni.
Nincs ez együttélés nélkül igazi gyülekezeti élet. Ha a prédikátor nem él együtt Krisztussal, üres gramofon-beszéddé válik a hangja. Ha a vallástanítók nem élnek Krisztussal titokzatos közösségben: nem figyelnek fel a gyermeklelkek és nem esnek foglyul legfőbb barátjuknak és pásztoruknak, Krisztusnak. Ha a diakónusok és diakonisszák, a szeretetmunkát végző asszonyok és férfiak nem élnek együtt Krisztussal, a szegény fárasztó teher, a szegénygondozás robot vagy sikerekkel tüntető hivalkodás, ipar vagy érdemszerűség és nem boldog szolgálat. Ha a presbiterek nem élnek együtt Krisztussal, nem keresik és nem hallgatják meg, hogy milyen egyházat akar az egyház ura? mi a véleménye a menyasszonyáról: a földi egyházról, az örökkévaló vőlegénynek, Krisztusnak?: tanácstalanul fognak kapkodni és vergődni, földi álladalmat építenek és nem az Isten országát.
A Krisztussal való együttélés nélkül nincs szolgálat. Viszont a Krisztussal való együttélés nincs szolgálat nélkül. Nem lehet az, hogy aki együtt van Krisztussal, azt Krisztus el ne küldje bizonyságtételre és szolgálatra. De mennyire küldi, hogy nógatja őket: eredj és mondd el a világnak, mit találtál énbennem. Mennyire hajtja őket: nézzétek, mennyi a bánat, milyen sötét a tudatlanság, hogy jajgatnak a sebek, hogy éheznek és fáznak az én kicsinyeim, hogy gyötrődik a Sátán verése alatt ez a boldogtalan világ, ti tudtok rajta segíteni, egyedül csak ti. Csak úgy maradhattok velem, csak úgy maradhattok meg bennem, ha elmentek bizonyságot tenni és szolgálni: ha elmentek betegeket gyógyítani és ördögöket űzni. Csak akkor maradtok meg bennem, ha az én képemben széjjeljártok, s az én erőimet sokszorozzátok meg a földön, ha én annyiszor élek, ahány tanítványom van.
Milyen nagy kérdés tehát, hogy ennek az anyaszentegyháznak élő tagja vagyok-e én is. A Heidelbergi Káté ezt mondja... «s hiszem, hogy én annak (az egyháznak) élő tagja vagyok és örökké az is maradok».
Ez átvisz a harmadik kérdésre: milyen tagjai vannak a gyülekezetnek. Alapígénk ezt a felsorolást adja: «Simont akinek Péter nevet ada; és Jakabot a Zebedeus fiát és Jánost, a Jakab testvérét; és Boanerges nevet ada nékik, amely azt teszi: mennydörgés fiai; és Andrást és Fiiepet, Bertalant és Mátét, Tamást és Jakabot az Alfeus fiát, Taddeust és kananeai Simont, és Iskáriótes Júdást, aki el is árulta őt.» (Márk 3:16-19.)
Ebből látjuk, hogy volt ott mindenféle nemzetiségű ember: görög, zsidó, kananeus. Volt vámszedő és halász, zélóta és farizeus. Soknak arcélét ki sem vesszük, annyira elmosódott vagy jelentéktelen. A legfőbb közöttük Péter, a kőszikla s ez is meg fogja tagadni a nagy éjszakán. Tehát emberek, bűnös, esendő emberek, éppen olyanok, mint mink.
És ott volt közöttük Iskáriótes Júdás, aki Jézust elárulta. Hogyan kerülhetett Jézus legbensőbb környezetébe az, aki később pénzért elárulja Őt és hogyan árulhatta el Jézust egy olyan ember, aki évekig az oldala mellett élt? Tetézzük e nehézséget, ha a 13-ik tanítvány után érdeklődünk: ama tárzusi Saulus ugyancsak pusztította Krisztus anyaszentegyházát és ki akarta még a nevét is irtani Annak, akinek egyszer a lábaihoz roskadt s megadta magát neki édes kegyelemre.
Nincs más felelet erre, mint az: vannak élő tagok, akik meg is maradnak, és holt tagok, akik lehullanak a mélységbe.
Az élő tag lehet, hogy sokáig a kerítésen kívül bolyong, s mikorra, ki van szabva az órája, megérkezik; a holt tag ülhet a papi fejedelmek trónján, mégis egyszer szétszóródik, mint a polyva. Az élő tagra áll a nagyszerű ígéret: «akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és akiket elhívott, azokat meg is igazította; akiket pedig meg- igazított, azokat meg is dicsőítette.» (Róm. 8:29-30.)
Ki az élő tag? Ezt is csak Isten tudja, de hit által megjelenti a választottnak. Azért én hiszem, hogy élő tag vagyok és az is maradok, mert Istennek Szent Lelke biztosít erről.
Azért tehát nagy-nagy bizonyossággal örvendezek a Krisztusban, aki nekem mind életemben, mind halálomban légfőbb nyereségem és akinek testestől, lelkestől tulajdona vagyok. Míg e földön járok, sokat botlom, sokszor el is esem, de nem veszítem el azt a szövetséget, amit Isten öröktől fogva kötött azokkal, akiket elhívott. Van kegyelem, van bocsánat, van újrakezdés és van el nem fáradó segedelem. Éppen a gyülekezet az, amelyikkel együtt élve megtapasztalom, hogy milyen tisztító erő a bűnvallás és milyen valóság a bűnbocsánat. Éppen a gyülekezetben bírok egy csomó testvért; mindannyia segítőm és pásztorom, mindegyiknek keze és imádsága, jelenléte és segedelme felfelé emel. Nem azt mondom, hogy jónak csak az egyházban lehet lenni, s egyházon kívül gonosz minden lélek; hanem azt mondom, hogy az egyház egy lelki közösség, amelynek egészen páratlan áldása és dicsősége van. Egy ember megélhet egyedül is egy barlangban vagy egy kősziklán, de nem fogja tudni, mi a társ, mi a közösség, mi a testvér. Egy ember tehet jót ösztönből és hitetlenül, éppen úgy, mint ahogy megsimogathat egy gyermekarcot vagy megcsókolhatja egy öreg asszony kezét, de egészen más érzés, ha tudja, hogy az a gyermekarc az ő gyermeke és az az öreg asszony kéz az édesanyjának a keze. A gyülekezetben azért élünk, hogy egymásnak örüljünk s egymáson keresztül Isten jelenlétének örvendezzünk Azért a gyülekezeti élet minden törése, gyarlósága, bűnös volta mellett is képe és ígérete az örök üdvösségnek, ahol mind nyáján teljesen bírjuk és örömmel hordozzuk egymást mindnyájunkat teljesen és örömmel hordoz Krisztus és mi semmi egyebet nem teszünk, csak ezt a kettőt érezzük és ennek örvendezünk. A Fő örvend a tagoknak, a tagok a Főnek és a Főben egymásnak.

Ha azt kérdeznék tőlem, mondjam meg egy szóval, mit műveltek az apostolok, azt mondanám: halásztak. Halhatatlan lelkek után mentek, ezekért vívtak halálos, személyes tusát, s életük árán is ezeket mentették ki a bűn özönvizéből, vitték át egy új és magasabbrendű élet árjaiba. Ha azt kérdeznék tőlem, mi az anyaszentegyháznak legfőbb feladata? Ezt mondanám: a halászat. Nemcsak az, hogy prédikálja az ígét, hiszen Szent Antal is prédikálta a rosszképű cápáknak, de ezek csak tovább falták kicsiny testvéreiket. Nem csak a tanítás, mert Eutychost is tanította Pál, mégis elaludt a buzgóságtól és kiesett az emeleti ablakon. Hanem igenis a halászat, mert a halászatban nemcsak az Íge hirdetése, hanem annak eredményes, foganatos volta is ki van fejezve; nemcsak a tanítás, hanem a tudás, sőt az élet, nemcsak a hit, hanem az engedelmesség is. És ha azt kérdeznék tőlem, mi a feladata az egyházaknak, lelkipásztoroknak, presbitereknek, szóval a Krisztus élő és dolgozó egyházának? Ezt mondanám: ember-halászat. A halhatatlan lélek megragadása, megmentése és megtartása. Ezért a keresztyén egyház szimbolikájában mindig kiemelkedő helye volt a halnak, a halásznak, a halónak és a halászatnak. Ha tehát most Péter apostol csodálatos halfogásáról beszélünk, tulajdonképpen magunkról és magunknak szólunk, mert azt mondjuk meg, milyen a mi munkánk Isten országában.
Hogy a Péter csodálatos halfogása milyen volt, nem kell elismételnem. Azt mondhatnám, hogy az emberhalászásnak ez az örök képe. Az apostolok cselekedetéről írott könyv sok- sok példát tud felmutatni ennek a jellegzetes és törvényszerű halászatnak a különböző mozzanataira. Én itt csak hármat említek meg.
I.
Először azt, hogy nem szabad elcsüggednünk, ha nincs hal. Lám Péterék egész éjjel dolgoztak a nélkül, hogy egyetlenegy halat fogtak volna. Reggeli napfényben fáradt és sötét arccal mosták hálóikat. Szavában: Mester, jóllehet az egész éjszaka fáradtunk, mégsem fogtunk semmit, van valami elfojtott keserűség.
Ilyen kiszámíthatatlan az ember-halászat is. Hányszor történik meg, hogy mindent megteszünk, ami tőlünk telik és még sincs eredmény. Lelkipásztorok szétpattannak az Úr házának szerelmétől és nem telnek a templomok. Lelküket teszik ki pásztori rábeszélésekben és taglóütésként éri új meg új reverzális-adás. A presbiter éjt nappallá tesz önzetlen szolgálatában, s mégis a könnyelmű vagy rosszindulatú susárlás még az értékesebb lelkeket is megzavarja, s előbb gyanú majd ellenségeskedés néz az egyház őrállóira. Ha a szigorú erkölcsi törvényt érvényesítjük, azt mondják, üldözzük a kedves és bohém bűnöst. Ha Krisztus tűrő és bízó kegyelmét alkalmazzuk, jönnek a szigorúak, akik a napot is szennyfoltnak nézik az égen és bűnpártolásról beszélnek.
Ezeknek szól alapígénknek nagy vigasztalása. Igen, néha emberileg eredménytelennek látszik a halászat. De nekünk csak arra legyen gondunk, hogy mi mindent megtettünk légyen. Ne hányjuk fel a hiábavaló munkát, Isten országában van elmulasztott munka, de hiábavaló munka nincs. Nem tudod hol és mikor, de gyümölcse megterem. Erdőn, mezőn, mikor meghervadnak a levelek, s széthullanak a fák és növények magvai, azt hihetnéd, hogy értelmetlen tékozlás folyik: semmivé válik az élet gyümölcse, mert nyomtalanul széthull az ürbe. Pedig ez egy fölséges magvetés, ahol Isten dolgozik, csak mi nem látjuk azt a mozdulatot, amelv a magot barázdába szórja. Minden hű munka kalászt terem, Isten nem csúfoltathatik meg. A Galata levélnek ezt az Ígéjét: valamit ember veténd, azt aratja, így is lehet hangsúlyozni: valamit ember vet, azt aratja is. Ne sírj azon, hogy munkád hiábavaló, ha tiszta lélekkel dolgozol!
II.
A második vigasztalás, amit e történetből merítünk, az, hogy ha jelentkezik az eredmény, nem szabad elbizakodnunk, nem szabad azt magunknak tulajdonítani. Ebben Péter jó példaadó. Mikor váratlanul olyan dús lett az eredmény, hogy a hajó elsüllyedt volna a drága teher alatt, ha új emberek új hajókkal meg nem érkeztek volna: nem állott ki a hajó orrára és nem gratulált magának: ezt valóban jól csináltam. Nem adott jelt, hogy ünneplő sereg fogadja a parton, s Kapernaumban jegyezzék fel az ő vitézlő cselekedetét. Hanem Megérezte, hogy az eredmény nem a mi érdemünk, hanem Isten ajándéka, sőt éppen az eredményben érezte meg a félelmes, a váratlan, a csodatevő Istent. Ezért leborult Krisztus előtt és felszakadt belőle a megrázó vallomás: eredj el tőlem, Uram, mert én bűnös ember vagyok.
Azt hiszem, keresztyén lelkipásztornak, egyházi munkásnak, hívú embernek ez a legjobb példa. Meglátni azt, hogy nem a mi érdemünk az eredmény, hanem Isten ajándéka. Az öreg Rákóczi György, egyik legeredményesebb erdélyi fejedelem ezt az Ígét választotta élete vezérszólamává, vésette az ágyúiba, iratta bele a Bibliájába, rakatta ki aranykelyheire: nem azé, aki fut és nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené. Az, hogy nálunk nem tér vissza üresen az Íge, hogy éhesek a lelkek és jönnek pásztori szó után, hogy egy ébredés tavaszi szellője leng körül, hogy itt az egyes gyülekezetekben olyan gazdag a halfogás, hogy szomszéd gyülekezetek segítségére van kölcsönösen szükségünk, Istennek nagy ajándéka, amelynek mi hálásszívű tanúbizonyságai vagyunk, akik boldogoknak valljuk magunkat, hogy Isten ebben a munkában eszközül választott minket. De minél erősebben látjuk Isten dicsőségét, annál határozottabban valljuk a magunk gyarló voltát, s mikor édes terhe alatt süllyedez a hajó, legszívesebben szeretnénk felzokogni; eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!
III.
De hát éppen az a csodálatos, hogy nem megy el. Ezt mutatja a harmadik és talán legfölségesebb tanítás, az, hogy vedd a csónakodba Jézust Ha nem is mondhatjuk, hogy azért volt eredménytelen a Péter esti halfogása, mert nem ült a csónakban Jézus, az igenis igazság, hogy azért volt eredményes a Péter reggeli halfogása, mert csónakában ott ült Jézus. Jaj az üres csónakoknak, akik szüntelen cirkálnak part mellett siklanak, mindent elkövetnek, hogy eredményt mutassanak fel, mégis üresen indulnak, s még üresebben térnek meg. Rakhatnak rá száz színes lampiont, muzsikálhat rajta vidám, zajos zene, lenghet fekete zászló rajta, mint a kalózhajókon, lehet, hogy idegen lobogó alatt akar tovasiklani, mint a csempészhajók, jaj az üres csónakoknak amelyekben nem ül Jézus. Azok hozhatnak fegyvert, hozhatnak aranyat, hozhatnak mérget, örömet vagy halált, nem jő rajtuk Jézus, az Ő gazdag emberhalászatának a terhével.
Jézus áll a csónakod mellett; vedd fel, s az ö parancsára evezz a mélyre ki. Vállald a legnagyobbat, a lehetetlent. Ne félj a vihartól, ne félj ellenségtől, mert Ő vele új törvény és új erő lépett a hajódra. Nélküle ez a törvény:
Habár felül a gálya,
S alul a víz dagálya,
Azért a víz az úr.
Ő vele pedig ez a törvény: kicsoda ez, hogy mind a szelek, mind a tenger engednek neki. Ő az Úr, a csodálatos halász.

Első olvasásra kissé homályosnak látszik ez az Íge, de ha néhány fogalmat előre megmagyarázunk, egyszerre olyan átlátszóvá válik, mint a hegyikristály.
Először azt kell tudnunk, hogy az ótestamentomi vallásban a tűz a jelenlevő Isten hatását ábrázolta. Kétféle vonatkozásban. Az áldozati tűz formájában Istennek elfogadó jelenlétét mutatta fel, amellyel a neki szánt ajándékot magáévá teszi, s miközben felemészti, részesévé teszi önmaga dicsőséges lényének. De másodszor jelenti a haragvó és büntető Isten jelenlétének hatását, amellyel elpusztít és megemészt minden lényétől idegen és vele ellenséges elemet. A tűz megszentelő és elfogadó hatását jelképezte a Sion hegyén épült templom nagyszerű oltára, amelyen mindig füstölögtek az égőáldozatok. ítéletének rettentő képe volt a Hinnom völgye, zsidóul Gé Hinnom, amelyen valaha Molochnak gyermekáldozatot égető oltárai füstölögtek, s ezért Jósiás, a hívő király elpusztította azt a földet és az átok helyének nevezte. Ide hozták ki Jeruzsálemből az elesett állatokat, minden szemetet, azt ami a zsidó törvény szerint nemcsak tisztátalanság, hanem bdelugma: förtelem volt. Ezen a szennyégető telepen állandóan füstölögtek az ítéletnek tüzei és benne hamvadt el egy nagy város életének minden vallásos és fizikai tisztátalansága. A zsidó képzelet ezt a helyet olyan valaminek látta, aminőnek Dante a poklot képzelte. Természetes következményként fejlődött ki az a hit, hogy a Messiás eljövetelekor a kegyes lelkek angyali öltözetben az oltár megszentelő tüzei körül sereglenek, míg a megítélt és elkárhozott lelkek a Hinnom völgyében égnek meg olthatatlan tűzön, s amíg égnek, halhatatlan férgekként mardossa őket az önvád és a reménytelenség. Ezt a helyet nevezte a Jézus korabeli görög nyelv geennának, amelyet Biblia-fordításunk gyehennának magyarosít, ahol a féreg meg nem hal és a tűz ki nem alszik.
Még csak azt kell tudnunk, hogy az áldozati állat húsát a szent törvény rendelése szerint meg kellett sózni, mert ez a sózás jelentette a megtartást, a tisztaságot; azt, hogy a véres áldozat méltó Istenhez. Ezt a sóval megszentelt áldozati húst emésztette fel a tűzben lakó és tűzzel jelentkező isteni felség.
Ha ezeket tudjuk, s mégegyszer végigolvassuk alapígénket, az egyszerre bűbájos ritmusú, kristályos szerkezetű költeménnyé válik és így hangzik:
„Ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le azt: jobb neked csonka-bonkán menni az életre mint két kézzel menni a gyehennára, a megolthatatlan tűzre, ahol az ő férgök meg nem hal és tűzök el nem alszik.
És ha a te lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt: jobb néked sántán menned az életre, mint ép lábbal vettetned a gyehennára, az olthatatlan tűzre, ahol az ő férgök meg nem hal és tüzök el nem alszik. És ha a te szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt: jobb neked félszemmel menned az Isten országába, mint ép szemmel vettetned a tüzes gyehennára, ahol az ő férgök meg nem hal és tüzök el nem alszik. Mindenki tűzzel sózatik meg, mint ahogy minden áldozatot sóval sóznak meg. Jó ez a só: de ha a só ízét veszti, mivel adtok ízt neki? Legyen só bennetek és legyetek békességben egymással.”
Ebből elünkbe szikrázik tételünk: magunk megáldozása szentel Isten tulajdonává.
I.
Első kérdésünk tehát: mi ez a magunk megáldozása? Az evangéliom legmegrázóbb felelete erre: az ó ember megöldökölése. Krisztus a kereszt királya. Szembe áll ennek a világnak örömével és dicsőségével, mert ez a világ mindenestől fogva megromlott. Aki Krisztust követni akarja, meg kell tagadnia önmagát, fel kell vennie az Ő keresztjét, ki kell ürítenie az Ő poharát, meg kell keresztelkednie az Ő keresztségével, egyszóval részt kell vennie az Ő halálában azáltal, hogy lassanként elfordul ettől a világtól és megöldökli magában annak minden kívánságát, állhatatlanságát és hiúságát. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki szent leckénknek az az ígéje: „állítsátok a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” Csak az lehet Istené, aki az Ő láthatatlan oltárára teszi fel egész életét, s ezen az oltáron megég, elhamvad azáltal, hogy egyesül a dicsőséges, szent és tűztestű Istennel, a Jézus Krisztus halálának nagy szertartásában. Ha a kultusz az Istennel való egyesülés, akkor keresztyén emberre egy kultusz van, elhamvadni az Ő láthatatlan oltárán. Luther egész reformációja abban a gondolatban fejezhető ki, hogy a mi istentiszteletünk egy láthatatlan oltárnak szolgálata, amelyen a gyülekezet ó embere megáldoztatik, hogy belőle győzelmesen felszabaduljon az újjászületett isteni élet. Kálvin jelmondata az volt: szívemet mint véres áldozatot oltárodra teszem, óh Uram! Ezért minden református istentiszteletben ennek a nagy megégésnek illata érzik. Azért nincs tömjénünk, mert maga az ó ember a tűzre dobott tömjén s ennek illata és füstje tölti be Isten láthatatlan templomának világot átfogó öbleit.
Alapígénk költői képben vési a szívünkbe, hogy ez az elhamvadás teljes legyen. Kezed, lábad, szemed, egész tested, amely szakadatlanul megbotránkoztat téged, amelynek idegen és ellenséges törvénye örömet, hiúságot, földi dicsőséget kíván, az önmegtagadás nagy szertartásában váljék semmivé, hogy szabaduljon fel győzelmesen belőlük az újjászületett ember, a hazaérkező, megváltott lélek.
Húsvét felé járunk és utunk a Golgota mellett vezet el. Nem keresztyénség az, amely ennek következményeit nem akarja maradék nélkül levonni. Újra elibénk áll a keresztyén élet alapkövetelménye: a szentség, s mindenkinél világos az, hogy ezt csak a komoly értelemben vett keresztyén aszkézis útján érhetjük el. Ez a keresztyén aszkézis először a lélek halhatatlan rendeltetésére való figyelmezés. Helybenhagyása és elfogadása a keskeny útnak, más szóval a kereszt vállalása. Ebből következik a tisztaság igénye, a szentség keresése és akarása. Szomjúhozás a tisztaság után, lemondás mindarról, ami beszennyez, hátratétele önmagunknak, megtagadása érdekeinknek és kívánságainknak, követése Krisztusnak az önfeláldozás és az áldozat útján, egyszóval titokzatos részvétel a Krisztus halálában.
Láttatok-e Krisztussal meghaló embereket? Mindenki, aki életét az Ő dicsőségéért tékozolja, aki szolgál másoknak a maga előmenetele árán, akit elfog a világtól való idegenkedés és az élet szennyétől való irtózás, mind résztvesz a Krisztus halálában, s ezért olyan csendes, ezért olyan halvány, ezért olyan elszánt, s ezért olyan győzelmes. Ez a fény látszik az anyán, aki életét teszi kockára gyermekéért; apán, aki meghal, hogy gyermeke éljen; a sok mártíron és hősi halotton, akiknek vére kihull, mint új lelki aratások magvetése, mindenkin aki előremegy a keresztyén életben, mert nem fél vállalni a halál kockázatát. Üdv a szenvedőknek!
Milyen nagy vigasztalás ez azoknak, akiket az élet ront és emészt, akik el nem mondható kereszt súlya alatt görnyednek, akikről tüzes vassal tépi le a test vidám és kísértő ruházatát a nagy próbatétel: Isten vette őket kézbe, mert kiválasztotta arra, hogy segítse őket előbbre ó emberük megöldökölésében. Üdv nekik, ha minden töréssel az új élet bennük egyre nő; jaj nekik, ha új élet nem nő ó emberük széthullásával, mert ezzel kárhozattá válik a sorsuk, míg amúgy a legfölségesebb áldozat. Égni meg kell, s a nagy kérdés ez: miképpen égsz meg, kárhozati tűzön vagy áldozati tűzön? Ha áldozati tűzön, megmentetted magadat, egyesültél Krisztussal, s az Ő útján az élő Istennel; megnyertél minden ígéretet és elvetted az élet koronáját. Ha kárhozati tűzön égsz meg, felemésztődik benne minden kincsed: hiszen csak egészséged volt, s az is elvész egyszer; hiszen csak ifjúságod volt, s íme megöregedtél; hiszen csak örömed volt, és íme hervadt katángkóróvá váltál; hiszen csak földi életed volt, és íme nyomorultul meghaltál. Bűnös kezed, gonosz szemed, rossz útra tért lábadat nem vágtad le, nem dobtad el, dédelgetted, tápláltad, gonoszságra hizlaltad, nézd, hogy ég el halálban és kárhozatban!
Gyehenna vagy oltár. Ez a két út, ez a két lehetőség. A passió-járás hetei új alkalom, új kegyelem reád, reám, mindnyájunkra nézve: gyehenna tüzétől az oltár tüze felé.
Ezt a tüzet: az önmegtagadás megszentelő szenvedését és a Krisztussal való meghalást hasonlítja alapígénk ahhoz a sóhoz, amellyel a megégetendő áldozatot megsózzák. Tűzzel sózatunk meg, mondja alapígénk, s hozzáteszi ezt az intést: meg ne fogyatkozzék bennetek ez a tűzzel sózó só. Ugyanis egész világunk, földi életünk, bűnös természetünk, nagy és lihegő életösztönünk tiltakozik az ellen, hogy ez oltáron emésztessünk meg. Jön a bölcs belátás, a Sátán tanácsa, amelyet sokszor világnézetnek, életbölcseletnek szoktak nevezni, s azt mondja: milyen sötét tanítás. Isten örömszerző Isten, azt akarja, hogy nevessünk, és megnevettet olyan dolgokkal, amelyek fölött sírnunk kellene. Ami természetes, az istenes is, mondja az örök pogányság is, amelyet így fejezett ki a latin bölcsesség: naturalia non sunt turpia. S természetesnek, ártatlannak mondja azt, ami a megromlott emberi természet sátáni törvénye. Ezért ajánlja a mezítelenséget, királyi ruhába öltözteti a cédaságot, s esztétikai élvezet örve alatt űzi a lélek örök paráznaságát. Sőt azt is mondja: ne félj, ne aggodalmaskodj, hadd el magad ostorozását, mert van kegyelem, s oda vezet, amiről Pál apostol szörnyűködve beszél: vétkezzünk tehát, hogy nagyobb legyen a kegyelem. Gondoljuk el, mi mindenbe egyezünk bele, mi mindennel alkuszunk meg, mi mindennel békülünk ki, kényelemből, társadalmi szokásból, mások ítéletétől reszkető gyávaságból, végeredményben pedig a cinkostárs szolidaritásából. Mi mindent tettünk arra nézve, hogy a sóból lealkudjuk az ízt, a tűzből a hőt! Ha társaságbeli nőről, vezető állásban levő emberről, talán lelkipásztorról van szó, hogy keresünk magyarázatot a vétek mentésére, rokonszenvessé tételére, s milyen könnyen törünk pálcát a fölött, akinek ilyenkor az evangéliomi ige ötlik az eszébe: ha a te szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, ha a te lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt, ha a te kezed megbotránkoztat téged, vesd el azt. Mennyire hajlandók vagyunk mi is így szólani: én megkockáztatok egy pillantást, később úgyis behúnyom a szememet; én megkockáztatom az első lépést, mert még mindig visszatérhetek; én kinyújtom a kezemet, mikor égetni kezd, úgyis visszarántom. Pedig a szememmel rátapad a lelkem a bűnre, a lábammal rámegy az életem, a kezemmel együtt vész el egész halhatatlan lényem. Mert a szem, a kéz, a láb csak szerszám, mögötte vagyok én, aki játszom a veszedelemmel, aki nem rettegek a kísértéstől, aki nem látok hozzá önmagam megöldököléséhez, aki végül hervadt koszorúval, tépett köntösömmel, megmérgezett véremmel belehullok az égő gyehennába, ahol a mardosó féreg meg nem hal, a büntető tűz ki nem alszik.
Óh milyen alkalomszerű az evangéliom kiáltása, amely a Golgota keresztje alól hangzik felénk: legyen bennetek só! Jaj nektek, ha a só ízét veszti, mivel sózatik meg? Akiben nem ég az önmegtagadás és a szentség áldozati tüze, prédája lesz a kárhozat tüzének.
Végül édes az evangéliom ígérete: ezzel a szent megégetéssel békesség és élet jár. Még a pogány erkölcs sem győzi magasztalni az önuralom és az önmegtagadás erényeit. A stoikus is költő lesz, amikor arról beszól, hogy aki meg tud halni, győzött a világ felett. Az erkölcsi szigorúság nagy hősei ódákat zengenek az emberi élet zavartalan fenségéről, függetlenségéről, tisztaságáról és belső összhangjáról. De a keresztyénség mindennél többet tud mondani. Rámutat egy kinyílt sírra, ahonnét dicsőségben kél fel az Élet Fejedelme. Az, Aki nagypénteken töviskoronásan meghalt a kereszten. Milyen király, milyen élet, milyen jó hozzá tartozni, vele lenni, az Ő életében résztvenni! Mellette vannak azok, akik általmentek a nagy tűzön, akik elvesztegettek egy életet és megvetettek egy világot. Jönnek csonkán-bonkán: mennyi szépség, mennyi erő, mennyi győzelem jár velük. Jönnek sántán, bénán: szárnyaik vannak, s szárnyukkal a magasba emelkednek, futnak és nem fáradnak, járnak és nem lankadnak meg. Jönnek vakon, mert kivájták szemüket: micsoda látások hajnallanak fel előttük, a Krisztus orcája, a szentek dicsősége. Jönnek és betöltik az eget és a földet mondhatatlan sugárzásokkal: meghaltam és most élek. Elvesztettem egy világot és megnyertem Istent, megöldököltem a testemet, enyim a lelkem; élek többé nem én, hanem él bennem Krisztus!
Krisztussal meghalni e világ számára, hogy Krisztussal éljünk az Isten számára. Hitünknek az a nagy titka, hogy ez csak Krisztussal lehetséges, de vele valóban lehetséges. Ő ad erőt erre a nagy halálra is, erre az új életre. Egészen egyszerű és különös módon: csak nagyon kell Őt szeretni és mindennél erősebben belefogódzni: Ő magával visz erre a halálra és erre az életre, mert meghalt érettünk és feltámadt a mi megigazulásunkra.
Fogjuk a kezét s engedjük, hogy vigyen: halálon át az életre megérkezünk.

A textus olyan világos, áttetsző és mély, mint egy havasi tó. A próféta feddi Izraelt, mert egy nagy próbatételben nem volt bátorsága Isten mellé állani. Assyria megtámadta és halállal fenyegette, s Izrael a helyett, hogy vállalta volna az Istenbe vetett bizalom kockázatát, Egyiptomhoz fordult segítségért. Ahhoz az Egyiptomhoz, akit Isten megátkozott. Bizonyára azt gondolta a balgatag Izrael: az ördög is jó szövetséges, csak segítsen rajtam. Nem tudta, hogy ennek a segítségnek rettentő ára van: az ellenségtől talán meg menekül, de megöli a barát. Le is írja ezt a szörnyű romlást: a kihívó hetykeséget, amint paripára kapva vágtatott előre; az üldözést, amely utána eredt; a vad és fejvesztett zűrzavart, amely e vállalkozás nyomában támadt, végül a rettentő véget; midőn olyanná lett Izrael, mint egy letarolt erdő, felette egyetlen megmaradt szálfa mutatja és siratja a múltat; mint egy legázolt hadsereg, ahol a holtakkal rakott óriási mező felett idegen győzők zászlaját lengeti a szél. Feljajdul a prófécia: ha megtértetek volna Istenhez, megmaradtatok volna és megcsillan a kijelentés gyöngyszeme: csöndességben és reménységben van a mi erősségünk.
Néhány igazságot bontok ki e tételből, mindenik éppen nekünk szól és éppen a mai napokra szól.
Az első így hangzik: A csöndesség erő. Már a legegyszerűbb lélektani tapasztalás is meggyőz erről. Két ember közül kell választanom: az egyik lármáz, handabandáz, a másik hallgat. Én a hallgató emberre bízom magam. A hallgatás azt jelenti, hogy ez az ember tudja koncentrálni magát, egész figyelmét öntudatosan reáfordítja a szükséges kérdésre. A figyelő ember csönd-ruhában jár; a lármázó ember figyelme szét van szórva, öntudata kapkodó, megbízhatatlan, a benyomások játéka.
A csönd erő, mert önfegyelmet tételez fel. Nem az ábrándozás vagy az álmodozás csendjéről beszélek, mert ebben nincs erő, hanem azokról a komoly és döntő pillanatokról, midőn elszántuk magunkat és uralkodunk magunkon. Ki ne emlékeznék, hogy ütközetek előtt milyen nagy csendesség ül a csatamezőn? Halálos csend van a szobában, ahol egy ítéleten, kérdésen vagy válaszon életünk sorsa dől el.
A csönd erő, mert mindig azt jelenti, hogy kiértünk a világ zajgó zűrzavarából és egy magaslatra érkeztünk. Csönd van az élet nagy magasságain, ahol túljutottunk e világ kísértésein, lármáján, csábításain és zűrzavarán, csönd van a halál előtt, a beteljesedés pillanatában, a nagy veszteségek és nagy nyereségek piacán, önnön lelkünk fensége előtt.
De igazi csend Isten előtt van. Csöndesség akkor tölti meg a lelkeket, midőn elszakadva a világtól, Isten színe elé állunk. Amikor a legnagyobb dologra összpontosítjuk figyelmünket: arra, hogy ő van. Midőn az Ő színe előtt hallgatunk, mert méltatlan hozzá a mi veréblármánk és szégyenletes csivogásunk. Midőn magunk elhallgatunk, hogy beszéljen Ő s maga a csend millió igével, millió igének értelemfeletti és mámorító igazságával tölti meg a lelkünk. Mikor olyan magasra érünk, mint a kezére szállt galamb s alattunk mélyen pislákol és hallgat az ezerzajú világ, ez a bomlott malom, tört ablakában libegő mécsvilággal.
Nos, nincs-e mindenek fölött erre a csendre szükségünk? Nekünk tulajdonképpen az a bajunk, hogy a lelkünk tele van vaklármával, lihegő loholással, keserű panaszokkal, könnyelmű lámentációval, káromkodással, baljóslatokkal és nyugtalanító titkolózással. E világgal szemben ettől a világtól várunk orvosságot: Assyria ellen Egyiptomhoz fordulunk. Egyszer vakon építünk, azután vakon leépítünk, most betesszük a pénzünket, majd kivesszük; ma ezt a valútát vásároljuk, holnap azt; úgy cselekszünk mint Izrael: lóra ülünk, futunk, ezért örökre futnunk kell; üldözzük a szerencsét, s a végzet üldözöttjeivé válunk; ezer fut egynek riasztására, ötnek riasztására mind elfutnak: nyugtalan, vad pánik fut át a világon. Mindaz, ami most két hónap óta történik, egy megriasztott és összegabalyodott nyáj eszeveszett kavargása.
Csöndességben van a ti erőtök, szólal meg a halk szelíd szó, az Úr szava. Csönd kell, hogy meglássuk és megragadjuk öt. Csönd, hogy meghalljuk titkos, édes ígéreteit. Csönd, hogy előtte bűnt valljunk és földig hajoljunk. Csönd, hogy hitünk borostyánszálaival reá fonódjunk, szerelmünk reászitáljon az Ő örök magasságaira, mint a hóesés a Montblanc tetejére. Csönd kell ahhoz, hogy megérezzük: kenyérnél, ruhánál, aranynál, földnél, életnél és halálnál nagyobb Ő, az Úr, és Ő egészen a mienk.
A csöndben erő van, mert hit van benne. Keressétek ezt a csöndet, itt a templomban, az imádságban, összefogózó kezek áhítatában, mindenekfelett a Golgota keresztje előtt, ahol az örök Csend hódol az Egyetlen Áldozatnak...
Csak pillanatnyi elragadtatásokban nyújtana nekünk nyugodalmat a csönd, ha nem volna egy másik nagy segedelem, amely ezt állandóvá teszi. Ez a másik nagy segedelem a reménység.
A reménység szakadatlan átérzése annak a ténynek, hogy Isten holnap is az lesz, aki ma. Tehát a hitből származik, mert azt ma és itt kell hinnem, hogy Isten Atyám s csak ennek alapján várhatom, hogy holnap is és örökké az lesz. Minden reménység Istennek az ígéretén nyugszik, amelyet hitemmel elfogadok s ahhoz szabom magam, úgy élek, azt várom, hogy ez az ígéret beteljesedjék. Magában a világban, vagy önmagában semmi okom sincs arra, hogy ez az ígéret beteljesedjék, sőt ez az ígéret észszerűtlen, egyenest bolondság; mégis reménylem, mert Az ígérte ezt nekem, akit hitemmel Istennek ismertem. Ezért a reménység sohasem a józan előrelátás, a bölcs számítás dolga, hanem a hit vakmerő és dacos kockázata. Éppen azért, mivel Istenen alapszik és a hitből ered, soha meg nem szégyenülhet; mert a reménység igazi tárgya nem ez vagy az a dolog, jó termés, főnyeremény, kitüntetés, hanem Isten dicsőséges akarata és dicsőséges lénye.
A gyerek is ismeri anyját, tudja, hogy más nem lesz, ezért várja haza, ha távol van, fut elébe örömrepesve, ha lépteit közeledni hallja, ezért alszik el a karjaiban édes nyugalommal, mert tudja, hogy amíg alszik, el nem dobja, meg nem öli, sőt védi élete árán is. Nem hiszi el, ha valaki arról akarja meggyőzni, hogy anyja gonosz mostoha csupán, aki kegyetlenül nézi vergődését, s ha sír is azért, hogy anyja rég nem simogatta meg, mégsem tételezi fel, hogy édesanyja elfelejtkezett róla, és számolja a napokat, amikor újra találkoznak. Atyja haragvó orcája előtt néha szégyenben égve áll a fiú s főlehajtva tűri az ostort, de tudja, hogy atyja irgalmas szívű, nem büntet felettébb és szívéből kicsordul a szánó szeretet. Hiába próbálnák ellene lázi tani: ő megmarad fiúi alázatosságában és engedelmességében. Két egymástól elszakadt hitestárs sokáig nem látja egymást, nem is hallanak egymásról, egyik a föld innenső, másik a túlsó sarkában él, mégis megőrzik tisztaságukat, bíznak egymásban és készülnek a boldog találkozóra.
Amit itt korlátolt és homályos képpel fejeztem ki, az talál az Istenbe vetett reménységre is. Lehet, hogy egy darabig elhagyott, próbára tesz, ostora suhog: de Ő az irgalom Atyja, a szabadítás Ura, a féltőn szerető Isten. Úgy tesz, mintha össze akarna törni, pedig csak újjáteremt és nagyobb dicsőségre készít. A reménység igazi tartalma az, hogy Isten Isten ma, holnap és mindörökké. Ezért mindig a reménységé az utolsó szó. Ha egy világ szól ellene: a reménység nevet, mert Isten nagyobb mint a világ. Ellenmondhatnak a tények: de Isten teremti a tényeket és Isten sohasem mond ellen önmagának. A reménységet nem lehet megcáfolni, mert a cáfolat ebből a világból való, a reménység pedig Istentől való; minden új ostrommal szemben magasabb régiókhoz fellebbez s mint a felriasztott madár egyre magasabb csúcsra száll. Ha pedig az utolsó pont elmállik alatta, frissen röppen örökkévaló magasságok felé.
Ez a reménység erő, mert hit van benne.
A hit pedig azért erő, mert Isten van benne. A hit nemcsak megismeri Istent, hanem engedelmeskedik is neki, azaz áment mond örök és szent akaratára s boldogan ahhoz szabja magát. A hit azért erő, mert Krisztus van benne.
Reménységben van a ti erősségetek. Mit reméljünk? Reméljünk jobb termést, hosszú lejáratú kölcsönt, aranyparitást, revíziót, reméljünk jó egészséget, az ipar és a kereskedelem felvirágzását, a kalász csodáit; de reméljük mindenek felett azt, hogy Isten nekünk a Krisztusban Atyánk marad. Reméljük, hogy ezt a mi földi életünket megváltja és megszenteli, megszabadít a rothadandóság rabságából az Isten fiainak dicsőséges szabadságára.
Csöndességben és reménységben van a ti erősségetek.

Teméntelen kérőlevelet kapok, s ezek közül igen sok a felolvasott igét idézi bevezetésül. Úgy tüntetik fel, mintha maga Isten biztatta volna őket arra, hogy kérjenek, s Ő maga vállalt volna kezességet arra, hogy a kérés teljesedni fog. Ebből azt látom, hogy ezt az ígét ismerik a legtöbben, de ezt az ígét értik félre a legtöbben is. Úgy gondolják, hogy Isten ezzel a biztatással fehér lapot adott a kezünkbe, amelyre csak rá kell írni a kívánságot, s akkor az egész biztosan teljesedni fog. Nem veszik észre, hogy maga az Íge is mást mond. Nem azt mondja az Íge, hogy kérjetek valamit és az a valami megadatik néktek; keressetek valamit és azt a valamit megtaláljátok; zörgessetek egy ajtón és az az ajtó meg fog nyittatni néktek. Hanem azt mondja: kérjetek és megadatik, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik; lehet, hogy nem az adatik meg, amit kértek, nem azt találjátok meg, amit kerestek, hanem valami egészen mást. Az evangéliomi vigasztalást pedig éppen annak a hirdetésében érzik, hogy Isten nem mindég azt adja, amit kérünk, de csak azért, mert sokkal nagyobb ajándékokat ad. Ezzel azt hirdeti nekünk az evangéliom, hogy Isten jó, Isten szeret.
Isten mindenható, tehát kedve telik az ajándékozásban, akar is adni, tud is adni, csak el ne fáradjatok a kérésben és el ne fáradjatok az elfogadásban.
Tanuljunk meg kérni. Mi a kérés művészete?
I.
Ha számba szedjük a kérés művészetének szabályait, az első az, hogy kérjünk. Azt hiszem, hogy az életnek egyik legnagyobb szegénysége, ezzel együtt legnagyobb könnyelműsége, szinte azt mondhatnám, hogy bűnös tékozlása az, hogy mi nem kérünk. Visszaélünk azzal, hogy Isten kérés nélkül is ad. Hiszen adta ezt az életet, ebben az életben annyi jót, nemcsak nekünk, hanem ezer másnak. Amint az evangéliom is megjegyzi, hogy ő felhozza napját jókra és rosszakra, esőt ad igazak és hamisak földjére. De kérdem: nem más-e, amikor ugyanazt a dolgot egy jóságos és ajándékozó kézből fogadom el, mint kérésemre adott választ, vagy pedig véletlenül, mintegy az útszélen találom azt. Ha valaki kenyeret talál a küszöbén, nem más-e, ha tudja, hogy mérhetetlen távolságból édesanyja hozta neki és tette a küszöbére; vagy az ellenségének olvadt meg a szíve s jött el hozzá, hogy titkon visszaadjon egy darabot abból a jóból, amit az éhező tett vele; nem egészen más-e ez, mintha például egy kóbor eb ejtette volna oda a kenyeret, vagy egy játszó gyermek felejtette volna a küszöbön. Ha az ablakom előtt egy rózsatő nyílik, nem másképp nézem-e, ha tudom, hogy a párom ültette nekem, mintha annyit tudok csak, hogy valaki rózsát nevelt, mert el szokta adni a virágait. Az előbbi esetben viszony támad közöttem és az ajándékozó között és ennek a viszonynak sok olyan kibeszélhetetlen szépsége, öröme, változata és gazdagsága van, amit sohasem érez az olyan ember, aki ugyanazokat a dolgokat például az útszélen véletlenül találja meg. Ha azokat az ajándékokat, amelyeket Isten naponként megád, az életet, az egészséget, a napsugárt, a gondolatot Istentől kérem és Isten kezéből veszem el, egyszerre atyai hajlékba kerültem, fiú, Isten gyermeke vagyok, s közöttem és Isten között megindult egy mérhetetlenül gazdag és változatos életviszony. Azért, ha gazdag akarsz lenni, kérj, kérj; főképpen azokat a dolgokat kérd Istentől, amelyeket Ő kérés nélkül is meg szokott adni.
A második szabály az, hogy az imádkozó ember csak olyat kér Istentől, amit kérhet tőle. Elképzelhetetlen, hogy valaki olyasmit kérjen Istentől, amire Isten joggal ezt mondhatná: «Nem sül ki a szemed, hogy tőlem ilyesmit kérsz?». Nem kérhetem tehát Istent arra, hogy öljek, paráználkodjam, lopjak, gyűlöljek, szent nevét káromoljam, ünnepeit megrontsam. Ez pedig nem egyéb, mint a kívánságok lassú, de biztos megtisztítása. Ezáltal ránevelődöm, hogy olyan dolgokat kívánjak, amelyeket buzgón kérhetek Istentől. Gondoljátok el, milyen nagyszerű eredmény volna belső emberünk megnevelésében, ha mi csak olyan dolgokat kívánnánk, amelyeket Istentől gyermeki, tiszta arccal kérhetünk is.
A harmadik szabály még fontosabb, még nagyobb. Ha tisztulnak a kívánságaim, kezdem megkívánni a magasabbrendű dolgokat és egyre magasabbrendű dolgokat kezdek kívánni. Képzeljétek el, hogy egy koldusgyerek bekerül egy fejedelmi házba. Mi az, amit ott kér? Először egy darab kenyér, meleg ruha, s egy szöglet, ahol tisztán és békésen alhatik. De amily mértékben megotthonosodik e házban, kezd kívánni magasabbrendű dolgokat. Mondjuk: azt, hogy értse, mi van a könyvekben. Miféle örömet okoznak a festmények és a szobrok. Megszomjazik a zenére, vagy egy szóba foglalva össze mindent, műveltségre fog vágyni. Azután belső fejlődése útján elérkezik oda, hogy annál is nagyobb dolgokat kíván. Kívánja azt, hogy a királyi gazda szeresse, vele megelégedjék, örömét találja benne. Összefoglalom ezt abban, hogy szívet fog kívánni. Vajjon nem ilyen koldusgyerekek vagyunk mi egy felséges fejedelmi házban? Először kenyeret, fedelet, takarót kívánunk. Mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk? Azután jó sokára jutunk el oda, hogy ennél sokkal nagyobb dolog is van. Kívánunk világosságot, békességet, műveltséget, pedig még ennél is vannak nagyobb dolgok. Kevesen jutnak el, hogy a legmagasabbrendű dolgokat kívánják: Istennek a Lelkét, a jótetszését, vagy ahogy az evangéliom mondja, Isten országát és az Ő igazságát.
Negyedik szabály annak a felismerése, hogy a legnagyobb ajándékot nem is adhatná nekünk Isten, még ha akarnánk sem, mert nem tudnánk elfogadni. Roppant nagy ajándék valakinek odaajándékozni Arany János gondolatainak a világát. De ha valaki nem tud olvasni, vagy az értelme olyan fejletlen, hogy a költőt nem tudja megérteni, nem tudom őt megajándékozni ezzel a roppant nagy kinccsel. Isten is így áll velünk szemben: nem tudja nekünk adni legfelségesebb ajándékait, mert mi nem tudjuk elfogadni. Nem adhatja nekem irgalmát, amíg nem sirattam szívből bűneimet. Nem adhatja igéje drága vigasztalását, amíg nem éhezem és szomjúhozom az Ő beszédét. Nem adhatja nekem Lelkét, amíg nem vagyok lelki szegény, s nem adhatja nekem Krisztust, amíg nem érzem, mi az egy szükséges dolog. Isten tehát mérhetetlenül sokat, kibeszélhetetlenül sokat akar adni nekünk, de nem adhat, mert mi nem tudjuk kérni és nem tudjuk kérni azért, mert nem tudjuk elfogadni.
A kérés művészete: az elfogadás művészete.
II.
Az elfogadás művészete. Isten nyújtja felém a kenyeret és én követ veszek el; nyújtja felém a halat és én kígyót veszek el, mert a kezemben a kenyér kővé, a hal kígyóvá változik. Nem tudom Isten ajándékait elfogadni.
Meg kell tanulnom az elfogadás művészetét. Ennek első szabálya az, hogy tudjak ajándékot megköszönni. Ha kezdem ezt a mesterséget megtanulni és számba veszem, hogy mi mindent kell nekem Istennek megköszönnöm, akkor látom be, hogy eddig is sokkal többet adott, mint amit én egyáltalán kérni tudtam volna, s amivel már megajándékozott, ezerszer több, mint amit az én felcsigázott képzeletem nyugtalan vágyaim sugalmazására elgondolt. Hadd soroljak fel egypár ilyen nagy dolgot. Tudtál volna te tőle életet kérni, ha nem ingyen adja? Tudtál volna te tőle világosságot, színeket, csillagokat, anyaföldet kérni, ha mindezt nem Ő adja ingyen? Ugyan nem kérted, s minden reggel megkapsz egy hihetetlen nagy ajándékot; a mai napot. Minden reggel ajándékba kapod mindazokat, akiket szeretsz. A családodat, a barátaidat, a nemzetedet. Micsoda nagy ajándék, hogy a te lelked ép, tudsz gondolkozni, akarni, érezni! Micsoda nagy ajándék, hogy halhatatlan lelked van, s mindezt hogy betetőzi a legeslegnagyobb ajándék: a váltság ténye, Krisztus kereszthalála, Isten eleveelrendelése. Megköszönted-e ezt neki mind? Ha összemérted, hogy mindehhez képest mi az a darab kenyér, az a ruha, az a még hiányzó ezer hold, amit olyan sürgősen kérsz Istentől, be kell látnod, hogy Ő egy világot adott neked, s te még kérni akarsz hozzá egy pár színes paszulyszemet.
Minél hálásabb vagyok, annál inkább megtartom az elfogadás művészetének második szabályát: azt, hogy legyek az elfogadásban is telhetetlen. Lám, az alapíge ilyen fokozatot árul el e kifejezésekben: kérj, keress, zörgess. Nemcsak a kérésben, hanem az elfogadásban is van ilyen fokozat. Egyre feljebb való dolgokat fogadjak el. Ne legyek kielégítve, amíg nem nyertem el a legnagyobb jót, amit Isten egyáltalában adhat nekem. A LXXIII. zsoltár így énekel: «Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön! Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké!» A legnagyobb jó, amit Isten adhat, az nem egyéb, mint önmaga.
A kézszorításhoz, a csókhoz két ember kell. Egy árva jobbkéz hiába eped, kézszorítás az ő erőfeszítéséből létre nem jön. Egy ember ajka hiába eped, ha nincs anya, élettárs, gyermek ajka, csók nem jöhet létre. Mindkettőhöz az kell, hogy az egyik adja önmagát és ugyanakkor vegye a másikat. Istennek nincs ennél kisebb célja mivelünk. Ő önmagát ígéri és kínálja mindnyájunknak: békességét, örömét, erejét, öröklétét, de csak annak adhatja mindezt, aki a saját szívét felajánlja neki. Ezt mondja a teremtett mindenség, ezt mondja az íge, a Szent Lélek, ez magának Istennek a szava: kérjetek engem, hogy adjam magamat, mert én a ti szíveteket kérem.
Kérjetek és megadatik nektek!

Régi magyar példaszó: a szem a lélek tükre. Ha egy arcképből bármekkora darabot rontok el, de a szem és környéke épen marad, az a kép még mindig beszél. Viszont megmaradhat az egész kép épen, ha a szem helyén két fekete folt ásít, halotti torzkép benyomása kel bennünk. Megértjük a híres német festőt, Lenbachot, aki mikor embert, személyiséget, jellemet akart ábrázolni, modelljének tulajdonképpen csak a szemét festette le. Minden más annak a szemnek volt kísérője, mint a dallamnak a hangszerelés. A görög szobrok szemléleténél az ébreszt valami fájdalmas elégületlenséget, hogy nincs szemük. A Luther szeméről évek múlva is hátborzongva beszélt a pápai nuncius, aki belepillantott ennek a tüzes zsarátnoknak döbbenetes fényébe. És ki ne érezte volna azt, hogy ha egy csüggedt társaságba, borongós hangulatba belép egy ragyogószemű gyermek, vagy egy tündöklőnézésű ifjú, egyszerre olyan érzésünk támad, mintha felgyújtották volna a villanylámpást. Nem tudom, más úgy van-e vele, régi barátaim és elhalt kedveseim alakjából én mindenekfelett szemükre emlékezem vissza, s mikor már rég elfelejtettem járásukat, hangjukat, arcuk vonásait, a nézésük még mindig világít az emlékezetemben, mint egy sírra tett mécses.
Ezeket a titkokat fogja össze alapígénk és felejthetetlen tanítást ad nekünk erről a tételről: a test lámpása a szem. Azt akarja vele mondani, hogy szem nélkül egész testünk, sőt maga a testi világ is sötétté válik előttünk. Vannak tengermélyi halak, amelyeknek csakugyan lámpása a szem, hosszú póznán előre tartott villamosgömb, amelynek fénye szabadon oltható és gyújtható. A szem az igazi világlámpás, nélküle örök sötétség fog körül. De a szem csak képmás, jegyzi a bennünk való világosságot, a lelket, amelyik a szemet is eszközül használja. Ez a bennünk való világosság dönti el, hogy milyennek látjuk magunkat, az egész világot. A test lámpása a szem, mondja alapígénk, de hozzáfűz egy ki nem mondott gondolatot, e lámpás világossága a lélek. Így jutunk két nagy tanításhoz.
I.
Az első tanítás az, hogy a dolgok olyanok, amilyeneknek mi látjuk. Majdnem három emberöltőn keresztül magyarázta nekünk a bölcsészet, hogy a dolgokat nem tudjuk úgy felfogni, ahogy vannak, hanem csak úgy, ahogy látszanak. A valóság önmagában örökre el van rejtve előlünk, mi csak azt a képet ismerhetjük meg, amelyet testi, lelki szerkezetünk folytán erről a valóságról alkotunk. Ezt az ismeretelméleti kérdést egy csomó gyakorlati bizonysággal támogatták. Elmondották, hogy a néger ember Krisztust feketének, a kínai sárgabőrűnek látja és rajzolja. Mindenik népfaj a maga típusát tartja a legszebbnek, s egy zulukaffer vagy egy grönlandi halász alighanem közömbösen vagy idegenkedve állana meg a Milói Vénus előtt. Főképpen akkor jelentkezik ez az alapigazság, amikor a világnak, az életnek, az egész mindenségnek értékét, hangulatát kell megállapítani. Ugyanazt a világot egyik ember egy ördögi leleménnyel berendezett siralomháznak nézi, ahonnét végül is veszteni visznek. Másik ember egy csodálatos paradicsomkertnek, ahol kibeszélhetetlen öröm és dicsőség tanyázik. Ugyanazt a csillagos estét nézve, egyik költő arról énekel, hogy minden álma egy fényes királyság, amelynek kedvese a koronája, a másik pedig úgy érzi, hogy az augusztusi éjszaka egy roppant ravatal, a csillagsereg és a holdfény szegényes halotti pompa.
Én azt hiszem, hogy ennek a felfogásnak a filozófia nagy hasznát veheti, de a keresztyén embert nem viszi előbbre. Úgy vagyunk vele, ahogy maga Schopenhauer mondja, aki egyszer Goethének lelkesedve magyarázta, hogy a világ olyan, amilyennek látom, sőt a világ azért van, mert látom, s a végén így kiáltott fel Goethének: a nap se volna, ha én nem látnám, mire Goethe ránézett nagy világos kék szemével, s azt mondotta: fiatalember, ön nem léteznék, ha a nap nem nézné. Nem úgy van tehát, hogy a világ olyan, amilyennek mi látjuk, azért, mert mi alkotjuk a világot. Talán a hangulati színezésben meglátszik az egyéni különbség, mint ahogy a májbajos ember minden fehér színt sárgának lát a szemébe felszívódott epe miatt; de a májbajos ember sem látja a csillagot gyöngyvirágnak, vagy a pillangót oroszlánnak. Ott van a nagy különbség az emberek között, hogy egyik többet lát, a másik kevesebbet lát. A gyermek, aki nem látott még halált, s nem tudja még, mi az élet, a halott emberről azt hiszi, hogy alszik. És a hitetlen ember, aki nem látta az Élet Fejedelmét, elaludt kedveséről azt hiszi, hogy halott. A világ ugyanaz minden emberre nézve, csak az egyik kevesebbet, a másik többet lát meg belőle. Vagy még pontosabban fejezve ki, egyik meglátja benne a lényeget, a másik nem. Két vendég közül melyik lát tisztábban? Az-e aki a háznak minden zugát, leltári tárgyainak minden darabját tökéletesen ismeri, mikroszkópiumnyi részletekig és a vegyi szerkezetek csodálatos bonyolultságáig, de fogalma sincs arról, hogy e házban ki a gazda; vagy pedig a másik ismeri-e jobban, aki az egész palotából csak egy kis sötét szögeletet tarthat a maga világának, de ott naponként találkozik a ház urával és gazdájával, s tudja róla, hogy ez az úr milyen hatalmas, milyen jó, őt mennyire szereti és milyen kibeszélhetetlen az ő dicsősége. Minden szenvedés, minden panasz, minden tört élet és megátkozott sors onnan származik, hogy nem láttunk világunkból nagy, örökkévaló igazságokat, tényeket, nem ismertük meg magunkat és világunk felett és mögött a teremtő és megváltó Istent.
A világ olyan, amilyennek mi látjuk, azaz csak annyi a valóság reánk nézve, amennyit megláttunk ebből a világból. Rossz, sötét, nyomasztó a világ? Te vagy az oka. Nem csoda, ha koldusnak tartja magát, aki elfelejtette, hogy tele kincstára van, s most értelmetlenül zörgeti a kezébe adott kulcsokat. Ebben a világban Isten él és Ő ki is jelentette magát nekünk nem lehet magasabb, sürgősebb és fölségesebb feladatunk, mint hogy e világban meglássuk Istent és Istenből megértsük a világot. Ezért mondjuk, hogy Krisztus a világértelem, a megoldott létprobléma, mert benne lehet megismerni és megragadni Istent. Krisztustól tudjuk, hogy Isten milyen, tőle tudjuk, hogy irgalom, s ezért önmagamnak titka, célja, rendeltetése akkor tárul ki előttem, ha Krisztusban megismerem a teremtő és megváltó Istent. Minél jobban megismerem, annál tisztább képet kapok magamról és az egész világról, s annál inkább tudom, hogy a világ olyan, amilyennek látom, mert én nem úgy látom, amint mások tanítják vagy magam képzelem, hanem úgy, ahogy Isten mutatja nekem ezt a világot, az Ő kijelentésében, Krisztusban, a testté lett Ígében.
Mindebből világos lesz előttünk valami. Az tudniillik, hogy nemcsak a világ olyan, amilyennek mi látjuk, hanem mi vagyunk olyanok, amilyennek látjuk a világot. «Ha a te szemed őszinte, a te egész tested világos lesz, ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét.» A szem azért lát, mert van benne valahai összesűrített világosság. A bagoly, a párduc, a macska éjjel is lát, mert a szemükben sok az elrejtett világosság; a vakond nappal sem lát, mert szeméből elveszett, eltűnt a világosság. Kell tehát bennem lennie valamely világosságnak, hogy meglássam és magam előtt megvilágítsam ennek a teremtett mindenségnek valódi ábrázatát. És itt jutunk egy csodálatos tényhez. Ahhoz t. i., hogy Istent csak akkor ismerhetem meg, ha van bennem is valami isteni, s az Ő ismeretében csak abban a mértékben haladhatok előre, amint ez a bennem levő isteni elem nő, gazdagodik és elhatalmasodik. Egy gyermek sohasem ismerhet meg egy felnőttet, csak akkor, ha maga is lassanként hozzá nő. A felnőtt életnek a legjellemzőbb, legdöntőbb dolgai, a létért való küzdelem, az élettárs, a gyermek, a hivatás, a sors, mind üres szó ránézve addig, amíg maga is nem jut oda, hogy élettársat válasszon, gyermeket neveljen, kenyeret keressen, hivatására rátegye életét. Egy lángelmét azon mértékben ismerünk meg, amint hozzá alakulunk gondolkozásához; ha saját kérdéseinkre ad feleletet és életszükségleteinket elégíti ki, önmagunk élete tesz e tanítás igazsága mellett bizonyságot. Istent azon mértékben ismerem, amilyen mértékben Krisztus megfogamzik és elhatalmasodik bennem. Nem ismerem addig igazán, hogy kicsoda Isten, amíg bűneim súlya alatt a keresztbe nem fogózom s meg nem tapasztalom, hogy mi a kegyelem. Nem ismerem addig, hogy kicsoda Isten, amíg szent akaratát naponként való engedelmességgel, küzdelemmel és Szentlelkének a támogatásával életté nem változtatom önmagámban. Tehát ahhoz, hogy e világban saját életemben, szívem mélységében meglássam az elrejtett és munkálkodó Istent, s ezért körülvegyen az Ő igazi világossága, az kell, hogy engem megragadjon, csendesen átalakítson és megtöltsön az Ő mindenre elégséges és jóra vezérlő ereje; az kell, hogy krisztusi ember legyek, így foglalom tehát össze ezt a szabályt: akkor ismerem meg Istent, ha a Jézus szemével tudok nézni.
Jézusi szemmel nézni a világot. Ez az, ami minden dolognak kulcsát és nyitját megadja. Képzeljétek el, micsoda mámoros hajnal volna az, amikor ti úgy látnátok Istent, ahogy Jézus látta. Hogy eltelne a szívetek valami nagy, lefojtott örömmel és szakadna fel belőle a kiáltás: óh ha ti ezt tudnátok, óh ha ezt én elmondhatnám! Milyen mássá válna a holnap, az őrlő kenyérgond, a tanácstalanság, a fenyegető ínség, ez az egész félelmes világ, ha Jézus szemével tudnánk nézni a holnapba. Az Ő szemével becsülnénk meg azt, ami érték és azt, ami értéktelen. Azt akarnók, amit Ő tart nagynak és elkerülnők mindazt, amit Ő megvet vagy tilt. Milyen más szemmel néznénk embertársainkra, ellenségeinkre, nemzetünk jövőjébe, a halál sötét arcába, ha mindazt látnók, amit Jézus látott ebből a világból.
De ennek csak egyetlenegy útja van. Keleti példaszó szerint a fügefára néző bojtorján is fügét terem. A lélek csak akkor tud a Jézus szemével nézni, ha látja Jézust. Ez a látás felfedezés, meghódolás, döntés, hűség, engedelmesség, halálig való állhatatosság. Ez a látás az, amiről Pál apostol is beszél: «Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltoztatunk, dicsőségről-dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.»
Nehogy azt higyjük, hogy ezt a magunk erejéből csináljuk. Mindez Isten teremtő munkája rajtunk. Tulajdonképpen onnan ered, hogy Isten néz minket és ezzel az ő nézésével teremt és alakít minket. Isten egy csillagot néz, nézése által teremti és fenntartja. Ha egy embert néz, életre hívja, neveli, megváltja és hordozza. Isten nézése teremtés, eleveelrendelés, megváltás, az örök dicsőségbe való elhelyezés. Némely embert Isten szemrehányó és haragos szemmel néz, másokat könyörülő és irgalmas szemmel. A szemrehányásban mint egy világtűzvészben elhamvadnak a lelkek, irgalom-nézésétől felüdülnek és újjászületnek. Istennek ez a teremtő, átalakító nézése sugárzik reánk az örökkévalóságból. És néz addig, amíg kihull belőlünk minden szenny, minden bűn, minden földi, halál martaléka lesz mindaz, ami múlandó és csak az marad meg, ami bennünk is fény, lelki test, szentség, új ember, a felöltözött Krisztus. Ez a megvilágított ember, akiről alapígénk beszél.
Meglásd, hogy az az ici-pici világosság, ami benned van, húnyó zsarátnoka egy kialudt óriás oltártűznek, el ne vesszen. A benned való világosság sötétség ne legyen!

Ti azt bizonyára nem is tudjátok, milyen érdekes és szép szokás volt a régi református kollégiumokban a legatio intézménye. Évenként háromszor, nagy ünnepekkor a gimnázium VII. és VIII. osztályú tanulói, tanulásbeli előmenetelük szerinti sorban kiválasztottak egy vidéki egyházközséget, oda kimentek prédikálni. Debrecenben, Sárospatakon az is szokás volt, hogy az ilyen öregebb diák vitt magával egy kisebb diákot is, syntaxistát, ahogy akkor mondották, a III. vagy IV. osztályból. Felpakkolódtak s néha gyalogszerrel, néha ekhós kocsin, később már vonaton elutaztak az illető egyházközségbe. Ott jelentkeztek a lelkipásztornál, elhelyezték őket vagy a parókián, vagy valamelyik derék református presbiternél, s aztán végiglátogatták a község jobbmódú gazdáit, akiknek átadták iskolájuk igazgatójának nyílt levelét, amelyben az alma mater diákjait az atyafiak jóindulatába ajánlják. Ünnepnapokon délután a templomban egyházi beszédeket mondottak el, ezeket a vallástanár választotta ki, s ellenőrizte, hogy a diák jól megtanulja, s ügyesen, értelmesen mondja el. A hívek aztán adakoztak a két diáknak is, de adakoztak az iskolának is. Így tértek haza, magukkal hozva annyi pénzt, amellyel iskolai tartozásukat kiegyenlítették, sőt tisztesösszegű adományokat is hoztak az iskola szegény diákjai számára. Sok kedves történet támadt ebből a vállalkozásból, melyet fehér hajjal is szívesen mondogattak el fiatalabb nemzedéknek. A sok furcsa, félig vidám, félig szomorú történet abból származott, hogy a diák nem találta fel magát az idegen környezetben, nem volt biztos, otthonos a fellépése, vagy pedig túlságosan az volt.
Megértitek ugy-e bár, hogy minden diák kissé feszélyezve érzi magát, amikor idegen háznál, idegen társaságban egyedül van. Nem tudja mit beszéljen, nem tudja mikor hallgasson, ismeretlen reá nézve a házirend, s ismeretlenek mindazok az emberek, akikkel találkozik.
Ez nemcsak a kis diákkal esik meg, így vannak ezzel az öreg emberek is. Ha valaki idegen országba kerül, vagy egy ismeretlen társasággal utazik hajón, olyan mintha kicserélték volna; nem tudja mit beszéljen az emberekkel, nem tudja mi érdekli őket, mit szeretnek, mit tartanak unalmasnak; mérhetetlen árvaság száll a szívére. Most gondoljuk el, milyen magányosnak érezhette magát egy hadifogoly magyar fiú Szibériában vagy pedig egy indiai rajahnak fekete arcú, fehér turbános fia az oxfordi egyetem diákszobáiban. Sehol egy lélek, aki személy szerint érdeklődnék utána, hiányzik az anyai szeretet gondossága, az apai tekintély és védelem, a baráti kör, s az ember úgy érzi, mintha elvarázsolt lélek volna, akit nem ért meg senki, s akinek nincs senkihez mondanivalója.
Nemcsak egyénekkel történik meg, hogy ilyen idegeneknek érzik magukat, hanem nagy embercsoportokkal is. Ilyen idegenek és árvák voltak a magyarok mindig a Tisza-Duna közén. Ilyen idegenek voltak a zsidók az egyiptomi rabságban. Ilyen idegen volt az ókorban az a sok százmillió rabszolga, akiket Ázsiából hurcoltak el hódító hadvezérek, s letelepítettek Itáliába, hogy idegen ég alatt idegen földet míveljenek. Nem szerette őket senki, nem értette a nyelvüket senki, mindenki csak annyira értékelte őket, amennyi hasznukat látta és senki sem törődött azzal, hogy lelkükben csodálatos emlékek, kibeszélhetetlen érzések, nagyszerű álmok szunnyadoznak.
Ilyen helyzetben voltak az első keresztyének is. Furcsa, ismeretlen emberek, akiket nem értett meg a világ, akiknek nem volt otthonuk, mint látványosságot néha megcsodálták őket, talán belépti díjat is fizettek volna az emberek, ahol keresztyén hívőt mutogatnak, amint imádkozik, úrvacsorát vesz, szeretetvendégséget tart, egyébként pedig jövevények és zsellérek voltak abban a világban.
Van ám ilyen idegenség a lelki világban is. Ugyanis a lelki világ magva tulajdonképpen egy család. Istennek a családja, egy olyan boldog, zárt társaság, melynek tagjai annyira össze-tartoznak, mint amennyire családtagok csak összetartozhatnak. Istennek családtagjai szakadatlanul a láthatatlan családfő, a mennyei Atya közelében és orcája előtt élnek, érzik és tapasztalják, hogy az Ő szeretete tartja össze, táplálja, gondozza, neveli, védelmezi és vezérli őket, mint az ő szeretett házanépét. Ennek a lelki családnak minden tagja szereti és szolgálja egymást. Ha valaki közéjük érkezik, olyan szeretettel fogadják, mint ahogy ti fogadnátok, ha egy újszülött testvéretek érkezne közétek. Mindegyik úgy gondozza a másikat, mint ahogy egy jó testvér gondozza a gyengébb és erőtlenebb testvért, s mindenik boldogan engedelmeskedik a láthatatlan családfő, Isten akaratának.
Istennek ezt a házanépét nevezhetjük úgy, hogy az igazi keresztyének társasága. Nevezhetjük úgy, hogy a boldog emberek szövetsége, nevezhetjük úgy, hogy a kiválasztottak nemzetsége, nevezhetjük úgy, hogy egy láthatatlan, egyetemes birodalomnak, Isten országának boldog és munkás polgárai. Erről a társaságról nem lehet azt mondani, hogy csak Angolországban vagy Amerikában van; itt van ez a világ minden részén, közöttünk éppúgy, mint Afrikában, s kedves, de ismeretlen tagjai ott élnek Japánban, Indiában éppúgy, mint itt Magyarországon. Azt se lehet mondani, hogy egy sorsban, egy rangban élnek a tagjai. Vannak közöttük királyok, akik koronát viselnek, vannak köztük szegény földönfutók és éhenhalók. Találkozunk közöttük olyan tudós nevekkel, akiket az egész világ ismer és vannak közöttük szegény együgyü emberek, bénák, vakok, siketnémák, félvad emberek, akik sohasem tudnak annyi tudományt megszerezni, amennyit nálunk egy elemi iskolás tanuló hordoz a fejében. S mégis mind együvé tartoznak, mind egy névről neveztetnek, mindegyik annyira szereti a másikat, mint az édes testvérét, s egynek a bánata az egészé, egynek az öröme mindnyájuké. Valóban Istennek házanépe ez, amelynek a tagjai név szerint talán nem ismerik egymást, de ha megismerik, egyszerre olyan szeretettel karolják át egymást, mintha mindig ismerték volna. Tudják, hogy a családfő a mennyei Atya, mindeniket ismeri, mindeniket számon tartja, egyenként gondozza őket, s minél elhagyatottabb és esendőbb valaki, annál nagyobb kegyelemmel veszi körül, s annál erősebb karral öleli át.
Az a nagy kérdés tehát, amit tinektek Lónyai-utcai diákoknak felteszek, otthon vagytok-e ti Istennek ebben a láthatatlan titokzatos és boldog családjában? (A református gimnázium ifjúsága előtt hangzott el ez a beszéd.)
Azt hiszem azt kell mondanom, hogy nem vagytok mindnyájan eléggé otthon. Ti csak jövevények és zsellérek, idegenek és bujdosók, ideiglenes átutazók vagytok ebben a boldog családban.
Pedig mindennél fontosabb dolog, hogy ennek a családnak tagjai legyetek. Lehettek ti majd hadvezérek, tudósok, magasrangú tisztviselők, gazdag és hatalmas emberek, lehet, hogy irigyelni fog valaha titeket a világ, mégis, ha nem gyökereztetek be ebbe a családba, idegenek, jövevények, zsellérek maradtok örökre, átutazókképpen élitek le az életeteket a nélkül, hogy valaha megtalálnátok az otthonotokat. De lehet az is, hogy nem lesztek irigyelt sorsú emberek, hanem küszködő, szegény, kenyér után robotoló, üldözött, sok mindenféle szenvedéssel megvert emberek, milyen boldogság és öröm, ha ebben a külső nyomorúságban elmondhatjátok: én mégis megnyertem a legnagyobb jót, én igazán boldog ember vagyok, mert Isten besorozott az Ő seregébe, élő tagja vagyok az Ő házanépének.
Azért tehát a legfontosabb dolog mindnyájatokra nézve: otthont szerezni az Isten boldog családjában.
Ennek pedig útja a következő:
Az első lépés egy felismerés. Meg kell ismerni a családfőt. A mennyei Atyát, magát az Istent. Meg kell tapasztalni azt, hogy Ő csakugyan Atyátok, mérhetetlenül szeret, milyen nagy dolog az Ő nemzetségéhez tartozni, az Ő nevéről neveztetni. Többet jelent ez, mintha valakiről kiderül, hogy királyi vér lüktet az ereiben, nagyobb védelem és erő, mintha valaki a világ leggazdagabb emberének örököse és boldog utódja. Ez a megismerés nem lehetetlen azért, mert Isten megismerteti magát, Krisztusban testet öltött, feltárta előttünk, hogy Ő ki, milyen indulattal viseltetik irántunk, mit akar velünk, milyen életet szánt nekünk. Mennyei Atyánkat, ezt a láthatatlan családfőt Krisztusban, Krisztuson keresztül ismerjük meg.
A másik dolog, hogy beleilleszkedjünk ennek a családnak házi törvényeibe. Minden jó családnak megvannak a maga törvényei. Pontos időbeosztása, mikor mit kell tenni, szabályok arról, hogy otthon hogyan kell viselkedni, milyen gyöngédnek és lovagiasnak kell lenni egymás iránt, milyen tisztelettel és szeretettel kell viselkedni a szülők iránt, hogyan kell egymásnak és a családfőnek örömet okozni. A második feltétel tehát: engedelmeskednünk kell az Isten családját fenntartó és kormányzó törvényeknek, ami nem más, mint a mennyei Atya kijelentett és mindnyájunknak ismerős akarata.
De éppen ebben van sok nehézség is. Ha egy diák rossz bizonyítványt visz haza félévkor, nagyon nehezen esik a szülői küszöböt átallépni. Ha otthon valami hibát követtünk el, amivel megbántottuk, mélyen megsértettük édesapánk becsületét, édesanyánk jóságát, nagyon keserves leülni az asztalukhoz, szembenézni velük és megállani az orcájuk előtt. Szeretnénk elbújni, azt se bánnánk, ha a föld alá süllyednénk, csak ne találkoznék a tekintetünk édesapánk komoly és édesanyánk szelíd nézésével. Ugyanígy vagyunk az Isten láthatatlan családjában is. Azért nem kívánkozunk oda, azért félünk tőle, azért érezzük kirekesztve és kitagadva magunkat, mert méltatlanok vagyunk az Ő szeretetére s magunk ellen idézzük az Ő méltó haragját. Nincs itt más mód, más út, más menekvés, mint a bocsánatkérés és a kiengesztelődés. Minden mentegetődzés és minden vitatkozás nélkül odaállani mennyei Atyánk orcája elé, s megvallani a tékozló fiúval: Atyám én vétkeztem és vétkezem az ég ellen és te ellened, s nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem. Vétkeztem azzal, hogy szeretetlen voltam testvéreimhez, irigységgel és féltékenységgel, gyűlölettel és rosszindulattal van tele a szívem, vétkeztem azzal, hogy tisztátalanok a cselekedeteim, a beszédeim. Üsd meg és törd össze ezt a kezet, mert gonosz dolgokat művelt, vágd le ezt a lábat, mert a bűn útjára lépett, tépd ki ezt a nyelvet, mert káromolt téged, alázd meg ezt a főt, mert felemeltem ellened. Büntess meg és alázz meg, mert elfelejtkeztem rólad, elárultalak téged és fellázadtam ellened!
Akinek jólelkű édesapja van, velem együtt bizonyságot tesz arról, hogy ha őszintén megvallotta bűnét, mindig bocsánatot nyert. Ha én gyermekfővel szívből zokogtam szégyenemben, könnyes volt mindig az édesapám szeme is, és sohasem tapasztaltam, hogy ne értett volna meg, ne bocsátott volna meg és a porból ne emelt volna fel egészen magához. Mennyivel inkább megteszi ezt Isten, aki ezerszer jobban szeret, mint a legjobb édesapa, s akiben ezerszer több szánalom és jóság van, mint a legjobb édesanyában.
E nagy kiengesztelődés után érezzük magunkat otthon Isten házanépe között. Tudjuk, hogy hazaérkeztünk. Tudjuk, hogy innen senki sem űzhet el, tudjuk, hogy fiak és örökösök vagyunk, s egy boldog országnak született, szabad polgárai vagyunk. Érezzük, hogy Istennek kedve telik bennünk, s nem fáradunk el abban, hogy neki minél több örömet szerezzünk. Legnagyobb örömünk ha vele társaloghatunk, ha gondolatait megismerhetjük, ha elmondhatjuk neki érzéseinket, terveinket, találgatásainkat és sejtelmeinket. Mindig nagyobb és nagyobb feladatot kapunk, nemcsak tárgyai leszünk szeretetének, hanem munkatársai leszünk az Ő világépítő és világmegszentelő isteni tevékenységének. Akárhol vagyunk, mindig haza vágyunk, mikor vele lehetünk, sehova sem kívánkozunk, nem győzünk eleget beszélni neki és nem győzünk eleget hallgatni az Ő szavára. Aki kívülről néz minket, elcsodálkozik és azt mondja, mi lelte ezt a fiút, hogy Bibliát olvas és imádkozik, olyan leleményes a szolgálatban, olyan hű a munkájában, olyan tisztabeszédű, tisztagondolkozású, tisztaéletű, igaz, erős és hős lélek. Mi van ezzel a fiúval, hogy mindig biztosan tudja, mit kell cselekednie, nincs benne habozás és bizonytalanság, úgy halad előre mint a hazaszálló kócsag. Mi történt ezzel a fiúval? Semmi más, csak megtalálta otthonát az élő Isten orcája előtt, s ezért olyan mint a madár, amelyik megépítette a fészkét, a katona, amelyik felemelte várának kőfalait, a sas, amelyik elfoglalta helyét a megvíhatatlan kőszálon.
„Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek”…

Nem álmodtátok-e gyermekkorotokban, hogy hirtelen felröppentetek s egyre magasabbra szálltok. Elhagytátok a ház ereszét, lábatok megérintette a szelemenfát, sőt már a templom oromfalához közeledtek. Egy szárnyütés és elsuhantok a torony ablakánál, látjátok amint benn gubbasztanak a harangok, mint valami elnémult madarak; a következő szárnyütésnél kezetek megérinti gyermekvilágotok tetőpontját, a torony csillagát. Milyen fényes, milyen forró, milyen csudálatos.
A felolvasott igében így szállunk a világ legfölségesebb templomának, a jánosi theológiának, toronycsillagáig, kezünkkel megérintjük a mindenség tetőpontját, egy csillagot, egy ikercsillagot; a neve: ismeret és élet. Két dolog foglaltatik benne, az ismeret élet, és az élet ismeret.
I.
Az ismeret élet. Azt hiszem, világos tétel az, hogy a növénynek a virágzás és a gyümölcsözés: élet. Világos az is, hogy a szerelem és a szaporodás élet. Mind a kettő azt jelenti, hogy a növénynek élete virágzáson és gyümölcsözésen át valósul meg, az állat élete a szerelmen és a párosodáson. így jelenti az igazságot ez a tétel a szellemre nézve: az ismeret az élet. A szellem az a valami, amelyik az ismerésben és az ismeretben él. Az ő virágzása: ismeret. Az ő gyümölcse ismeret, az ő szerelme, szaporasága, párosodása mind ismeret. Éppen ismeret. Nem ítélet, okoskodás, nem tapasztalás, nem képzelés, mindez csak eszköze és módszere a szellem alaptevékenységnek, az ismeretnek. Az ismerés ennélfogva szakadatlan felfedezés. Végeláthatatlan és csodálatos teremtés, és e munkában magának a szellemnek kifejlődése, elhatalmasodása, világteremtő győzedelme. Az ismeretelmélet sok mindenféle tévelygésen, találgatáson és homályos sejtelmen ment át. De két alapvető igazságot sohsem tudott megmásítani vagy elfelejteni. Az egyik az, hogy az ismerő szellem hozzánő ahhoz, amit megismer, a másik, hogy amit megismerek, az az én életemnek része lesz. Ezt sejthette meg az ószövetségi képzelet, amikor a testi közösséget ismeretnek nevezte. És erről beszél a világ minden bölcselője, ilyen vagy olyan értelemben, midőn arról szól, hogy az ismerésben az ismerő alany és tárgy között elszakíthatatlan életközösség támad.
Mindez még világosabbá válik, hogyha az Isten ismeretéről beszélünk. Először is lehetetlen volna Istent megismerni, ha Ő nem akarná magát megismertetni. A kijelentés a megismerhető Isten, Isten úgy, amint a mienk lehet, amint mi az övé lehetünk. Nem lehet Istent megismerni, ha nincs bennünk valami velünkszületett, nem tőlünk származó, egy teremtő kéz által belénk oltott képesség, sensus divinitatis. «Wäre das Auge nicht sonnenhaft, wie könnt’es die Sonne erblicken?» Ha nem volna a szemben valami elrejtett világosság, sensus lucis, hiába égne az űrben a nap, megégethetne, de vaksötétségünket el nem űzhetné.
De még tovább is mehetünk. Istent nem lehet megismerni úgy, mint fogalmat, mint végokot, vagy egyetemes célt. Nem lehet erőnek, vagy észnek nevezni. Istent csak mint személyt lehet megismerni az Ő kijelentése alapján. Ez azt jelenti, hogy Istent mint Atyát, mint Fiút és mint Szentlelket kell megismerni, mert máskülönben a róla való ismeretünk csonka, fogyatékos és hamis.
Azonban Istent mint Atyát, vagyis mint teremtőt és gondviselő Istent csak a Jézus Krisztusban ismerhetem meg. A megváltó Isten ismerete nélkül az Atyáról való ismeretem torz és üres. De a megváltó Istent nem ismerhetem meg addig, amíg nem látom meg az én nagy nyomorúságom. Nem kiáltok fel a miatt, hogy ki szabadít meg engem a halálnak eme testéből? Meg kell éreznem Krisztus segedelmét, aki érettem adta magát, hogy engem ama nagy örökség birtokába helyezzen, amelyet öröktől fogva szerzett az Ő kiválasztottjainak.
De a megváltó Isten ismeretére csak a Szentlélek ismerete által juthatok el. Ő gyújtja fel szemem előtt a világosságot, hogy meglássam az én Üdvözítőmet, Ő éleszti bennem a hitet, amellyel elfogadom a felém nyújtott kegyelmet. Ő teremt újjá engem, nevel ez új életemben s naponként elpecsétli bennem mindazt, amit nekem ígér, amit általa reménységben már bírok. Már e földi életben egyre több és egyre mélyebb igazságra vezet el, s bizonyossá tesz a felől, hogy amit itt lenn tükör és homályos beszéd által láthatok, azt odafenn szemtől-szembe fogom látni. Az ismeret: élet.
II.
És az élet ismeret. Ha azt kérdezzük, mi a lét értelme és célja, mi végre teremtettünk, egyszóval miért élünk, nem lehet ennél nagyobbat mondani, mint hogy megismerjük az igaz Istent.
Ez az ismeret a legnagyobb öröm, mert benne megtapasztaljuk azt az örök szerelmet, amely látott és szeretett; ujjongunk a kegyelem roppant gazdagsága felett, amely éppen minket, éppen ilyen méltatlan és nyomorult teremtéseket ragadott ki és tett az Ő öröksége részesévé. Ez az ismeret a legáradozóbb hála, mert mindig új és szinte elképzelhetetlen bizonyságát mutatja annak, hogy milyen jó az Úr. Mindenkivel jó, de legjobb velem. Ez a legmagasabbrendű szépségnek a tapasztalása, mert van-e fönségesebb valami, mint a benne uralkodó béke? Lehet-e nagyszerűbb zene, mint az Ő összhangja? Hatalmasabb művészi alkotás, mint az Ő világteremtése? Termékenyebb ihletés, mint az Ő felhevítő biztatása? Ez az ismeret juttat minket magának az igazságnak a birtokába. E világon lehet minden látszat, köd, hazugság, de egy valóság van: az élő és örökkévaló Isten. E világon lehet minden változó, viszonylagos, hamis vagy megtévesztő, Ő az örök igazság, ki soha meg nem változik, kiben nincs látszatnak árnyéka, vagy viszonylagosságnak köde. Ha mindezeket a szálakat összefogom, azt mondhatom, Isten igaz ismeretének érzelmi csapadéka az üdv, amely a hála, az öröm, a szeretet, a beteljesedés érzéseiből tevődik össze s a Heidelbergi Káté egyszerű nyelvén örökké tartó boldogságnak neveztetik.
De Isten igaz ismerete a legteljesebb aktivitás is. E földön szolgálat és áldozat. A háládatosság nagy szertartásában Isten dicsőségére elégetett élet. Odafenn pedig Istennek olyan dicsérete és magasztalása, amely idvezült lényünket mérhetetlen tevékenységgé fokozza, s Isten világának olyan tevékeny részesévé teszi, amilyen részese az elkiáltott hangnak a visszatérő viszhang, az elsugárzott napnak tükörből visszaverődött fény.
Az utolsó megfigyelés az, hogy Isten ismerete keresztyén életünkkel már e földön egyre növekedik, növekedésével életünk egyre főbb elemévé válik, míg az örökkévalóságban teljessé lesz és idvezült állapotunk mindent betöltő tartalmává és természetévé válik. „Az pedig az örökélet, hogy megismerjük Istent, az egyedül igaz Istent és akit elküldött, a Jézus Krisztust.”
Tehát az örökélet sem egyéb, mint ismeret: Istennek ismerete.
Ez a négy év, amelyet itt töltötök, az egyedül igaz Isten ismeretének van szánva. Ez a legfőbb célja közös vállalkozása s egész programmja. Amint előre mentek benne, a szerint nő, terjed, ágazik és bomlik ki belőletek az örökkévaló élet. S csak addig nő az ismeret, amíg nő bennetek az élet. Látjátok ugy-e, hogy nektek is, anyaszentegyházunknak is, Istennek is legfőbb ügy, hogy ez az ismeret előremenjen.
A sokratesi világkép jeligéjét nem felejti az emberiség: ismerd meg magadat. Fölötte áll a krisztusi világkép címerszava: ismerd meg Istent.
Honnan ismerem meg?
Ismerd meg Krisztust.

A felolvasott Ígéből kétféle gondolat szembefordulását látjuk: Egymás terhét hordozzátok, mondja az egyik, kiki a maga terhét hordozza, mondja a másik. Azonban az ellentét csupán látszólagos. Ha közelebbről megnézzük és megkeressük azt a fő gondolatot, amelynek mindkettő elágazása: meglátjuk, hogy itt hármas teherhordozásról van szó. És e hármas teherhordozásban meg van az is mondva, hogyan szabadulunk meg életünk legnagyobb terheitől.
I.
Egymás terhét hordozzátok. Minél nehezebb idők járnak, annál inkább meg kell szívlelnünk ezt az üzenetet. A kétségbeesés óráit éppen az jellemzi, hogy megfeledkezünk egymásról. Nagy szerencsétlenségek, úgynevezett tömegrémületek idején rettentő példákat látunk arra, miképpen pusztul el mindenki azért, mert kiki csak magára gondol, mindenki másról megfeledkezik. Viszont a nagy erőkifejtések és a hősies megmenekülések mindig azt mutatták, hogy közösségben, egységben az erő. Az egész ószövetségi szemlélet Izraelt a maga közösségi szervezetében nézi, s mint egyetlen nagy, élő valóságot állítja a szemünk elé, amelyben mindenki hordozza az egésznek a terhét és az egész hordozza minden egyesnek a terhét. Az újszövetség, s főképpen Pál, nemcsak a gyülekezetét, de az egész anyaszentegyházat a Krisztus élő testének nézi, amelybe minden tag a maga külön hivatása és ajándéka szerint illeszkedik be. E tételben tehát: egymás terhét hordozzátok, Pál élettörvénnyé emeli azt a tényt, hogy az élet csak közösségben tartható fenn, azaz úgy, ha egymás terhét hordozni elég bátrak vagyunk. A természettudomány is éppen azt figyelte meg, hogy az élet csoportban, bokrosan, sok egyénből álló nagyobb egységben tartja fenn magát. Aki kiszakad ebből a közösségből, az életét veszíti el. Ki látott magányos méhet és remete hangyát?
A társadalom is ezen a krisztusi elven épül fel: közöttünk senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának. Aki azt hiszi, hogy önmagában is elégséges, s a világból kiszakítva is megél: siralomházba helyezi magát. Ne zavarjon meg az, hogy kiválasztott lelkek keresik a magányt és egyedül kívánnak élni; e jelenségben a faj szelleme mintegy összehúzódik és ugrásra készül, mert e nagy remeteség rendesen nagy szolgálatok és új korszakok előkészítése. Jézus sem azért ment a pusztába, hogy elmeneküljön a világból, hanem azért, hogy felkészüljön nagy missziójára.
Egymás terhét kell hordoznunk, először is gazdasági vonatkozásban. Oda jutottunk, hogy sem az egyes ember önmagában, sem a politikai hatalmak egymagukban, sem a nagy gazdasági reformok ezt a nemzedéket már megtartani nem tudják, csak a testvéri morzsa. Kis apró segítések, ajándékozások és elengedések csodatételei tartanak meg addig, míg egy gazdasági újjászervezés boldog ideje elkövetkezik. A „bujdosó fillérek” korszaka ez, amelyek itt-ott szent találkozót adnak, hogy apró vagy nagy tőkék támadjanak belőlük. Hangya és termesz munkára van szükség: parányi darabokból kell az összedűlt romok helyén új világot építenünk. Nincs a világon az a pénzügyi erő, amely a szegényügyet ma megoldhatná. De ha mindenki elveszi szájától a szükséges falat egytizedét, a szegénység nagy kérdése meg volna oldva. El sem lehet képzelni, milyen óriási hatalom a morzsa és a fillér. Aranyhegyek magukban olvadoznak és lassan semmivé válnak; az élő morzsa, a mozgó fillér úgy épít föl egy gazdasági szervezetet, mint a parányi vértestecskék az egész testet.
De nemcsak egymás anyagi terheit kell hordozni. Az egymás terhének hordozása nagy erkölcsi felelősség, amelybe beletartozik felebarátunk szellemi és erkölcsi minősége is. Egymás terhét kell hordozni, hogy egymás lelki műveltsége fejlődjék és átnemesedjék. Az, hogy annyi a durvalelkű, ostoba és goromba ember; az, hogy annyi a megbízhatatlan, szószátyár, dicsekedő, vagy irigy lélek; az, hogy annyi a műveletlen, torz szellem ezen a magyar földön, mindnyájunknak legnagyobb ügye és életünk legfontosabb akadálya. Hordozzuk tehát az esettek, vetéltek, bénák, balogok, dőrék, durvák, gonoszok mérhetetlen terhét, éppen úgy, mint ahogy hordoznunk kell a betegek, rokkantak, éhezők, elzüllöttek óriási terhét is.
De ezt a terhet csak akkor tudjuk hordozni, ha felelősséget érzünk egymás halhatatlan lelkéért. Legnagyobb ügyünk mégis csak az, hogy a mi testvérünk Istennel találkozott-e vagy nem? Így következik e parancsból az a nagy küldetés, hogy felebarátainknak elvigyük azt a legnagyobb ajándékot, amit mi egyáltalában vihetünk és Isten egyáltalában küldhet: elvigyük Krisztust. Egymás terhét hordozzátok, ez azt jelenti: szánjam zaklatott, esendő, szomorú és bűnös testvéremet s nyissak be hozzá a boldog örömhírrel: hirdessem neki a Krisztust. Mindnyájunkra ránehezedik kölcsönösen mások Krisztustalanságának súlya s ezzel együtt a nagy missziói parancs felelőssége: Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népet.
De alapígénk komoly szóval figyelmeztet, hogy kiki a maga terhét hordozza. A legfölségesebb misszió, a mások felvilágosítása, megerősítése és megtérítése, halálos biztossággal elvezérel saját életünk legnagyobb kérdéséhez: mi van velünk, rendben vagyunk-e mi? Jaj volna nekünk, ha mi világot akarunk javítani, s magunk rakva vagyunk fekéllyel. Jaj volna nekünk, ha másban köszörülnők a hibát, magunk tele vagyunk rozsdával és csorbával. Mit ér nekünk, ha egy ragyogó világot tudnánk magunk körül megépíteni, de mi magunk benne nyomorultan és dúlt lélekkel ődöngenénk? A legnagyszerűbben berendezett társadalomban, ahol a szemnek segít a villany, a fülhöz eljönnek a rádión az izenetek és a dallamok, kéznek és lábnak csodálatos gépek tesznek szolgálatot, amelyek legyőzik a távolságot, s hegyeket mozdítanak ki helyükből; könyvtárak, iskolák fehérítik a lelkeket, templomok és lelki hadjáratok küzdenek a békességünkért: mondom, a legnagyszerűbb társadalomban is lehetsz nagyon boldogtalan. És e ponton minden komoly lélek megrendítő tapasztalást tesz. Minden élet, s az én életem is befelé nehézkedő súllyal bír. Olyan rétegekben, ahol nem világítanak már a szavak, ahol elvetél a líra, s kialszik minden fénysugár, ott benn életem legmélyén születnek az élet nagy fájdalmai, támadnak nyomasztó érzések, sápasztanak megnevezhetetlen gondok, melyeket emberi szem nem lát és emberi kéz nem tud meggyógyítani. Itt van egy elrejtett seb, amely ha meg nem gyógyul, el fogunk vérezni; egy fertőzött pont, amelyet ha ki nem vágunk, meg fog rontani; nevezheted emberi gyarlóságnak, nevezheted bűnnek, ez az a pont, ahol meg kell érezned, hogy szívednek békességet nem ád sem az érdem, sem a szertartás, nem segít rajtad más emberek közbenjárása és kuruzslása, hiába hordozza az egész világ a terhedet, nem lesz könnyebb egy pehellyel, mert önnön terhedet csak te hordozod. Ez a lét mázsás árnyéka. Itt vagy magunknak kell leszámolnunk Istennel és alázatosan rábízni magunkat a felénk nyúló égi kegyelemre, vagy nincs segítség. Kiki a maga terhét hordozza.
III.
Itt vagyunk tehát a megoldásnál. Egymás terhét csak úgy hordozhatjuk el, ha magunk terhét is hordozzuk. De a magunk terhét nem tudjuk elhordozni, hogyan hordozhatnék el a másokét? E kettős teher alatt föltétlenül összeroskadnánk, ha nem nyílna felénk az a lehetőség, hogy mind a két terhet reá tehetjük a Krisztus vállára. Krisztusnak éppen az a titokzatos küldetése, hogy mindig több terhet vesz magára. Olyan szíveknek a terhét, akik nem bírják már tovább, s ezért nagy bizakodással az Ő keresztje lábaihoz teszik le. Nem történhetik meg, hogy Krisztus ez új terhek hordozásában elfáradna. Nem történhetik meg, hogy egy roskadozó szívtől el ne fogadja a maga terhét; ne gondolj arra, hogy a tiedet is el nem bírná, téged is nem tudna megkönnyíteni. Tulajdonképpen Isten keze az, amelyik életünk eme roskasztó terheit lassan átrakja a Krisztus vállára, hogy össze ne roskadjunk alatta, hanem súlya alatt magasságokra emelkedjünk. Mert Krisztus csak akkor veszi át terheinket, ha ugyanakkor belefogózunk, s vele együtt emelkedünk. Ha nem akarunk belefogózni, otthagy a föld porában a reánk zuhant súlyok alatt; de ha van hit és bátorság, hogy belefogózzunk és vele emelkedjünk, vállaljuk az Ő útját és életirányát: vállára veszi terheinket s magunkat is emel fölfelé. Nézzétek meg a kenyér megosztásának nagy terhét, a bujdosó morzsa és a mozgó fillér nagy hőskölteményét. Ki tudja ezt más megcsinálni, mint Krisztus, ha jósága, szelleme, ihletése akadálytalanul érvényesül a szíveteken által. A tőke és a munka rettentő ellentétét senki meg nem oldja, egyedül Krisztus, aki kezében öt árpakenyérrel ötezer embert tudott megvendégelni, s még morzsa is maradt tizenkét kosárra való. Ő az, akinek szelleme, programmja meghozza ezt a gyümölcsöt, ha útjába nem állunk hódító munkájának. Egy nép szellemi és erkölcsi újjáteremtésének nagy munkáját senki sem tudja véghezvinni, csak az élet diadalmas fejedelme, Krisztus, akinek minden szava teremtő hatalom, s akinek élethatásaiból történelmek és birodalmak táplálkoztak. Ő tudja tehát egy új lelki műveltség dicsőségével megtölteni ezt a condorlott magyar népet, ha mind többen-többen átadjuk a szívünket neki és kérjük: Uram, te építsd meg itt közöttünk a te országodat. Ki volna az, aki a lelkek megnyerésének nagy misszióját e földön és a mai nemzedékben végbevihetné; aki itt bizonyságtevőket állíthatna, szavukra lelkek ezreit ejthetné foglyul, ha nem Ő, ki láthatatlanul jár Budapest utcáin, téréin, kopogtat be kunyhókba és palotákba, átmegy a tömeglakásokon és a politikusok várószobáin, fényalakja fel-felgyúl a magyar pusztákon, mintha egy lábrakelt pásztortűz járna-kelne; emberekkel magányos küszködések éjszakáin találkozik, édes hálóval fogja el a vergődő és hajszolt szíveket, koporsó mellett, forró nászokon, betegágyakon s az élet rejtelmes viharaiban vagy döbbent szélcsendjeiben. Ki lenne más, aki az én terhemet és a te terhedet, bűneinknek a terhét elhordozhatná, ha nem Ő? Ki menthetne meg minket, ha nem Ő, kinek sebeire befele nehézkedő súlyunkkal reá támaszkodunk s azok hordoznak minket, mint az áttüzesedő gyertyatartók az égő olaj lángját? Isten mindenható és gondviselő munkája abból áll, hogy a lelkek súlyát, a megnehezült idők terhét csöndesen hárítja át a Krisztusra, s ezáltal minket terheinktől megvált, bilincseinkből kiszabadít, feladatainkat elvégezteti, mígnem országa eljön és neve megszenteltetik. Legyünk a Krisztus terhe, tegyük reá kérő, átszegezett tenyerére a mi nagyon nehéz szívünket:
Itt van szívem, neked adom, Uram,
Neked, ki alkotád.